I. Két kis szökevény.

1878 október hetedikén két gyermek haladt azon az uton, amely Horvátország Zavalje nevü határszéli városától Bihács felé vezet. Az idősebb, barnaarczu, erős fiu, lehetett 13-14 éves, a fiatalabb egy szőkehaju, kékszemü és karcsu termetü leányka, nem volt több tiz évesnél.

Mit keresett ez a két gyermek a véres harczok szinhelyén? milyen véletlen kergette ki a két, még szülői oltalomra szoruló, repülni is alig tudó kis madárkát a meleg otthoni fészekből? Mert, hogy messziről jöttek és nem erről a vidékről valók, mutatja első sorban viseletök, amely magyar, még pedig bácskai népviselet; de elárulja nyelvük is, amely dunai tájszólalással ejti ki a magyar szót.

Az utnak egy ujabb kanyarulatánál - lehetett már az ötvenedik is - megállott a két gyermek és visszafelé tekintett. Nem voltak elfáradva, mert a mai vándorlás jóformán sétának is alig vált volna be, inkább szánkózás volt a hegynek alá, még pedig szánkó nélkül. - Mert a széles ösvény, amelyen Zavaljeból aláereszkedtek, ugynevezett »kigyóul« volt. Mikor ugyanis a katonaság ágyuit és podgyászát valami hegyen át akarja szállitani, nem megy neki egyenesen a meredeknek, hanem zeg-zugban, a kigyó csapásához hasonló vonalban késziti az ösvényt. Ezzel azt éri el, hogy alig észrevehető az utnak emelkedése. De ilyenkor, midőn a földet lábnyi magas hó födi, amelynek felülete jól meg van fagyva, pompásabb csuzkát képzelni sem lehet, mint a kigyóutnak egyik kanyarulatától a másikig. A két gyermek is, noha szivecskéjében sajátképen bubánat lakott, nem tudott ellentállni az incselkedő jókedvnek és jóizüt nevetett, amikor csak ugy repült és bukfenczezett alá a sikos lejtőn.

Pompás kilátás nyilott arról a pontról, ahol most megállottak. Jó magasan, mint az óriási tölgyfa csucsáról alátekintő sasfészek, feküdt Zavalje vára, s alant a mélységben, az Unna folyamtól, mint egy ezüst kigyótól körülgyürüzve, Bihács vára, amely alig egy hónap előtt még a bosnyákok főfészke volt. Ott feküdt a sötétlő völgykatlanban, környezve hóboritott hegyektől, amelyeknek olyan különös az alakja, hogy csakhamar megérti az, aki látja, miért nevezték el a mi katonáink Boszniát »a görbe hegyek országának.«

De most már el is mondom, hogyan került ez a két gyermek a buzatermő, aranykalászt ringató, szép Bácskából ide, ahol szikla terem csak. Annyit bizonyára ti is tudtok már, kedves olvasóim, hogy a mi vitéz katonáink 1878 nyarán és ősz elején nagy munkát végeztek. Elfoglalták Bosnyákországot és a vele szomszéd Herczegovinát.

...Körülbelül egy hónappal előbb, szeptember hatodikán este, alig néhány lépésnyire attól a helytől, ahol a két gyermek most megpihen, őrtüz világitott messzire az éjbe. Egy század katona tanyázott ott, várva parancsot az indulásra. A legények, noha tudva volt előttük, hogy hajnalban ostromra indulnak Bihács ellen, nyugodt lélekkel rágcsálták a kemény profuntot, mert a veszélynek megszokása érzéktelenné tette őket a harcz minden mozgalmával szemben.

A tüz körül, közel egymáshoz három férfi ült. Kettő beszélgetésbe volt merülve, mig a harmadik a nyelvét pihentette, de annál szorgalmasabban járt a keze. Nadrágot foltozott, még pedig olyan ügyesen, hogy akármelyik szabó sem különben. A két beszélgető férfiu Dobó tiszthelyettes és Halász Pál őrmester; a harmadik pedig, a szabóskodó, Csiribi Peti, az őrmesternek »legénye«, aki rendben tartotta fegyverét és ruháit.

Csiribi Peti czigányvérből származott és egy faluból való volt őrmesterével, akit rajongásig szeretett. Nemcsak a tűt kezelte ügyesen, hanem ugy bánt a vonóval is, hogy a fél vármegyében őt tartották a legügyesebb czigányprimásnak. Egyébiránt a legvidámabb ficzkó, akit jóizü tréfáiért az egész század nagyon kedvelt.

Az őrmester pipára gyujtott. De alighanem bántotta vagy elfoglalta valami, mert hosszasan eltünődött magában és el is felejtette, hogy pipa van a szájában. Dobó is észrevette és megszólitá:

- Olyan különös vagy ma, Pál; még soha sem láttalak ilyen hangulatban.

- Szóltál valamit? - riadt fel az őrmester; mire Csiribi nem állhatta meg mosolygás nélkül.

- Az őrmester ur megint otthon járt gondolatban - szólott -; tetszik tudni, mikor valaki ilyen fiatal korában apa is, anya is egy személyben, nem csoda, ha haza vágyódik »kicsinyeihez«.

- Igaz, mit csinálnak a kicsinyek? - kérdé részvéttel Dobó.

- Tegnap kaptam tőlük levelet. János azt irja, hogy felügyel a gazdaságra és rendben tart mindent; Iluska pedig, hogy szorgalmasan eljár az iskolába. Az én édes kis cselédeim már nagyon vágyódnak utánam!

Ugy ragyogott az őrmesternek férfias arcza a boldogságtól és igazi szeretettől, hogy a tiszthelyettes meg nem állhatta kérdés nélkül:

- Mondd csak, hogyan történt, hogy ilyen fiatalon apai gondokkal kell küzködnöd?

- Nagyon egyszerü annak a története. Hat éve most, hogy a kolera egy napon elvitte szüleimet és árván maradtam két testvérkémmel. Én épen a második évet töltöttem a katonaságnál, amikor hirét vettem e szörnyü csapásnak. Noha már őrmesterségig vittem, egyetlen pillanatig sem haboztam, hanem mint a két árvának egyetlen gyámolitója, obsitomat kértem. El is bocsátottak azonnal, azzal a kikötéssel, hogy háboru esetén ismét berukkoljak. Azóta boldogan és csendesen éltünk, a két gyermek szépen megnőtt, a birtok gyarapodott - amikor egyszerre csak ezek a bosnyákok nem fértek a bőrükbe és nekünk jutott a feladat, hogy egy kissé ránczbaszedjük őket. A két gyermek otthon maradt egy öreg béres felügyelete alatt, s ha tudom is, hogy jó kézben vannak, mégis elfog néha a bubánat, ha »árvácskáimra« gondolok.

- Azt nagyon is fölfoghatom! - szólott Dobó és melegen megszoritotta bajtársa kezét, Csiribi Peti pedig néma haragjában olyan öltéseket csinált, mintha a nadrág helyett egy eleven bosnyákot foltozna meg.

- S mi több még - folytatta kis szünet mulva az őrmester, - ami eddig még soha sem történt velem csata előtt, ma olyan sajátságosan érzem magamat. Mintha valami hang azt sugná a fülembe: »Pali, ezuttal nem menekülsz ép bőrrel!«

- Ugyan ne bolondozzál hát! - boszankodott Dobó, - az ilyen előérzet vén asszonynak való, de nem katonának!

- Nem is azért mondom, hogy vigaszt keressek nálad, hanem mivel fölkérnélek valamire.

- S mi lenne az?

- Ha valami baj érne a holnapi napon, - szólott szilárd hangon Halász Pál, - te ird meg az én árvácskáimnak. Te jobban és szebben irod meg, mint az ezred irnoka: s nem fáj majd annyira a kis szivük, ha a te tollad adja tudtukra, hogy engem baj ért. Megigéred?

- Megigérem! Természetes, hogy megigérem, ámbár bizonyos vagyok, hogy nem lesz rá semmi szükség. Holnap ilyenkor együtt ülünk az őrtüznél és nevetünk a mai beszéded fölött.

...De biz’nem nevettek másnap este. Hanem az őrtüz mellett levelet irt Dobó Sándor tiszthelyettes és közben nagyokat sohajtott, Csiribi Peti pedig olyanokat zokogott, mintha könyeivel akarta volna eloltani a tüzet.

Az történt szeptember 7-én, hogy Halász Pál őrmestert elragadta heve, kissé nagyon is előljárt csapatjának, s mire a legénység utólérte volna, eltünt nyomtalanul.

Egy pár lövés történt két perczczel előbb a bokrok közt, aztán küzdelem zaja hallatszott, s végre csend lett ismét.

Megölték-e a fölkelők és beledobták holttestét az alant rohanó Unnába? Vagy talán magukkal vitték, hogy megkinozzák? nem lehetett megtudni.

Elment a szomoru levél Madaras falvába, tudtára adni a két árvának, hogy egyetlen istápolójuk nincs többé. Szomoru levél, gyászos hirnek vivője megérkezett. A két árva elolvasta, elzokogta keserü bánatát. Meghalt az, akit olyan hőn szerettek, aki olyan hü testvér volt. Egyedül állnak immár a világon.

...De hát ha nem halt meg? hát ha rabságban sinylik, várva a szabaditót, lesve a perczet, amikor ismét ura lehet saját sorsának?

Ez a gondolat nem engedte megpihenni a két árvát. Folyton erről beszélgettek egy, két, három napig. A negyedik napon elhatározták, hogy bizonyosságot kell szerezniök.

De hogyan? Irjanak az ezred parancsnokságának? Amig a levél odaérkezik, napok mulnak s addig nincs nyugtuk. Kérdés azonfelül, ráér-e az ezred parancsnoksága egy ember miatt ennyit teketóriázni? Legfölebb azt mondja majd: eltünt, meghalt, katonadolog!

S igy érlelődött meg a két árvában az a gondolat, hogy ők maguk utra kelnek, senkinek sem szólnak, mennek és mendegélnek, mig föl nem találják elveszett testvérüket. A leveleiből tudják, merre visz oda az ut, pénzben sincs hiány, mert mióta Pál háboruba ment, Jancsika kezelte a jövedelmet. Egy este felültek hát a vasutra és elmentek rajta Károlyvárosig; onnan pedig, hol gyalog, hol meg szekéren folytatták a vándorlást egészen Zavaljeig, ahol előtte való este megérkeztek.

Nem kérdezte tőlük senki, hova mennek, honnan jönnek, mert olyan világ volt arra felé, hogy az embereknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy két, fészkét vesztett madárka sorsán töprengjenek.

II. Bihácsban.

Abban az időben, amikor az osztrák és magyar hadsereg elfoglalta Bihács várát, egészen keleti város volt még az. Nem akarunk ezzel dicséretet mondani s nagyon tévedne, aki azt hinné, hogy azokban az országokban, amelyek napfölkelte felé fekszenek, minden csupa ragyogás, fény és pompa, mint az »Ezeregyéji« mesékben meg vagyon irva. Mert sehol a világon nem lelhető annyi rongyos ember, düledező ház, sáros utcza, gazdátlan eb és koldus-ember, mint épen a napkeleti országokban. S ezek közt is kivált Bosznia akkor.

Ma már nem tartozik Bosznia a kelethez. Az a huszonötévi munka egészen európai országot csinált belőle. De mikor megkezdték a munkát, nagyon furcsa volt a látszata. Teszem, Bihácsban az volt a kezdete, hogy katonáink az első héten több mint háromezer gazdátlanul csatangoló ebet lőttek halomra. Ezek voltak az európai müveltségnek első áldozatai!

Nem fér hozzá kétség, hogy gazdag volt Bosznia már akkor is természeti szépségben és kincsekben. Gyönyörü erdők boritották az érczes hegyek lejtőit; a sikság kövér földje csak várta a magot, hogy huszszorosan is fizessen érte; a folyamokban alig fért a sok hal és a vad az évnek minden szakában bőven kinálgatta jóizü husát. De mi haszna, ha az emberek nem voltak arra valók, hogy az áldást okosan és mérséklettel fölhasználták volna. A török uralom alatt egyes basák önkénykedése és zsarnoksága egészen kiforgatta jelleméből ezt a jóravaló népet; amely aztán annyira elvadult, hogy nem ismert kedvesebb foglalkozást a rablásnál. Évtizedeken át parlagon hevert a szántóföld, mig kivert rajta a dudva; a hegyek mélyéből gyüjtött érczből nem ekevasak, hanem kardok készültek, a folyamokat készakarva iszapolták el, nehogy hajózhatókká váljanak és az erdők mélyén visszhangzott a rablók lármája.

Akinek a törvénynyel valami baja akadt, levette a falról fakovás puskáját, övébe dugta görbe kardját: a handsárt s elment az erdőbe rablónak. Társakat bőven talált ott s néha annyira elszaporodtak, hogy elfoglaltak maguknak egy kis várat, ahonnan nagyobb kalandokra is elindultak.

Igy történt legutoljára 1878-ban augusztus havában, hogy egy rablócsapat elfoglalta Bihács várát, s onnan üzte rablókalandjait még Horvátország felé is. Egy napon csaknem hatalmukba keritették Zavaljet, a határszéli várat is. Az éjnek oltalma alatt átosontak a határon és megkerülve a kiállitott őrszemeket, horvát oldalról támadták meg a mitsem sejtő helységet. Ott nagy volt a rémület, minthogy a mi katonáink, nem is álmodva ilyen vakmerőségről, reggel kimentek félórányira a helységtől - czélba lőni. Szerencsére volt a helységben egy régi rozsdás ágyu, még a török háboruk idejéből - s egy hozzá való vitéz ember. Halász Pál őrmester, aki az ezred irodájában dolgozott, amint értesült a veszélyről, rögtön megtöltette az ágyut s amikor a rablócsapat a fő utcza végén megjelent, közéjük lövetett. Elesett vagy tiz rabló, a többi megfutott; ami nagy szerencse volt mindenképen, mivel hogy a régi ágyu az első lövés után megrepedt és nem volt többé használható. De a lövés zajára hazasiettek katonáink és szemközt találva a rablókat, ugy elbántak velök, hogy alig egy-kettő érkezett közülük ép bőrrel haza Bihácsba.

Ez volt az oka annak, hogy Bihácsot el kellett foglalni katonáinknak. Ami háromszoros véres ostrom után sikerült is; csakhogy előbb sok derék magyar katona vesztette az életét. Az eltüntek közt, mint tudjuk, Halász Pál, a vitéz őrmester is volt, akinek fölkeresésére két testvérkéje messze földről elindult.

...A mi két ifju vándorunk azalatt már le is ért a völgybe és most bámulva nézi a vadul elrohanó Unna folyamot, amelynek medre e helyen két hegy közé szorulva nagyon megszükült; ugy hogy az ár vadul tombol, kavarog és magával ragad mindent, amihez csak hozzá férhet.

Szerencsére vezetett akkor is már egy nádból font ingó hid a folyamon át (ma csinos kőhid pótolja a helyét), amely épen olyan széles volt csak, hogy egy ember, ha jól belekapaszkodott a kifeszitett kötélbe, átmehetett rajta. Jancsika előbb maga ment keresztül rajta, hogy Ilust bátoritsa, aztán visszament és kezénél fogva vezette át a félénk kisleányt. Csak mikor tul voltak rajta, vették észre, hogy két vizen mentek át; mert ott, hol a hid kötele megfeszül, a hegynek mélyéből egy másik kisebb folyam tör elő.

Tovább mentek a már most egyenes uton, vigabb lélekkel, mint eddig, mert nem nagy távolban valami kapufélét láttak, amelyről sejtették, hogy ez a bejárat Bihácsba. Csakugyan, amint száz lépésre megközelitették, feléjök dörgött egy hang:

- Megállj! Ki vagy?

A két gyermek összenézett. Sejtelmök sem volt arról, hogy meghóditott vár közelében sétálni nem olyan egyszerü dolog, mint az ember gondolná. De mikor az őrszem másodszor ismételte a kérdést, Ilus, aki leány létére jobban ismerte az illendőség szabályait, szépen bókolt és emberségtudóan igy szólt:

- Kérem szépen, katona bácsi, ne tessen mi ránk haragudni. Én a Halász Iluska vagyok Madarasról; ez pedig az én bátyám, a Halász Jancsika.

A katona majdnem elnevette magát e szavak hallatára, de aztán eszébe jutott, hogy őrállomáson van, amikor komolyságot vár tőle a katonai törvény. Azért is hátrafelé szólt, mire onnan előjött három baka föltüzött szuronynyal, maga közé vette a két apróságot s kemény hangon rámordult:

- Indulj!

Hogy szepegett a két gyermek! Pedig igazán nem volt rá oka. Mert amilyen kemény volt a két katonának a szava, olyan nyájas volt a tekintete, amikor Iluskára nézett. Sőt, amikor már nem voltak az őr közelében, az egyik meg is simogatta a leány haját, a másik pedig szelid baraczkot nyomott Jancsi fejére.

Mintegy ötven lépésre az alacsony boltives kapubejárattól volt az őrség főállomása. A két katona előre bocsátotta Jancsit és Iluskát, aztán maguk is beléptek s az egyik állásba kapva magát, igy szólt:

- Hadnagy ur, jelentem alásan két magyar gyereket hoztam.

Erre a szóra egy barnaképü legény, aki a szoba hátterében épen csizmát subiczkolt, előbbre jött egy kissé s bámulva fölkiáltott:

- Szent Isten! A Halász Pál árvácskái.

Nem tudott tovább beszélni, mert a zokogás elfojtotta hangját. Szegény Csiribi Peti most is siratta az ő eltünt gazdáját s amikor olyan váratlanul maga előtt látta ennek testvéreit, nagyon is elfogta a búsulás.

A hadnagy, aki nem volt más, mint Dobó (egy hete csak, hogy előléptették), alig akart hinni a szemének. Amikor megtudta, mi szándékkal jöttek olyan messze földről az apróságok, egészen elérzékenyült.

- Na, ti apróságok, ugyancsak nagy fába vágtátok a fejszét - igy szólt. - De hát ki tudja, nem sikerül-e majd nektek az, ami tőlünk nem telt ki! Megyek azonnal jelentést tenni az ezredes urnál.

Az ezredes nagyot bámult, amikor a különös vendéglátás hirét vette. Mivel ő is családapa volt (valamely felső magyarországi városban ő érte is imádkoztak gyermekajkak, »hogy a jó isten óvja meg apácskánkat ellenséges golyótól!«) szivére vette a dolgot és azonnal parancsot adott Dobó hadnagynak, hogy vigye elébe az apróságokat.

Nagyon nyájasan fogadta a kicsikéket s mikor Dobó el akarta mondani a »vendéglátás« okát, intett a kezével.

- Hagyja el, hadnagy ur! tudnak ezek a maguk dolgában eljárni. Magyar vérnek helyén van a szive - de a nyelve is!

Aztán Jancsikához fordult:

- Na fiacskám, hát te vagy az a vitéz gyerek, aki szembe akar szállni az egész bosnyák bandával?

Nagyon elszégyelte magát e szavakra szegény Jancsika és nem mert szólni, hanem csak irult-pirult. De megfelelt helyette iziben Iluska:

- Ugy van az ám, ezredes bácsi, hogy nem karddal, avagy puskával, hanem szép szóval és könyörgéssel akarjuk mi a bosnyákokat rábeszélni, bocsássák szabadon a mi édes Pali bátyánkat.

Valaki elnevette magát a szoba hátterében. Ilus megriadva nézett arra-felé, ahonnan ez a furcsa hang jött és bámulva pillantott meg egy nagybajuszu, szakáltalan embert bosnyák viseletben; aki egyébiránt egészen otthonosan érezte magát ebben a környezetben.

- Mit gondolsz, Mirkó? - szólitotta meg magyarul az ezredes a különös alakot, van-e még kilátás arra, hogy Halász őrmester megkerüljön?

- Nem épen lehetetlen... ámbátor, amint én a földieimet ismerem, csak azt tudom, hogy nem sokat teketóriáznak azzal, aki kezükbe jut.

Olyan mozdulatot tett jobbjával a saját nyaka körül, mintha azt késsel metszené keresztül. Ilus megrémült a kegyetlen mozdulattól, de még jobban a gunyos mosolytól, amely az idegen arczát eltorzitotta s elpityeregte magát.

- Fél a kicsike? - szólott közelebb lépve Mirkó s ugy tett, mintha meg akarná simogatni a leány fejét, de Jancsi utját állotta e szándékának és hevesen válaszolt:

- Nem fél az senkitől, mert tudja, hogy itt vagyok én, aki megvédelmezi. De fájt neki, hogy igy beszélnek Pali bátyánkról. Nem igaz az, amit ez az ur mondott! Nem engedhette meg a jó isten, hogy a mi egyetlen támaszunk igy kidüljön!

Lángolt a fiunak az arcza, amikor e szavakat mondta, az igazi érzés sugárzott tekintetéből. Az ezredes gyönyörködve nézte, Dobó majdnem elérzékenyült és Mirkó olyan tekintetet vetett rá, amelyben bámulat és bizonyos neme a rettegésnek vegyült.

- Derék legény vagy a talpadon, - szólott pillanatnyi szünet után az ezredes; - de azért nem kell Mirkóra haragudnod. Kissé nyers ugyan, de jó ember és nagy hive a mi ügyünknek. Rajta lesz majd, hogy megtudja, mi lett a bátyádból; ugy-e, Mirkó?

Minden felelet helyett a bosnyák keresztbe tette két kezét a mellén és mélyen meghajtotta magát. Keleti népeknél ez a felsőbb akarat előtt való meghajlásnak a jele.

A rövid látogatásnak vége szakadt. Az ezredes bucsuzáskor lelkére kötötte Dobónak a két gyermeket, ő maga pedig biztatta Jancsit és Ilust, legyenek türelemmel, mindent elkövet majd, hogy elveszett bátyjuk sorsáról bizonyosat tudjon.

Otthon, az az hogy Dobó hadnagy szállásán, Ilus mindent elmondott Csiribi Petinek. Amikor megemlitette, hogy Poprezenovics Mirkó is ott volt az ezredes lakásán, a barnaképü legény nagyon elkomolyodott és szitta a fogát:

- Mirkó is ott volt? Természetes! Mindenütt ott van ő, ahol nincs rá semmi szükség.

- Kicsoda az a Mirkó? - kérdezte kiváncsian Jancsi.

- Azt talán csak ő maga tudná megmondani, - válaszolt óvatosan Peti. - Két év előtt Pancsován találkoztam vele. Primás voltam az ottani czigánybandánál, Mirkó uram pedig gazdag kereskedőnek adta ki magát és csak ugy szórta a pénzt; amely közt nagyon sok volt az orosz bankó is. Hat hónappal ezelőtt, amikor az ezredhez bevonultam, Zágráb városában találkoztam vele. Akkor török ruhát viselt. Beszél az mindenféle nyelven, amit ő maga ugy magyaráz ki, hogy fiatalabb éveiben tolmács volt a török fővárosban. Lehet, hogy igaz, amit mond, de én csak kötve hiszek a komának.

- Hogyan került az ezredes mellé? - kérdezte Dobó hadnagy, aki ép ebben a pillanatban lépett a szobába.

- Amikor szeptember hetedikén régi ezredesünket egy bosnyák golyó találta, ugy hogy másnap meghalt Zavaljeban, az uj ezredes magával hozta Mirkót. Jó barátságban vagyok az ezredes ur inasával s tőle tudtam meg, hogy még Zágrábban ajánlkozott Mirkó a gazdája mellé tolmácsnak. Mert tetszik tudni, a mi ezredesünk igazában csak magyarul beszél; a szláv nyelvekhez épenséggel nem konyit. Hanem azért mégis kár, hogy maga mellé vette ezt a Mirkót; mert akármi legyek, ha...

Csiribi Peti megakadt, mintha már megbánná, amit mondani akart, Dobó azonban közelebb lépett hozzá és halk hangon figyelmeztette:

- Mondd ki bátran, Peti, mi nyomja a szivedet? Nem tartod jó emberünknek ezt a bosnyák tolmácsot?

- De nem ám! - tört ki Petiből a buzgalom; - a mondó vagyok, hogy nem ártana az ezredes urat arra figyelmeztetni, hogy ne bizza magát annyira Mirkó komámra. Akármi legyek, ha nem kém !

A nagy szó ki volt mondva és Dobó hadnagy megütődve nézett a czigány legény szemébe.

- Bizonyosat tudsz erről, Peti? - kérdezte lassu hangon.

- Még nem! - válaszolt ez szilárdan. - De nem nyugszom addig, amig tisztában nem vagyok vele. Mirkó koma nem is sejti, hányan vagyunk már, akik megfigyeljük minden lépését. Ha pedig egyszer bizonyost tudunk, rossz napja lesz a rókának!

III. Hasszan bég.

Az a házacska, amelyben Dobó hadnagy legényeivel volt elszállásolva, Hasszan bégé volt. Egy hosszu fahidnak a közepén állott, amely az Unna folyamon vezetett keresztül. Keleten a hidak két oldalán rendesen faépületek állnak, amelyeknek földszinti része üzleteknek van berendezve. Hasszan bég nem volt kereskedő, hanem kávéháztulajdonos. Az emeleti részen, amelynek a hidra nyiló ablakai örökösen le voltak függönyözve, ő lakott és a családja.

Emlitettük a kávéházat. Ne gondolja senki, hogy ez olyan fényes berendezésü helyiség volt, amilyenek nálunk nyugaton láthatók. Nem volt ott se tükör, se bársony pamlag, de még asztalt és széket sem lehetett látni. Az egész berendezés néhány kopott szőnyeg volt. Azonfelül a szoba egyik sarkában a kis tüzhely, amelyen éjjel-nappal óriási kávésfazék rotyogott; mellette a földön egy serpenyőben parázs, vagy egy tuczat csibuk (török pipa) és ugyanannyi apró findzsa. Pinczér, vagy egyéb kiszolgáló ember fia nem volt, hanem aki oda ment, maga töltötte meg a csészéjét kávéval, megédesitette azt a magával hozott czukorral, rágyujtott a csibukra és amikor eltávozott, a kávéház tulajdonosa mellé a szőnyegre annyi egy krajczár értékü rézpénzdarabot dobott, ahány csésze kávét elfogyasztott.

Jó Hasszan bég három hónappal ezelőtt még nem is sejtette, hogy kávés lesz belőle. Becsületes rózsaolaj-kereskedő volt ő addig, amig az oroszok el nem pusztitották éppen egy évvel előbb, a kazáni völgyet, az európai paradicsomot. De ez még nem vonta volna el rég megszokott foglalkozásától: elvonta a kávéivás.

Derventben lakott ő azelőtt s ott esett meg vele az a dolog, amely fordulatot okozott egész életében, s melyet mind azok, akik részt vettek a bosnyák háboruban, a »derventi riadalom« néven ismernek. Ugy mondom el, ahogy magam is átéltem:

...Tiz éjszaka óta kemény föld volt a derékaljunk és a csillagos ég takarónk. Nagyon örültünk hát, amikor Derventre érve, végre kényelembe helyezhettük magunkat. Oh, áldott kényelem! Egy egész zsup zizegő szalma az ágy, a köpenyeg a takaró és a «borju« (igy nevezi a magyar katona azt a tarisznya-félét, amelyet vállára csatolva czepel) a vánkos.

De előbb megvacsoráztunk. Mikor ez is meg volt, lekerült a »sajka« a borjuról, mint a pup a teve hátán szokott gubbasztani. A sajkában kávét főztünk és nemsokára kellemes illat töltötte be szobánkat. Ez az illat becsalta házigazdánkat, a derék Hasszan béget, aki azelőtt a legelső rózsaolaj-kereskedő volt Derventtől egészen a kisázsiai Brusszáig. Ő is hozott magával jó illatot, mert ruhája valósággal telitve volt már rózsaolajjal. Az a lompos, foltokkal tarkitott öltöny fölért három selyemkaftánnal. Meg is akarták már tőle venni, hogy - kifőzzék. Legalább is husz arany értékü illatot lehetett volna belőle nyerni. De ő nem adta oda, mivel családi ereklyének tekintette; hisz apja és nagyapja is ezt viselték!

Hanem volt mégis egy illat a világon, amelyet Hasszan többre becsült a legfinomabb rózsaolajnál is. S ez a frissen pörkölt kávé illata. Ezért lelkesült ő a legjobban. Akószámra fogyasztotta már életében a fekete kávét s nem tudott vele betelni sohasem.

E miatt örökké hadi lábon állott a kedves életpárjával, a kissé katonás Fatime asszonysággal. Nem volt olyan nap, amelyen össze nem kaptak volna e miatt. Fatime éjszakára rendesen a vánkosa alá dugdosta a kávét, elcsukta az apró fát, de azért sokszor megesett, hogy reggel kávénak is, fának is csak hült helyét találta...

...Mélyen aludtam akkor éjszaka. Két óra lehetett, amikor iszonyu robaj riasztott föl álmomból. Olyan volt ez, mintha ágyuból lőttek volna. Pillanat alatt az egész legénység talpon termett és fegyverét kapkodta össze a sötétben.

- Jön az ellenség! - kiáltott egy hang. E pillanatban lövés hallatszott; a nagy sietségben elsült valakinek a puskája és a golyó összezuzta az ablakot. No, ennél sem kellett több! Ész nélkül rohantunk ki a szabadba; a sötétben egymásba ütközve, gabolyodva, keresztülestünk egymáson s nem volt hiány betört orrokban és összekarmolt arczokban.

Végre mégis eljutottunk a kapitány lakása elé, amely gyülekezés helyének volt kiszemelve veszély esetén. Ott találtuk már felöltözve a kapitányt, aki parancsokat osztogatott és rendbe hozta a csapatokat, hogy az ellenséget ugy fogadhassa, ahogy bátor magyar katonákhoz illik.

De az ellenség csak nem jelentkezett. Vártunk öt perczig, tiz perczig, de csak nem mutatkozott. Dühösek voltunk: ha már háborgatta éjjeli álmunkat, miért nem jön egy kis verekedésre?

Azért sem jött!

Végre a kapitány megsokalta a várakozást és őrjáratot küldött ki, hogy megtudja, hol késik az ellenség? Az őrjárat azzal a meglepő hirrel tért vissza, hogy ellenségnek se hire se hamva. Vak lárma volt az egész. A kapitány megharagudott és tudni akarta, hogy mi okozta hát az ijedtséget. Vallatóra fogott engemet, aztán eljött a kvártélyunkra. Ott kisült végre, hogy az egész vaklármának Hasszan bég volt az oka.

Ő, vagyis inkább lelkesedése a fekete kávé iránt! Éjfél után egy órakor fölébredt és nagyon szomjas volt, de nem vizre, sörre, avagy borra, hanem csak fekete kávéra. Fölkelt pihenő helyéről s azzal a szándékkal indult a konyha felé, hogy tüzet rak a padkán és kávét főz magának. Hanem alig tett néhány lépést a konyha irányába, amikor tapogatózó keze lágy és ragadós valamibe süppedt. Keresztül esett rajta s most már nyakig volt a lágy, és ragadós anyagban. Ez a valami lefordult az állványról. Hasszán arczczal lefelé bukott s ekkor esett meg az a robaj, amelyet mi ágyu hangjának hallottunk.

Nem telt bele fél percz és a legédesebb álmaiból fölriasztott Fatime reszkető kézzel gyujtotta meg a kis mécsest. Első tekintete a nagy fateknőre esett, amelyben ő előtte való este mindent elkészitett kenyérsütésre. Hanem a teknő nem volt többé az állványon, fölfordulva feküdt a földön. De még beszélni is tudott az a teknő és elfojtott hangon könyörgött:

- Fatime, lelkem, soh’se teszem többé! Csak most segits ki a bajból!

- Allah az isten és Mohammed az ő prófétája! - imádkozott fogvaczogva a megrémült asszony; - gonosz szellem van a házban. Hasszan ébredj!

Amint azonban férjének alvó helyére tekintett, azonnal világos lett előtte minden. S nevetni kezdett torka szakadtából, mert épen most könyörgött ujból a kisérteties hang:

- Fatime, Fatime, megfulladok: Valami ragadós kisértet ült a nyakamra. Segitség!

...Sok csipkedésnek volt még ezután is kitéve szegény Hasszan az ő »ragadós kisértete« miatt, mig végre Fatime asszony megunta a csufolódást és igy szólt hozzá:

- Hallod-e öreg? Már nagyon meguntam, hogy mindig zsörtölődjem veled a mértéktelen kávéivás miatt. Belátom, hogy erről le nem szoktatlak soha. Hát legyen legalább haszon belőle! A rózsaolaj-üzlet tönkre van téve, nézzünk hát más foglalkozás után. Azt hiszem, legjobb lesz, ha kávés lesz belőled.

Hasszan bég magánkivül volt örömében a feleségének jósága miatt; az asszony pedig folytatta:

- De nem maradunk Derventben. Megsokaltam már a csufondároskodást a kisértet miatt. Azért hát nézz körül, hol lehetne olyan helyre akadni, ahol elkel még egy uj kávéház.

Igy jutott el Hasszan bég Bihácsba, ahol főzte a kávét és itta is egyaránt óriási mennyiségben, - de már most csak azért, hogy jó példát mutasson a vendégeinek.

A kávéház szomszédságában volt egy kis szoba, abban lakott Dobó hadnagy, a gondjára bizott két gyermekkel és Csiribi Petivel. Majdnem egy hete mult el, amióta Jancsi és Ilus Bihácsba érkezett, de hirt még nem tudtak eltünt bátyjukról. Mirkó, aki azóta már többször náluk járt, azzal biztatta őket, hogy a legközelebbi napokban kirándulást tesz a vidéken s akkor talán nyomra is akad. Csodálatos azonban, hogy a két gyermek sehogy sem bizott Mirkó uramban és akármilyen nyájas volt is hozzájuk, nem viszonozták a nyájaskodást.

Ellenben az első naptól kezdve igazán megszerették az öreg Hasszan béget. Ez is megkedvelte a fedele alatt megpihenő két kis »vándormadarat«. Megengedte nekik, hogy ott settenkedjenek körülte, sőt ha a hadnagy és Csiribi Peti szolgálatban voltak, ő gondozta őket. Mint bácskai születés, a két gyermek tökéletesen tudta a szerb nyelvet, amely csak kevésben különbözik a bosnyáktól és elcsevegtek az öreg urral, aki egészen beszédes lett az ő társaságukban. Pompás meséket tudott különösen akkor, ha Ilus puha kis kezével megsimogatta ősz szakállát.

Egészen jól folyt volna e szerint a két gyermek dolga, ha nem bántja őket az égő vágy bátyjuk után. Ez azonban annyira rágódott fiatal szivükön, hogy még álmukban sem volt igazi pihenésük. Nem egyszer zokogott föl éjjel Ilus, amikor testvére jutott eszébe és Jancsika minden reggel beszélt a küzdelmekről, amelyeket álmában végigharczolt, hogy Palit kiszabaditsa a kegyetlen ellenség kezéből.

Az öreg Hasszan csak hallgatta egy ideig panaszukat és legfölebb homlokát ránczolta össze, ha Iluska szeme megtelt könnyel. Egy este azonban, amikor bezárta a kávés bódét és a gyermekek elpihentek, fölkereste Dobó hadnagyot és megszólitotta:

- Effendi (törökül: uram) Látom, te is szereted madárkáinkat. Nem lehetsz hát gonoszlelkü ember. Mert aki a kicsinyeket ápolgatja, megérdemeli, hogy a próféta köpenye megóvja vészben és zivatarban.

A hadnagy, aki már előbb is nagyon bámult, amikor a béget a szobájába látta belépni, a megszólitásra még jobban elcsodálkozott.

- Valót beszéltél, jó bégem, - válaszolt nyájasan, - ezek a kicsikék csakugyan kedvesek a szivemnek.

- Ugy hát te is örvendenél, ha bánatuk lecsillapulna?

- Valóban örvendenék, de nem tudom a módját.

- Én tudom!

- Hogyan? vagy tudod tán a holtakat föltámasztani?

- Azt nem; de biztos hirt szerezhetek nekik, csakugyan meghalt-e az, akit siratnak.

- Mi uton?

- Az az én dolgom. Akarsz-e a segitségemre lenni?

- Édes örömest, ha megtehetem anélkül, hogy vétenék a katonai kötelesség ellen.

- Olyasmit nem kivánok tőled. Csupán arra kérlek, eszközöld ki számomra az engedélyt, hogy mehessek és jöhessek anélkül, hogy bárkinek joga volna engem feltartóztatni.

- Ha jól értelek, utlevelet kivánsz a magad számára.

- Valóban igy nevezik a ti nyelveteken.

A hadnagy elgondolkozott.

- Nem volna nehéz, megszerezni részedre, - mondá rövid szünet mulva, - de nem tudom...

- Értem habozásodat! Nem vagy bizonyos abban, nem fogok-e visszaélni a bizalmaddal. Ne tarts tőle! Nem szeretlek benneteket, ellenségeink vagytok, de álnok uton még diadalmaskodni sem akarok rajtatok. S aztán szeretem a két gyermeket. Ő miattuk teszem meg ezt a lépést, amelyet a magam kedvéért soha sem koczkáztattam volna meg.

A hadnagy mélyen a szeme közé nézett, aztán kezet nyujtott az öregnek s igy szólott:

- Bizom benned és nem hiszem, hogy csalatkoznék. A kivánt utlevelet még ma megkapod; de nem mondanád legalább meg...

- Semmit sem mondhatok. Sőt arra kérlek, add szavadat, hogy mit sem szólsz fölebbvalóidnak a tervemről.

- Legyen ugy, amint kivánod, - mondá röviden a hadnagy.

Másnap reggel elhozta a kivánt utlevelet, amelyet az ő jótállása mellett az ezredes Hasszan rendelkezésére bocsátott. Este-felé az öreg bég vállára keritette tarisznyáját, erős botot vett a kezébe és elhagyta a várat. Hátra sem nézett; annyira biztosra vette, hogy a hadnagy igérete szerint senki sem követi.

Pedig ha visszafelé tekintett volna, lehet, hogy észre veszi az utána osonó alakot, s módot is lelt volna, hogy azt tévutra vezesse.

Nem volt azonban kém, aki őt követte. Halász Jancsika még nem aludt, amikor előtte való este az öreg bég a hadnagyot meglátogatta. Végighallgatta az egész beszélgetést s rögtön készen volt elhatározásával, hogy ő is elindul nyomába, megtudni, mi lett bátyjából?

IV. A fölkelők tanyáján.

Az éjszaka sötét volt, hófelhők boritották az eget és a völgyben, amelyen az öreg bég sietve haladt, hideg szél kerekedett. Hasszan megfázott és erősen beburkolta magát ócska kaftánjába, amelynek átható rózsaolaj-illatát a szél vitte visszafelé. Ha nem olyan hideg az a szél és nem sivit olyan élesen, a velejáró illat után azt lehetett volna hinni, hogy a tavasznak hirnöke, a kinyiló rózsákban fürdött meg. Pedig őszi időjárás volt, amely még ridegebb lett, hogy az a néhány csillag, amely estefelé feljött az égre, az éjszaka előrehaladtával elbujdosott a felhők mögé, mintha azoknak óriási takarója alatt lelne védelmet a haragos, hideg szél ellen, amely tombolt, sivitott és fütyült.

A sánczok tömkelegéből kiérve, nem maradt Hasszan az országuton, hanem egyenesen nekivágott a hegyeknek. Egy-egy száraz ág recsegett a léptei alatt, majd pedig egy nyugalmában háborgatott kisebb szikladarab megingott, amint rálépett és kezdett gurulni a lejtőnek alá, mindig gyorsabban és szédületesebb sietséggel. Magával rántva az alantabb heverő társakat, mig valamennyien nagy locscsanással az alant hömpölygő folyamba nem zuhantak. Egyéb zaj nem volt hallható. Emberek nem jártak ilyenkor a szabadban, a farkasokat és a rókákat is odujokba szoritotta a kemény időjárás, még az éjjeli madár huhogása sem volt hallható, mert bagoly és denevér ilyenkor fahasadékban vagy sziklarepedésben gubbaszt már.

Hasszan ismerte a járást, mert hajdan, kereskedőkorában bekóborolta a hegyvidéket, minden rejtekutaival együtt és tudta, hol tartózkodnak azok, akiket ő föl akar keresni: a felkelők. Kissé veszélyes volt a játék, amelybe kezdett, de az öreg bég nem ismert félelmet. Szentül meg volt győződve, hogy minden ember fiáról, amikor megszületik, már beirja a halál angyala, a sors könyvébe: mi lesz a vége? mi a rendeltetése? mi vár reá az élet ösvényén? S ami e könyvbe be van irva, azon nem változtat sem imádság, sem bátorság, de még kevésbé a gyáva félelem.

Ha a sors azt határozta róla, hogy a felkelők karóba huzzák, kinos halállal meggyilkolják, akkor otthon, puha szőnyeges ágyán is eléri a végzete. Ha pedig az vagyon róla megirva, hogy ő megmentse Halász Palit a fölkelők kezéből, akkor hiába állja utját vihar, égig nyuló szikla és fegyveres ellenség: mégis czélt fog érni.

Egyszer megállt az öreg és körültekintett. Olyan hirtelen és váratlan volt ez a mozdulat, hogy az utána osonó Jancsinak alig maradt ideje a földhöz lapúlni. De igy is észrevette volna Hasszan éles tekintete, ha az erős szél, amellyel csaknem egy óra óta szemközt baktatott, meg nem gyöngitette volna látóerejét. Igy azonban nem vett észre semmit és nem is gondolt arra, hogy az a fekete folt, amely mintegy ötven lépésnyire tőle az ösvény közepét elfoglalja, nem korhadt szikladarab, hanem emberi lény, akinek ugy dobog a szive abbeli félelmében, hátha észre veszi az, akinek nyomában jár?

Negyedperczig tartott Jancsinak aggodalma, aztán megint szélirányba tartotta az arczát Hasszan. Lehajolt egy bokorhoz, ugy tett, mintha keresne valamit - s a következő pillanatban eltünt alakja, mintha elnyelte volna a föld.

Jancsi álmélkodva ugrott föl fektéből: nem hitt a szemének. Az imént még maga előtt látta a béget és most már semmi nyoma. Csak a bokor száraz ágai recsegtek még, mintha azt súgnák egymásnak: »mi tudjuk, mi tudjuk a titkot, de nem áruljuk el!« Csak a levegőben rezgett még néhány rózsaolaj-pára, mintha tanúskodni akarna arról, hogy csakugyan arra járt az öreg Hasszan.

...A szikla sima volt, a bokor gyökerei mélyen belenyultak a földbe, az ösvény tovább vitt a hegynek föl - de Hasszannak semmi nyoma.

Az első pillanatban elfogta a csüggedés Jancsi szivét. De aztán megemberelte magát és kutatni kezdett. Nehezen ment a dolog, mert a sötétben csak tapogatózva kereshetett. Szerencséjére azonban e pillanatban erős szélroham széttépte egy pillanatra a felhők sürü fátyolát s arra a keskeny sziklalapra, ahol ő állott, a világosságnak egy halvány sugara esett.

S ennyi épen elég volt az okos fiunak. A bokor lábánál megpillantott éles szeme egy rozsdás vasgyürüt. Bele kapaszkodni és fölfelé huzni azt, egyetlen pillanat műve volt.

A gyürü engedett, ámbár nem könnyen. Kétszer-háromszor ismételte Jancsi nagy erőlködéssel, mig végre félre csuszott a szikla alapnak egy része és látható lett egy sötét, mély nyilás.

Nem ment vaktában neki, hanem hasra feküdt és kezét belemélyesztve az üregbe, tapogatni, keresgélni kezdett. Nem is csalódott föltevésében: keze valamiben megakadt, amit azonnal fölismert egy kőlépcső legfelső fokának.

Eszébe jutott a jámbor fiunak boldogult édes anyja intő szava: »Minden munka előtt fordulj istenhez és áldás lesz vállalkozásodon.« Letérdelt, égfelé forditotta tekintetét és hő imára nyiltak ajkai!

»Én istenem, aki az árvák istápolója vagy, tekints le rám és légy segitségemre. Szegény bátyámat akarom megmenteni. Add rám áldásodat, jó istenem, hisz amit végezni akarok, az neked tetsző cselekedet.«

Csodálatos biztosság érzete szállt a fiu szivébe, ahogy bevégezte imáját. Nem habozott tovább, hanem indult előre.

A sziklalapnak kimozditott részét nem tette vissza a helyére, mert nem ismerte a gépezet járását, aztán pedig némi meggondolás után, okosabbnak vélte, ha nem zárja el maga előtt a visszavonulás utját.

Vagy ötven fokon haladt lefelé, ekkor megszünt a lépcső. Az arczát érintő meleg légáram nem engedett azonban kétséget arra nézve, hogy épen szemben vele valami folyosónak kell nyilnia, amely a hegy mélyébe vezet. Nekiindult hát, óvatosan és vigyázva, minden lépésnél előbb kipróbálta a talaj szilárdságát.

Amikor körülbelül száz lépést haladt, egyet fordult a tárnaszerü folyosó - s a következő pillanatban szótlan bámulatában csaknem kővé meredve tekintett Jancsi az előtte föltáruló képre.

Óriási terem volt a hegynek egész belseje. Magas kupolájának, amely vetélkedett a római Szent Péter temploméval, maga a természet volt a mestere. Emberi elme nem mert volna ilyet kigondolni, s ha tervezi is, hajótörést szenved a megalkotásban. Olyan volt a teremnek mennyezete, hogy egy egész nagy várost lehetett volna vele befedni. S mintha az alkotó nem csak a nagyságra, hanem a diszre is kiterjesztette volna a figyelmét, ez a mennyezet csak ugy ragyogott és csillogott a különféle szinben játszó bazalt- és gránittól. Egyetlen nagy oszlop, éjsötét kőszénből alakult, - tartott fenn a mennyezetet. A ragyogó, ezer szinben játszó kupola és a sötét oszlop különös ellentétben voltak egymással.

Az oszlop lábánál zugva habot locscsantva rohant el egy hegyi folyam. Annak a földalatti vizeknek a sorába tartozott, amelynek utja valami hegyen visz keresztül és kettőzött erővel sietnek odább, hogy ismét meglássák a napvilágot, amelynek fénye és melege még ott rezeg felszinükön. Egy kis hid vezet rajta keresztül, csak néhány deszkából van összetákolva, még karfája sincs.

S ami a legcsodálatosabb, ami Jancsi szivét néma rettegéssel megtöltötte, az a körülmény, hogy a nagy teremben számtalan őrtüz és fáklya fényétől nappali világosság uralkodott. Az őrtüzek körül emberek ültek: zord, marczona, fegyveres alakok, kivétel nélkül kopott, bosnyák viseletben. Az egyik csoport aludt, a másik főzéssel volt elfoglalva, a harmadik füstfelhőket eregetett a hosszuszáru csibukokból; de valamennyin észre lehetett venni, hogy teljes biztosságban érzi magát e természetalkotta mentsvárban.

...Pedig alig ezer lépésnyire innen Bihács vára feküdt, ahol három ezred vitéz katona volt beszállásolva azok közül, akik már négy hónap óta tartományról-tartományra, helységről-helységre kergetik és üldözik az itt tanyázókat.

Jancsiban meghült a vér, amikor arra gondolt, hogy olyan közel a barátaihoz ütött tanyát az ellenség. Egy pillanatig arra is gondolt, ne forduljon-e vissza, hogy Dobót értesitse arról, amit látott. De aztán felülkerekedett benne a vágy, biztosat megtudni a bátyjáról és mégis maradt. Annál is inkább, mert az őrtüzek egyikénél megpillantotta az ő jó barátját, a derék Hasszan béget.

Az öreg most is azzal volt elfoglalva, ami életének kedves foglalkozása vala: a kávéivással. Ugy ült ott, mint aki teljes biztosságban érzi magát csupa jóbarát közt és csevegett velük, mint régi ismerősökkel. Egy ölnyi hosszúságú ficzkó, akinek tüszőjébe legalább is féltuczat pisztoly és ráadásul még néhány kés volt tüzve, beszélgetett vele. Jancsi minden szót meghallott.

- Mondd csak, Dragul barátom, - szólitotta meg Hasszan a marczona legényt, - mióta vagytok ti itt?

- Majdnem négy hete, - válaszolt ez. - Azon a napon szállásoltuk be magunkat ide, mikor a »svábok« kiüztek minket Bihácsból.

- S ki adta nektek a tanácsot, hogy ide jöjjetek?

- Ki más, mint a mi vezérünk, az okos Mirkó ? Neki köszönhetjük, hogy nem szenvedünk hiányt semmiben. Ő mindig tudja egy-két nappal előre, mikor szállit az ellenség élelmiszert és jókor értesit bennünket, hogy megkönnyithessük terhétől.

(»Tehát Mirkó! - gondolta magában Jancsi. - Hogy néz majd az ezredes, ha ezt elmondom neki!«)

- S a foglyokkal mit csináltatok? - kérdezte rövid szünet után Hasszan.

Jancsiban elállott a lélekzet erre a kérdésre, mert azonnal megtudja, mi lett a bátyjából.

A kérdezett előbb nagyot huzott a kulacsából, aztán igy válaszolt:

- Azokat jól őrizzük, Hasszan barátom. Azelőtt nem sokat teketóriáztunk velük, s rendesen fejbe vertük őket, hogy annyival kevesebb legyen az ellenség. De Mirkó okos ember: ugy találja, hogy a holt ellenség, ha nem is árt már, de hasznát sem lehet venni. Azért tartogatjuk őket, hogy valami szerencsétlenség esetén - ha t. i. valakit elfognak közülünk - legyen kit cserébe ajánlani.

- Van-e köztük katona is? - kérdé Hasszan.

- De van ám! Legalább is ötvenet szedegettünk össze egy rakásra. Ott hevernek a hitetlenek egy oduban és nagyon kell őket őrizni. Különösen egy van közöttük, valami ördöngős ficzkó, aki már sok bajt okozott nekünk, mert mindig azon töri a fejét, hogyan szabadithatná ki magát és a társait. Egyszer már csaknem sikerült neki, de szerencsére még jókor észrevettük szökését és azóta lánczra verve őriztetjük.

- Mi a neve annak a fogolynak?

- A neve? Azt nem tudom! De annyit tudok róla, hogy derék egy szál legény és ugy beszéli a mi nyelvünket, mintha született bosnyák volna.

Jancsinak ugy megdobbant a szive e szavak hallatára! Valami sejtelem azt sugta neki, hogy Paliról van szó.

- De most már eleget kérdeztél, - folytatá Dragul; - most rajtam a sor. Hát mondd, miért jöttél ide?

- Látni akartalak benneteket.

- Csupán ezért jöttél? Hát nem akarsz közénk állni? Szép élet a fölkelőké s nem tehetnél okosabbat, mint hogy velünk tartsál.

- Talán később. Tudod, hogy ámbátor nem hiányzik nálam a bátorság, de mégis első sorban kereskedő vagyok. Ennek a kezébe pedig nem illik a fegyver. Inkább megalkuszom veletek a zsákmányra.

- Az is jó! - hagyta rá Dragul. - Akad ilyen bőven, mert hisz jól tudod, hogy amikor zsákmányról van szó, nem igen teszünk különbséget barát és ellenség között. Összegyült szépen a sok mindenféle, tele van vele egy egész fülke. Csak győzzed pénzzel a vásárt!

- Rajtam nem mulik - biztatta Hasszan - és tőled sem sajnálok egy pár fényes aranyat, ha egy kivánságomat teljesitenéd.

- Melyik az?

- Ugy sejtem, hogy van itt foglyaid közt egy, akivel régi számadásom volna. Igérd meg, hogy megmutatod nekem valamennyi foglyodat. Szeretném boszumat lehüteni azon az egyen!

- Ha csak annyit kivánsz, az nem is olyan sok... Ide hát azokkal a fényes aranyokkal!

Dragul a társaihoz fordult:

- Ti pedig lakatot tegyetek a szátokra, mert ha Mirkó megtudja, hogy a háta mögött egy kis üzletet csináltam, pórul járunk vele.

- Hallgatunk, mint a sir! - mondták nevetve a többiek. - Csak aztán áldomás is legyen.

- Meglesz! - biztatta őket Dragul és éppen keresztül akart menni az összekötő kis hidon, amikor hirtelen rárivalt egy dühös hang:

- Megállj!

A fölkelők fölugrottak és fegyvereikhez kapkodtak. Maga Dragul ugy megrémült, hogy meg sem tudott mozdulni és reszketve támaszkodott a hid mellett a gránitoszlophoz. Hasszan is arra tekintett, amerre a hang megszólalt és megdöbbenve ismert Mirkóra.

Valóban Mirkó - s még sem ő! Egészen más alak volt ez, mint amilyennek a bihácsi konákban ismerték. Nem az a sunyi képü, hajlongó és mindenki iránt nyájas ur, hanem egy zord tekintetü, büszke alak, akin meglátszott, hogy ő parancsol, a többiek pedig engedelmeskednek.

Viselete is egészen elütő volt attól, amelyben őt Hasszán megszokta. Fényes és ragyogó volt minden rajta és csak úgy csillogott a drágakőtől. Fején süveget viselt, amelyen büszkén lengett a sastoll. Lángpiros köpeny omlott alá vállára, elől drágaköves csatt kapcsolta egybe. Görbe kardjának markolata ki volt rakva topázzal és öve tele volt dugdosva ezüstfoganytyus pisztolylyal.

Ugy állott ott, mint egy hatalmas vezér, aki szemlét tart csapatai fölött és büntetni kész azokat, akik nem engedelmeskednek vakon parancsainak.

- Mi történik itt? - kérdezte szünet mulva, mialatt villámló tekintete végigjárta a szótlan sereget - mit jelentsen ez a rendetlenség a táborban, hogy az őrszemek észre sem vették jöttömet, s különösen, hogyan jött ide ez az ember?

E szavak után Hasszanra mutatott, aki bár meglepetve, de minden félelem nélkül maradt ülve e helyén, mialatt a többiek mind fölugrottak.

- Nem ismered őt, vezér? - kérdezte félénk hangon Stipán, - hisz ez Hasszan.

- Valamikor én is ismertem egy Hasszan nevü embert - szólott pillanatnyi hallgatás után a felkelők vezére, - akkor hive volt a mi ügyünknek, jó barátja a szabadság hőseinek. Kérdés már most, ez a Hasszan van-e köztünk vagy más valaki?

Az egyenes megszólitásra az öreg bég, akit ez a komédia már untatott, kissé kijött a türelméből és valamivel élénkebben, mint a szokása volt, válaszolt:

- Ugyan kérlek Mirkó, velem ne komédiázzál! Mintha nem tudnád, hogy ki vagyok, vagy én nem tudnám, hogy ki vagy te! Én vagyok az a bizonyos rózsaolaj-kereskedő, aki fölszedett az utszélről, amikor gyermekkorodban megkorbácsoltak, és kikötöttek lólopás miatt az erdőben, ahol éhen vesztél volna, ha ki nem szabaditalak. Én vagyok az a Hasszan bég, akinek már dédnagyapja is ur volt ezen a földön, amikor a tied még nyomorult jobbágyként tengette életét... Most sem ismersz még?

- Sőt nagyon is jól ismerlek! - válaszolt dühtől sápadtan a vezér, - jobban mint magad is gondolnád... nyomorult kém !

A »kém« szóra a fölkelők Hasszan körül csoportosultak. Az eddig barátságos tekintetek elkomorodtak és önkénytelenül fegyverét kereste mindegyik.

- Bolond beszéd! - válaszolt közömbös hangon az öreg bég, - magad sem hiszed el azt, amit beszélsz! Nincs itt olyan ember, aki ilyesmit elhinne az öreg Hasszanról.

- De lesz annál több, ha bebizonyitom, - mondá vésztjosló hangon Mirkó. - Hát igazán nem volnál te kém? Miért nem jöttél hát egyedül közénk, mint jó baráthoz illik? miért hoztál még valakit magaddal?

Bár nagyon komoly természetű ember volt az öreg bég, még sem állhatta meg, hogy el ne mosolyogja magát.

- Én hoztam volna valakit magammal? Ugyan hol van hát? talán a kaftánom zsebében? vagy a turbánom alatt.

- Ott van! - válaszolt röviden Mirkó, a gránitoszlopra mutatva; aztán parancsolólag intett két fölkelőnek: - Hozzátok ide!

Minden tekintet a kijelölt irányt kereste. A két ember átment a hidacskán és alig két percz mulva visszatért, egy megkötözött, régi rongyos köpenybe burkolt alakot czepelve hátán, amely beszélni nem, csak nyögni tudott.

Valamennyi jelenlevő meg volt lepve, de leginkább az öreg bég, amikor a köpenyt levették az alakról s ő fölismerte - Halász Jancsit.

Szegény fiu megjárta. Ő is hallgatta az öreg bég meg Dragul beszélgetését és nem vette észre, hogy valaki közeledik hátulról. Egyszerre csak azon vette magát észre, hogy egy erős kéz torkon ragadja, betömi a száját, megkötözi, mielőtt csak egy kukkot szólhatott volna.

Mirkó, aki egy órával Hasszan után elindult a várból, mert megtudta, hogy az öreg bég elment Halász Pált fölkeresni, ugyanazon az uton jött idáig, amelyet ők is használtak. S nagyon kedvezőnek találta az alkalmat, hogy most Hasszant is, meg a fiut is, akit nagyon gyülölt, elveszitse.

- Ismered ezt a fiut? - kérdé az öreg bégtől.

- Ismerem! - válaszolt ez nyugodtan, - az én hazámban lakik, Bihácsban.

- S tudod-e mit keresett itt?

- Sejtem. Valószinüleg ugyanazt, amit én.

A fölkelők összenéztek. Ők ezt a bevallást ugy vették, hogy Hasszan látva, hogy nem tud menekülni, beismeri, hogy ő meg Jancsika kémek. Nagyon fenyegető lett a tekintetük és közelebb léptek, mintha meg akarnák rohanni Hasszant.

- Oldjátok föl ennek a szegény fiunak a bilincseit, - folytatá az öreg bég; - nem érdemli, hogy igy bánjatok vele, mert fiatal évei daczára valódi hős. Akarjátok tudni, mit tett ez a gyermek? Elindult messze földről arra a hirre, hogy bátyja eltünt. Nem ijedt vissza éhségtől, fáradalomtól, hogy megtudja testvére sorsát. S mikor a reménynek egy halvány sugára mutatkozott, sötét éjben, viharban, ezer veszedelem közt leszállott a föld mélyébe, hogy föltalálja elveszett bátyját.

- Szép mese, amilyent csak ilyen hires mesemondó tud kitalálni, - válaszolt csúfolódó mosolylyal Mirkó, - csak az a kár, hogy egy szó sem igaz belőle. Ti ketten kémek vagytok, a bihácsi idegenek kémei. Azért jöttetek ide, hogy utolsó menedékhelyünket kikémleljétek. De meg fogtok lakolni érte!

Az öreg bég közelebb lépett Jancsihoz, s anélkül hogy engedelmet kért volna erre, görbe késével szétvágta a fiu kötelékeit, miközben egészen szeliden folytatta a beszélgetést:

- Édes fiam, Mirkó! Nem hiába voltál te két évig tolmács Stambulban, Ignatiev orosz nagykövetnél, akit »a hazugság atyjának« neveztek egész keleten, meg is tanultál füllenteni. Tudod jól, hogy békeszerető ember vagyok, de ha még egyszer kémnek nevezel, kijövök a béketürésemből, s ugy ütlek arczon, hogy ehez képest az a régi korbácsolás csak czirogatás volt!

A vezér lángpiros lett, aztán belesápadt. Egy pillanatig a pisztolyok körül babráltak ujjai, de aztán erőt vett indulatán; hanem azért reszketett a hangja, amikor megszólalt:

- Öreg ember, - mondá, mosolyra erőltetve ajkát, - te ugy fecsegsz, mintha itt volna körülted az a három ezred idegen katona, amelynek az utat hozzánk egyengetni ide küldettél. Egyelőre azonban még mi vagyunk az erősebbek s ha tudunk jutalmazni, annál inkább értünk a büntetéshez... Mondottam, hogy kém vagy és be fogom bizonyitani. Vizsgáljátok meg turbánját - e szavakkal embereihez fordult - s meg fogjátok találni bizonyitékát annak, amit mondtam.

Két ember Hasszan mellé lépett, hogy lefogja karjait, ha talán ellen akarna állni. Másik kettő pedig levette turbánját fejéről és kezdte szétbontogatni.

Valami libegett-lebegett: egy papirdarab hullott a földre. Egyik fölkelő fölvette és átadta Mirkónak.

- Itt van a bizonyiték, - mondta ez. - Látjátok mi van rajta, a kétfejü sas? Ez azt jelenti, hogy maga a bihácsi parancsnok adta neki s az van benne megirva, hogy aki ezt fölmutatja, jöhet és mehet háboritatlanul, de sőt még mindenki tartozik segitségére lenni. Mered tagadni, hogy ez van benne?

- Nem tagadom, - válaszolt Hasszan, - de...

Nem folytathatta, mert a fölkelők vad dühvel rontottak neki, kivont fegyverrel és elszánva arra, hogy darabokra apritják. Bizonyára meg is esik vele, ha Jancsi elé nem áll és harsány hangon rájuk nem kiált:

- Megálljatok! Ez az ember nem csalt meg benneteket! Ő nem kém! Csak azért jött ide, hogy megtudja, mi lett az én bátyámból. Nem is sejtette, hogy utána jövök. Olyan igaz, amit mondok, minthogy egy isten van az égben!

A fiunak váratlan föllépése és elszánt bátorsága megtették hatásukat.

- Ne hirtelenkedjétek el a dolgot, - mondta Mirkó - mert ha egy szó sem igaz is abból, amit ez a ficzkó mond, nem kell azért mindjárt megölni az ellenséget. Jöhet még idő, amikor hasznát vehetjük életének, s aztán nem bánom, ha akármelyik utszéli fára felkötitek. De most még ne! Nem is érünk rá, fontosabb teendők várnak ránk.

S miután a fölkelők kelletlenül bár, de mégis engedelmeskedtek parancsának, folytatta:

- Jertek közelebb. Olyan hirt hozok nektek, amelynek hallatára szivetek ujongni fog örömében. Megtudtam, hogy holnap a bihácsi őrségből egy egész ezred Kulen-Vakuf felé fog vonulni, hogy átvegyen egy nagy szállitmányt, amely pénzből és élelmiszerekből áll. A pénz kitesz vagy százezer aranyat és Sarajevóba akarják vinni, hogy legyen miből fizetni a nagy sereget, amely a mi szabad országunkon zsarnokoskodik. Ez a pénz soha nem fog Sarajevóba eljutni, mert gondoskodtam róla, hogy a mi kezünk közé jusson.

Azt az ujongást nem lehet leirni, amit erre a hirre végbe vittek. Csaknem vállaikra emelték Mirkót, de ez jelt adott nekik, hogy engedjék tovább beszélni.

- A java csak most jön! A Bihácsban levő három ezredből tehát az egyik hajnalban Kulen-Vakuf felé indul. Ugyanekkor a másik Petrováczba megy, mert hir érkezett onnan, hogy Bijelaj körül fölkelők mutatkoznak. - Ezt a hirt is én terjesztettem. Marad tehát Bihácsban összesen egy ezred, s ennek is a fele a közeli falvakban van elszállásolva. Holnap éjjel megrohanjuk a várat. Ha számra nézve kevesebben volnánk is, egy pillanatig sem kételkedem a sikerben. Tetszik a tervem?

Hogy tetszett-e?! Boldog volt a fölkelők közül az, aki Mirkó közelébe férhetett, hogy megszoritsa a kezét, vagy megérintse a ruháját. Nem volt e pillanatban a föld kerekségén nagyobb ember nálánál.

- Ezt a két foglyot pedig csukjátok a többihez! - parancsolta rövid szünet mulva Mirkó, Hasszanra, valamint Jancsira mutatva.

Négy ember közeledett a foglyokhoz. Kettő Hasszant fogta meg, kettő pedig Jancsit akarta közre fogni, de nem jutott hozzá.

Az utolsó pillanatokban iszonyu lelki harcz tombolt Jancsi szivében. Amit Mirkótól hallott, megfagyasztotta a vérét, hogy a következő pillanatban lángoló haraggal eltöltse. Ha megrohanják a fölkelők Bihácsot, veszve van minden. Nemcsak hogy bátyját nem látja soha többé, de még Ilus, Dobó hadnagy és a jó Csiribi Peti is életükkel fizetnek.

Hát nem volna csakugyan mód ezt megakadályozni?

Valami vakmerő kétségbeesett terv kavargott az agyában, s abban a pillanatban, amint a két ember meg akarta fogni, hogy elvezesse, készen volt elhatározásával.

A jobb felőli embert félrelökte, hogy az hanyatt esett, még pedig fejjel egyenesen a parázsba. A balfelőlinek arczára hatalmas ökölcsapást mért, ugy hogy ez is harczképtelenné vált. Aztán fölkapott egy égő fadarabot és maga körül csapkodott vele, ugy hogy a fölkelők ijedten meghátráltak. A következő pillanatban pedig két hatalmas ugrással a hidnál termett.

Mirkó, az első meglepetésből magához térve, kiragadta övéből duplacsövü pisztolyát, czélba vette a fiut és kétszer lőtt...

Amikor eloszlott a lőpor füstje, Jancsika már nem volt sehol sem látható. A viz fölszinén uszott a megszenesedett fadarab, nagy hullámokat vetett a folyam, de a vakmerő fiu eltünt.

V. Csiribi Peti kitesz magáért.

Öreg este volt, amikor Csiribi Peti hazatért az őrségi szolgálatból és egyenesen annak a kis szobának tartott, amelyben Dobó hadnagy lakott. Első dolga volt mindenkor, ha elvégezte katonai teendőit, hogy rendbeszedte a hadnagy holmiját, s ma sem akart eltérni ettől a szokástól, ámbár nagyon el volt fáradva.

Hogy az ezred fele kivonult a közelfekvő falvakba, neki is kijutott a szolgálat nehezebb részéből: az őrtállásból. Mert máskülönben a tiszti szolgák föl vannak mentve ilyesmi alól. Reggeli nyolcztól este tizig volt az őrségen és azért mitsem tudott azokról, amik távolléte alatt itthon történtek.

Ilon és Jancsi ilyenkor már aludni szoktak és Peti a világért sem háborgatta volna az álmukat. Csak mikor elvégezte minden munkáját, és szobájába tért, amelyet a két gyermek megosztott vele, megállott a két ágyacska előtt és elgyönyörködött a két gyönyörü gyermekarcz nézésébe.

Ma is igy történt. Megvetette a hadnagy fekvőhelyét (maga a hadnagy ilyenkor még tiszttársaival mulatott a tiszti étkezőben, ha nem volt épen szolgálatban), fényesre tisztitotta czipőit, rendbe hozta egyenruháját. Aztán mégegyszer körülnézett, vajjon nincs-e semmiben hiány? Majd, mint aki jól végezte napidolgát, átment a másik szobába.

Egy kis olajmécses pislogott az ablak közelében, árnyékban hagyva a két gyermek fekvőhelyét. Azért is nem vett észre semmit Peti, amikor belépett; csak ahogy közelebb lépett, látta, hogy az egyik ágyacska üres.

Kissé megdöbbent ugyan, de nem ijedt meg. Eszébe jutott valami, ami elüzte a felülkerekedni akaró aggodalmat.

- Nézze meg az ember! - szólott magában halkan. - Bizonyos, hogy ott gubbaszt az öreg töröknek szobájában és lesi a meseszót. Ugy rápirítok ezért, hogy no!

Szigoru arczkifejezést öltve, ment végig a folyosón, amely az ő lakásukat Hasszan bég otthonától elválasztotta. Jó ismeretségben volt az öreg Dájával (ez volt Hasszan szerecsen rabszolganőjének neve), mert nem egyszer segitett neki a favágásnál és a vizhordásnál. Azért is azonnal kijött az öreg asszony a folyosóra, amikor Peti nevén szólitotta.

- Mi jót hoz Peti? - kérdezte mosolyogva Dája, mert nagyon kedvelte a czigány fiut. Először is a szine miatt, amely csaknem olyan fekete volt, mint Dájáé, aztán a jósága miatt.

- Nem hozok én semmit, de el akarom vinni a Jancsi fiut, aki megint ott felejtette magát a gazdája mellett.

- A Jancsi fiut? - Dája nagy szemeket meresztett Petikére - hisz az már két órával ezelőtt a szobájába ment s magam is láttam, amikor lefeküdt.

- Ne bolondozzál, Dája! - mondta Peti, aki azt hitte, hogy az öreg rabszolganő csak tréfál vele.

- De ha mondom!

Peti úgy érezte, mintha valami nagy teher nehezülne szivére és a vállaira. Nem szólt semmit, hanem visszasietett a szobába és fölkapta a mécset, jól megvilágitva minden zugot, nem talál-e valami jelt, amely utba igazitaná.

Nem kellett sokáig keresni. Az asztalon egy papirlap hevert s arra föl volt irva valami. Csiribi Peti nem tudott ugyan olvasni, de ismerte Jancsi irását a sok levél után, amelyet az Halász Pálnak azelőtt irt.

Fölkapta az irást és lesietett a kávéházba, ahol ilyenkor még vendégek is szoktak lenni. Amint belépett, rögtön feltünt neki, hogy Hasszan bég sincs a megszokott helyén. De nem ért rá, hogy töprengjen; odasietett az egyik falujabeli altiszthez és könyörgő hangon megszólitotta:

- Édes káplár uram, az égre kérem, olvassa el nekem ezt a levelet. Nagyon szeretném tudni, hogy mi van benne.

- Szivesen Peti, szógám! - Csak aztán le is muzsikáld a fáradságom árát, ha egyszer otthon leszünk Madarason.

- Lemuzsikálom, akár két éjjel és egy nap folyton húzom, csak olvassa!

A káplár széttárta a papirt és akadozva, mert nem volt szokva a finom betüvetéshez, olvasni kezdett:

»Végighallgattam a hadnagy ur beszélgetését Hasszan bácsival (bocsássanak meg érte!) és föltettem magamban, hogy én is elmegyek bátyám kiszabaditására. Hasszan bácsi semmit sem tud a tervemről. Vigasztalják meg Iluskát és ne haragudjanak rám. Nem tehettem másként.

Halász Jancsi. «

Olyan mély csend támadt a szobában, hogy a légy zümmögését is lehetett volna hallani. Csiribi Peti lélekzet után kapkodott s eltartott két perczig, amig magához tért.

- Elmegyek utána, még a pokol fenekére is! - kiáltott kétségbeesett hangon, aztán kirohant a szobából.

Föl akarta keresni Dobó hadnagyot, hogy elmondjon neki mindent és engedelmet kérjen tőle, hogy elindulhasson Jancsi fölkeresésére. Nem is kételkedett abban, hogy megkapja az engedelmet. Hanem egy körülmény más gondolkozást ébresztett benne.

Ahogy a legsötétebb utczák egyikén végig botorkált, hirtelen összeütközött valakivel a sötétben. Olyan erős volt az összekoczczanás, hogy Peti három lépésnyire visszatántorodott, a másik pedig egyenesen a falnak esett, miközben bosnyák nyelven szitkozódott.

Az esés közben szétvált az idegen köpenyege és Peti észrevette, hogy övébe egy égő kis lámpa van akasztva; azonfelül azt is, hogy valami szokatlan diszbe van öltözve és ugy fölfegyverkezve, mintha legalább is medvevadászatra indulna.

A hangja pedig nagyon ismerősnek tetszett. Csiribi Peti meg mert volna rá esküdni, hogy ez az alak nem más, mint az ezredes tolmácsa: Mirkó Poprezenovics.

Mit keres az ilyenkor az utczán? S különösen mit jelentsen ez a lámpa, ez a fényes viselet és a rengeteg sok pisztoly az övében?

A másik nem várta be, hogy megszólitsák, hanem amint feltápászkodott, futni kezdett és csakhamar eltünt az utcza végén.

Peti egy másodperczig gondolkodva állott, hogy mittévő legyen, aztán - vesd el magad! - ő is futni kezdett; még pedig Mirkó után.

Egyetlen másodpercz alatt végig ment lelkén, szivén és eszén az a sejtelem, hogy ha Jancsit föl akarja találni, csak ezt az embert kell követnie. Nem tudta ugyan, mire állapitja föltevését, de olyan sziklaerős volt benne a meggyőződés, hogy vakon követte sugallatát.

- Csak vágtass, Mirkó komé! - gondolá magában, - ezuttal mégis nyomára jövök csinyeidnek! S ha velem akarsz versenyt futni, majd meglátod, hogy a czigány nem hiába tanulja magától a széltől a futást!

De azért mégis elég óvatos volt, arra is ügyelni, hogy a másik észre ne vegye őt. Nem hiába nőtt fel Csiribi Peti az erdőben, ahol szabad óráiban megleste a rókát, amikor az orvvadászatra indult, de tudta is a módját, hogyan kell nesztelenül lépni és minden zaj nélkül futni!

Két-három utczán ment végig a hajsza. Egyszerre csak megállott Mirkó, óvatosan körültekintett (Petinek alig maradt ideje, hogy egy kapubejáratban meglapuljon.) Mikor biztosnak hitte magát, hogy nem látja senki, nekiment annak a négy öl magas falnak, amely itt is, mint mindenütt, az egész várost körülveszi.

- Ne, te bolond, ne! - mondta magában nevetve Peti - csak nem akarod a fejeddel ledönteni ezt a rengeteg vastagságu kőfalat? Erre még a czigány koponyája sem volna elég erős; pedig az csak tultesz a bosnyákén.

Csakhamar meggyőződött azonban Peti, hogy van még más módja is a faldöngetésnek, mint a puszta koponya. Mirkó egy pillanatig tapogatózott, aztán egy kulcsot vett elő övéből, beledugta egy nyilásba és a következő pillanatban kis ajtó tárult föl; nem magasabb mint négy láb és épen csak olyan széles, hogy egy ember kifért rajta. Ugy elbámult ezen a látványon Peti, hogy csak nézte, mint buvik keresztül az éjjeli alak és szótlanul hallgatta, amikor Mirkó még egyszer visszafordulva, egész jól érthető csúfolódó hangon igy szólt:

- Jó éjszakát, Bihács! Visszajövök nemsokára, de nem egyedül. Lesz aztán számadás!

A kulcs kivülről csikorgott a rejtekajtóban és Csiribi Peti bámulva nézte a nagy falat, amely ugy állott előtte, mintha nem volna semmi titka. Egy pillanatig nagy zavarában a fejét kezdte vakarni, de csakhamar felülkerekedett benne a czigány-ész és nyelvével csettentve igy szólt halkan:

- Csak azért se, Mirkó komám! Ha te tudsz a falon keresztül menni, én sem felejtettem még el a módját.

Levetette a bakancsot a lábáról és összekötve a szijainál fogva, a nyakába akasztotta. Aztán belekapaszkodva egy kiálló kőbe, elkezdett fölfelé mászni.

Hajmeresztő dolog volt ez. Egy huszonnégy láb magas falon fölmászni, arra csak az adhatja magát, aki mint Peti gyermekéveiben kiszedte a sas fészkéből a fiókasasokat: egyik kezével a sziklán felkuszva, a másikkal pedig kést forgatva, hogy megvédje magát a vén sas szárnycsapásaitól. De akkor legalább fényes nappal volt, most pedig olyan sötét, hogy csak tapogatózva tudta a köveket megkülönböztetni egymástól, nem is szólva arról, hogy a nedvesség és a meginduló hóesés folytán olyan sikos volt az egész fal, hogy bátran lehetett volna rajta csuszkálni.

Egy párszor meg is csuszott a lába és toronymagasban, egész testének sulyával két kezére nehezedve lógott alá. Ha izmai engednek, lezuhan és összetöri magát a köveken, amelyek alant hevernek, ugy hogy nem marad egyetlen csontja épségben. Hanem az izmai vasból voltak, elbirták a sulyát és a következő pillanatban már ismét folytatta utját fölfelé, lábával a legkisebb kiszögelést is megtalálva és testét a kapaszkodó karok nyomába fölfelé húzva.

Végre fölért a fal tetejére s kissé megpihent. Elmosolyogta magát, mert eszébe jutott az egykori czigány, aki nevetett, amikor hegynek fölfelé vitte az utja és sirt, amikor lefelé sietett. Valaki megkérdezte, hogy miért cselekszik ilyen megforditott rendben, mire a »moré« ravasz mosolylyal válaszolt:

- A hegynek fölfelé amikor megyek, arra gondolok, milyen édes és könnyü lesz lefelé menni s azért nevetek; de amikor lefelé járok, eszembe jut, hogy majd megint fölfelé kell mennem s azért sirok.

Csiribi Peti azt sem tudta, hogy sirjon-e vagy nevessen, mert ha eddig megtette az ut nehezebb részét, csak most volt hátra a veszedelmesebb része.

Mert hogy kivülről még meredekebb a vár fala, mint belül, azt jól tudta. Arról szó sem lehetett, hogy lemásszon. Itt más módról kellett gondoskodni. Meg is találta már.

Levetette kabátját, nadrágját és a czipőkkel együtt nagy csomagot kötött belőle, amelynek közepére vastag faágat tüzött, amely ott hevert a fal párkányzatán. Ráült a csomagra, keresztet vetett magára és csak ennyit mondott:

- Gyi te fakó!

Eltaszitotta magát a faltól és kezdett rohamos sietséggel alácsúszni. Nem esett egyenesen, mert a faág odaszoritotta a csomagot a falhoz és ennek surlódása mérsékelte a zuhanás sebességét. Hegyvidéken a lakosság nem egyszer szánkázik a legmeredekebb hegynek alá egyetlen faág segitségével; nem kell egyéb hozzá, mint egy jó adag bátorság és sok ügyesség. E kettő pedig bőven volt meg Csiribi Petiben.

Még egy másik körülmény is szolgált előnyére, amelyre nem számithatott, amikor megkezdte a csuszást. A fal tövében mély árok volt, amelynek aljából füzfa nőtt ki, még pedig olyan sürüségben, hogy a lepottyanó Petit elbirta egy pillanatig, ringatta is az ágai közt és csak ezután eresztette odább. De ez a pillanat is elég volt, hogy az esés sulyát mérsékelje, azonfelül Peti belekapaszkodott a hosszu ágba és ugy ereszkedett alá, mintha kötélen járna.

Megtapogatta magát, épségben van-e minden tagja, aztán összeszedte batyuját és föl akart kuszni az árok partján, amikor egy hang szólalt meg a feje fölött:

- Megállj! Ki vagy?

A füzfa-ágak recsegése figyelmessé tette az őrt. Egészen közel ment a fal széléhez és lenézett. De nem látott semmit, mert Peti lehasalt a földre és meg se moczczant.

Az őr ismételte a fölszólitást, de mivel nem látott az árokban semmit, kinézett a sikságra, amely az árkon tul kezdődött s ott, ugylátszik megpillantott valamit, ami arra birta, hogy ne vesztegesse tovább a szép szót: kapta puskáját és lőtt.

A lövés eldördült, százszorosan fölkeltve a hegyek visszhangját. Peti is látta a lövés villanásánál a katona fegyverének czélpontját: Mirkó volt az, aki amott sietett a hegyek felé.

- Köszönöm, czimbora, hogy ilyen szépen világitottál! - dörmögött magában Peti, de nem várta be a második »világitást«, hanem fölkapta a csomagját és futott, ahogy csak birt Mirkó után. Ennek is nagyobb gyorsaságot kölcsönözött az utána küldött lövés s igy csakhamar jó messzire voltak mindketten a vártól.

Talán negyed mértföldnyire futottak, amikor Mirkó hirtelen leült. Valószinüleg elfogyott a lélekzete a gyors szaladásban és ki akarta magát pihenni. Peti, aki kétszáz lépésnyire volt tőle, nagyon örült, mert a mezitláb-szaladgálás a hóban nem volt egészen inyére. Nem mintha a náthától tartott volna (ilyesmitől nem fél a czigány), hanem mert a hó még nem volt elég magas, hogy a köveket egészen eltakarja és Peti már többször véresre ütötte futás közben a lábát.

Egy kimagasló szikla mögé lapulva, gyorsan fölhuzta kabátját, nadrágját, szépen befüzte bakancsát, amint ez rendes katonánál szokás. Amikor pedig mindezt elvégezte, óvatosan kidugta a fejét, hogy megnézze, megelégelte-e már Mirkó uram a pihenést s lesz-e nemsokára »indulás«?

Ugy megijedt, hogy megfeledkezett minden óvatosságról és fölkiáltott meglepetésében!

Az a hely, ahol Mirkó az imént ült, egészen üres most; Mirkó eltünt nyomtalanul.

Peti első teendője az volt, hogy saját magát jobbról és balról jól fölpofozta, s azalatt folyton dörmögött haragosan:

- Te csacsi! te ostoba! hát ezért másztál a falon keresztül, hogy Mirkó kinevessen?!

Belátta azonban, hogy ezzel nem ér czélt, azért is keresésre adta magát. Azon a darab földön, ahol Mirkót még az imént látta, tüvé tett mindent. Négy-kézláb mászott rajta végig s olyan közel vitte az orrát a földhöz, mintha szimat utján akarná megtalálni az eltünt Mirkót. De mind hiába!

- Csak nem vitte el az ördög?! - sopánkodott szegény Peti s a hidegtől, valamint a babonás félelemtől borsózni kezdett a háta. - Hisz itt láttam még az imént! Ezzel a két szememmel láttam.

Az eltünt tolmács nem került elő, ámbár Peti igazi czigánymakacssággal nem hagyott föl ezután sem a kutatással, hanem tovább egy óránál megmozgatott minden bokrot, fölemelt minden követ: nem bujt-e azok mögé Mirkó?

Végre belátta fáradozásának hasztalan voltát és csüggedten, elkedvetlenedve hagyott föl a kereséssel. Kemény haragjában összeszoritotta az öklét és elkiáltotta magát:

- Megállj, Mirkó koma, ezért is leszámolunk még egymással!

Aztán megfordult és sokkal lassubb léptekkel, mint ahogy másfél órával ezelőtt feljött a hegyen, ment ismét lefelé. Cseppet sem esett neki jól ez a »pihenés«!

Alant, a hegy lábánál egyet gondolt és nem ment a várkapu felé. Eszébe jutott, hogy ott azonnal elcsipnék és tudakolnák tőle, mit keresett éjnek idején s engedelem nélkül a váron kivül? S ha nem tudná megmondani az okát - az igazit úgy sem hinné el senki -, még be is csuknák a nagy buzgalmáért.

Jobb lesz, ha a szabadban tölti az éjszakát és reggel egy másik várkapunál kerül befelé. Ott elhiszik neki, hogy visszatérőben van valahonnan, ahova Dobó küldte. Ha pedig elmondta »gazdájának« - igy nevezte ő a hadnagyot - az éjjeli eseményeket, annak lesz rá gondja, hogy Csiribi Peti ne kerüljön az áristomba.

Fölnézett az égre, ahol a felhők már oszolni kezdtek s látható lett egy-egy csillag, amely olyannak látszott ott, mint egy szem, amely könytől nedves. Mint igazi czigány, a csillagok járásából ki tudta számitani, hány óra van.

Éjfél utáni kettőre járt az idő, tehát négy óra mult el azóta, hogy ő a várban Mirkóba ütközött.

Vajjon hol jár ez már azóta? Bizonyára tul a hegyeken, valami rosszban sántikál és neveti üldözőjét! (Arra nem is gondolt Peti, hogy a hegy mélyébe vehette utját az, akit ő olyan nagyon gyülöl.)

Lassu lépéssel, mint akinek nem sietős épen az utja, haladt abba az irányba, ahol tudta, hogy a kettős hid áll egymás mellett. Az egyik, amely az Unnán visz keresztül, a másik, amely a hegy mélyéből jövő szilaj folyamot áthidalja.

Megállott a hid közepén és nézte a nagy, sötét hegyet és mérlegelte magában, vajjon mi titka lehet annak?

A zugó folyam kissé elkábitotta fáradt agyát. A hosszu ébrenlét is megtette hatását s ugy tetszett neki, mintha igy, egy álló helyben el tudna aludni. Szakasztott olyan érzés volt az, mint amikor ujoncz korában először állott őrségen és nyitott szemmel nézett be a nagy álomországba, ahol nem visel az ember hátán hatvan fontos terhet, s nem áll két óra hosszant egy helyen - csupán azért, mert mások igy parancsolják!

...Nini! most is álmodik! Valóságnak csak nem válik be az, hogy ott, ahol a folyam kiszakad a szük nyiláson a hegyből, egy emberfejet lát kiemelkedni a hullámokból, amelynek vonásai olyan ismerősök előtte.

...Halász Jancsi vonásai azok!

De milyen fáradtan néz az a fiu! Mintha nagy utat tett volna meg egy huzamban s most alig birná már magát fenntartani a viz szinén. Mindjárt el is merül.

Bolond álom! Jancsi merülne el? Hisz megtette már hatéves korában azt a tréfát, hogy lebukott a Duna fenekére és fölhozott onnan egy réz négykrajczárost, amelyet beledobtak. Megtette akárhányszor, hogy ahol legszélesebb a Duna ugy uszott keresztül rajta, hogy egész ruháját csomóba kötötte és a jobb kezével tartotta szárazon a viz felett, csakis a másikkal csinálta a tempókat! Az ilyen uszó csak nem fog elmerülni.

Ne is féltse őt senki. Nem hiába született a folyó mentén a Jancsi gyerek!

...De mégsem álom! mert most megszólal az uszó alak és nyögve, fáradtan kiáltja feléje:

- Segits ki Peti! Nem birom tovább! Belefulladok a vizbe!

A következő pillanatban lerázta magáról Csiribi Peti az álom kábultságát. Remek fejugrással, amely becsületére vált volna akármelyik uszómesternek, belevetette magát a hideg vizbe s nem telt bele fél percz, kihozta a partra az elmerülő, ájuldozó fiut.

Csakugyan Halász Jancsi volt az az álombeli alak!

VI. Kiki a saját utján.

- Hogyan kerülsz ide? - ez volt az első kérdés, amelyet Csiribi Peti az ájuldozásból magához térő fiuhoz intézett.

- Csak csinyján a kérdésekkel! - válaszolt az, levegő után kapkodva. - Mindenekelőtt el innen, mert nem tanácsos a hegy közelében maradni. Ez a hegy nem olyan közönséges szikla, mint a többi: foga is van és harap!

Még annyi időt sem vett magának, hogy kicsavarja ruhájából a vizet, hanem megfogta Petit és huzta maga után. Ezuttal ő volt a vezető.

Amikor már vagy ezer lépésnyire voltak a hegytől, mindent elmondott a bámuló Petinek. Ez csak ugy hüledezett bele, amikor meghallotta, hogy miken ment keresztül ez a fiatal hős. Elmondta Jancsi Hasszán bég megérkezését, Mirkó váratlan megjelenését, aztán igy folytatá:

- Amikor beláttam, hogy milyen sors vár mindazokra, akiket szeretek, kimondhatatlan kétségbeesés fogott el. Meggondoltam, hogy Ilus, a jó ezredes, Dobó hadnagy és te, akik annyi szivességgel elhalmoztatok, talán rövid idő mulva már gyalázatos árulásnak estek áldozatul, ha nem sikerül valahogy benneteket értesiteni a fenyegető veszedelemről. De nem tudtam a módját! Imádkoztam a jó istenhez, hogy adjon egy mentő gondolatot - s ő, végtelen jóságában, meghallgatta könyörgésemet! Épen, amikor a gonosz Mirkó kiadta a rendeletet, hogy engem és Hasszant megkötözve vigyenek a többi fogolyhoz, tekintetem a folyamra esett, s megvolt a mentő gondolat.

Hisz csak az imént, alig egy félóra előtt, mondta el Hasszan bácsi, hogy ez a folyam kivisz a szabadba. Uszni tudok, mint egyhamar senki más, nem hiába volt apám egy időben halász, mielőtt a gazdaságra adta magát. Volt is gondja rá, hogy minden fia tudjon uszni, akár csak a potyka. Te is megtanitottál, hogyan kell a viz alá bukni s mig az ember százat olvas, a viz alatt eluszni. Aztán kiüthetem néha a fejemet a vizből, amikor már nem lehetek a lélekzetvétel nélkül.

Amilyen gyorsan kavarogtak e gondolatok fejemben, olyan gyorsan is hajtottam végre, amit terveztem. Ellöktem magamtól azokat, akik meg akartak kötni, s beleugrottam, fejjel előre, a vizbe. Annyit még észrevettem, hogy Mirkó fölkapta pisztolyát, de hogy lőtt-e, nem tudom, mert a következő pillanatban már husz ölnyire sodort el a rohanó hegyi folyam. Nem is lett volna szükséges, hogy a viz alatt usszam, mert roppant gyorsan vitt előre az ár, hanem mégis megtettem, nehogy valamiképen meglássanak. Még vagy ötven ölnyire mentem nagy sebességgel a viz alatt, aztán fölütöttem a fejemet s lélekzetet vettem.

Csodálkozás fogott el. A viz árja egy kivájt szikla alá sodort, amely ugy borult rám, mintha óriási üvegburok volna, hasonló azokhoz, amelyet falun a légyfogdosásra, vagy a sajtnak leboritására használnak. Ez alatt a bura alatt olyan csendes volt a viz, mint valami apró kikötőben, de azonfelül több kis nyilás is volt a sziklában és olyan kényelmesen lehetett lélekzetet venni, akárcsak az Isten szabad ege alatt.

Épen ujra akartam alábukni, hogy kijussak a burából és folytassam utamat, amikor közelgő lépések zaját hallottam. Ezt a sziklafalat valószinüleg nagyon vékonyra moshatta már a viz, mert olyan világosan meg lehetett érteni minden kiejtett szót, mintha csak a szomszéd szobában beszélgetnének.

Ráismertem az egyik beszélőben Mirkó hangjára. Valakit biztatott.

- Ne tarts semmitől! Az én pisztolyom nem téveszti el a czélját. Láttam, amikor a golyó talált, s valószinű, hogy elsodorta a viz ezt a vakmerő ficzkót valamelyes földalatti örvénybe, ahonnan nem kerül többé napfényre. Ezt biztosra veheted!

- Annál jobb - válaszolt a másik - mert megvallom neked, Mirkó, nem szeretem, hogy annyi foglyot gyüjtesz össze egy rakásra. Még bajt is csinálnak. Különösen az a rakonczátlan őrmester.

- Halász Pál? - kérdezte Mirkó, - nó, annak is kiveszem nemsokára a méregfogát, csak tullegyünk a holnapi csinyen.

Odább mentek. De jó is volt, hogy elmentek, mert én olyant rikkantottam a nagy örömemben, hogy bizonyosan meghallották volna, ha tovább is ott maradnak. Tehát él a bátyám, egészséges és semmi baja!

Alábuktam és azon voltam, hogy már most kijussak ebből a földalatti nagy börtönből. Nem volt nehéz dolog, mert a viz vitt előre roppant sebességgel. Hanem egy kis baj mégis volt a dologban, mert a hegyi szikla és a folyam már most olyan közel jöttek egymáshoz, hogy nem dughattam ki a fejemet lélekzetvételre. Ezért voltam olyan alélt, mikor megláttalak.

Jancsi bevégezte elbeszélését és mély lélekzetet vett. Azalatt Peti gyorsan rakásra gyüjtött faágakat és olyan helyen, ahol nem érte a szél, tüzet rakott.

- Mindenekelőtt meg kell száritani a ruhánkat - mondta - mert nagy dolog vár még ránk, amint hajnalodik. Ehez pedig ép erő kell, ami csak félig van meg abban, aki ilyen hideg időben nedves ruhát visel.

A fa szépen lángra kapott és a két éjjeli vándor olyan közel simult hozzá, amennyire csak lehetett. Gőzölögve tódult ki a nedves pára a ruhából s nem telt bele negyed óra, félig-meddig rendben voltak.

- Most pedig, Jancsi fiam, figyelj! Az, amit eddig végeztünk, rendes körülmények közt nagy dolog volna, de ma csak kezdete annak, amit még végeznünk kell. Körmünkre ég a veszedelem, de ha jól végezzük a teendőnket, nemcsak hogy nem lesz belőle baj, hanem még nagy hasznára is válik valamennyiünknek.

- Beszélj, Peti - válaszolt Jancsi - ami tőlem telik, abban nem lesz hiány.

- Tudom, édes fiam! - Csiribi Peti gyöngéden megsimogatta a fiu arczát. - Nem is azért mondtam... Az most a föladatunk, hogy elég jókor értesitsük azokat, akiket a kaján Mirkó bajjal fenyeget. Te Bihácsba indulsz, fölkeresed Dobó hadnagyot és elmondasz neki mindent, amit hallottál. Én ugyancsak szaporitom a lépéseket, fölkeresem a pénzes szállitmány parancsnokát és figyelmeztetem arra, amit tervez ellene a fölkelők vezére. Igy aztán el lesz készülve mind a két fél és a többi az urak dolga!

Jancsi azonnal készen volt; fölállt és indulni akart, de Peti visszatartotta.

- Ne siess még, fiam! A hajnali csillag csak most tünt fel az égen: nincs még egészen három óra. Pedig öt óra előtt be nem bocsátanak élő lényt a várba. A kapu előtt pedig ne álldogálj, mert ott még oda talál vetődni az a gaz Mirkó, abban a hiszemben, hogy belefultál a vizbe, s ha meglát, dugába dől a tervünk. Az én utam a hegyek között is olyan, hogy jobb, ha nappal teszem meg. Nagyon sok erre a feneketlen sziklahasadék és nem szeretnék valamelyikbe beleesni, mert sok embernek okozná az halálát, ha nem jutok szerencsésen czélhoz. A fölkelők támadása ugy is csak estére van tervezve: addig utolérem én a pénzt szállitó csapatot. Ha nem előbb, hát Kulen Vakuf táján.

- Mit csináljunk addig? - kérdé Jancsi.

- Pihenjünk egyet, mert szükség lesz minden erőnkre.

Ismét leheveredtek a tüz körül és kibámultak a szabadba, ahol ujból megindult a hóesés. A sziklaeresz, amely alatt pihentek, megóvta őket a hótól; csak néha vitt be a szél egy-egy szállinkózó pelyhet, amely azonban azonnal megolvadt a lángokban.

Egy kicsit bóbiskoltak is, szép álmuk is volt s valahogy csak eltelt az idő. Ugy öt órára fordult már a reggel, amikor Peti megszólalt:

- Itt az idő, János fiam, induljunk!

Szótlanul megölelték egymást; aztán elindult az egyik jobbra, a másik balra.

VII. Csiribi Peti sokra viszi.

Mint a kalitkából kiszabadult madár, olyan vigan fütyörészgetett Csiribi Peti, amikor a szokoláczi hegyen tul volt, s elgondolta magában, hogy egy óra mulva odaér az országutnak ahoz a kiszögeléséhez, ahol bevárja a pénzszállitó csapatokat. Szokatlan jókedve volt, amióta megtudta, hogy az ő kedves őrmestere, Halász Pál nem halt meg. Rajta lesz majd, hogy kiszabaduljon mielőbb fogságából, a melyben ez a gyalázatos Mirkó tartja.

Mirkó! ha rágondolt Csiribi Peti, mindig olyan mozdulatot tett, mintha meg akarna valakit fojtani. Igenis, képes volna erre! Ő, aki még a féregre sem lépett rá szántszándékosan, nehogy Isten valamely teremtményének fájdalmat okozzon, egész hidegvérrel fojtotta volna meg a bosnyák tolmácsot.

Hisz ha ellenség valaki, még nem elegendő ok ez arra, hogy halálosan gyülöljék. Becsületes ellenfelek harczolnak egymással, s ha egyik meg van sebesitve, a másik nem gázol végig rajta, hanem még fölsegiti, s ha sebe van, ápolja, gyógyitja. De Mirkó nem becsületes ellenség, hanem kém. Minden szava hazugság, minden tette gazság. Az efélét nem kell kimélni.

...Az ilyen haragos gondolatok azonban nem foglalkoztatták sokáig jó Csiribi Petit. Olyan fényesen ragyogott alá a nap a kék égboltozatról, s olyan üde volt a levegő a hegyek közt, hogy keble tágult és szivébe mindenféle jó érzés lopódzott.

- Csak a hegedüm volna itt! - gondolá magában, elhuznám a legszebb nótáimat, hogy még a bosnyák madarak is rákapnának a magyar dalra.

Az ő hegedüje! Ha van még valami a világon, amit Csiribi Peti jobban szeret Halászéknál, az bizonyosan a hegedü. Amióta csak az eszét tudja, mindig hóna alatt szorongatta, bal oldalán, közel a szivéhez: azért is tudott a »száraz fa« olyan fájóan zokogni, olyan szivreható panaszban keseregni; de azért tudott ujongani is.

Ugy szerette a hegedüjét, hogy inkább a legnehezebb szolgálatot választotta, semhogy más hangszerhez nyulna. Amikor besorozták, az ezredes azt az ajánlatot tette neki, mivel ugyis ért a zenéhez, járjon el az ezred zeneiskolájába és tanuljon meg trombitálni. Két hónap alatt beleokulhat, s aztán nem kell őrszolgálatra menni.

Peti elsápadt szégyenében. Hogy ő, aki a hegedü mestere, akit legelsőnek tartanak Bácsországban, valami »tülökbe« fujjon, amelynek hangjára a bakák ütemre aprózzák a lépést, - inkább örök életében tisztogatja a tiszt urak csizmáját!

Nem is sikerült őt szándékáról lebeszélni. Megmaradt álhatatosan amellett, hogy akinek a kezében vonó volt, az nem való trombitásnak.

Hat hónap óta nem látta a hegedüjét.

Észrevette, hogy ismét bubánatra fordult az észjárása és erőt vett magán. El ezeket a szomoru gondolatokat! Lesz még ünnepnap, amikor leveti az egyenruhát s akkor kárpótolja magát a hosszu nélkülözésért. Két éjjel s két nap huzza a legszebb nótákat, csak is magának - no meg az erdő dalosának.

...Peti! Peti! hol jár az eszed? Nem jó igy elandalogni, különösen, ha az ember nincs otthon, a szép Bácskában, ahol minden olyan egyenes: az emberek észjárása, meg az országut is. Hát nem tudod, hogy a görbe hegyek országában vagy, ahol könnyen »csalira« vezet az ösvény s az ember eltéved, mielőtt észrevenné magát?

Eltévedtél te is, Peti, még pedig olyan alaposan, hogy azt sem tudod már most a három előtted fekvő zeg-zugos ösvény közül, melyiknek indulj? Egyforma mind a három, de hogy melyik visz Kulen Vakuf felé, annak csak isten volna a megmondhatója. Nincs utjelző, nincs jel, amelyből az igazi irányt ki lehetne ismerni!

Peti az égre nézett, mintha onnan várna utbaigazitást. S amit ott látott, ugy megijesztette, hogy kiült homlokára a veriték.

Mint egy királyi hattyu, olyan méltóságosan uszott a nap, a látóhatár közepe felé. Ez annyit jelentett, hogy közel már a dél. Nem az ijesztette meg Petit, hogy neki ma nem teritenek, hogy nincs kilátás ebédre, hanem a sokkal sulyosabb gond bántotta, hogy egy órakor érkezik meg a masirozó ezred ahhoz a bizonyos országuti kanyarulathoz - ő pedig nem lesz ott.

Ha eltalálná mulasztani, ha nem érné utól a csapatot, akkor... mi lesz akkor? Nagy veszedelem: Mirkó terve sikerül. Isten tudja, életben marad-e csak egy ember is az egész ezredből. Kárba vesz a sok kincs. S mindennek te leszel az oka, Peti.

A szegény Csiribi Petinek ugy dobogott a szive lázas félelmében. Majd hogy el nem pityeredett! Hiszen nem a maga sorsán aggódott: egészen más volt az, ami őt bántotta.

- Szégyeld magad! - pörölt saját magával, - az a tizenkétéves fiu, a Jancsi, bizonyosan jól végezte a dolgát, mig te... te hosszulábu czigány itt állsz a saját ostobaságod folytán, s nem tudsz se ki, se be! Azt mondom neked, Peti, szedd össze az eszedet, mert különben nem érdemled, hogy valaha életedben vonó legyen ismét a kezedben!

Közeledő lódobogás riasztotta föl tépelődéséből. A középső ösvényen egy bosnyák vágtatott feléje lóháton s ugy fölfegyverkezve, mintha e hegyek közt minden lépésnél oroszlán-támadástól kellene tartani. Még a vállán keresztül is holmi régi fakovás puska lógott, azonfelül tüszője, jó bosnyák szokás szerint, tele volt dugdosva mindenféle pisztolylyal és késsel.

Petinek nagyon ránehezült szivére az a gondolat, hogy ez a bosnyák is azok közül való, akik meg akarják támadni a pénztszállitó ezredet. De a bosnyák is már távolról észrevette őt, meglassitotta lova menését és kezével a pisztolyai körül babrált. Hanem amint belátta, hogy itt egy magános és azonfelül még fegyvertelen emberrel van dolga, ujból megsarkantyuzta a paripáját és közelebb vágtatott.

Peti megállott az ut szélén, hogy engedje maga előtt elhaladni a lovast. Bár semmi jó sem látszott a bosnyáknak marczona vonásaiból, Peti ugy tett, mintha csepp oka sem volna tőle tartani és bátran nézett szeme közé, amikor az megállott előtte.

Ez a bátorság, ugy látszott, nagyon megtetszett a bosnyáknak. Megállitotta a lovát és meglehetősen barátságos hangon intézte kérdéseit:

- Honnan jösz?

Peti hátra mutatott a kezével. Találomra tette, mert azt sem tudta e perczben, mi fekszik arra, a merre ő mutat.

- Bihácsból? - kérdé az idegen.

- Onnan.

- Hogy van az, hogy ilyen egyedül jársz, még pedig egész fegyver nélkül? Hát nincs már a te szultánodnak annyi puskája, hogy minden katonájának jusson egy?

Valami hirtelen támadt sejtelem - talán a ravasz czigány-észjárás? - azt sugta Csiribi Petinek, hogy nem árt majd, ha ezt a lóhátról beszélő urat félrevezeti.

- Megszöktem! - válaszolt röviden.

A bosnyák tekintete fölvillant s már most sokkal nyájasabb kifejezést öltött az arcza. Csaknem szeretettel nézett Petire.

- Igazat beszélsz? - kérdé.

- Láthatod egész külsőmről, hogy nem sok időt vesztegettem a bucsuzással. Biz, ugy jöttem el onnan, hogy azt sem mondtam nekik: befellegzett...

- S mért hagytad el a bajtársaidat?

- Mert kutya élet van arra felé! Mindennap szolgálat, rossz étel, semmi kényelem, s azonfelül kegyetlen büntetés, ha az ember nem engedelmeskedik vakon. S végre is, nem tartozom én közéjük! Nem vagyok én sem sváb, sem magyar, hanem czigány.

- S hova igyekszel? - kérdé a lovas.

Peti találomra a középső ösvényre mutatott.

- Erre vagy amarra, tudom is én hova! Oda, ahol nincs kurtavas, nem lövik főbe az embert, ha megunta a szolgálatot.

- No, akkor azt tanácslom, hogy ne menj erre! - mondá a lovas, a középső ösvényre mutatva; - mert itt egyenesen azok körmei közé jutnál, akik elől menekültél.

- Hogyan érted ezt?

- Csak ugy, hogy ott a kanyarulaton tul, nagy dolog esik meg még ma. Sok ellenséges katona fog arra elhaladni - hogy visszajönnek-e valaha, csak Isten a megmondhatója?

Ugy dobogott Peti szive erre a hirre! Tehát tudja már a helyes irányt és nem fog elkésni.

A lovas intett kezével és odább akart indulni. Peti azonban, aki e pillanatban egyet gondolt, megállitotta szép szóval.

- Mondanék neked valamit, ha rám hallgatnál.

- S mi legyen az?

- Add el nekem a lovadat. Te ugy is itthon vagy e vidéken s ismered a járást, szerezhetsz magadnak azonfelül másik paripát. Én ellenben idegen vagyok, s ha csak a két lábomra vagyok utalva, soha sem jutok el a fölkelők táborába.

- Hát oda igyekezel?

- Az volna a szándékom. De nem szeretnék gyalog odáig baktatni. Tudod mit, adok neked a lovadért husz fényes aranyat.

- S volna nálad annyi pénz? - kérdé a lovas, miközben tekintete a pénz vágyától csak ugy csillogott.

- De van ám! Nem gondolod talán, hogy bolond fővel és üres kézzel megyek neki a világnak? Belemarkoltam előbb az ezred pénztárába s hoztam magammal egy kis pénzmagot.

Ezzel belenyult zsebébe és kihalászott onnan egy marékra való ujdonatuj, fényes rézkrajczárost.

Jól számitott Csiribi Peti. Erre fele, ha ismerték is a magyar rézpénzt, de soha sem látták még ilyen ujdonatuj fényesen. Bihácsba pedig két nap előtt egész kocsiderékkal érkezett meg, s csupa ilyen fényes aprópénzben fizették ki a legénység zsoldját. Petinek is öt napra kerek nyolczvan darab jutott ki belőle.

- Nem mutatnád meg, milyen az a német arany? - kérdé mohón a bosnyák.

- Nem ment el az eszem! Hogy odább állj vele? Te lóháton, én gyalog - volna jó dolgom, mig utolérnélek!

- Leszállok hát én is, - egyezkedett a bosnyák; - igy majd könnyebben megalkuszunk.

Amint leugrott lováról s nyakába vetette a zablát, még jóformán Peti felé sem tett egy lépést, amikor ez egyetlen ugrással - igazi czigány-szökéssel - fenntermett a ló hátán és csufolódva felé kiáltott:

- Kellene tán? kéne? majd ha fagy!

S ezzel erősen rávágott tenyerével a ló nyakára, mire ez ijedten fölágaskodott, a következő pillanatban pedig fejét szügyének szegezve, mint a villám rohant abba az irányba, ahonnan pár perczczel előbb gazdástul jött.

Szerencséje volt Petinek, hogy kováspuska volt csak a bosnyáknál, amelylyel nem lehet olyan hamar lőni. Igy is hallotta a golyót feje mellett elfütyülni. De mielőtt másodszor tölthetett volna a hoppon maradt lovas, messziről nevette már tehetetlen dühét a ravasz czigány.

Ilyen nagy urnak nem érezte még magát Csiribi Peti.

Hej! ha most látná az édesanyja! Talán még azt is elhinné róla, hogy valóságos huszár!

Ha most itt volna a hegedüje, s lóháton játszhatná el legszebb nótáját, vágtatva és versenyt futva a széllel, nem volna nála boldogabb ember a föld kerekségén.

De alig tudott ez a gondolat gyökeret verni a fejében, már is pofon ütötte saját magát.

Petinek t. i. az volt a szokása, hogy valahányszor rajta kapta magát holmi oktondiságon, azonnal végre is hajtotta magán az ezért kijáró büntetést.

- Megint kezded, te bibasz? Már megint a hegedün jár az eszed? Majd adok én neked!

Az ösvény ebben a pillanatban kis fahidon vezetett keresztül. Ugyanazt a folyamot hidalta át, mely Bibácsnál kijön a föld mélyéből. Itt, a közelben kezdi meg titokzatos utját, amely olyan csodálatos és rejtélyes, hogy titkát még ki nem leste emberi szem. De mig Bihácsnál tombolva tör elő a hegyből, mintha ujongna azon, hogy ismét napvilágot lát, itt lassan és vontatva halad odább. Talán rosszul esik neki, hogy hosszu, földalatti utján nem látja az éltető és melegitő fényt?

A hidon tul kezdődik a róna, ahol semmi sem vet korlátot a tekintetnek, csupán néha egy kis erdő, vagy egy mosolygó falucska. Elkalandozhat szabadon a tekintet, egészen a sötétlő hegylánczig, a horvát határon.

Amott van az a szoros, amelyen az ezrednek még ma át kell haladnia, s amelyben jobbról és balról leskelődik a gonosz ellenség. Mirkó csapatja már bizonyosan föl van állitva lesben. Ki puskával, ki pedig szikladarabok mögött, hogy adott jelre egyszerre megkezdjék a tüzelést és a nehéz kövek aláhengeritését.

Peti összeborzadt. Ha a véletlen, vagyis inkább az isteni gondviselés nem vezérli az elmult éjjel Jancsikát a földalatti barlangba, ahol meghallotta Mirkó tervét, ott vész az egész ezred a hegyszorosban. Nem használ semmi bátorság és a halállal daczoló vitézség olyan ellenséggel szemben, aki láthatatlan.

...Valami csillanó fény mutatkozott a távolban.

Amott jön már hosszu vonalban az ezred. A csendes levegőn keresztül hallani lehet ütemszerü lépéseknek egyforma zaját. Egyszerre lép ki valamennyi katona és lábuk dobbanása alatt meginog a sziklás föld.

Peti gyorsabb menetre hajszolta lovát. Éles tekintete már fölismerte a távolban az ezredest, aki előljárt lóháton csapatjainak. Két percz mulva már ott termett előtte, katonásan köszönt és megkezdte jelentését:

- Ezredes ur, jelentem alásan, megérkeztem!

Nem folytathatta tovább, mert olyan nevetés fogadta, hogy visszhangzott tőle a róna. Még az ezredes is kaczagott, a tisztek kaczagtak és a legénység valóságos hahotával fogadta a jövevényt.

- Nini! egy czigány lóháton és mezitláb! - hangzott mindenfelé.

Biz’ugy volt. Csiribi Peti, hogy könnyebben járjon s mivel fájt a lába az éjjeli sétától a köves uton, levetette bakancsát és derékszijára fűzte. Aztán a többi ruhája sem volt valami rendes, mert hol ki volt gombolva a kabátja elől, hol pedig épenséggel két gomblyukkal lejebb tévedt egy gomb. Szóval, Csiribi Peti épenséggel nem vált be hetyke huszárnak.

Az ezredes végre erőt vett magán, komoly ránczokba szedte arczát és parancsoló hangon megszólitotta Petit:

- Ki vagy? honnan jösz? s mit hoztál?

Petit nem ijesztette meg ez a kemény kérdés. Megszokta már, hogy a katonaságnál nem beszélnek valami tulságosan gyöngéden az emberrel. Ujra tisztelgett és röviden válaszolt.

- Jelentem alásan: Nevem Csiribi Peti, közkatona vagyok a 23. ezrednél, Bihácsból jövök és fontos hirt hozok.

- Ki küldött?

- Senki. A magam jószántából jövök.

- Beszélj röviden, mert kijövök a béketürésemből! - kiáltott haragosan az ezredes.

Peti nem ismételtette magának ezt a parancsot. Röviden, de ugy, hogy egyetlen fontos rész se maradjon megemlités nélkül, elmondta a lefolyt éjnek eseményeit. Az ezredes bámulata nőttön nőtt s amikor Csiribi Peti elvégezte mondókáját, odalépett hozzá és keményen a szeme közé nézett.

- Tudod-e, ficzkó - mondá és hangja már nagyon szelid volt, - hogy nagy dolog az, amit te cselekedtél?

- Tudom, ezredes ur!

- No nézze meg az ember! - zsörtölődött jókedvüen az ezredes, - még azt meri mondani, hogy tudja! Dehogy tudod! Megmentettél egy derék ezredet, egy nagy összeg pénzt és azonfölül te leszel az oka, ha ezeket a fölkelőket még ma alaposan elpáholjuk. Tudtad mindezt, ficzkó?

- Igenis, hogy tudtam, ezredes ur!

- No lám, ki se néztem volna belőled annyi tudományt!... Hanem most elég a trécselésből. Pusztulj hátrább, ahol a társzekerek vannak s valahogy elő ne merd hozni a képedet a mai napon! Kár volna, ha véletlenül egy bosnyák golyó lyukat furna ezen a te okos fejeden. Megértettél!

- Meg, ezredes ur!

- Akkor jól van minden. De még egyet: bizonyosan megszomjaztál a hosszu uton?

- Parancsára, ezredes ur! Sőt meg is éheztem.

- Falatozni valót majd hátul adnak. Ime egy korty jó aszubor; váljék egészségedre!

Az ezredes magához intette legényét, átvette tőle tábori kulacsát, előbb a saját ajkához vitte, aztán Petinek átadta.

Csiribi Petivel hármat fordult a világ e hallatlan kitüntetésre. Hogy az ezredes őt felköszöntse, a saját kulacsából megitassa, ez olyan dolog volt, amely elvette gondolkodását. Csak bámult maga elé és egyszerre csak azon vette magát észre, hogy két könycsepp gördül végig az arczán.

- Iszol-e már? - kiáltott rá szinlelt haraggal az ezredes; - vagy talán nem kell az én borom?

- Oh, ezredes ur! - a legény szava belefult a kulacsba, amelyet az ezredes az ajkához tolt. Nem bocsátotta el, mig ki nem üritette az utolsó cseppig.

- S most, mars hátra!

Mintha álomban lépkedne, ugy tette meg Peti az utat a csapatok mellett. A tisztek kezet szoritottak vele, de egyszerre csak elhangzott az ezredes parancsszava:

- Vigyázz!

Valamennyi századparancsnok ismételte ezt a szót.

- Tisztelegj!

...Neki tisztelegtek, Csiribi Petinek, a szegény czigányfiunak, akinek isten kerek ege alatt a hegedüjén és a jó szivén kivül semmije sem volt. Mégis szép ez az élet!

Még álmában is, mikor a döczögő szekéren végighevert, folyton ott lebegett előtte ez a kép és boldog mosolyt csalt ajkára.

VIII. Egy éj Bihácsban.

- Fiuk, - mondá Dobó hadnagy embereihez, amikor estefelé a krupai kapunál megkezdték az őrségi szolgálatot, - csak annyit mondok, hogy ma éjjel mindenki olyan éber legyen, mintha ennek a vén kapunak minden egyes köve csupa szinarany volna.

- Talán valami veszedelem van készülőben, hadnagy uram? - kérdezte Rapcsák Mihály, a káplár.

- S ha volna? - szólott kimenőben a hadnagy, miközben erősen meghuzta kardkötőjét, - ugy tudom, ettől sem ijedne meg kend, Rapcsák Mihály káplár uram!

- De nem ám, a mondója vagyok! Hanem azért mégis jobb, ha az ember előre tudja, mi vár reá az esteli imádság után.

- Nos hát legények, tudjátok meg, hogy a bolond bosnyákja még egyszer eljön kérdezősködni, hogyan vesztegetik nálunk az aczélt és az ólmot. Lesz ma éjjel táncz világos kivirradatig! De többet ne kérdezzetek, mert ugy sem mondanék egyebet.

- Csak még egyet, drága jó hadnagy uram, - esdekelt Rapcsák, - csupán azt szeretnők megtudni, nincs-e még semmi hir a Halász Jancsiról? Mert hej, nagyon megszerettük ezt a fiut és fájna a lelkünk, ha ő is a bátyja után veszett volna.

- Jancsikának kutya baja! - válaszolt vigan a hadnagy; - a többit megtudjátok holnap. De aki még egy szót mer kérdezősködni, annak kijár a hatórai kurtavas.

Ezzel nevetve csapta be maga után az őrszoba ajtaját a hadnagy és elindult az esthomályban szemlét tartani, jó helyen vannak-e az őrszemek és minden katona pontosan tudja-e, hogy mi a teendője?

Az ezredesen kivül talán Dobó hadnagy volt az egyetlen ember Bihácsban, aki tudta, mi készül éjszakára. Mert Halász Jancsika, amint szerencsésen és észrevétlenül beosont hajnali kapunyilás után a várba, először őt kereste fel. Elmondott neki mindent, amit az éjjel látott és hallott. Dobó szobájában hagyta a fiut, sőt óvatosságból még rázárta az ajtót is, és maga ment el az ezredeshez jelentést tenni. Negyed órával később bámulva látták a tisztek, hogy az ezredes sietve ment Dobó szállására. Sehogysem tudták megérteni ezt a nagy megtiszteltetést. De ami ezután következett, azt még kevésbé értették meg.

Félóra mulva jött a parancs, hogy minden ember teljes készenlétben legyen aznap estére; a várból ki nem mehet senki és aki bejön, azt meg kell motozni, nincs-e nála fegyver? Akinél csak egy pisztolyt is találnak, rögtön be kell csukni a »Fekete toronyba«, amely a krupai kapu szomszédságában áll.

Ha már ez a parancs is fölkeltette a katonaság kiváncsiságát, még inkább tette azt a másik kettő. Egy egész szakasz katonaságot kirendeltek őrségre olyan helyre, ahol eddig őrszemet még soha sem állitottak föl. Valami szük utczában, szemben a fallal. Sehogysem tudták megérteni, mit keres ott ez a sok katona.

(Az a hely volt az, ahol Mirkó a titkos ajtón keresztül eltávozott előtte való éjjel. Csiribi Peti megizente Dobónak, hogy jó lesz ott különösen vigyázni.)

A másik elővigyázati rendszabály abban állott, hogy az Unna folyamot erős vaslánczczal zárták el, amely egyik parttól a másikig ért. Egész sereg olyan katona, akinek mestersége a hidverés, sánczkészités sat. álló egy óráig bajlódott az ezredes és a tisztek személyes felügyelete alatt, mig a folyamot ugy elzárhatták, hogy még egy csónak sem mehetett keresztül rajta.

Erre a rendszabályra nagy szükség volt. Akármilyen erős volt is különben Bihács vára, könnyen lehetett bejutni, ha a várost átszelő Unna folyamot őrizetlenül hagyják. Nem kellett egyebet tenni, mint egy pár tutajt megrakni fegyveres emberrel és ezek ott köthettek ki, ahol nekik tetszett. Az igaz, hogy ekkor is szembe találták volna magukat a parton fölállitott két ágyuval, amely mellett mindig állott két tüzér készenlétben; hanem Mirkó uram bizott magában, hogy a meglepetés segitségével elfoglalhatja az ágyukat. Nem számitott arra, hogy előre kitudódik terve.

...Az éj leszállt Bihácsra. Mély csend uralkodott mindenfelé, mintha nem is ezer sziv dobogna a türelmetlen várakozásban. Minden lámpa és gyertyafény szigoru parancs folytán el volt oltva. A falakon és a sánczvédek mögött hallatszott az őrjárat egyforma lépése. A konákban az ezredes állott éjjeli messzelátóval kezében, körülte azok a tisztek, akik nem voltak csapatszolgálatra kirendelve. Várták az ellenséget.

Kevéssel éjfél előtt igy szólott az ezredes:

- Uraim, itt az idő, kezdődik azonnal a munka.

Az Unna folyamon hat tutaj uszott alá, megrakva fegyveresekkel. Csendesen jöttek, mintha csupa kisértet volna valamennyi és meg nem mozdult volna egy sem a világért. Olyan zajtalanul haladtak, hogy még a kormányos sem mozgatta kezét, hanem rátámaszkodva a kormányrudra, csupán testének sulyával adta meg az irányt.

Ugyanekkor a hegyekből mindenfelé árnyalakok ereszkedtek alá. Óvatosan ugrottak szikláról-sziklára, s minden követ és bokrot fedezetül fölhasználtak. Egy-egy kapu előtt összeverődött rövid idő mulva egész sereg ilyen árnyalak, ahol aztán lehevertek a földre és vártak.

Bizonyosan valami előre megbeszélt jelre!

Ez sem késett sokáig. Amikor a hat tutaj a folyamnak ahoz a kanyarulatához ért, amely a lovaskaszárnya mellett vargabetüt csinál, egyszerre csak a középső tutajból fölszállott egy röppentyü. Mint valami éji madár, süvöltve emelkedett, beragyogva egy másodperczre a tájat, aztán szétpattant a magasban, ezer meg ezer szikrát szórva maga körül.

Erre a jelre aztán olyan orditás támadt hirtelen, mintha az egész pokol Bihács körül gyült volna össze a világfölfordulás megünneplésére. A földön fekvő árnyak fölugrottak és ádáz csatakiáltással rohanták meg a kapukat, mintha egyszerre akarnák valamennyit sarkából kiforditani. Mindenfelől, árkokból, bokrok mögül, sánczmélyedésekből, hegyszakadékokból törtek elő a fölkelők. Villogott a görbe handzsár, ropogott a fakovás puska, durrant a pisztoly és messzehangzó szózattal harsogott a kürt.

A felkelők el voltak telve diadalmámorral, biztosra vették, hogy most végre meg fogják boszulni a sok vereséget, amelyet eddig szenvedtek. Vérszomjas jókedvvel lelkesitették egymást a rohamra és mindegyikök halált megvető bátorsággal rohant czélja felé.

De csak egy perczig. A következő pillanatban rémült sikoltás, vérfagyasztó fölkiáltások hangzottak el az éj sötétjében.

Mi történt?

Az, hogy a konák tornyában megszólalt a trombita. Csak röviden, csak ennyit mondott: trara-trara. Erre a jelre az Unna partján álló két ágyu egyszerre eldördült és halált okádott a hat tutajra. S ugyanakkor a kapuknak vakon nekirohanó fölkelők szemben találták magukat a rendes sorban álló katonasággal, amely mintha vasból volna minden alak, nem hátrált meg az ádáz roham előtt, hanem egyszerre tüzelt.

Irtózatos volt a váratlan puskatüznek és ágyuzásnak hatása. A hat tutaj közül négy alámerült összetörve, szétroncsolva; a másik kettő oda csapódott a lánczhoz és egy pillanat alatt le volt söpörve róla minden élő lény. A kapuknál halomra hevert a sok fölkelő, mint az érett kalász a kasza csapása nyomán. A diadalorditást nyögés váltotta föl. Futott, aki futhatott és boldognak érezte magát, aki elvihette onnan épen tagjait.

A megrohanás teljes kudarczczal végződött s nem telt bele negyed óra, már nem volt fölkelő a vár körül látható. Engedték őket futni; mert hisz nem a vérengzés volt itt a fődolog, hanem az, hogy egyszer mindenkorra elvegyék kedvüket az ilyen tréfától.

...De hol volt azalatt Mirkó?

A jeles férfiu most is az óvatost akarta játszani és a leghátulsó tutajon foglalt helyet. Azzal hitegette hiveit, hogy innen legbiztossabban tekintheti át a csatatért és legjobban oszthatja parancsait. Sajátképen pedig azért tette ezt, mert nem szeretett a legelső ostromban részt venni.

Mirkó ur igazi szájhős volt. Tudott annyi regét hősökről, vitézekről és csodatettekről, hogy néha maga is elhitte, hogy képes volna hasonlókat megcselekedni. Sőt hallgatóival elhitette, hogy számtalanszor túl is tett a regebeli hősökön. De amikor arra került a sor, hogy nem szóval, hanem fegyverrel álljon elő, nagyon meglapult az ő bátorsága.

Felséges gondolatnak találta, hogy ő legyen a fölkelők vezére és csináltatott is magának egy parádés öltözetet, amelyben minden alkalommal henczegett. Nem bánta volna azt sem, ha ez az öltözet elől megy az ütközetben, de csak ugy, ha ő maga nincs benne. Mert az egészségét és a bőre épségét nagyon féltette a jó Mirkó.

Amikor az ágyuk megszólaltak, első volt ő, aki elvesztette a fejét. Szerette volna megforditani a tutajt, de remegő keze nem tudott elbánni a kormányruddal. Őt is lesöpörte hát a láncz a vizbe és szép »egyenruhája« ugy megázott, hogy menten lekopott róla minden délczegség.

Hanem az volt még csak a legkisebb baj! A sok pisztoly és kés, amelylyel teletüzdelte övét, hogy embereire és talán az ellenségre is nagyobb hatást tegyen, menten viz alá huzták őt. Mirkóval ma esett meg először, amióta az eszét birta, hogy akarata ellenére vizet ivott; akarattal ugy sem tette volna soha.

A végső veszedelemben azonban megemberelte magát és nagy erőfeszitéssel még egyszer felülkerekedett a vizen. Ide és oda kapkodott, mint a vizbefulladók szoktak és keze beleütközött egy uszó szálfába. Valószinüleg azoknak egyikébe, amelyek az első tutajtól elváltak, amikor az ágyu azt összezuzta minden rajtalevővel együtt.

Meg volt mentve. Néhány perczig ugy lógott alá a szálfáról, mint az érett gyümölcs az ágról és engedte magát vinni előre, mert nem volt ereje felkapaszkodni. Aztán hozzálátott, hogy ruhájától és nehéz fegyverzetétől megmeneküljön. Utóbbitól nem is esett olyan nehezen a bucsu, mivel meggondolta, hogy csaknem életébe került.

Amikor már ennyire volt és a szálfán végighasalva aláuszott a folyamon, elkezdett gondolkozni. Vajjon ki lehetett az, aki az ő szépen elkészitett tervét elárulta és tönkre tette? Tudják-e a városban, hogy ő, Mirkó Poprezenovics, volt az éjjeli megrohanásnak kieszelője?

Nem tudják, mert nem tudhatják! Csaknem bizonyos, hogy a véletlen az oka a kudarcznak. Talán parancsot kapott az ezredes, hogy nagyobb elővigyázattal éljen, mivel a hegyek közt megint mozognak a felkelők? Lehet, hogy rendesen is igy vigyáztak a várra s ő ezt eddig nem vette észre.

Utóvégre nem is bánja, hogy nem sült el terve. Annál biztosabban veheti a másikat, a pénzes szállitmány megrohanását. Abból a százezer aranyból, amelyet ott elrabolnak, egy negyed rész az övé s ezzel kárpótolva lesz a ma éjjel kiállott ijedségért.

Ebben a pillanatban valamibe ütődött az a szálfa, melyen Mirkó ur utazott. Csaknem lepotytyant »hajójáról«, de szerencséjére még jókor belekapaszkodott az utját elálló tárgyba: egy hidoszlopba.

Görcsösen megfogta, mert a szálfa az összeütközés folytán háromszor-négyszer megfordult saját tengelye körül, mint valami bokros paripa és alaposan kizökkentette a nyeregből »lovasát« . Aztán, mintha csak mondani akarná: »Innen a saját lábadon mehetsz odább, én már meguntalak cipelni!« minden teher nélkül uszott odább a folyam mentében.

Mirkó a hidoszlopon lógott és nézett fölfelé. Arról biztos volt, hogy itt nem látja meg senki, de vajjon meddig győzi erővel és kitartással? Mindenképen szárazra kell törekednie, még ha annak a veszedelemnek kitenné is magát, hogy megcsipik.

Fölfelé mászott. Nem volt épen nehéz dolog, mert a hidoszlopon annyi volt a kiálló »görcs« hogy majdnem beillett volna létrának. Amikor följutott a hid pallójára, egyetlen pillanat elegendő volt neki, hogy tájékozza magát: az a hid volt ez, amelyen Hasszan bég kávémérése és háza állott, még pedig épen ugy akarta a véletlen, hogy ő a bég házával szemben kapaszkodjon ki a nedves elemből.

A hid a város kellő közepén állott, s azért nem tartották szükségesnek itt is őrséget fölállitani. Azonfelül teljesen üres és elhagyatva volt, mert a várparancsnok rendelete értelmében minden élő lélek már kilencz órakor vonult vissza lakásába. Itt tehát teljes biztosságban érezhette magát Mirkó.

De meddig? Talán hajnalig.

E pillanatban valami bolondos ötlet támadt agyában. Itt van előtte Hasszan bég háza s a gazda nincs otthon. - Ha ő - már mint Mirkó - szállást adott Hasszannak, miért nem adhatna Hasszan neki is lakást egy éjjelre?

Mert a fődolog az, hogy az utczán ne találják. Reggel aztán átöltözködik és nyugodt lélekkel megy a konákba, az ezredesnek fölajánlani szolgálatait. Ha kérdik, hol volt az éjjel, azt mondja majd, hogy a hegyek közt járt. Ha nem hiszik, kérdezősködjenek! Ugysem töri már magát nagyon a tolmácsi szolgálat után.

Keleten nem valami nehéz dolog idegen ház belsejébe jutni. Rendesen olyan a kapu, hogy inkább a látszat kedveért van csak, semmint igazi elővigyázatból. Mirkó csakhamar benn volt a ház belsejében és fölfelé ment a rozzant lépcsőkön, gondosan ügyelve, hogy azok ne recsegjenek a léptei alatt.

Tudta, merre van Hasszan lakosztálya, de nem állott szándékában oda menni. Mert először is tartott attól, hogy az öreg Dája lármát csap, ami épen nem volna inyére a mostani körülmények közt, aztán meg fázott is és valami melegitő után vágyódott. Erre pedig legkönnyebben rátalálhatott a kávémérésben, ahol mindig állott készletben egy fazék »fekete leves« s apró tüzelő fa is, hogy meg lehessen főzni a kávét.

Amint a kávémérés felé ment, egyszerre csak egy szomszéd szobából beszélgetés hallatszik ki. Olyan ismerősnek tetszik előtte az egyik hang, mintha csak nem rég hallotta volna.

Mirkó, mint tudjak, nem volt valami lelkiismeretes ember, s azért lehajolt a kulcslyukhoz és bekukucskált.

A szoba az udvarra nézett és egy kis éjjeli mécses égett benne. Ennek halvány és pislogó fényénél két gyermeket pillantott meg Mirkó, kik egy asztal körül ültek és beszélgettek.

Jancsi és Ilus volt a két virrasztó. A fiu most beszélte el hugának éjjeli kalandját és közölte vele az örömhirt, hogy Pali még él és nemsokára ki is szabadul majd a bosnyákok rabságából.

Amint Mirkó megpillantotta a fiut, akiről azt hitte, hogy az halva fekszik a hegyi folyam fenekén, csaknem ég felé állott minden haja szála babonás félelmében. Kisértetnek, hazajáró léleknek nézte Jancsit. De csak egy-két perczig. Az éj csendjében tisztán kihallatszott az elbeszélésnek minden szava a folyosóra és Mirkó már most megtudta, miért nem sikerült az ő terve? s hogy ki volt az, aki a várban lakókat előkészitette a megrohanásra.

Határtalan düh vett rajta erőt. Nem látott, nem hallott, csak vaktában berontott a szobába és tajtékozó ajkakkal kiáltott a gyermekre:

- Átkozott fickó, hát ismét te állottad az utamat? De ezuttal megfizetek érte!

Övéhez nyult, hogy onnan valami fegyvert keritsen, de mint tudjuk, összes fegyverei az Unna fenekén hevertek. Rá akart rohanni a fiura, hogy két kezével megfojtsa, de Jancsi gyorsan, mint a villám egy nagy kést kapott föl az asztalról és bátran szembe szállt a váratlan ellenséggel.

Ez a kés olyan különösen csillogott a mécses fényében és a bátorság, amely a gyermek szemében ragyogott, olyan fölényt adott neki a gyáva Mirkó fölött, hogy utóbbi nem merte támadni.

De azzal is tisztában volt egyetlen pillanat alatt, hogy ártalmatlanná kell tenni az ellenfelet. Mert ha az zajt üt és Mirkó uramat megcsipik, nincs az az imádság, amely őt a kötéltől megmenti!

Nem arról volt már most szó, hogy boszut álljon, hanem hogy a bőrét épségben elvigye a városból. Az ezredes mindent tud és nem fog kegyelmezni Mirkónak, akire rut halál: az akasztófa vár.

Ez a gondolat bátorságot öntött a gyávába. A biztos veszedelem tudata arra kényszeritette, hogy a bizonytalannal szembe szálljon. Rárohant Jancsira -, aki feléje szurt és késével jókora sebet ejtett a fölkelők vezére vállán. Hanem a következő pillanatban már kicsavarta Mirkó a kést Jancsi kezéből.

A fiu még most sem riadt meg. Egyetlen ugrással kitért Mirkónak felé nyuló keze előtt és a szomszéd szobába rohant, ahol tudtával Csiribi Peti puskája a falra volt akasztva. Egyetlen pillanat alatt lekapta azt, a másikban töltényt tett bele és visszarohant az ajtóhoz, hogy leszámoljon Mirkóval.

De már későn érkezett. Az ajtót becsukva találta s ez ellentállott minden erőfeszitésének.

A következő pillanatban ott termett Jancsi az ablaknál; fölrántotta ennek szárnyát és kilőtt a sötét éjszakába.

Öt percz mulva általános riadalom támadt. De azért eltartott még ujabb öt perczig, amig rájöttek a lövés eredetére, betörték az ajtót és kiszabaditották Jancsit fogságából.

Mirkó azalatt nyomtalanul eltünt, még pedig nem is ment egyedül:

Magával vitte Iluskát.

IX. Az egérfogó.

Csiribi Peti csupa angyalokról álmodott, akik katonásan köszönve megállottak előtte és azt kérdezték tőle:

- Jelentem alásan, Csiribi Peti káplár uram, mit tetszik ebédménázsira parancsolni?

Ebből pedig az tünik ki, hogy Peti álmában először is káplárnak látta már magát, másodszor pedig nagyon megéhezett. A káplárságot még elbirta volna valahogy, de az éhséget nem, s azért fölébredt.

Épen jókor. Az ezred, amelyhez ő csatlakozott, megpihent és a rögtönzött tábor közepén egy óriási tüz égett, amely körül számtalan pléhfazékban főzték az ebédet - délutáni félhét órakor.

Rendes béke idején a bakának féltizenkettőkor trombitálják el a delet. Olyan szép dolog az, mikor az ezred trombitása kiáll a kaszárnya udvarára és eltrombitálja: »Vigan baka - ménázsira!« Hogy siet ilyenkor mindenki a pléhsajkát leszedni a deszkaállványról (nem tudom, mi ragyog inkább; a baka arcza örömében, vagy a sajka a tisztaságtól?) és rohan a konyhába, ahol a főszakács bölcs igazságszeretettel mindenkinek egyenlően osztogatja a porczióját. Hanem mikor háboru van, elesik a rendes ebédidő, s ott étkeznek a katonák, ahol épen pihenő van: néha éjfél utáni két órakor van nekik dél.

A szakácsok épen abban mesterkedtek, hogy egy nagy ökröt megfosszanak bőrhüvelyéből. Három ember még melegiben összevagdalta a hatalmas husdarabokat, aztán letette a gyepre kihülni. Mire ez megtörtént, már készen volt a nagy üst, amelyben a levest közösen főzték, aztán számtalan pléhfazék is lekerült a borjuról és hussal, rizskásával valamint zöldséggel megtöltve, közelebb ment a tüzhez, hogy megfőzze a bakaebédet.

Csiribi Peti leugrott a málhás szekérről, ahol álló három óra hosszant aludt. Kipihente magát s most elment a tüzhelyhez, hogy fölajánlja szolgálatát a főzésnél. Mert Peti jeles szakács hirében állott a saját ezredénél és nem szerette a tétlen és henye életet.

Amint közeljutott a tüzhelyhez, egyszerre csak szemben találta magát az ezredessel, aki, mint lelkiismeretes parancsnok, a maga kényelmét alárendelte a kötelességnek, s mielőtt maga is megebédelt volna, meg akart győződni arról, hogy minden katonának kijut-e az őt megillető husporczió.

- Nos, fiam, jól kialudtad magadat?- kérdezte nyájasan az ezredes.

- Jelentem alásan, ezredes ur, kialudtam magamat s már most akár előlről kezdhetném a sétát.

- De már abból nem eszel! - válaszolt az ezredes, miközben megveregette Peti vállát; - elég mára annyi abból, amit végeztél. Csak maradj hátul a szekereknél.

- Jelentem alásan, ezredes ur, a baka soha sem szokott hátul maradni, hanem mindig elől jár - ott t. i., ahol ellenség van!

- Fékomadta! - az ezredes ugy tett, mintha szigoru arczot akarna ölteni, de sehogysem sikerült neki, - hát ilyen telhetetlen legény vagy te? Majd adok!

Peti olyan közel lépett az ezredeshez, amennyire a katonai regula megengedte, aztán igy szólt:

- Jelentem alásan, ezredes ur, nagyon jól ismerem én ezt a vidéket. Hat hónappal ezelőtt, amikor ezredem a határ szélén volt beszállásolva, sokszor küldött ide a kapitány ur, vadászni és halászni. Amott az a patak tele van a legszebb rákkal...

- Nem érünk most rá ilyesmire fiam, - válaszolt az ezredes; - egy óra mulva indulunk, még pedig az ellenség fölkeresésére. Beláthatod, hogy ilyenkor nincs idő rákászni.

- Nem is ezt akarom én, ezredes ur! Hanem csak azt mondanám, hogy erre jártamban nagyon jól kiismertem a vidéket és tudok egy hegyi ösvényt, amelyen a fölkelők háta mögé lehet kerülni. Könnyebb lesz velük elbánni, ha két tüz közé szorulnak.

Az ezredes egészen elbámult a czigánylegény leleményességén.

- Ember vagy a talpadon, fiam! Jer a sátramba és mondd el nekem a tervedet. Szép dolog volna bizony, ha ezeknek a rablóknak készithetnénk egy kis egérfogót.

...Fél óráig időzött Peti az ezredes sátorában. Amikor kijött onnan, be sem várta, hogy megfőzzék az ebédet az ő számára is, hanem odalépett a tüz mellé és elkiáltotta magát:

- Fiuk! ki tud közületek ügyesen hegyre mászni, szikláról-sziklára ugorni?

Egyetlen percz alatt vagy kétszázan jelentkeztek.

- Kinek van kedve az ebédet itthagyni s velem egy kis sétát tenni a hegyek közé? - kérdezte tovább Peti, s már előre is nevetett a kérdése hatásán.

Valamennyi jelentkező savanyu arczot vágott s egy sem mutatott nagy hajlandóságot.

- De ha séta közben egy pár bosnyákra találunk, azt nyersen meg szabad enni! - folytatta tréfásan Peti.

Hogy derült ki valamennyinek az arcza! Azonnal észrevették, hogy a tréfa mögött valami komoly dolog lappang; még pedig olyan, amelynek igazán nagy volna a haszna.

A jelentkezőket Csiribi Peti két szakaszra osztotta. Nehogy azonban éhesen maradjanak, az ezredes megengedte nekik, hogy a »vaskészletet« elfogyaszszák. Majd kapnak másikat estére.

(A »vaskészlet« egy napra való eledel, többnyire huskivonat, amelyet minden katona háboru idején tartogat. Ez a huskivonat nagyon tápláló, könnyen megemészthető és csekély sulyú. Arra való, hogy ha egyszer véletlenül egy-két napig elmaradna az élelmi szállitmány vagy pedig csata napján, legyen a katonának miből táplálkozni. Ezért is a »vaskészlethez« csakis nagy szükség esetén vagy rendkivüli körülmények közt szabad hozzá nyulni.)

Aztán vállra kapta a csapat puskáját, felkötötte golyótáskáját és utra kelt Peti vezetése mellett és parancsnoksága alatt. Igazán sokra vitte ezen a napon az egyszerü czigányfiu: még egyetlen csillag sem volt odavarrva a kabátja gallérjára s már is parancsolt olyan számu csapatnak, aminőt a kapitány is csak háboru esetén kap rendelkezésére.

*

Ugy-e kedves olvasóim, láttatok már egérfogót? Ármányos egy készülék! Olyan ártatlan a külseje, hogy az egérke föl sem tételezne róla annyi furfangot. S még azonfelül olyan csábitó az a darabka sült vagy szalonna, amit csalétkül a horogra tettek. Jaj! ki is tudna neki ellenállni, ha egérnek született.

Van azonban egérfogó az emberek számára is. Lám az a sok felkelő, amely odagyült a hegyszoros két oldalára, abban a hiszemben, hogy a sült galamb már röpköd a szája felé, sajátképen benn van az egérfogóban s nem is fog onnan kiszabadulni.

Az egész fölkelőcsapat mintegy hatszáz emberből áll és két részre van osztva. Az egyiknek Dragul parancsol, a másiknak Stipán.

Stipán csapata a szoros jobb oldalán volt elhelyezve, Dragulé ezzel szemben a baloldalon. Ugy volt kieszelve az ő tervük, hogy amint a pénzzel megrakott kocsikat kisérő ezred benn lesz a szorosban, egyszerre csak elkezdik aláguritani a sok fölhalmozott szikladarabot és kivágott fát. A nagy magasból lezuduló kőtömeg természetesen iszonyu zavart fog okozni a katonaság rendes soraiban s amikor már tetőpontjára hágott az ijedtség, ők is fölemelkednek a földről és megrohanják a megijedt ellenséget. Könnyü lesz vele elbánni, mert azt sem tudja, honnan jön az áldás s még könnyebb lesz: elvenni tőle a pénzt.

Látszólag minden jól ment. Esti nyolcz óra felé, épen amikor a hold kisütött a látóhatáron, megjelent egy kocsisor a szoros bejáratán. A fölkelők szive földobogott örömében: ezek a pénztszállitó jármüvek.

Kissé különösnek találták ugyan, hogy egyetlen lovas sem kiséri, hanem csak minden kocsi derekában tiz katona ül mozdulatlanul és feltüzött szuronynyal. Elől a bakon a kocsis mellett szintén két ilyen fölfegyverzett vitéz ült.

Stipán az ujjain számlálgatta az ellenséget. Összesen husz kocsi, mindegyiken tizenkét ember és egy kocsis, tehát kerek számban 260 ellenséggel van dolga. Ezért biz nem volt érdemes hatszáz fölkelőt idefárasztani! Megtette volna a fele is.

S ami még csodálatosabb, a lovak, a melyek a kocsit huzzák, csupa kimustrált rossz gebe. Még innen a távolból is ki lehet venni, hogy valamennyi borzasztóan sántit; némelyik mind a négy lábára.

No de mindegy! azért a pénz mindég csak pénz marad, ha még olyan rossz lovon szállitják is.

Amint a husz kocsi a szoros közepére jutott, Stipán elsütötte a pisztolyát és erre a jelre valamennyi felkelő nekidőlt a munkának. Iszonyu robajjal zudult alá a sok hatalmas kő és szálfa a lejtőn s a következő pillanatban szomoru és fájdalmas lónyerités hangzott föl a szoros mélyéből.

...Hanem emberi hang ekkor sem hallatszott.

A fölkelők nekibátorodva a sikeren, lerohantak a lejtőn és vaktában közé lőttek a sötét tömegnek, amely ott vergődött a földön. Mikor mindegyik kilőtte pisztolyát és puskáját, odasiettek a kocsikhoz, hogy tartalmukat kifosztogassák.

...S ekkor találták magukat szemben az igazi ellenséggel, aki egyszerre négyfelől is jött gyors lépésben. A szoros két bejáratánál az ezred tolongott elő, a hegynek két lejtőjén pedig Peti kettős csapata nyomult alá teljes csatarendben s olyan éljenzéssel, hogy visszahangzott tőle az erdő és a róna.

A fölkelők négy felől voltak körülvéve. Az ellenség, amely gyürübe szoritotta őket, számra nézve is kétszerte nagyobb volt. Azonfelül minden puska meg volt töltve és czélba vette emberét, mig emitt bolond fővel elpuffogtatták az utolsó töltést is.

- Adjátok meg magatokat! - dörgött harsány hangon az ezredes.

Még egyszer körültekintett Stipán, aztán csüggedten alábocsátotta handzsárját. Hasonlóképen cselekedtek emberei is.

Sorban lépkedtek el az ezredes előtt, s mindegyik lerakta összes késeit és tőreit. Olyan rakásra való volt ez, hogy egy egész alföldi falut lehetne evőeszközzel ellátni. Mikor aztán letették a fegyvert, mindegyiket közre vette két katona és úgy kisérte ki a szorosból. Öreg éjfél volt, mire ezzel a munkával is elkészültek, de azért egy katona sem álmosodott el. Nagyon jólesett nekik ez a tréfa.

Stipán szeme majd kidülledt a nézésben. Hát azzal a 260 emberrel mi lesz, akit az alázuhanó kőeső agyonsujtott? Furcsa dolog, hogy még feléjök se néznek! Hát ha akad közöttük, aki még nem halt meg egészen s meg lehetne menteni?

Végre annyira furta oldalát a kiváncsiság, hogy kérdéssel fordult egy arra menő feketeképü uri emberhez, aki nagyon vigan fütyörészett.

- Ugyan, uram, nem mondanád meg, mi történik a halottakkal és a sebesültekkel?

- Miféle halottakkal? - kérdezte a megszólitott, aki nem volt más, mint Csiribi Peti.

- Hát azokkal, akiket mi kövekkel agyonsujtottunk? Vagy nálatok nem szokás, hogy a halottakat eltemetik és a sebesülteket ápolják?

- De nem ám! Mi egyszerüen tüzet rakunk és elégetjük az egész lim-lomot.

Csakugyan e pillanatban hatalmas láng gyuladt ki a szorosban s a széltől kergetve gyorsan terjedt a tüz. Stipán elképedve bámult arra, s becsületére legyen mondva, hogy égfelé állott minden hajaszála.

- A sebesülteket elégetik? - hörgött magánkivül. - No hát büntessen is meg benneteket ezért Allah! A sebesülteket megégetni!!

Peti elkezdett kaczagni.

- Sebesültje válogatja, komám! - mondta végre, amikor ismét szóhoz juthatott; - nehogy azonban pogánynak tarts minket, hát inkább megmutatom, milyenek azok a mi sebesültjeink.

Megfogta Stipán kezét jó erősen, nehogy kedve támadjon megszökni, s elvezette vagy kétszáz lépésre a hegyszorosba. Ott, ahol legnagyobb volt a torlódás és már valóságos halom emelkedett aláguritott kövekből, összetört szekerekből, megölt lovakból, megállottak.

- Nézd meg jól, bosnyák! - biztatta Peti csufolódó hangon foglyát, - s tudd meg kik azok, akiket mi elevenen megégetünk.

Stipánnak majd kiugrott a két szeme a nagy nézésben. Azt hitte, hogy elveszti azt a csepp eszét is a nagy szégyentől, amikor meglátta, hogy milyen furfangos módon csalták kelepczébe.

Az a 260 ember, aki a husz kocsit kisérte, nem volt eleven lélek, hanem csupa kitömött bábu, akiket ócska egyenruhákba bujtattak.

Azért ültek hát olyan mozdulatlanul és mereven! Azért nem lehetett egyetlen szisszenésüket hallani, amikor a sziklák rájuk hullottak!

Stipán ugy elszégyelte magát, hogy csaknem pityergett dühében. Hogy vén róka létére ennyire rászedik és egérfogóba csalják, sohasem hitte volna!

Hatszáz fölkelő elfogva, s mindez anélkül, hogy a győzelem csak egy csepp embervérbe is került volna. Néhány kiérdemesült gebe és 260 rongyos egyenruha volt a fényes győzelem ára. Öt percz mulva lánggal égett az egész rongyhalom és a vig bakasereg ujongva ugrálta keresztül a tüzet, mintha csak otthon, a falu végén ugrálnák át Szent-Iván tüzét!

X. Viszontlátás.

Mondottuk már, hogy Mirkóban nem volt nagy a bátorság; de még a nyulon is megesik, hogy a nagy veszedelemben hátsó lábára áll és megküzd az üldöző agarakkal.

A félelem Mirkót is vakmerővé tette. Amikor Jancsi kilőtt az ablakon s ez a jeladás az egész várőrséget Mirkó nyakára zúditotta, egyetlen pillanat alatt átlátta helyzetének egész veszedelmes voltát. Hogy üldözni fogják, annyi bizonyos; de ha már ennyire van, legalább visz magával zálogot is.

Ilust ölbe kapta és magával vonszolta. De a bátor kis leány nem ijedt meg, hanem ugy neki ment mind a tiz körmével az arczának, hogy ez egy pillanat mulva valami földrajzi mappának látszott, keresztül-kasul huzva girbe-görbe vonalakkal.

Mirkó fölkiáltott dühében és alig győzte arczáról letörölgetni a vért. Óriási erővel megfogta Ilus két kezét és magához szoritotta. Aztán felkapta a kis lányt és bár még mindig viaskodott Ilus, sietett ki vele a szobából, le a lépcsőkön.

A hidra érve, körültekintett.

Már hallatszott a távolból az elősiető katonák lépteinek zaja. Nem volt vesztegetni való idő. Mirkó még egyszer körülnézett s a következő pillanatban már tudta, hogy mi a teendője.

Vagy ötven lépésnyire a hidtól egy kis csónak volt a parthoz kikötve. Odasietett eleven terhével és bele ugorva a kis vizi járóműbe, azon volt, hogy a lánczot megoldja, amely a parthoz erősiti a csolnakot.

Amikor már csaknem készen volt ezzel, egyszerre észreveszi, hogy Ilus már megint kiszabaditotta magát körme közül és könnyü szökéssel a partot elérve, fut a város felé.

Utána iramodott és csakhamar elérte. Megfogta kézcsuklójánál és dühösen rárivalt:

- Hallod-e te vadmacska! Ha még egyszer megmozdulsz, megfojtalak a két kezemmel!

- Bánom is én! - válaszolt bátor daczczal a kisleány, - inkább meghalok, semhogy veled menjek, te gonosz rabló.

Minden haragja ellenére Mirkó el nem fojthatta bámulatát ennyi bátorság fölött. Fejcsóválva dörmögött magában:

- Milyen vér! Ez a fiu, meg ez a leány megérdemelnék, hogy párducztejjel táplálkoztak volna csecsemőkorukban!

Aztán szelidebb hangon szólt Ilushoz:

- Legyen eszed, kicsikém! Nem foglak bántani. Csupán azért viszlek magammal, mivel a saját biztosságom ugy kivánja. Amint biztos helyen leszek, ismét szabadon bocsátalak.

- De nem megyek ám veled! - kiáltott Ilus, s mielőtt Mirkó megakadályozta volna, harsány hangon kiáltott: - Segitség! Segitség!

- Elhallgatsz, boldogtalan! - dörmögött megrémülve Mirkó, két kezével befogva a leány száját.

- Nem én! Még ha megölsz, akkor sem!

- Hátha elviszlek oda, ahol bátyád fogva van?

- Kicsoda? a Pali? - kérdé mohón Ilus.

- Az!

- Igazán elvinnél hozzá?

- Esküszöm! - válaszolt Mirkó.

- Menjünk! - kiáltott Ilus, s már most ő indult előre a csónak felé. Ilyen igérettel el lehetett volna csalni a világ végéig.

- S nem fogsz lármázni? nem fogsz galibát csinálni?

- Olyan csendes leszek, mint az alvó madár. Menjünk hát!

Még ő nógatta Mirkót és segitett neki a láncz eloldásánál. Aztán a csónak orrába ült s a világért meg nem moczczant volna. Bánta is ő, mi lesz belőle és akárhova viszik, hacsak viszontlátja édes testvérét!

Ugy ült ott, mint valami czukorból készült nagy baba. Mosolygó arcza ki volt pirulva a viszontlátásnak édes reményétől és néha halkan fölkaczagott, mint aki nagyon örül valaminek. De aztán gyorsan szájára tapasztotta apró két kacsóját, nehogy más is meghallja örömének kitörését!

Mirkó néha lopva vetett egy-egy bámuló tekintetet a kis lányra. Sokat látott ő már hosszu földi pályáján, de a testvéri érzésnek ez a nagysága ismeretlen volt előtte. Honnan is tudott volna ő ilyesmiről? Testvére sohasem volt, szüleit nem ismerte és rokoni jóindulatot sohasem tapasztalt senkitől. Gyermeksége vad kalandok közt telt el és amióta férfiú, mindig csak a pénzvágy irányozta lépteit: honnan tudná hát, mi a szeretet?

De nem ért rá sokáig gondolkodni az ilyesmi fölött. Minden erejét lekötötte a csónak kormányzása. Nem volt az olyan könnyü feladat, mert minden pillanatban a folyam medréből kiálló sziklák, vagy a felszinén uszó fatörzsök állották utját. Ezekkel pedig nem lett volna tanácsos összeütközni, mert a kis csónak alighanem a rövidebbet huzta volna.

S most ujabb veszedelem tornyosult Mirkó feje fölött. A csónak közeledett ahoz a ponthoz, ahol a folyam elhagyja a vár területét és rövid ideig a szabad sikon folytatja utját, mig ujra a hegyek közé szorul. Ezen a ponton pedig ismét nagy volt a felügyelet és őrszemek czirkáltak föl-alá mind a két parton, jól ügyelve a folyam felszinére. Az éjjeli események után pedig biztosra lehetett venni, hogy nemcsak az őrizet lesz szigorubb, de az őrszemek is meg vannak kettőzve.

Mirkó éles szeme már messziről kivette a parton föl-alá járó alakokat, amelyek ugy vették ki magukat, mint holmi libegő árnyékok. S most már hallotta a léptek egyforma kopogását is, jeléül annak, hogy az árnyak kemény talpu bakancsot viselnek; ami azt bizonyitja, hogy katonaviselt árnyak.

- Feküdj le s meg ne mozdulj, ha kedves az életed! - sugott oda Ilusnak.

A leányka szótlanul engedelmeskedett. Amint hanyatt feküdt a csónak orrában és két kezét imára kulcsolta, olyan volt mint valami apró angyal.

Aztán ő maga is hanyatt feküdt, mozdulatlanul és csaknem mereven. Csupán a jobb keze fogta az evezőt és majdnem láthatatlanul mozgatta, nehogy az ár a part felé sodorja a csónakot.

...Most elérkezett a döntő pillanat. A csónak épen egyenes vonalba jutott a két őrszem közé, amely a két parton el volt helyezve. Tetőzte a bajt és a veszedelmet az a körülmény, hogy a folyam nem volt e ponton nagyon széles; át lehetett szólni egyik partról a másikra.

- Vigyázz! - hangzott a bal parton.

- Vigyázz! - válaszolt egy hang a jobb parton.

- Látok valamit a folyam közepén, - jelezte a jobb parton álló őrszem.

- Én is látom. Valami csónak féle. Hanem üres.

- Ki tudja? Hát ha meglapult a fenekén holmi ármányos bosnyákja?

...Ugy dobogott Mirkó szive! Soha sem érzett félelem vett rajta erőt, Ilus meg se moczczant.

- Nem látok semmit! - folytatta a jobbparti őrszem a beszélgetést, - alighanem eltévedt halászcsónak, amelyet elsodortak a hullámok.

- Lehet! De azért jó lesz mégis, ha egy kis utravalót adunk neki.

- Nem bánom! tehát egyszerre czélba venni és lőni.

Egy kinos másodpercz. Aztán egyszerre eldördült két lövés, fölkeltve a távoli hegyek visszhangját.

...A csónak megrezzent. Mirkó összerázkódott és alig tudta magába fojtani a rémületet és a fájdalom fölkiáltását. Érezte, hogy az egyik golyó megsurolta a testét.

Mégis nagynehezen erőt vett magán és csak rövid, halk nyöszörgést csalt ki belőle a fájdalom. Megnyomta kissé az evezőt és a csónak kettőzött gyorsasággal siklott tovább a hullámokon...

- Nem hallottál semmit? - kérdé a jobb parton álló őrszem pillanatnyi feszült hallgatás után.

- Ugy tetszett, mintha valami nyögést hallottam volna, - válaszolt a másik.

Ujra figyeltek - de mindenütt mély csend. A csónakban levők még a lélekzetüket is visszafojtották. Igy maradtak, mig vagy ötszáz lépésnyire jutottak el a veszedelmes ponttól. Ekkor Mirkó kissé fölemelkedett és bágyadt hangon intézte a szót:

- Nem talált téged a golyó?

- Nem. S téged?

- Azt hiszem, igen. Valami meleget érzek az oldalamon. Mintha vér folyna végig testemen.

- Az Isten irgalmáért! - rémüldözött a leányka.

- Meg ne mozdulj! - intette Mirkó, - nem vagyunk még túl minden veszedelmen. Akadhat még a parton czirkáló őrjárat.

Két percz mulva folytatta a beszélgetést:

- Hát igazán sajnálod, hogy megsebesültem? - kérdezte bágyadt hangon.

- Hogyne sajnálnám?! - szólott élénken Ilus - hisz ha téged baj ér, akkor...

Nem folytatta tovább. De Mirkó megértette és keserü hangon egészitette ki a mondást:

- Igaz! ha én meghalok, akkor nem láthatod viszont a bátyádat.

Mirkó fölemelkedett kissé és hatalmas evezőcsapásokkal hajtotta a csónakot odább. Nagy sebességgel siklott az tovább.

Egyszerre azonban elbocsátotta keze az evezőt. Valami homály-féle lepte el a tekintetét. Fáradtnak és gyöngének érezte magát.

- Végem van! - sóhajtott.

- Mi bajod? - kérdé ijedten Ilus.

- A vérveszteség... - nyögött a bosnyák - nem birom tovább!

- Evezz a part felé! - szólott erősen a leány, - ott majd bekötöm a sebedet.

- Nem birom az evezőt...

- Majd birom én! Miért volnék halászembernek leánya, ha még ennyit sem értenék a csónakázáshoz.

Inogó léptekkel ment a csónakon végig, gondosan ügyelve, hogy ki ne hozza egyensulyából. Aztán megfogta az evezőt és egyetlen nyomással a part felé irányitotta a kis hajót.

Mirkó ugy ült előtte, hogy két kezével erősen kapaszkodott a csónak két szélébe. A hold e pillanatban bujt ki a felhők mögül és látni lehetett, hogy a bosnyák arcza nagyon sápadt és vonásai a fájdalomtól el vannak torzulva.

Ilus szive megindult rajta. A gyermek szive olyan, hogy nem tud látni szenvedést. Még legnagyobb ellenségének is megbocsát, ha látja, hogy azt a fájdalom gyötri.

- Tedd a fejedet az ölembe, - biztatta nyájas hangon a fájdalmában vergődő tolmácsot.

Ez engedelmeskedett. Feje hátrahanyatlott. Ilus még jókor fölkapta, mert különben erősen odavágódott volna a csónak kemény deszkájához. Odafektette Mirkó fejét az ölébe, aztán megfogta az evezőt és tovább evezett.

Csak két perczig tartott még az ut a partig, de ez a rövid idő is elegendő volt, hogy csodálatosan átalakitsa a fölkelő-vezért. Amikor ott pihent annak ölében, akit elrabolt, akinek két testvérét meg akarta ölni, mintha valami kéreg lepattant volna szivéről. Hát vannak ilyen lények is a világon? Akiknek egész élete nem csupán a gonosz cselekedetnek van szánva, hanem jót is tudnak tenni másokkal. Legnagyobb ellenségükkel!

Nem tudott volna szót adni ennek az érzésnek, de szentül meg volt győződve, hogy egész életében nem fog többé szabadulni tőle. Ez uralkodik majd fölötte, ez parancsol majd neki s ő vakon engedelmeskedik.

Megfogta a kis leány ruhája szélét, és megcsókolta, anélkül hogy Ilus észrevette volna.

...A csónak orra surolta a partot. Ilus kiugrott a kissé meredeken emelkedő szárazföldre, miután előbb gondosan és ügyesen lefektette a sebesült fejét a deszkaülésre. Aztán erős két karját megfeszitve, kihuzta félig a csónakot a partra s odakötötte lánczánál fogva egy csonka fatörzshöz.

- Lássuk már most a sebet, - mondá.

Nem kapott választ, mert Mirkó elvesztette az eszméletét. Ilus nem vesztegette az időt. Föltépte a sebesült ruháját és kutatta a vérző sebet. Csakhamar rátalált. A golyó a lábán találta a bosnyákot, miután előbb átütötte a csónak oldalát; szerencsére olyan magasban, hogy a viz nem hatolhatott a belsejébe.

Ilus kimosta a sebet. Ez meglehetősen mély volt. Hogy veszedelmes-e, nem lehetett egyelőre tudni. Levette nyakáról a kis vászonkendőt, belemártotta a hüvös habba és rányomta a sebre. A vérzés rögtön elállott.

A hideg érintés magához téritette Mirkót. Nagy szemeket meresztett. Csak lassan nyerte vissza eszméletét, s mire a kábultság elhagyta, Ilus már lekötötte kötényszalagja segitségével a nedves kendőt a sebre.

- Érzel-e magadban annyi erőt, hogy a partra jőjj, vagy kivigyelek? - kérdezte a kisleány.

Minden fájdalma ellenére elnevette magát Mirkó. Ez a kis bohó őt akarta partra vinni, őt, a nagy és erős férfiut.

- Majd csak inkább próbálok a magam lábán menni, te kis óriás! - válaszolt tréfásan.

Fölállott és egy lépést tett a part felé, hanem ugy látszik, túlbecsülte az erejét. Ha Ilus meg nem fogja, beleszédül a vizbe.

S milyen erő volt e magyar leányka karjában! Megfogta, támogatta Mirkót, félig-meddig vitte és csak akkor bocsátotta el, amikor szerencsésen parton voltak már. Itt óvatosan lefektette a földre. Ah, mint szégyelte magát Mirkó! Ez a leány támogatja, istápolja őt. Ha ezt meglátnák a társai!

Két perczig feküdt mozdulatlan, aztán fölállott és különös módon reszkető hangon igy szólott:

- Mehetünk.

Lassan haladtak, de azért mégis előrejutottak. Szerencsére nem voltak már messzire attól a helytől, ahol 48 órával előbb épen ilyen idő tájban Jancsi bejutott a hegy mélyébe. Ugyanazon az uton haladtak és csakhamar elértek a kis hidig, amely a hegy belsejében zugó folyamon átvezetett.

Bár el volt készülve Ilus a csodára, még sem fojthatta el a bámulat fölkiáltását, amikor megpillantotta az óriási termet. Ilyent még álmában sem látott soha!

Egyetlen őrtűz lángolt a terem közepén, amelyet egy szerecsen élesztett. Ő volt az egyedüli, aki visszamaradt a hegy belsejében, mert a többi fölkelő, mind elindult a Bihács elleni kalandra, valamint a pénzszállitó ezred elleni támadásra.

...Hol vannak azok most! Szétszórva, megölve, vagy elfogva!

A szerecsen fölugrott, amint a közeledő lépteket hallotta és fegyveréhez kapott. De amikor megpillantotta Mirkót és a vele jövő kislányt, szájtátva bámult.

- Ibrahim! - e néven szólitotta Mirkó a szerecsent - jer közelebb és segits. Ez a szegény kicsike már nagyon ki lehet fáradva.

- Meg vagy sebesitve? - kérdezte megijedve a szerecsen.

- Megvagyok, de azért ne ijedj meg. Nem olyan nagy a baj. Tudod, merre van a nagy doboz, amelyben a sebre való kenőcsöt tartogatom? Hozd elő, majd bekenem vele a sebemet.

Ibrahim menni készült, de Mirkó mégegyszer megállitotta.

- Add ide a kulcsokat, - mondá.

Ibrahim szótlanul engedelmeskedett és átnyujtotta a köteget, amelyben a kulcsok csörömpöltek. Aztán lassu lépésekkel távozott. Mikor vagy husz lépésre volt már, Mirkó hirtelen magához intette Ilust.

- Gyorsan, nehogy az időt vesztegessük. Minden pillanatban visszatérhetnek az elszórt és a hegyek közt bolyongó fölkelők. Akkor pedig dugába dőlne a tervem.

- Miféle terv? - kérdé kiváncsian Ilus.

- Majd erről később... Látod ott szemközt azt a vasajtót?

- Látom.

- No hát siess és nyisd ki. Ott vannak a foglyok elzárva!

- Pali bátyám is? - kérdezte szivdobogva Ilus.

- Ő is!

Egy pillanat alatt ott termett Ilus a vasajtónál. A kulcs csikorgott, föltárult az ajtó. De belül nem mozdult senki.

- Itt nincs senki! - kiáltott Mirkó felé csaknem siránkozó hangon Ilus.

- Bizonyára alszanak, - válaszolt ez; - csak szólitsd őket.

- Jertek elő! - kiáltott harsány hangon Ilus.

A magyar szó megtette a hatását. A sötét börtönüregben mozgás támadt és csakhamar több alak jelent meg az ajtónyilásban.

De Ilus csak egyet látott közülök. Egy napbarnitott magas férfiut, akinek arcza sápadt volt a szabad levegő hosszas nélkülözésétől, de azért vas erő és elhatározás lángolt tekintetében.

- Pali, édes Pali! - ujongott Ilus és már ott csüngött a bámuló férfiu nyakán. Ugy zokogott örömében, mintha a szive készülne megszakadni.

...Mirkó nézte egy pillanatig a jelenetet, aztán hirtelen elfordult. Valami furcsát érzett végigfolyni arczán, amire nem emlékezett régi idők óta.

...Egy köny volt az, amely az arczát megnedvesitette.

XI. Ibrahim galibát csinál.

A viszontlátás édes öröme után következett a komoly megfontolás. Előbb azonban Hasszan bég is, aki a magyar foglyokkal együtt kiszabadult, összevissza csókolgatta az ő kis »madárkáját«, aki neki és rabtársainak elhozta a szabadulás reményét.

Mert egyelőre még csak remény volt ez. Amig a tömör sziklafal körülveszi őket, fejük felett pedig elterül a gránit-kupola, nem lehet szó igazi szabadságról. Itt, a föld méhében, minden pillanat uj, eddig ismeretlen veszedelmet hozhat, amelylyel, hogy sikeresen megküzdjenek, minden erejükre lesz szükség.

Először is Hasszan, mint a társaság legidősebb tagja adta elő véleményét, amelyet a legnagyobb tisztelettel fogadtak. Mert valamennyi magyar katona rajongott az öreg bégért, amióta Halász Pál révén megtudta, mit tett a két gyermekért és mennyit kockáztatott, hogy hirt vigyen nekik eltünt testvérükről.

- Az én véleményem ez - mondá az öreg bég -, szedjük össze a sátorfát és siessünk el innen. Még most szabad az ut és Bihács nincs messzire. Adjunk hálát Allah-nak, hogy ilyen fordulatot vett a dolog, de ne hivjuk ki a sorsot, hogy keresve keressük az ujabb veszedelmet. Azonban, ha mást találnátok határozni, én is veletek maradok és kiveszem a magam részét minden bajból, amely érhetne bennünket.

Helyesléssel fogadták az öreg bég utolsó szavait, de Halász Pál mégis mást gondolt ki s igy szólt:

- Kedves bajtársaim, ne feledjük el, hogy első sorban katonák vagyunk. Mindazokból, amiket hosszu és keserves fogságunk alatt tapasztaltunk, kitünik, hogy itt van a fölkelő bosnyákok főhadiszállása. Amig ez hatalmukban van, ki merné állitani, hogy meg van törve az erejük? Ez a hegy bevehetetlen vár. Ugy tudom, hogy legalább is egy évre való élelmiszer és lőpor van benne fölhalmozva. Ha mi most, csupán saját menekülésünkre gondolva, futva hagyjuk el ezt a várat, amelyet a véletlen játszott kezünkre, mi következik belőle? Az, hogy a fölkelők visszatérnek ide és ujból befészkelik magukat Bihács közelébe. De ha itt maradunk, fölfegyverkezünk és fegyveres kézzel fogadjuk, lehet, hogy mindnyájan itt veszünk - de megtettük kötelességünket!

- Ugy van! Halász Pál jól beszél! - hangzott mindenfelé.

- A veszedelem nem is olyan nagy, ha elfogadjátok tervemet, - szólott e pillanatban egy hang.

Mindnyájan arra tekintettek és nagy meglepetésükre ráismertek Mirkóra.

- Mirkó! te itt? - kiáltott a legnagyobb fölindulás hangján Halász Pál; - mit jelentsen ez?

- Azt jelenti, hogy e pillanattól kezdve én is veletek tartok. Belátom, hogy eddigi életem el volt hibázva és meg akarom próbálni, nem lehetne-e jóvá tenni azt, amit ellenetek vétkeztem.

- De vajjon bizhatunk-e benned? - kérdezte kétkedő hangon az öreg bég. - Rég ismerlek, Mirkó s nem mondhatnám, hogy amit rólad tudok, nagy bizalmat gerjesztene bennem.

- Ha nem hisztek nekem, az ő szavában talán csak biztok? - kérdezte a fölkelők vezére és Ilusra mutatott.

- Kétségkivül!

- Nos tehát, kérdezzétek meg, milyen véleménynyel van rólam? Kérdezzétek meg, lehetségesnek tartja-e, hogy miután sebemet bekötözte, fejem megpihent az ölében, én még eláruljalak, megcsaljalak benneteket?

Ilus csupán egyetlen tekintetet vetett Mirkó arczára, aztán szilárd hangon igy szólt:

- Kezeskedem ezért az emberért! - Ő nem fog minket elárulni.

- Köszönöm! Köszönöm! - rebegett a megindulás hangján a volt vezér.

- Halljuk hát a tervet, - szólott Halász Pál.

- Nagyon egyszerü. A fölkelők mitsem tudnak arról, hogy foglyaik kiszabadultak, s amint csak módját ejthetik, visszatérnek majd ide. Nem valószinü, hogy nagyobb csapatokban jönnek, mert ama vereség után bizonyára szétfutottak minden irányba. Azonfelül a két bejáró, amely ehez a teremhez vezet, olyan szűk, hogy két-három embernél több egyszerre nem is jöhet be rajta. Nincs hát egyéb teendő, minthogy minden bejáró körül hat embert fölállitsunk, az erre igyekező fölkelőket egyenkint elfogdossuk és becsukjuk abba a börtönbe, amelyben eddig ti voltatok elcsukva.

- Pompás! - kiáltott az öreg bég; - legalább megkóstolják ők is, mit tesz az, a sötétben elcsukva lenni!

- A terv jó - mondta rövid gondolkodás után Halász Pál -, de mindenek előtt fegyverre van szükségünk.

- Ebben nem lesz hiány, - válaszolt Mirkó; - itt van nálam a kulcsköteg, közte az a kulcs is, amely kinyitja a fegyvertár ajtaját. Lesz módotok benne, hogy a sok fegyver közül kiválogassátok azt, amely mindenki izlésének legjobban megfelel.

Halász Pál átvette a kulcsokat és magához intve a fogolytársak közül a legmarkosabb hat fiut, igy szólt hozzájuk:

- Menjetek, fiaim, és tegyétek meg, amit Mirkó nektek mond. Ő legjobban ismeri az alkalmatosságot és utba fog igazitani benneteket. Legyen gondotok arra, hogy mindenkinek jusson egy-egy puska és legalább két pisztoly. Ha jó kardokra akadtok, azokat se utasitsátok vissza. Mert nem lehet tudni, nem lesz-e szükségünk egy kis éles aczélra, ha a fölkelő urak nagyon barátságtalanok találnának lenni.

- Én is veletek megyek, - mondta az öreg bég, - mert ne vedd rossz néven, Mirkó komám, én még mindig nem bizom benned egészen. A róka is beállott egyszer klastrombeli barátnak, de amikor meglátta a tyukot, megfeledkezett minden jámbor fogadalmáról és bekapta a benne megbizó jérczét.

- Amint tetszik! - válaszolt Mirkó, - ámbár nincs igazad, ha nem bizol bennem.

- Én bizom benned! - vigasztalta Ilus; miért is ez oly hálásan tekintett rá, hogy Hasszannak is eloszlott minden gyanuja. Odament Mirkóhoz és kezet nyujtott neki.

- Nem akartalak megsérteni - mondá röviden.

A hat katona, továbbá Mirkó és Hasszan bég elindultak a fegyvertár irányába. A többi kiszabadult foglyot fölállitotta Halász Pál őrségnek az óriás terem különféle pontjain; ő maga pedig visszatért a lobogó tüzhöz és helyet foglalt Ilus mellett.

A két testvér átélvezte egészen a boldog viszontlátás örömét. A sok kérdezősködésnek nem volt se vége se hossza. Pali mindent apróra akart megtudni és nem győzte bámulással, amikor meghallotta, mi mindenen ment keresztül az ő két árvácskája. Aztán ő kezdett mesélni, s elmondta Ilusnak részletesen, mi történt vele eltünése óta.

- A bokorba érve - e szavakkal kezdte meg elbeszélését -, egyszerre csak észrevettem, hogy húsz emberből álló ellenséges csapat körülfogott. Társaim elmaradtak tőlem és én egészen egyedül állottam szemben az ellenséggel. »Add meg magadat!» - kiáltott felém egy hosszulábu bosnyák. Minden felelet helyett belé döftem a szuronyt. Erre a többiek nekem rontottak, letepertek s épen el akarták metszeni a torkomat, amikor hirtelen kettévált a bokor és Mirkó kilépett belőle. »Megálljatok!« kiáltott a bosnyákokra. Ezek nem szivesen bár, de mégis engedelmeskedtek. »Ismerem ezt az embert, - folytatá beszédét Mirkó. - Egyszer Zavaljeban arczul ütött s ezért boszut akarok állni rajta. Engedjétek át nekem.« Azt hittem, hogy már most igazán el vagyok veszve s mint magyar katonához illik, bátran készültem a halálra. De Mirkó fölnevetett és igy szólt: »Nem foglak megölni, hanem megkinozlak, hogy megtudjad, mit tesz az, egy fölkelőt megsérteni!«

...Szegény Ilus didergett és reszketett félelmében. Közelebb simult bátyjához és megtapogatta, nem történt-e rajta valami baj? Pali mosolyogva simogatta meg huga arczát és folytatta elbeszélését.

- Mirkó becsületére legyen mondva, nem váltotta be a fenyegetését, pedig adtam neki bőven alkalmat, hogy martalékul odadobjon embereinek. Vagy hatszor próbáltam meg a szabadulást a börtönből. Amikor elfogtak, valami rejtett uton át kisért idáig hat ember, ahol legnagyobb bámulatomra már vagy ötven magyar katonára találtam, akiket Mirkó ide hozatott foglyul. Bezártak abba a sziklaüregbe, ahonnan te ma kiszabaditottál. Nem bántak velünk rosszul, de nélkülözni kellett a szabad levegőt. Egyszer már kiemeltük a vasajtót és azzal az eltökélt szándékkal törtünk ki a börtönből, hogy vagy meghalunk vagy pedig kiszabadulunk. Egyik sem történt. A fölkelők közénk akartak lőni, de Mirkó nem engedte. Puszta kézzel jöttek velünk birokra s mivel ők annyian voltak, hogy minden fogolyra hat jutott, csakhamar letepertek és visszacsuktak a sziklaüregbe. Azzal büntettek meg, hogy két napig nem kaptunk sem enni, sem inni. Azt hittük már, hogy éhen akarnak elveszteni, amikor Mirkó beizente hozzánk: már most elég a koplalásból, de minden ujabb szabadulási kisérletnél ez lesz a fáradságunk dija. Mint később kivettem szavaiból, az volt a szándéka, hogy megtartson minket zálogul, ha netalán a mieink elcsipnék. Biztosra vette, hogy cserébe száz magyar katonáért - annyira szaporodott lassanként a számunk - szivesen elbocsátják őt s talán megbocsátják minden bünét is.

Eddig jutott el Halász Pál elbeszélésében, amikor a hat magyar katona Mirkótól és Hasszantól kisérve, visszatért és hozott annyi fegyvert, hogy kijutott belőle mindenkinek. Volt ott török puska, magyar hátultöltő puska, régi fakovás puska, egyenes kard, görbe kard, szurony, tőr, szóval olyan változatosság fegyverekben, mintha kiraboltak volna egy muzeumot.

Halász Pál kiosztotta a fegyvereket emberei közt, adott is mindegyiknek megfelelő mennyiségü lőkészletet és utbaigazitást, hogyan kell az idegen fajta fegyverrel elbánni. Épen hogy befejezte a fegyverek kiosztását, amikor a kiállitott őrök közül az egyik sietve jött és jelentette, hogy a hegybe vezető ösvényen mozgás észlelhető.

- Jön az egér a csapda felé! - mondá tréfásan Hasszan bég.

...De nem jött. Vártak egy negyed óráig, félóráig, aztán egy egész óráig, csak nem mutatkozott.

Vajjon mi történt? Csak nem vettek talán valamit észre?

Ezt a kérdést Mirkó vagy századikszor tette már föl magában, amikor hirtelen eszébe jutott valami és rémülten fölkiáltott:

- Ibrahim! Hol van Ibrahim?

Mindnyájan bámulva tekintettek rá, mert nem értették meg, mi lehet oka fölindulásának. Ők nem látták a szerecsen rabszolgát és nem is sejtették, mit akar vele Mirkó?

- Hogy erről egészen megfeledkeztem! - hörgött magánkivül Mirkó, - csak talán nem...

Végig nézte a körülte csoportosuló embereket, nincs-e köztük az, akit keres. Kiáltotta kétszer-háromszor a szerecsen nevét, de semmi válasz.

- Igy áll a dolog, - szólott végre csüggedve; - tervem dugába dőlt. Megfeledkeztem erről az átkozott szerecsenről, s ő bizonyára fölhasználta az alkalmat, kiszökött innen és értesitette a fölkelőket.

Lázas nyugtalanság támadt mindenfelé, de Pali egyetlen kézmozdulatával lecsillapitotta.

- S ha ugy volna? - mondá nyugodt hangon - még akkor sincs okunk megijedni. Hát nem vagyunk-e legalább százan, mindannyi vitéz katona és azonfelül erősen fölfegyverkezve?

- De a fölkelők huszszor annyian is lehetnek, ha összegyülnek a hegy körül! - szólott csüggedt hangon Mirkó.

- S ha ugy is volna, még mindig nem látok bajt, - válaszolt szigoru hangon a magyar vitéz; - tized magammal megvédek egy ilyen helyet ezer bosnyák ellen! A dolog csupán annyiban változott, hogy nem mi fogtuk meg csapdában őket, hanem ők minket. Hála istennek, elég nagy ez a csapda, hogy szabadon mozoghatunk benne, s elég erős a fogunk - e szavaknál puskájára mutatott -, hogy keresztül is rághassuk magunkat. Nem kell hozzá egyéb, mint bátorság és kitartás.

- Ugy van! Bátorság és kitartás! - hangzott mindenfelé.

- Bocsássatok meg, - szólott rövidke szünet mulva Mirkó, - nem magamért ijedtem meg, hanem azért, mert ismét én vagyok az oka, hogy bajba keveredtetek. Ez bánt, ez sujt le!

Ilus odament hozzá és szótlanul megszoritotta kezét.

- Nézzük meg mindenek előtt, szabad-e még az ösvény? - mondá Pali; - ki vállalkozik arra, hogy bejárja?

Valamennyi jelentkezett. De Mirkó is felemelkedett és igy szólt:

- Erre a föladatra csupán én vállalkozhatom, mert kivülem nincs senki, aki ismeri a hegy belsejét. Van ennek annyi rejteke, félreeső zuga, hogy még Hasszan bég is, aki pedig e vidékről való, örök időre eltévedne benne. Bizzátok ezt a feladatot rám; legkésőbb egy félóra mulva megmondom, mitől kell tartanunk.

Olyan őszinteség volt a Mirkó szavaiban, hogy senkinek sem jutott eszébe, azokban kételkedni. Engedték elmenni. Lassu léptekkel ment afelé az ösvény felé, amely Kulen-Vakuf irányába vezetett. Még fél perczig lehetett látni alakját, aztán eltünt a homályban.

Szótlanul ültek a visszamaradottak a tüz körül, az őrszemek egyforma lépéssel jártak föl s alá az ösvények torkolatánál. Ilus Pali mellett ült, velük szemben Hasszan bég. Várták, mi hirt hoz majd Mirkó?

Elmult a kitüzött félóra, már meg is kétszeresedett a határidő, amelyet Mirkó visszajövetelére kitüzött, de ő még mindig késett. Egymásra néztek a nagy barlangban levők, kételkedve és csaknem szemrehányással. Nem mertek szólni, nehogy hangjuk elárulja fölindulásukat. Pedig már két óra is elmult és Mirkó még mindig nem jött vissza.

Egyszerre csak megszólalt Ilus. Szilárd hangon, mintha a lélek bensejében lakó meggyőződésnek akarna kifejezést adni, igy szólott:

- Nem! ő nem lehet áruló!

XII. Amikor a hegy belseje megszólal.

Sebes léptekkel ment Mirkó a szük ösvényen tovább. Ugy sajgott a seb oldalán s az a másik is a vállán, amelyet az éjjeli küzdelemben Halász Jancsi kése ejtett rajta. Érezte, hogy sietni kell, ha jól akarja elvégezni a dolgát, mert különben kifogy az erőből.

Valami homályos terv kavargott az agyában. Ha Ibrahim el találta mondani azt, amit látott: hogy ő, Mirkó, kibocsátotta a magyar foglyokat börtönükből, s még fegyvert is adott nekik, akkor rossz fogadtatásra számithat. A fölkelők különben is el lesznek keseredve a nagy kudarcz miatt, s ha Ibrahim előadásából megtudják, hogy ő is elpártolt tőlük, haragjukban mindenre képesek.

De azért csak ment előre, szilárd léptekkel és olyan férfias bátorsággal, amilyent eddig még soha sem érzett magában. Valami erős érzés járta keresztül a lelkét, amelynek nevet sem tudott volna adni; pedig ugy melengette szivét, ugy biztatta és támogatta!

Ez az érzés a hála volt.

Jót tettek vele, ma először ebben az életben. Egy gyönge kis leány, akivel ő rosszul bánt, bekötötte sebét és ápolta, amikor önmagával tehetetlen volt. Még most is érezte arczán a puha, apró kéz simogatását, s mintha ez a kéz mutatná meg neki az utat, amelyen előre kell mennie, meg sem állva, ment a bizonyos veszedelembe.

Arról volt szó, hogy lefizesse a tartozását, és megmentse a gyermeket, valamint ez őt megmentette.

Tudta Mirkó, hogy mintegy negyedmérföldnyire a nagy teremtől van még egy kisebb terem is a hegy belsejében. Egyetlen ösvényen közlekedik a főteremmel. Ott tartották a fölkelők lőporkészletük nagyobb részét, ott lesznek majd ők is, ha Ibrahim csakugyan értesitette őket.

...Ha ő egyszer közelébe jut ennek a lőpornak, nincs többé baj és veszedelem Halász Ilusra és azokra nézve, akik a nagy barlangban vannak!

Megtapogatta még egyszer övét, ott van-e a pisztoly s aztán bátran belépett a riadva és bámulva feléje tekintő fölkelők közé.

Mintegy kétszázan lehettek együtt, csupa rongyos, vértől és izzadságtól ellepett vad alak.

Köztük állott Ibrahim és élénk taglejtéssel beszélte el Mirkó árulását.

Egyszerre csak elhallgatott ő is és vad haraggal, de szótlanul mutatott fölemelt jobbjával a belépő Mirkóra.

Pillanatnyi néma csend, aztán száz fegyver villogott és valamennyinek éle le akart sujtani Mirkóra. Ez bátran megállott a dühöngő viharban és harsány hangja csak egy parancsszót kiáltott a vad tömeg közé:

- Megálljatok!

Megszokták már hosszu évek óta, hogy engedelmeskedjenek Mirkónak. Most is megtette hát parancsszava azt a hatást, hogy a fölemelt fegyverek nem sujtottak le, de azért kivonva maradt a sok kard és nem csillapult le a vad düh és harag.

- Mit akartok tőlem? - kérdezte nyugodtan Mirkó.

- Hogy mit akarunk? - sziszegett égő gyülölettel Ibrahim, - meg akarunk ölni, darabokra akarunk tépni, te nyomorult áruló!

Mirkó végtelen megvetéssel nézett végig a szerecsen rabszolgán, aztán hátat forditott neki és megszólitotta a többit.

- Mit jelentsen ez? Mióta van ennek itt - megvető mozdulattal mutatott vállán keresztül Ibrahimra - szava köztetek? Hát már annyira kiveszett volna belőletek minden önérzet, hogy egy rabszolga mer felszólalni?

- Rabszolga, te magad! - orditott dühösen Ibrahim; - én a fölkelők vezére vagyok, akit ők maguk saját szabad elhatározásukból választottak meg annak, s a ki törvényt fog ülni feletted, te nyomorult áruló!

- Igaz ez? - kérdé Mirkó.

- Igaz! - zugott a válasz.

Mirkó elgondolkozott egy másodperczig, aztán igy szólt:

- Hallgassatok meg nyugodtan, aztán pedig döntsetek. Ha csakugyan áruló volnék, nem jöttem volna közétek, hanem ott maradtam volna azoknál, akik ellenetek törnek. Ezt csak belátjátok, ugyebár?

- Ne hallgassatok rá! - kiáltott Ibrahim.

- De csak hallgassatok meg, - folytatta Mirkó. - Ti azért nehezteltek rám, mert tervem nem sikerült és nagy vereséget szenvedtünk az éjjel. Elismerem, hogy nagy hiba volt ez tőlem s megérdemlem, hogy megfoszszatok a vezéri süvegtől. De tudjátok azt is, hogy mi ilyenkor nálunk a szokás? Az, hogy az eddigi vezér sorban megküzd azokkal, akik helyébe akarnak lépni. Aki legyőzi és megöli vitézi harczban, az, de csak is az lehet utóda. Nos tehát, az én kardom készen áll küzdelemre: ki akarja tőle elvenni a vezérséget? Lépjen elő és vivjon meg velem... Te, Ibrahim, volnál az első, lássuk hát van-e erő a karodban, s ért-e a teherhordáson kivül egyébhez is?

- Igaza van! - zugott rá helyeslőleg a sereg, amelyben számosan voltak, akik már megbánták, hogy egy szerecsen rabszolgát választottak meg uruknak, - Ibrahimnak meg kell küzdenie Mirkóval!

A szerecsen nem válaszolt, kihuzta övéből görbe kardját és odalépett Mirkó elébe. Ez intett kezével.

- Nem itt, a tüz fényénél, hanem ott a terem hátterében fogunk megvivni; - szólott - ez a hely nem alkalmas a harczra, mert a tüz elvakitana.

Előre ment. Vagy húsz lépéssel odább megállott és bevárta az utána jövőket. Ezek gyorsan körülte csoportosultak, csak a szemközti hely maradt üres: oda Ibrahimnak kellett állnia.

Mirkó körülnézett. Éppen mögötte volt egy nagy hordó, telesteli lőporral. Csak egy szalmatakaró fedte el. Mirkó kissé félretolta azt, s igy szólt a most vele szemben megálló Ibrahimhoz:

- Még egyszer kérdezlek, Ibrahim, aki eddig rabszolga voltál, csakugyan ki akarod nyujtani kezedet a vezéri süveg után?

- Akarom! - válaszolt szilárd hangon a szerecsen.

- S kész vagy megküzdeni velem érte?

- Arra is kész vagyok!

- Életre-halálra?

- Életre-halálra!

- Nos hát, akkor halj meg! s vele ti többiek, is! - kiáltott dörgő hangon Mirkó.

...Megszólalt a hegy belseje. Fölcsapott a láng a terem menyezetéig, egetrengető dörgéssel csapott szét mindenfelé.

...Megszólalt a hegy belseje - de aki szavát hallja, nem volt már többé élő lény köröskörül.

Inogtak a tömör kőoszlopok, egymásra dőltek, levált a granitmenyezet és halomra temette a kétszáz embert és azt a két férfiut, aki az imént a fővezérségért akart megküzdeni.

...Megszólalt a hegy belseje és egetrázó hangon kiáltott: Ahol én beszélek, ott elhallgass te apró földöncsuszó féreg, aki embernek mered magadat nevezni!

...Talán, amióta a vulkán ereje tolta égfelé ezt a hegyet, először történt, hogy a fölkelő nap betekintett a hegy mélyébe. Bámulva látta, hogy füstölög a rom, hogy szakad le még itt-ott egy tizmázsás kődarab és szaporitja a hatalmas sziklahalmot, amely már a terem helyében áll.

E kőhalom alatt alszanak csendesen, nyugodtan a vad ellenségek: Mirkó, Ibrahim és kétszáz fölkelő.

*

Azok ott a nagy teremben még mindig várták Mirkó visszajövetelét. Egyszerre csak megszólalt a hegy belseje és meghozta nekik a hirt, hogy mi történt vele.

...Ha ezt a termet más valaki alkotta volna, mint az a nagy épitő mester, aki a világot, ha kevésbé szilárd oszlopokra rakja le a nagy tetőt és kevésbé erős anyagból a falakat, akkor itt is temető volna most.

De a nagy terem falai csak zugtak belé, a tetőről csak visszaverődött a hatalmas dördülés viszhangja, kissé inogott is alattuk a talaj; de egyéb baj nem történt.

Annyit tudtak már, hogy Mirkót nem kell visszavárni. Ő beváltotta igéretét.

Halász Pál megparancsolta embereinek, hogy szedelőzkedjenek. Aztán Hasszan bég vezérlete mellett kifelé indultak a hegyből, azon az ösvényen, mely Bihács felé vezet.

A reggeli levegő csapkodta meg arczukat, amint egyenkint fölbukkantak a mélységből. Csaknem megrészegedtek tőle.

Ah, milyen áldás is a szabadság! Nincs semmi öröm e kerek földön, amely kárpótolna érte.

A hegy lábához érve, egy szemközt jövő századdal találkoztak. Dobó volt a vezetője és mellette Jancsi haladt, mint kalauz. Az éjjeli események után, amikor az ezredes értesült Ilus elraboltatásáról, azonnal parancsot adott, hogy minden áron be kell hatolni a hegy mélyébe és kiszabaditani az ott rabságban levő foglyokat.

Milyen viszontlátás volt ez! Mennyi örömköny és boldog kacagás!

Miután Dobó arról értesült, hogy a fölkelők vára üres és védői mind elhullottak, belátta, hogy itt nincs már semmi teendője: visszatért tehát Bihácsba.

A kapunál szemközt jött velük Csiribi Peti, aki félórával előbb érkezett meg Kulen-Vakufból, hogy az ezredesnek jelentést tegyen azokról, amik ott történtek.

Amikor meglátta az ő őrmesterét élve, minden baj nélkül, szivének tuláradó örömében először két-három czigánykereket hányt, aztán odarohant hozzá és ugy megölelte, megcsókolta Halász Pált, hogy az erős férfiut majdnem levette a lábáról.

*

Kevés ezután a mondani valónk.

Két hétre kiszabadulása után elbocsátották Halász Palit a katonaságtól. Hazautazott két »madárkájával« Madaras falvába. Olyan bucsuünnepet csaptak neki Bihácsban és olyan ünnepélyes fogadtatást talált otthon, hogy még ma is szóbeszéd a nagy esemény mind a két helyen.

Az öreg Hasszan nehezen vált el két »madárkájától«, de megvigasztalódott, amikor megigérték neki, hogy egyik esztendőben ők fognak Bihácsba eljönni, a másikban pedig ő megy el Madaras falvába. Eddig hiven megtartotta szavát mind a két fél.

Hasszan »bácsi« ma első helyen ül a bihácsi városi tanácsban és jó Fatime asszony már igazán büszke a férjére. Még az öreg Dája is váltig bizonyitja, hogy a mértéktelen kávéivás ellenére is lehet valaki nagyon okos ember.

Az ezredes azóta már tábornok, Dobó megszerette a katonaéletet, és megmaradt az ezrednél, amelynek ő most egyik legkiválóbb főtisztje.

...Hát Csiribi Peti? Megkapta a nagy arany medálját és váltig csábitgatták, maradjon meg a katonaságnál, mert ott sokra viheti. De ő megelégedett a káplársággal, aztán hazament Madaras falvába, hegedülni. Ma ő az első czigányprimás egész Bácsországban.

...Görbe hegyek országában, közel Bihács várához van egy óriási kőhalmaz. Alatta pihen Mirkó Poprezenovits, a hajdani fölkelő vezér. Olyan sirköve van, aminőt ember nem kapott még és szép sziklavirág virul ki minden évben porai fölött...

- VÉGE. -