I.

(Mekkora a Bakony ? — A Bakony különös bája. — A magyar kötnemesség. — A normán és a magyar. — A nemes magyar lélek. — A magyar SZÍV a leggazdagabb.)

Tájékoztatóval kell Bakony czimii művemet kezdenem. Olyas valamivel, a mit iró emberek előszónak, élőbeszédnek szoktak nevezni. Én nem igen szoktam ezzel élni. Álljon helyt az irói mű. a maga erejéből, az előre való ajánlgatás úgy se sokat ér. A mű tar-talmát nagyon is vázlatosan ugyan, de mégis megmutatja a mű végén a tartalom-mutató. A kinek félkedve van az olvasáshoz: ezekből kiválogathatja, mit akar olvasni egész kedvvel.

Most különösen mégis van szavam e műhöz előre. Talán nem is annyira a műhöz, mint anyagához, tárgyaihoz. Hiszen a mű,. mint irodalmi alkotás, alig különbözik eddigi műveimtől. Nem ér többet s talán kevesebbet se, mint azok. írásom módja s természete se változhatott sokat. Talán csak annyit, hogy a költői erő forrása az életkor haladtával nem oly zugó, harsogó Eötvös 1 s nem oly fénylő, mint volt vagy lehetett fiatalabb korban.

Bakony.

Országunk egyik része Fejér-, Veszprém- és Zalavár- megyékben. Összefüggő hegység, melyet rengeteg erdők borítanak. Ma már nem annyira, mint hajdan, mint még az én gyerekkoromban is ezelőtt hatvan évvel.

Mekkora hát a Bakony-erdő?

Napkeleti vége a Gaja völgyére dűl Fej érvármegyében. Patak ez a Gaja vize, Veszprémvármegye Bakonyának lejtőin ered s onnan csatangol délkelet felé a szomszédos Fejérbe. A Bakonynak szinte természetes határa napkelet felé.

Ha most már a Bakony gerinczét, közepének vonalát végigmérjük napnyugat felé Veszprémvármegyéig s e vármegyében az öreg Bakony Somhegyéig s innen dél felé Öcsig, Nagy-Vásonykőíg: elérjük Zalavármegyét. De a gerincz vonalát tovább mérjük napnyugat felé Zalában is az uzsai és sarvalyi erdőkig s innen délre fordulva Tátika és Bezi várak ormain végig a Balatonig : ime, a Bakony közepének hosszúsága. Mintegy tizenöt földrajzi mérföld, a mai számítási mód szerint vagy 112 kilométer ez a hosszúság. Szélessége különböző. Fejér- és Zalavármegyékben keskenyebb. Veszprémvármegyében — itt az öreg Bakony, sokkal szélesebb.

Bizony szép terület. Négyszázötvenezer magyar hold egy tagban. Egykor mind szálas erdő, s legalább fele ma is rendes mivelés alatt álló szálas erdő.

Mekkora erdőterület ez: minden ember tisztán megérti, ha megtudja, hogy ekkora területen három Balaton tava férne el s ebből Dehreczen híres nagy Hortobágy pusztáját tizenegyszer ki lehetne hasítani.

De azért úgy hiszem, nem a Bakony a mi országunknak legnagyobb erdőrengetege, ügy távolról azt kell gondolnom, hogy a Mátra- és Bükk-hegység erdei a Sajó völgyéig nagyon megközelítik, habár különböző nevek alatt is, a Bakonyt s azt gondolom, hogy a máramarosi, székely határszéli, krassó-szörényvár- megyei erdők külön-külön összefüggő területeikben egyenkint is felülmúlják Túl-a-Duna híres rengetegét.

De azért a Bakonynak különös hire-neve, csodálatos bája s leírhatatlan varázsa van, a mi hiányzik a többi nagy erdőségnél vagy legalább olyan nagy mértékben sehol sincs meg.

Az erdélyi s tiszai részeken s országunk felső vidékén még ma is mesés fogalom e szó: Bakony. Az ősi magyar hitregéknek, az elmúlt századok rejtélyes és ragyogó kalandjainak szintere ez: úgy képzelik. A mit Kis-Ázsia szabad kurdjairól, Szíria beduin csapatairól s Afrika vad kabyl törzseiről Írnak az utazók, úgy gondolják ma is még, mindazt teljes valóságában fel lehet vagy legalább egy-két emberöltő előtt fel lehetett találni Sobriban és társaiban, ama szilaj és vakmerő duhajokban, a kik ellepik a Bakonyt s ennek erdeit, falvait, utait és csárdáit. Sok képzelődés él igy ma is még a vasutak, távírdák és napi hírlapok csodairtó, ábrándpusztitó s vásári zaj csináló korában.

Efféle dolgokról, a mesék, hagyományok és képzelet-

szülte ábrándok szövevényes regényeiről én nem beszélek az én könyvemben. Ezekről épen Bakonynak s vidékének népe tud legkevesebbet. Távoli vidékek embereinek lelkében sarjadzottak ezek, a kik csak gomolygó képzelődés után s nem élő szemeik segítségével ismerik a Bakonyt.

Sok más egyébről se lesz szó az én könyvemben. Legalább tudományos módon és rendszerrel nem lesz. Könyvem szépirodalmi mű, a szépirodalom bármelyik osztályába sorozzák olvasóim. De azért meséim nem költött mesék; — alakjaim valósággal éltek, éreztek és cselekedtek s eseteim, a melyekről szólok, úgy történtek, a hogy azokat elbeszélem.

A Bakony a nemzet történelmének egyik szakasza.

A Bakony országunk egyik részének földrajza, növénytana, közgazdasága, állat- és ásványvilága. De én se történelmet nem irok, se természetrajzot. Még néprajzot se. Mindez nem az én feladatom. Tudósok, gyűjtők, búvárok, ifjabb erők foglalkozzanak ezekkel. A hogy a Balatonról Írtam azUtazás a Balaton körül czimü művemben: úgy akarok Írni a Bakonyról. Balaton s Bakony: ez a két fönséges természeti tünemény egymást öleli át; egymásra árasztja fényét és sugarát, hagyományait és költészetét. Szülőföldem ott fekszik mind a kettőnek közelében. Ott voltam gyermek, ott virult föl fiatal korom, ott viseltem közéletem kezdetén országom és vármegyém tisztségeit. Ott él, a mig él, családomnak és nemzetségemnek száz meg száz hagyománya. írnom kell hát róluk, ha már irok.

Ez az én okom az Írásra. De mik lesznek hát tárgyaim, a melyeket felölel az iró művészete ? Számot adok erről is előre.

A magyar köznemesség élete: erről akarok tökéletes képet alkotni, úgy, a hogy én megfigyeltem, megismertem és megszerettem.

A magyar köznemesség: ez volt egykor a magyar nemzet. Ennek öröme és fájdalma, sok század óta tartó rettenetes harczai és szenvedései, csodálatos erényei s még gyöngeségeiben is dicsőséges hibái: ezekből áll a magyar nemzet története. Ma már jogokban és kötelességekben, törvényekben és intézményekben egységes a nemzet minden társadalmi rétege. De gondolkodásban és erkölcsökben, a szivnek és léleknek mélységeiben még ma sem egységes. A köznemesség egykor minden jogát, minden kiváltságát, egész alkotmányát szives készséggel megosztotta honfitársaival. A mit intézményeiből odaadhatott, mindent odaadott. De volt valamije még, volt különös kincse, melyet hiába kínált, melyet még egészen föl nem oszthatott, melyet minden társadalmi osztály még eddig örökös igaz tulajdonaként tőle meg nem szerzett.

Miként magyarázzam meg ezt? Miként tegyem világossá e mondásomat?

Kétféle nemességről tudunk.

Az egyiket ezer év fejtette ki törvényekben, szokásokban, alkotmányban. Ez szülte a kiváltságos osztályt. Ez az intézményes, történelmi nemesség.

A másik a magyar léleknek különös nemessége.

Hézag van gyönyörű nyelvünkben, hogy erre nem tudunk találni külön szót. A nemes ember más, mint a nemes lélek s mind a kettő más, mint a nemes magyar lélek. S mégis mind a három fogalomra csak egyetlen jelző szót használunk. Ezt az egyet: nemes.

Mi a nemes lélek ? A ki szándékaiban és tetteiben becsületes, a ki szereti az embert és az igazságot, a ki minden áldozatra kész szerettei iránt s a ki gyöngéd és figyelmes az emberi lelkek tévedéseinek tüneteivel szemben is: ez a nemes lélek.

Ehhez még magyarnak is kell lenni s akkor áll elő az a tünemény, melyet én nemes magyar léleknek nevezek.

Az emberiség történetében két fajt ismerek, mely külső nagy cselekvéseiben egykor hasonló volt egymáshoz. Az egyik a normán, a másik a magyar.

A normán elmúlt. Nyelve és egyénisége, faja és szilaj bátorsága beleolvadt azokba a fajokba, a melyeket meghódított s a melyeknek a szomszédságába került. Az angol és franczia föld, Spanyolország és a Balkán, Ázsia és Afrika ma már nem ismer normant. Csak a mesés hire él.

A magyar megmaradt. Ott él, a hol ezer éve megtelepedett. A végzetnek kegyetlenebb csapásai érték, mint a normant, mégis él. Államának csak foszlányai vannak ugyan, de faja, nyelve, önérzete, életvágya, szabadsága, jóléte és dicsőségre törekvése ma is eleven. Pedig eredetileg nem volt több, nagyobb és erősebb a magyar, mint a normán.

Mi ennek az oka?

A nemes magyar lélek.

Ragaszkodni fajához, életével védelmezni honát, hitét, szabadságát, függetlenségét, lelkesülni őseinek dicsőségén és soha el nem feledni a csapásokat, a melyek nemzetét sújtották s inkább örökre elmúlni, mint nyelvéről és faji egyéniségéről lemondani: ez a nemes magyar lélek.

Ez volt a lelke ezer év óta a magyar köznemességnek. Ezt a kincsét nem tudta még a társadalom minden rétege közt igazán szétosztani.

A mikor a Bakonyról irok: erről a köznemességről irok. A hogy a rengeteg Bakony vidékein megismertem. Minden elmúlik idővel. Elhervad a köznemesség is s jelleme és erkölcsei elhalványodnak. De én azt akarom, hogy mivoltának igaz képe híven szálljon át azokra a nemzedékekre, a melyek én utánam következnek.

Az emberiségnek ragyogóbb képét nem ismerem.

Én nem vagyok világjártas ember. Idegen országokban nem utaztam, más világrészeket nem láttam, idegen nemzetek közt nem éltem. Más fajtáknak a magyarral egyénenkint való összehasonlításába nem bocsátkozom. Hiszen én csak az itthon élő, köztünk őgyelgő idegeneket ismerem igazán.

De beletekintettem az angol, német, franczia és orosz regényirodalomba s a világbiró nagy nemzetek irodalmi költészetébe. Minden nemzet költője saját nemzetének állami, társasági és családi életéből meríti tárgyait és pedig legszebb, legmeghatóbb tárgyait, a melyeketköltői istenerejének napsugaraival körülövez. S mind e nagy nemzetnek van tengere és tengeri élete is, a mi nekünk nincs.

S mégis mit találtam?

Azt, hogy a föld kerekségén egyetlen nemzetnek sincs gazdagabb egyéni, társadalmi és állami élete, mint a magyarnak. Érzésekben és gondolatokban, eszmékben és törekvésekben, nemzeti örömökben és fájdalmakban, hősökben és asszonyokban egy nemzetnek szive sincs úgy tele, mint a magyaré. Ezer év óta harczolunk napkelettel és napnyugattal, miveit és műveletlen vad nemzetek éhes csordáival, századokon át véreztünk hitért, szabadságért, független állami létért, nem egyszer az örök enyészet szélére sodort bennünket ellenségeink nagy ereje, de ősi vérünk csüggedetlen maradt s a becsületet, méltóságot és önbizalmat mindig megóvtuk.

És a nemzeti életet is.

II.

(Nagy urakról én nem írok. — Mátyás király adomája a csórt csukáról. — Veszprémvármegye Bakonyja. — Nyolcz puszta vára és három eleven vára. — Ó-Palota, Csesznek, Bakony-Ujvár, Vár-Palota, Esseghvár, Nagy-Vázssmykö, Döbrönte, Csékut, Nagy-Somlyóvár. — Kisfaludy Sándor emlékezései. — Móré László, Túry György, Gyulaffy László. — Zálavármegye Bakonyerdeje. — A Balatonra néző hegyoldalakat nem tartom Bakonynak. — Az én szülő falumban nem volt fa. — Az őserdő, a hogy én láttam.)

A Bakony közelében nagy köznemesség él, különösen Veszprémvármegyében. Déli és nyugoti lejtőin nagy közbirtokosságok, népes falvak, terjedelmes határok,a hol minden lélek nemes ember volt. Kis nemes és közepes birtoku. Nem az a boeskoros nemes, mely az Erdélylyel határos vármegyékben élt. Túl a Dunán én boeskoros nemest nem láttam s hirbol se ismertem. Hetven év előtt az én vármegyémnek még több mint hatezer nemesi szavazata volt, a mikor tisztujitásra és követválasztásra s országos nagy kérdések vitatására jött össze a nemes vármegye.

A főrendeket, az egyházfejedelmeket, az adományos és uradalmas apátokat és káptalanokat alig érinti toliam. Ők is a nemzethez tartoznak ugyan, de végre is a magyar nemzet a köznemesség volt. Voltak köztük is, a kik jó magyarok, nemes férfiak s a kiket szere, tetem és tiszteletem környezett. Ha az idő és az egészség engedi: ezekről majd mesélgetek. De bizony az én természetem általában nekem meg nem engedi, hogy én fejedelmek és nagy uraságok dolgait pöngessem az én lantomon, találnak ők irót, ha akarnak, szebbet, jobbat, engedelmesebbet, mint én tudnék lenni.

Fejérvármegyéről kevés lesz mondanivalóm. Kis terjedelmű Bakonyja van, alig huszonkétezer holdnyi s hegyei is, a melyek dél felé a Sárviz völgyének Nagycsatornájára néznek, többnyire kopaszok. Hat vagy hét faluja van ott Bakonynak, de nemessége igen kevés.

De azért van hagyománya Korvin Mátyás nagy királyunk korából és életéből. Csinos adoma.

Valamikor a Sárviz itt nagy álló viz volt. A Veszprémből jövő Séd s az Inotáról, Kutiból és Csórról jövő Bakonyerek táplálták vizét. Hatalmas halászatok s vizivadászatok folytak itt, a csuka — úgy szól a hagyomány — óriássá tudott nőni. Épen száz éve, hogy lecsapolták a vizet.

Mátyás király gyakran kirándult ide palotai várából vadászgatni. Ilyenkor a csőri csárdásnál étkezett s tudnivaló, hogy a csuka máját különösen szerette.

De a csárdás is szerette s egyszer mája nélkül tálalta föl a királynak a nyárson sült csukát. A májat megette maga.

Nagyot .néz a király s kérdi a csárdást, hova lett a máj ?

A csárdás valami vidám természetű poétás ember lehetett. Versben felelt. A cs betű ismételt visszahan- gozásában van a vers.

— Csőri csárdás csukájának nincsen mája!

De a király se maradt adós. Ő is versben felelt. Kimmel és a p betű ismételt visszahangoztatásával.

— Palotai pálczának pedig nem lesz száma!

Megijedt a csárdás s ettől kezdve nem ette el maga a vendégje elől a csuka máját.

Ez a hagyomány.

Veszprém vármegye’ Bakonyja már egészen más. Voltaképen csak e vármegyének van Bakony rengetege s itt van az a föld, a melyen Árpád óta mindig nagy hullámokban zajlik a magyar nemzet története. Három- százharminezezer holdnyi erdőség egy darabban!

Itt telepednek meg Árpád fiai és vezérei. Az ő nevüket őrzik a falvak, mezők, hegymagasságok. A szentnek nevezett első király itt veti meg nemzetünkszámára az európai uj hit alapjait. A veszprémi püspökséget, a pannonhalmi és bakonybéli apátságokat itt alkotja meg. Innen visz fiainak nevelő és oktató férfiút. Az ázsiai magyar itt mutatja be utoljára napkeletről hozott istenének az égő áldozatot. Tapolczafő forrásai mellett ma is a magyarok régi istenének leheletét érezzük arczunkon és szivünkön.

Van ott nemzeti hagyománya még Szent Istvánnak is a nép tudatában. Még most is mutogatják Solyban azt a dombot, a melyen nemzetének szervezésén tűnődött s a lovasiak és felső-örsiek ma is odavezetnek a sziklaforráshoz, a hol a szent király a fárasztó vadászat után megpihent. Ma is Királykut a neve a forrásnak.

Itt volt az ország első tudományegyeteme. Itt volt a szent görög szüzek kolostora, a hol IY. Béla királyunk leánya, boldogságos szűz Margit gyermeki lelke az éggel kötött szövetséget. Itt szervezték tökéletesen az Árpád-vérségü királyok a magyar kiályi udvart. Itt voltak a királyi udvar szakácsai Kerék-Telekiben, farkasbőrszállitói Szent-Antalfán és zsiradék és vad- szállitói Szent-Gálon. Fennállott itt még a középkor magyar királyi udvarának egy része 1848-ig. Mindenütt elenyészett már az egész világon, itt daczolt legtovább a múlandósággal. Leirom könyvemben, a hogy még én láttam.

Városok és falvak nagy sokasága pihen Bakony ölén s hegyeinek lábainál Veszprém vármegyében. Vasutak szelik át az erdőket három vonalon is s hatalmas kőutak. A mit a világhirü Róma épitett egykor mérhetlen kincseivel: az a kőut óriási faragott köveivel Óskü és a Kikeri-tó mellett ma is épen úgy áll, mint állott a ezézárok idejében. Ma sincs jobb utunk sehol az ország határain belül.

Ez az újkor, a mi időnk korszaka.

De a középkornak is hatalmas emlékei tekintenek le ránk a sziklák magasságából.

Nyolcz puszta vára és három eleven vára van még a Bakonynak csupán az én vármegyémben. Komor falaik bizonyitják egykori nagyságukat, dicsőségüket.

Ó-Palota vára, Korvin Mátyás királyunk kedves tanyája egykor. Most bagolyfészek, denevérek lakása sziklahasadékban, ut is alig vezet hozzá.

Csesznek vára az öreg Bakony szélén. Sohase hatott meg jobban semmiféle tájrészlet, mint ez. Ifjú voltam, Ányos Pál barátommal jártam a Bakonyt. Zircztől északnak sürü szálas erdő árnyékában vezet az ut Győr felé. Utfordulónál elém bukkant szirtek magasán a hatalmas vár meredező csonka tornyaival s fölötte és mögötte a messze távolban Pannonhalmának hires vára sudármagas ragyogó tornyával. Itt a kegyes és zsibongó élet, amott a halálnak jelei. A rég kihalt nagy Gara-nemzetség emlékeit őrzi Csesznek puszta vára.

Bakony-Ujvár az öreg Bakony kellő közepén, a Gerencze-patak partján. Kevés ember látta, ut se vezet hozzá. Újvár a neve, pedig háromszázhatvan év óta omlik már az erdei pusztaságban. Alig állott fenn tiz évig, de azért nagy történetnek részese. Talán elmondom könyvemben a történetet.Vissza kell tekintenünk pillanatig Palota várára. Ezzel függ össze Bakony-Ujvár puszta várának története is. Nagy költőnk, Kisfaludy Sándor, nem ismerte se Bakony-Ujvárt, se történetét. Lehetetlen, hogy lantjára ne vette volna. Pedig Palotának környékét a költő szemével figyelte meg. Azt Írja Korvin Mátyás királyunkról:

Gyakran jára Palotára, Ő tulajdon jószágára, És vadászott körében, A Bakony vad belében. Kikéri - tó, melynek vize Most már mind lecsapolva,

Hajdan nagy tó s nádas berek,

Volt Mátyásnak kedvelt helye, Hol Kinizsy s több ur vele Nyilazá a magas sast, Vidrát, rókát és farkast.

Bizony él a Bakonyban Kinizsyről is sok néphagyomány, csak össze kellene gyűjteni. Hiszen egykori vára is ott van a közelben, a Veszprémből Sümegre vezető ut mellett. Nagy-Vásonykő a vár neve. Gyermekkoromban még eleven vár, lakható állapotban. Azóta égő villám elpusztította, uraságai elhanyagolták, nem láttam negyvenöt esztendeje, de úgy hallom, ma már puszta vár az is. Az öreg Bakony egyik legmagasabb csúcsa alatt, a Kabhegy alatt fekszik.

Esseghvár. A kihalt Esseghváry-család egykori sasfészke. Ez is puszta vár a Bakony közepén. A Kisfaludy-'nemzetség története is kiterjed rá. Fekvését jól Írja le nemesi regéjében Kisfaludy Sándor:

Mint Somlóról az országút Hegyet-völgyet vágtában Veszprémbe megy, a rengeteg Sötét Bakony hosszában: Szent-Gálon túl két magas hegy Teknőjének oldalán, Hajdan őzek, szarvasoknak Folyton pezsgő vonalán, Ott két patak közé szorult S gömbölyűén feldomborult Halmon épült Esseghvár, Most egy csonka torony már!

Valóban csonka torony. Feszegettem köveit valamikor én is. Nem könnyedén pusztul. Nem is az idő rombolta szét, hanem Bánd fekszik tövében, szegény sváb falu, ennek népe hordta szét kövét.

Döbrönte is a Bakony egyik puszta vára. A Somhegy magas erdős csúcs, ez néz le rá kevélyen. Ezt is külön regében énekli meg a nagy költő. Jól Írja le fekvését s megragadó szépen.

Mintha tenger fakadt volna A Somhegynek ormáról. A VÍZ szerte úgy hömpölyög A Bakonynak gyomrából A Bitva egy csekély patak Alig érő bokáig, Sárga árját elönti most Döbrönte vár aljáig.

Döbrönte várának régi urai kihaltak, a Döbröntey- nemzetség őrzi a vár nevét.

A nagy költő a Bakony puszta várai közt emlegeti Csékut várát is. Ezt én nem láttam. Nem volt alkalmam nyomait megtekinteni. Csékut hajdan a Kisfaludy- nemzetség egyik birtoka volt, a nagy Bakony nyugoti oldalán fekszik.

Hát nagy Somlyó várát a Bakony puszta várai közé eoroljuk-e ?

Én nem sorolom se Somlyót, se a kemenesalj’ai Ságtetőt. Közel feküsznek ugyan a Bakonyhoz, Somlyó épen nagyon közel, de ezek a hegyek már a föld egykori forradalmainak más természetű alkotásai, mint az öreg Bakony csúcsai. Ezek nyilvánvaló tűzokádó hegyek, talán örökre alvó állapotban. Olyanok, mint Zalában Tihany, Badacsony, Haláp, Szent György-hegy. Ezeket se sorolom a Bakonyhoz. Hiszen Badacsonynak még tűzokádó torka is megvan; elég nagy, elég mély, egészen kerek s tele lávával. Lávája egészen olyan, mint a milyent a pompéji ásatásokból láttam.

Íme, a veszprémvármegyei Bakony puszta várai! Kisfaludy jó költő szeme észrevette őket, de jelenük képének minden tünetét s a múltnak nagy és szép hagyományait egészben egyáltalán nem örökiti meg lantja. Sok tekintet arra inti, hogy a váraknak és családoknak ne valódi történetéből keressen tárgyat, hanem költött regéket kapcsoljon a hagyományok titokrejtő ködébe hurkolt puszta várakhoz. Ám ez buzdítás legyen csak a jövő kor költői és történetbuvárai számára.

De van a Bakonynak három eleven vára is. Veszprém, Várpalota és Devecser. Lakják mind a hármat,élet pezseg bennük. Veszprémről, Devecserről írni, nem e könyvem feladata.

De Várpalotáról meg kell emlékeznem. A híres Móré-nemzetség régi tanyája ez, még régi királyaink idejéből. Utolsó ura Móré László, a miveit világ egyik legnagyobb kalandozó hőse s a magyar függetlenségnek, amint e szót ma értjük és magyarázzuk, idő szerint a legelső bajnoka. Torzkép ugyan, de nagy és világra szóló. Neve van nemzetünk történetében. Igazi bakonyi alak. Vasakarata, őrültsége, lángelméje, rettentő végzete, az óriás angol költő tollára méltó.

Várpalota volt fészke Túry Györgynek, a kinél bátrabb és vitézebb hőst nem mutat föl nemzetünk története.

Ha már irok a Bakonyról, lehetetlen róla is meg nem emlékeznem.

De utamba esik Rátót is, hajdani magyar nevén Rátold. A nagy nemzettörténeti Gyulaffy-nemzetség eredeti tanyája. Két ország vezéralakjai voltak a Gyulaffyak. Legdicsőbb köztük László, a ki elhagyta Magyarországot, elköltözött napkeletre, fölajánlotta legyőzhetetlen kardját Erdélynek, hogy ott diadalmasan útját állja a Habsburgoknak. A szigetvári Zrínyi Miklósnak, Túry Györgynek, Dobó Istvánnak benső barátja. Nagyobb mindegyiknél. Ragyogóbb hőse nincs a keresztyén világnak és a magyarnemzetnek a keresztes háborúktól fogva.

Vájjon miért nem ismeri a történ^l^^im? Miért feledte el a magyar nemzet? Miért nincs róla száz könyv írva? Miért nem rajonganak érte a költők és alakitó művész lelkek?

Keserű kérdések. Könyvem talán, ha bágyadtan is, megfelel a kérdésekre.

Zalavármegye Bakonyerdeje Nagy-Vásonykő mellett kezdődik mindjárt s nyűgöt felé terjed Sümegig s onnan délre fordul és tart Keszthelyig, Balaton-Györökig s voltaképen a Balaton vizéig. Kerekszámban százezer magyar hold, a mint én becsülöm.

De hát ennyi-e ? Nem sokkal nagyobb-e ? Vájjon tisztában vagyunk-e azzal, mely vidéket nevez Bakony- nak a zalai ember?

Van erdő, melynek északi határa Csab-Rendektől Nyirá- dig tart s déli határa a Balaton. Nyugotról a sümeg- keszthelyi-út, keletről a Balaton-Györökről Nyirádra vezető út keriti. Ezen a különálló erdős vidéken van Sümeg is, Tátika is, Bezi is. Mind a bárom puszta vár, noha Sümeg azon kivül még eleven virágzó város is.

Bizonyos, hogy ez Bakony s a benne levő rendeki, sümegi, sarvalyi, uzsai, tátikai, rezii, Batthyányháti, Fekete és Sárkány-erdők mind hatalmas, szálas Bakony- erdők. így tudja a vármegye, igy jegyzik föl a térképek, így énekli Zala nagy költője is a Kesergő Szerelem 182-ik dalában:

Amott látom domborodni Nagy-Somlyónak kalapját, Amott jobbról nyálasodni A Marczalnak iszapját. A felhőben merőn ott áll A sümegi vár foka. A Bakonyból ott kandikál Tátikának homloka.

E fölött hát semmi kétség. A fölött sincs, vájjon Bakony-e az a vidék, mely az ó- és új-döröghi pusztáktól napkelet felé Veszprémvármegye nyugati határáig terjeszkedik, melyen az Agártető a legmagasabb hegy s melyen az egykor oly hires Dobos-erdő fekszik.

De már az a kérdés, hogy a Balaton többi partját Balaton-Györöktől Almádiig 'a Bakonyhoz számitsuk-e? Több mint ötven falu és város fekszik e vidéken. Itt vannak a különös szépségű és alkotmányu hegycsúcsok: Szigliget, Badacsony, Szent György-hegye, Haláp, a gulácsi, tóti és hegyesdi piramisok, Tihany félszigete s a györöki, badacsonyi, fülöpi, szepezdi, balatonfüredi és alsó-örsi gyönyörű fürdőtelepek. Itt vannak a nagy költő által megénekelt hires puszta várak : Szigliget, Csobáncz, Hegyesd, Tihany.Vájjon Bakony-e mind ez is ?

Én nem tartom Bakonynak. Hatalmas bortermő vidék ez s emlitettem már, nagy részben egészen más földtörténet mi alkotás, mint az igazi Bakony. Veszprém- és Zalavármegyéknek azt a részét, melynek határa északon a veszprém-nagy-vásonykői—tapolczai-út, délen pedig a Balaton, nem fogadhatom el Bakonynak. A vidék népe se ismerné ezen a néven. Minden határnak, minden hegységnek, minden csúcsnak meg van itt a maga jó neve. Ez az egész tájék már nem a Bakonynak, hanem a Balatonnak a vidéke.

A mikor Gyulaffy László örökre elbúcsúzott szülőföldjétől, Csobáncz várától, büszke sasfészkétől, hatalmas uradalmaitól, a hagyomány szerint igy sóhajtott föl:

Jó ború Badacsony, Sok halu Balaton, Isten hozzád, Csobáncz, Engem többé nem látsz!

íme, ő se említi a Bakonyt, noha volt Veszprém- vármegyében két helyen is bakonyi birtoka s Puszta- Miske épen csobánczi uradalmához tartozott. Pedig még a rimes összecsendülés kedvéért is Badacsony és Balaton mellé úgy odaillett volna a Bakony.

Kisfaludy Sándor Kun László czirnü színművét vármegyéjének, Zalának, ajánlja fiúi hű tisztelettel. Az ajánló költeményben nyomatékosan említi a Bakonyt is.

Lelkes Zala Pompás Badacsonyoddal, Marhás, vadas Bakonyoddal, Halas Balatonoddal.

E sorokból se lehet azt olvasni ki biztosan, hogy a nagy költő a Balaton mellékét is a Bakonyhoz számította volna. Az uzsai, sarvalyi, sümegi és tátikai erdők igen is bővelkedtek a vadban, Dobos rengetege pedig mindig tele volt hajdan legelésző nyájakkal, de Balaton melléke csak boráról volt híres, nem vadjairól s marhatenyésztéséről.

A miről könyvemben alig lesz szó: ime, e tájékoztató fejezetben röviden és részletesen megismertettem a Bakony földrajzát, természetét és terjedelmét s talán némi sejtelmeket támasztottam e híres rengetegnek nagy történelmi múltjáról is. Van azonban még néhány megjegyzésem.

Szülőföldem határán a falun kívül nem volt fa az én gyermekkoromban. A faluban volt ugyan néhány gyümölcsfa, nehány akácza, szil, vadgesztenyefa és bodzafa, de kint a határban nem volt. Őseink századokkal előbb őrfának vagy határjelnek megtartottak egy-két szilfát a határban, de századok alatt ezek is elkorhadtak s én már csak kettőnek lehántott korhadó törzsökét láttam. Óriási törzsökök, de alig voltak félölnyi magasak. Fogalmam hát nem lehetett arról, milyen tünemény az óriási élőfa, még tevésbhé arról, milyen lehet a rengeteg őserdő. Apám egyik kaszálóján volt egy kökényfabokor. A kökényfát csak cserjének tartjuk, noha mi a Mezőföldön fának nevezzük. Ha akként művelnék, nem tudom mekkora fává nőne. Bodzafát már láttam szálasat, hatalmasat; somfát igen nagyot, hét embert láttam ágai közt, férfit, lányt, gyereket, a mint szedték a gyümölcsét a magasban; — sőt rekettyét is láttam vastag derékkal, öt-hat öl magas szállal s különös terebélyességgel. Megnőhet hát a kökényfa is, de a mienk csak három-négy láb magas cserje volt. De mégis fa volt s én büszkén emlegettem iskolás parasztgyerek társaim előtt, hogy az én apám birtokán fa is van.

Ilyen gyereklélekkel és gyerekésszel voltam, a mikor életemben először bakonyi őserdőt láttam.

Pápára vitt föl apám diáknak. Az út az öreg Bakonyon visz keresztül. A mint elhagytuk Város-Lödön túl a Szamárhegy csúcsát, jobbról-balról őserdőbe jutottunk. Bükkösbe. Közel két méter átmérőjű törzsökök, oszlop-szerii faszálak, mint a gyertya, oly egyenesen fölnőve a magasságig. Óriási terebélyek, szabályos ágak és lombok, tele a jó izü tüskés kütyüjü gesztenye-gyümölcscsel, ragyogó aranyfényü sötétzöld levelek. Az erdő rengeteg mélysége határtalan. A fák alja tiszta, se fű, se cserje, se gaz. Csak avarszőnyeg. Az ember lépése alig hallik, de lélekzete jól hallatszik. A teremtés első napja előtti csönd az erdő mélyén. Csak valami madárzaj hallatszik néha néha. Nagy vad ritkán jön az országút közelébe. Ily erdők közt ballagott kocsink addig a faluig, a melynek a neve : Farkasgyepü. Ha szél nyargal végig a rengetegen, még az is csak a fák sudarát éri fönt a magasságban. Lent csönd van, mintha Istennek szentegyházában volnánk.

Ott vagyunk.

De nem olyanban, mely kőből épült, mely emberi kezek és agyak alkotása. Istennek alkotása ez. Annak az őserőnek fenséges és ragyogó tüneménye, a mely akkor is volt, mikor még ember nem volt s akkor is lesz, a mikor már ember nem lesz. Mi az épitő művészet csodája a Bakony őserdejéhez képest? Még az őrült bajor király czifraságai is, még a világhirü gót templomok faragványai is, még az egyiptomi faraók mesés kőrakásai is csak hitvány erőlködések a Bakonynak egyik ős bükkfája előtt, mely háromszáz év óta soha meg nem zavart, lágyharmatos fészkében szabadon nőhetett az ég felé. S millió meg millió szál egymás mellett hegyen-völgyön, ormokon át. Nincs határa sehol.

Alig tudja elgondolni nyájas olvasóm, minő érzés támadt a gyermek fogékony lelkében, a mint az ős rengeteg szentegyházának néma csarnokaiba belépett. Bizony nem kell itt imádkozni. Oly áhitattal telik meg lelke, a milyenhez másutt soha el nem juthat. Itt a nagyság, itt a fenség, az istenerő maga van itt az ő végtelenségében.

Százszor elandalodtam az erdő mélyén. Álmok és ábrándok és édes gondolatok özöne nyargalt át telkemen. Számot adhatok-e valaha ezekről? Már nem hiszem. A nagy angol költő és államférfiu, Disraeli, leirja egy helyütt, minő gondolatok támadnak bennünk, a mikor hatalmas erdő mélyén vagyunk. Yilágbiró ország szónokainak, úgy véli, itt kell eszméiket keresniök s alakba önteniök. Engem költővé és hitvallóvá tudott volna tenni ez a rengeteg.

Ma már nincs meg ez az erdő, nem is tudom, hol van ilyen erdő. A gazdálkodás szabályai szerint ki kellett vágni s helyette most oly sűrűn női az uj erdő, mint a kender, mint a fűszál. Ember el nem tud benne járni.

De azért némi vigasztalást mégis találtam. Mióta eltűnt az őserdő: azóta a Szamár-hegy oldaláról szabad látás nyilt napnyugat felé Somlyó tüneményes kúpjára, Ságtetőre, Kemenesaljára s a végtelennek látszó nyugoti nagy magyar alföldre az Alpesekig. Gönyörü kép, ragyogó, magasságba emeli a lelket ez is, de én azért az ős rengeteget elfeledni nem tudom.

Nem is akarom.

Fogadásom tartja, hogy gondolataimat megörökitem,

melyeket bennem a Bakony támasztott. Nem természetét írom le, hanem népét, azt a jó igaz magyar népet, a mint tartja faját, nyelvét, hazáját és alkotmányát s a mint él és munkál vidáman és szabadon s hódit jó kedvével s lelkének magyar nemességével. S meg nem engedi, hogy a Bakony ormai, völgyei, patakjai, erdőségei idegen neveket öltsenek fel. Dühös indulattal törekedett a magyarirtó uralkodó hatalom ezelőtt százötven esztendővel a magyart kiszorítani a Bakonyból s helyébe németet, tótot, csavargó koldus népet telepíteni. Hiába volt.

És hiába lesz ezentúl is minden törekvése.

I.

(Mi a nemesi katasztrum ? — A rovatok. — A birtokos. — Hányféle volt a nemes ember ? — Az inzurgens. — Nem minden nemes külön nemzetség.)

Sokféle a virtus.

Katonavirtus. Diákvirtus. Betyárvirtus. A delelő napnak is van virtusa; télen kicsiny, nyáron nagy. Kurucz őseink szerint a németben nincsen virtus, meg is veri érte a Jézus Krisztus. Nem volt virtus a bibliai Józsefben se, a ki Pótifárné szerelmének ellenállott. Erénye megvolt, de virtusa nem.

Van nemesi virtus is. Ma már talán nem nagy, de hajdanában nagy volt. Én most erről akarok beszélni.

1840-ben vagyunk. Tisztujitásra készült a nemes vármegye. A tisztviselőt nemesek választják. Tudni kell hát, kik a vármegye nemesei, kik a választók és hányán vannak. Össze kell őket Írni. Meg kell csinálni a katasztrumot.

Katasztrum ! Mi ez a katasztrum ? Mit jelent ez a szó ? Manó tudja. Diákos világot élünk. A mágnás fran- cziául beszél. Á zsidó németül. A pap és a nemes deákul. A jobbágy sváb, tót, oláh, rusznyák szóban töri a nyelvét. Hol van hát a magyarnemzet? Csak a kálvinista beszél magyarul s egy-két nyiff-nyaff poéta. A kálvinistának pedig már leszállóban a napja. Poétára meg ki hallgatna? Czudar világ.

Ma is van katasztrum. Valami földadótelek-össze- irást, becslést és fölmérést vagy mit értünk alatta. De hogy tartozik ez a nemes emberre ? Nemes ember úgy se fizet földadót és semmiféle adót. Ahhoz pedig, mekkora telke, senkinek semmi köze.

Mégis el kell készíteni a katasztrumot. A tudósok azt mondják, hogy az nem is katasztrum, hanem kapi- tasztrum. Káput: azt jelenti a diákban, a mit a fej a magyarban. Fejenként kell tudni, hány a nemes, ki a nemes ?

A vármegye kiküldi az összeirókat. Minden járásba olyan táblabirót, a ki nem odavaló. Részrehajlás ne legyen. Azonkívül minden járásban ott van a szolga- biró és az esküdt. Ezek csinálják a katasztrumot a községek papjainak és nótáriusainak segítségével. Sok a járás. Ott van mindjárt a veszprémi. Ennek az igazi neve : központi járás. Keletre és délre tőle a palotai és a mezőföldi járás. Északra a cseszneki felső és alsó járás. Nyugotra a devecseri és pápai alsó és felső járások. Szinte külön járásnak nézik Pápa városát. Kell hát sok összeiró-bizottság. Némelyik járásba kettő is. Sok a falu, sok a nemes.

A szolgabirónál már ott van a rubrikális nyomtatottpapiros. Ma rovatos Ívnek nevezik. Olyan kemény papiros, mint a bőr. A nemesség neve jön rá; idő, kor és viszontagság el ne korhaszsza. Bölcs a nemes vármegye. Meg is van a teleirt papiros ma is. Őrizzük is, mint a szemünk fényét. Meg is őriztük emberül. De csak a papirost. A nemességet bizony elnyelte az idő, kor és viszontagság. Csak emlékezete ragyog már, maga nem.

Nyolcz rovata volt a kemény papirosnak.

Az első rovatba azt kellett beirni: mi a vezeték és keresztneve a nemes embernek ?

A nemesi előnévvel akkor még nem hivalkodtak. A nemes ember a nélkül is nemes ember.

Az ötven krajezáros névnek akkor még híre se volt. Idegen név, németes név is alig akadt. Összesen több mint hatezer nemes ember neve jött rá a kemény papirosra, de e közt harmincz sincs idegen név vagy németes. Nem tűrte volna a nemesség maga közt. De adott nemesi jogot a vármegye a papoknak is. Ha Jézus Krisztus elfogadta őket szószólóinak: hát isten neki, legyen nekik is egy voksuk. így gondolkodott a nemes vármegye. Beírták hát a katasztrumba a papok nevét is. De már a barátokét be nem Írták, ha születésüknél fogva nem voltak nemesek. Nos hát a papok közt akadt csak német és tót nevű ember alkalmas számban.

A második rovatba azt kellett beírni, mi a nemes embernek hivatala és sorsa ?

Tisztviselő ugyan elég nemes volt, hiszen országosés megyei tisztviselő nem is lehetett más, csak nemes ember. Hát a ki alispán vagy esküdt volt: bizony beir- ták hivatalát. A ki hites ügyvéd, földmérő, prédikátor, doktor vagy professzor és tanitó volt: azt is beírták. Doktor ugyan átkozottul kevés akadt. A batezerhétszáz nemesből mindössze talán kettő.

De iparos már jobban akadt. Az elszegényedett nemes szivesen adta fiát csizmadiának, molnárnak, mészárosnak, kovácsnak, ötvösnek, szűcsnek, katonának. De már olyan kolompáros, kapczás, posztónyiró, kőműves, keztyüs, kéményseprő, szitakötő, muzsikus s több e féle iparos nem volt a világon, a ki nemes ember lett volna. Ezeket az iparágakat utálta a nemes. Inkább elment kocsisnak, szolgának, szekeresnek, katonának, semmint kéményseprő vagy muzsikus lett volna. A nemes ember mesterségét, iparos voltát is beírták hát a rubrumba.

De azért ilyen is kevés akadt.

Leginkább azt Írták be: birtokos. A hatezerhét- száz nemesből több mint hatezer semmi egyéb, mintbirtokos.

Bizony ez nagyon jó czim s hivatalnak is, iparágnak is elég kellemes. Ha az ember birtokos« lehet. Ha háza, kertje, gyümölcsöse, szőleje, földje van; ha ökre, lova, szamara, juhai legelésznek a mezőkön; ha jobbágyai, zsöllérei, szolgáló emberei vannak, a kik helyette dolgoznak, adót fizetnek, utat csinálnak és katonáskodnak s ő maga csak vadász, pipáz, szolgabirót és követet választ, de egyéb dolga nincs a hosszú életen át.

Mi kell még más ezen a világon ? A másvilágon ugyan szükség lesz még egyre-másra, de az se a nemes ember dolga, gondja, hanem a papoké. Egyébre a papok úgy se valók.

Csakhogy a nemes ember birtoka lehet igen kicsiny is. Lehet akkora is, hogy kis házán kivül csak hét szilvafa fér el rajta. El is nevezték az ilyen nemest hétszilvafás«-nak. Más vármegyékben, Tiszán túl bocs- koros«-nak. Az én vármegyémben nem volt ibocskoros, de >hétszilvafás« elég volt. Magam is sokat ismertem. Házán, kertjén, szőlején kivül alig volt valamije. Sőt volt olyan is, a kiről azt Írták a : birtoktalan.

De azért nemes ember volt az is. Őseinek vére ott hullott a csatamezőkön a kutyafejü tatár, török és német ellen s annyi joga volt a vármegyében, mint a pápai grófnak.

A harmadik rovatba azokat a fiukat kellett beírni, a kik már voksolásra valók, tehát érett korúak. Az a fiú, a ki húsz esztendős, vagy ha annyi nincs is, de már feleséges ember, már voksolásra való.

A negyedik rovatba az apróbb időkoru fiuk neveit kellett beiktatni. Majd felnőnek ezek is, ha isten úgy akarja, de nemes ágyból születtek, nevüket hát születésüktől fogva őrizze a nemes vármegye titkos levéltára.

A leánygyermekeket nem vették be a nemesi katasz- trumba. A leány, ha még oly derék is, se vadásznak, se katonának, se inzurgensnek nem való. A leány másra való. A leányban ki is vész a nemzetség magja.A családfán ugyan ő is hajtás, virágzik is, de virágja meddő. Másnak terem magot, nem a családnak. Neve is csakhamar elenyészik. A kemény papiroson nincs helye nevének.

Az ötödik rovat is valami. Az utolsó nemesi összeírás 1837-ben történt, most pedig 1840-et Írunk. Azt kellett hát az ötödik rovatba bevezetni, vájjon az 1837-iki katasztrumban benfoglaltatik a nemes ?

Nem hiábavaló dolog volt ám ez. Hiszen minden ember nemességét meg kellett vizsgálni s meg kellett bizonyítani. Ez bizony hat-hétezer embernél sok munkával járt. De ha már a korábbi katasztrumban ott a név: akkor ennek a névnek nemességét legalább nem kell vizsgálgatni.

A hatodik rovatban ez a kérdés:

— Az országos nemesek jussainak nyilvánvaló és valóságos gyakorlatában vagyon-e, a kit nemesnek beírnak ?

Ez már nagy kérdés. Ezt már mai ember, akármilyen tudós jogászember, alig érti meg. A mióta a jó öreg Wenzel professzor meghalt: alig értik ezt már az univerzitáson.

Nem egyféle nemes ember volt ám az országban s nem egyféle nemesi jus.

Ott voltak az országos nemesek. Ezek voltak a her- czegek, grófok, bárók s úgynevezett köznemesek.

Azután ott voltak a kiskunok, nagykunok, jászok és hajdúk. Ezek minden nemesi just nem gyakoroltak s a mi volt is nekik: mindenütt nem gyakorolhatták.

A nemes embernek jussa volt például a Koháry her- czeg uradalmaiban is vadászni, de már a hajdúnak, jásznak, kunnak nem volt jussa.

Azután ott voltak az esztergomi érseknek és győri püspöknek praediális nemesei. Helyi nemesek voltak, de hogy egyúttal vármegyei vagy országos nemesek-e: nem tudja azt ma már senki. Az esztergomi érsek és a győri püspök épen nem tudja. Én se tudom. Az utolsó száz esztendő kegyetlen sok pártoskodása, tiszt- ujitása és követválasztása eltemette azokat a határjeleket, a melyek a praediális nemesek jussait az országos nemesek jussaitól elválasztották.

Már most ha valamelyik érseki nemes az én vármegyémbe költözött s odaállt a katasztrum elé azzal a szóval, hogy ő is nemes«, bizony megkérdezte tőle a tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő táblabiró úr :

— Isten éltessen nemes atyámfia, de azért csak mondd meg iziben, miféle nemes vagy? Országos-e, helyi-e, praediális-e vagy jász, kun, vagy talán hajdú nemes? Jó ezt tudnunk !

Az én vármegyémben például magában is háromnégyféle nemes volt.

Országos nemes. Minden nemesi jussal bővelkedő.

Vecseszéki nemes. Diákul: Nobiles sedis vecseianae. Ezek a győri püspök praediális nemesei voltak.

Azután helyi, vármegyei nemes. Ezek voltak Szent- Gál királyi vadászai.

Végül a papok, a kik ugyan nem voltak születésüknél fogva nemesek, de a nemesi jussokat gyakorolták.

A katasztrum hatodik rovata hát eléggé fontos volt. A rovat fejébe iktatott kérdésre kellett megadni a feleletet. A nemesek jussainak gyakorlatába vagyon-e?

— Vagyon.

Ez volt a felelet. Ezt Írták be a rovatba.

írtak mást is a beiktatott nemes ember neve után.

— Donatárius.

Ez azt jelentette, hogy a nemes ember őse birtokbeli adományt kapott valamelyik királytól. A nemes ember, ha kételkedtek, fölmutatta a kutyabőrt.

— Régi família.

Ez is gyakori szó a rovatban. Az illető nemes nem tudott kutyabőrt mutatni. De az élő emberek emlékezete tett mellette tanúbizonyságot. Ismerték apját, öreg apját, ősapját. Mind nemes ember volt.

De hát nem lehetett hamis tanút szerezni ? Mai napság legalább könnyű volna. Mai napság ötven- hatvanezer koronáért adnak nemesi kutyabőrt. Sőt ma nem is kutyabőrt adnak, hanem csak czifra papirost, mégis olyan drága, pedig hát ma már semmit se ér. Tanút pedig lehetne fogni százat tizszerte kevesebb pénzért is.

De nem úgy volt hajdan.

A nemesség gondosan őrizte a maga jussát. Idegent, jött-mentet, paraszt vérből származót be nem engedett volna surrani vagy tolakodni az országos nemesek gyülekezetébe. A legelső tisztujitásnál agyonüti a tolakodót. De még tanúit is. S mit ér akkor a nemesség, ha az embert agyonütik miatta?

— Publikáltatok.

Ez a szó is gyakran előfordul a rovatban.

Ez azt jelenti, hogy nemességét ekkor-akkor, Zala-, Vas- vagy Komáromvármegyében kihirdették s adtak róla bizonyságtévő levelet.

Sok nemesnél azt Írták a rovatba:

— Rudolf királytól vagy I. Leopold királytól van armálisa.

Ez is elég bizonyság volt.

A hetedik rovat fejezetébe ez a kérdés volt beiktatva:

— Észrevétel alá esett nemes-e ?

Különösen kétféle feleletet Írtak e kérdésre a rovatba.

A ki ellen büntetendő per folyt vagy a ki el volt Ítélve: annál bejegyezték e szavakat:

— Akezió alatt van.

Az ilyen nemes nem szavazhatott, de azért a katasztrumban föl kellett a nevét venni. A bűnpör valamikor elmúlik, de a nemesi jus soha el nem múlik.

Azt is bejegyezték:

— Inzurgált! Vagy pedig: apja inzurgált.

Ez is nevezetes dolog volt.

Inzurgens !

Furcsa szó ez ma már. Jókai azt irta ezelőtt negyvenhat esztendővel egyik gyönyörű költeményében:

Az inzurgens név is rossz hírbe jött, Nem úgy van már, mint az előtt!

Kétszáz év előtt Rákóczi fejedelmünk vitézei, a kurucz hősök voltak az inzurgensek. Hírük betöltötteEurópát, megjelenésük rémületbe ejtette Ausztriát. Lobogóikon a szabadság és a magyar dicsőség ragyogott. Átkozott és gyűlölt volt nevük a bécsi udvarban. Itthon tilalmas volt emlegetni nevüket száz esztendőn keresztül.

Jött azonban Napóleon, a nagy. Súlyos léptei alatt megrendült Európa földe s összetörtek a királyok és fejedelmek koronái. Összetöréssel fenyegette a Habsburgok koronáit is.

Rémülés fogta el a bécsi udvart. S rémületében fölfedezte a magyar királyt s a magyar nemességet is, a száz év óta üldözött és eltemetett inzurgens nevet. Azt a szót adta a magyar király szájába:

— Fiaim, nemeseim, hű magyar vitézeim! Keljetek föl! Kössetek kardot! Üljetek lóra! Legyetek megint inzurgensek! Mentsétek meg trónom és koronám és országaim a francziától.

Akkor kedves lett megint az inzurgens !

Hajh, dicső őseink, bolond őseink, hallgattatok a hízelgő szóra és seregestől siettetek a zászlók alá. Elhunytatok már mind. Senki se él közületek. Hamvadó porotok nyugodjék békével a föld alatt.

Én még sokat ismertem közületek. Az én falumban is volt még három inzurgens, a ki gyerekkoromban megsimogatta fürteimet. De az én falum kicsiny s nemessége is kicsiny volt. De a mikor fölkerültem a főiskolába: Pápán egyre mutogatták a tanárok és öreg diákok az ősz vitézeket.

— Ez még inzurgens volt! íme, ez is az volt.

Megnéztem őket jól. Szép, öreg alakok. De mind valamennyi ősz. Fehér haj, fehér bajusz, mint a hó. Szinte azt hittem: az inzurgens mindig ősz volt, mindig öreg, hófehér hajjal ment a csaták tüzebe.

1840 ben még sok inzurgens élt. Csak harminczegy éve múlt még akkor, hogy az inzurgensek hadat jártak. Az én vármegyémből magából vagy háromezer inzurgens ment a világverő franczia eben csatába. Az ötven éves életkoron felül levő nemes ember mind lehetett inzurgens.

Akkor még élt az inzurgensek fővezére is, József nádorispán. Élt az inzurgensek dicső krónikása: Kisfaludy Sándor, a nagy költő. Élt vármegyémben a legnagyobb inzurgens hős: Hunkár Antal. Akkor még dicsőséggel járt az inzurgens név. A ki meghalt a csatatéren: annak özvegyét és árváit a nemes vármegye tartotta édes gondjai alatt.

Ha mikor a nemes odaállt a katasztrum elé s azt kérdezték tőle, honnan tudja nemességét: nyomban felelhette:

— Inzurgáltam!

Még többen felelhették:

— Boldogult apám inzurgens volt, az isten áldja meg haló porában.

Ez bizony elég bizonyság volt. Ha egykor elhivták a csatába vérét ontani, most se állják útját, a mikor nemesi jussát akarja gyakorolni.

De nem tartott már sokáig az inzurgens név becsülete. Nálunk, szegény elhamvadó magyar nemesség sár-jadékainál ugyan ma is megvan és örökké megmarad, de a magyarnak ellenségei, a hatalmasok és a koronás fejedelmek másként vélekednek.

Alig nyolcz év múlva kiütött a függetlenségi harcz. Az ellenség, az osztrák-német elnevezte dicső honvé- deinket inzurgenseknek. S a kit inzurgensnek nevezett, vérszomja azt halálra, golyóra, kötélre, börtönre vagy bujdosásra kárhoztatta. Ezért irta negyvenhat év előtt a nagy költő:

Az inzurgens név is rossz hírbe jött, Nem úgy van már, mint az előtt!

Igaz, igaz. Pedig bizony most is csak afféle állapotban vagyunk, mint a mikor Rákóczi utolsó fejedelmünk inzurgenseit elgázolták.

A nemesi katasztrum nyolczadik és utolsó rovata e szóból áll: Észrevételek.

E rovatban efféle szavakat iktatott az összeiró bizottság:

Vándor. — Ha ugyanis a nemes ember kézműiparos volt s vándorló legényidejét töltötte.

Bécsben van. — Ha a nemes embert jó vagy rossz sorsa Ausztriába szólitotta. Nagy dolog volt akkor a bécsi út szegény embernek.

Bujdosó. — Ezt a szót akkor Írták he, ha a faluban nem tudták, hogy a nemes ember hol van, merre jár, él-e, hal-e? Régi szó ez. Hajdan az emigránsokat hívták bujdosóknak. Thököly és Rákóczi kuruczait, a kik elköltöztek Lengyelbe, nagy Törökországba, fran- cziák földére, mivelhogy itthon az igaz magyarnak nem volt szabadsága, becsülete, nyugton maradása.

3

Nos, áát ggy lettéssenn a nemesi aataszruurn Veszprémvármegyében 1840-bnn. Én még nem kerültem bnln, minthogy a világon se voltam. Nemzetségemből csak az apám és nagybátyám neve van benne.

Összeírtak 6716 nemest. Ebből legalább 216-ra rag a mágnások és papi emberek száma, a többi köznemes és valóságos nemes.

Ne higyje ám pedig a nyájas olvasó, hogy a hány nemes, annyi nemzetség. Jó volna, ha úgy lett volna. Akkor ma már szinmagyarral volna tele Európa fele.

Sok nemes nemzetség nem egy családfővel s nem egy vagy két felnőtt fiúval, hanem sok nemes emberre állt a katasztrum elé.

A Tamás-nemzetség Szent-Gálon 36 nemessel állt elő, a Gombás-nemzetség 30-al.

A Balassa nemzetségből Ádáz- levelen 31 szavazó került, a Bereczky-nemzetségből ugyanott 51 szavazó nemes.

Noszlopon a Perey, Körmendy és Trombitás-nemzetségek, Orosziban a Fodor, Thúry, Marton, Vincze- nemzetségek, Bor-Szörcsökön az Ughyak ; — Halimbán a Vajay, Ravasz és Mohos-családok; — Hajmás-Kéren a Fülöpök ; — Küngösön a Kenesseyek; — Homok- Bödögén a Berzsenyiek, Barczák, Domokosok mind nagyszámú nemest tudtak előállítani. A 6500 nemes legfölebb csak negyedrésznyi nemzetségből áll.

Természetes.

Árpád apánk nem sok magyarral jött ide Ázsiából. Talán tiz vagy tizenötezer kemény lovast hozott magával.

Talán annyit se. Többet semmi esetre. Ebből is leg- fölebb két-háromszáz került Veszprémvármegyébe a Bakony déli és nyugati aljára, ügy szaporodtunk el isten jóvoltából. Török, német s egyéb pogányfajta ugyan időnkint sokat kiirtott közülünk, de mi se igen maradtunk adósok. Töröknek, tatárnak sehogy se és semmivel se. A némettel ugyan lenne még némi elszámolni valónk, de hiszen ennek is megjöhet még az ideje.

II.

(A nemesi pártok. — Deák Ferencz pártja. — A párt-jelszavak. — Mire kellett a Prímás sok pénze ? — Deák pártja nagyobb volt, mégis gyöngébb volt. — A pártok tanyái. — Bevonulnak a nemesek. — A föispáni konferenczia. — A régi vármegyeház. — Ott kezdődik közéleti pályám.)

Október 12-ére, reggeli nyolcz órára tűzte ki a nemes vármegye a tisztujitás idejét. Akkor már vége a szüretnek s a mezei munka nagy részének. Ott lehet minden nemes ember. Még a Marczal vidékéről, még a Bakonyon túlról, még Komárom és Tolna szomszédságából is.

Az egész tisztikar ideje lejárt. Az első alispántól az utolsó esküdtig minden tisztviselőt újra kell választani. Legalább ötven embert.

A vármegye főispánja ifjabb gróf Zichy István volt. Hatvan éves volt ugyan már, de szintén István nevű apja még élt, azért nevezték ifjúbbnak. Nem nálunk lakott. Idegen volt, német volt, magyarul nem is tudott, sima, eszes, ravasz udvari ember, még Oroszországba is elküldték osztrák követnek. Ő vezette a tisztujitást.

Két párttá alakult a nemesség, mint az egész országban.

Az egyik volt a szabadelvű haladás igazán nemzeti pártja. Ennek vezére volt Deák Ferencz. Segitettek neki a vezérkedésben Wesselényi és Széchenyi s az országgyűlés ama ifjabb alakjai, a kikből később a 48-iki kormány s az újabb korszak kiváló emberei lettek. Kossuth még akkor csak újságírással foglalkozott, börtönéből csak nem rég szabadult.

A másik volt az udvari párt, a kit a közvélemény konzervatív, maradi, pecsovics pártnak is nevezett. Ennek vezére volt az uj főkorlátnok, gróf Pálffy Fidél. Volt egy-két hazafias, kiváló tagja is, de egészben mégis rossz hazafiakból, osztrákká aszott mágnásokból s vásáron szerzett nemesekből állott bizony ez a párt. És azokból, a kiket ezerféle ügynöke utján az udvar elámított s a kik könnyen engedték magukat elámittatni.

Jelszó volt rá jó, elegendő és hatalmas. Majd a jelszót is megtudjuk később.

A bécsi udvar a magyarral mindig kegyetlenül vagy ravaszul bánt. Ha körmére ütöttünk, ha az erőszakhoz nem volt hatalma, akkor elővette másik eszét, az álnokságot, az orvtámadást. Erre nézve többször jól sikerült ravaszsága abból állt, hogy a mikor már a nemzet erős ellenállásával nem birt: fölidézte az egyházi villongást, a felekezeti viszályt. Ennek sikerében sohase csalódott.

Miért ?

Számítása egyszerű és tiszta.

A római egyházat könnyű volt a harczba belevinni. Ha Róma intést kapott Bécsből s a magyar egyházfejedelmek intést kaptak Rómából: megvolt a harczi kedv. S ha megvolt a felekezeti viszály: könnyű volt már akkor a kormánynak az ő nagy hatalmával a mágnások s a katholikus nemesség nagy részét össze- csoditeni s erős párttá szervezni. Volt már j’elszó, volt pénz s lett szenvedély is. A protestáns nemességből is magához hódított itt-amott tekintélyes részt.

Most a vegyes házasságok kérdéséből csinált országos perpatvart.

De nem ez volt a döntő jelszó. Sokkal okosabb és miveltebb a magyar, semhogy a vegyes házasság kérdéséből magából keserű országos viaskodást csinálna.

Hanem hát Deák nagy dolgokat akart.

Szabadságot, egyenlőséget, testvériséget. Egyenlő törvénye legyen mindenkinek s mindenki egyenlő legyen a törvény előtt. A jobbágy ne szolga legyen, hanem szabad birtokos. Legyen közteherviselés s az ország javára ne csak a jobbágy verejtékezzen, hanem a nemes is. A mindenféle rendek, osztályok és népek olvadjanak össze egységes nemzetté, a magyar nemzetté.

Yele szemben a kormány és az udvari párt édes és hatalmas jelszóval élt.

Védjük meg a nemesség ősi jussait. A nemesség szűz vállait ne fertőztesse meg az országos terhek súlya és mivolta.

Szívesen állt e jelszavakra a nemesség nagy része. El nem hitte, hogy e mögött csak az osztrák kényuraság dolgozik, hogy járma biztosabban nyomakodjék vál- lainkra.

így vált kétfelé, igy lett két párttá a Bakony vármegyéjének nemessége is.

Az udvari pártnak ügyes és hatalmas vezérlete támadt. Tekintélyt adott neki a főispán s a pápai gróf s a püspök és a káptalannak két-három országos hirü tagja s a zirczi és bakonybéli apát úr. Több nagy elméjű kálvinista főember is hozzácsatlakozott, mint a csodálatos tudásu Kocsi Sebestyén Gábor, a mindenki által kedvelt Kocsi Horváth Sámuel s a fényes toJlu Zsoldos Ignácz, a kinek könyvét s vármegyei tudását maga Deák Ferencz is elsőnek tartotta az országban. A két előbbi követ is lett az 1843-iki és 1848-iki pozsonyi országgyűlésen.

Pénze is volt az udvari pártnak untig.

A veszprémi püspököt kinevezték esztergomi érseknek s ország prímásának, de a király meghagyta neki a veszprémi püspöki jövedelmet is. Ez pedig ezer forint volt minden napra.

Példátlan eset. A török világ óta nem is fordult elő. Hiszen az esztergomi érsek úgyis nagy úr. Uralkodó herczegi rangja s maholnap bíboros fejedelem. Jövedelme is sokkal nagyobb volt, mint mai napság. Akkor még meg voltak vásárjai, tizedei, regáléi, révei és vámjai s állami tisztségei után is nagy jövedelmei. Szep- temvir volt, örökös főispán is volt, korlátnok is volt saz ország aranypénzverő intézeteinek legmagasabb ellenőre is volt.

Minek kellett hát neki a veszprémi püspökség jövedelme is? Holott ilyen két nagy adománynak egy kézbe juttatását a törvények szigorúan tiltották. Több jövedelme lesz a két adományból évenkint egy millió forintnál.

Nem is vallották be igazán, mire kellett a tenger pénz. Hazudtak nagyot.

Rudnay primás tiz-tizenkét év előtt megkezdte az esztergomi bazilika építését. Azt mondták: erre kell a pénz az uj prímásnak.

Nem volt igaz.

Kellett a pénz korteskedésre. Veszprém-, Zala-, Tolna-vármegyében meg kellett törni a hazafias nemességet. Zalában meg kellett buktatni magát még Deák Feren- czet is. Ez ugyan lehetetlen volt, de véressé kellett tenni legalább megbizó levelét. Tudták, hogy Deák a véres választást el nem fogadja. Tolnában meg kellett buktatni Bezerédj Istvánt és pártját s föl kellett állitani s erőssé szervezni a Peesovies-pártot. Veszprémben is meg kellett venni, a hogy lehetett a nemességet.

De a nemességben több volt a kálvinista és lutheránus nemes négyezernél. Minden katholikus szavazatra kétszer annyi protestáns szavazat esett. Már most hogy lehet a nyakas kálvinista magyar nemest az udvari és papi és német párt számára megszerezni?

Hajh, a hatalom, a pénz, a hizelgés és a hatalmas jelszó, nagy úr.

Ősi nemesi jussainkat nem hagyjuk!

Azután első alispánná, főbirákká s majdan követekké kálvinistákat választunk !

Pénz pedig annyi lesz, mint a szemét. Zászlóra, fuvarra, napidijra, dinom-dánomra elég kerül. A szent- gáli királyi vadászok pedig fejenkint kapnak diszes és jó puskát s zöld zsinórral kitréfázott szürke rövid dolmányt és pötyögős nadrágot. Voltak pedig a királyi vadászok hatszáznál többen. S a hány királyi vadász: annyi szavazat.

Mindezt Deák pártjának nemessége nem tudta megcsinálni.

Ez a párt nem is tudott egységes táborrá alakulni. Fővezére nem akadt. Főúr köztük nem találkozott. Jeles birtokosok, buzgó szivek, jeles elmék, de ki nem magasodott köztük senki. S helyben is messze estek egymástól.

A Bakony kétfelé vágja a vármegyét.

Deák pártjának nemessége igen nagy volt Pápa és Somlyó vidékén, a Bakonytói nyugatra fekvő alföldeken. Több, mint kétezer fő.

De nagy volt a Bakonytól délre, a Mezőföldön s a Balaton közelében is. Ez a két nagy sik vidék a Bakonyon át nem szokott egymással érintkezni, személyesen alig is ismerte egymást. Köztük feküdt Szent- Gál a maga hatszáz szavazatával. Jobbra is, balra is csak rontotta a nemzeti párt jókedvét.

Az volt a haditerv, hogy a vármegye székvárosába mindegyik párt bevonul még október 11-én estére s mindegyik párt elfoglalja az ő főhadi tanyáját.

A nemzeti pártnak főhadi tanyája is kettő volt. Az egyik Pápa-vidéké, a másik Mezőföldé.

Pápa vidéké volt az Angyal-vendéglő, lent a Séd folyása mellett, a nagy hidnál, a káptalani szeren. Ez a vendéglő emeletes ház, a várhegy lábánál fekszik, udvara kőfallal körülvéve.

Mezőföldó volt Yerner András uram vendéglője. Ez volt a virtus szinhelye. Ezt is meg kell, már ezért is, ismertetnem.

Ez a Hosszu-utczán fekszik, tökéletesen a várhegy tövében, a várbeli őrtorony nyugoti oldalánál. Ma is áll az épület s ma is épen úgy áll, mint hatvanhat év előtt. Emeletes ház s földszinten is, emeleten is tágas szobák. Földszinten a közönséges ivó és étkező. Az emelet úri közönség számára. Alant olyan ivószobája is volt, a milyen a csárdáknak szokott lenni. Hosszú asztal X lábakkal. Az asztal mellett hosszú padok. Az ivó egyik sarkán a söntés, a mérőhely lécz- falakkal. A léczen kiragasztva Milfajt képe délczeg állásban, régi bakonyi kanász ruhájában, a hogy a veszprémi művész leföstötte, lerajzolta. Négy év élőt akasztották föl, a miért, hogy ő volt a híres Sobri Jóska leghíresebb pajtása. Ezt a képet még husz-har- mincz év múlva is láthattuk itt-amott a csárdák söntésein.

A ház udvarából a várhegy sziklafalára föl lehetett mászni. Már a kinek föl lehetett. Gyik, macska, mókus könnyen felmászhatott, gyerek is akadt, a ki megcse- lekedte. Ez majd bebizonyul a virtus történetéből. Debizony nem emberséges embernek való út volt az. Még kecskének se.

Nos hát, a mezőföldi nemességnek vagy legalább e nemesség urainak itt kellett elhelyezkedniük. Verner András uram egyébiránt született német volt, isten tudja, honnan vetődött Veszprémbe, magyarul egy szavát se értette senki, ha magyarul beszélt, úgy hal-latszott, mintha mandulát tört volna fogaival.

Az udvari párt nemességének alkalmasabb főhadi tanyája volt. Legalább kényelmesen megfért együtt, egy helyen.

Volt a nagy-vásonykői uradalomnak fönt a vásártéren tágas telepe. Földszintes nagy ház a vásártérre s óriási udvar és kert kőfallal körülvéve. Több épület az udvarban gabonaraktárnak s tágas térség faraktárnak. Most Todesco-udvarnak hivják vagy ötvenöt év óta.

Nagy-Vásonykő a Zichy grófok nemesi előneve. A virtus idején — úgy tudom — a Zichy-Ferraris ágé volt. Akkor még lakható állapotban fennállott Kinizsy Pál régi vára. Még én is láttam. A múlt század hatvanas éveiben rombolta le tüzes villám. Az udvari párt a tisztujitás idejére elkérte a vásártéri telepet nemesi tanyául. Szivesen adták.

E telep nagy udvara volt aztán telerakva boros hordókkal, pörköltkészitő katlanokkal és bográcsokkal s Laczipecsenye-sütő sátrakkal. A hogy illett a nemességhez.

A Pápa-vidéki s Marczal-vidéki, a Devecser- és Somlyó-vidéki nemesség október 11-én estére törne-gesen megérkezett. Kocsik hosszú sora lepte el az országutat Márkétól Veszprémig. Száz zászló még nem volt akkor szokásban, de a nagy nemességü falvak azért egy-egy selyem lobogót hoztak magukkal. Pápa vidékéről Takácsi, Görzsöny, Adáz-Tevel, Homok-Bödöge, Derecske, Acsád otthon nem hagyta volna nemesi lobogóját.

Devecser tájékáról is hímzett zászlóval jött Bor- Szörcsök és Karakó-Szörcsök, Csögle, Pirith, Egeralja és Adorjánháza s mind a Barcza-nemzetség onnan a Marczal berkei felől.

A Bakony északi oldalán nagyon kevés volt a nemes. Negyven faluban alig kétszáznegyven szavazó. Ezek csak egyenkint, csak hullározva jöttek az öreg Bako- nyon keresztül. Csak egy falu nemessége hozott lobogót, Bakony-Magyar-Szent-Királyé. Ez is piros volt, olyan régi kurucz szinü.

A mezőföldi nemesség nem jött lengő zászlókkal. Ez a nemesség többnyire úri fajta volt, tömeget nem hozhatott magával.

A legnagyobb nemesi tömegek Veszprém körül laktak, a székváros közelében. Vámos, Szent-Király-Szabadja és Szent-(Gál: három falu több, mint ezer szavazattal. Szent-Gál ugyan bejött hatalmas lobogóval s a kalap mellett zöld cserfalevéllel, el is helyezkedett a Vásony- kői Zichy-udvarban, de a másik két nemes falu csak a kertek alatt fekszik, jókor jön, ha reggel jön is.

A nemzet pártja nyilván több nemest hozott össze, mint az udvar pártja.

De a felsőbb hatalmak úgy határozták, hogy az udvar pártja győzzön. Valami csele-csalát kellett kigondolnak, hogy a gyöngébb legyen az erősebb s a kisebbség legyen a többség. Furcsa bizony ez. De hiába; ilyen a politika, ilyen az urak esze. A jámbor falusi nemes még gondolatban se tud hozzáférni. A mikor megérti a visszás eredményt: eláll szeme-szája. Mindent várt, csak azt nem. Nem tudja: nevessen-e vagy agyonüssön valakit?

De mi volt hát ez a csele-csala?

Első alispánnak az udvari párt részéről kijelölték Kocsi Horváth Sámuelt s második alispánnak Kopácsy Józsefet, a veszprémi püspöknek s az esztergomi érseknek unokaöcscsét. Egyik kálvinista, a másik katholikus. így hozta magával az ősi szokás.

Hogy a nemzet pártja részéről kit jelöltek: azzal ne törődjünk most már. ügy se lett belőle se első, se második alispán.

A kijelölés teljes törvényességgel történt, a hogy az ősi alkotmányos szokás szentesitette.

A kijelölés a méltóságos úr joga és tiszte. De csak látszólag és külsőleg. Voltaképen a tisztujitás napja előtti napon a főispáni lakásra össze kell hivni a vármegye vezérembereit, a tekintélyesebb és nagyobb vagyonú férfiakat, a püspököket és apáturakat, a vár-megye oszlopos tisztviselőit s a járások főszolgabiráit. Minden pártnak ott kell lenni, egy pártot se szabad mesterkedéssel megrövidíteni.

Ez a főispáni konferenczia: A meghívott vezérférfiakitt állapodnak meg abban, hogy kik legyenek a központi és járásbeli tisztviselők, kiket jelöljön az állásokra első sorban s kiket jelöljön második sorban a főispán. Itt állapodnak meg abban is, hogy a választás befejeztével kiket nevezzen ki hivatalnokoknak, kiket nevezzen ki becsületbeli tisztviselőknek s az ország jeles férfiai közül kiket ajánljon a vármegye tábla- biráinak.

A tisztviselő neve volt;: magistratualis. Ezt a vármegye nemessége választotta.

A hivatalnok neve: officziális. Ilyen volt a főorvos, járási orvos, bábaasszony, sebészmester, pandurhadnagy, földmérő, kiadó, várnagy s több efféle. Ezeket a kon- ferenczia meghallgatásával a főispán nevezte ki.

A szolgaszemélyzet neve volt: serviles. Ezek voltak a pandúrok, panduraltisztek, vármegyei lovas és gyalogos huszárok, hirmondók, hivatalszolgák, rabőrök s effélék. Ezeket a központi és járásbeli hivatalok főnökei vagy ezek javaslatára az alispánok nevezték ki.

Ugyanigv származtak az iródiákok és napra irók. Az Írnokot hivta a nemes vármegye iródiáknak s a ma úgynevezett dijnokot napra Írónak. Ez a szó jobban is megfelel a diurnista szónak.

A becsületbeli tisztviselőt ma tiszteletbelinek nevezzük. Bakonyvármegye azért nevezte becsületbelinek, mert fizetése nem volt egyéb, csak a becsület.

A konferenczián, a melyet egyébiránt minden közgyűlés előtt meg kellett tartani, a főispán elnökölt. Délelőtt papramorgót, délután somlyai bort kínáltakaz uraknak. Pipázni szabad is volt, szokásban is volt A döböz ott állt dohánynyal tele. Akkor még kevés nemes szivarozott. Ostoba német találmánynak tartották a szivart. Legelőször a vármegyében ifjabb gróf Zichy István főispán s azután gróf Zichy Domokos veszprémi püspök kinálta a nemes urakat szivarral.

A tisztujitó közgyűlés kezdő idejéül kitűzték a holnap reggeli nyolcz órát. Ott legyen a nemesség pontosan. Ő méltósága, a főispán, megkezdi a közgyűlést pontosan. A ki elkésik: ne kárhoztasson senkit.

Tökéletes békével és nyugalommal folyt le a főispáni konferenczia. Oly szives, oly kezes volt az udvari párt, szó nélkül elfogadta a nemzeti párt minden jelöltjét, minden javaslatát. Soha se volt még ilyen békességes tisztujitása a vármegyének, mint a milyen a holnapi lesz. így látták a mezőföldi urak s igy látták a Puzdor testvérek is, a Pápa-vidéki nemesség nemzeti pártjának vezérei.

Békén költhetjük el az estebédet, nyugodtan mulathatunk Verner uramnál is, az Angyal-vendégfogadóban is, mulhatlanul győzünk, kétannyi szavazatunk van, mint az udvari pártnak, ime, az udvari párt nem is erőlködik, megadja magát szépen, beletörődik sorsába.

A tisztujitó közgyűlés s különösen a szavazás a vármegyeház nagytermében meg nem történhetett. Régi volt az a vármegyeház, több mint kétszázötven év előtt épült, falai ágyú ellen való öles vastag kőfalak, van is tanácskozó terme elég terjedelmes, de háromezer nemes ott azért mégse fér el. Talán harmada, sőtnegyedrésze sem. Most pedig bejött háromezer nemes. Ezer az udvari pártra, kétszer annyi a nemzeti pártra.

Ma nincs meg már ez a vármegyeház. Ékes czimere, latin fölirata, tömör falai eltűntek a föld színéről. Komor kapuboltozata alatt nincs már többé őrség a vármegye ősi szineiben. Zöld a mente, piros a nadrág, peng a sarkantyú, diszes kalpagon a forgó s a nemes varmegye czimere: bevehetetlen vártorony, büszkén leng fölötte a Bakonyerdő makkja. Nem kopog többé ott az őrhuszár kemény lépése. Oldalán kard és gazdag tarsoly, kezében szuronyos fegyver s vállán keresztül ragyogó szijon a tölténytáska. Tömött bajuszu, nagy szakálu várnagy nem tart többé szemlét az őrségváltásnál. Nincs már többé semmi a régiből. Mintha semmi se volna már, a mit őriznünk kellene, sem azt, a mi elmúlt; — sem azt, a mi jelenvaló. Ha ma belépnék a boltozat alá: nem fogadhatnám az őrség tisztelgését; nem hallanám a sarkantyú pengését, fegyver csattogását s nem látnám a deli kurucz huszárt, a mint párducztekintetét vakmerőn, de bizodalommal rám szegezi. Nem szól, de mégis mintha azt mondaná tekintete:

— Szabadon jöhetsz, ne félj tőlem, nem bántalak. Te még nemzetes ur voltál, vármegyédnek igaz tisztje voltál.

Elborong a lelkem, ha rágondolok arra a régi vármegyeházra. Ott léptem először a nemzeti közélet küzdő mezejére. Fiatal életkorral, ifjú szivvel, árnyékot nem ismerő elmével és csüggedetlen buzgósággal ott ismertem meg fajom gyöngeségeit, végzetének rettentő

4súlyát, dicső múltúnkat és dicső jövendőnket. A nemzedék törpe nagyságait s álnok összebeszéléssel készült vezéreit nem láttam ott. A közszellemnek fénye és illatja volt. Szentül hittem még, hogy a nemzeti eszmék örökké ragyognak s örökké hóditanak s hogy a közélet hangos szavú harczosa örök hive marad azoknak az elveknek, melyek hirdetésével közbizalmat támaszt maga iránt.

Hajh, öreg falak, köztetek szolgáltam törvényt és igazságot s nem vállaltam többet, csak annyit, a menynyire erőm telt. Ott hagytalak. Petőfi égi végzeménye fölöttem is határozott. Ide rendelt a törvényhozás magasságába, a honnan mindent látni s a honnan oly sokban csalódni kell! Nem jobb lett volna-e föl nem jutni ebbe a magasságba?

III.

(A Szent Lélek segítségül hívása, — Mit énekel a nemes ember, ha szive szerint énekel ? — Az eskük könyve. — Régi eskü, uj eskü. — A nemzet pártján levő nemesség kint szorul. — Fodor Mihály nemes atyánkfia. — Birkózó adomája. — Boszúra hívja föl a kint szorult nemességet. — A labanczok táborhelye s lakomájuk készülése. — lrtóztató rombolás. — Boszut liheg a csúffá tett győzedelmes tábor.)

A nemesség tisztujitó gyülekezésének a főispáni lakás udvarán kellett történni. Elfér ott talán mind a két párt, az egész nemesség.

A főispáni lakás ott volt s az volt, a hol ma. A hol most az uj vármegyeház van: ott állott a régi sóház még a kurucz időkből. A belső püspökkerttel szemben.

az udvar felé. Az erkélyen elnököl a főispán. Ragyogó díszruhája, kalpag a fején, kard az oldalán. Mellette jobbról-balról az alispánok s a vármegye jegyzői, tiszti főügyésze s törvényes bizonyságai. Pap is van mellette, valamelyik erős hangú apát vagy kanonok. A tiszt- ujitásnál papra is van szükség.

Miért?

Ezt kérdezi a sivatag lelkű mai ember.

Balgatag ember. Azt mondja a krónika, a mikor ezt a tisztujitást megörökíti, hogy a gyűlés megkezdésekor a szentiéleknek segítségül hívása megtörténd.

Nem áhitatos énekkel, nem templomi zengedezéssel hívták segítségül a Szent Lelket. Nem a kálvinisták egyházi énekét harsogták, a mely igy kezdődik: Jövel Szent Lélek Úristen. Nemes ember effélére nem adja fejét.

Ha már dalol, szive szerint dalol. A szivében pedig a nemzet hősi múltjának emléke tombol, vagy a német okozta keserűség vagy a nagy nemzeti fájdalmak zokogása.

Balogh Ádám nótája: Piros bársony süvegem. Yagy az inzurgensek dala: Sárga csizmás Miska. Vagy Kisfaludy Sándor dala: Adja isten, hogy a magyart a félvilág uralja, Zrinyi Ilona bujdosó dala: Lóra kuruez, lóra! Vagy az országgyűlési ifjak keserű dala: >Bécs várostól nyugatról keletre. Vagy az ifjú varjú gúnyoló dala a németté lett, labanczczá lett mágnások ellen.

Ezek és ilyenek voltak a nemesség dalai. Ha már

4benne volt a dalban, szemére vágta vagy földhöz vágta a gucsmáját. Akkorát puffant, mint az ágyú. S körülnézett, hol a kutyahitü labancz, hadd ütné agyon.

Idétlen, furcsa szövege volt annak a dalnak. Hajh, de meg volt annak igazi szövege Rákóczi fejedelmünk idejéből. Tudta azt minden öreg nemes s érezte azt minden fiatal. íme, a hires nóta most azt magyarázza: Megismerni a kanászt — Csosza járásáról. Micsoda bolond értelem ez! Holott az igazi nóta azt magyarázza: Patyolat a kuruczfi — Gyöngy a feleségei

Elszokott ettől már a nemes száz esztendő óta. De a dal megmaradt. Igaz érdeme szerint nem volt tanácsos azt a dalt énekelni, de azért a nemes, ha szózata dalba tört, azt érezte, a mit ő akart. A mit hős elei érezték.

Hajh, méltóságos főispán uram s mind, a kik vagytok, püspökök, apáturak, mágnások s mindenféle labancz urak: engednétek csak, hogy a nemes a maga nótáját dalolja s a maga módja szerint hivja a Szent Lelket segítségül: hiába beszélnétek ti annak a fülét tele, nem úgy választaná az meg tisztjeit, a hogy ti akarjátok s a hogy a bécsi király akarja.

Akkor még nem volt meg a Szózat. Vörösmarty lánglelkében a Szózatnak csak gondolata felhődzött vagy talán még az se. Kölcsey Himnusza meg volt, de dalát még senki se ismerte. Petőfi, Jókai gyerekek voltak. A Kossuth-nótára is más szöveget énekeltek# Kossuth maga is nemzettörténelmi életének csak serdülő korában révedezett. Az ezeréves magyar nemzetnek nem volt nemzeti dala. Csak Várnáról és Mohácsról siránkoztak a régi költők, azok is latinul, ostobán, idegen nyelven. A nemzet nagy hősei magyarul verekedtek, nagy Írói latinul nyöszörögtek.

Mivel kezdte volna meg hát a nemesség a nagy tisztujitást ?

Hanem volt egy nagy bolond Írott könyve a nemes vármegyének. Ez volt az Eskük könyve. Százféle tisztje, szolgája, hivatalnoka és katonája volt a vármegyének. Valamennyinek le kellett tenni a szent esküt, a mikor tisztjébe beállott. De mindegyiknek más-más esküt. A főbíró másként esküdött, mint a földmérő. Az alispán másként esküdött, mint a bábaasszony. Az Ítélő biró is másként, mint a tanú. Az országgyűlési követ is másként, mint a várnagy. S azután a hány felekezet és hitvallás: annyiféle eskü. A katholikus a SzentHáromság egy örök Istenen kívül Szűz Máriára és Istennek minden Szentjeire is megesküdött. A kálvinista ezt meg nem cselekedte a Pilátusért se. Hát még a zsidó! Micsoda átkokat szórt az a maga fejére, ha hamisan találna esküdni! Aztán a kezét oda kellett tartani a bibliára, még pedig a zsidó bibliára. Annak is csak bizonyos versére. De zsidóul nem tudott a tekintetes táblabiró úr. Csak egy-két kálvinista pap tudott, no meg Kocsi Sebestyén Gábor. Ha pedig ők nem voltak kéznél s a biblia becsukódott: senki se tudta, hol kell a könyvet felnyitni, hol van az a vers, a melyre a zsidónak esküvés alatt rá kellett tenni a kezét. A szedriát el kellett halasztani vagy a hosszúszakállu rabbit valahonnan föl kellett hajszolni. Ezer bajjal, vesződséggel járt. Utóbb is a nemes vármegye úgy akart a dolgon segíteni, hogy lakat alá zárja a biblia ama versét. A lakat kulcsát őrizze a várnagy. De utóbb ez ellen is nagy lett a kifogás. Azt mondták : szentségtörés a Szentirás könyveit megvasalni, mint a lókötőt. A mi igaz is.

Nos hát az Eskük könyve tele volt eskümintával. Mind valamennyi latinul, de jó csomó magyarul is. Ebben a könyvben állt külön papiroson a Szent Lélek segítségül hivása is tisztujitás idején. Ezt olvasta föl érczes hangon a főispán jobbjáról a kanonok vagy apát úr, a ki akkor alkalmilag a nemes vármegye káplánja volt.

Ma másként van minden. Ma már az eskü se jár olyan szertartással. Annyit is ér ám a mai eskü, mint az üres szóbeszéd. Sőt ma már olyan emberek is vannak, a kik pénzért esküsznek vagy nevetve esküsznek. Tiltja hitvallásuk.

De bizony eleink másként gondolkodtak.

Tiszteket, vármegye kormányzóit, világi elöljárókat, karhatalmi erőket kell választani. Ők tartják fenn a rendet és nyugalmat három esztendeig. Ők szolgáltatják ki a törvényt és igazságot. Náluk nélkül fenekestül fordulna fel minden. Nem az isteni félelem, tisztesség, jó erkölcs és emberszeretet uralkodnék a köztársaságban, hanem a bomlott elmék és romlott ndulatok fenevadai emelnék föl fejüket. Ha mikor tehát a vármegye kormányzóit választjuk: akkor félre

kell tenni minden kedvezést, pártos szenvedélyt és haszonlesést: akkor a leg’obb és legalkalmasabb férfiakra essék a választás s józan elmével s istennek tetsző módon a valóságos alkotmányos többség akarata jusson diadalra. Bizonyára szükséges ehhez a Szent Lélek segitsége.

Ha még se jól ütne ki a tisztxijitás: akkor se a Szent Lelket okozza a gyámoltalan ember, hanem legfölebb magát és a labancz urakat.

Szép deres napra, de napfényes reggelre virradt föl október 12-ike.

Verner András vendéglője a Hosszú- utczán nem messze esik az Angyal-vendéglőtől. A mezőföldi és a Pápavidéki nemesség szószólók által már hajnalban összebeszéltek s mire az őrtorony órája fél nyolczat ütött, a nemzeti párt nemessége tömött sorokban oda vonult a főispáni lakás elé s lobogói árnyékában megállt a főispáni palota és a püspökkert közötti nagy téren.

Meg kellett állania, mert a főispáni palota udvarára be nem mehetett.

Pedig félórával előbb ott volt a helyszinén s untig elég lett volna, ha csak nyolcz órára ér oda.

Mi történt ?

Hát csak az történt, hogy az udvari nemesség titkon összebeszélve, már hét óra előtt odament, betöltötte a főispáni udvart, bezárta a kaput, a kapu elé állitott vagy tizenöt huszárt kivont karddal, a nagy szakállu várnagy és nyalka pandurbadnagy őrködötta huszárok fölött s he nem eresztett még lelket se a tisztujitás színhelyére.

Bent az udvaron volt nyolcz-kilenczszáz nemes, kívül a téren vagy kétezer. A kisebbségnek volt szava, a többségnek nem volt.

Nosza, Ion most méltatlankodás, harag és szitkozó- dás a szabad téren. Kétezer nemes nem tűri szó nélkül az ő ősi jussának efféle kijátszását. Bent az udvarban is a Szent Lelket emlegették, a kit segítségül hívtak, de kint a téren is. De emitt még az égnek minden szentjét is s mindenféle haragos mennykövét is emlegették. Bent jól beszéltek, de az igazságot ütötték agyon az emberek. Kint rosszul beszéltek, de az igazságot keresték.

Sok úrifajta nemes, sok tekintélyes birtokos és táblabiró volt kint a téren. Összedugták a fejüket: mit csináljanak?

Azonban a súlyos méltatlankodás háborgása közben kezdett sarjadni a nemesi virtus is. Onnan belülről az udvarról ki-kihallatszott a hangos vivátozás harsogása. íme, már odabent restaurálnak is. Éledt a harczi kedv.

ügy emlékszem, Fodor Mihály volt a neve annak a közép-bogárdi vagy szilas-balhási kis birtoku nemes úrnak, a ki először adott hangot a kigyult haragnak. Fodor volt, az bizonyos; szegről-végről rokonság is, csak keresztnevére nem emlékszem biztosan. Ismertem jól. Odament a tanácskozó urakhoz s kemény hangon belekiáltott az eszmecserébe.

— Semmi tanácskozás, nemes atyámfiai. Labanez ellen semmit se ér a bölcseség. Ha be nem mehetünk a kapun : menjünk be az ablakon vagy a háztetőn.

Jó emeletes ház a főispáni palota. Ha a tetőn akarnak bemászni, előbb a tetőre föl kell menni, a háztetőt leverni s befelé a padláslejárást biztositani. A földszinti ablakok erős vasrostélylyal vannak biz- tositva. Ott se lehet könnyedén bejutni. Csak az emeleti ablakokon. Ott azután a főispáni termeken át le lehet jutni az udvarra.

Szerencsére nem került rá a sor. Először is nem akadt hamarosan lajtorja. Falon mászni pedig nemes ember nem tud. Azután az a sok huszár is beleszólt volna a dologba. De meg illetlen is lenne, hogy két-ezer nemes ablakon mászna be valahova. Már ennél sokkal derekabb dolog felgyújtani a házat s össze- dönteni falait.

Csakhogy még akkor nem volt olyan nagy a harag és elkeseredés. Nem is hihette a hamisságot a legtöbb ember. Bolondság. Még olyan is akadt, a ki nevetett.

A nagy zugás azonban időnkint kihallatszott a térre. Valamiféle munka folyt hát az udvaron. Mi folyt volna más, mint a tisztujitás?

Az urak végre kint elhatározták : deputácziót küldenek a főispánhoz, nyittassa ki a kaput, végezzük a tisztujitást rendben, ha pedig már végeztek valamit, kezdjük újra.

Lehet is labanczczal okosan beszélni! Megmondta már Fodor nemes atyánkfia.

A deputáczió bement, beszélt is a főispánnal, a kinek nem is volt kifogása a javaslat ellen. Nyissátok föl a kaput, jöjjön be, a ki tud.

Hamis praktika volt az egész. Nem fért oda be az udvarra most már húsz ember se. Hát kétezer nemes hogy fért volna be ? Megkísértették. A szent-gáli királyi vadászok őrizték a bejárást. Tömötten álltak, mint a fal. Volt ugyan villongás, hangos beszéd, káromkodás, huza vona, egy-két nemesnek be is törték orrát-fejét, de bejutni nem lehetett.

Az alatt folyt a tisztujitás odabent.

A főispán papirosról szemüveggel elnyöszörögte a kijelölést.

— Első alispánnak kandidáltatik Kocsi-Horváth Sámuel táblabiró ur.

Az udvarbeli nemesség egyhangúlag felkiáltott:

— Vivát!

így ment a többi is.

Mikor a kint levők deputácziója ott járt;: már akkor a vármegyei központ keresztülesett a tisztujitáson. Következett a központi és a pápai járás és a többi járás.

Nincs hát segitség sehogyse. Az egész tisztujitást nyolcz-kilenczszáz nemessel elvégezték egyhangúlag, — a mint akkor mondták: unisono. A kétezer nemest oda se eresztették a szavazáshoz.

A Szent Lelket czudar munkához hivták segítségül.

Most már föl kellett támadni a virtusnak.

Kiben támadhatott föl először, mint nemes atyánkfiában Fodor Mihályban?

Apró termetű ember volt. Akkor még fiatal ember. Sovány, csontos legény, de kemény tekintettel. Hanem haja, bajusza, szakálla kusza és torzonborz. Senki se látott volna ki belőle semmit, ha arczát jól meg nem nézi.

Az egész vármegye ismerte birkózó adomáját. Igaz történet volt, krónikás adomává vált. A nemes embernek tisztességtudónak, udvariasnak kell lenni. Ez az adomának erkölcsi tanulsága.

Elmondom.

Szilas-Balhásnak tekintélyes úri nemzetségekből álló nemessége volt, Losonczy, Kenessey, Huszár, Kaszás, Szeőke, Mészöly, Radó, Vargha, Boda, Csörgey, Nádasdy, Halász s egyéb nemzetségekből. Oregapám is közéjük tartozott. Oda tartozott a Márkus, Boronkay és Kazay- nemzetség is.

Két Boronkay testvért ismertem és két Kazayt. Az egyik: Lajos, jeles festő, korán elhalt. Rahlnak volt kedvelt tanitványa. Engem is Kazay Lajos tanitott rajzolni, festeni. Ha festőművész lehetett volna belőlem: Kazay útján én is Rahl tanitványa volnék.

Az idősb Kazay-testvér, Rudolf, szeretett birkózni. Az egyik Boronkay még jobban szeretett. Nem érezték jól magukat, ha mindennap földhöz nem vágta őket valaki vagy ők valakit. Furcsa szokás, de mégis jobb szokás, mint a ki kártyán mindennap vagyont vészit el. Mindegy volt, akárkivel birkóztak. Cseléd, zsöllér, jobbágy ember, drótos tót, vándorló legény: mindenkivel összekapaszkodtak. De hát faluban, dologtévő napon nem mindig akad bolond ember, a ki ingyen,ok nélkül, harag nélkül földhöz veresse magát. Ha már nagyon megszorult a két birkózó: egymást látogatta meg, egymást kereste föl. De birkózniok kellett.

Egyszer kirándult Boronkay Közép-Puszta-Bogárdra, valami atyafilátogatóba. Nyár volt. Nyomtató bokrok dolgoztak a szérűkön. Kimegy a gazdával a szérűre, nézni az ágyást, nyomtatást, garmadát, szemet, kazlakat, asztagokat, lovat, embert. Gazdaembernek mulat-ság ez. Jó kemény a szérű, jó puha gyep mellette.

Eszébe jut, ma még nem birkózott. Körülnéz az emberek közt, kit szólithatna birokra. Azonban nagy munkaidő, délután is van már, munkásembernek nincs kedve virtuskodni ebehiában. Senkinek sincs kedve szembeszállni.

Odaszól a gazdához:

— Bizony hitvány csög-bog embereid vannak neked, urambátyám!

Csak hallja ám ezt a szót jó Fodor Mihály uram. Ő is ott volt a szérűn az emberek közt. Egy rét ing ben, mint akárki más s pőre gatyában. Csakhogy ő nemes ember létére csizmában s nem mezitláb.

S a mint hallja a szót: odanéz nagy kemény nézéssel a birkózó kedvű urra, de eléje is indul, de tűri is már föl ingujjait a karjára. S azt mondja :

— Földhöz vágom én az urat, ha épen ehhez van nagy kedve, de minket itt ne csepüzzön.

Nézi Boronkay a torzonborz képű, kis vézna alakot, nem ért neki a melléig. De azért már ő is vetette le a dolmányát.

— Csak ki a gyöpre, ismeretlen bajtárs. Emberben lóban kár ne essék.

Kinevette a kis vézna alakot, a ki azonban neki- ugrott, mint a párducz s átnyalábolta két karjával, mintha két harapófogóval szorították volna össze. De még azt is oda merte mondani:

— No most jól megkapaszkodjál öcsém, az egekbe, mert nyomban ott fekszel öreg anyád hátán, az öreg anyaföldön.

Nem ismerték egymást.

Meg is kapaszkodott Boronkay emberül, de hiába. A kis vézna ember úgy belevágta a fűbe, hogy a füle se látszott ki belőle. S nyomban rá is térdelt s szorította le vasmarkával. De szives bizodalommal ezt is mondta:

— Bocsánat, kölcsönösen vétettünk a tisztesség ellen, be se mutatkoztunk egymásnak. Én nemes Fodor Mihály vagyok.

Boronkay alig tudott szuszogni, de azért elnevette magát.

— Vessz meg, pajtás, de igazad van. Én meg nemes Boronkay Rudolf. Hanem most már eressz föl!

így lett közpéldabeszéddé egész vármegyében ez a szó:

— Megadta neki a tisztességet, mint Fodor Mihály uram Boronkaynak.

No s hát, Fodo r uramrögtönbelátta, hogy a tisztujitást elvesztettük. Most már nem tehetünk egyebet, csak boszut állhatunk.

Odament a zászlótartóhoz.

Dömök Sándor volt a zászlótartó. Öles termet, hatalmas legény. Nemes-e vagy nem nemes: senki se keresse. Napvilágra jötte oly módon történt, mint hires Korvin Jánosé. A család befogadta kebelébe, házzal is, kis nemesi birtokkal is ellátta. Szerettük.

— Előre, Sándor bátyám, azzal a zászlóval.

Egyúttal felugrott a püspökkert korlátfájára, megrázta gucsmáját s erős hangon elkiáltotta:

— Utánam, nemes atyánkfiái! Föl a vásártérre, a Zichy-Ferraris-ud varba.

A főispáni palota mellett meredek út vezetett föl a vásártérre. Nagyon rossz út, de rövid út. Arra indult Fodor Mihály uram. Utána vagy ötszáz nemes. A fiatalja, a vitézebbje. Mennek a labanez nemesség tanyájára.

Vakmerő gondolat, az oroszlánt saját barlangjában támadni meg. Bizonyos, hogy a szentgáli királyi vadászok megvédik tanyájukat.

Csakhogy Fodor uram nem volt fejelágyára esett ember. Tudta ő, hogy az oroszlán most nincs ott a barlangjában, hanem vivátoz a főispáni lak udvarában s legfölebb délfelé lesz vége a tisztujitásnak, addig pedig senki ember fia a kapun ki nem jöhet.

Mást akart ő s nem épen verekedést.

Benyomult néhány századmagával a Zichy-udvarba. Gyönyörű látvány terült szemük elé.

TÍZ hordó kecskebakon, valamennyi öt-hat akós, tele jó balatonmelléki borral, valamennyi csapra ütve. A hordók mellett padokon zöld korsók és vászonkorsók és czinkotai üvegek halomszámra, százankint. Kényelmesen lehessen inni.

Száz bográcsban sül-fő a fölséges pörkölt juhhúsból, borjúhúsból és kecskegödölyéből. Barátságos tüzek a bográcsok alatt. Fölséges illat a levegőben. Tiz hevenyészett sátor, mind Laczikonyha. Sistereg a forró zsir, úszkál benne vigan a Laczipecsenye. Nagy medenczékben a hajnali vagdalék, piros, mint a rózsa, fehér, mint a hó. Kenyér, czipó, kalács, perecz, fonatos, rettentő halmokban. Jól lakik ma a nemes vármegye. Kerül még a szürdolmány ujjába is.

A hordók, bográcsok és Laczikonyhák körül dologhoz értő érdemes emberek, a grófnak, püspöknek és káptalannak emberei; szitják a tüzet, keverik a pörköltet és sütik a sütni valót. Pipázgatnak, beszélgetnek s iddogálnak. Ők is a vármegye dolgát intézik a maguk módja szerint.

Betoppan közéjük Fodor uram néhány század magá val. Fokos a kezükben.

Ő-e, más-e, fölugrik a húsvágó padra, lerúg onnan egy fél hizott disznót s egy medencze vagdalékot s mérges hangon nagyot kiált.

— A ki áldója van az apátoknak, csürhe szolganépség! Eltakarodjatok szemünk elől. Egy-kettő lódulj. Asszonytól született lelket itt ne lássunk!

Hejh-hajh! Sütni-főzni szolgák dolga, de már verekedni nem a szolgák dolga. Az már a nemes urak dolga. De úgy elizgódott onnan az udvarbeli népség, néhány pillanat múlva hire-hamva se volt. Igaz, hogymindenki vitt magával valamit. Ki egy-két czinkotai üveg bort, ki párolgó bográcsot, ki fél birkát, ki nagy nyaláb Laczipecsenyét, ki kenyeret, ki sátorfát, de már ezzel a berohanó nemesség nem törődött. Jusson a szegénynek is.

Azután neki álltak a rombolásnak.

Minden hordó csapját kiütötték. Folyt a jó bor, mint a Duna. Elfolyt mind. Ne neked labancz nemzetség. Most igyál, ha tudsz! Összetörtek minden üveget, mázas korsót és vászon korsót. A sok cseréppel be lehetett volna vetni száz hold szántóföldet. Azután fölrugdaltak minden bográcsot, szétszórtak minden katlant s szétszedtek minden sátort. A sok istenadta drága pecsenyefélét beletiporták a sárba, szemétbe. Ember abból többé nem ehetett.

Pedig esennen nézte a támadó nemes is azt a sok illatos pecsenyét.

— Nem szabad, nemes atyánkfiái! Hozzá ne nyúljatok, meg ne Ízleljétek. Bécsi pénzen szerezték, árulásért adták, kutyahitü emberektől eredt.

A kenyeret és kalácsot nem szabad dobálni. Azt már isten szeme őrzi. Azt már nem is gázolták a szemétbe, hanem oda kurjongatták a piaczi népséget s neki adták szépen mind. Legyen neki is ünnepnapja.

A mikor már minden munkát elvégeztek: meglett délelőtti tizenegy óra. Körülnéztek még egyszer, nem felejtettek-e el valamit? Nem. Azután rágyújtottak Balogh Ádám hires kuracznótájára s a piaczon és palotai úton át szép rendben eltávoztak saját táborukba, saját tanyáikra.

Épen tizenegy órára elvégezte a nemes vármegye is a tisztujitást. Minden állásba labancz jutott. A nemzet pártján levő nemesből még kályhafütő se lehetett. De a tisztujitó nemes urak még ott maradtak kis ideig. A tiszti esküt is letehette, a ki jelen volt. A főispánnak is meg kellett köszönni hazafias, buzgó fáradozását s önzetlen és magasztos működését, noha esztendőn át soha se látta a vármegye. Vállra kellett venni nehány ünnepelt s most választott főtisztviselőt is s a mikor már mindez megtörtént: el kellett indulni föl a Zichy-udvarba, a jól megérdemlett lakomára.

Minden jó renddel ment végbe.

De a mikor kiértek az utczára s a Kapuváry-ház előtt fölfelé fordultak, hogy a Szabadi - utczán át táborhelyükre jussanak: már gonosz hírek kezdtek szállon- gani. A szétkergetett udvarbeli népségből akadt egy- kettő, a ki megvitte a rossz hirt. Nincs Laczipecsenye. Mindennek vége.

Nem hitték el.

Nem lehet az. A nyaka közé kell huzni az olyan fajtagadó, gézengúz gazembernek, a ki ilyet beszél. Ellenség az. Kém az. Csak bujtogatja, keseríti, boszantja a nemes embert.

De a hírmondók szaporodnak. Mind erősebbé-erő- sebbé válik az a mondás, hogy a másik párt feldúlta a tábort és semmivé tett mindent. Hiába is mennek oda a tanyára.

Még se hitték. De nem is hihették.

Az még soha nem történt, a mióta a világ áll, hogy Eötvös K. 5nemes ember áldomást ne igyék, a mikor jó rendben elvégzi a tisztujitást. És az se történt soha, hogy éhen-szomjan menjen haza a vármegye gyűléséről. Nem holmi szökevény, hazátlan, üldözött csavargó a nemes ember. De hiszen haza se mehet szégyenszemre. Otthon elkérdezősködnek az öregek, betegek, otthon maradottak. Nos hát, hogy ment a tisztujitás? Meglett-e a mi emberünk? Hát a lakoma? Az áldomás? Volt-e jó bor? Volt-e czigány? Kit köszöntöttek fel, kit emeltek vállra?

Mit feleljenek?

Azt felelj ék : nem volt bizony ott se egy falat kenyér, se egy korty bor, mert a mezőföldi és a bakonyon-túli nemesség feldúlta a táborunkat és semmivé tett mindent.

Ezt vallja be szent-gáli királyi vadász otthon saját vére előtt? Inkább haza se megy. Elbújdosik, világgá megy.

Dehogy hihették, a mi történt.

Elvégre odaértek a táborhelyre. De már jó messziről, a piacz közepéről érezték a fölséges pörköltnek és Laczipecaenyének isteni illatát.

Ez aztán az illat. Nem a rózsáé, nem az ibolyáé s nem a mindenféle lim-lom virágé. Mi ehhez képest az az illat, a melyet mesteremberek tűznél párolnak, konyhán kotyvasztanak, üvegben árulnak, patikában mutogatnak ? Kivált mikor a nemes ember kora reggel óta gyüléskedik, vivátoz; tisztujitást végez s diadalmaskodik. Ilyenkor még a szép asszony szaga se ér semmit a jó pörkölt fölséges illata mellett.

Ez az illat pedig annál erősebb volt, mert hiszen most már az isteni pörkölttel tele volt szórva az egész nagy Zichy-udvar.

Oda érnek. Benéznek a kapun. Be is mennek. Elhül bennük a vér. Irtózatos tünemény áll előttük. Nincs bor, nincs katlan, nincs bogrács, nincs Laczikonyha, nincs perecz, nincs tepertős pogácsa, nincs még falatnyi kenyér se!

A szolgáló emberek elősompolyognak. Fejüket csóválják, kezüket tördelik. Száz alakban mesélgetik a rettentő dulást. Hogy rugdalták föl az istentagadók a nemzetes uraimék gőzölgő bográcsait!

Most már elhiszik, mert látják a rettenetes dolgot. Eleven két szemükkel látják. Pedig minden megvolt. Ékes tanúbizonyságot tesz róla az illat. A mely most már még jobban keseríti a nemes ember gyomorbéli és lelki állapotját, mint maga a látomány!

Kárthágó és Jeruzsálem pusztulása van itt. De még az is mind semmi ehhez képest. Ott csak templomok, paloták, városok dűltek romba. Élet nélkül való dolgok. A kő ott maradt, újra föl lehet épiteni mindent. De itt az élet, az öröm, a boldogság pusztult el. A föl- séges báránypörkölt s az isteni Laczipecsenye s a kalácsok s fonatosok rengetege. Pedig minden készen volt már. Csak úgy hivott bennünket, csak úgy nevetett ránk!

Bettentő sérelem, a melyet megbocsátani nem lehet;; a melyet meg kell boszulni. Véres boszut kell állani mindenért, melynek hire elterjedjen világszerte s melyet 5 megemlegessenek még a későbbi ivadékok, még az unokák unokái is.

Nem is tanácskoztak. Dühtől és boszutól hörgött mindenki. Valamelyik királyi vadász elkiáltotta:

— Üssük agyon a másik pártot. Utánam! Gyerünk, nemes barátaim és atyafiak!

Elindultak nyomban, a keserűség és düh első tanácsára. Vajh mit fog csinálni ez az ádáz sereg ?

IV.

(A szürdolmány. — Verner uram vendéglője. — Az ellenség megrohanja. — Apám és Csörgey Ferkó. — A muzsikus czigányok veszedelme. — A halálos dulakodás. — Verner uram tanacsa. — Miért nem menekült apám ? — Csörgey Ferkó eltűnt, apám maga maradt.)

Jó őszi ruha volt már a királyi vadászon. Szürke, jó posztóruha, gucsma a fején, rövid szürdolmány a vállán. S mindenki kezében rövid, súlyos gyertyánfa husáng.

Annak a szürdolmánynak három neve is volt. ügy is hivták: szürdolmány. ügy is hivták: dolmányszür s úgy is hivták : szürkankó.

Játszi kérdés volt a vármegyében, vájjon, hogy mondják jobban: szürdolmány-e vagy dolmányszür? Vájjon melyik jobb: eb vagy kutya? Ki tudna ezekre felelni ?

De a szürdolmány hatalmas alkotmány volt. A bakonyi szűr történetét majd másutt beszélem el. De már itt is megjegyzem, hogy ha az ember verekedni akardühös ellenséggel, a szürdolmány minden vértnél, pán- czélnál, vasingnél többet ér. Nem fogott azon se kard, se fokos, se pisztolygolyó. Öreg fejszével kellett annak neki menni s még azzal is erős legény legyen, a ki a szürdolmánynyal birokra száll.

Ma már nem viselik a jó szent-gáli királyi vadászok. Igaz, hogy ma már nem is királyi vadászok. Ma is délczeg, bátor alakok ugyan, de ma más időket élünk. Ma a csöndesség, békesség, alázatosság öldös bennünket.

A Pápa-vidéki nemesség nyugodtan ebédelgetett a a VÍZ partján az Angyal-vendéglőben.

Nyugodtan ebédelt a mezőföldi nemesség is Verner András uram vendéglőjében a várhegy tövén. Az alsó termekben és az ivószobákban a kisebb nemesség, fönt az emelet nagytermében a nagyobb birtoku nemesek, a pártvezérek, a tiszt-viselőjelöltek, a tekintetes urak, a táblabirák. Nagyrészben élemedett férfiak nagy bajuszszal és nagy tajtpipákkal. Verekedni való ember alig volt köztük. Jó vadász valamennyi, de a puska otthon maradt. Nem gyilkoló szándékkal jöttek tiszt- ujitásra.

Itt volt az én apám is. Itt is kellett lennie, mert a mezőföldi nemességnek ily alkalmaknál ő volt a gazdája. Akkor harminczkét éves ember, fiatal házas, ismert, jeles vadász, kifáradhatlan, nem közönséges erejű férfiú.

Nagyon sokan elbeszélték nekem az esetet, de én leginkább apám elbeszélése után mesélem el. Az ő emlékezetét s elbeszélésének hűségét és báját úgy se tudta senki megközelíteni. Magam se.

Az asztal fönt az emeleti teremben gazdagon volt terítve. Az urak az ebéd közepén voltak. Tajtékpipákkal tele voltak rakva az ablakdeszkák. Verner uramnak, a vendéglősnek, volt egy szemrevaló gyönyörű kis leánya, tizennégy vagy tizenöt esztendős. Ott volt az urak között. Ügyelt a szolgálat rendjére s maga is segitett egyben-másban.

E kis leánynak szerepe lett a virtusban. Én már csak mint meglett asszonyt ismertem. És szép leányait, a kik már akkorák voltak, mint ő maga a virtus idejében. Maga is vendéglősné. Patvarista koromban kartársaimmal szivesen és sokszor fölkerestem. Férje után Kothfischerné volt a neve.

A mint az urak nyugodtan ebédelnek és csevegnek: egyszerre irtóztató zaj, orditás hangja zudul rájuk a földszintről.

Mi ez?

A kis leány kiszalad a szobából, lefut a lépcsőn, de egy perez múlva ismét ott terem kóczos hajjal, halálos rémület az arczán. Sivit.

— Jézusom. Szűz anyám!

Csititják, kérlelik, simogatják. Édes hangon beszélnek vele. A rettenetes zaj, jajgatás azonban tovább tart. Végre a kis leány kissé magához tér.

— Meneküljenek az urak valamerre, a szent-gáliak már mindenkit agyonvertek odalent. Most idejönnek.

Hm! Meghökkentek az urak. Nem bolondság a helyzet. Az emeletről menekülni sehova se lehet. Csak a szent-gáliak torkába. Fegyver nincs kéznél. Különbenis alig vannak barminczan. Kinéznek az ablakon az utczára. Az uteza széles. Az Anna-kápolna előtt tér is van. Az utcza és a tér tele van szürdolmányos alakokkal. Mindegyik embernél súlyos ütleg.

Kenessey György is ott van az emeleten. Megyei esküdt. A nemzeti párt jelöltje ő volt főbiróságra. Ma ő is megbukott. Apám unókatestvérje, odaszól apámhoz :

— Eredj, Lajos! Nézd meg mi van odalent. Szólj bele, ha ér valamit.

Apám indul. Csörgey Ferkó mellé ugrik.

— Én is megyek veled, Lajos komám, ketten leszünk!

Ez a Csörgey Ferkó is szilas-balhási nemes. Apámmal csaknem egykorú s hasonló erejű. De kemény, szilaj lélek. Vakmerő, fölkeresi a veszélyt. Öt Csörgey volt fölvéve a nemesi katasztrumba. Három után az a megjegyzés : actio alatt áll. Ő is az alatt állt. A czinkotai csárdában összeveszett valakivel. A déghi uraság valami szolgáló embere megsértette. Nemes embert megsérteni nagy dolog. Szilaj hevében egyetlen ökölcsapással agyonütötte. A sértő meghalt. Emiatt három évig ült a vármegye börtönében. De néhány hete kiszabadult s most már szavazó nemes.

Ő csatlakozott apámhoz.

Kimennek a tereimből a folyosóra s onnan a lépcső- följárat tetejére. Odalent folyik a véres dulakodás. Koponyák és husángok és bútorok csattognak. Orditás, káromkodás, jajveszékelés. A tömegben asszonycselédek furakodnak előre. Hordják a vizet vért mosni, sebesülteket üditeni. Sivalkodás mindenütt.A szürdolmányosok orvul támadtak. Nyugodtan jöttek keresztül a nagy vásártéren, a palotai utczán és a belső piaczon. Nem szóltak, nem beszéltek, nem árulták el magukat és tervüket. A hol most a takarékpénztár áll: a mellett azon a meredek lejtőn jöttek le. A mint leértek: ott van már Yerner András uram vendéglője. A mezőföldi nemességnek senki se adott hirt. Ők maguk őrt és hirmondót állítani elfeledtek. Könnyelműek voltak. Elgondolhatták, hogy a szent-gáli nemesség a csufátételt boszulatlanul nem hagyja.

De talán mégis jobb volt igy. Sok ember élete esett volna áldozatul, ha ők is készen vannak a harezra. Nem jó dolog fokozni a virtust.

Hirtelen és váratlanul, mint a villám, úgy csaptak a támadók a földszinten mulatókra. Csapost, pinczért, szolgákat, cselédeket félretaszitottak s mentek egyenesen az ivóterembe.

Legelőször utjokba estek a czigányok. Ott muzsikáltak az ajtó mellett. Egy termetes szent-gáli nemes először is a nagybőgőt ütötte agyon. Ez volt a nagy szerszám utolsó hangja. Retteneteset durrant. A bőgős elvágta magát a padlón.

— Jaj, meghaltam!

Erre még nevettek a nemesek, támadók, támadottak egyaránt. Pedig a szegény bőgősnek az a szerszám az ekéje, talyigája, kenyérkeresője.

Azután szó nélkül elkezdték ütni a mulatókat. Súlyos az a gyertyánfa-husáng. Csontot tör mindenütt. Csak úgy zuhogott. Csak úgy csattogott az ütés. No hiszenrettenetes káromkodás és jajgatás lett most pillanat alatt. A mezőföldi nemesek felugráltak, székkel, asztallal, kézzel, puszta ököllel védték magukat. Egy-egy erősebb nemes föl se vett egy-két ütést, puszta kézzel rohant ellenfelének s irtózatos dulakodásban vagdalták egymást földhöz s fojtogatták egymást halálig.

Mulatságos jelenet is akadt. Más időben nevette volna az ember. A szegény prímás czigány egy nagy sütő- teknőt borított magára a fal tövében. Ott birkóztak, ott tipródtak fölötte végig. A haja szála se görbült meg. Még hegedűjét is megmentette, ügy meghúzta magát a sütő teknőalatt.

Elvégre győztek a szent-gáliak. Sokan voltak. Uj meg uj csapat jött verekedni. A sebesültek kivánszorogtak, uj erők jöttek helyükbe. A mezőföldieknek nem volt segítségük.

A földszinten levők tökéletesen elvesztették a csatát. De mi történt az emeleten?

Az emeleten — valljuk meg igazán — harczrakész, vérontásra elszánt, halálra vakmerő ember kevés volt. Talán apámon és Csörgey Ferkón kivül senki. Talán ő bennük is csak azért támadt föl a virtus, mert a többi nemes atyafi csak bennük bizott.

Miért is rohantak volna vakon a veszélybe? Nem a hazát kellett megmenteni, nem Szigetvárát védelmezni. A tisztujitásnak is vége. Azon most már változtatni úgy sem lehet. Három esztendeig most már úgyis Kocsi-Horváth Sámuel lesz az első alispán. Nem is éppen rossz ember, vérünkből való, csak labancz nelenne. De még talán a becsület se forog koczkán. Mi harminczan vagyunk, a szürdolmányosok háromszázan. Mindegyikünkre tiz ellenfél jut. Átkozott rossz arány. Ily harcz elől félreállani nem becsületbeli dolog. Inkább okosság és kötelesség. Lám, tizenkét év előtt, 1828-ban, mi vertük szét az ellenpárt táborát, pedig abban voltak a szentgáliak is. Maga a Herkules erejű Eötvös Ferencz háromszáz nemest hajigáit le a püspökkert mélységeibe, mégse vesztette el becsületét a legyőzött párt. Ha az az atyánkfia köztünk volna. De két év előtt eltemettük. Mit vitézkedjünk mi életre-halálra ?

S ha még volna alkalmas kezebeli! Kanál, villa, pipaszár semmit se ér gyertyánfa-husáng ellen és szürdolmány ellen. S ha legalább a vitézlő rendek fele fiatalabb erőkből állana!

Mit csináljunk?

Kenessey György azt kérdi apá-mt^cSl:

— Lajos, megtudj átok-e állitani a szentgáliakat ?

— Nem igen hiszem, György bátyám. Nincs mivel. Körülnéztem s nem találtam mást, mint egy szobabeli seprőnyelet. Suhintottam vele egyet s nyomban kettétörött a közepén. Hitvány fenyő. Ezzel nem boldogulok, más meg nincs. Ha Ferkóval egy-két embert meg-fojtunk is, a többi utóbb mégis elnyom.

Ez alatt folyton-folyt a halálos dulakodás a földszinten. De egy-két szürdolmány a lépcső alján is mutatkozott már. Föl-fölnézett az emeletre s megint eltávozott. Bizonyosan társakat keres a rohamra.

Az ebédlő terembe az urak közé szorult Yerneruram is, a vendéglős. Sváb ember, se németül, se magyarul nem tudott jól beszélni. De jajgatni magyarul is, németül is jól tudott.

— Jézus Mária Szent József! Mindenemnek vége. Koldussá leszek. A duhajok, a zsiványok, a betyárok mindent összetörnek. Asztalt, széket, edényeket, még a söntést is. Ki fizet most már? Száz forint a károm, de bizony ezer is. Sobrik, ‘Milfájtok, Mógorok mind. Elviszik még az evőeszközöket is.

Hát bizony a sváb koesmáros sehogy se akart vitézkedni. Pedig ő volt a háziúr. De azért igaza volt. Ő se nem magyar, se nem nemes. Mi köze a nemesség villongásaihoz? Ha beleszól: úgy agyonütik, mint a legyet.

Hanem a mint meghallotta apámnak és Kenessey Györgynek szóváltását: okos gondolata támadt.

— Tekintetes urak, nemzetes uraik! Mi menjünk a benyilóba. Beleférünk mind. Csukjuk be az ajtót, tegyük eléje az ágyat, székeket, asztalt. Oda be nem törnek a zsiványok. Az alatt majd csak félre verik a harangot.

Jó tanács volt, nyomban megfogadták a nemes urak.

A nagy étteremből nyilt egy szoba, hálószobának berendezve. Vastag tölgyfaajtaja régi bakonyi szokás szerint. Oda vonultak az urak. Alig fértek el a kis szobában. Állni, tolongani, szorulkodni kellett mindenkinek. Az ágyat, asztalt nem is rakták az ajtó elé, hanem maguk tartották az ajtót vállaikkal. Nádasdy Lajos, Pósa József, a sánta Kaszás Bálint, Boda András:e nevekre különösen emlékszem. Első sorban ezek voltak az ajtóőrzők.

Vemer uram, a vendéglős, a legnagyobb tökéletességre vitte a menekülést. Meg se állt addig, mig az ágy alá be nem fekhetett. Ott is a fal tövébe. Egy nagy véka tojás volt az ágy alatt, még azt is maga elé húzta.

Nagy, siralmas nevetség lett utóbb ebből.

Az étterem hát kiürült. Nem maradt benne teremtett lélek. Az asztal teritve, a tányérok és evőeszközök rendben, boros és vizes üvegek az asztalon nagy számmal. Kalapok, gucsmák és felső ruhák a fogasokon. Az ablakdeszkák, mint emlitettem már, tele tájt- pipákkal.

Csak ketten maradtak a leendő csatatéren. Apám és Csörgey Ferkó.

Miért nem menekültek ők is a többivel?

Nagyon nehéz ezt megfejteni.

Tizenöt, húsz év múlva egyenesen megkérdeztem apámat. Nem igen tudott felelni, gondolkodott.

— Alig tudnám én azt megmondani. Fiatal voltam, biztam magamban vagy talán rösteltem elbújni. Csörgey Ferkó is mindig legénykedett előttem, talán nem akartam mögötte maradni. De hát igazán most se tudom, akkor se tudtam, miért nem álltam félre.

Ezt felelte.

Igaza lehet. Nemesi czimerünkben két hátulsó lábán álló párducz van, de nem kardot, hanem buzakalászt tart a kezében. Szelid tehát, mint a buzakalász, deazért erős és vad, mint a párducz. Legalább őseim virtusát jól jelzi ez a czimerkép. Jámborság és erő. Apámtól magától függött, hogy meneküljön. Ha fél, ha menekülni akart: nyugodtan teheti. Nem akart, mert nem félt.

Ketten álltak ki hát a lépcső tetejére: apám és Csörgey.

Csörgey rettentő dühben volt. Szilaj természete nem tudott nyugodni. Még senki se bántotta, még az se volt bizonyos, birokra kerül-e, élet-halál harczra kerül-e a sor, de már fogai csikorogtak az indulat hevében. Toporzékolt, mint a szilaj ló. Várta, mi következik, de még se tudott várni.

Öt-hat-tiz szürdolmány mutatkozott a lépcső alján Csörgey úgy nézett rájuk, mint a tigris. Ökleit szorongatta, mintha már összemorzsolná ellenfelét. Fogai közül sziszegve ezt mondja apámnak:

— Lajos, ha nem most szabadultam volna ki a hosszú fogságból: izekre szaggatnám ezt a népet magam.

Apám az ablakon át lenézett az udvarra. Vékony hasogatvány fa volt ott egy halom. Nyers, SZÍVÓS, erős, eltörhetetlen, súlyos.

— Hejh, Ferkó, ha ebből a fából egy-egy darab volna a kezünkben!

A szürdolmányok tétovázni kezdtek. Fölmenj enek-e a lépcsőn? Kemény nézéssel nézték azt a két alakot ott a lépcső tetején.

Ketten vannak. Senki sincs mögöttük. Semmiféle fegyver vagy ütleg nincs a kezükben. Mégis ottvannak, mégis bátran, nyugodtan, mereven várják a a támadókat. Miben bíznak? Talán emberfölötti erejük van? Talán nem is nemes emberek?

De azok. Jól látják, hogy nemes emberek.

Apám szőke, fiatalos piros arcz, de már hosszú bajuszszal. Középtermet, de rettenetes karok és vállak. Gucsmája szemére huzva, nagy ezüstgombos dolmánya végig begombolva. Szeliden, nyugodtan várja a támadókat.

Csörgey fekete, kerek arcz, kissé himlőhelyes. Bajusza tömöttebb és rövidebb, de nyalkán pödrött. Az ő dolmánya sima ezüstgombos, de szétvetve, be se gombolva. Nagy csokorra kötött nyakkendője libeg- lobog. Gucsmáját ő is a szemére vágja. Fekete szemeivel, fekete arczával kegyetlen nézése olyan, mint a sötét éjszaka. Ökleit csikorogva szoritgatja össze.

A szent-gáliak vagy húszán gyűlnek össze a lépcső alján s megindulnak fölfelé.

Apám kiadja a vezényszót:

— Ferkó, egy-két ütést föl se végy. A legelsőtől, a kit közel érünk, együtt vegyük el a husángot. Ha már egy van, mindjárt meglesz a másik is. A többit tudod.

Némán jöttek fölfelé a szent-gáliak. De a mint csak három-négy lépcső volt már köztiik: egyik fölkiált:

— Hát ti kik vagytok? Hogy mertek ti előttünk megállani ?

S káromkodott szörnyüt.

Apám felelt:

— Gyertek csak közelebb, mindjárt megtudtok mindent.

Bizony, mi tagadás benne, apám káromkodása se vallott szégyent a szürdolmány előtt. Akkor már ő benne is föltámadott a vadállati virtus, a harczos indulat. Hiszen szemközt volt már a támadó.

De hiába támadott föl e pillanatban. Csörgeyre tekint, de Csörgey nincs sehol.

Eltűnt, mint a lehellet.

Mi történt ? Nem tűnődhetett rajta. Nem volt idő. A védelmi tervet meg kellett változtatni. Pedig nagyon gyorsan. A lépcsőfeljárás széles védelméhez két ember kell. Két erős ember. De most már csak maga van. Ha rögtön elkap is egy husángot s ha egy-két embert letaszit is: a többiek elférnek mellette, hátulról kerül-nek, hátulról támadnak s akkor mindennek vége. S a szent-gáliak is erősek, bátrak, most már vérittasak is.

Apám rögtön ott hagyja a lépcső tetejét s gyorsan bemegy az étterembe. A benyiló szoba ajtaja mély fülke, az ajtó a hálószoba oldalon van. Bemegy a fülkébe s beszól az atyafiakhoz.

— Ereszszetek be, magam vagyok, Csörgey eltűnt, nyakamon a szent-gáliak.

Tizen is kiáltották belülről:

— Nem eresztünk, nem tudjuk, ki vagy. Ide be nem jön az isten fia se.

Azonban utána berohantak rögtön a szent-gáliak. Tele lett velük a terem. A zajt, dobogást, káromkodást, csörömpölést jól hallották a benyílóban levők. Apám csak nézte a dúló hadat.

Őt ott a fülkében nem vették észre első pillanatban.Mert az ablakokban a tajtpipákat vették észre. Ez volt menekülése. Mind oda rohantak. A tajtpipákat siettek a szürdolmányok rejtekeibe eldugni.

A tajtpipa bizony hadi zsákmánynyá lett. Nem i& került meg belőle soha egy se.

V.

(A hadi zsákmány. — Apám menekülési terve. — Nem sikerül. — Südit megragadja és védő pajzsként használja. — Apám elkeseredik. — Ott terem a segítség. — Nerner uram siralmas helyzete. — A rettenetes Csörgey Ferkó. — Békesség lett. — A kis Terner-lány hozta a segítséget. — A Bakonyon túli nemesség tanyája. — Mi történt ott ? — Vámosi Saáry Gergely.)

El ne Ítéld érte, késő nemzedék, a királyi vadászokat. Lopni, csalni, csempészni utálatos; hadi zsákmányt hódítani dicsőséges. így tanitja a világok krónikája s a nemzetek története. Ez az ősi szokás. Ez a virtus. Hogy szerzi király a várát? Hogy szerzi koronáját;? Hogy szerzi országát ? Azt hiszed: talán szépen kér\, igaz áron kapja, becsületes utón szerzi? Azt hiszed: örömest adják neki? Királyi közjegyző elé járulnak, szépen megalkusznak s közegyetértéssel elhatározzák, hogy az egyik szerződő fél legyen király, a ki parancsol és dobzódik, a másik pedig a szolga, a hitvány eb, az igás barom, a ki szenved, nyomorog, halálig dolgozik, mindenét a másiknak adja s a mellett még imádja is, dicsőíti is azt a másikat?

Oh, balgatag lélek, hidd el nekem, az a királyi vadász okosan cselekedett, a mikor a tajtpipákat zsebrerakta. Lásd, az ezüst evőeszközökhöz kis ujjal se nyúlt. Mert most ugyan duhaj volt, de azért nemes ember volt.

Apám azonban elgondolta ott az ajtónyilás fülkéjében, hogy a tajtpipák egyszer csak elfogynak, a szür- dolmányoknak nem lesz egyéb dolguk, körülnézegetnek a szobában s akkor őt mégis csak meglátják s a veszedelmet kikerülni még se lehet.

Elejét kell venni a bajnak.

Két lépéssel kiebb lépett s irtózatos gyors ugrással s testének egész súlyával neki ugrott a tölgyfaajtónak, hogy azt balvállával befeszitse. Erőmérkőzés volt ez akkor a fiatal nemesek közt. A váll-ütés. Lovat, ökröt, bikát is föl tudott egyik-másik erős legény dönteni. Apám gyakorlott volt ebben. Bizton hitte, hogy az ajtó minden vas-závárja összetörik s vagy beszakad az ajtó vagy legalább enged akkora nyilást, a melyen ő befér.

Csak félig sikerült a vakmerő terv.

Az ajtót s az ajtótámasztó öt-hat nemes atyánkfiát ugyan a nagy zuhanás betaszitotta, a závárok is összetörtek s féltestével apám be is tudott nyomakodni, de azután tovább nem is tudott hatolni. Ijedtség támadt s hatalmas sivalkodás tört ki a bentlevők közt. Azt hitték, a szent-gáliak akarnak betörni.

— Szorítsd az ajtót!

Tizen is ugrottak oda s ujult és fokozott erővel szorították vissza a bezuhant ajtót. Nagyobb erővel, mint az apámé. Az ajtósarkok vasai kiállták a vihart s a tölgyfaajtó is kiállta.

6

Most jutott már apám abba a helyzetbe, a melyet szorult helyzetnek« nevez a szólás-mondás. Fél keze, fél lába, fél melle belül s csak a másik fele kívül, védtelenül a vérszomjas ellenfél előtt.

Ez az ellenfél pedig a nagy zuhanás és rivalgás hangjára menten oda nézett s pillanat alatt átlátott mindent. Sietett is oda, hogy apámat agyonverje, a szobát megostromolja s a menekülőket elpusztítsa.

Hát hiszen egyszer meg kell halni.

A végső veszélytől, ha csak távolról fenyeget, Herkules is fél, de ha már a nyakába szakadt: az apám se ijedt meg.

Hiszen ez még most is csak nemesi virtus. Hol vagyunk még a haláltól?

Magas, hórihorgas, szürdolmányos férfi ugrott apámhoz s a kezében volt súlyos czelőkével apám fej’éhez sújtott. Csak annyit mondott:

— Itt is van egy!

Apám jobbkeze szabadon volt. Az ütést félrehári- totta, a czelőke ki is esett a támadó kezéből s mialatt egy szempillantás elmúlhatott volna, vasmarkával megfogta a támadó szürdolmányát a mellén s annál fogva magához rántotta, mint a patkányt. Akkor aztán ő is felelt.

— Én még, héjh, nem a tietek vagyok, a ki fölmarkolt benneteket a világra. Még előbb beszélgetünk egy kicsit egymással.

Ellenállhatatlan erőt érzett a karjában. Amúgy is sokkal erősebb volt, mint amazok egyenként, most pedig a fékezhetetlen düh megtízszerezte erejét.

Támadója először karjait akarta kiszabadítani s vonaglott velük erősen.

Nem lehetett. A vas nem szőrit erősebben, mint a hogy apám fogta a szürdolmányt. A támadó karjai a szürdolmány alá szorultak. A szűr pedig nem enged semmiféle erőnek, csak a tűznek, villámnak.

A támadó fájdalmas hangon kiáltott társaihoz:

— Szabaditsatok meg atyafiak!

Társai oda rohantak s kísérletet tettek kiszabadítására. Egyszerű módja lett volna apámat agyonütni vagy vaskezét letörni.

Nem lehetett. A fülkében sehogy se fértek hozzá. Hiszen a szorultság következtében apámból úgy is csak a fele embert látták.

Südi volt a neve annak a szerencsétlen szent-gáli nemes atyánkfiának, a ki apám kezei közé került. Apám pedig, mikor ártó szándékkal közeledtek feléje, paizs gyanánt használta Südit s úgy lobogtatta maga előtt, mint a kisasszony a zsebkendőt.

Még egy keserű kiáltás tört ki Südiből.

— Végem van! Gyertek már segíteni, ha van isteniek!

— Még nincs véged, atyafi. Hanem ha torkod megszorítom, de azt meg ne várd. Beszélj okosan duhaj feleiddel.

Az embernek nem volt kedve okosan beszélni. Nem volt kedve sehogy se beszélni. Hiszen se eleven nem volt már, se holt. Kékült-zöldült. Ha a vasmarok nem tartja: már összeesett.

6

De a támadó sereg jól megértette apám szavát. Tanakodott is, mit csináljon. Egyik a seregből oda rivalt apámhoz, de jó távolról:

— Ereszd el azt az embert, mert meghalsz!

Apám a legnagyobb dühben elnevette magát:

— Vedd el tőlem, bivaly!

Egy szent-gáli nemes megcsóválja a fejét s elkeríti a szentek keserű miatyánkját.

— Fejsze kell ide, atyafiak!

Hárman is futottak kifelé, hogy fejszét teremtsenek. Jól hallotta, jól látta ezt apám.

Hát fejsze is lesz. Hát meg kell dögleni. Hát elvégre győznek a szürdolmányosok. Jól van, úgy kell lenni, többen vannak, győzniük kell.

Mégis elkeseredett egy pillanatra.

Nem az élet miatt, nem is a halál miatt, még csak nem is az otthon hagyott ifjú, szép feleség miatt. Hanem a miatt, hogy ő a benyilóban szorongó atyafiai miatt viaskodik, azokért áldozza föl magát, azokat védelmezi s azok a fél ajtónyiláson át jól látják már őt s jól értik, mi vég fenyegeti, még se eresztik maguk közé s mégis veszettül szorítják azzal a tölgyfaajtóval.

Egyik atyafiának, Pósa József mező-szent-györgyi birtokos társának nem is tudott emiatt megbocsátani soha. .

Isszonyu volt az a tölgyfaajtó-szoritás. Apám nem tudta a halálos tusakodásban, mi baja kezdődik, de érezte, hogy ereje már nem sokáig tart. Lélekzete elkezdett nehezedni. Mintha fojtogatnák.

Mi lehet ennek oka?

Egyszerre csak veszi észre, hogy a földszinten megszűnt a tusakodás. Csendesség van.

A szürdolmányosok is ott a nagy étteremben, mintha csöndesedni akarnának.

Nehéz, szabályos lépések zaja hangzik az emeletre vezető lépcsőkről.

És csak megjelenik ám a teremben Kocsi-Horváth Sámuel, az első alispán s Szent király-szabadjai Rosos István, a főjegyző. Diszruháhan mind a kettő s mögöttük két vármegyei huszár, teljes diszben, kardosán, tarso- lyosan, forgós csákóval.

Csend és békesség lett azonnal.

Az alispán is intézett egy-két szót a támadó nemesekhez, a főjegyző is tartott ragyogó beszédet, de mindezt miért közölném? A súlyos szenvedéseken, a beszaggatott fejeken, a duhaj virtuson ezek már nem tudtak változtatni. A támadó nemesek látták, hogy az ő főemberük a két közbenjáró, ma választották meg őket, tehát elcsillapodtak, békességre léptek.

Apám is eleresztette Südit, a kibe alig tudtak lelket verni s a benyiló ajtaja is kinyilt s ezzel apám is kiszabadult rettentő helyzetéből.

Zöld karikákat hányt mind a két szeme s alig tudott elég lélekzethez jutni. Erős mellén feszült az ezüstgombos dolmány, sietett is azt a dolmányt felgombolni. Akkor nézett a gombjaira.

Azok a vastag ezüstből készült, sodrott ezüst lánczczal körültekert hatalmas gombok papirossá lapultak mellén. Micsoda nyomás lehetett az! Mintha üllővason nagy pőrölylyel verték volna laposra azokat a gombokat. Most is megvan belőlük néhány darab. Megnézheti mindenki.

És micsoda mellkas volt az, a mely nem tört össze ilyen nyomásra! Évtizedekig emlegették az esetet mind az egész vármegyében.

A mikor már a benyilóba szorult nemes atyafiak mind kijöttek a nagy terembe, valaki valami keserű, fájdalmas nyöszörgés hangját hallotta onnan a benyilóból.

Mi ez? Ki haldoklik itt?

Benéznek, keresik a hangot. Sehol semmi nyoma. Az ágy is összetiporva, leszakadva. A benszorultak nem fértek el másként, az ágyra is annyi állt, a mennyi ráfért.

Ám az ágy alatt volt Verner András uram, a vendéglős. Még a rászakadt ágy súlyát talán elbirta volna, de ott volt az istentelen nagy véka tojás is. Az mind összetört, s nyúlós, sárga-fehér nedve özönvízzel fenyegette a jó sváb házigazdát. Szeme-száj a, haja, minden ruhája tele lett tojással. Ha idején észre nem veszik: belefullad a tojásba.

Százféle adoma készült esetéből.

Hanem hát még se lett egészen vége a virtusnak. Hátra volt még Csörgey Ferkó, a szilaj és erős Csörgey Ferkó.

Nem azért tűnt ő el s nem azért hagyta ott magát apámat a lépcső tetején, mintha félt vagy megijedt volna. Kész volt ő verekedésre mindig. Hanem józan, gyakor-

lati elve volt hozzá. Inkább ő üssön agyon valakit, mint őt üsse agyon valaki. Ez volt az ő józan elve.

Ámde ehhez kezebeli is kell, ha sok az ellenség. De kezebeli nincs. Amiből ugyan nem az következik, hogy most már ne verekedjünk, hanem az, hogy kezebelit szerezzünk. Benézett hát a folyosón valami félreeső zugba. Látta, onnan ügygyel-bajjal föl lehet jutni a padlásra. Nos hát föl a padlásra! Lehetetlen, hogy a padláson valami alkalmas czelőkét,husángot, vasrudat vagy effélét ne találjon.

Talált is valami mestergerendát vagy födélfát, de előbb mindenféle összerovásból ki kellett ’ szabaditani. De azután jött nagy hirtelen s hozta magával rettenetes fegyverét. Akkora volt mint egy táviró-oszlop. Nagyobb volt, mint Herkules buzogánya, nagyobb volt, mint a négyökrös szekér nyomórudja. Úgy pörgette a kezében mint a motollát.

Veszett ló módjára rontott be az étterembe. Egyenesen az apámhoz.

— Itt vagyok Lajos komám! Van-e még szürdolmány a világon ? Mert megeszem ma mind!

S olyan káromkodást csörditett bele a türelmes levegőbe, hogy elszédült tőle mindenki.

Az alispán szólt először. Ő találta meg az általános elbámulás közepette először az alkalmas hangot.

— Ne bolond, ne! Ökör mász be kentekhez! Mit akar itt, öcsémuram, azzal a nagy gerundiummal ?

Csörgey Ferkó csak most vette észre az alispánt és a főjegyzőt s a vármegye két huszárját. De a jól ismert bizalmas hang is megütötte fülét. Ez a hang van otthon nemes emberek közt.

• Ökör mász be kentekhez«.

Ez túl ■ a-dunai mondás. Akkor alkalmazzák, a mikor valaki jel nélkül, kopogtatás nélkül, nagy sebbel-lob- bal, nagy dirrel-durral ront be a szobába s azt se mondja: jó napot; — azt se mondja: ki lova fia.

Az igaz, hogy Csörgey Ferkó nem is azért toppant oda, hogy jó napot kívánjon. Hanem azért, hogy azzal a nagy mennykő nyomóruddal kidöntse a falat s a szent-gáli nemeseket kiszórja az utczára.

No de most már itt legalább meglett a békesség s a szürdolmányosok az emeletről lehuzódtak s az udvarból és az utczáról is eltakarodtak. Ott hagyták a sok bevert fejet s a sok összetört kezet-lábat.

De hát hogy jött oda oly hirtelen, oly váratlan, oly kellő pillanatban, oly csodálatos módon az alispán ?

Ennek bizony története van.

A költő könnyen végzi dolgát. Deus ex machina. Hipp-hopp ott legyek, a hol akarok. A költő és mesemondó igy csinál. De én igaz történetet beszélek s urát kell adnom mindennek.

Mondtam már, hogy a kis Yerner-leánynak szerepe lesz a virtusban.

Ennek a kis leánynak volt még legtöbb esze. Ez nem vesztett el belőle semmit.

A mint az uraknak fönt az emeleten hirt adott a földszinten folyó vérengzésről, ismét lefutott a lépcsőn. Látta, hogy minden ember fejét vesztette.

Keresztülfurakodott a dulakodók lábai között, ki az udvarra. Őt nem bántotta senki. Ki bántana tizennégy esztendős gyönyörű leánykát ?

Az udvar belső oldala a várhegy sziklából áll. ügy házmagasságnyira azelőtt is föl szoktak mászkálni a gyerekek. De följebb nem. A kis leány most fölmászott a várhegy tetejébe, a sziklák magasába.

Istenkisértés volt. Sohase járt ott még halandó ember. Azt a kis leányt az angyalok őrizték. Nem lett semmi baja.

Fönt a várban bemászott a kis kertbe, onnan egy magánház udvarán át az őrtorony-utczába. Az utcza végén az első ház a kanonoké, a második ház az öreg vármegyeház. Berohant a bolthajtáson, rá se nézett a kapuőrségre, föl egyenesen az emeletre az első alispánhoz. Szerencsére ott találta. Akkor akarta levetni tisztujitási diszruháját. Kezet csókolt neki. És sirva és lelkendezve elpanaszolta, mi folyik lent az ő vendéglőjükben :

— A szent - gáli urak agyonvernek mindenkit. A mezőföldi nemes urakat mind megölik. A papát is megölik!

Nos, hát igy került oda az alispán alkalmas pillanatban.

Yerner András uram vendéglőjében hát békesség lett. Az emeleti nemes urak is megnyugodtak. Egyéb komoly bajuk nem is lett, mint az, hogy a nagy ijedtség után nem tudtak pipára gyújtani.

A szent-gáli atyafiak virtusa azonban még mindig nem lohadt le.

A mikor már mind az utczán voltak, valaki elkiál_ tóttá bolond ésszel:

— Gyerünk az Angyal-vendéglőhöz. Tanitsuk meg a Pápa-vidékieket is. Ők is dúlták a mi táborunkat.

Tetszett a szó s megindultak nagy sereggel, nagy zajjal. Még gucsmájuk mellett is megigazították a cserfalevelet.

De bizony ott nem volt a virtusra jó alkalom. Pápa vidéke a két Puzdor-testvér vezetése alatt állt. Nagy birtoku, bátor, eszes férfiak. A Somlyó-vidéki nemesség is ott volt s annak vezére Vámosi Saáry Gergely, Puszta-Miske ura.

Ők már tudták, mi folyik Verner András uram vendéglőjében. Az orditás, káromkodás, jajveszékelés kihallatszott az utezára. Járó-kelők mindent hallottak s mindent megtudtak. Akadt köztük több is, a ki hixt adott az Angyal-vendéglőbelieknek.

Odaérnek a szent-gáliak az Angyalhoz.

A nagykapu be van zárva. Hiába döngetik, nem nyitja ki senki. Erős kapu, be se lehet dönteni Az ablakokra kerülnek. Az ablakokon erős vasak. Azokat kifeszegetni nem volna könnyű munka.

De nem is lenne tanácsos. Az ablakok a vasak mögött nyitvák. De minden ablakdeszkán háromnégy puska csöve fekszik. S az a puskacső, ki egy lyukon, ki két lyukon át a szent-gáli atyafiakat nézi.

Furcsa nézése van annak a puskacsőnek, a mikor az ember orrára van irányozva. Hideg és sötét, de gonoszabb a tigris nézésénél.

Nem beszél az a puskacső, de mégis mond eleget. Akár a mennydörgőé mennykő. Szereted, nemes atyánkfia, az életedet ? No hát pusztulj innen a közelemből, mert pillanat alatt holt emberré teszlek.

Valami effélét mond némán az a puskacső.

De ezt hangosan is megmondja Puzdor Ferencz. Onnan a nyitott ablakból, harsány hangon beszél:

— Szent-gáli nemes atyafiak ! Elmenjenek innen kigyelmetek békességgel, mig jól van dolguk. Mert ha zenebonát akarnak kigyelmetek, hát akkor mi is másként beszélünk.

Okos szó. Hajlott is rá, a ki meghallotta. Széledezni is kezdtek a szent-gáli atyafiak. Nem volt kedvük itt semmi viaskodáshoz.

A vendéglő nagy udvara kőfallal van bekeritve. A Jeruzsálem-hegy-szikla felől is, a Séd-viz felől is. De a kőfal mellett gyalogszerrel a viz partján is el lehet menni, a Jeruzsálem-hegy tövében pedig a kőfal mellett kis utcza is van.

Akadt néhány nyugtalan vérü szürdolmányos, a ki körüljárta a kőfalat, vájjon nem lehetne-e azt megmászni s igy a Bakonyon túli nemességet hátulról megrohanni ?

Az utcza felől senki se kisértette meg.

De a Séd-vize felől tizen-huszan kísérletet tettek. Szomorú lett a vége. Egy puskadurranás hangzott el a vendéglő emeletéről s az egyik vakmerő támadó, a ki már a fal tetejére jutott, holtan bukott be az udvarba

Ez a lövés minden virtusnak véget vetett.

Mégis csak jobb a béke, mint az oktalan háború. Nyomban belátta mindenki s ezen túl a haja szála se görbült meg senkinek. Mind a két tábor hazament békességgel.

Ki lőtt ?

Ez volt a kérdés egy-két napig.

Ráfogták Saáry Gergely táblabiró úrra, a Somlyó- vidéki nemesség vezérére.

Jól ismertem. Atyafi ember volt. Kemény, ős, kurucz nemes. Sas tekintettel, himlőhelyes sötét arcczal, hatalmas fejjel és vállakkal.

Nemzetsége régi, hires nemzetség Veszprémvár- megyében. Tele van elszaporodott ivadékokkal Vámos, a népes, nagy nemes falu. Innen ered a nemzetség.

Saáry Gergely bátyánknak egyik őse Gyulaffy-leányt vett el feleségül. Ez a leány a világ első hősének, Gyulaffy Lászlónak, volt egyik kései unokája. Ez a Gyulaffy volt az első és legdicsőbb kurucz. Ennek vére meglátszott még Saáry Gergely bátyánkon.

Ezért is fogták rá, hogy bizonyosan ő lőtte agyon a támadót. Nem hiszem, nem is bizonyult be soha.

Pedig utálta a labanczot, németet, pecsovicsot minden alakjában.

Ezelőtt negyvenhat esztendővel elkergettük a német zsandárokat s szerveztünk helyettük pandursereget. A fölött folyt a vármegye gyűlésén a tanácskozás: hány pandúrt állitsunk s minő ruhával és fegyverrel szereljük íöl ?

Saáry Gergely is ott ült a nagy zöld asztal mellett. Fölállt szólásra :

— Az a javaslatom, nemes vármegye, hogy állítsunk föl ötezer pandúrt s lássuk el jól fegyverrel s tanítsuk ki őket katonásan.

Az elnöklő főispán Eörményesi báró Fiáth Ferencz volt. Udvari ember. Meghökken a javaslatra. A szivek és lelkek különben is nyugtalankodtak akkor. Oda fordul Saáry Gergelyhez.

— Nem értem, nem értem. Indokolja a tekintetes úr, mit akar azzal a nagy fegyveres erővel.

Nyugodtan felel az öreg kurucz.

— Abból indulok ki, tisztelt közgyűlés, hogy a mi vármegyénk hetvened része országunknak. Ha tehát minden vármegye ilyen arányban állít pandúrt: jó háromszázötvenezer emberünk lesz fegyverben.

E szó után odafordul a főispánhoz s dörgő hangon folytatta:

— Akkor majd megmondom, mit akarok azzal a fegyveres erővel.

Hejh, minő mennydörgés, minő helyeslés felelt e szavakra! Akkor még meg volt valami a régi virtusból!

Fejezzük itt be kis krónikánkat.

Másnap, október 13-án, tovább folytatták a tekintetes karok és rendek a megyei közgyűlést. A tegnapi virtust szó nélkül nem hagyhatták.

Kenessey Antal főbíró atyánkfia tett hivatalos jelentést mindazokról, a melyek a Zichy-Ferraris udvarban, Yerner András vendéglőjében s az Angyal-vendéglőben történtek.

Az ékestollu főjegyző azt irta a protokulumba, hogymindez a személyes bátorságnak letapodásával elkövetett undok kicsapongást volt.

Mi lett a következése ez ékes szónak ?

A vármegye fényes bizottságot választott az eset megvizsgálására. A legnagyobb tekintélyű, birtoku és méltóságú férfiakat választotta be a bizottságba. Talán Hunkár Antal volt az elnöke, egykor a legvitézebb inzurgens!

Hejh-hajh! Bölcs volt ez a bizottság. Sohase derített ki semmit.

A ki meghalt: úgy se támad már föl. A kinek csak koponyája, keze, lába törött: köszönje, hogy több baja nem történt. A héjjá már elvitte a csirkét s valahol már meg is kopasztotta, meg is ette.

Bánja manó, hol ette meg!A SZENT-GÁLI NEMZETES ASSZONY.

(Nagy urak-e a magyar pénzügyminiszterek ? — A régi palota. — A nemzetes asszony megszemléli a palota termeit. — A cselédszobákból csinál lakást magának és a miniszternek. — Cselédsége. — Utolsó Karácsony-esténk.)

Ezelőtt huszonnyolcz esztendővel történt.

Az 1871-iki karácsony-estét Kerkapoly Károlynál töltöttem. Az ország pénzügyminisztere volt ő akkor. A király nagyon becsülte, Deák Ferencz nagyon szerette, a parlament többsége ragaszkodott hozzá. Rendelkezett az ország milliói fölött; esze, tudománya több volt, mint az egész tudós társaságnak; életkorra nézve alig volt 48 éves, erős, egészséges; munkakedvvel tele, nőtlen legény; asszonynyal és gyerekkel semmi baja; adóssága semmi.

Tehát nagy úr volt.

Azaz gondolkodjunk csak pillanatig. Nagy úr-e a magyar pénzügyminiszter?

A történet furcsa tanulságot nyújt e kérdésben.

Az első pénzügyminiszterünk Kossuth Lajos volt. Vagyontalanul élt, szegényül halt meg, ország költségén kellett eltemetni.A második Duschek Ferencz volt. Mikor meghaat: alig telt vagyonából koporsóra. Azt se tudjuk, van-e még sirköve is.

A harmadik Lónyay Menyhért. Ő utóbb gróf is lett, közös miniszter is; épitett palotákat, szerzett uradalmakat, markolászott a milliókban: még azt is hirdették róla, könnyelműen bánt az ország vagyonával. S mikor meghalt, akkor tudták meg, hogy nincs semmije, még saját örökölt nagy vagyonát is megette a pénzügy-miniszterség.

Ő utána jött Kerkapoly. Halálakor kiderült, hogy neki sincs semmije. Maradt utána egy végrendelet és két ház, félmillió adósság s néhány filokszéra-ette rossz szóló. Pedig őt is azzal vádolták, hogy eladott bennünket Rothschildnak s a vételárt zsebre dugta.

Az ö helyét Ghyczy Kálmán töltötte be. Igaz, ő nem ment tönkre. Ő jó gazda volt. Egész pénzügyminisztersége alatt nem űzött egyéb fényt, csak azt, hogy kupakot csináltatott hosszú szárú födeletlen cseréppipájára és csináltatott egy vattával bélelt fekete selyem mellényt, hogy a mikor a királylyal beszél: meg ne fázzon. Mert a király katonás ember s fütetlen szobában beszél a miniszterekkel még csikorgó télben is. Ez a mellény belekerült tizennégy forintjába. Holta napjáig panaszkodott e nagy kiadás miatt. így aztán szerencsésen elérte, hogy a mikor meghalt: még akkor is megvolt bizony kicsiny ősi örökségének több mint fele.

A kik azóta voltak pénzügyminiszterek: még mind élnek jó egészségben. Széli Kálmán, Tisza Kálmán,Wekerle Sándor, gróf Szapáry Gyula, Lukács László. Hogy ők mennyire mentek a vagyonszerzéssel: majd megtudjuk haláluk után. Szinte csodálatos, hogy pénzügyminiszterségre nálunk soha se vállalkozott se nagy vagyonú ember, se főrendi úr. Csak gróf Szapáry volt az egyetlen született főrendi úr.

De hát 1872-ben még nagy úr volt Kerkapoly. Mert akkor még élt jó édes anyja s ő vezette a háztartást.

A várbeli Szentháromság-téren volt akkor is a pénzügyminiszter lakása és hivatalos palotája. Nagy ablakjai oda néztek a térre s arra a disztelen szoborműre. Csodálom, hogy azóta a helyett a falusi szentkép helyett művészi becsű vallásos szobrot nem emeltek a Mátyás-templom épitői.

A magyar pénzügyminiszter régi palotája nincs meg már. Uj és czifra palotát épitettek helyére és a szomszéd telkekre. Az emberek halandók és feledékenyek. Maholnap senki se emlékszik a régire. Leirom hát, hogy valami nyoma fönmaradjon.

Az a régi palota egykor Pálos-barátok gazdasági majorja és lóakla volt. Földszintes épület. Kapuja helyén utcza, udvara is utcza, mely elvezetett a bécsi kapuig. Ezen az utczán, mely most a palota udvara, vágták le 1686-ban az utolsó budai basát, az ősz vitéz Abdurahmant Petneházy huszárai, a mikor a várat a töröktől örökre elvették.

Lónyay Menyhért az egész palotát lakta. Azaz csak az emeletét, melyet a múlt század elején emeltek a Pálos-barátok lóaklának tetejére. Állt az emelet valami 6 nagyobb és 14 kisebb szobából.

Mikor ő Bécsbe költözött, Kerkapolynak kellett ezt a lakást elfoglalni. Fölvitte oda édes anyját.

Édes anyja egyszerű szentgáli nemes asszony volt. Száz hold földdel, konyhakerttel, két tehénnel és egy szolgálóval kitünően el tudott gazdálkodni. Szalma- födelü ház, két szoba, nyitott konyha, az udvaron malacz, baromfi, macska, házőrző kutya: ez volt az ő kis világa, nagy világa. S most ő foglaljon el húsz teremből és szobából álló palotabeli lakást.

— Nézze meg édes anyám a lakást, melyik szoba legyen a magáé.

Az öreg nemzetes asszony végignézte az emelet összes termeit. Vezette a komornyik s vele járt Noszlopy Tamás is, a ki épen akkor látogatóban volt Pesten. Veszprémmegyei birtokos, honfoglaló ős család ivadéka, derék eszes, miveit ember, jó barátom s Kerkapolynak is benső barátja. És vele volt Somody József is, szintén veszprémmegyei, pápai jó barátunk. Tudományos és miveit férfiú.

Együtt nézték végig a szobákat. Az öreg asszony elfáradt, mire a sok szobán keresztül mentek.

Minden szoba be volt bútorozva. A miniszter munkaszobája, az elfogadó terem, a tanácskozó- és várótermek s a középső folyosóról jobbra-balra nyiló szobák. A nagy termek egyikében Mária Terézia királyné egykori pozsonyi bútorai voltak. Magas hátú, XIV. Lajos korabeli divatu divánok, pamlagok, zsöllyék, zöld selyemmel bevonva. Egész selyem vagy félselyem, damasz és faragvány minden bútoron. Az öreg asszonymegnézte gondosan valamennyit. Meg is simogatta tenyerével. Szentgálon a templombeli úr asztalának teritője se oly finom és értékes, mint itt a pamlagok és zsöllyék ülőkéje.

Nem szólt semmit.

Megmutatták neki azt a termet, melyben Mária Terézia királyné és fia II. József császár arczképe van aranyos keretben. Megmutatták az aranyos fali órát, melyet Mária Terézia ajándékozott a délczeg báró Splényi Gábornak 1770-ben s a mely most már nem is a Splényi báróké, nem is az országé, hanem a Rothschildé. Egykor e teremben alkudozott valami pénzügyi művelet fölött Wekerle Rothsehilddal s még valami kis töredék százalékkal magasabb ajánlatot kért a pénzkirálytól. A kedvezmény tehetett egy milliót. Rothschild meglátta az órát a falon, unta már az alkudozást is s azt mondotta:

— Megadom exczellencziádnak azt a kedvezményt, ha ezt az órát nekem adja.

— Odaadom.

Elnevette magát Wekerle. Az ország megkapta a milliót, az óra megérhet száz forintot. Azonban Wekerle máig se adta oda Rothschildnak. Most is ott ketyeg a falon.

Az öreg nemzetes asszony megnézte az órát, meg is hallgatta Mária Terézia királyné és a délczeg Splényi ezredes történetét, de erre se szólt semmit.

Két lépcső vezet föl az emeletre. Az egyik a főlépcső a kapu bejáratától jobbra. A másik egy homályos, 7földszinti széles folyosón át hátul. Ez szűk lépcső, nincs szánva uraságok számára. A két lépcsőt fönt az emeleten öt kis szoba köti össze. Egy cselédszoba, egy előszoba s három kis lakószoba. Ablakjai a csonkatorony utczájára néznek. Ezek a szobák Lónyay cselédszobái voltak. Ezeket Kerkapoly Jánosné, az öreg nem- zetes asszony üresen találta. Valamely ok miatt ezekben nem voltak bútorok.

Az öreg asszony, mikor ezeket végignézte, igy szólt:

— Ez lesz a mi lakásunk. A hátulsó lépcsőre nyiló lesz az ebédlő, a mellett a fiam szobája, a mellett az enyém. A főlépcsőre nyiló legyen a hivatalszolgáé. Az én cselédem meglakik a konyhában.

A komornyik, a miniszter ajtónállója eltátotta bámulatában a száját. A cselédszobákban lakjék a kegyelmes úr és édes anyja? Hát akkor hol kártyázzanak a kapusok, ajtónállók, komornyikok, hivatalszolgák naphosszat ?

De Noszlopy Tamásnak és Somody Józsefnek is volt megjegyzése.

— De kedves asszonynéném, kicsiny lesz ez lakásnak. Hogy fogadja ott a miniszter a nagy urakat?

— A kik a minisztert látogatják meg uram öcsém, azokat fogadja ő el a fényes palotákban; a kik pedig Kerkapolyékat látogatják meg: azoknak én is, a fiam is csak itt leszünk itthon. Aztán nekem nincs is több bútorom, csak erre a három kis szobára való, én pedig más bútorát nem használom, az országét nem koptatom, arról számolni nem akarok.

ügy is lett.

A kegyelmes úr nem is tudott, nem is akart édes anyjával ellenkezni. Neki is igy tetszett legjobban. A többi szobát és termet berendezte hivatalnak s maga ott lakott a cselédszobákban: a maga bútorai között.

Berendeztek egy vendégszobát is. Ez egy jókora benyiló volt egy nagyobb teremből. Ennek ablakjai a palota udvarára néztek, a hajdani utczára s épen arra a helyre talán, a hol az ősz Abdurrahman basa kétszáz év előtt kilehelte lelkét.

E vendégszobában laktam én is az 1872-ikév őszén, mint újdonsült képviselő. Családom nem jött mindj’árt föl Pestre s el kellett pár hónapra fogadnom a jó öreg nemzetes asszonynénémnek szives vendéghivását.

Abban a kis lakásban ültük meg 1871 >)en karácsony estéjének ünnepét is.

A kegyelmes úr« egy nőcselédet tartott. Az volt a szobalány, a szakácsné, a szolgáló, az volt édes anyjának komornája is. Az sütött, főzött, mosott, vasalt az öreg asszonyra is, a miniszterre is. Az járt húsért a mészárszékben is; a piaczra bevásárolni maga ment ki a nemzetes asszony.

Az öreg asszonyt csak ő hivta nemzetes asszonynak. Mindenki más nagyságosnak szólította. Egy darabig csak oktatgatta az embereket, hogy ő nem nagyságos. De azután csak abbanhagyta a tiltakozást. Belátta, hogy hiába. Falra nem akart borsót hányni többé.

Csak én voltam vendég karácsony estéjén. Becsinált leves, sonka, sült csirke, befőzött, aszalt gyümölcs ésmindenféle kalács volt a vacsora. S micsoda kalácsok! A fehér kalács, a mákos és diós patkók, a pereczek és fonatosok! Mint régen, mint hajdan, mint száz év előtt lánykorában ! Mint a mikor ragyogó ifjú menyecske volt Szentgálon, a Bakonyerdő közepében. Az aszalt gyümölcsök, a nádszilánkra fűzött meggyek és cseresznyék, a dióval töltött szilva, a hasábokra aszalt torzsátlan körte, a szőlő és birsalmasajtok! Mind önmaga készítette! Holmi csemegés boltok, olasz gyümölcs és déli gyümölcs áruházak portékái, franczia és arab aszalékok nem látták az ő asztalát soha.

Minden magyar asszony asztalának ilyennek kellene most is lenni mindenütt.

A kalácsokért megdicsértem a cselédet.

— Nem rossz lány uram öcsém az a cseléd, de a kalácssütést nem bizom rá. Ezek a pestiek nem értenek hozzá.

Az asztali áldást pár szóval ő maga mondta el leüléskor is s az étkezés befejeztével is. E gyermekkori szokását nem hagyta el öreg korában se.

Beszélgettünk politikáról. Az ország jövőjéről s fia jövőjéről.

— A mig én élek, addig csak meglesz a fiam valahogy. Ha szememet behunytam: csak a jó isten segitségére támaszkodhatik. Másra senkire!

Áldott jó öreg nemzetes asszony! Talán ő maga se gondolta, mekkora igazságot mondott e szavaiban karácsony csöndes estéjén !

Pedig ez volt utolsó karácsony-estéje.A FARAGÓ BÉRES.

(Mit tud a faragó béres ? — A kisbéres. — A pusztai cselédség rangfokozata. — A faragó béres szemre veszi a hiányosságokat. — A Bakonyba megy szerszámfáért.)

Fogai közt a szopóka, feje fölött a bodor pipafüst, izmos két kezében a yonókés: úgy ül a faragó béres azon a vonószéken, mint a huszárgyerek a pejló tetejében.

Járomfa van épen a csiptetőben, két hajtását a Bé-fát már simára húzta, hogy a Villás nyakát hamarjában föl ne törje; most a közepét húzza meg kissé, hogy ne legyen olyan vastag és ne legyen olyan nehéz.

Ha kivéste, ha kifúrta ott, a hol kell: tüzet éleszt a gyaluforgácsból s olyan szép pirosra, feketére megfüstöli azt a jármot, mintha sonka volna. Nincs az a sváb, nincs az a mátrai gányó, a ki különb jármot tudna akasztani a rúd végére, ha mindjárt remekelt mester is.

Pedig az öregapja se tanult semmiféle furfangos mesterséget. Csak úgy leste el a faragás titkát kis gyerekkorától kezdve, a mikor még nem is álmodott arról, hogy valaha faragó béres lehessen.Mert hát a faragó béres nem utolsó ember. Igaz, hogy a lovas csősznek jobb dolga van, a hajdú ficsu- rosabb legény, a pajtabirónak nagyobb a konvencziója s a számadó gulyás, csikós, juhász nem cserélne vele: de azért mindezek mellett megvan az ő méltó büszkesége. Gulyás, csikós, juhász csak a csürhét terelgeti ; pajtabirónak nagyon hamar kitelik az esztendeje; a hajdúról, ha leöltik a zsinóros dolmányt: kapczabetvár is lehet még belőle ; és az a lovas csősz, ha kiveszik alóla a lovat, bizony szegény legény marad.

De az ő tudományát zápor el nem mossa, hajdú el nem parancsolja, pajtabiró el nem disputálja, urasága megbecsüli. Ekeszarv és kormánydeszka, talyiga-tengely és vánkosfa, gerendely és kakatszeg, ekeló és fürgetyü, vendégoldal és nyomórúd, keresztfa és oldalzáp, igafej és járomszeg, tézsla, lőcs és takarmánykosár, saroglya és etetővályu és száz meg száz apróbb-nagyobb szerszáma a gazdaságnak mind a tűzre kerülne vagy a mesteremberhez könyörögné be magát a városra, ha két kezét összedugná a faragó béres. S aztán ha Juczi húgom, Panna néném szépen megkéri s meg is simogatja, csinál ő még szapuszéket, kendertilót, pemetet, szénvonót és sütőlapátot is.

Nyugton pöfékel a vonószéken. Jobbra-balra hull le mellette a hársfának szép fehér forgácsa. Künn szemetel a havas eső, ő oda se néz neki a faragószinben. Ha pipája kiég: oda teszi azt a vakablakba a kostök mellé s aztán olyan czifrán elfütyürészget, hogy tavaszi szántáskor még a pacsirta se fújja különben.

Nyílik az ajtó. Napbarnitotta, bozontos fejét bedugja Jancsi, a kisbéres.

— Isten jó nap, Ferencz bátyám, kezdjük-e már a takarmányozást, mintha zimankó készülődnék odakünn !

— Ráérnek már a gyerekek ? kérdi nyugodt hangon a faragó béres.

— Csak a szót várják, felel a kisbéres.

— Lássatok hát hozzá!

Menne már a kisbéres, de mikor a sok kész munkát meglátja, meg nem állhatja, hogy egyet föl ne sóhajtson:

— Hej Ferencz bátyám, mikor lesz belőlem faragó béres ?

— Várj csak öcsém — szűri a hangot az öreg fogai közül — megérik egyszer a csicsóka is.

Persze, hogy az öreg nem sokra becsüli a csicsókát és ámbátor szereti azt a Jancsi gyereket, még se tűrheti szó nélkül, hogy az a tacskó már most is a faragó bérességen meri az eszét jártatni.

Mert hát a faragó béresség a pusztai arisztokráczia lajtorjáján bizony magas fokot képez.

Első fok az ökrészgverek. Fizetést még nem kap, de az ételt, ruhát, ütleget már megérdemli. Iskolába még járnia kellene s ámbár nagy kamasz már; mindamellett az ökröt járomba fogni s jászolhoz kötni csak szükségből van neki megengedve.

Második fok a szántó gyerek. Ez még nem kap konvencziót, de a napszám kijár neki. Keverő és vetőszántásnál húsz krajczár, rossz időben kevesebb is. Este eszik csak főtt ételt, napközben a tarisznyából él,minden szombaton megkapja a heti bérét. Az ökrész- gyerek ugyan kis legény ő előtte.

Harmadik fok a bivalyos. No ez szegény sok csúfságnak van alávetve. Sok olyan munkát kell végeznie, a mely fölött nagyot nevet hébe-hóba a kisbéres is. De nem ez a baj, hanem az, hogy a bivaly nyáron megmakacsolja magát, sárba fekszik, vizben úszik s nincs az a káromkodás és az a vasvilla, mely őt a bozótból kikergesse. S minél jobban káromkodik a bivalyos : annál jóizűbben kaczag a kisbéres. Bivalyosnak legjobb a szelid tót embernek jámbor tót gyermeke.

Negyedik fok a kisbéres. Ez már büszke legény. Akár a strázsamester a katonaságnál. Ökre ugyan nincs még, sem pediglen felesége, hanem azért az öregbéres fogatán szekerezni, lányok után járni, menyecskére kacsintani, bajuszát kipödörni, mezőn-szérün embersorba állani, kapát-kaszát emelgetni: mind ez az ő dolga. Helyette az öregbéres kapja a konvencziót, de azért ő már ember számot tesz.

„Nem ül kevélyebben a huszár a lovon, Mint az a kisbéres a szekéroldalon

— igy énekel Petőfi is. Ökrész gyerekkel, szántó gyerekkel szóba sem áll, a bivalyossal pedig csak azért beszél, hogy a szegényt gúnyolhassa.

Az ötödik fok az öregbéres. Ez már magas állás. Egész konvencziója, egész lakása, felesége, fél konyhája és négy ökre van. Hejh az a négy ökör! Az a Villás, az a Csákó, az a Szegfű, az a Darvas ! Nincs a kerek földön az a doctor juris utriusque, a kinek adiploma nagyobb örömére váljék, mint az a négy ökör, mikor legelőször kerül az öregbéressé előmozdított kisbéres kezére! Micsoda hiába valóság ahhoz képest a diadalmas csatatérnek minden dicsősége !

És az öregbéres fölött rettentő magasságban székel a faragó béres. Olyan magasságban, hogy ő már büszkeséget sem érez alattvalói között. Az ő személye oly sérthetetlen, az ő tekintélye oly megtámadhatatlan, hogy neki már egyikre sincs szüksége, csak arra, hogy keveset beszéljen s a mit mond is: nyugodt, lassú hangon mondia. Neki már kertje és házacskája is van a faluban és ha erőben, egészségben megtartja az Isten: az ő fiából bivalyos ugyan nem lesz soha sem.

Néha elfogy a fája időközben. Mit fúrjon faragjon, ha nincs szerszámfa? De ez nem adna neki gondot, hanem hát a gazdaságban hiányosságnak lenni nem szabad. Őt érhetné a szemrehányás; ha eke, talyiga, szekér és minden szerszám nem lenne tökéletes.

Novemberben bevégződik minden külső munka s vége a kukoriczával való vesződségnek is. Kemény szemlét tart akkor a szerszámok fölött. Szemügyre vesz minden készséget ólakban, udvaron, állásokban, félszerek alatt. Mi van meg ? Mi hiányzik ? Mi van pusztu- lóban ? Mi kellene ? Mérő, véka, favilla, lapát, gereblye, talicska, kerék, vasas szerszám ugyan nem az ő dolga, noha ő is értene hozzá; de hát hadd éljen a bakonyi faragó sváb is, a kenyeret ne vegyük ki se az ő kezéből, se a teknővájó czigányéból. Csak a maga dolga mellett marad ő meg nagy mérséklettel.

Bizony talál hiányosságot, pótolni valót a szemle alatt.

Seprők, boronák kopottak. Petrenczerúd is hiányzik. A keresztfákon, vendégoldalakon is van pótolni való. Megpattant a nyomórud is. Elpusztult néhány ostornyél is kocsisnál, béresnél. Rendbe kell hozni mindent.

Nosza készüljön a majoros kocsis. Megyünk a Bakonyba, annak is a közepére. Szentgálig meg se állunk. Be kell szerezni a nyirágat seprőnek ; a gyertyánfa és nyirfaszálakat keresztfának, nyomórudnak, petren- czeemelőnek ; a kökényfát boronának; a somfaveszőt ostornyélnek, hozunk még nyirfaabroncsot is, a kis- birónak ajándékba mogyorófát is, de körülnézünk még azért is, vájjon ágasnak, gémnek, sudárfának valót nem találnánk-e hamarjában? Az anyjuk is nyöszörög már baromfi vályúért. Nem kell megfeledkezni egy-két bükkfadeszkáról se. Zápok is kellenek oldalakba, saraglyákba; gyertyánfadarabok is kellenek szegeknek, fogaknak, ékeknek. A gereblyéknek fele foguk is kitörik, elhull őszre kelve. Rendes, csinos fölöző fa illenék a vékákhoz és mérőkhöz is. Konvenczió-mérés- kor ne nyikorogjanak a béresek a fölöző fa kopott volta miatt.

Mindent tud a faragó béres, mindenre gondol, semmit el nem felejt. Pedig föl nem Írna semmit a világért. Nótáriusnak való az irka-firka, meg kanczel- listának. Szégyen lenne, ha ő csinálná.

Nem üres kézzel indul a nagy útra. A tarisznyát telerakja kenyérrel, szalonnával, füstölt kalbászszal, pogácsával, sós-paprikás gurgulyával. Mindez elromol-hatatlan jóizii ennivaló két-három napra, de tovább is. Fölkerül a kocsira a borjubőrös nagy csutora is. Van vagy nyolcz itczés. Igaz, hogy a szőre régen lekopott már, az ember azt se tudja, borjubőrös volt-e valamikor vagy csikóbőrös. De tele van hatalmas szekszárdi vörös borral. Az a szentgáli ember fele áron adja a szerszámfát, ha nagyokat húzhat abhól az erős, édes, hamis folyadékból. Vörös bort úgy se szokott inni, csupán csak ilyen alkalommal.

így folyik a faragó béres élete!

I.

A Kerkapoly név. — A Bakonyból került a nemzetség Balaton mellé. — Az áttele- pedés története. — Padányi Biró Márton püspök. — A kis-lödi nemesek. — Balaton Udvari határa. — A nemesi elönév természete. — Az elönevet hajdan nem a király adta. — A Szalók, Karosa, Kisfaludy, Jókay, Eötvös, Deák nemzetség elönevet. — A Kerkapolyak elönevet.)

A Kerkapolyak is Bakony fiai, meg kell hát róluk emlékeznem.

Hiteles okirattal s élő tanukkal nem igen tudnám bebizonyítani, hogy csakugyan Bakony fiai, de firól-fira szálló családi hagyományok igy emlékeznek. Elmesélem, a miről emlékeznek.

De jöjjünk először tisztába a névvel.

A mi életünkben a nagy miniszter neve és működése lobbantotta magas lángra a család hirét, nevét, dicsőségét. A nagy minisztert az országos nagy közönség s a hirlapi sajtó rendesen Kerkápolyi és Kerkápoly néven nevezé. Ezt a nevet a család soha nem ismerte és soha nem használta. Ellenben a jó falusi nép Zalában, Veszprémben, Somogybán szerette a Kapolyi 10 nevet használni. Kapoly nevű falu ott van Somogybán s a köznép egészen természetesnek találja a vezetéknevet e falu nevéből alakítani. Minek is a Kapolyi név elé a Ker-szótagot tenni? Ha valakinek Székes- fehérváry volna a neve, a köznép bizony csak Fehér- várynak ismerné.

A nemesi családok krónikása, Nagy Iván, a Ker- kapolyi nevet ismeri. Nem tudom, honnan. A nemességszerző első ős 1685-ben kapta a czimeres nemeslevelet. Ezt én nem láttam. Meglehet, ebben van a Kerkapolyi név, noha nem valószínű. Maga a nagy miniszter mindig Kerkapoly szót irt, a mikor nevét irta. De nem úgy mondta szóval, a hogy irta. ügy mondta: Kerkapoli.

így van e szóval az egész nemzetség minden tagja, ügy kell tehát tollal Írni és szóval ejteni, a hogy a nagy miniszter cselekedte.

A család nemessége tehát nem nagyon régi. Alig terjed hét nemzedékre. A névből magából azt kellene következtetnem, hogy a család délszláv eredetű vagy legalább horvát eredetű. A szláv nyelveket nem ismerem. De sokszor olvastam, hogy például Rigó-Mező szerbül Ko3szovo-Polje. Sokszor hallottam, hogy Kerka- Yölgye vagy Kerka-Mezeje horvátul Kerka-Polje. Zalában is van Kerka nevű folyó, partjain és közelében már horvátok, vendek laknak s annak mellékét Ker- kapoljének nevezik. Minden látszat arra utal, hogy a Kerkapoly név innen és igy keletkezett.

Szinte bánnám, ha arról kellene meggyőződnöm,hogy a család nem magyar eredetű. Testben, lélekben, a szellem óriási őserőiben, de még gyöngeségeiben is a család valóságos magyar fajbeli. Nemzetünk történelmének legnagyobb alakjaiból német, szerb, oláh úgy is elorzott már jó csomót. Nem szívesen adnám nekik a Kerkapolyakat is.

A Bakony-vidéki eredetet tisztán szóbeli hagyomány tudja és bizonyítja. De a múlt század elejétől kezdve már én is tudom és bizonyítom, a mint elbeszélésem folytán majd kitudódik.

Kerkapoly I. Ferencz, a nagy miniszter ősapja, Balaton-Udvariban lakott. Ott volt úgynevezett kis- nemes. Ott volt kis birtoka, kis háza, jó szőleje, semmi jobbágya. A régi Kerkapoly-ház ma is megvan. Egy-szerű, szegényes ház nádtetővel. Néhány év előtt jól megnéztem. Teteje nem is lehet más, mint nád. A nádat a Balaton ingyen termi. A nádtető sokkal olcsóbb és hasonlíthatatlanul jobb mindenféle más tetőnél. Könnyű és tartós. Kevés gonddal száz évig eltart. Nyáron hűsíti, télen enyhíti az időjárást azok számára, a kik benne laknak. Tüzet könnyen fog ugyan villámtól, égő szomszédháztól, de hát egyéb tető is csak elég, elhamvad, ha isten úgy akarja. .A mikor pedig már a nádtetőt a zöld moha, fülfű, kövi rózsa egészen benőtte, jobban ellenáll a külső tűznek, mint akármiféle zsindely. Azután a veszett nagy jégeső a cserepet, palát, zsindelyt mind agyon veri, holott a nádtető föl se veszi azt. Okos ember azért a Balaton partján nem is épit másként, csak nádtetőre.

De miként került hát Kerkapoly Ferenez Balaton- Udvariba ?

Szomorú ennek a története. Még szomorúbb egész nemzetünkre, mint a Kerkapoly-nemzetségre.

A mikor a török kitakarodott hazánkból s a mikor dicső fejedelmünk, Rákóczi Ferenez, a Márvány-tenger partján örökre lehunyta szemeit: a németnek az jutott eszébe, jó lenne Magyarországból kiirtani a magyart. Nem tűzzel, nem vassal, nem fegyver élével, hanem alattomosan, ravaszul, mégis erőszakkal, égbekiáltó igazságtalansággal.

Száz módot talált ki rá.

Az egyik módot a Bakonyban alkalmazta nagy sikerrel. Ott van például az öreg Bakonyban két Löd nevű falu egymás mellett. Az egyik Város-Lőd, a másik Kis-Lőd. A régi Írások szerint hajdanta a két falu egy volt s a neve Leveld volt. Ebből lett Lövőid, ebből pedig lett Löd. Nevezetes története van Nagy Lajos királyunktól kezdve, de ehhez semmi közünk. A török elpusztulása óta a veszprémi püspökség birtoka volt. Nagy messzeségben rengeteg erdőségei voltak. A legszebb bükkök, cserek, tölgyek, hársak a föld kerekségén. Az igazi öreg Bakony. Mindenütt, a hol most Yáros-Lőd, Kis-Lőd, Cseh -Bánya, Német-Bánya és Farkas-Gyepü és Koplaló falvak és puszták feküsznek.

A két Lödnek jó magyar, jó nemes és jó kálvinista lakói és birtokosai voltak, kiváltképen Kis-Lődnek. Itt birt és lakott különösen a Kozma- és Kerkapoly- nemzetség is. Az a Kozma-nemzetség, a mely a mi

időnkben Kozma Sándort, a nagy főügyészt és Kozma Ferenczet, a világ legnagyobb lóismerőjét, adta nekünk. E családnak még a nemesi neve is Leveldi Kozma.

Mária Terézia magyarpusztitó korszakát élték őseink. A veszprémi püspök Padányi Biró Márton volt. Van neki még némi irodalmi neve is. De erős nagy úr volt, hatalmaskodó indulattal. Származása és egyénisége tiszta magyar, vallása buzgó, lelkes római, a minthogy a veszprémi püspök más nem is lehetett, de politikája kutyahitü német. így tetszett a magyarirtó kegyes királyasszonynak.

Padányi Biró Márton püspök úrnak nem tetszett a kálvinista magyar se szomszédnak, se alattvaló jobbágynak. De ha jobbágya volt, könnyen elbánt ^ele. Elvette ökrét, lovát, gúnyáját, gyerekeit s minden jószágát, magát pedig szélnek eresztette, pokolba kergette, bujdosásra vagy áttérésre birta s a ki nála maradt, németté tette. így tettek a nagy uraságok is, az Esterházyak és a Zichyek s a nagy egyházi rendek is, a zircziek, a Benczések, a veszprémi káptalan. Ma mind jó magyarok, de akkor bolond volt a divat, így lett tele az öreg Bakony apró-cseprő, kisebb- nagyobb sváb faluval. A honából, szülőföldéről kivert szegény magyar föld népe akkor még nem mehetett Amerikába, elszéledt erre-arra. Nagy a világ.

A nemes emberrel nem lehetett elbánni ily könnyű szerrel. A nemes emberre nem hajtott rá oly könnyen se iró, se biró, se végrehajtó. Ha pedig hajdúval akart volna rátámadni valami nagy uraság: a nemesember nagyon hamar fokosra, kardra, puskára kapott s arra se volt rost, hogy segítségért beszóljon Szent- Gálra, Vámosra, Adáz-Tevelre vagy egyik-másik közeli nemes faluba. A nemes ember mind atyafinak, mind egy ősi családhoz tartozónak érezte magát.

— Ne hagyjuk az atyafiakat! Ránk is kerülhet a sor.

Ez volt a jelszó.

Nehéz szó, erő is volt mögötte. Padányi Biró Márton püspök úr sehogy se látta tanácsosnak a kis-lődi nemesek ellen hatalmaskodást kezdeni. Hanem szemre bírta őket szép szóval, álnoksággal. .

— Lássák be a nemes urak, békén egymás mellett nem maradhatunk. De én rosszat nem akarok még se, pedig volna erőm, hatalmam mindenre. Hanem van nekem nagy darab földem a Balaton partján, odaadom cserébe. A nemes uraknak ugyan terhűkre esik a költözködés és építkezés, de én ezt is szivemre veszem s minden kis-lődi tiz hold földért adok a Balaton partján húsz hold földet.

így beszéltek a püspök úr is, küldött emberei is, sőt utóbb még a járásbéli megyei tiszt urak is. A püspök úrnak, ha úgy akarja, messze ér a karja.

Jól van no! Gondolkodóba estek a nemes urak. De legelőször mégis meg kell nézni azt a Balatou- parti darab földet.

Megnézték. Megmutatták nekik azt a földet, mely a három Dörgicse alatt a hegyek lábán Akaii és Örvényes közt elterül mind a viz partjáig. Ebből bizony kikerül tiz hold helyett húsz hold.

Ritkás erdővel, vénhedett cserfákkal, vadrózsa és kökénycsalitokkal volt benőve az egész terület. Valami kis szégyenlős patak is csörgedezett rajta.

— Irtani kell itt atyafiak!

Hát hiszen az se nagy dolog. Nem őserdő az az erdő.

— Hát ha a földje nagyon köves?

Vágjunk belé. Száz helyen is belevágtak a likvágó kapával. Bizony volt ott kő elég. Még pedig ökölnyi apró mozgó kő. De azért televény is akadt. Helylyel- közzel lehet szántóföldet csinálni, legelőnek épen tűrhető, bor is jó terem a dörgicsei hegyek oldalán, éhen halni épen nem szükséges.

Hanem azért mégis csak rossz csere lesz az. Nem lehet azt úgy sebtében elfogadni.

Megint csak előálltak a püspök úr besúgói, üzenethordói, küldött emberei.

— Gondolják meg a nemes urak jól, de azért ne sokat késlekedjenek. A püspök úr nagy úr, prókátor kezébe adja az egész falut. Neki nem kerül semmibe, hiszen ott vannak az uradalmi fiskálisai Veszprém-, Zala- és Somogyvármegyékben. Nem is egy, hanem három. A király az ő pártját fogja. A Kanczellária, a Konzílium, a Nádorispán, az Országbiró, a főispán, mind az ő kezére dolgozik. Mit ér ilyen hatalommal szemben nemzetes uraimék minden erőlködése ? Eltart a pörösködés huszonöt esztendeig. Azalatt a költség koldussá teszi nemzetes uraimékat. Ha sovány is az a csere: mégis csak jobb lesz azt elfogadni!

Utóbb is ez lett a vége.

Minden nemes kálvinista magyar család fölkerekedett Kis-Lődön s átköltözött a Balaton-partjára. Átköltöztek a Kozmák és Kerkapolyak is. Egyes egyedül a Vida- család maradt meg Kis-Lődön. Meg is verte az Isten. Nem segitett rajta az se, hogy áttért a püspök úr kegyes hitére. Utóbb nemességét is elkorhasztotta az idő. Németté lett, svábbá lett, a faszénégetést és talicska-csinálást is megtanulta. Mikor ezelőtt épen negyven esztendővel kezembe vettem a falu magyarságának ügyét, akkor már egy Yida-sarjadék se tudta beszélni ősanyáinak édes magyar nyelvét.

Ez is furcsa eset volt, másutt mesélem el.

A nemzetségek szóbeli hagyományai szerint igy kerültek a Kerkapolyak a Balaton partjára. Eredetileg hát az öreg Bakony szülöttei ők.

Az illető családok hagyományai szerint sok kálvinista nemes család mozdult akkor ki ősi örökéből. Emlegetik a Gondol, Sebestyén, Sólyom nemzetségeket is. Valamennyi költöző nemzetség nem is Balaton-Udvarira szállott, szálltak Szent-Gálra, Szent-Antalfára, Köves- Kállára, Monoszlóra, Tót-Vásonyba, Akaiiba és Balaton- Füredre is.

De a nagy miniszter épen bakonyi termés. Ott született Szent-Gál községében. Apja ott élt, ott halt. Ott van eltemetve a régi temetőben. Majd megnézzük sirját is.

A kis-lődi nemesek nem jártak szerencsével. A csere nem jól végződött. Ivadékaiknak volt okuk megsiratni.

A falut fölépítették, ma is áll. Közvetlenül a Balatonpartjára építették, hogy a kacsák, libák utczáról, udvarról egyenesen mehessenek a vízre. De a rák, hal, csuka és kárász is kéznél legyen minden pillanatban, ha a nemzetes urnák kedve kerekedik hozzá. Nincs is olyan falu több a Balaton partján, talán csak még Győrök, mely annyira a viz mellé húzódott volna, mint Balaton-Udvari.

A ritkás erdőket, csalitokat, ligeteket kiirtották. Csináltak kertet, legelőt, szántóföldet, kopasz mezőket. Akkor tudódott ki igazán, micsoda átokverte vidék az.

Eke; kapa megbolygatta azt a vékony, aszufiives televényt, a mely a kavicstengert a ligetek árnyékában beborította. Megmozdult és felszínre került a fehér kavics. Nem termőföld ez se fönt, se alant; nem is szírt, nem is kőpad, hanem mozgó kavics, melyet ezer év óta hordanak le a felhőszakadások a három Dör- gicse hegyeinek oldaláról. S ha mélyen ásnak, kutat fúrnak, a föld mélységeiben sincs egyéb, csak mozgó, recsegő fehér tört kavics.

Jöttek a záporesők, felhőszakadások s a megbolygatott kis televényt lesodorták. De azért hoztak helyette uj kavicsot. Jöttek a viharok Dobos-tetőről, Somlyó felől, az öreg Bakony tetejéről s a mikor szárazság uralkodott, még a porszemet is kifújták a kövek közül, bele a Balaton nagy vizébe. A Balaton-melléki viharhoz semmi se hasonlít. Oly hirtelen jön az, hogy meg nem érzi se pók, se zöld béka, se állat, se ember. De nincs is ott zöld béka se. Az is csak ott szeret tanyázni, a hol egyéb zöldség is akad. Itt pedig nem akad. Azökörfarkkóró se magasabb arasznyinál, a kutyatej is előbb elszárad, semmint virágját kinyithatná. Gombafélének hire sincs. Még a földi moha is sorvadásban szenved. Itt-ott látni csak fülfűt, kövi rózsát, a mely a sima sziklapadon is meg tud élni. De az is mind el van gémberedve. Köröskörül, a merre a szem lát, nem lát egyebet, mint kövecstengert. Ez a köves Arábia sivataga. A csörgedező patak is rég kiszáradt. Fönt, a hegyek alján még van forrása, tavaszonkint ki is. tör üde vize, de azután a sivatagon csakhamar elmúlik. Malmot se lehetett rajta fentartani. Épitettek ugyan, de utóbb még a kövét is elhordták a viharos szelek. Itt-ott egy-egy busuló kökénybokor, az se hoz gyümölcsöt soha. És sárga, apró vadrózsa, hogy legyen valami legalább, a mi a vigyázatlan gyereket, állatot véresre karczolja. Lábnyi hosszú óriási gyikok czikáznak néha az ember előtt. Szinte nehéz elgondolni, miből élnek.

Ilyen lett a vidék. A falu temetőjét, a temető sivatag képét, a SZÍV alakú sírkövek történetét leírtam már a 5Két temető czim alatt a Balatoni Utazás Vége czimü munkámban. Igazán Írtam le. Olyan az egész környék.

Ide telepedett hát le a kis-lődi kálvinista magyar nemesség. De magyar maradt és szabad és független, habár szegény is. Mégis jobban járt, mint a Kis-Lődön maradt Vida-nembeliek, a kik németté váltak és robotossá.

De az unokák már megkísértették, nem lehetne-e Udvariból menekülni. Nemzetes Kozma Ferencz uram már ügyvéd lett, tekintetes úr lett s el is költözöttSomogyvármegyébe Kőröshegyre s onnan még tovább, a belső Somogyba. De vele s gyerekeivel, a nagy főügyészszel s unokáival, a költőkkel, Kozma Bandival s Bárd Miklóssal ez elbeszélésem folyamában már nem lesz dolgunk. Csak később egyszer említem meg tisztes nevét. A Kerkapolyakról kell folytatnom elbeszélésemet.

A Kerkapolyak több ága is elhagyta Udvarit.

István, a híres követ és alispán, már Kővágó-Eörsön lakott s ott volt tekintélyes birtokos. Testvéröcsese, János, a nagy miniszternek édes apja, már Veszprém- vármegyében vert gyökeret s nem is kisebb helyen, mint Szent-Gálon a királyi vadászok között.

Ezekről kell elmondanom, a mit tudok s a mi megérdemli nyájas olvasóim figyelmét.

A nemességszerző I. István 1640 körül született s a hóhér-királytól, I. Lipóttól szerezte meg — mint emlitém — 1685-ben czimeres levelét. A család nemesi előnévül e szót használta: Kővágó-Eörsi. Benne van-e e szó a levélben: nem tudom. De épen e nemesi elő- név használata bizonyítja, hogy valami köze már a tizenhetedik század közepén is volt Kővágó-Eörshöz.

E falu különben szintén Balaton-parti falu, noha nem közvetlenül a partra építve. Hatalmas nemessége s kitűnő birtokosai voltak hajdan is s vannak még ma is. Kerkapoly-ivadékok is lakják ma is.

A nemes ember egyébiránt hajdan akár szülőfölde, akár valamelyik nemesi birtoka után szabadon választhatott s használhatott nemesi előnevet. Nem úgy volt, mint most. A királyi adomány nem volt hozzá szűk-séges. Mi köze is van ahhoz a királynak ? Ha a nemzetség maga s a vármegye s a megyei nemesség tudtul vette, elfogadta, jóváhagyta: szent volt a nemesi elő- név s azon már semmiféle királyi hatalom változtatni nem tudott.

Az ősi, Árpáddal egyidős Szalók-nemzetség, egyik tagja megszerzi Borsodban Bessenyő birtokot. Ettől kezdve nevezi magát majd Bessenyei Szalóknak, majd Szalók-nembeli Bessenyeynek. Utóbb is százaidokon keresztül rajta maradt a Bessenyey név. Az igazi Szalókyak Veszprémmegyében vannak. A Marczal vidékén fekszik egymás mellett Nemes-Szalók és Pór- Szalók. Tehát az ős Szalók ivadéka teljes joggal nevezheti magát vagy Szalóki Szalókynak, vagy mind a két Szalóki Szalókynak, vagy ha tetszik: Nemes-Szalóki Szalókynak.

Van egy nemes barátom: Karcsay. Ő még az Álmos vezér korabeli Karosának egyenes ivadéka. A Csallóközben fekszik egymás mellett a sok Karcsa nevű falu. Tizenhárom falu ugyanazon a néven egy csomóban. Nincs az a postamester a világon, a ki valami levéllel el tudna igazodni, ha mindegyik Karosának valami jelző neve nem volna. Az egyik például Etre- Karcsa, a másik Damazér-Karcsa, a harmadik Omode- Karcsa. S igy tovább.

Már most néhai nemes, nemzetes és vitézlett Georch Illés urunk, nagy jogtudós könyviró urunk nemesi előneve Karosai« volt. De melyik Karosai? Természetesen Etre-Karcsai. így hivták Pozsonyvármegyében:Éliás Georch de Etre-Karesa, magyarul: Etre-Karcsai Görcs Illés.

A puszta Karcsai« nevet el nem nézték volna neki a nemes urak. Mert ez azt jelentette volna, hogy mind a tizenhárom Karosától származik a nemesi elő- név. Ez pedig nem igaz, tehát nem is szabad. Csak igazi Karcsaynak szabad ez. A kinek őse még együtt csatázott és együtt áldomásozott Álmos és Árpád vezérekkel. Ennek a nemesi előneve tehát minden félreértés elhárítása végett latinul igy szól: Karcha de Tredecim-Karcha« ; — magyarul pedig igy szól: iMind a Tizenhárom Karosai Karcsayi. Ám mutasson szebb nevet valamelyik skót nemes vagy spanyol hidalgó.

így volt Pestvármegyében a Mind a Hét Kátai Kátayi nemezetség.

Kisfaludy Sándornak, a nagy költőnek, Csák volt az igazi családi neve. Egyik őse megkapta Sopron- vármegyében Kisfaludot s elnevezte magát Kisfaludi Csáknak. Csak azért, hogy a többi Csákkal össze ne zavarják. Bajt maradt a Kisfaludy név egyéb nemesi előnevekkel.

A Jókay-nemzetségnek nem a király adta az lÁsvaii előnevet. Az én nemzetségemnek se a Ráczkevi« nemességjelzőt. Mégis joggal használjuk sok száz év óta. Deák Ferencz nemzetségének semmi nemesi előnevet nem adott I. Lipót, a hóhérkirály. Deák Ferencz teljes joggal használhatta a Zsitkóczi« vagy a iZala- tárnokii előneveket, mert ezek Deák-birtokok voltak. Kétséges, vájjon a Kehidai« előnevet joggal használ-háttá volna-e ? Ő ugyan nem is használta, de az országgyűlés ezt az előnevet irta föl temetésekor nemesi czimerére. Ostoba észszel. Mintha bizony ez a szó: Deák Ferencz nem százszor többet jelentene, mint ez a szó: Kehidai Deák Ferencz.

Balgatag korszak. Léha nemzedék. Hitvány utódok!

Hajdan a nemesség disz volt, vagyon, erő, hatalom, jog és szabadság volt s akkor a nemes szabadon alkothatta előnevét. Most a nemesség semmi. Csupa hivalkodás. Léha lelkek silány vágya, nevetni való törekvése. S most a nemesi előnevet valami nagy és szent dolognak tartják.

Nem is tekintik semminek, ha nem a király adja s nem kutyabőrön adja. Legfölebb a kutyabőrt engedik el.

A ki nemesi előnevet királyi adomány nélkül használ: idézik a rendőrségre, húzzák-vonják, el is Ítélik, szakértőket is mozgósítanak ellene, mintha fölgyujtotta volna a szomszéd kazlát.

Buta német ész. Ha valaki y betűt használ i betű, helyett, azért is pörlik, büntetik és megbélyegzik. A lapok czikkeket Írnak miatta s követelik az y betű sérthetlen szentségét.

Hát most itt vagyunk. De másfél száz év előtt még nem jutottunk idáig.

A Kerkapoly-nemzetség feje és öregje teljes joggal vehette föl a iKis-Lődi« és a Balaton-Udvari< nemesi előnevet. Nem ezt vette föl, hanem a iKővágó-Eörsit nevet, minthogy e faluban volt legnagyobb, legtekintélyesebb nemesi birtoka.

II.

(A nemességszerzö Kerkapoly. — Kerkapoly István, a jeles alispán. — Házassága. — Deák Ferencz társai Zalában. — I2 alispán második házassága és halala. — Gyerekei. — Móricz, Tivadar, Balázs. — Csuzy Pál végrendelete. — A hires Csuzy- pör. — A becsehelyi rettentő éjszaka. — Az én munkám a pörben. — A nagy miniszter édes apja. — Édes anyja Bodor Zsuzsánna. — Milyen asszony volt ? — Gyermekeik.)

Adataim a család leszármazására s elágazására nézve nem tökéletesek. Legalább az első két ízről nem.

Az én adataim szerint a nemességszerző ősnek, I. Istvánnak, fia I. Ferencz volt. Ez már Balaton- Udvariban lakott, legalább élete második felében. 1725 körül született s felesége Sebestyén Juliánná volt. Okos és szerző ember volt — ezt jegyzi meg róla a szóbeli hagyomány.

Ennek fia, I. János, a nagy miniszter öreg apja. 1756-ban született s 1808. évi április 4-én halt meg. Felesége, Szent-Király-Szabadjai Cseh Erzsébet. Bölcs férj, derék feleség. Gyermekeiket gondosan nevelték s a magasabb iskolákon taníttatták. Több helyütt volt birtokuk s azt jókarban tartották s tetemesen szaporították.

Ezeknek volt elsőszülött fiuk Kerkapoly II. István, a hires alispán és követ.

Nem akarom életrajzát egészben összeállítani. Zala- vármegye közönségének feladata ez. De életének és közpályájának némely részletére mégis ki kell tér- jeszkednem.

Kerkapoly István, István néven a II-ik, a túl-a-dunai tisztes birtoku köznemes szokott nevelésében s minden jó tudományában részesült. Ő még Balaton-Udvariban született, noha utóbb életének egész felnőtt ifjú- és férfikorát Kővágó-Eörsön töltötte. Itt volt állandó lakása, úri háza és szép birtoka, melynek némely része lenyúlt a Balatonig, sőt — mint nemesi birtok — kiterjedt a Balaton vizére is. Nádiás, halászat és rákfogás dolgában ez is ért valamit. De nemes urnái pénzbeli értéket alig képviselt. A nádat megtartotta saját gazdasági czéljaira. Legfölebb kölcsön adott pár száz kévét jó barátnak, atyafinak, jó szomszédnak. Bákot, halat készpénzért el nem adott volna soha. Világ csodájaként emlegették volna. Világ csúfja lett volna a neve. Akármennyit fogtak jégen, vizen halászai, cselédei, ha kocsiszámra fogtak is, abból eladni nem volt szabad. így hozta magával a nemesi jó erkölcs és a tisztesség. Sőt áldozattal járt. Mert a hal- és rákbőség alkalmából lakomát kellett rendezni s arra meg kellett hivni boldog-boldogtalant. Még a czigányokat is. Vidámság lett belőle, dinom-dánom. Ha mégis sok volt a hal, ha igy se fogyhatott el: akkor meg kellett emlékezni a tiszteletes úrról, a rektor úrról, nótárius úrról, a szolgabiróról és pandúr-hadnagyról, az atyafiakról és jó barátokról. Mindenüvé kellett küldeni nagy nyalábot. Azután a halászok, cselédek, nyáj őrzők is megkapták a maguk bőséges jutalékát.

Kerkapoly háza vendégszerető ház volt. Sok gyermek is volt. Öt fiú, három leány. A kényelmes úri lakás gyakran úgy megtelt, hogy az ember alig talált helyet, hova tegye bundáját, süvegét, tajtpipáját. Deák Ferencz is ellátogatott oda rendesen. Egyszer egyik szép taj-tékpipáját el is vesztette ott szépen. Pedig maga is emlékként kapta nemes Gömörvármegyétől. Anno 1835. Valami jókedvű nemes atyánkfia emelte el, hogy valamikor eldicsekedhessék: ime, ez még Deák Ferencz pipája volt. Sokszor megfordult a háznál Kisfaludy Sándor is, Zala nagy költője.

De ne ugorjunk az események elé.

A pápai öreg kollégiumot Kerkapoly II. István se kerülhette el. Azután megszerezte az ügyvédi oklevelet. Azután házasságra gondolt.

Volt a nagy-vázsonykeői uradalomnak egy jeles embere : Kelemen Ferencz s felesége, Murmon Jozéfa. Nyilt, szép uriház hős Kinizsy Pál régi várában. Két leány volt a háznál. Róza és Klementina. Veszprém- vármegyéből a daliás Puzdor Dániel viaskodott az egyikért. Gazdag nemes ifjú, sok ezer holdnyi Bakonynak az ura. A másikért pedig Kerkapoly viaskodott Zalából. Délczeg fiú ő is, noha Puzdorhoz képest szegény fiú. De ő elnyerte annak kezét, a kiért lángolt s azután Puzdor Dániel is elnyerte a magáét.

Kelemen Róza lett hát Kerkapolyné, a délczeg fiuk és ragyogó szépségű leányok édesanyja.

Az ifjú férj csakhamar a szigligeti uradalomnak lett fiskusává. És csakhamar főszolgabíró a tapolczai járásban. Esze, becsülete, az emberekkel való bánásmódja meghódította számára a vármegyét. Jó barátja lett a keszthelyi gróf is, a nagy Festetich György fia.

II.

De jó barátja lett Deák Ferencz is. A mi nagy szó.

Zala volt az ország vezérlő vármegyéje 1825-től kezdve. Eleintén el-elragadozták tőle a babért Sopron Felső-bükki Nagy Pállal, Bars Galantai Balogh Jánossal, Borsod Ragályival és Palóczyval, de mindez csak ideig-óráig tartott. A mint Zala Deák Ferenczet küldte az országgyűlésre, azóta Zala vezérségét el nem vitatta senki. Még Széchenyi, még Wesselényi is szivesen engedte neki át a vezéri pálczát.

De hát csupán Deák Ferencz alakja és egyénisége volt ennek egyedüli oka?

Nem. Még maga Deák Ferencz is csak barátai társaságában lett azzá, a mivé lett.

Minő társaság volt ai,!

Deák Antal, a komor bölcs, a szigorú római jellem!

Oszterhuber-Tarányi József, a kinek lelke nem ismert nagyravágyást, de ismerte, érezte és teljesítette a magyar nemes minden szent kötelességét.

Kisfaludy Sándor, a lánglelkü költő, a kinek lelke utóbb aggódott s érzelmei hűvösebbek voltak, mint koráé, de a kit a magyar fajáért lobogó lelkesülésben soha senki felül nem múlt. Sem, a kik előtte, sem, a kik utána éltek.

És Csányi László, függetlenségi harczunk egyik kormányzója s legdicsőbb vértanúja!

És Kerkapoly István, a vármegyének bölcs és nyugodt kormányzója, országgyűlési követe s hosszú időn át alispánja.

Sok lánglelkü férfiú vette körül Deákot Zalában, most csak ezeket emlitem föl.

Ha ezek nincsenek, Deákot a maga zajkerülő és nyugalomáhitó lelke sohase engedte volna az ország élére állani s a nagy világ sokadalmába belekeveredni. Megmaradt volna kehidai bölcsnek, a kit az ország nem tudott volna fölfedezni. De ezek kérték, ezek biztatták, súlyos aggodalmaiban ezek vigasztalták s szelid és nemes erőszakkal ezek szorították előre- előre !

E férfiakhoz volt méltó Kerkapoly István.

Neje, a szép Kelemen Róza, korán elhalt. A mikor elhalt, még kisebb leányok, fiuk voltak a háznál. Még jól esett volna, hogy anyjuk legyen. Maga Kerkapoly is még erős, délczeg férfiú volt. Alig ötvenöt éves. Uj házasságra gondolt. Talált is magához való derék, nemes úrnőt. Özvegy Forintos Ferencznét Mihályfán, Sümeg mellett, Zalavármegyéhen. Márczius 3-án volt az esküvő a menyasszony templomában 1848-ban. Fényes esküvő. A vármegye hires első alispánja a vőlegény. A menyasszony is vagyonos, nagy zalai nemzetség. Tiz napig éltek együtt. Még a mézes heteket élték, feleségét még haza se vihette Kővágó-Eörsre. Agyában vérömlés támadt s meghalt 1848. évi márczius 13-án. Holttestét Kővágó-Eörsre szállították s nagy gyászszal ott temették el. Temetésére megjelent az egész vármegye. Ekkor volt 58 éves.

Maradékairól is szólnom kell.

Legidősb fia : Kerkapoly Móricz. A vármegye nemesi testőrré választotta. Deli, szép szálas ifjú. Onnan átment a Koburg-buszárezredbez főhadnagynak. A függetlenségi harcz alatt a nemzet mellé kellett állania. Kapitány lett azonnal s azután a Nádor-huszároknál őrnagy. A szenvedésből is ki kellett részét vennie. Hét évig nyomorgott várfogságban. Vas a kezén-lábán. Kiszabadulása után a szép Sümeghy Marit vette el feleségül Söjtörön. E kiváló úrnőről szóltam már röviden iDeák Ferenez és családjai czimü művemben. Édes apja Deáknak egyik legjobb barátja. Az úrnőt leánykorában úgy szerette Deák, mintha saját édes leánya lett volna. Ő volt a legbuzgóbb házasságszerző. Az 1869-iki országgyűlésen Zala tapolezai kerületét képviselte Kerkapoly Móricz. A halál 1889-ben rohanta meg mintegy 70 éves korában. Két leánya volt. Fiuága kialudt.

A második gyermek leányka volt, Jozéfa névvel. A hirneves, egykor fölötte gazdag Diskay-nemzetségből lett Diskay Lajos felesége.

A harmadik gyermek is leányka volt;; Amália, másik ágból származott Kerkapoly Sándor felesége. Férje korán elhalt. Ezelőtt ötven évvel. Ő maga, mint mindenki által tisztelt agg úrnő, ma is él az ősi birtokon Kővágó-Eörsön. Közel nyolczvan éves.

A negyedik gyermek az én Kerkapoly Tivadar barátom. Ma is él, ma is jókedvű, Szent-Gálon, Veszprém- vármegyében. 1829-ben született. Ifjú korában ő se lehetett más, mint honvéd és hős. A szó teljes értelmében száz csatában viaskodott s azt se tudja, hány sebet hozott haza. De mikor hozta haza ? Ha e kérdésre meg lehetne felelni! Élete ragyogó regény. Világos után besorozták az osztrák hadseregbe. Ott isméltó maradt magához s nevéhez. Átment a lengyelekhez s a hős nemzet utolsó szabadságharczát is végig- küzdötte 1863-ban. Megint elbukott a hős nemzet s ő kettétört kardjával akkor jött haza. Három gyermeke van. Köztük egy ifjú tartja fenn majd ágát.

Az ötödik gyermek Kerkapoly Balázs. Gyönge ifjúkorban bár, de ő se lehetett más, mint vitéz honvéd. Harmincz éve halt meg. 1861-ben vármegyéje az alkotmány pillanatnyi helyreálltakor főlevéltárnokává választotta.

E tiszti állásában rettenetes balesete támadt. Ha röviden is, meg kell emlitenem. Nekem is volt vele dolgom.

Egerszegen van a vármegyei levéltár. Ott végzi hivatalos dolgát, ott pipázgat a íőlevéltárnok.

Egyik napon hire futamodik, hogy Csúzy Pál, a hires hecsehelyi nábob, nagy beteg, talán meg is hal. Egyenes örökösei alig vannak, de végrendelete ott van a levéltárban. Kerkapoly Balázs őrzi, a főlevéltár- nok. Az uradalom négyezer hold, hatalmas erdők, számtalan lábas jószág, juhnyájak, kondák, sok pénz, sok bor, sok eleség, tele kastély, tehát bizony nagy örökség, nagy dolog.

Megjelenik a főlevéltári hivatalban egy tekintélyes ügyvéd. Jó családbeli, előkelő név, Kerkapolynak régi ismerőse, jó barátja.

— Jó reggelt, pajtás!

— Hozott isten! Mi járatban jösz ?

— Sürgős dolgom van nálad. Az öreg Csúzy ebül van. Becsehelyre kell indulnom. Nesze !

Elővesz egy írást s odaadja Kerkapolynak.

Az írás az első alispán sajátkezű írása, melyben elrendeli, hogy a Csúzy Pál-féle végrendelet kiadassák s utasítja a főlevéltárnokot, hogy Sk. L. hites ügyvéd elismervényéré az ő kezébe haladéktalanul adja át azt.

— Szívesen, pajtás!

Nézi a könyveket, rögtön megtalálja a végrendelet számát, ki is veszi helyéből, át is adja az ügyvédnek, az ügyvédnél már kész is az elismervény, azt átveszi, beiktatja s az alispáni utalványnyal együtt a végrendelet helyére teszi.

Rendben van minden. Tökéletesen jogos és törvényes az eljárás. Az ügyvéd el is száguld a végrendelettel, a kapu előtt várta már kocsija.

Mi hiba lehetne a dologban?

Az alispán nagy tekintélyű és szigorú ember. Épen ott van most is a vármegyeházban saját hivatalos szobáiban. Egy perez alatt meg lehet kérdezni. De mire való megkérdezni? Az Írást és aláírást jól ismeri. A hivatalos pöcsét is rendben. Még a papiros is a vármegye papirosa. Az Írást is most Írták, a porzó még hiánytalan rajta. Micsoda bolond ember lenne, a kinek kétség támadhatna az agyában s oda menne kérdezősködni az alispánhoz ?

De hiszen az ügyvéd élő ember, híres család, vagyonos is, ott fekszik elismervénye is, jó ismerős, jó barát, ki gondolhatna valami rosszra ? Az is mindennapi dolog, hogy öreg ember, ha egészsége ingadoz, magához veszi végrendeletét s még egyszer átnézi, megfontolja, egyik-másik ponton talán változtat is.

Bizonyára ez az eset Csúzy Pállal, a becsehelyi öreg urasággal is.

Ebédnél összejön a főlevéltárnok az alispánnal s beszélgetés közben véletlenül azt mondja neki:

— No, az öreg Csúzy Pál is kivette végrendeletét, talán meg akarja változtatni.

— Ki adta ki ?

— Én magam.

— Ki utalta ki?

Kerkapoly Balázs elnevette magát.

— Ugyan, ne mókázz, kedves alispánom, hiszen te magad utaltad ki. A te Írásod, aláírásod, pöeséted.

Az alispán nagyon komoly arczot vágott.

— No, édes barátom, a tüzes istennyila belé is ütött a dolgunkba, mert én ugyan neked se Írást, se aláírást, se pöcsétet nem adtam!

De már erre mind fölugráltak az urak. Hallatlan gonosz tett. Soha ilyet nem hallott a világ. Fényes nappal, a vármegye házában hamis Írással és hamis pöcséttel koholni alispáni utalványt.

Félben szakították az ebédet s futottak a levéltárba. Megnézték az alispáni utalványt. Hát az bizony egészen hamis és koholt. Megnézték az ügyvédi elismerést. De az már igazi, ha ugyan az ügyvéd azt is el nem tagadja.

Mit csináljunk?

A végrendeletet megsemmisíthetik most már agonosztevők, tetszésüktől függ s az esetben a jogosult örökösök és hagyományosok végképen elesnek minden örökségtől és hagyománytól. Pedig egy millióról vagy többről van szó.

Hol a pandúrhadnagy? Hol a legügyesebb pandúrkáplár ? Hol a leggyorsabb pandúrok ?

Utánuk a gonosztevőknek!

No-no, még se olyan gyorsan. Hiszen él az öreg Csúzy Pál. Hátha magáévá teszi az ügyvéd dolgát? Hátha változatlanul hagyja azt a végrendeletet vagy szabad tetszése szerint újat csinál? Akkor nincs kár, nincs jogsérelem s kinek mi köze a dologhoz? Igaz, hogy a hamis alispáni utalványt akkor is koholta valaki s ezért lakolnia kell, de ez már mégis enyhébb dolog. Nagy családok, ismert nevek vannak kérdésben. Zajt ütni idő előtt nem tanácsos. Végre is egy túróért ne üssük agyon a macskát. Sebten értesíteni kell az öreg Csúzy Pált.

De hogyan?

Telefon nincs, táviró nincs, vasút sincs, Becsehely pedig Egerszeghez még se puskalövésnyi távolság. Az ügyvéd pedig jó három órai egéruttal előre van.

Kerkapoly Balázs nem sokat adott az okoskodásokra. Hiszen koczkán van az ő becsülete is. A legjobb lovakat fogatta be s nyargalt lóhalálában Becsehelyre. Majd ő beszél az öreg Csúzy Pállal.

Öreg éjszaka volt már, a mikor Becsehelyre ért. Rohant a kastélyba. Néhány szoba ablaka vígan világított. Tehát fent voltak még az uraságok. Az inasok, cselédleányok útját állották. Azokat félretaszigálta s egyenesen berontott a nagy palotába.

Sokan voltak ott. Mind férfiak s mind ismerősök. Csak lassanként kezdte őket felismerni. A nagy tűzben, lángban, sietségben kápráztak szemei. Az első pillanatban senki se szólt, mintha megmerevedett volna mindenki. Legelőször az ügyvédet \ette észre.

— Csakhogy itt vagy. Utánad futok !

Azután a szolgabirót s az esküdtet vette észre, a járás tisztviselőit.

— Te is itt vagy, szolgabirám ? Te is, esküdt pajtás ? Nagyot lélegzett, kezdett megnyugodni. Hiszen itt a

vármegye főtisztviselői, a közigazság hivatott őrei. Még se oly nagy a baj.

Lassúbb hangon kezdett beszélni.

— Add vissza, Laczi, azt a végrendeletet, vissza kell vinnem a levéltárba s aztán beszélni akarok az öreg Csúzy Pállal.

Valaki elnevette magát hangosan.

— No, azzal ugyan beszélhetsz.

Oda mutattak az ágyra, a mely fel volt bontva s a melyben öreg ember feküdt. Ősz haja, ősz bajusza, halvány areza. Keze a takaró alatt. Nyugodtan alszik.

Odamegy, szólitja az alvót. Az alvó nem felel, nem is mozdul. Halott fekszik az ágyon. Az a halott az öreg Csúzy Pál.

Rettenetes jelenet következett. Látta, hogy rablók és gyilkosok barlangjába került. Az a kaczagás mindent elárult. Elszánt, hidegvérű gonosztevőkkel van dolga.

Ő magában áll, segítsége nincs. Éjszaka van, körülötte minden idegen. Meg kell itt halni.

Hát hiszen nagyobb baj is van a világon. Látta már ő a halált ott a csatamezőkön. Az se vak, az se bolond mindig. Előrántotta jó huszár-pisztolyát s rárivalt az ügyvédre:

— Adod vagy nem adod, gazember, azt a végrendeletet ?

E pillanatban öt pisztoly meredt egyszerre a szeme közé.

Elmondom az esetet főbb vázlatában. Szinte hihetetlen. Közölhetném a neveket is. Régen történt. Senki se él már a szereplők közül. Zalában még mindig sokan vannak, a kik emlékeznek a rettenetes esetre. Még Veszprémvármegyében is él egy-két ismerősöm, a ki nem feledte el. De a neveket még se közlöm. Nagy családok ifjabb nemzedékének fájdalmat okozhatnék. S mire való volna az? A híres Csúzy-per lett belőle. Negyvenöt év előtt az egész ország beszélt róla

Egyik pisztoly se durrant el a szemközt állók között. Kerkapoly visszanyerte hidegvérét. Ha egyet agyonlő is a gonosztevők közül, ott marad a többi s elvégez mindent, a mit el akar végezni. De ők se merték az egyetlen igaz embert agyonlőni. Nem akartak gyilkosok is lenni.

Hanem többet mertek.

Hamumerő vaslapáton kivettek a kandallóból egy csomó izzó parazsat s az ügyvéd szép gondosan rátette az igazi végrendeletet. Ott égett el, ott hamvadt el afőlevéltárnok szemei előtt. Még azt is jól látta, a mint az égő szikrák ott czikáztak, ott játszottak, ott kerge- tőztek az elégett papir hamvain.

De ez félmunka volt.

Készítettek uj végrendeletet. Hamisat, koholtat, istentelent. Ráírták a holt ember nevét. Aláírták a tanuk. Hitelesítette nyugodtan a szolgabiró és esküdt. Aláirták szépen s ráütötték a nemes vármegye hiteles pöcsétjét. Olyan igaznak látszó végrendeletet készítettek, mintha az az országbíró, vagy a nemes káptalan előtt készült volna. Nem lehetett benne semmi kétség.

De még fel is olvasták, a hogy szokás. Oda álltak vele a halottas ágy elé. Sőt meg is kérdezték a halottat.

— Ugy-e, ez az igazi végső akaratod ?

A halott nem felelt.

Akkor odament hozzá egy ember, vasmarokkal belemarkolt ősz hajába s a holt ember fejét előre hajtogatta.

— Bólints hát, legalább, vén gazember, ha nem akarsz felelni.

S a vasmarok alatt bólintott a halott.

Kerkapoly Balázs, mintha az esze el akarta volna hagyni, oly sietséggel nyargalt Egerszegre, hogy hivatalosan följelentse a Beesehelyen látott-hallott borza- dalmas éjszakai dolgokat.

Az álörökösök pedig beleültek az uradalomba, pénzzé tettek minden ingóbingót, levágták az erdőket, élték világukat s pusztává tették az egész gazdaságot.

Egy millióért sokat meg tud tenni a korszerű köny- nyelmü ember.

Jól van, megtörtént. Nagy botlásai vannak a természetnek is. Ritka és különös bűntett, valamikor és valahogy csak meglakolnak érte, a kik elkövették. Utóbb mégis csak elmúlik minden és mindenki. A feledés elborítja örökre a múltat.

De hol van hát a megtorlás ? Hol az igazság ? Hol a rettenetes kórság orvoslása? Hol vagytok ti bírák, rendőrök, csendőrök, főtisztviselők, büszke és hatalmas kormányzó férfiak? Álljatok hát elő!

Veszett időket éltünk akkor.

Ránk zudult a Schmerling-nevü önkény német uralma. Egy szép őszi napon elhagyta helyét az ország minden tisztviselője, a ki hazafi volt. Isten tudja, minő férfiak kerültek Zala vármegye élére. A Csúzy-per megindult, a vizsgálatot megkezdették, de csak úgy tessék-lássék módra. A bitorlók a hatalom árnyékába húzódtak. Az olyan férfiaknak, mint Kerkapoly Balázs és szigorú alispánja, hallgatniok kellett. Ha szólnak, betörik a fejüket. Odujokba kellett vonulniok.

Elvégre azok is belátták, a kik a hatalom csúcsán üldögéltek, hogy a Csúzy-pert úgy hagyni, a hogy van, nem lehet. Elvették Zalavármegyétől s Veszprémvár- megyére bízták. Csináljon vele, a mit tud.

így került utóbb hét-nyolcz év múlva az én kezembe is. Meg nem tudom most már mondani, hányadik fiskus voltam benne. A fiatal ember buzgalmával nyúltam bele. A mindenféle Írások kocsiderékkal voltak már. Mindenkit az a veszély fenyegetett, hogy belefulad az írásokba. A vármegye huszárjai talicskával hordtákhozzám. Gyerek-észszel azt gondoltam, no majd én valahára dűlőre juttatom az igazságot. Lakóijának a bűnösök, diadalmaskodjanak az ártatlanok.

Hiábavaló dicsekedés lett belőle.

Gyarló dolog a biróság. Ha valakit el akar :

elitéli, ha az Jézus Krisztus is. Megtörtént. Ha pedig valakit nem akar elitélni, nem Ítéli el, habár édes anyját kegyetlen halállal gyilkolta is meg. Erre is tudok példát.

A Csúzy-per tetteseit nem akarta elitélni.

Az én törvényszékem ugyan megállta a helyét s azokat, a kik megérdemelték, kegyetlen vád alá helyeztettem, de nem ért az semmit. A királyi táblára került az ügy s ott a terhelő iratok szőrén-szálán elvesztek.

Elförmedtünk. De azért összedugtuk a fejünket uj vizsgálat után láttunk s annyira-mennyire kipótoltuk a hiányokat. Ez se ért semmit. A királyi táblán megin csak elvesztek a fontosabb irományok.

Ejh-hajh ! Manó vesződjék az ilyen ügygyei. Minden buzgóságom úgy lelohadt, magam is nevettem rajta. Utóbb a szolgabiró is meghalt, az esküdt is, az ügyvéd is meghalt. Én is elhagytam a vármegyét és szegény jó Kerkapoly Balázs barátom is meghalt. Soha se tudtam neki elégtételt szerezni. Az iratokkal tele lett egy pin- cze. Most is megvannak, ha negyven év óta el nem fütötték őket.

A híres alispán hatodik gyermeke megint leányka volt. Eóza Eösy Imréné, ott lakik az ősi birtokon.

A hetedik gyermek István volt, apja nevét viselte.

Tiz-tizenkét éves lehetett 1848- bán, honvédnek be nem vehették. Együtt tanultam vele a pápai főiskolán, noha ő öreg diák volt mellettem. Héviz-Györkön, Pestmegyében hunyt el, mint kedvelt lelkipásztor.

A nyolczadik gyermek megint fiú. A neve: Kálmán. Köves-Kállán lakott. Csekő-lányt vett feleségül. Talán most is él, de már öreg legény.

íme, a hires alispán ágazata. Maga jeles kormányzó, jeles követ, a nagy Deák testvérek barátja. Nyolcz derék gyermeket adott a hazának. Köztük három hős honvédet, egy országgyűlési képviselőt s egy buzgó lelkészt. Emlékezetét ne felejtse a feledékeny korszak.

Térjünk át most a nagy miniszter ágára.

Az alispánnak még négy testvére volt. Az alispán 1789. évi márczius 26-án született. Utána 1791. évi november 7-én II. Ferencz nevű öcsese látott napvilágot.

Ez balaton-udvari birtokos maradt s voltaképen csakis ő maradt az ősi fészekben. Talán tévedhetek, de úgy tudom, úgy értesültem, hogy az ő felesége is Cseh családbeli leány volt Szent-Király-Szabadjáról, mint édes anyja. Két fia és egy leánya maradt. Kerkapoly Sándor uradalmi tiszt volt. Kerkapoly János Köttsére, Somogyvármegyébe költözött s ott volt birtokos. A leány pedig: Juliánná Fehérvármegyébe került Czeczére, mint az ottani jóhirnevü lelkésznek, Töröknek, hitestársa.

Azután következett időrendben a nagy miniszter édes apja, Kerkapoly II. János. Ez volt a hires alispánharmadik testvérje. Szomorú a története, részletesen kell elmesélnem. Előbb azonban megjegyzem, hogy a negyedik testvér, József, 1797. évi julius 9-én született, de hétnapos korában meghalt. Az ötödik testvér leányka volt: Kerkapoly Zsuzsánna, született 1798. évi október 17-én. Életéről, haláláról alig tudok valamit.

Most már nyájas olvasóm türelmét nem fárasztom tovább a család leszármazásának s elterjedésének száraz adataival. Ezentúl csak két férfival lesz dolgunk. Az egyik a nagy miniszter, a másik az ő édes apja. Itt már nagy emberi s nagy országos érdekű események közé jutunk.

Kerkapoly II. János 1794. évi deczember 14-én született Balaton-Udvariban. Magas középtermet, hatalmas és bátor lélek. Szép, deli alak, de csöndes, nyugodt természet. így mondták nekem, a kik ismerték.

Zalavármegyéből nősült, — most már nem is tudom biztosan: Henyéből vagy Monoszlóból. Mind a két faluban volt feleségének öröksége. Szülőfalva azonban, mint utóbb hitelesen értesültem, mégis Henye, helyesebben Írva: Balaton-Nemes-Henye.

Felesége: Bodor Zsuzsánna, Bodor Sándor és Tóth Zsófia leánya, született 1799. évi ápril 6-án. A Bodorcsalád ma is megvan. Jónevü, tisztes vagyonú kis-nemes család. A leány nagyon szép volt, okos, eszes, egészséges, egyszerű, de nemes gondolkozásu. A jó anyának, a jó asszonynak, a jó feleségnek örök mintaképe. Leánykorában, sőt fiatalabb korában se ismertem, de 1851 óta jól ismertem s huszonkét éven át erősen figyeltem

rá. Fia, a nagy miniszter, rendkívüli ember volt, hozzá hasonlót nem is ismertem életemben. Édes anyja megismerésére örökké hajszolt a vágy, megtudni, milyen asszony lehetett az, a ki a nagy minisztert szülte, nevelte s az élet viszontagságos utjain át vezette.

Szép, nemes arczu asszony volt öreg korában is. Kevés szavú, komoly nézésű, végtelenül gondos, takarékos és egyszerű. Gyönyörű szemei voltak. Á női szemek minden bája s a férfiszem minden okossága és komolysága megvolt szemeiben.

Mig nagy fia csak egyszerű pápai kollégiumi tanár volt: addig egyszerűségét, takarékosságát, falusi kis- nemesi öltözködését s munkaszeretetét mindenki természetesnek találta. Ő maga özvegy asszony és egyszerű szentgáli birtokos s fia csak tanár. A tanár ember lehet világra szóló tudós, lehet nagy vagyon ura, de a régi társadalom felfogása szerint a tanár, ha igazi tanár, még se igazi úr. Hiszen órához van kötve munkabeli kötelessége s az órát meg kell tartani pontosan. Igaz, hogy a vármegye ura már igazi úr, ha semmije sincs is, pedig az ő munkabeli tiszte is órához van kötve. Csakhogy a vármegye ura nem tartja meg az órát s pontosságával nem törődik se maga, se más. A ki már pontos s megtartja az órát: az már nem vármegye ura, hanem csak hivatalnok. Ismerni kell a lelkek állapotát.

Csakhogy abból a pápai tanárból országgyűlési képviselő lett, államtitkár lett s hatalmas miniszter lett. És két embernek különös kedveltje lett, a kiknagyon szerették, nagyon becsülték s föltétlenül bíztak benne. Az egyik volt Deák Ferencz, a másik volt Ferencz József király. És az a pápai tanár nagy úr is lett, az ország fényes palotájában lakása lett, sok mindenféle szolgáló ember készséges szolgálatára lett; — az inasok, komornyikok, kapusok, ajtónállók s mindenféle titkárok, fogalmazók és tanácsosok csak úgy hemzsegtek körülötte. Még a fűtés, világítás se került semmibe.

Édes anyja vele jött s vele lakott a régi pénzügyminiszteri palotában. Valami húsz szoba és terem volt a lakásuk. Kisebb-nagyobb szobák és termek. Akkora termek is, mint falun a kálvinista templom. Tele selyem és bársony bútorokkal. Kék selyem, piros selyem, ibolyaszinü és hajnalszinü selymek és bársonyok. Arany-ezüst díszítések mindenütt. Drága képek a falon arasznyi arany keretekkel. Császárok, királyok, nádorispánok képei. Régi, drága órák falakon, asztalokon. Nehéz bojtos függönyök ajtókon, ablakokon. Olyan csillárok, mint az erdő. A padlaton drága szőnyegek. Vagy oly fényes padolat, hogy az ember megborot- válkozhatik benne, mint a tükörben.

Ilyen lett a pápai kálvinista tanár lakása.

Kerkapoly oda vezette édes anyját s végigjárta vele a szobákat.

— No, édes anyám, most már mondja meg, hol lakjunk, hogyan lakjunk?

Az anya készen volt a felelettel. Elmondtam már másutt, itt csak röviden ismétlem.

— Nekem, édes fiam, ez a nagy palota nem kell. Nem koptatjuk a bútorokat se, mert azok az országé s nem a mieink. Hanem van itt a nagy lépcső mellett de a hátulsó lépcső mellett öt egyszerű kis szoba. Egyik lesz az én hálószobám, másik lesz a te hálószobád. Egyik lesz a cselédszoba, másikból konyhát csináltatunk. Egy nappali szoba elég lesz neked, ha miniszter vagy is. Egy szobát pedig berendezek vendégszobának, ha valamelyik leányom vagy unokám meglátogat, adhassunk neki kényelmes szállást. Bútornak, ágybelinek, konyhabelinek jó lesz a magunké. Egy szakácsnét tartunk. Az kiszolgál engem, az ajtónálló pedig kiszolgál téged. Ne élje világát hiába az ország pénzén.

A miniszter szokása szerint bólintott egyet a fejével. Hát jó lesz. ügy lesz, a hogy a jó anya akarja.

Ma uj, óriási, czifra palota van a régi helyén. Maholnap kevesen lesznek, a kik a régire emlékeznek.

A főlépcső a nagy elfogadó, várakozó és kihallgatási termekbe vezetett. Ezek drágaságait a jó anya látni se akarta.

A földszinten széles, hűvös, nedves folyosó vezetett a hátulsó lépcsőhöz. Egyik oldalán utczára néző ablakok, másik oldalán kegyetlenül bezárt vasajtók. Én bizony soha se kérdeztem, mi van a vasajtók mögött. A hátulsó lépcső vezetett ahhoz a hat kis szobához, melyet a jó anya lakásnak kijelölt. Azon túl még az emeleti folyosóra legalább tiz szoba volt. Kerkapoly mindezt hivatali helyiségnek engedte át.Ott volt magának is egy fölötte egyszerű miniszteri szobája. Az egész bútorzat nem ért benne száz forintot. Ott fogadta barátait s a kisszámú küldöttségeket is, valamint előadó tanácsosait.

így akarta a jó anya, hát igy lett.

Csak kis változtatást tettek az eredeti terven.

— Hátha, édes jó anyám, olyan szálló vendégünk lesz, a ki nem családbeli? Annak is kellene egy vendégszoba.

Igaz a!

Az utolsó elfogadó teremből nyilt egy kis 3zoba. Azt a maguk bútoraival berendezték vendégszobának. Ennek volt nem egyszer megszálló lakója Noszlopy Tamás közös barátunk Veszprémvármegyéből s egyszer- másszor néhány távolabbi rokon. Ebben laktam én is 1872-ben egy-két hónapig, mint a nagy miniszter vendége.

Azonban még mindig édes anyjáról beszélek.

Együtt ülünk az asztal mellett vele s beszélgetünk. Ott van fia, ott Noszlopy Tamás s én. Noszlopy körültekint s azt mondja:

— Mégis szükes ez a lakás, kedves hugomasszony. Miért nem foglalja el az egész lakást?

— Nem szoktunk mi ahhoz, uramöcsém, nem is akarok az uraskodáshoz szokni, nem vagyunk mi gazdag emberek!

Nagy baja volt a cselédekkel.

A fia természetesen kegyelmes úr volt. A cseléd őt is kegyelmes asszonynak szólitotta. Megfeddette érte.

Azután méltóságos asszonynak nevezte. Ezért is meg- feddette. De már a nagyságos asszonyból nem akart engedni egy cseléd se.

Zsörtölődött velük. Egyszer azt mondja nekem:

— Nehéz fejük van ezeknek a fővárosi népeknek. Sehogy se tudom rá szoktatni őket, hogy én csak nemzetes asszony vagyok, semmi más. Boldogult édes, jó uramról csak ez a megtisztelés illet.

Egy szakácsnéja egyenesen szemébe mondta:

— Hogyan szolgáljak én Nemzetes asszonyt, mikor én magam is Tens asszony vagyok ?

Erre jóizüt nevetett. Hát még fia, az ő falrengető kaczagásával ?

Nos, hát ilyen asszony volt, ilyen lélek, ilyen gondolkozás Nemzetes özvegy Kerkapoly Jánosné született Bodor Zsuzsánna asszonyom. Ilyen léleknek, ilyen gondolkozásnak nevelte nagy miniszterfiát.

Úgy tudom, 1817-ben kelt össze férjével. Szent- Gálon vették át öröklött birtokjukat s ezt még meg is szaporították. Sörény gazdák, szelid, józan, takarékos emberek. Szereztek, boldogultak.

Mennyi birtokuk volt, egészen biztosan nem tudom. Mikor a jó anya felosztotta birtokát három gyereke között, mindegyikre nyolczezer forint örökség jutott. De a szentgáli birtokot el kellett a gyerekeknek adniok. A birtok akkori árát tekintve, jó kétszáz magyar holdnyi lehetett házzal és belsőséggel és sok kijáró háziállattal. Ekkora birtok a tagosítás előtti állapotban legalább ötven darabból állt s ötven helyen feküdt.

És óriási területen az öreg Bakony kellő közepén. Gazdaembernek tehát sok igásat kellett tartani.

TÍZ évig boldog házaséletet éltek. Azt mondta nekem a nemes özvegy, hogy boldogabb ember nem volt a világon, mint ők ketten. Épek, egészségesek, vagyonosak, jókedvüek. ügy szerették egymást, mint összekelésük napjaiban. Gyönyörű gyermekeik születtek egyre-másra.

Első leányuk: Eszter, Győrffy Dánielné Köves-Kállán. Gyermekei nem maradtak. 1819. évi április 21-én született. Második leányuk: Ágnes, a kinek első férje Doby József tót-vásonyi lelkész volt, de korán meghalt. Két gyermekük Kálmán és Ágnes fiatalon halt el. Azután második férjével Győrffy Dániellel, zalavár- megyei ősi nemes és birtokos férfiúval, megyei tekintélyes tisztviselővel folyt le boldog házasélete.

A harmadik gyermek férfi lett Károly névvel. Ebből lett utóbb a nagy miniszter. Született 1824-ben május hó 13-án.

Még egy gyermekük lett, a negyedik. Ez is fiú. Gábor névre keresztelték. 1827-ben született, de négy éves korában, 1831-ben, meghalt.

III.

(A nagy miniszter keresztszülei. — Édes apjának halála és sírja. — A halál titkos története. — Nagy lelki gyötrődések a halál előtt. — A nagy miniszter gyerekkora. — Miért nem lehetett szent-gáli biró ? — Milyen tolmács kell ? — A rézöntő nem kell. — Az öreg biró a nagy miniszterből akar tolmácsot nevelni.)

Mintha sejtették volna a jó szülők, hogy Károly fiuk nagy jövő elé megy. Sok keresztszülőről gondoskodtak számára.

Ez a szó: keresztapám«, >keresztanyám< nagy dolgot jelent a régi nemesi, kálvinista társadalomban. A keresztfiu a keresztapa, keresztanya családjához tartozik. Kivált; ha a keresztszülőknek nincs gyermekük s kivált, ha a keresztfiuk árvaságra jutnak. Az élet ösvénye gyakran hosszú és gyakran göröngyös. Ez ösvényen könnyebb a járás, ha sok jó barát s kevés ellenség szeme kisér bennünket. Az ösvényen járó sokszor megtévedhet, kivált kamasz éveiben, sokszor meg is akadhat. Mily jól esik akkor a rokonérzés, igaz részvét, meleg barátság! A keresztapában, anyában ezt rendszerint meg lehet találni. Házasuláskor, birtokszerzéskor, nagy betegségben, súlyos kárvallás esetén mindig tőlük jön az első jó tanács, az első édes segitség.

De nagy urak után nem futkostak a szerény és önérzetes szülők. Csak ott Szent-Gálon, maguk közt kerestek komákat. A komák voltak Liszkay, Zsebeházy, Csapó, Barcza, Tamás, Gombás, Kozma, Hőbe, Somogyi. Nemes emberek és királyi vadászok. A keresztanyák mindegyiknek a felesége. Jó magyar nevek és alakokazok is. Hőbe János Balaton Udvariból volt az ősi fészekből. Somogyi Mózes Antalfáról. A többi szent- gáli. Hiszen csak itt kell a jó keresztszülő a kis gyermeknek.

Iskolázott, okleveles férfin csak egy van a keresztszülők között. Ez Leveldi Kozma Ferencz hites és okleveles ügyvéd Kőröshegyről, Somogyvármegyéből. Ez a hires királyi főügyésznek, Kozma Sándornak édes apja. Akkor még Kőröshegyen lakott, a Balaton mellett, később költözött Sörnyére. Kerkapoly János is keresztapja volt Kozma Sándornak. A két nagytehet- ségü fiú, a későbbi miniszter és a főügyész utóbb összekerült Pápán a főiskolában. Mind a kettő feltűnt már akkor is, pedig Jókaival, Petőfivel versenyeztek együtt a munkában és lelkesülésben és ábrándozásokban. A születéstől a halálig jó barátságban maradtak.

1828. évi márczius 7-én rettenetes csapás sújtotta a Kerkapoly-családot. A jó férj és jó apa meghalt hirtelen. Harmincznégy éves, erős, fiatal, tele élettel s hosszú életre szóló tervekkel. Meghalt hirtelen.

Az anyakönyv megjegyzi a halál napját. A halott nevét igy iktatja be : Nemes Kerkapoly János, házas férfiú, 34 esztendős. Temetése díszes volt, ősi szokásnak megfelelő. Az anyakönyv azt is megjegyzi, hogy a temetés kettős egyházi tanítással és búcsúztatóval történt. Tehát két pap végezte a szertartást s a templomban is, a temetőben is hangzott a halotti szent beszéd. S a tanító is áhitatos szónoklattal, ékes versekben búcsúztatta el az elhunytat szerető nejétől, árvagyermekeitől, fényes rokonságától, a jó keresztszülőktől, a szent eklézsiától s a nemes szent-gáli köztársaságtól.

Hihetetlen haláleset. Vájjon, mi lehetett ennek oka?

Az anyakönyv erre is meg akar felelni. Azt mondja, a halál oka ki nem üthetett patécs volt.

Lehet. A patécs gonosz betegség. De inkább gyerekek betegsége szokott lenni. Hogy az öreg Bakony közepén erős, hatalmas, fiatal férfit ragadjon el a patécs: ez bizony ritka eset.

De hát most már, hetvennyolcz év múlva, ki vitatkoznék az anyakönyvvel? Mindenki meghalt már, a kinek egykor forró könyei hullottak a halott fölött. És senki se él már azok közül, a kik akkor érett elmével tudhatták meg az igazságot.

Hát a sirkő, a sirirat mit mond?

Azt mondják, sok a hazugság a nagy világban. Igaz ez. De sehol sincs annyi hazugság, mint a királyok és papok szavában, a szerelmi vallomásokban, a lakomák felköszöntőin s a siriratokban. Mit keresünk hát a sirkövön ?

De én fölkerestem Kerkapoly János sirját. Ott van Szent-Gálon, a régi temetőben. Buja fü borította, a mikor ott jártam s a sirhalom se látszik immár. A közel nyolczvan esztendő elsimította már. De sirkövét megtaláltam. Egyszerű kő, vörös-berényi vagy alsó- eörsi vörös kőből faragott. Azon a vidéken ez a szokás, írás van a kövön, de az Írás nagy részét már elfödte az avar. ügy kellett a kő mellékét kapával kiásni. A kövön ez az irás:

— E gyászos hant fedi nemes Kerkapoly János ur holttestét, ki élt 34 esztendőket, meghalt márczius 5-én. Anno 1828.

Egyszerű sirirat. Csak két szó van benne fölösleges. Ez a szó: nemes« és ez a szó: ur«. A ki a föld alatt pihen, az már nem nemes ur«, hanem enyészet, por és hamu. De azért ne hirálgassuk a bánatos özvegyet. A kőfaragó eszejárása volt az az irás, senkié se másé.

Hát a sirfelirat se tudósabb, mint az anyakönyv.

De nekem el kell mondanom a halál igaz történetét úgy, a hogy öreg Gombás Lajos szentgáli egykorú birtokostól s a halottnak keresztkomájától s úgy, a hogy Kerkapoly Tivadar barátomtól hallottam. Öreg Gombás Lajos régen meghalt, Kerkapoly Tivadar ma is él. Ura szavának. Ő ugyan akkor csak csecsemő lehetett, sőt talán csak a halál után egy évre született, de ő apjától, a hires alispántól, hallotta az esetet.

Nekem se a nagy miniszter, se jó, édes anyja nem szólt róla soha egy szót se.

Említettem már, hogy Kerkapoly János jövevény volt, uj birtokos volt Szent Gálon. Felesége részbeli örökségére költözött oda s ahhoz szerzett ujabb-ujabb birtokrészeket. Eredetileg nem volt királyi vadász, de mint helybeli birtokosnak s kétség alá nem eső régi nemes embernek a királyi vadászatokban is részt kellett vennie. Még ha kedve nem lett volna is hozzá, a köztársaság úgy rendelte. Hiszen az öreg Bakonyból negyvenezer holdat ez ősi jogczimen birtak a szentgáliak.

Azonban minden faluban vannak hetyke, pajzán, házsártos emberek, a kik mint régi, gyökeres helybeliek, az uj birtokosokkal mindig evődnek s ha bor van bennük, gúnyolódnak, sőt hetvenkednek is. Akadt ilyen Szent-Gálon is. A szóbeli hagyomány azt mondja: Bóday Imre volt a neve. Egyébként bebizonyítani nem tudnám.

Az 1827-ik év tavaszán valami nagy köztársasági áldomás volt Szent-Gálon. Ott volt Kerkapoly is, Bóday is. Bóday elkezdett az áldomáson Kerkapoly rovására elméskedni, hetvenkedni.

Kerkapoly komoly, békés, nyugodt vérü, kevés szavú ember volt, békén tűrte a gúnyolódást. De utóbb mégis azt mondta neki:

— Ne öblögesd a szádat, atyámfia, mert itt hagylak!

Nem használt az intés, a kissé boros Bóday tovább izetlenkedett. Kerkapoly szó nélkül fölkelt helyéből s más társaságba keveredett.

Bóday utána ment s tovább folytatta gúnyolódását. Kerkapoly megint szó nélkül tért ki előle s az áldomásozók közt másutt telepedett le.

Bóday oda is utána ment.

Kerkapoly most már elvesztette türelmét s fenyegető, komoly hangon azt mondta neki:

— Ha el nem állsz rólam, Bóday, baraczkot kapsz a fejedre, megemlegeted holtig!

Bóday odaugrott az arczába s azt kiáltotta:

— Szeretném látni!

S egyúttal hüvelykujjához szorított középsőujjával megpöczkölte Kerkapoly fülét.

Kerbapoly erre nem szólt, hanem öklével nagyot ütött Bóday feje tetejére.

Ökle vasból volt, Bóday összeesett, úgy vitték haza, néhány nap múlva meg is halt. Halálát az ökölütés okozta.

Az áldomásozók mind Kerkapolynak adtak igazat. Már azon is bámultak, hogy akkora türelme volt, ők már nem tudtak volna annyi ideig békességes türelemmel lenni.

De hát bekövetkezett a halál. Az emberek azt mondták, kivált, a kik ott se voltak az áldomáson és saját szemükkel nem láthatták az esetet, hogy Kerkapoly János az áldomáson bor közben dulakodott s egy nemes embert agyonütött.

Ez már nehéz sor.

A haláleset után értesült az esetről a központi főszolgabíró is s megjelentette a vármegyének. A vármegye elkezdte vizsgálgatni az ügyet, a Bóday-rokonság nagy zajt ütött, a rokonság nagy volt, a szentgáli nemesek szavazata tisztujitásnál döntő, halált okozni mégis csak nagy és súlyos dolog: úgy alakult a közvélemény, hogy Kerkapoly elhárithatatlanul Ítéletet kap. A Kerkapoly-rokonság Zalavármegyében volt nagy s nem Yeszprémvármegyében.

Pedig hát emberi dolog történt. A szentgáli vének, elöljárók és tiszti emberek sajnálták az esetet ugyan, de el nem kárhoztatták Kerkapolyt. A köztársaság nem is Ítélte volna el. Végre is nemes emberrel, királyi vadászszal, erős fiatal férfival paczkázni nemlehet. Lám, Kerkapoly Jézus Krisztus türelmével háromszor szó nélkül kitért a duhajkodás elől. Kitért volna ő végül is, de az Isten elvette Bóday eszét. Nem maradt meg a szóbeli sértegetésénél, még középső ujjával meg is pöczkölte Kerkapoly fülét.

Ezt már nemes ember el nem tűrheti. Száz élete volna, valamennyit halál fenyegetné, akkor se tűrheti. Ha eltűrné, sőt ha biróhoz menne is panaszra s nem maga és nem nyomban szerezne magának elégtételt: örökre vége a becsületnek. Halálos holtig meg nem menekednék a gyalázattól. De még gyermekei se menekednének meg.

Hát a vallás? Hát a jó erkölcs? Hát a tízparancsolat? Hát Jézus tanitása? A ki téged kővel dob meg: kenyérrel dobd vissza.

Hejh-hajh! Mind szép és bölcs dolog ez! Csakhogy a nemes ember nem Jézus Krisztus. Nem is tudna azzá lenni. De ha tudna, se akarna. El nem tűrné azt szó nélkül a nemes ember, hogy a zsidók szép kényelmesen felhúzzák a keresztfára. Legalább egynek-kettőnek előbb kirúgná a fogát. Adta zsidaja! Még hangosan el is kerítené az ántiját.

De hát mégis csak olyan fordulatot vett a dolog, hogy Kerkapoly ítéletet kap. Pedig mikor Bóday Imre meghalt, még akkor nem is tudták biztosan az emberek, miben halt meg. Az anyakönyvben csak annyit jegyeztek meg, hogy meghalt 35 éves korában hirtelent.

Hanem hát a mindenféle borbélyok és felcserekaddig irgették-forgatták Bóday koponyáját, mig észre nem vették, hogy az bizony kegyetlenül be van törve. Kerkapoly pedig egyenesen megmondta, hogy arra a koponyára ama bizonyos áldomáson ököllel ütött egyet.

Komoly ember nem könnyelmű a balsorsban, nem is hirtelenkedő, nem is hanyag. Kerkapoly minden tisztes és minden szükséges lépést megtett, hogy a fenyegető Ítéletet magáról elhárítsa. Vallott ügyvédet is.

Közelgett az ügynek törvényszéki tárgyalása. Fölkereste testvérbátyját, a későbbi bires alispánt Kővágó- Eörsön. Akkor ugyan még nem volt alispán, hanem a szigligeti uradalom fiskusa, de már akkor is tekintélyes ember. Megkérte, járjon el ügyében s tudja meg kéz alatt, miként vélekednek a táblabiró urak az ügyről, Ítéletről.

Kerkapoly István kocsira ült s ellátogatott Veszprém- vármegyébe. Sorba szedte a táblabirákat s mindegyikkel tanácskozott az ügy fölött.

Különösen Kocsi Horváth Sámuellel, a későbbi alispánnal és országgyűlési követtel. Már akkor tekintélyes tisztviselője s táblabirája volt Veszprémvármegyének s döntő szava a Kerkapoly János elleni akczióban. Talán épen a szedria elölülője a második alispán helyett.

Ez is végigtapogatózott a táblabiró uraknál. Az eredmény nem látszott egészen kedvezőnek. Az általános vélemény az volt, hogy legalább három hónapi fogságnak kell lenni a büntetésnek. Bóday meghalt, annak halálát szó nélkül hagyni nem lehet. A Bóday-atyafiság tisztujitáson különben is sok szavazat, a táblabirákközt többen vannak; a kik azt a sok szavazatot maguk ellen zúdulni nem engedik.

Kerkapoly János szó nélkül, felindulás nélkül hallgatta meg az eredményt. Körülbelül tisztában volt vele előre. Érezte ugyan, hogy nem bűnös, de nyilvánvaló, hogy szerencsétlen. A közigazság a szerencsétlent is sújtja, nemcsak a bűnöst.

Hát az emberek ?

Az emberek véleményében senki se keressen se igazságot, se vigasztalást. Az emberek mindig bűnt szagolnak ott, a hol szerencsétlenséget látnak. Még a legjobb, legártatlanabb lelkek is azt mondják: isten büntetése. Az igazságot pedig az emberek néha ugyan véletlenül és vaktában megtalálják, de soha sem keresik. Száz dolguk van egyéb.

Kerkapoly el-elnézte ragyogó szépségű fiatal feleségét. Itt hagyni ezt az asszonyt s elköltözni tőle örökre. Pedig elköltözik. Ezt az asszonyt meg kell attól menteni, hogy elitéit ura legyen, a kinek csonka a tekintélye, a kinek árnyék van a becsületén s a kinek szennyes kézzel is tépdeshetik jövőre jó hirnevét. Az asz- szony nincs még harmincz éves s el kell válni tőle örökre.

El-elnézte apró gyerekeit. Erős férfi volt, fogait összeszoritotta, de azért egy-egy öreg könnycsepp le-legör- dült arczán. Négy kis gyerek. A legkisebbik még ölbeli, még szopós is. A legnagyobb se idősebb kilencz évesnél. Miként hagyhatná ő itt ezeket?

Özvegyet és négy árvát!

Hogy menjenek neki ezek a világnak? A világkemény szivü. — Hogy menjenek neki ezek a hosszú élet^^lk? Az élet viszontagsággal teljes. — A sorsnak kereke se lát, se hall. Vakon rohan előre s eltiporja sokszor az erőset is, a bölcset is. Hát a bánatos özvegyet, hát a gyönge árvákat hogy ne tiporná el, ha nincs ott az apának erős keze, a ki kiragadja előle s elháritja utjából?

Igaz ez, csakhogy ez az igazság rettenetesen fáj.

De hát másik oldala is van a dolognak. Az élet nagy, a büntetés kicsiny, az emberek feledékenyek. Nagy kötelesség az élet, azt teljesíteni kell. Csak erőtlen férfi teheti azt, hogy leveti vállairól. Az életet potom áron elvesztegetni nemes SZÍV nem teheti. Gyöngék és gyávák utolsó menedéke az!

Hát a becsület!

Ez a kérdés az igazi. Minden más kérdésre el lehet hallgatni vagy el lehet halasztani a feleletet: erre nem.

A becsületen folt marad, azon pedig foltnak lenni nem szabad.

A közügyek intézésében ezentúl nem vehet részt. A köztisztséget kerülnie kell. Nem azért, hogy ne volna joga hozzá. Nem is azért, hogy a mit elkövetett s a miért elitélték: az becstelen volna. Olyan ember ő most is, a milyen eddig volt s olyan férfi s olyan nemes ember, mint a maga fajából akárki a világon. Hanem azért, mert ő megérni nem akarja, hogy a közélet véleményharczában s indulatcsatái közt akadjon ember, a ki kicsinyléssel vagy szemrehányólag, gunynyal vagy lenézéssel tekinthet rá.

Imádott felesége megy az utczán, megy isten házába s oda járul az Ur asztala elé. Komolyan, nemesen, tisztes ruhában, szent áhitat ragyog az arezán. Kérdi az idegen ámulva: ki ez a derék asszony? Azt felelik: ez az, a kinek elitélték az urát.

Ott vannak az árva gyerekek. Fiák és leányok. Az életnek vásári zaja s ezer csatája zuhog körülöttük. Ha derék fiák és derék leá:n^olk: akad ellenségük. S lépten-nyomon hallhatják: ime, annak a fia, annak a leánya, a kit a nemes vármegye elitéit.

Nem úgy lesz. Őt nem Ítéli el. Első a becsület. Nem is első, hanem egyetlen értéke az életnek. Utána nem következik semmi. Ha elveszett: minden elveszett.

Kerkapoly János nem várta he az idézést, se a tárgyalást. 1828. évi márczius 5-én halva találták ágyában. Nem panaszkodott, nem vonaglott, nem átkozódott. Este gyöngéden megcsókolta jó feleségét, picziny gyermekeit, jó éjszakát kívánt nekik s lefeküdt. Reggelre meghalt.

Valami kegyetlen erős mérget vehetett be. Vöröses foltok támadtak a testén, kisebbek-nagyobbak. Az orvosok azt mondták: megfojtotta a patics, mert nem üthetett ki rajta, mivelhogy nagyon erős volt az ember.

Ez is jól van tudománynak.

így lett apátián árva a nagy miniszter már négy éves korában.

Özvegye nem szívesen beszélt a dologról. Fájt neki. Szinte ki merném mondani, hogy árvái sohase tudták meg a nemes apa halálának titkát. Nem tudta meg anagy miniszter se. Unokatestvére, Kerkapoly Tivadar barátom sohase mondta neki. Hanem a mikor a rokonok eljöttek a temetésre s eljött Kerkapoly István is, az elhunytnak legidősebb bátyja és testvére s mikor a szomorú özvegygyei a családi dolgokat, a gazdaság vitelét s a gyerekek nevelésének ügyét elintézték: akkor bizony megmondta az özvegy, hogy ő jól sejtette, isten megsúgta neki, hogy valami eféie nagy szomorúság lesz istenben boldogult férje ügyéből. De tudta ezt Ker-kapoly István is, hiszen János öcscse az ő atyafiságos test-véri szeretetébe ajánlotta özvegyét és árváit már előbb.

A gazdaság és az árvák!

Erre nézve bizony nyugodtan halhatott meg a jó apa. Felesége ritka asszony volt. Okos, sőt éles, nagy elméjű. Gyakorlatilag is jó gazda mind a belső, mind a külső gazdaságban. Nem adta bérbe javait. Maga ügyelt föl mindenre. Lányait nemes, jó magyar asszo-nyoknak nevelte, szerencsével is adta férjhez. Még unokáinak nevelésében is nagy része lehetett. Mind a két leánya hasonlitott hozzá, testileg, lelkileg.

Sohase ment újra férjhez. Pedig szép, lelkes és vagyonos úrnő volt. Az 1799-ik évben született, tehát férje halálakor még nem érte el a harmincz évet. Akkor még mind a lánynak, mind az asszonynak együttes szépsége megvan egész teljességben. Körül- rajózták a kérők. Hiába. Férjének emléke s gyermekeinek szeretete töltötte el szivét egészen. Szentnek tartotta ezt a kettős szeretetet, — meg nem engedte volna csonkulni se életben, se halálban.

Nagy gondossággal nevelte Károly fiát, kivált mikor Gábor fia, a legkisebbik, 1831-ben meghalt.

A fiú oktatása a jó falusi szokástól semmiben se tért el. Hat éves koráig otthon az anyai háznál, azután tiz éves koráig az elemi népiskolában, végül a pápai főiskolában jó tiz esztendőn keresztül. Ennyi idő alatt épen el lehetett végezni a gimnáziumot, a humaniórá- kat s a jogot. Legyen a gyerekből jogtudós, hites és okleveles ember, ügyvéd, táblabiró, vármegye ura. Egyébre, többre, nagyobbra gondolni se lehet. Szegény kálvinista nemes úgy se juthat a császár udvarába, hacsak szent vallását s önnön faját el nem árulja.

Ilyen világ, ilyen gondolat volt akkor.

Kerkapoly-ivadék pedig nem lehet áruló.

Hanem lehet valami más. Nem okleveles ember, nem vármegye ura, hanem ennél mégis különb ember. De még a főispánnál, a méltóságos urnái is különb ember. Mindenesetre hatalmasabb és tekintélyesebb ember.

Vájjon ki lehet ez, mi lehet ez?

Senki más, mint a szent-gáli öregbiró, vagy a szent- gáli királyi vadászbiró.

Ilyen nincs több az országban. Alispán, polgármester, városbiró akárhány van. Főispán is van vagy ötven, de szent-gáli öregbiró csak egyetlenegy. Öregbiró is van az országban ezer meg ezer, de szent-gáli csak egy. Az árvagyerek, a kis Kerkapoly Károly, hát eljuthat erre az egyetlenegy nagyon magas állásra is.

Jó feje van. Olyan feje van, hogy rektora, papja csak bámulni tudja. Többet tud a nagyobb gyerekeknél,többet tud a rektornál, papnál. Ha itthon marad s valami sok bolond tudományra nem adja a fejét: bizony isten szent-gáli biró lehet belőle. Apui-anyul nemes vér, birtoka is tekintélyes, termete elég erős és elég szemrevaló, nézése bátor, szava hangos; virtus is van benne elég, néhány tyúkot a szomszédoknál már agyondobált s úgy birkózik, mintha mestersége volna.

Hát miért nem lett öregbiró? Miért nem lett vadászbiró? Története van ennek, a melyre ki kell terjeszkedni. Jó anyja kereken kijelentette, hogy a kis Károly gyereket föladja a pápai iskolába. Az öreg pap Gaál tiszteletes úr is föladta mind a két fiát, a Petit is, az Imrét is, Gaál Petiből utóbb követ is lett és gazdag ember; — Gombásék is tanittatják a Mózes gyereket, az ő fia se lesz alábbvaló ezeknél. A nagybátyja is főbiró, az is tanittatja minden gyerekét, a bakonyi Kerkapoly-gyerek se nőhet úgy fel isten számára, mint a bakonyi bükk. Mit szólnának hozzá a zalavármegyei és somogyvármegyei atyafiak?

A szent-gáli biró okos ember volt, kitalálta a megoldás módját. De hogy a megoldás módját nyájas olvasóm világosan megérthesse, valami más kérdésre előbb ki kell terjeszkednem.

Mondtam már untig, hogy Szent-Gálon királyi vadászok laktak. De nem olyanok ám, a kiknek j ágéri a neve, vagy kerülői, vagy erdészi, vagy valami császári királyi alkalmazotti. Dicső Árpád apánk fiai és unokái tették őket királyi vadászokká s bizony őkmeg is maradtak olyanoknak, a milyenek jeruzsálemi Endre királyunk alatt voltak. Tatárjárás, törökjárás, németjárás nem változtatott rajtuk semmit. Semmiféle pogányellenség le nem győzte őket soha.

A szent-gáli királyi vadászok életét, történetét, természetrajzát, hagyományait másutt Írom meg, másutt lelik föl olvasóim e könyvemben. De történetük kis részlete a nagy miniszter gyermekkorával függ össze, ezt hát itt kell elmesélnem.

Az évenkinti hűbér vadak tömegéből állott. A hűbért minden év karácsony ünnepére el kellett szállitani a királyi udvarba. A mig a királyi udvar Székes-Fej ér- várott vagy Budavárában vagy Yisegrádon volt: addig nem volt a hűbér beszolgáltatásával semmi baj, semmi nehézség. Fölrakták a kocsikra Szent-Gálon s lerakták Budán vagy Yisegrádon vagy a hol a királyt megtalálták. Ebből állott a szállitás.

Azonban a mohácsi csata után nagy változás következett. Német lett a király s a király ezentúl nem a mi szép országunkban lakott, hanem Bécsben lakott, ott volt az udvara Ausztria-országban, németek földén s maga az udvarbeli népség is azontúl német volt, cseh volt, mindenféle idegen volt, de semmiképen magyar nem volt.

Ezzel a népséggel kellett szóba állani, hogy a hűbér a király konyhájába, a király asztalára jusson.

De hát hogy lehet e népséggel szóba állani? Szent- Gálon olyan ember nem volt, a ki németül vagy csehül tudott volna. Még ha lett volna is: az olyanembert öregbirónak vagy vadászbirónak a világ minden kincséért meg nem választották volna. Az olyan ember nagyon bűnös, nagyon tökéletlen ember lett volna a királyi vadászok szemében s köztisztségre sehogy se lehetett méltó. A ki már németül vagy csehül tud: annak lelke már valamely részben német vagy cseh. Már pedig a királyi vadászoknak csak olyan ember kell, a kinek minden részében magyar a lelke. Az pedig ezer éves szent igazság, hogy az öregbirónak és a vadászbirónak ott kell lenni személy szerint a hűbér átadásakor a királyi udvarban.

Egy-két századon keresztül csak el voltak valahogy a deák szóval. Elvitték a papot is; a ki jól tudott deákul, görögül és zsidóul. Találtak olyan embert, a ki az osztrák földön is tudott deákul. A királyi udvar-ban éppen sokat találtak. A tiszteletes úr hát valahogy csak megtudta magyarázni mi járatban vannak.

Ez is bajjal járt. Ki prédikál, ki temet, ki esket, ki keresztel, ki vigasztalja a haldoklót addig, mig a pap vadat hord a királyi udvarba ? Egyszer meg el is fogták a papot, alig tudták kiszabadítani s hazahozni. Akkor volt ez, a mikor a kálvinista papokat tömlöczbe és gályákra hurczolták s vasat tettek kezükre-lábukra. Ez bizony gondolkodóba ejtette a papokat is. A manónak legyen ahhoz kedve, hogy az ember jó szivvel adót vigyen a királynak s hálából aztán az embert elhur- czolják gályarabnak. Változtatni kellett a dolgon.

Már azért is, mert mindinkább ritkult német földön az emberek száma, a kik deákul is tudnak. A németpedig — istenadta fajzatja — nemhogy megfogyatkozott volna, sőt mindinkább szaporodott. A vármegyében ugyan el lehetett utazni magyar szóval, sőt még a Rábaközön is föl egész Sopron városáig, de már azon túl rettenetes tudatlanok az emberek. Ha megfeszülnek, se tudnak magyarul, hanem csak németül. Az ország határán túl éppen csak németül. A jó szent-gáli királyi vadász el nem tudta gondolni, hogy tud az a sok német egy csomóban megélni, holott az ő jó, értelmes magyar nyelvét egyik se tudja megérteni ?

Segiteni kell a dolgon, még pedig egyszerűen. Be kell menni az alispán úrhoz s meg kell kérni, hogy a nemes vármegye adjon tolmácsot a királyi vadászoknak, valahányszor a hűbért viszik a bécsi királyi várba.

Adott is.

Keresett valami cseh muzsikust vagy kórusnémetet, a ki onnan származott nyugat felől, a németek földéről, a ki már Veszprémben a székesegyház zenekarában megtanult magyarul s az utat ismeri Ausztriába, hisz onnan jött a jámbor.

Csak ott terem ám Szent-Gálon s előadja, hogy ő lesz majd a tolmács a királyi udvarba, ő jár majd a nemes urak, királyi vadászok élén.

Jól van. Jó szóval, jó szivvel fogadják s minthogy ma még nem evett, étellel-itallal jól is tartják. Sőt barátságosan azt is megkérdik tőle, mi az igazi mestersége ?

Ő ugyan kórus-muzsikus a templomban, de egyébként rézöntő.

Rézöntő!

Furcsa mesterség. Mindegy. Sokféle népe van a jó Úristennek. Hogy rézöntő is legyen a világon: arra nem gondoltak volna. De hát azért jó lesz tolmácsnak.

Hát a hitvallása ugyan miféle legyen?

Igaz keresztény katholikus, vulgo: pápista. Hogy is lehetne más a kórus-muzsikus ?

Ez már nagy baj. Ezt már könnyedén venni nem lehet. Ezt a köztársasággal tudatni kell. Össze kell hivni mind az egyházi, mind a világi elöljárókat s tanácskozni kell a fölött: mitevők legyünk?

Akkor bolond világot éltünk s a különböző egyházak és felekezetek hivei éppen nem voltak nagy bizoda- lommal egymás iránt.

Összejött a nagy tanács s érett megfontolás után azt határozta, hogy a nemes vármegye által küldött tolmácsot el nem fogadhatja. Hogy németül is tud: az még nem volna baj. Hiszen éppen azért kell tolmács. Még azt is elnéznék, hogy rézöntő és muzsikus. Az ő szerencsétlensége s nem a királyi vadászoké. De hogy pápista: ebben nagy veszedelmet látnak. Ez nem az ő felük nyája. Tisztelik, becsülik a jámbor, istenfélő római katholikus atyafiakat, de igy a dologban meg nem nyugodhatnak. Hiszen ő köztük senki se tud németül, csak a tolmács. Hátha a tolmács el találja adni a nemesi köztársaságot a németnek. Kutyavilágot élünk. Ne higyjünk, atyafiak, a németnek, akárhogyanhitegetnek, kivált ha az a német nem a mi hitünkön való.

Ez lett a határozat.

Kocsira rakták a rézöntőt s visszaküldték Veszprémbe az alispánhoz. Küldjön a nemes vármegye nekik olyan tolmácsot, a ki a mi hitünkön való igazi kálvinista.

Most lett aztán fennakadás.

Kihirdették az egész vármegyében, hogy bécsi útra, a királyi vadászok számára oly igazi kálvinista embert keresnek tolmácsul, a ki a német szót meg is érti, beszéli is s meg is tudja magyarázni. A járásbeli szolgabirák tűvé tettek minden falut, minden várost, kiküldték puhatalódzni a pandúrokat is, de olyan kálvinistát, a ki németül is tudott volna, nem találtak az egész vármegyében. Se a felső vidéken, se Pápa felé, se Somlyó környékén, se Nagy-Vázsonykő körül, se a Mezőföldön. Lehet, hogy akadt volna, de a mint megtudták, hogy szolgabirák, pandúrok keresnek németül tudó kálvinistát: hejh-hajh, nagy gonosztevő lehet az, bizonyosan kerékbe törik, — de úgy eltagadta minden kálvinista, hogy életében valaha csak egyetlen német szót is hallott, mintha a tagadásra valamennyi szántszándékkal összebeszélt volna.

Noha az is bizonyosnak látszik, hogy csakugyan nem tudott németül egy se. Hiszen még ma se tud; — istennek légyen örök hála.

E kísérlet után nagy dologra határozta el magát Szent-Gál nemesi köztársasága.

— Ne szoruljunk atyafiak senkire se. Még a nemes vármegyére se. Hanem taníttassunk magunk egy jófejű gyereket német szóra. Azután, ha felnő, tegyük meg jegyzőnek, segédjegyzőnek, ha éppen nem volna magának miből megélnie. Adjuk ki cserébe, azután adjuk föl Pápára, ne is legyen egyéb kötelessége, csak esztendőnként egyszer a bécsi ut.

Nos hát az öregbiró ezt a megoldást találta ki özvegy nemzetes Kerkapoly Jánosné asszonyom számára, hogy a tüzes eszü, jó fejű Károly gyereket az életpályán segíthesse. Legyen a köztársaság tanítványa s majdan bécsi tolmácsa.

A jó özvegynek ugyan nem kellett a segítség. Telt a tanulásra a magáéból is. Se a maga szabadságát, se a Károly gyerek szabadságát el nem adta, de azért nem tiltakozott a terv ellen. Költeni ugyan a közpénztárt se ruhára, se könyvre, se tandíjra, se lakásra és élelmezésre nem engedte, de azt mégis jó szívvel látta, ha a keresztapák egyszer-másszor befogtak s a gyereket vagy elvitték a főiskolába vagy onnan hazahozták. Azt se bánta, ha kalbászt, sonkát, szalonnát, tölteléket, süteményt küldtek neki időnként.

Letelt a négy gimnáziumi esztendő. Az öregbiró nyugodt lélekkel várta, hogy most már a fiú itthon marad s nemes embernek és királyi vadásznak készül. Azonban nagy csodálkozással csak látja ám, hogy az iskolai szünidő elteltével megint csak megy a Károly gyerek Pápára. Most már az ötödik latin osztályra.

Megszólítja a jó édes anyát.

— Ugyan, ugyan, hugomasszony, a Károly gyerek megint Pápára indult.

— Már csak hadd végezze, urambátyám, az ötödik osztályt is. Eddig meg vannak vele professzorai elégedve.

— Hát a német nyelvvel mennyire van?

— Ezt már nem tudom, urambátyám, megítélni, de a napokban hallotta Samu zsidót beszélni s kinevette. Ebből gondolom, hogy valamit megértett.

— No csak iparkodjék!

Eltelt az ötödik esztendő is s a hatodikban megint csak ment a gyerek a főiskolába. Az öregbiró megcsóválta a fejét.

— Mit akar, hugomasszony, azzal a gyerekkel?

— Nagyon szeret tanulni, urambátyám, hát azt gondoltam, csak folytassa iskoláit. Ha Isten megsegiti, lehet belőle fiskális is, vármegye ura is. Lám, nagybátyja is alispán lett, követ lett.

Az öregbiró nagyon megsajnálta a jó édes anyát.

— Nem ér az a sok tudomány, hugomasszony, semmit. Akkor a Károly nem lehet a mi emberünk. Mit kezdjünk mi tudós emberrel? Én se tanultam, lássa, mégis szentgáli öregbiró lettem. Azután azt mondja hugomasszony, hogy fiskális is, alispán is, követ is lehet belőle? Hát hiszen az még lehet. De Isten engem úgy segéljen, ha annyit tanul, szentgáli biró soha se lesz belőle!

Nem is lett.

De ily módon sejtette fia jövendőjét a jó édes anya is.Hejh, ha a jó öregbiró megérte volna, a mikor a gyerekből az ország hatalmas kormányzója, a királynak és nemzetnek benső, bizalmas tanácsadója lett!

IV.

(Kerkapoly Károlyt föl kell fedezni. — Miért feledték el ? — A nemzet nagyjai. — Kerkapoly és a népszerűség. — Tanárom volt. — A tudomány német mívelésének módszere. — Megfertőzhetik vele a magyar míveltséget. — A nagy miniszter tanárai

— Vály Ferencz. — Bocsor István. — Tarczy Lajos. — E tanár jellemzése.)

A nagy miniszter életének négy korszakáról lehet beszélnünk.

Tanulókora az első.

Tudományos működése a második. E korba esik pápai taúársága.

Államférfim pályája a harmadik. Ebben volt képviselő, politikai iró, államtitkár és miniszter. A kormányzó férfi nagy tervei és alkotásai e korra esnek.

Végre életének negyedik korszaka: egyetemi tanársága 1875-től haláláig, 1891-ig.

Minden korszakról mondanom kell valamit. Az elsőről és utolsóról csak keveset. Egyetemi tanárságáról hallgatóinak kell majdan megemlékezniük. Ha több ' ezer hallgatója közt csak egy-kettő is akadt, a kinek szelleme megközelíti az övét, akkor egyetemi tanárságáról szép hagyományok alakulnak. Tanulságosak és gyönyörnyujtók.

Sok ember előtt bizonyára feltűnő, hogy én Kerka- polyban nagy minisztert, nagy történelmi egyéniséget látok. Bizonyára azt látok. De határozottan kijelentemmeggyőződésemet, hogy mindenki azt lát, ha igazán megismeri.

Csakhogy Kerkapolyt föl kell előbb fedezni.

Vájjon mit tud ma a közéleti tudat Kerkapolyról ?

Volt egy nagy elméjű és hatalmas előadásu egyetemi tanárunk, a ki tankönyvet nem irt s a kinek tudása csak hallgatóinak töredékes jegyzeteiben maradt fönn. De még e jegyzetek se láttak egészben sajtóvilágot. Korábban miniszter volt, de népszerűtlen. Keze alatt szerencsétlenül alakultak az ország pénzügyei és csaknem csődbe jutott az állam. Pedig ő maga meg-" gazdagodott, sőt az ellenzéki pártok szentül meg voltak győződve, hogy a közvagyon igazgatásában nem is volt tisztakezü. Halála óta nem beszél róla senki. Se a sajtó, se a történetirás, se az egyéni emlékezések. A Tudós Társaság ugyan elmondta fölötte emlékbeszédét, minthogy alapszabályai igy parancsolják, de ezzel azután örökre be is zárta életét s életének emlékezetét.

íme, ennyit tud róla a közéleti tudat. Nem az a szomorú, hogy ily keveset tud. Hanem az, hogy történeti alakját ily kicsinynek látja s kicsinységében is ily homályosnak. Mintha csak oly semmit se érő, közönséges halandó lett volna, a milyenek az állami közélet áruraktárában felhalmozvák, a honnan a minisztereket kiszedegetjük s a hova használat után megint visszarakjuk, vagy vissza se rakjuk, hanem csak az ószeresek kezére adjuk.

Nem.

Kerkapoly nem ily raktári árukészlet volt. Hogy aközéleti és történelmi emlékezés mégis igy bánt vele: annak tisztán fölismerhető rettenetes oka van.

A nemzedék, melyben élünk, kicsinyes és hitvány. Nincsenek igazi nagyjai. Nem ismer egyet se, nem is tart szükségesnek egyet se s azért nem is segit kiképződni egyet se.

Vannak ugyan e nemzedéknek is nagyjai, de csak olyanok, a kiket hatalmuk, hivatali állásuk vagy bőkezűségük tett nagygyá. Ezek még türhetők. Ezek még nem viszik a társadalmat erkölcsi romlásba. Ilyenek mindig voltak s mindig lesznek. Voltak még Széchenyi, Deák, Kossuth életében is. Az eféle nagyságokat szokásból s a kényelem kedvéért én is elfogadom nagyságoknak. Olyanok, mint a bankjegy. A mig forgalomban vannak, annyit érnek, a mennyi rájuk van Írva. A mint kiestek a forgalomból: semmivé válnak, sőt gyakran szemétté.

De vannak e nemzedéknek másféle nagy emberei is. Olyanok, a kiket összebeszélés, pártönzés, érdekek szövetkezése, szerencsés névvel születés, napi sajtó zengése s egyéb eféle hiábavalóság tesz nagygyá s tart meg a nagyság emelvényén. Az ilyenek különös ügyességgel kezükbe veszik a nemzet ügyeinek vezetését s valamelyik szép napon arra ébred a nemzedék s arra ébrednek ők maguk is, hogy ők a nemzet vezérei, a Széchenyik, a Deákok, a Kossuthok.

Lángelméjük nincs. Alkotóerejük nincs. Elméjük képességei köznapiak. A nemzet nagy czeljaiért való rajongó lelkesülést nem ismerik. Életük egész értékétföl nem áldozzák ideálért, de minden ideált feláldoznak hiúságból s az élet jogos, de apró örömeiért. De ügyességük bámulatos. Széchenyi, Deák és Kossuth ügyessége csak paraszt együgyüség ő mellettük. Szónokok és államférfiak, bujtogatók és ámitók tudnak lenni egyidőben, egyszerre és egymásután.

Szerfölött élelmesek. Szellemük s egész életük hasonlit a fiókos szekrényhez. Szép az a szekrény, diszes, ragyogó, művészi, de fiókjai tartalmára ne legyünk kiváncsiak. Az egyik fiók kurucz kincsekkel, a másik labancz jutalmakkal van tele. Az egyiket majd szétvetik a lángoló hazafiság erős mondásai, a másikban rettentő háborgásban hemzsegnek az önzés ádáz indulatai

De sikerük mindig van’. Mindig Lafontaine kocsi- rudjának elején üldögélnek. A tömeg, az ártatlan és bámész tömeg pedig csak a siker csillogását látja. Csak azt becsüli, csak azt ünnepli, csak azt gondolja nagynak és dicsőnek.

Ez a nemzedék már meglehetősen idős. Több már harmincz évesnél. A mióta Deák otthagyta a közélet vivótermét: azóta tart. S a látás határának szélein még nem látom azokat a tüneteket, melyek biztosan tájékoztatnának az iránt, mikor lesz e kornak vége s e nemzedék mikor adja át helyét nemesebb, dicsőbb, nagyobb nemzedéknek. Mikor lesznek a hazának megint igazi nagyjai? Költők, tudósok, nagy alkotók, magyar nemzetnek istenadta vezérei !

Kerkapoly egyéniségének nagy méretei már ily korban, ily nemzedék előtt fejlődtek ki. Ha nem voltak kikiáltók, a kik a méretekre naponkint ráterelték a tömeg figyelmét, a tömeg nem igen vette észre s a sokadalmi zűrzavarban nyomban elfelejtette azokat.

Nem volt, nem lett népszerű. Pedig alkotmányos életben erre nagy szükség van.

Valamikor, még minisztersége előtt igy vélekedtem Kerkapoly népszerüségééől:

— Általában Kerkapolynak nem kenyere a népszerűség. Se a közéletben, se az irodalomban, se a politikában nem érti ama fogásokat, melyek a népszerűséget fölidézni nemcsak képesek, hanem szükségesek is. Nemcsak nem érti, de nem is törekszik érteni. Elhatározásainál, cselekvései közben sohase jut eszébe, vájjon a népszerűség esetlegei mellette vagy ellene hajlanak-e s vájjon mit szól eljárásához a világ?

Előtte nincs más világ, mint az okos ember. Nincs más érv, mint az észszerüség, nincs más nagyravágyás, mint használni, nincs más gyönyör, mint a munka.

Ha bevégezheti munkáját, melyről meg van győződve, hogy észszerű; ha látja, hogy az hasznos s ha azok, a kiket ő okos embereknek tart, elismerésüket igy, vagy amúgy kifejezik: teljesen meg van elégedve s többé vissza se gondol a bevégzettekre. Igaz, hogy azok, a kiket ő okos embereknek tart, nagyon kevés számmal vannak.

A jellemnek minden anyaga megvan benne ahhoz, hogy iszonyú forradalom esetén vagy teljes békeidő alatt a kedélyek teljes nyugalma közt tehetségének s a nemzet erejének segítségével történeti nagyságra emelkedjék, de hogy ez lehető-e a mi időnkben, lehető-e a mostani átmeneti korban, erre nem mernék biztosan felelni. E kor a bevégzett remek jellemeknek nem kora.

A történeti nagysághoz nem elég a bevégzett jellem. Nem elég a lángésznek ragyogó hatalma. Nem elég még az ernyedetlen munkásság sem. Mindez szükséges, de szükséges ezenkívül alkalom az alkotásra s az alkotott intézmények maradandósága. Más szóval a tökéletes siker.

Ez volt véleményem Kerkapolyról, a mikor még nem volt miniszter, de a mikor már bizonyos volt, hogy azzá lesz. Majd, ha miniszterségén végignézünk, meglátjuk : csalódtam-e, nem-e ?

Bizony fel kell őt a mai nemzedék számára fedeznünk. S a jövendő számára is.

A nemzet legnagyobb, legbecsesebb kincsei közé tartozik nagy embereinek száma, jelleme, egyénisége s valódi dicsősége. Az egymásután következő nemzedékek igazi önérzetét semmi se fejleszti s nemesiti jobban, mint az igazi nagyok emlékezete. Kerkapoly igazi nagyja volt a magyarnak.

Föl kell őt fedeznünk azért is, hogy alakját szembeállítsuk a mai kor csenevész nagyságaival.

Az ügyeskedés művészetével készitett nagy emberekből előbb-utóbb kiábrándul a nemzet. Most bennük látja vezéreit, a dicsőket s ámulatában boldog. De ha majd kiábrán dúl? Mi lesz akkor? Mily keserű lesz a csalódás! Mily gyorsan pusztul el a nép bizodalmaakkor még oly férfiak mellől is, a kik azt megérdemelnék ! S a kiknek arra szükségük volna.

Meg kell mutatni nemzetünknek, hogy mindig voltak igazi nagyjai, habár abban a porfelhőben, melyet a közélet harczainak förgetege fölkavart, nem látta is tisztán vagy talán félre is ismerte őket. Keménye és bizodalma és önérzete csak igy maradhat ép.

íme, gondolataim, melyek arra birtak, hogy a nagy miniszterről Írjak.

És tanárom is volt. ügy hiszem, a tudomány szerelmét ő erősitette meg bennem. És bizalmas, benső barátom is volt. Sok napot és sok éjszakát töltöttünk együtt a hazánk kegyetlen végzete fölött való tépelő- désben. Ezek is elegendő okok arra, hogy megörökítsem nevét legalább annyira, a mennyire Írói képességem kis ereje kiterjed.

A tudás természetéről némileg másként vélekedem, mint általában az emberek. Én a magam tudását tartom a legjobb tudásnak a közélet férfiai részére. Megengedem, hogy a szaktudósok s a tanszék férfiai számára másféle tudás kell. Vagy legalább másféle tudás is jó. De én az én tudásomat oly módszerrel szereztem, a melyet Kerkapolynál is észrevettem. Meglehet : ezt a módszert is tőle tanultam. E módszerrel ismertetem az ő életét is.

Azt a tudást, melyről azt mondom, ez az én tudásom, én részint komolyan, részint pajzánul magyar tudásnak is szoktam nevezni. Nem azért, mert a tárgya főleg magyar dolog. Lehet az idegen dolog is, lehet 14az a természet és a társadalmi élet tüneményeinek távoleső bizonyos összessége is. Azért nevezem magyar tudásnak, hogy megkülönböztessem a német tudástól, a tudományok mivelésének német módszerétől s különösen attól az átkozott rossz szokástól, mely a magyar elme s a magyar miveltség számára elégnek véli a német miveltségnek birálat nélkül való egyszerű, szolgai átvételét.

A tudományok mivelésének német módszerét én se szépnek, se jónak, se tökéletesnek nem tartom. A.tudo- . . . mányok mezején az angol és amerikai módszert, gondolkozást, hogy úgy mondjam: észjárást tartom én tökéletesnek. Efféle észjárás volna a magyar is. Az angol faj szelleme szerint gondolkodom magam is. A német nemzet minden tekintetben nagy és miveit nemzet, a tudományok mivelésével sok fia foglalkozik s kétségtelenül vannak kiváló Írói, kiváló tudósai. De például Gibbont, Darwint, Ruskint, Carlylet és Tocque- villet is hiába keresnénk a németek közt. Hiába keresnénk a gondolkozás terén Deák Ferenczet is. Nincs.

Szomorú tüneményt veszek észre több mint ötven éve. Tudósaink s különösen az Akadémia és tanszék férfiai szolgai alázatossággal forditgatják csúf magyar nyelvre a német könyveket, sőt a német szellemnek az osztrákság által megfertőzött tudománybeli termékeit is. Nevük, mint szerző neve, ott csillog-villog a könyvek czimlapján. S a magyar társadalomba s a magyar közéletbe e czimen befészkelődnek mint tudósok, bölcselők, jogászok, történetirók, tanárok, akadémikusok, sőt, mint képviselők s államférfiak is. Pedig minden tudásuk s tudománymivelő munkásságuk abból áll, hogy egy-két jó, vagy rossz, silány, vagy épületes német munka tartalmát minden biráiat nélkül, egyéniségük és magyarságuk szellemi műhelyében való minden átdolgozás nélkül vakon és siketen elsajátitják, hitvány, sőt undorító magyarsággal megírják, művüket a közönség és a tanuló ifjúság elé lökik, az Akadémia és hírlapok segítségével agyonmagasztalják s azzal oda állanak a nemzet elé, mint a nemzet kiváló tudósai.

Boldogtalan nemzet! Valamelyik szép reggelen csak azt veszi észre, hogy jeles tudósa sok van, de magyar tudósa egy sincs.

Mivé tette már e veszedelmes irány törvénykönyvünket s törvényeink szövegét is! A tudós akadémiának erre ügyelni nincs ideje, nincs tudása, nincs kötelességérzete, de mondjuk ki őszintén, nincs erkölcsi képessége se. Néhány magyar történetírói kísérletet, néhány természettudományi s magyar nyelvészeti búvárlatot kivéve, egész tudományosságunk nem egyéb, mint szemét, melyet a német földről Ausztrián át söpörnek át hozzánk. Hol vannak az önálló elmék bátor vállalkozásai, a magyar megfigyelések becses eredményei, a magyar tudományos nyelv tökéletességei? A jogtudománynak és alkotmányi tudománynak az ezer éves magyar államéletnél érdekesebb és gazdagabb forrása nincs a világon. Vájjon mit tud ebből csinálni egyetemünk és tudós társaságunk? Semmit. Vagy legfölebb magyar szavakkal irt ostobanémet munkát. Hova jutott ma már a tudományosság magyar nyelve, magyar irodalmi stílusa ? Hatvan-hetven év előtt szebb, jobb, gazdagabb volt a tudomány nyelve és magyar volt. Kölcsey, Deák, Fábián, Zsoldos, Foga- rassy, Zádor nyelvén melyik egyetemi tudósunk képes ma Írni a jogtudomány nagy kérdéseiről ?

De ne folytassuk tovább. Még maga az óriás agyú s tökéletes magyarságu Kerkapoly is megtévedt s téves utón járt jó darabig, mig végre állam, férfiúi működése közepett észrevette azt a veszedelmes és utálatos irányt, a melyben tudományos mivelésünk vonaglik.

Elbeszélésem folyamán sokszor kell még e tárgyat érintenem.

A jó édes anyának igaza volt, mikor azt mondta a szent-gáli öregbirónak, hadd tanuljon még a fia, elég buzgósággal tanul, tanárai meg vannak vele elégedve.

Kik voltak ezek a tanárok: elmondom.

Meg kell jegyeznem, nincs olyan tanár a világon, a ki tanítványának mélyen járó nagy elmét tudna adni s tanítványa gondolkozásának különös erejét és eredetiségét meg tudná teremteni. Ezek a természet különös és ritka jelenségei. A természet oly törvényei szerint jönnek létre, a melyeket még nem ismerünk s talon soha nem ismerünk. A történet ezer tanúbizonyságot nyújt arra, hogy nagy apának hitvány szülötte, nagy gondolkozónak hülye magzatja támad. De megfordítva is. Jelentéktelen szülőktől az emberiség számára sok teremtő nagy szellem született.

Deáknál és Jókainál elmélkedtem már e fölött.

Abban állapodtam meg, sok nemzedéken át, apákról fiatra és unokákra kellett lassankint összegyűlni annak az óriási szellemi erőnek, a mely elvégre Deákban és Jókaiban kipattant s emberi alakot öltött. A tüneményt másként megérteni, megmagyarázni nem tudom. Más magyarázatot el se fogadhatok.

Ez az eset Kerkapolynál is. Ép oly nagy elme, mint azok, noha elméje más természetű. És eredeti és óriási jellem ő is. Ezt születésével kellett örökölnie. Az elmének és jellemnek erejét és anyagát nem tanáraitól nyerte.

Egy tanára, később tanártársa, Vály Ferencz volt, Jókai testvérnénjének, Jókay Eszternek férje. E férfiúról bővebben Írtam A Jókay nemzetség ezimü művemben. Jellemképző hatása csodálatos volt e nemes férfiúnak. Nekem is tanárom volt, hálával emlékezem rá, a mig élek. Nem volt előadása, a melyben az emberiség történelmének valamelyik nagy és dicső alakjáról meg ne emlékezett volna, nagy jellemének egyik oldalát előttünk föl ne tárta volna. S belénk lehelte.

— Ilyenek legyetek!

Jellemképző hatása, nagy hatása volt Bocsor Istvánnak. Édes és szelid, de komoly lélek s remek jellem volt ez a tanár.

Egyszerű, szegény, jobbágy sorsban levő szülők gyermeke Enyéngről, Veszprémvármegyéből. Járt külföldi egyetemeken, utazott a nyugati országokban, még a pirénei félsziget országaiban is. Eleintén a latinnyelvet és irodalmat, később a világtörténelmet s Magyarország történetét tanította. 1837-ben iktatták be mint rendes tanárt a pápai főiskola tanszékébe. Kocsi Sebestyén Gábor tartotta az egyik beiktató beszédet. Éles elméje nagy jövő sarjadzását látta az ifjú és uj tanárban. Az 1848-iki nemzetgyűlésben képviselő volt szülőföldéről. A Batthyány-kormánynak volt rendületlen hive. Kezdettől fogva rettegett függetlenségi harczunk iszonyú bukásától. Mint történetiró gondosan mérlegelte a küzdő felek erőarányait s a mi erőnket gyöngébbnek találta. Nekem is tanárom volt iskolai pályám végéig. Komolysága, lassú beszéde, lassú mozgása miatt az öreg Bocsor«-nak neveztük mi is s nevezték már Kerkapoly tanuló korában is.

Sok tudományos könyvet irt tökéletes, tiszta magyarsággal. Latin nyelvtana valósággal remek olvasmány. A mi bölcs mondása van a világ latin irodalmának hazáról, hazaszeretetről, szabadságról, hősiségről, férfierényekről, emberszeretetről s a nők tiszteletéről, mind azt rakta bele latin nyelvtanába például, olvasmányul, szólásmódul. Azokat kellett magyarból latinra s latinból magyarra forditgatni. Azokat kellett elemezni. S ő minden bölcs mondásnak s minden példabeszédnek elmondta eredetét, történetét. Egy-egy órai előadás alatt a hősi költészet tündéri birodalmában éreztük magunkat.

Hát a mikor a világtörténetet magyarázta! Hellász hőskorát s a római köztársaság nagy dolgait. Szabadelvű volt az emberiség élettörténeteinek felfogásában tökéletesen. Rotteck—Welcker-féle felfogás hive. Azzala költészettel, azzal a bájjal adta elő a történetet, a melylyel később Maeaulay és Carlyle varázsolt el bennünket.

Hát a mikor a magyar nemzet habsburgi történetét adta elő, a Bethlenek és Rákócziak barczát s fajunk tenger szenvedését! Az osztrák rabiga törte nyakunkat, nem volt szabad világosan beszélni. Hányszor akadt torkán a hang! Hányszor csordult ki könnye, a mikor Szelepcsényi, Caraffa és Kollonics koráról beszélt J Ilyenkor nem tudta az előadást folytatni. Fejét csóválta, s kezével legyintett s lassú hangon csak annyit mondott:

— Sokat lehetne erről mondani, amic^i! Talán majd máskor!

Ilyenkor a hazafi fájdalom fojtotta el hangját.

Hányszor adott jó tanácsot, a mikor a Habsburgok uralmáról beszélt.

— Szeressék az embereket, amici, de a múltat soha el ne feledjék, soha meg ne bocsássák!

Hosszú nemzedék gazdagodott szellemének kincsein s könyvei nagy számuak s ma is becsesek. De az Akadémia nem választotta meg levelező tagjának se. Mit mondjunk erre ?

Mondjuk azt: nem is lehetett egyebet várni az Akadémiától.

Kegyetlen kurucz volt az öreg Bocsor. De kurucz- ságát nem Thökölynél és Rákóczinál s nem is Bocskaynál és Bethlennél kezdte, hanem egyenesen Szent Istvánnál.

Szent István volt az első labancz. Ő házasodott össze a némettel. Ő árasztotta el papokkal és németekkelaz országot. Minek nekünk annyi pap és annyi német ? Ő irtotta ki tűzzel-vassal a régi ősmagyarság minden dicső emlékét. Ő változtatta meg régi alkotmányunkat s ő törekedett arra, hogy utána még királyunk is német legyen. A sok idegen ajkú csavargó, koldus népségeket ő hozta a nyakunkra. Ő hirdette először, hogy csupán a magyar nemzettel nem lehet kényelmesen uralkodni. Szóval már Szent István meg volt romolva egészen, labancz volt, német volt, máig se tudtunk bolond alkotásaitól megszabadulni. Ezek az ő nézetei.

Ilyen nézetű embernek, ilyen istentől elrugaszkodott tudósnak nem lehet helye az Akadémiában. Hajh, minő förgeteg lenne abból.

De azt se hiszem ám, hogy az öreg Bocsor István elfoglalta volna valaha helyét az Akadémiában. Mit csinált volna ott az ő vad, nyers, tiszta történeti igazságaival ? Nem szabad a hivatalos igazságokat efféle goromba igazságokkal pellengérre állitani.

Azt a nagy ideálizmust, a mely Kerkapoly lelkében gyökeret vert s a mely őt egész életén át vezette, bizonyára nagy részben az öreg Bocsor szelleméből merítette.

Másik nagy tanára volt Kerkapolynak Tarczy Lajos. Ez már a jelenkor embere, Széchenyi barátja. Az Akadémia rendes tagja. Nagy elme, nagy tudós, kiváló szellem ő is, de egészen más természetű.

Tarczy Lajos is megjárta a német egyetemeket. Ő volt a legelső ember Magyarországon, a ki Hegel bölcseleti felfogását a tanári székből fejtegette. AzelőttKant filozófiája volt divatban. Annyira divatban, hogy a jó öreg, úgynevezett vaskalapos kálvinista papok és esperesek hallani se akartak más tudományról. Még akkor se, mikor Kerkapolyt 1847-ben tanárnak választották. Az egyházkerület közgyűlése választotta ugyan, de ott ők voltak az irányadók. A bölcsészeti tanszékre választották, de egyúttal kikötötték, legalább ki akarták kötni, hogy Kerkapoly a hegeli bölcsészetek nem adhatja elő. Nevetett az ily felfogáson.

— Hogy önök engem tanárnak választanak-e vagy nem, az az önök dolga. De hogy én minő tudományt adok elő, az az én dolgom.

Jogából, szabadságából nem engedett s a jó öreg vaskalaposok kénytelenek voltak az ő tudományát elfogadni.

Tarczy Lajosról itt röviden emlékezem. Nekem is tanárom volt. Műveim valamelyik kötetében, mikor meghalt, bővebben szóltam róla. Kiváló tanár volt. Á természettan tudományos magyar nyelvének ő a megalkotója. Nyelve ma is szép nyelv. Ő teremtette meg a pápai kollégiumban a Képző Társulatot, a tanuló ifjak önképző körét, a hol az ifjak költői és szépirodalmi műveiket felolvasták s megbirálták s egyúttal érdemök szerint erkölcsi jutalomban részesí-tették. Egykor buzgó tagja voltam magam is. Tagja volt Kerkapoly is, még pedig munkás tagja. Egy időben s együttfutotta a magyar szépirodalmi versenyt Jókaival, Petőfivel. Ragyogó kor volt az 1840-től 1848-ig. A dermesztő álomból fölébredt nemzet munkavágyának mámoros kora. Különösen meglátszott ez akkori ifjainkon.

Tarczy Lajos vezette be Kerkapolyt a hegeli bölcsészet titkaiba.

Tarczy egyénisége hóditó volt. Észjárása, szellemessége, ötletei, adomái fölségesek. Mélységesen utált minden osztrákságot. Közállapotaink mezején élesen látott s messze látott. Nem a tanszék szürke embere volt. Egyúttal birtokos nemes is volt, mezei gazdálkodással is foglalkozott s jó gazda volt. Szőlővel, gyümölcsössel, szántás-vetéssel, állattenyésztéssel szivesen foglalkozott. Az a pápai kollégium egy kis tudomány-egyetem volt. Ott mindent tanultunk, ha tanulni akartunk. Volt hittani, jogi és bölcsészeti akadémiája, ha nem nevezték is annak. Előadták a mezőgazdaságtant is. Épen Tarczy Lajos volt annak egyik tanára is az én időmben. Tőle hallgattam én is az agrikulturát és pomológiát. Kikivezetett gazdaságának amaz ágába, a melyről épen előadásait tartotta. S szemmel látható eredményekben mutatta meg tanainak igazságát.

Határtalanul ragaszkodtunk hozzá. Két szelleme volt. Az egyik a lángoló lelkesülés magyar szelleme, a másik a józanul önző, komolyan megfontoló, hidegen számitó angol ész. Nem hiába, nem ok nélkül kedvelte őt a nagy Széchenyi. Szelleme sokban hasonlított az övéhez. Sietett is Széchenyi őt csakhamar az Akadémia rendes tagjává választatni.

Alakja, arcza, modora is elbájolt. Igen kevéssé volt magyar alak és sehogy se angol. Ha az antropológiában van igazság: inkább franczia alak volt. Hatalmas homlok, középen barázdával kétfelé választva. Ugyneve-zett franczia homlok. Nagy fej kis termeten. Uralkodó nagy kerek szemek örökös mosolygással. Szépen zengő érczes hang. Tanácskozásban rendesen az ő nézete győzött.

Kerkapolyval később is, mikor tanártársak voltak, a legbizalmasabb barátságban volt. Azonban minden tulajdonságát még se sajátította el Kerkapoly.

A bölcseletnek azt az elvét: forma dat esse rei, Tarczy a gyakorlati elet alapelvének is tartotta. Ha csinálsz, alkotsz vagy mondasz valamii: legyen az szép és jó alakú. Csak igy van teljes értéke, e nélkül esetleg semmit se ér. Ezt teszi a gyakorlati életben az a latin bölcs mondás.

A magyar nyelvet különösen alkalmasnak tartotta arra, hogy segítségével minden gondolatot gyönyörű alakba önthessünk. Százszor magyarázta, százszor biztatott rá bennünket. Egész órán fejtegette egyik példaként, mit jelent ez a szó magyarban: világ s mit jelent a világtalan. A földkerekség összes népeinek lelke — úgymond — nem volt képes ily fogalmakat ily alakba önteni; csak a magyar lélek volt képes.

Kerkapoly feszült figyelemmel hallgatta az ily tanításokat. Meg is maradtak benne mindvégig. De azért ő nem lett jó iró, Írásmódja nem volt szép s legke- vésbbé vonzó.

Ez azonban már más kérdés. Erre még majd visz- szatérek.

De a gyakorlati angol felfogást, szinte ki merem mondani, Kerkapoly csaknem egészen Tarczytól sajátította el.

Csak egy példát hozok fel Tarczy eszejárásának s módszerének megvilágítására.

Azt mondja:

— Van a természet világában vízesés s van az embervilágban divatkórság. A vízesés se ér magában semmit, a divatkórság se. Az okos gazda malmot épit a vízesésre s megél belőle tisztességesen, az okos szabó pedig időnként megváltoztatja a ruhának a színét és szabását s gazdaggá lesz belőle.

íme, Tarczy előadási modora.

Magyar tudása volt neki is.

Minden tudománynak minden igazságát megmérte előbb saját lelkének, saját figyelésének, saját gondolkozásának katonamértékén, azután odaállította a magyar viszonyok, a magyar föld és a magyar lélek élettünetei közé s ba akkor is igazságnak találta: nyugodt lélekkel, de lelkesülten hirdette az ifjak előtt.

Hogy Hegel kategóriái s a német tudomány defini- tioi és terminológiái mit mondanak: ezzel azután nem törődött.

Tökéletesen ilyenek voltak Kerkapoly politikai és nemzetgazdasági előadásai a budapesti egyetemen. Ha tanár lettem volna: én is igy törekedtem volna hallgatóim tudnivágyát fokozni s tudását növelni. Tarczy volt a mester, Kerkapoly a tanítvány. A tanítvány utóbb nagyon fölülmúlta mesterét. Nem ritka eset.

{Zádor György: Deák és barátja. — Csodálatos ítélete. — Nagy jog

tudós. — A magyar jog átalakítása. — Deák aggodalmai. — Kerkapoly a tanuló ifjúság ideálja.)

Yolt a pápai kollégiumnak, különösen a jogakadémiának egy rendkívüli embere, még egy nagy tanára. Ez Zádor György, régebbi nevén: Stettner-Zádor György; fiatal korában Írói nevén: Fenyéri. Kerkapoly is Pápán végezte a jogi tanulmányokat, mint én. Hogy Zádort hallgatta: biztosan tudom. De azt már nem tudom, hogy rendszeresen hallgatta-e s hány évig. Kerkapoly 1844-ben végezte a pápai iskolákat, ekkor már Zádor onnan elköltözött.

Ki volt hát ez a Zádor?

Én bizony nem tudom: Zádor György élete s irodalmi és bírói működésének története meg van-e Írva már rendszeresen? De azt sejtem, hogy a nagyközönség nem sokat tud róla, vagy már el is felejtette egészen. Már e miatt is föl kell róla jegyeznem egyet s mást. Ő is bakonyi származás s ő is Kerkapoly egyik tanára volt. Régen meghalt, ügy rémlik előttem, még a múlt század hatvanas éveinek végén, vagy hetvenes éveinek elején.

Jellemzését mindjárt az öregén kezdem. Zádor benső bizalmas barátja volt Deáknak is, Vörösmartynak is. Mint alig végzett ifjak szőtték a barátságot 1822 körül. A legnemesebb, leggyöngédebb barátság, a mi csak halandók közt lehet. S mind a háromnak haláláigtartott köztük ez a fenséges viszony. Legelőször hunyta örök álomra szemét a nagy költő, azután Zádor. Deák azután az ő nagy szivének melegét két elhunyt hu barátjának gyermekeire is árasztotta, ügy rémlik előttem, mintha Zádor hozta volna Yörösmartyt is Deák barátságába.

Deák és Vörösmarty benső barátja a halálig! A ki ez lehetett: az már nem volt kis ember.

Bizony Zádor nem volt kis ember.

Irodalmi alkotásairól nem szólok. Hetven-nyolczvan esztendő előtt láttak azok napvilágot. Irodalmunk történetének régi középkorához tartoznak.

Az emberről, a tudósról s a tanárról akarok csak emlékezni vármegyém hagyományai után. Én személyesen már csak agg korában ismertem. Ő már nem volt otthon, a mikor én a vármegye tisztét tartottam. De fiát s nemzetségének több tagját jól ismertem.

Pápai kollégiumi tanár lett, mert nem tetszett neki az ügyvédkedés, az irodalomból pedig 1830 körülmegélni nem lehetett. A magyar magánjogot és közjogot adta elő. A magánjog akkor nehéz tudomány volt, nem olyan patvaristáknak és albiráknak való mulatság és elmejáték, mint most. Akkor még fennállott az adományi rendszer és az ősiség, a földesúri hatóság és a jobbágyvilág, a jogok, előjogok, szabadalmak, vármegyei, városi és nemesi jogkülönlegességek rettenetes nagy rendszere. A magánjog és a közjog egymásba kapaszkodott s egyik a másikat egészen áthatotta. Még a büntető és polgári jog között se volt akkora válaszfal, mint most.

Zádor előadásairól csodákat meséltek. Azt mondták, a tízparancsolat, a hogy a táblára van vésve, nem oly rövid, és világos, nem oly mély és szabatos, mint az ő jogi tudása.

Éles elméjű, egykori barátomtól, Vermes Illéstől hallottam, hogy attól fogva, a mint vele a pápai nemzeti kaszinóban megismerkedtek, abban a kaszinóban nem volt többé jogi, politikai, tudományos vagy közéleti kérdésekben vita. Ha támadt, csak fölszólalt valaki:

— Kérdezzük meg Zádort!

Megkérdezték. Felelt. El volt döntve feleletével minden vita. Meghajolt előtte föltétlenül mindenki.

Az 1832-iki országgyűlés fölállította a választott osztoztató bíróságot. Voltak testvérek, voltak örökösök, a kik soha se tudtak megosztozni. íróra, bíróra, prókátorra bízták ügyüket, ügyüknek aztán soha se lett vége. Elpusztultak, elszegényedtek, meghaltak, föl is támadtak, de ügyüknek még se lett vége. Unokáik még ma is osztozkodnak, bíráskodnak, pörlekednek, ha még meg nem haltak.

Hát az ilyenek számára találta ki az országgyűlés a választott bíróságot. Válasszák az örökösök maguk a bírót. Az a biró döntsön egy nap alatt. Az ő döntésében azután nyugodjanak meg.

Nos hát ez időtől kezdve minden lehetetlen, min

den képtelen, veszett örökösödési ügyben Zádort választották bírósági elnökül. A mikor már karddal, puskával, vasvillával mentek az^ztozkodók egymásnak s keserves halál fenyegetett mindenkit, szerencsére valaki oda kiáltott:

— Héjh, atyafiak, meghallgattátok-e már Zádort?

Az emberek a legnagyobb dühben összenéztek.

— Nini ! Azt bizony nem cselekedtűk!

Nyomban eldobták a fejszéket, vasvillákat s mentek be Pápára.

Ilyen tekintélye volt. Ennyire biztak igazságában, ítéletében s jogi tudásában.

A magyar jogot Kövy Sándor jogi munkája alapján adta elő. Ez a Kövy sárospataki jogtanár volt a múlt század elején. Latin nyelven irta nagy munkáját s magam is egykor e nyelven olvasgattam. Nagy kár, hogy nem magyarul irta, de az ő idejében még a latin nyelv volt a divat. Szentül hiszem, hogy a magyar jog tudományos magyar nyelvét nagy tökéletességre birta volna. Ezt a nyelvet később Fábián, Zsoldos és Zádor alapította meg. Mind a három vármegyém szülöttje. A jogtudomány mai magyar nyelve sokkal bővebb, de rossz és ocsmány. Ama három alapitó nyelvét Kölcsey, Deák, Szalay László és Szemere Bertalan hatalmas segítsége se tudta megmenteni s a maga nemes egyszerű mivoltában fejleszteni. A Bach- és Schmerling-kor bíróságai, az ezer meg ezer ügyvéd németeskedő hebehurgyasága s a pesti egyetem tanárai pusztították el a szép jogi magyar nyelvet.

En Kövyt és Zádort tartom eddigelé a két legnagyobb magyar jogtudósnak.

Deákot ne számítsuk közéjük. Ő fölötte áll mindenkinek, de csak a közjogban és büntetőjogban nincs, a kit hozzá lehetne hasonlítani. Az adományi rendszert és magán polgári jogot kevésbbé volt alkalma mivelni.

Zádort a maga egyszerű, szerény pápai tanárságában az ország alig ismerhette meg eléggé. Csak Veszprém-, Győr- és Vasvármegyék ismerték igazán. Vas még azért is, mert bár nemzetsége eredetileg veszprémvár- megyei, maga Zádor Vasban született Dukán. A nem-zetség korábbi neve — mint emlitettem már — Stett- ner és Stettner' Zádor.

Azonban jól ismerte őt Deák már ifjúkora óta. S nem csinált titkot belőle, hogy az ország legelső jogtudósának s legnagyobb itélőtehetségü emberének tartotta. A múlt század negyvenes évei óta azért Deák figyelme és barátsága intézte Zádor köztiszti pálya-futását.

Az 1840-iki országgyűlés megalkotta a váltótörvényt s a kereskedelmi, csődügyi, fuvarozási, szállítási törvényeket. A nemzet nagyon félt különösen a váltótörvénytől s kivált a váltóvégrehajtási törvénytől. Azt hitték, hogy ezek ellen a nemes ember röstsége s az ősiség intézménye nem tudja megvédelmezni az ősi vagyont. Deák azt mondta:

— Bizzuk a törvényt lehetőleg tökéletes birákra.

Első sorban kiszemelte Zádort s rábeszélte, hagyja el a pápai kollégiumot, jöjjön Pestre s vegye át alkalmas állásban, mint biró a váltó és kereskedelmi igazságszolgáltatás gyakorlati vezetését.

így lett. Deák nagy tekintélye a nádorispánnál Zádor 15utjából minden akadályt elhárított 8 igy ő csakhamar bírói tisztének élhetett. Ez időtájban irt tudományos munkát is a váltó és kereskedelmi jogról.

A függetlenségi harcz lezajlása után rettenetes változás állt be Magyarország jogéletében. Nem az államiság s nem az alkotmány elpusztulását értem, hanem a magánjog rendszerének, a századok óta életben volt rendszernek egyszerre való gyökeres megsemmisülését. A nemzet szeme államiságán s alkotmányán függött, agya csak az ezek körüli veszteségekre gondolt s a súlyos szenvedések közepett alig jutott eszébe, vájjon mi történik, mi történjék jogéletével?

Az ősiség megszűnt. Uj rendszeres törvény nem volt se az öröklésről, se a birtokjogokról, Miként történjék hát az átmenet? Mi legyen az uj jog? Miként bonyolódjanak le a függőben levő ügyek, a régi öröklések, a félben maradt osztályok, a zálogos birtokjogok, a fiági és nőági igények, az öröklött és szerzett vagyonok közti különbségek? Néhány ezer gyökeres ősi magyar család jóléte és fennállása volt kérdésben.

Megszűnt az úrbéri viszony is s vele együtt az urijog és a vármegye hatósága. Ezzel ezer súlyos kérdés várt azonnal való becsületes megoldást. Vájjon a volt földesúr kapjon-e elvesztett birtokáért s elvesztett haszonvételeiért kárpótlást? Mennyit és mi alapon? Vájjon miből álljon a jobbágyteleik? Mik legyenek járulékai? Miként különítsék el a közösből azt, a mi a földesurat illeti attól, a mi a volt jobbágyot illetheti? Mi tekinthető urasági birtoknak és haszonvételnek s mi tekinthető volt úrbéresnek? Mi történjék a kurialistákkal, takszalistákkal, kolonistákkal és czenzualistákkal ? Milliók anyagi jólétét s becsületes megélhetését veszélyeztette volna minden fonák intézkedés.

A nemzetnek nem volt törvényhozása, a mely intézkedjék.

A nemzet bölcsei és vezérei eltűntek. Ki a csata- téreken aluszsza örök álmát, ki a bitón végezte életét. Ki börtönben, ki bujdosásban.

Volt néhány itthon is. Deák maga itthon volt s képes lett volna minden kérdést megoldani. De ő a Bach-rendszer férfiaival nem érintkezhetett. A nemzet hóhéraival szóba nem állhatott. Az ő bölcsesége hát a föld alá lett ásva.

Érezte a helyzet iszonyatos voltát a durva önkényuralom is.

Ausztriának nem voltak alkalmas jogtudósai se az elmélet, se a gyakorlat mezején. Olyan jogállapot, mint a miénk, nem volt már a világon, de a világ jogtudósai a magyar dolgoknak soha se szenteltek figyelmet. A nagy német tudomány ma is jobban ismeri a Bóka-szigeteket, mint Magyarországot. Csak Magyarországnak lehettek ily feladatra jogtudósai.

A bécsi kormány nagyra határozta el magát. Megkérte Deák Ferenczet a lehető legméltóságosabb módon, hogy ne vonja meg kötelességét a jogi dolgok intézésétől s adjon tanácsot a kormánynak. Hiszen alkotmány es állami lét még visszaszerezhető valamikor, de a magyar faj életkérdése mindenek fölött való.

Rettentő gyötrelmet idézett Deák lelkében ez a hozzá intézett kérés. Hű barátjának, Vörösmartynak, minden keserűségét átérezte.

„ Teremt-e Isten több magyart, Mig a világ, mig napja tart, Ha mink is elfogyánk ?“

S nem kell-e elfogynunk; nem kell-e elsorvadnunk, ha az állami lét elveszett, alkotmány romba dőlt, minden szabadság elenyészett s most már a magyarnak mindennapi kenyere és birtokjoga is bizonytalanná válik?

Megvan Deák felelete a hozzá intézett kérelemre. Ő az osztrák önkény embereinek még tanácsot se ad. Velük nem érintkezik semmikép.

De még se hagyta el az ügyet. Hiszen a nemzet ügye volt az.

Fölkereste Zádort s rábeszélte, vállaljon birói tisztet, vállaljon a legmagasabb birói helyen Bécsben s a magyar jogviszonyok rendezését ő vegye a kezébe.

így került Zádor a legfőbb semmitőszékhez Bécsbe. így készítette az ősiségi rendeletet, a melyben nagy böl- cseséggel választotta el egymástól azokat a jogokat, a melyekre fajunknak nincs már szüksége s azért a múlt emlékeinek adandók át és azokat a jogokat, a melyek fen- maradásunk s jövendő jólétünk érdekében szükségesek.

Az 1848-iki pozsonyi országgyűlés ősiségi törvényének igy lett ő voltaképen igazi végrehajtója.

így lett ő óriási tényező abban is, hogy az úrbéri birtokviszonyok rendezése s a volt földesurak kárpótlása miként intéztessék.

így lett nagy befolyása arra is Zsoldos Ignáczczal együtt, hogy az osztrák általános polgári törvénykönyv magyar nyelve milyen legyen.

Minő furcsa és szomorú dolog az! Negyven év óta magyar nemzeti kormányunk van s többnyire magyar egyetemi tanárok, birák s ügyvédek a törvényalkotók. S az utolsó huszonöt év minden igazságügyi kodifikáló munkálata a magyar nyelv és Írásmód dolgában minő hitvány dadogás Zádor művei mellett, melyeket pedig az osztrák önkényuralom alatt emeltek jogi intézményekké!

Birói tekintélye föltétien volt Bécsben is. Minden itéletmondása döntvény lett és jogi alapelv. A magyar becsületet jogi és birói téren ő alapította meg Bécsben.

Egyik osztrák igazságügyminiszter találkozott egykor Deákkal s beszélgetés közben azt mondta neki:

— Önök magyarok nem is tudják, mekkora kincseik vannak! Bécsben valami Zádor György nevű magyar ember jogi tudása s alapos és nyugodt bölcsesége előtt mindenki meghajlik. Európában nincs talán ily nagy gyakorlati jogtudós egy se.

Deák csak hallgatta az ostoba osztrák minisztert. Hiszen az ő barátja volt Zádor már ifjúkora óta. Ő vette maga mellé tanácsosának 1848-ban, mikor igazságügyminiszter volt. Ő beszélte rá arra is, hogy Bécsbe menjen. De azért az osztrák miniszternek mégis csak annyit mondott:

— Tudjuk mi, hogy vannak jeles embereink, de hát ki ismerhetné valamennyit?

Nos hát ez a Zádor György volt Kerkapolynak, a nagy miniszternek a magyar jogból egyik tanára a pápai kollégiumban. Kerkapoly lelke a világosan gondolkozás képességét megnyerhette volna talán nála nélkül is, de hogy ily tanár hatása a lelki erők kifejtésére s megizmosodására erős figyelésü ifjúnál mily nagy: biztosan meghatározni, mértékkel megmérni ugyan nem lehet, de bizonyos, hogy igen nagy.

Kerkapoly, a mint a jogot, a kollégiumi tanfolyamot elvégezte, Zalavármegyébe ment joggyakorlatra: patva- ristának, jurátusnak. Odavaló volt édes anyja is. Ott volt hires nagybátyja, az első alispán s általában a Kerkapoly nemzetség ott volt elterjedve. Minden látszat szerint ott alapithatta meg jövendőjét legbiztosabban.

Nagybátyja elvitte őt Deák Ferenczhez is s beajánlotta az ő kegyességébe. Valóban Deák magához is vette, úgy rémlik előttem, úgy hallottam, valami fél évre. Kerkapolynak itt nem sok dolga volt. Deák se ügyvéd nem volt, se rendszeres tisztviselő. Csak tábla- birája volt vármegyéjének s egy csomó megyei bizottmány elnöke. Tanulni azért lehetett nála az ügyek irataiból is. Természetesen Deák társalgása volt az okulásra a leggazdagabb alkalom. A kehidai kastély soha se volt vendég nélkül. A vendégek közt mindennapiak voltak a vármegyei tekintélyek, de gyakoriak az országos hirü férfiak is.

Kerkapoly legnagyobb munkája Kehidán abból állt, hogy Deák könyvtárát rendezte.

Az ügyvédi oklevél megszerzésével nem késlekedett.

A lehetőség szoros határidejéből egyetlen hónapot se mulasztott el. 1846-ban már letette az ügyvédi vizsgát s igy huszonkét éves korában már megkezdhette az ügyvédkedés tisztes kenyérkeresetének szorgalmas munkáját.

De nem kezdte meg. Az ügyvédkedéshez semmi különös vonzalmat nem érzett. Még azt se határozta el véglegesen, hol fog megtelepedni. A család tagjai sehogy se tanácsolták, hogy Yeszprémvármegyében üsse föl sátorát. Ott lesz ugyan örökölt szent-gáli kis birtoka, de csakugyan kis birtok, támasztéknak kevés. E helyett Zalavármegyét tanácsolták. Ott van gyökere a nemzetségnek, ott van nagybátyja, a hírneves követ és alispán. Ott kell megtelepednie vagy Zala-Bgerszegen, a vármegye kormányzó székhelyén, vagy Sümegen, vagy legalább is Kővágó-Eörsön, a járás központján.

Hát a házasság?

A fiatal ügyvéd erős, szép legény volt. Középtermet, gyönyörű fehér arczbőr, buján nőtt haj, szemöldök, bajusz és szakái, egyenesen tartott fej, határtalanul okos és bátor tekintettel. Szemeiben nagy mélység. Jól fejlődött vállak és izmok. Eszejárása mély, pattogó és vidám. Lépése, mozgása kemény katonás mozgás.

Olyan ifjú, a kin megakadhat minden leány szeme. A kiről okos emberek is komolyan mondják: nagyreményű.

Sikerültebb ifjú kevés van a világon, mint ő volt. Én már csak tanársága alatt harmincz év körüli életkorában ismerkedtem meg veie’, ezelőtt ötvenháromévvel. Jól emlékszem. Tanáraink közt kerestük az ember mintaképét, a görög kor remek világának kép-zeletizgató nagy alakjait, Miltiadeszt és Alkibiadeszt, Periklészt és Demosztheneszt. Mindig Kerkapolyn akadt meg a szemünk. Ilyenek legyünk ! Ilyennek kell lenni minden ifjúnak, minden magyarnak.

A gyermekifju lelkét, ha az a lélek jól termett, erős és egészséges, már korán dagasztja a nemes nagyra- vágyás. Vágya, ábrándja nem az, hogy Írnok, tanító, pap, hivatalnok lehessen valamikor s meglegyen a mindennapi kenyere s a közönséges ember tisztessége, holtig való nyugodt élete. Ez az apák vágya s nem a serdülő ifjaké.

A serdülő ifjú, legalább ábrándjaiban el akar jutni odáig, a hova a nemzettörténelem, vagy a világtörténet ragyogó alakjai eljutottak. Ha katona lesz: Hunyadi Jánosig vagy Zrínyi Miklósig meg nem áll. Ha költő: túlszárnyalja Jókait, Vörösmartyt, Petőfit. Bölcsebb lenni Deáknál, lángolóbb Kossuthnál: ilyen magasságban röpködnek a serdülő ifjú vágyai, sejtelmei, képzelődései.

Nézzétek csak meg Petőfinek Pápán készült s az Ideálhoz czimzett költeményét. Ez a költemény vázolja tökéletesen az egészséges lelkű, nagyratörő serdülő ifjú ábrándjait s szertelenül csapongó alaktalan vágyait.

De bármire törekedjék az ifjú, bármily nagy és ragyogó pályát lásson maga előtt, ábrándjainak első pihenője, első állomása mégis tanára mellett van. Első magas ábrándja abból áll: vajha egykor én is olyderék, oly nagy, oly nemes s az eszmék világában oly hatalmas lehetnék, mint szeretett tanárom!

Ily mintája lett Kerkapoly a tanuló ifjúságnak Félelem és tisztelet környezte, de rajongás is. Tantárgyai nehezek voltak és idegenszerüek, a hegeli német bölcselet legtartalmatlanabb elmélkedései, legmagasabb általánosságai, de azért egyénisége, szava, fejtegetése, mindenség fölött uralkodó határozottsága mindenkit elragadott.

Ily tanár mindig kevés van a világon.

A legmagasabb tanintézetek tanuló ifjúsága ma már biráló szemmel s biráló észszel kiséri tanárait s jaj annak az intézetnek, a hol az ifjúságnak alkalma van arra, hogy egyik-másik tanárát kinevesse, vagy kicsinyelje, vagy tán ki is gúnyolja.

A tanár például furcsán öltözködik, vagy öltözködésében mulatságos hanyagság van. Vagy például az önálló és határozott gondolkodó szerepét ölti föl nagy komolysággal a hallgatók előtt, de ezek nyomban észreveszik, hogy a mint könyvének vagy kéziratának olvasását eltéveszti: azonnal belesül tudományába is s kénytelen az előadást félbenhagyni. Vagy például tudományát oly felszinesen, oly köznapi nyelven s oly szárazon adja elő, hogy a hallgató minden elszántsága daczára is, azonnal elálmosodik. Vagy a mi a leg-gyakoribb : a tanár gondolkodásában például nincs semmi önállóság, semmi eredetiség, semmi egyéniség

Sok eset van ilyen.

Az ilyen tanár kezéből silány nemzedék jön ki. Azilyen tanárt nem volna szabad tanárrá tenni. A melyik tanár a tanulónak nem tud ideáljává lenni, a kiért az ifjúság rajongjon, a kihez ragaszkodjék s hasonló nagygyá lenni vágyakozzék, sőt a melyik tanárt bármi ok miatt az ifjú kicsinyelni kénytelen: annak a tanárnak rendszerint a tudománya se ér semmit s tanítása még kevesebbet.

VI.

(Kerkapoly első betegsége. — Tanárrá less. — A választja. — Pápai

háza és életmódja. — A rágalom. — Első előadásait. — A magyar ész. — A he’geli bölcsészet. — A magyar ifjú a német egyetemen.)

Azonban elmém előre ugrált. Kerkapoly tanárságáig még nem jutottunk el. De alakját le akartam Írni fiatal korától.

Ez az alak később jelentékenyen változott.

ügy emlékszem, 1858 körül valami hosszantartó súlyos belső betegségbe esett, a mely bőrbajjal is járt. Sokáig szüneteltek előadásai s hosszabb időt kellett külföldi vizgyógyintézetben is töltenie. Mikor fölgyógyult s ismét közibénk jött: alig ismertünk rá.

Legalább másfél évtizeddel öregebbnek látszott. S arczának ragyogó fehér szinét s bámulatos üdeségét a betegség egészen megváltoztatta. Nem volt többé fehér és ragyogó, hanem igen apró, himlőhelyszerü és alakú, kissé szürkés foltokkal tele. Ettől kezdve, bár igen lassan, szürkülni is kezdett s arczának egészen az az alakja lett, a minőnek miniszter és egyetemi tanár korában a halála előtti utolsó néhány évig ismertük.

Még egy súlyos, sőt életveszélyeztető betegségen esett át az 1868-ik év végén s a következő év elején. E kettőn kívül egész életén át nem volt egészségi baja. Csak az utolsó, mely aztán sirba vitte. Ezekre talán még később visszatérek.

Az ügyvédséget alig is kezdhette volna már meg, a mikor a kálvinisták túl a dunai egyházkerülete arra gondolt, hogy pápai főiskolájába — bölcsészeti tanszékre tanárnak választja.

Tarczy Lajos ajánlotta. Ő volt először abban a véleményben, hogy e tanszékre alkalmasabb tudóst nem lehet találni. Meg is kérdezte Kerkapolyt: volna-e hozzá kedve, hajlandósága.

— Megkísérelhetjük. A tanárságot mindig el lehet hagynom, ha nem lennék hozzá elég ember. Előbb azonban külföldi egyetemekre kell mennem.

Hát hiszen az egyházkerület is igy óhajtotta. így volt szokásban századok óta. A pápai főiskola híres tanárai a német, holland, angol, skót egyetemeket mindig föl szokták keresni s egy, vagy több évi tan-folyamot ott szoktak végezni. Kerkapoly se akart eltérni ettől a szokástól. Már csak azért se, hogy a német nyelvet jól-rosszul elsajátítsa. Addig nem tudott németül. Pápai diák egy se tud, hacsak véletlenül rá nem ragad. Akár jól van, akár rosszul, de a pápai diák nemzeti becsület dolgának tartja a német nyelvet meg nem tanulni. Inkább megtanulja a görög, zsidó, arab és rácz nyelvet.

Mi volt akkor a tanári fizetés Pápán ? Egész biztossággal nem tudom ugyan, de azt hiszem hatszáz forint évenkint. Ez ma 1260 korona. Havonkint tehát 105 korona.

Ma kis pénz, de akkor bizony tisztes összeg volt. Éppen ötszörte volt akkor olcsóbb a hús, liszt, bor, ruhanemű, lakásbér, mint most. Ma legalább hatezer korona évi fizetés felelne meg az akkori összegnek.

Kerkapoly édes jó anyja legalább szerencsének tartotta fia számára a kinálkozó tanárságot. Meglehet ugyan, jobb szerette volna, ha fia ezer holdas úr leányát veszi nőül s főszolgabiróvá vagy főfiskussá lesz a vármegyén, de hiszen az ezer holdas leány igy is megkerülhet. Van-e az országban eszesebb és szemre- valóbb nemes urfi, mint az ő fia?

De hát miért éppen a bölcsészeti tanszékre szemelték ki Kerkapolyt?

Nem véletlenül.

Egész életének minden munkája azt bizonyltja, hogy a tudásnak és gondolkodásnak azt a módszerét kedvelte ösztönszerüleg legjobban, a melyet bölcseletnek nevezünk. Szentül hiszem ugyan, hogy ez a hajlam a berlini egyetemen fejlődött ki benne oly erőssé, de megvolt ez már pápai diákkorában is.

A Képző Társulat érdemkönyvében van egy dolgozata talán tizennyolcz éves korából, melyet a pápai ifjúság Tavaszt czimü évkönyvébe is Jókai, Petőfi zsengéivel együtt fölvett. Ez a dolgozat már az olasz festő iskolák és rendszerek történetét bölcsészetileg tárgyalja.

íme a serkedő hajlam.

Bizony Kerkapoly akkor még az olasz festmények tengerét nem látta. A százezer festményben a korokat, iskolákat és rendszereket saját szemlélete alapján föl nem fedezhette. Nem is volt festő, sőt rajzoló se. A mit tudott: mindazt másnak látása, hallása, szaya, Írása után tudta. És mégis már akkor a tárgyban rejlő bölcseleti jelenségek után nyomozott s azokkal törekedett ama festészeti iskolák fejlődését megvilágítani.

Tarczy éles esze ezt nyomban észrevette. Az ifjú óriási elmeerő, hajlama a bölcselethez nyilvánvaló és elég erős. Tegyük meg tehát filozófiai professzorrá, bizonyára jól beválik. De tegyük meg azért is, mert ilyen emberünk nincs több.

Kerkapoly 1849-től 1866-ig, tehát tizenhét évig volt megszakítás nélkül pápai tanár. Tanárságáról itt legalább nem akarok bővebben szólani, lesz alkalom majd, ha egyetemi tanárkodására kerül a sor.

Édes anyja eladta a szent-gáli birtokot s megosztoz- tatta gyermekeit. Ő maga Pápára vonult tanár fiához.

Kerkapolynak első dolga volt Pápán házat építeni. Nem szeretett másnak bérfizetője lenni. Vett telket a Hosszu-utczán, a telek lenyúlt a Tapolcza vizére s azontúl is terjedt. Édes anyja óhajtotta igy. Legyen udvar malacznak, baromfinak. Legyen folyóvíz az udvaron keresztül s legyen zöldséges kert és gyümölcsös kert. így szokta meg kis leánykora óta. így volt Balaton-Henyén is, Szent-Gálon is. így legyen itt is.

A házat egy emeletes háznak építette. Maguk laktákédes anyjával aV emeletet, a földszinti lakásokat kiadták bérbe. Ma is megvan az a ház Pápán változatlan alakjában.

A házat később Békássy Lajos volt képviselő, lángoló lelkű hazafi, egykor vitéz honvéd vette meg tőle 24 ezer korona vételáron. Most ennek örököseié.

Vett utóbb a város belsőbb részén Kerkapoly másik házat is, földszinteset, jövedelmezőt. Mikor Pápától megvált, ezt is eladta hét- vagy nyolczezer koronáért.

Vett birtokot is Pápa határában az úgynevezett Koldus-telek dűlőben. Ez ötven magyar holdnyi volt. Mezei gazdálkodást folytatott rajta. Egyik szomszédfalu észak felé Gyimóth. Ennek határában is vett mintegy ötven holdnyi birtokot, mely barázdás szomszéd volt a pápai határról. Pápáról könnyen vezethette ezen is gazdaságát.

Maga vezette, nem bizta másra. Mindenre volt ideje, mindenhez kedve. Bámulni való ügyességgel s követni való takarékossággal tudott gazdálkodni. Szerencséje közmondásos lett. Esze volt szerencséje. Üzleti számi- tása abból állt, hogy nyomasztó adósságot sohase csinált; ha birtokot vett, mindig készpénzen vett és sohase adósságra. A mikor eladni valója volt: megvárta a legmagasabb árakat. A mikor vennie kellett, mindig eltalálta a legolcsóbb árt. Nem volt ebben semmi ördögség. Mindig télen vette a nyári ruhát s mindig nyáron a téli ruhát. Az üzleti világ a sok ügylethez s a gyors lebonyolitáshoz szokott. Ez a szokása az évszakok szerint elmaradhatlanul szökkenti fölvagy ejti le az árakat. Ő ezt a szokást zsákmányolta ki. Ez volt rá nézve az a vízesés, melyről bölcs tanára, Tarczy Lajos, beszélt s melyre az okos gazda vigan kotyogó malmot épit.

Háztartását édes anyja vezette, ruháit, fehérneműit, apró kiadásait ő gondozta. Okosabb vezetés, jobb gondozás nem lehet a világon. Az életmód költségeiről, anyagi oldaláról ez volt elve:

— A mit az ember keres, rakja félre, gyűjtsön belőle tőke-vagyont. Elégedjék meg azzal, de azt föl is élheti, a mit már meglevő tőke-vagyona hoz. így sohase lát szükséget és sohase kell összébb húzódnia.

Mikor miniszterré lett, mikor pénzzé tette minden pápai értékét, az államtitkári és képviselői fizetésből megtakarított tőkéjével együtt volt összesen 146 ezer korona készpénz vagyona.

Jegyezd meg ezt jól nyájas olvasóm s ne csodálkozzál azon, hogy én a nagy miniszter vagyoni dolgairól ennyit beszélek. Lesz erről még sokkal bővebb szó is majd később. Tudom én, hogy költők, művészek, államférfiak, győztes hadvezérek apró-cseprő vagyoni viszonyairól nem szokás krónikát Írni. Nem sokat törődik ezzel a világtörténet. Hanem hát mi alkotmányos népképviseleti államban élünk, Európa kellő közepén, a népszenvedély minden magasztos és minden ocsmány dulakodása közt, nálunk hát az alkotmányos erők minden része tevékeny munkában buzgólkodik.

S most mondok neked, nyájas olvasóm, uj dolgot, uj igazságot, melyet évezredek óta ismer az emberiség s melyet már örökké emlékezetes szavaiban a nagy római költő, Vergilius is megénekelt. Ez az évezredek óta ismert uj dolog és uj igazság pedig nem egyéb, mint, hogy az alkotmányos erők közé tartozik s azok közt nem is a leggyöngébb a rágalom.

A rágalmat oly alak, a minő Kerkapoly, ki nem kerülhette. Sőt ő szilaj bátorsággal fölbuzditotta maga ellen. Elméjének, ősmagyar jellemének s férfiszilárdságának erejével semmiféle ellenzék nem mert s nem tudott szemtől-szembe megküzdeni. Ő volt az egykori Deák párt legerősebb viaskodó hőse. Semmiféle vértet, pánczélt, paizst, hizelgést, sajtóbarátságot nem öltött fel, nem szerzett magának. Födetlen mellel és vállal küzdött, mint a normannok mesebeli hősei. Kardjának suhintásait el nem birta senki. Ellenfelei hát félreálltak, oldalt és hátul kerültek, árkok, bokrok, erdők árnyékába húzódtak s onnan röpitették felé a mérgezett nyilakat.

A rágalom nyilait.

Egyszer csak azt suttogták az emberek, hogy Kerkapoly nem tiszta kezű. Gazdagodik. Közvagyonból gazdagodik. Állását és tekintélyét önző magánérdekei előmozdítására használja föl. Palotákat épit. A szegény pápai kálvinista tanár milliomossá lesz.

Országos köztolvaj!

Ezt suttogták a gyöngék, a hitványok, a kapaszkodók, a népszenvedélyek salakjának hizelkedői. A sánták, bénák, siketek, vakok, isten nyomorultjai karba álltak s azt kezdték kiabálni Herkulesre:

— Nyomorék!

Kerkapoly nyers és nagy lelke nem törődött a suttogással. Nem még a zsivajjal se. Tudta is, érezte is, hogy ő ki. Jól tudta, hogy Deák Ferenez, Ferencz József, a király és gróf Andrássy Gyula őt és minden dolgát ismeri és tökéletesen becsüli. Ez neki elég volt.

Mikor Csillag-utczai házát épittette, azt mondtam neki:

— Jobb lenne ezt a házat nem épiteni. Itt mindenki orra előtt van. Gyönge a világ, hallgat a hitvány lel- kekre, rágalom támad. Pápai tanár miként épithet Pesten palotát?

Vállat vont s ezt felelte:

— Nem élünk a középkorban s nem vagyok zsidó, hogy rongyos ruhában járjak, vagyonom eltagadjam, nehogy pénzemért agyonüssenek.

Hát hiszen neki volt igaza.

Nos, hát azért beszélek annyit vagyoni dolgairól. Élete, halála fenséges és dicső. Minden vagyonát hazafias, szent czélra hagyta. Még édes felesége se vitt el belőle egy fillért se. Még özvegyi jogairól is feltétlenül lemondott. Az a vagyon ma az ország közvagyona. Tudnunk kell: mennyi és miként keletkezett.

Én tudom, hát el kell mondanom s be kell mindent bizonyitanom. A kik az igazságot kedvelik: az elmúlt nagy ember életében sok szépséget és sok gyönyörűséget találnak.

De egyúttal az alkotmányos élet sötét és undok részeit is megismerik.

Kerkapoly a külföldi egyetemek közt legtöbb időt töltött s legnagyobb tanfolyamot végzett a berlini egyetemen. Itt meglehetősen elsajátította a német nyelvet. Darabosan beszélte ugyan mindig, de gondolatainak alakot tudott adni német szóval és nyelvtannal is.

Miként töltötte berlini életét: erről keveset tudok. De tudom, tőle hallottam, hogy Berlin légköre teljesen megfelelt vágyainak. Berlin akkor nem volt világváros, német birodalmi egység akkor nem volt, a német nem volt akkor az európai szárazföld leghatalmasabb nemzete, a német önérzet akkor még nem volt oly bántóan csillogó, mint most. Beleszeretett Berlin tudományos és komoly szellemébe. A porosz munkásság, a porosz tudományosság s Hegel rendszerének a rideg dialektika fonalán függő mindensége igen alkalmas volt arra, hogy tudományszomját fölgerjeszsze, de ki is elégítse. Neki is feküdt kedvencz tanulmányának, a bölcsészeinek annyira, hogy a mikor Pápán tanszékét elfoglalta s előadásait megkezdette: az emberek úgy beszéltek róla, mint csodálatos tüneményről, mint oly lángelméről, a melyhez hasonlatos eddig nem volt.

Még tanártársai is elmentek meghallgatni. Még hires tanára: Tarczy Lajos is szentelt neki néhány órát. A város előkelőségei is be-benéztek előadásaira. A tanuló ifjak elvitték hirét országszerte. A főiskola hittani karának szuplikánsai találkoztak más főiskolák szuplikánsaival s ily találkozásnál mindig vita folyt a fölött: melyik főiskolának vannak jelesebb tanárai? Melyik főiskola különb ? Debreczen-e, Sáros-Patak-e vagy Pápa? A pápai deák inkább meghalt, semhogyKerkapoly fölött valakit elismert volna valaminek. Ha már Sáros-Pataknak megengedte, hogy Erdélyi János is valaki, az már nagy dolog volt.

Vájjon német elmével, vagy magyar elmével jött-e haza Kerkapoly Berlinből ?

E kérdést talán nem érti mindenki. Talán sokan mosolyognak is e kérdés fölött.

Sok jó magyarról tapasztaltam, hogy a mikor idegen népek közt, idegen társaságban s idegen eszmekörben töltött néhány évet s azután hazajött: magyar esze eltűnt vagy elhomályosult s olasz, franczia vagy német észszel élte itthon azontúl világát. Mindenki tudja például, hogy gróf Széchenyinek nagyon is angol esze volt, báró Eötvös Józsefnek nagyon is német. Hozhatnék föl sok példát élő kortársainkról is. Rám mindig fájdalmasan hatott, ha mikor jó, tősgyökeres magyar ifjú hazajön hosszú távoliét után Bécsből vagy Berlinből, eszét, gondolkozását németnek találtam.

Miben áll ez?

Nemcsak abban, hogy fitymál mindent, a mi magyar s egekig dicsőit, a mi német és idegen. Szerinte a magyar nem tud igazán élni, cselekedni és eszmélni. Esetlen állása-járása, öltözködése, asztalhoz ülése, ipara, művészete, gazdasága. Nem tud illően társalogni, de még sétálni, hallgatni és köpni se. Lenézi minden dolgunkat, nem becsüli erényeinket, túlozza és torzitja hibáinkat. Összehasonlit bennünket némettel, angollal, francziával s diadalmasan ránk bizo-nyltja, hogy mi kisebbek vagyunk, mint a német,angol, franczia. S nemcsak embereinkkel és intézményeinkkel s nemcsak nemzetünk történetével és nagy- jaival áll ily hadilábon, hanem igy van hegyeinkkel, völgyeinkkel, tavainkkal, folyó vizeinkkel, fáinkkal, köveinkkel, állatainkkal s mindenféle holt és eleven dolgunkkal. Előtte az idegen gyilkos is különb legény, mint a magyar gyilkos s az idegen tolvaj is több lángelmével dolgozik, mint a magyar tolvaj.

Elveszti magyar érzékét s hazahozza az idegen érzéket.

De hogy visszatérjek a német elmére, abban látok nagy különbséget, hogy például valamely tünetet másként tárgyal a német elme, másként a magyar elme. A német is jól megfigyeli, miben áll az a tünet, mik okai s esetleg mik következései. Eddig együtt jár a magyar elmével. De a magyar elme itt megáll s tovább a tünettel nem vesződik. A német elme nem áll meg, hanem gondolatait, észrevételeit tovább szövi, a tünetet általánosítja, osztályozza s valami világrendbe besorozza s oly bölcseleti elmélkedést állit föl, a melytől a magyar elme leesik a torony tetejéről. S méltán. Mert itt kezdődik azután a német elme tökéletlensége. Mert a mint a német elme az általánosítást befejezte s a tünet elméletét felállította: azontúl minden tünetről, a mi rokontermészetü, konokul azt állítja, hogy az ő elméletének felel meg s azért is jött a világra, hogy annak feleljen meg.

S ha nem felel meg? Ha egészben és nagyban minden tünetnek más az egyénisége ?

Akkor a tünetben van a hiba s nem az elméletben.

Azonban ne folytassuk tovább e szürke elmélkedést.

Kerkapoly 26 éves ifjú volt még akkor, a mikor már négy év óta ügyvéd volt, külföldi egyetemi tanulmányait befejezte s bölcsészeti tanszékét, mint fiatal tanár, elfoglalta. A mai viszonyokhoz képest valóban gyenge életkor. Ma például rendes körülmények között 25 éves kora előtt az ifjú ügyvéddé nem lehet. S igen kevés ifjú lehet ekkor is. A katonai szolgálat egy-két évvel igen gyakran késlelteti az életpálya megkezdését, így vagyunk a birói, az orvosi s nem egy másféle tiszti pályával is.

Beteg rendszer. A művelődésnek ostoba bicezenése. Hiszen a tisztes kenyérkeresetre 18 éves korától, családalapitásra 20 éves korától kezdve legalkalmasabb a férfi. Nyolcz-tiz évvel a mostani rendszer megcsonkítja az élet nagy kötelességeinek teljesítésére a természet törvényei által megszabott időt.

Hajdan nem igy volt.

Kerkapolyt csakugyan megfenyegette az a veszély, hogy agya elnémetesedik s gondolkodásában elhalványodik az ősi, tiszta magyar ész. Hihetetlen buzgó- sággal dőlt bele a hegeli bölcsészetbe, a német tudományos gondolkodás mélységeibe.

A hegeli bölcsészet akkor még diadalmas hódításának virágzó korát élte. Az idegenből német földre szakadt magyar ifjú rendszerint azt hitte, hogy abba ép oly nehéz behatolni, mint Afrika, vagy Tibet belsejébe. A német egyetemi ifjak szentül hitték s a magyar fiuknak önérzettel mondogatták, hogy azt felfogni, teljesen elsajátítani, a magyar elme nem képes, arra csak a német elmének adott különös erőt az isteni gondviselés, ügy voltak vele, mint később Wagner zenéjével. Egyetlen a maga nemében s csupán a német szellem birodalma.

Igaz, hogy a hegeli bölcsészet nem éppen könnyű dolog. Valamikor én is nagyon kedveltem s azt hiszem, gondolatainak mélyébe hatoltam. Azonban vármegyei életem, tiszti és törvényhozói foglalkozásom miatt hosszú időn át félretettem s elmém egészen elszokott gyakorlatától. Egykor kezembe került Mill Stuart logikája. Olvasgatni kezdtem. Hegel logikájának rendszerére ismertem benne. De bizony nehéz olvasmánynak találtam. Meggyőződtem arról, hogy az elme is, az agy is, annak a törvénynek hódol, a mely-nek az emberi test egyéb része. A zongoraművész például nem tud tökéletes művész lenni, ha a billentyűk kellő mozgatását s ujjainak és izmainak megfelelő gyakorlását hosszabb időre elmulasztja. így van az agy is a mélyebb elméleti gondolkozással s különösen a hegeli bölcselettel. Vagy állandóan kell vele foglalkozni, vagy félretenni.

Egyébiránt a hegeli bölcsészet még saját hazájában, Németországban, se engedi magát tüzetes gondolkodás és szorgalmas tanulmány nélkül alaposan elsajátíttatni.

Pedig műszavai s hogy úgy mondjam, műgondolatai ott már átmentek a közéletbe, azokat minden tudományág átvette s naponként használja az időszaki sajtó is.

Nálunk bizony nem igy van. A magyar ember a tisztán elméleti tanulmányt soha nem kedvelte különös előszeretettel. Egyes kérdéseknek mélyére szeret ugyan hatolni, de bármi ok miatt — ezúttal az okot nem fejtegetem — az eszmék rendszerét, az egész észtant végigtanulmányozni nem szokta.

Már most mit csináljon a magyar ifjú, a ki, mint Kerkapoly, Berlinbe vetődik s az ő agya előtt egészen uj s nagyrészben ismeretlen tudományos légkörbe kerül ?

Baja van a német nyelvvel is. Az egyes műszavak különös értelmét könnyedén és hamar éppen nem tudja felfogni. A tárgy maga is nehéz, már természeténél fogva. Német ifjú társai pedig egyenesen tele beszélik a fejét, hogy a hegeli bölcsészettel hiába viaskodik, nem arra való az, hogy azzal a pandúrokat vezényelje, vagy a pusztán a csikót őrizze.

Furcsa tünetről értesítettek engem öregebb barátaim. Kerkapoly is, Pulszky Ferencz is, de legkivált Nagy Mihály, a túl-a-dunai kálvinisták egyházkerületének egykori püspöke. Erős elméjű, tudós férfiú, a ki egykor egy -két német egyetemet maga is végigjárt és végighallgatott. A tünetet még ő rajzolta le előttem legjobban.

Odamegy a magyar ifjú a tudós német egyetemre s elkezdi hallgatni mérhetetlen tudományu tanárait, a kik már vaskos könyveket is Írtak, mindenféle tudós társaságok tagjai s már európai hirnévnek örvendenek. Egyúttal elkezd jegyezgetni s a megfelelő segédkönyveket elkezdi olvasgatni.

Bizony nehéz fába vágta fejszéjét. Ez az ő első benyomása. Nem is csinál belőle titkot s bizalmasan el is mondja ifjú német társainak. Azok mosolyognak s természetesnek tartják a dolgot. Mit is akar a jámbor magyar a német tudománynyal, az igazi tudománynyal ?

A magyar fiú ezt észreveszi. Ni ni, adta németje, ez nem is akarja őt emberszámba venni. Ennek meg kell mutatni a magyar virtust.

Tudni kell, hogy rendszerint nem a gyönge tehetségű ifjak mennek külföldi egyetemekre. S tudni kell különösen, hogy mindazok az ifjak, a kiket a kollégiumok, a főiskolák külföldi tanulmányokra küldenek, rendesen erősebb fejüek szoktak lenni.

A németnek hát meg kell mutatni a magyar virtust. Azután becsületet kell szerezni a magyar névnek. De becsületet kell vallani otthon is.

Három hatalmas ok, a mi az ifjút arra birja, hogy feküdjék neki Isten igazában tanulmányainak.

Megcselekszi s a hatás csodálatos. Az első félév végén dülőföldek távolságára megelőzi minden társát s különösen minden német társát. Többet tud és jobban tud, mint minden társa. Annyira előre szökken, hogy a félév végén szinte maga van. Körülnéz és azt kérdi: hol vagy német ? Senki se felel. Nincs közelében német. Messze, háta mögött, a völgyben botorkál utána minden német. A magyar agy diadala tökéletes.

Következik a második félév.

Belátja a magyar ifjú, hogy nem ördögség ez a német tudomány. El tudja ő sajátítani könnyedén, haakarja. Hát hiszen akarja is. De most már nem töri úgy magát, mint az első szemeszterben. A magyar virtust megmutatta, a magyar becsület meg van mentve, semmi szükség ezen túl is vitézkedni. A német ifjú azonban a maga szokott módján és csöndes állhatatosságával a második szemeszterben is csak úgy töri magát, mint az elsőben cselekedte.

Vége a második félévnek.

A magyar ifjú körültekint s ime, egy csomó német van vele és körülötte. Ő ugyan még mindig elsőrangú, de már néhány német is elsőrangú. Derék fiuk ezek a németek!

A harmadik félév végén már sok német van előtte. A magyar ifjú már csak a sor közepén ballag. De azután haza is megy. Nehogy a negyedik félév végén már az utolsó helyre kerüljön.

Ilyennek rajzolta előttem Nagy Mihály püspök a magyar ifjúnak a külföldön megfutott egyetemi pályáját. S megerősítette ezt Kerkapoly is, Pulszky is.

Kerkapoly buzgósága azonban nem csökkent Berlinben se az első félév végén, se azután. Ő az egész hegeli rendszert vasakarattal átültette saját agyába és szellemébe s elhozta haza Pápára.

VII.

Kerkapoly „Világtörténet czimü könyve. — Baldacsi báró. — Miként fogja föl Kerkapoly a történet észtani tárgyalását ? — Felfogásának bírálata. — A magyar történet nincs még megírva. — China művészete, festészete, zenéje, költészete. — Miért nem szól Kerkapoly Japánról ? — Minő terve volt a további kötetekről ?)

Első irodalmi műve, mely napvilágot látott, Világ- történet « czimü könyve. Ebben az emberiség történetét a hegeli bölcselet világában törekszik megismertetni. A mű 1859-ben jelent meg. Az előző három év alatt irta. Írás közben, de már a befejezésnél esett ama nagy betegségébe, melyről már megemlékeztem.

A megjelent mű első kötetnek van jelezve. A mi már maga is azt bizonyitja, hogy Kerkapoly több kötetre rugó hosszabb művet akart Írni s terve az volt, hogy valóban világtörténetet Írjon az ó-koron és közép-koron át napjainkig.

A megjelent kötet China és India történelmét adja. De előadja egész földrajzát s a két nagy fajnak és nagy birodalomnak összes művészeti, vallási, irodalmi, állami és társadalmi viszonyát is. A mű oly nagyszabású, oly széles keretben mozog, hogyha a további kötetek is megjelenhettek volna: nagy részletességgel volna megírva nyelvünkön az általános mivelődési történet is.

Szinte lehetetlen, hogy e művet ne ismertessem, ha röviden is s némi bíráló észrevételeket ne tegyek rá.

A mű teljes czime: Világtörténet, észtanilag előadva. Irta Kerkapoly Károly, bölcsészet-tanár és könyvtárnok a pápai reformált főtanodában, i Tartalmát eszavakkal jelzi.: Hajdankor. Keleti világ. Bevezetés. China. India.«

A munkát hazai régi Íróink szokása szerint is nagy úrnak ajánlotta. Méltóságos Végh-Vezekényi Báró Baldácsi Antal úrnak, a magyar tudományosság buzgó barátjának.«

— Fogadja ezt kegyesen méltóságod, mint csekély jelét azon hálának, melyet bennem is keltett Méltóságodnak azon megtisztelő Ítélete, mely szerint többek közt iskolánknak is nyújtott magas segélye által vélte a tudomány s a nemzetiség ügyét szolgálhatni.

Baldácsi báró katholikus főur volt. Később az alkotmányos korszakban 1878 után képviselő. Különösségeiről jól ismert alak. Élete vége felé a magyar protestáns egyházaknak milliókra rugó vagyont adományozott. E cselekményét szeszélyből, apró és mellé-kes indokból eredetinek tekintették sokan. Pedig helytelenül. íme a pápai kollégium alapjait már a múlt század ötvenes éveiben nagy pénzügyi segélyben részesité s ebben őt se felekezeti, se politikai indok akkor nem vezethette, csupán a nemzeti tanügy iránt érdeklődés. E kollégium akkor nagy hirü jeles tanárai miatt is a tudományterjesztés magas fokán állt.

Tehát világtörténet^ észtani felfogással. Ez lenne a mű.

Nem mindennapi, nem gyakran előforduló irodalmi feladat. Talán nem is szükséges, sőt talán nem is épen czélszerü. Kerkapolyt erre, úgy gondolom, egyedül Hegelnek Püilosophie dér Geschichte czimü munkája bírta rá.

Mi a világtörténet?

A nemzetekké fejlődött s állami alakulásban levő emberiség története. Kerkapoly is ily módon érti megközelítőleg, a mikor könyvében a világnak, az embernek, a történetnek és a világtörténetnek fogalmát fölállítja. De mit keres itt az észtan?

Azt is megmondja.

A történetnek kétféle tárgyalását különbözteti meg. Egyik az észlelő, a másik az észtani tárgyalás.

Az észlelő az, a mikor az iró oly idők történetét beszéli el, a mely időknek szelleme más, mint azé a koré, a melyben az iró él. Más szellem tehát, mint az iró szelleme s arról azokat az időket s azok történetét nem a saját felfogása szerint, hanem kölcsönzött világításban látja és láttatja.

Ezzel szembeállítja az észtani tárgyalást, a mely úgy áll elő, ha az iró a rég elmúlt idők történeteiben, mint tünetekben nyilvánuló, élő és mozgató szellem fejlődését mind maiglan egynek, egységesnek, sőt ugyanannak fogja föl s ama szellem fejlődését úgy látja és láttatja, mint a mely a legrégibb időktől . kezdve szakadatlanul tart, megszakítás nélkül átnyúlik a mi korunkba s most is folyton él és működik.

Például a vallás, a házasság, a művészet, a fajok és egyének élni és uralkodni törekvő vágya, a jogélet s a többi nagy történetalkotó ok. Mindez ma is ugyanaz, a mi volt a történet kezdetén sok ezer év előtt s a mai kor csupán a fejlődés szükségszerűsége által előidézett összeütközések és kiegyenlítések váltó-zatainak külső látszatában különböznék a rég elmúlt koroktól.

Ebből áll lényegében Kerkapoly felfogása, a hogy én látom. Meg kell azonban jegyeznem, hogy én az ő felfogását nem a hégeli bölcselet műszavaival és műgondolataival vázolom, hanem a magam — úgy hiszem — sokkal világosabb magyar nyelvén.

Vajon biráljam-e e felfogást?

Bizonyos, ha én történetet Írnék, e felfogás merev érvényesítésétől gondosan óvakodnám. Végre is jól írni meg a történetet csak egyféleképen lehet. Az a jól megirt történet, a melyben az események és cselekmények igazán és lehetőleg részletesen vannak elbeszélve s a melyben az embervilág igazságai a természetvilág igazságaival teljesen összevágnak. A jól megirt történethez se a költészet ékességei, se a bölcselet általánosságai nem szükségesek. Sokszor ártalmasok, mert a meglett dolgok és cselekvő emberek alakját, jellemét és természetét az igazság rovására színezik. Csakis nagy mérséklettel szabad a történetírásnál a költészetet és a bölcseletet alkalmazni. A hogy Gibbon és Macaulay alkalmazza, Carlyle már — néha úgy látom — itt-ott túl árad a czélszerü mértéken.

Azonban múlhatatlanul szükséges, hogy a történetíró az ő nemzetének irodalmi nyelvét akként kezelje, hogy abban a nyelv minden tisztasága, világossága, bája és magasztos volta teljesen bent legyen. A hogy bent van Homérosz Iliászában a hellen nyelv minden tökéletessége. Joga és kötelessége a történetírónak,hogy a gondolatok nyelvbeli megalakításában s az események és tünetek leírásában nemzeti nyelvének minden báját és egész valódi művészetét a világosságtól és rövidségtől a széphangzásig felhasználja.

Ha ily értelemben jól meg van Írva a történet: akkor a történt dolgoknak észlelő és észtani tárgyalása közt észrevehető és lényeges különbség nem lehet, de akkor Kerkapoly megkülönböztetése se vág a fogalom mélyébe, sőt talán tartalmatlan. Hiszen a történetírás lényege nem abból áll, hogy az én koromnak benne^Siélő szelleme mennyiben azonos vagy mennyiben független a rég múlt idők szellemével szemben, hanem a tartalom emberi és természeti igazságából áll s az irodalmi mű nyelvi, alaki és művészi tökéletességéből. Ha ez ellen akár az észlelő, akár az észtani tárgyalási mód követ el vétséget, vagy, ha erre akár egyik, akár másik képtelen: akkor a történetírás hibás és haszon nélkül való.

Már pedig az észtani tárgyalási mód, a hogy azt Kerkapoly fogja föl, már természeténél fogva is alig kerülheti ki a hibát. Hiszen, ha az iró a maga korának szellemét a történet kezdeti korának szellemével azonosnak tekinti s a szellem sok ezer éves fejlődésében a világtörténetet csak ugyanannak a szellemnek tüneteiben látja: szinte önkénytelenül esik abba a tévedésbe, melylyel a rég elmúlt korok történetét is saját korának szellemében vizsgálja meg s e történet tüneteit saját korának Ítélete szerint Írja le és magya rázza meg. Tehát vagy csonkán, vagy egyoldalulag, -vagy irányzatosan. így pedig a teljes történeti igazságokat megállapítani nem lehet.

Magyar nemzetünk története, szomorúan említem ezt, még mindig nincs megírva. Mindaz, a mi eddig e czélból történt, csak tiszteletre méltó kísérlet. Még a nagy alakok, még a különös eszmék nagy harczai, még az egyes korszakok is eddig hiába várakoztak a méltó Íróra. Száz oka van e nagy hiánynak. Sok korszak adatai még hézagosak, sok történelmi forrás még nincs kimerítve, századokon át hiányzott a szükséges irói szabadság, az uralkodó hatalom s az egyház kénye bitor befolyást gyakorol az elmékre. S még sem ezekben van a főok. Nagy Íróink, nagy államférfiaink, nagy gondolkozó agyak születtek már, de nagy történetíró lángelménk még nem született. Fajunk alkotó képessége mindenben lépést tud tartani a nagy fajokkal, de a nagy történetiró képességét társadalmunk nyomasztó viszonyai, úgy látszik, kifejlődni nem engedik.

Kerkapoly világtörténete hézagos mű. Voltaképen kivonata csak és pedig igen rövid kivonata China és India történetének s e két óriási birodalom népei és földjei természetrajzának. Mindent érint az iró, de csakis érint. A részletes leírás és a példás megvilágítás hiányzik. A mű csaknem azért készült, hogy vezetése és útmutatása szerint az olvasó a benne érintett kérdéseket bővebb forrásmunkákban tanulmányozhassa. Pedig nem azért készült. De a közönség nagy élvezettel nem használhatja. Kerkapoly agya, olvasottsága s

bölcseleti tanulmánya és miveltsége kell teljes élvezetéhez.

Példát kell a műből mutatnom. China művészetéről meglehetős részletességgel ir s könyvének e fejezete mégis igy hangzik:

— Mint a tudományok, úgy a művészet állása is a szellem hiányát mutatja. Ennél fogva a chinai művészet a szó valódi értelmében félszeg; miután benne egyedüli az, minek csak egyik oldalnak kellene lenni, tudniillik a technikai elem, melynek hivatása az eszme érzékitése. De az érzéki oldal itt tartalmatlan, üres; a nagy műgonddal képzett külsőből kifelejtetvén az eszme. Ezért a chinai művészet inkább csak képzője az emberiségnek arra, hogy majdan kifejlendő eszméinek művészi kifejezésében, tehát érzékitésében s ez általi egyedité- sében a kivitel nehézségei s abbani járatlansága által föl ne tartassák. Ez nem is lehete máskép. A művészet világát csak akkor teremtette meg az ember, midőn a külvalóságét tökéletlennek s ugyanezért igaztalan léte- zésünek tekintette; olyannak, melyben megnyugvást nem lelhetett, midőn ép azért a megnyugvást csak egy jobb világban vélte föllelhetni, az általa alkotandó művészetében. Ezért van, hogy a művészet sohasem lehet pusztán utánzó, hanem eszményitő ; vagyis, hogy az szülötteiben a külvalóságot mintegy tovább viszi; alkotván azokat oly tökélyben, minőre az csak törekedett s adván nekik ép ez által a külvalóság vilá-gáénál igazabb, mert a fogalommal egyezőbb létezést. Hogy Chinában mindezt nem teheté: az e birodalomegész jelleméből következik. Hisz ott az ember magának, mint szellemnek tudatára még nem ébredve, magát a természettel azonnak tekinti s igy ép oly kevéssé lehet azzal s a törvényei szerint alakított embervilággal meghasonlva, mint bármi egyéb ize a természetnek. Ide járul, hogy mig a művészet eleme a részlegesség s egyediség: addig Chinában az állagosságnak ezekkel épen ellentétes elve lett értékesítve. Ezeket tudva nem csodálkozhatunk, ha valódi művészetet nem találunk s ha nem a szépség, hanem a czélszerüség keresését látjuk.

A chinaiak festészetét igy írja le:

— A festészetben — legalább annak anyagi oldalát tekintve — előbbre mentek. Gyakorlati fontosságánál fogva sokra vitték a festanyag készítésében s igy erősei a színezésben. Más oldalról ismét az állagosul s azért mintául tekintett természetnek s egyes tár-gyainak utánzása nekik mulhatlanul elégülést ad s igy erre végtelen gondot fordítván, benne nagy mesterekké lőnek. Ezért a növény- és állatvilágból vett, csodásnál csodásb alakokat példátlan hűséggel s páratlanul tiszta, határozott és élénk színekkel festik üvegre és porczellánra. De a szinek egymásba folyatásához, ezek öszhangba hozásához csak úgy nem értenek, mint az árnyékoláshoz. Nem értik, miként a mélység irányzatát nélkülöző festészetnek láttani csaló-dásra okvetlenül szüksége van, hogy a távolságot kifejezhesse.

Zenéjükről igy szól:

— Zenéjük is egyáltalán más valami, mint a miénk.

A zene lévén azon ág, mi a művészet egész világában leginkább szól az érzelemhez s ennélfogva legerősebben hat a gyermekre, mint érzelem világában élőre: nem csoda, ha a gyermeki állapotot levetkőzni nem birt chinai nép ez iránt tanusitott eleitől fogva legtöbb hajlamot; — ha nem birhatá is azt a kellő magasságra, avagy csak való művészetté is fölemelni. Innen zenéjüknek ős régisége. Legnagyobb zenészeik egyike,'az utolérhetetlennek tartott Kuei, több mint ezer évvel Orpheus előtt így szólott Sünhöz: ha Kingem csengő köveit hangoztatom: összesereglenek körülem a vadak s reszketnek örömükben. A régiekről hiszik, hogy zenéjükkel földre csalták az ég lakóit, fölkelték őseiket a halál éjszakájából s az erény szerelmét lehelték a lelkekbe. Maga Konfucse is gondosan ügyelt a divatozó zene jellemére s abból vont következtetést a terjedt birodalom egyes részeinek erkölcsiségéér. Egyébiránt önmaguk úgy

hogy zenéjük tetemesen hanyatlott, mi annál is inkább lehető, mivel hangjegyeik nem lévén, melódiáikat állandósítani nem bírják. E melódiákban a természeti hangok, erő és tartalom tekintetében csak kevéssé vannak idomítva s még kevésbé összhangra véve. Itt, mint mindenütt, szaggatottság uralkodik s lármától várják a hatást.

Érdekesen, noha röviden ismerteti ezentúl a chinai nép elbeszélő, lyrai és színi költészetét s a versek alakját és méreteit. Egyebek közt igy szól:

— A minden művészet koronája, a költészet, nem lehet fejlett ott, hol az alacsonyabb ágak is fejletlenek. Ezért a költő ép oly eszményítés nélküli utánzó, mint a festő. Elbeszélő költészetük leginkább regényekből áll, mik többnyire az érzéki ember élvezetére számítottak s csak ritkán arra, hogy azt mint értelmi lényt emeljék s nemesítsék; — és sohasem arra, hogy a külvalóságénál magasabb világot ábrázoljanak. Nem lévén képes a chinai a nyomóst megválasztani a csekélytől: regényeikben sok a jelentőség nélküli szóbeszéd, a tétova terjengés.

— Lyrai költészetük már valamivel jelentőbb. A gyermeknek is megvagynak érzelmei, melyeket az gyakran igen hűen s megkapón fejez ki. Ennek folytán a chinai lantos költemények tartalma gyermekesen gyöngéd, tiszta és igaz, de magasb emelkedettség nélküli. De mert e gyermek vén gyermek, azért érzelmi költemé-nyeiben is túlnyomó a tanitó irány és elem. Ily dalokat — és pedig aránylag legnagyobb gyermetegségben — tartalmaz a Si-king; tanúsítva a lantos költészet ős régiségét.

íme a példák és mutatványok Kerkapoly észtani világtörténetéből. Azért közlöm, hogy az olvasónak alkalma legyen a nagy miniszter ötven év előtti nyelvét, Írásmódját, uj szavait s észtani fejtegetéseit megismerni. A könyvhöz nehezen lehet hozzáférni; mikor megjelent is, kevés példányban jelent meg s inkább a magasabb tudományos miveltségü szakemberek részére. Talán fölösleges megjegyeznem, hogy nyelvét és gon-dolatalakitó írásmódját nem tartom tökéletesnek s korán se tartom oly szépnek, a minőre a mi nyelvünk képes. Igaz, hogy sok mostani akadémikus és mostani egyetemi tanár Írói nyelvénél Kerkapoly sokkal különb, de akkor is ott volt már előttünk Kölcsey, Deák, Szemere Bertalan, Jókai nyelve, hogy csak ezeket említsem, bizony ezekhez képest mintha irodalmunk régebbi vaskorából hangzanék át hozzánk Kerkapoly. Igaz, hogy említett nagy Íróink nem is törekedtek arra, hogy Hegel eszejárását ültessék át a magyar elme talajába.

India még nagyobb birodalom mint China. Legalább világtörténelmi jelentőségének részletei s minden irányú tényezői sokkal gazdagabbak és változatosabbak s Európa árja népeihez sokkal közelebb állanak, mint China. A szanszkrit nyelv és irodalom s népének, vallásának és művészetének története és természetrajza maga óriás világ. Érdekesen ir ugyan róla Kerkapoly, de művének rövidsége, kivonatossága itt még szembe- ötlőbb, mint Chinánál. Ma már különben China és India természetéről s őskoráról sokkal többet tudunk s tudásunk részletei sokkal biztosabbak, mint ez előtt ötven-hatvan évvel.

Japánról s népének és birodalmának őskoráról, ősi miveltségéről semmit se szól Kerkapoly. Ő maga nem utazott Ázsia déli és szélső keleti részein, a mulasztás vádja tehát, ha lehet erről szó, nem őt terheli, hanem Európa tudós világát. Európa tudósai vakok, siketek és hülyék voltak Japán dolgaiban. Ma is azt állítják,hogy Japán korszerű miveltsége alig harmincz-negyven éves. Természetesen ebből egyetlen szó se igaz. Csak miveltsége némely ágának külalakja legújabb kori. Ennek az erős, hatalmas és miveit birodalomnak mive- lődése több ezer éves, különben pillanat alatt nem emelkedhetett volna a miveltség minden ágazatában a világ nagyhatalmasságai közé. A józan ész semmi csodát meg nem tűr s az emberiség története semmi csodát nem ismer. Nem ismer a hégeli észtan se. A fejlődéstannak amaz elmélete, melynek alapján Kerkapoly megkezdte világtörténetének megirását, nemcsak megengedte volna, de szükségkép megkövetelte, hogy a hégeli eszmének a világtörténet alakjában való fejlődéséből Japánt ki ne hagyjuk. Kerkapoly a harmincz éves életkor körül lehetett, a mikor munkájához a tanulmányokat megkezdette, de még akkor Európa föl nem fedezte Japánt.

A további néhány kötet tervét is kidolgozta.

A második kötet magába foglalná Perzsiának s az általa benyelt birodalmaknak, Sziriának, Asszíriának, Zsidóországnak s Egyiptomnak állami, társadalmi s miveltségi történetet s egyúttal átvezetne a hellen világra. Ez a kötet 1865 körül már kéziratban készen volt. Hol van, hova lett a kézirat: nem tudom. Kétségtelen, hogy Kerkapoly ma már ki nem adná, minthogy a történelmi és mivelődési adatok óriási tömege bukkant föl e birodalmakra vonatkozólag éppen az utolsó ötven év alatt. A korábban megirt mű tehát hézagos lenne. De azért becsesnek tartom csupán az iró bölcseleti észjárása s egyéni észrevételei miatt.

A harmadik és negyedik kötet Hellász és Róma történetét tárgyalta volna a Cézárok koráig. E kötet nincs kidolgozva, de vázlata terjedelmes jegyzetekben megvan. Fél éven keresztül előadásokat is tartott ezekről Kerkapoly. Magam is hallgattam.

Világtörténet«-ét sietett Deák Ferencznek megküldeni s a haza bölcse azt nagy figyelemmel olvasta át. De egyúttal figyelmeztette is rá a magasabb irodalmi köröket, Szalay Lászlót, Csengeryt, b. Eötvös Józsefet. Az Akadémia sietett Kerkapolyt tagjává választani.

A mű — mint már emlitettem — nem könnyű s nem népszerű olvasmány. Nem volt az akkor se, a mikor megjelent. Ily műnek egyébiránt minden nemzetnél csak kis közönsége, csak szakközönsége szokott lenni.

VIII.

Az akadémiai székfoglaló beszéd 1860-ban. — Honnan támadt a beszéd eszméje ? — Micsoda népfaj a magyar ? — Egyik nepfaj fölemelkedhetik-e a másiknak műveltségi magasságára ? — A magyar cs a japán fölemelkedett. —Kerkapoly másik munkája: A protestáns egyházalkotmány. — A mqgyar protestánsok nagy küzdelme 1860-ban az alkotmányért. — Kerkapoly müvének rendeltetése.)

Következett akadémiai székfoglaló beszéde, úgy emlékszem: 1860-ban. A beszéd czime, mely némileg tartalmára is rámutat, ez: A világtörténelem s az emberiség faj különbségei.

Nem nagy terjedelmű mű, de talán összes irodalmi művei közt ez a legérdekesebb. A nagy közönség elfeledte s a maga idején se élvezhette. Sajátságos,igazán Kerkapoly-féle Írásmód s tárgyai a legködösebb hegeli műszavakba burkolvák.

Pedig alapeszméje fenséges s minket magyarokat különösen érdekel.

Az a kérdés, melyről Kerkapoly akadémiai székfoglaló beszéde szól, a tudománynak mind máig egyik legmagasabb s legnehezebb kérdése. Vájjon egy apától- anyától származik-e az emberiség? Az emberiség eredete egységes-e? Vájjon a nagy emberfajok az egyé-nileg egységes emberiségből váltak-e ki s szakadoztak el egymástól, a szerint, a mint fejlődésükre kedvezőbbek, vagy kedvezőtlenebbek voltak számtalan évezred folytán a földi tényezők? Vagy pedig, például a kaukázi, mongol, maláji, néger faj soha se volt egy és egysé-ges s már kezdettől fogva különböző volt s más meg más volt eredete?

E kérdések általánosak s minden embernek s minden emberfajnak figyelmére egyaránt méltók. A különböző nemzetek nagy tudósai egyenlő buzgósággal is búvárkodnak ezekben vagy száz év óta. Darwin kutatásai e kérdések fontosságát s érdekességét különösen kiemelték. A természettudósok, bölcselők s különösen az embertudósok nagy serege több-kevesebb szerencsével vitatja ezeket. Mik a fajok s miként származnak, vagy talán jobb szóval mondva, miként támadnak azok?

Volt egy közös barátunk Pápán, nálam ugyan idősebb, de Kerkapolyval csaknem egyidejű. Sokat voltunk és sokat elmélkedtünk együtt. Ez Somody József volt, ügyvéd, jogászember Pápán, később KerkapolyPestre hivta s a kezdődő magyar államvasutak jogtanácsosává tette. Eszes, tanult, kedves ember volt, agglegény s csak úgy időtöltésként foglalkozott a nehezebb tudo-mányos kérdésekkel. Ez időtájban, úgy 1859 körül, lefordított magyarra egy angol munkát, melynek Írója nem nevezte meg magát. Nagyon érdekes s igazán jól irt tudományos munkát, mely egykor, fiatal koromban nekem is sok gyönyörűséget, de sok fejtörést is okozott. A munka czime: A teremtés természettörténelmének nyomai®. Bizonyára jeles angol tudósnak s jeles Írónak müve. Egykor érdeklődtem, ki ez a jeles iró? Talán megtudtam, de elfeledtem, talán meg se tudtam, de bizonyos, hogy most nem tudom. A teremtés történetét természetesen másként állítja elénk, mint Mózes I. könyve s mint a hogy a keresztyén világ vallásos felfogása tanítja. Valószínűleg azért is maradt névtelen iró, hogy az angol nép vallásos érzékenysége föl ne zúduljon ellene.

E könyvről s annak tanairól beszélgettünk gyakran Somodyval és Kerkapolyval. S Kerkapolynak valószínűleg itt született meg az az ötlete, hogy arról a kérdésről tartson akadémiai székfoglaló beszédet, melyet ez a névtelen angol könyv is fölvet s akarva-nem- akarva mintegy erőszakkal tol agyunk elé.

De ez a kérdés minket, magyarokat, különösen is érdekel s talán épen minket érdekel az összes emberfajok közt legjobban.

A tudósok előtt ugyanis most már egészen bizonyos, hogy a magyar faj nem tartozik a kaukázi vagy árjafajhoz s ennek egyetlen árnyalatához se. Az is egészen bizonyos, hogy mi, magyarok, nem tartozunk a sárga fajhoz s mi nem vagyunk se japánok, se chinaiak, se malájok. De nem tartozunk a négerekhez, a fekete fajhoz se, sőt épen nem tartozunk az amerikai vörös fajhoz se.

Hát hová tartozunk?

Valahova minden esetre, minthogy mégis a világon vagyunk s világon voltunkat és létünket eddig még a német észnek se sikerült eltagadnia, pedig hizonynyal eléggé törekedett rá.

A felelet egyszerű.

Ha van még más faj is a föld kerekségén, mint a fehér, sárga, fekete és rézvörös emberfaj, ha csakugyan van ötödik emberfaj, hát akkor mi nem tartozhatunk máshoz, csak ehhez.

Szerencsére csakugyan van még egy faj. De ennek a szinét a tudósok nem tudják megnevezni s ennek a fajnak nem is szine után adtak nevet.

Ez a faj a mandsu-mongol, a török-tatár és a finnugor faj. A három osztály együtt — mint külön nagy emberfaj. A neve turáni. Ide tartoznak aztán a történetírók által százfélekép s hol jól, hol rosszul elnevezett hunnok, avarok, kunok, bolgárok, kazárok, szittyák, uzok, baskírok, uturgurok, kuturgurok, vogulok, osztyákok, csuvaszok, cseremiszek, finnek, lappok, szamojédok s az ó-kornak és közép-kornak mindenféle csavargó népei és nemzetségei. Különösen ide tartoznak a mindenféle turkok, törökök, ozmánok, a Volgától és Kaspi-tengertől keletre lakó, egymással rokon, de százfélekép nevezetttatárfajok és törzsek Szibériáig és a tibeti és mongol földekig.

Ezek közé hárítottak be a tudósok minket, magyarokat is.

Hát hiszen igaz, van ennél jobb társaság is, de van talán még rosszabb is. A természet valóságait sohase szabad szégyenleni. Valahova csak tartoznunk kell.

Csakhogy még itt is a megsemmisülés örvényébe való elmerülés végső veszedelme fenyeget bennünket. Hát elvégre mik is vagyunk mi ? Mandsuk vagy mongolok ? Törökök vagy tatárok ? Finnek vagy ugorok ? Kik voltak a mi nagy őseink ? Dsingiszkán vagy Ozmán vagy Tamerlán vagy az osztyákok nagy medvéje? Ki volt, mi volt hát Attila, Árpád, Hunyadi, Deák Ferencz ? Csuvasz vagy cseremisz, mandsu vagy kirgiz ?

Mert a magyar szó a tudósok közt se fajt, se fajtát nem jelent. A tudós Akadémia hetven esztendeje dolgozik ugyan, de odáig még nem jutott, hogy a magyar fajt akármily szerény kis állásban az embertudomány csarnokába besegíthette volna. A hivatalos tudomány szerint mi tehát semmi se vagyunk.

Budenz már megvolt akkor, de Vámbéry még nem volt meg. Azóta két ádáz táborrá szervezkedett tudósaink serege. Gyilkolja egymást a két tábor. Az egyik szerint mi csakugyan török-tatárok vagyunk, a másik szerint azért is finn-ugorok. Vámbéry már azt is fényesen ránk bizonyította, hogy Árpád apánk is törökül beszélt, mint valami kisázsiai beglerbég.

Abban mégis megegyez mind a két tábor, hogy miturániak vagyunk, tehát semmi esetre se vagyunk fehérek, árják, kaukáziak, indogermánok.

Akkor az volt s részben ma is az a tudomány állítása, hogy a nagy emberfajok ész, becsület, erő, tisztesség és műveltség dolgában nem egyenlők, hanem egyik magasabb, másik alacsonyabb rangú. A fekete faj például alacsonyabb, mint a sárga; a sárga faj talán alacsonyabb, mint a turáni s ennél mindenesetre magasabb, sőt általában a föld kerekségén a legmagasabb faj, a fehér faj, az indo-germán.

Jól van. Hagyjuk rá. Ki perelne a német tudósokkal ? Kerkapoly maga is igy tudta, igy tanulta Berlinben.

Azonban a tudomány azt is állitotta, hogy a nagy emberfajok oly különös, oly erős testi és lelki jellemösszességből állanak s e jellem.összesség oly szilárd korlátot von köréjük, hogy ezt áttörni s az alacsonyabb fajból a magasabb fajba átháramlani teljességgel lehe-tetlen. Soha meg nem történhetik az például, hogy a zulu-kafferek uralkodjanak Nagy-Britanniában az angolok fölött s ne az angolok Dél-Afrikában a zulu-kafferek fölött.

Fogadjuk el örökkévaló igazságnak ezt is s nyugodjunk meg azon, hogy az európai fehér fajt se a fekete, se a sárga, se a mongol faj soha meg nem eszi s a műveltség hasznát, érdemét és dicsőségét a fehér faj soha se lesz kénytelen megosztani a többi szines, vagy szintelen fajjal. Hiszen a nagy fajok egyéniségének korlátái áttörhetetlenek.

Van azonban bökkenő is s itt érdekel már minket, magyarokat, oly közelről ez a kérdés.

A bökkenő az, hogy a magyar faj úgy testileg, mint lelkileg s úgy az erkölcsi tulajdonságok, mint az egyetemes műveltség dolgában egészen oda jutott, ahova a fehér faj legműveltebb nemzetei.

A színe is fehér. Koponyája, gerincze, egész növése jól alakult. Szellemi és erkölcsi világa ép oly tiszta és gazdag, mint akármelyik első nemzeté. Nyelvénél tökéletesebb sohase volt a világon, ma sincs. Minden hangot, képzetet, fogalmat, érzést, gondolatot szépen, röviden, tökéletesen ki tud fejezni. Költői alakításra ép oly alkalmas, mint az ó-kor és uj-kor legalkalmasabb népnyelvei. Ezer éve fölvette Jézus vallását s a fehér fajjal buzgó versenyben épiti, fejleszti, nemesiti a legmagasabb műveltséget. Bölcsei, tudósai, költői, hadvezérei, nagy kormányzói vannak ezer éven át. Államot alapitott, szervezett és fönntartott. Meg tudta teremteni s meg tudta védelmezni az okos és nemes szabadság intézményeit s tudott értük küzdeni, szenvedni, vért ontani s győzni. Tömege és hatalma nem oly nagy ugyan, ennélfogva szerencséje is kisebb, mint a fehér faj nagy nemzeteinek szerencséje, de közte és e nemzetek közt csakis ebben van különbség.

Nos, hát a magyar faj a fehér fajnak minden előnyeit és tökéletességét már ezredév óta megszerezte. Áttörte hát saját turáni fajtaságának minden korlátát s behatolt a fehér faj szellemi és erkölcsi világának minden rejtekébe. S ennek daczára turáni fajtaságát tisztán és nemesen megőrizte.

Igaz-e ez?

Igaz. Épen ezt bizonyítja be Kerkapoly a székfoglaló beszédben. Sok igazságot érint e beszédben s minden igazsága eszmei s történelmi egyúttal. A beszéd magyarul van, magyarra hát lefordítani nem lehet. Pedig le kellene, mert — mint említettem már — Hegel vad bölcseleti nyelvén van magyarul. Ma már nem érti senki, legfölebb néhány jámbor bölcsész és nyelvtudós.

Negyvenhat év előtt újabb, nagyobb s ránk nézve érdekesebb volt az a kérdés, mint most. A világtörténet folyamán s emberi tapasztalás szerint arra több eset volt, hogy egyes ember át tudta törni fajtaságának korlátáit és sárga ember is, rézbőrü, sőt néger is akadt, a kinek egyénisége a fehér faj legnemesebb egyéniségével versenyt tudott állni. Hiszen épen akkor láttuk a néger Ira Aldrigében a legnagyobb tragikus színművészt s nem is kisebb alakokban, mint Shakespeare alakjaiban. De arról még nem tudott a világtörténet, hogy a turáni magyar fajon kívül valaha a legmagasabb emberfaj tökéletességére emelkedett volna; — olyan emberfaj, a melyet alsóbbrendünek osztályoztak a német tudósok.

Ma már tapasztalatban gazdagabb az emberiség s adatokban a világtörténet. A mióta a sárga fajhoz tartozó kis japán az ő különös műveltségének rettenetes hatalmával úgy elverte az oroszt, a fehér faj legerősebb nemzetét, mint a kétfenekü dobot: azóta a német tudósok, hadvezérek és fejedelmek is kissé másként vélekednek az emberfajokat elkülönítő erőbeli és jellembeli korlátokról s az emberfajtaság értékéről. A hatalmas német császár már borzong, ha a sárga faj neve eszébe jut.

És azóta a magyar faj műveltsége se egyedüli példa. Példát nyújtani van már hatalmas társunk a japán fajban.

Kerkapoly székfoglaló beszéde külön kiadásra nem jutott. Az akadémia adta ki 1860-iki Értesitőjében. 0 nevezi itt először Kerkapolyt Kerkápolynak. Sohase tanulta meg saját tagjának igazi nevét.

Ugyanezen évben, de az év tavaszán Kerkapolynak más tudományos műve is látott napvilágot. Ennek ezime: Protestáns Egyházalkotmány tekintettel történeti fejlődésére«.

Nevezetes mű, a benne tárgyalt kérdésekre nézve a mi tudományos irodalmunkban csaknem társa nélkül álló alapmű. Czélja nem is csupán tudományos s nem is csupán történeti, hanem egyúttal közéleti s politikai is.

Az osztrák önkény vasigája alatt nyögtünk. Az osztrák kormánynak eszébe jutott Magyarország protestáns alkotmányaiba beleharapni. Fogai bentörtek. A protestánsok fölriadtak, kálvinisták és lutheránusok egyaránt. Alkotmányuk hitük szentségével s lelkiismeretük szabadságával függ össze. Pogány osztrák kéz ne merje azt érinteni. A protestánsok egyházi alkotmánya egyúttal az ősi magyar alkotmánynak is egyik része. Verjük vissza az egyház szabadságai ellen intézett osztrák támadást s egyúttal vivjuk vissza az eltiprott ősi alkotmányt.

Ez lett a fölriadt protestánsok jelszava és nemzeti törekvése!

Nem maradhattak maguk. Hatalmas segitségre akadtak.

A római egyház férfiai, egyházi fejedelmei, az egész nemzet, a főrendek, mind melléjük álltak. A 48 előtti udvari párt vezéremberei csak úgy fölriadtak, mint maguk a szegény kálvinista papok. Biztattak, bátorítottak, sajtóban és köztanácskozásokban élesztették a szent tüzet. Eljártak az egyszerű kálvinista és lutheránus egyházi gyűlésekre. Meg kell védelmezni a protestánsok szabadságát, hogy megvédelmezbessük a nemzet szabadságát. Az angol, német, holland, helvét, svéd, norvég világ figyelmét és érdeklődését is fölkeltette a nagy kérdés.

Minő napok voltak azok! Az önkényuralom vasbilincsei közt először kezdte mozgatni tagjait a nemzet. Mintha kisérletet tett volna: vájjon le lehetne-e rázni ama bilincseket? Vagy szét lehet-e törni? A szegény kálvinista papság éppen alkalmas volt e kisérletre. Mit veszthet ő, ha az erőszak dühe győzni talál? Az udvari kegyet, s mindazt a mi azzal jár, el nem vesztheti.

Emlékszem az első gyűlésre, a melyet 1849 óta láthattunk. Diák voltam. Akkor már állott az Uj-kollé- gium s annak diszterme volt a gyűlés helye. Egyházi és világi férfiakkal volt tele a terem. Mi, diákok, voltunk a hallgató közönség nagy része. íme alkotmányos gyülekezés) tanácskozás, határozás! A milyen volt valamikor az országgyűlés, a milyenek voltak a vármegyék régi gyűlései. Mi, akkor még, 1849 előtt csak kis gyermekek, mi azokat már csak a történetnek szemüvegén át és csak az apai ház hagyományaiból ismerhettük s ime, most újra föltámadtak. Föl kell támadnia magyar nemzetünknek is.

Imával nyitja meg az öreg püspök a gyűlést. Nagy Mihály a püspök, erős fejjel, erős hanggal. Agg ember immár, nincs mit remélnie, nincs mitől félnie.

— Minden áldásnak örök forrása, igazságnak és kegyelemnek osztogatója, szegény magyar népünk meg- rendithetetlen bizodalma, Urunk, Istenünk, hozzád fohászkodunk!

így kezdte imáját. Sok szavára emlékezem ma is. így folytatta:

— Bizunk mi elöljáróinkban, bizunk mi biráinkhan s mindazokban, a kik hatalmasak mi fölöttünk, bizunk mi a koronák viselőiben, a kik urak és fejedelmek e földön. De jó atyánk csak te vagy Mindenható Isten! Engedd meg, hogy igazán csak Te benned bizzunk és hitünkben és hazánk szerelmében, senkiben másban. Akkor nem fogunk csalatkozni!

így kezdődött a gyűlés.

Napirenden az osztrák kormány vallásügyi pátense.

Föláll egyebek közt Sárközy József, magas állású elöljáró az egyházban, igaz jó hazafi, többször képviselő; a nagy viharok ott zúgtak el feje körül. Ősz már, remek arcz, ősmagyar alak. Javaslattal áll elő.

— Forduljunk még egyszer gyermeki bizodalommal fölséges urunkhoz, apostoli királyunkhoz. Fejtsük ki feliratunkban a mi sérelmeinket, tárjuk elé igazainkat, könyörögjünk előtte, mint hűséges jobbágyai s várjuk atyai szivétől minden bajunk orvoslását.

Már a beszéd alatt rázta fejét Vadnáy Budolf, mint a bika. Zalai birtokos, a magyar nyelv lángeszű búvára, Kerkapolynak egykori benső barátja. Minta ahhoz, milyennek kell lenni a férfiszépségnek, férfierőnek. Pedig torzonborz alak. Busa haj, busa szakái, vastag fekete bajusz, de szemöldöke is akkora, mint bajusza. A borsodi Vadnayak közül való, még pedig a fekete Vadnayakból. Egyik fia volt a későbbi csongrádi főispán.

Szól. Szava erős, kemény, pattogó, szinte hasogatja a sziveket.

— Nem fogadom el Sárközy javaslatát. Én az osztrák császárnak nem könyörgök. Semmiféle császár- nak-királynak jobbágya nem vagyok, csak istennek hive s hazámnak fia vagyok. Az osztrák kormánynak pátensét és semmiféle álnok jótéteményét el nem fogadom. Mondjuk meg azt annak a kormánynak világosan, kereken, kurtán. Ebből jobban megérti a császár is, mintha könyörgésre fogjuk a dolgot. Ne féljen senki semmiféle veszedelemtől. Szenvedni mi is tudunk úgy, mint őseink s ha kell: verekedni is.

Ez már beszéd. Ez már tetszett a mi szivünknek, de az egyházkerület közgyűlésének is.

Nem kell az osztráktól semmi. Még üdvösség se.

így tört meg a jég. így kezdtük rombadönteni az önkényuralom hatalmas érődéit. Se gyors, se könnyű nem volt a munka, de legalább belekezdtünk.

A harcz, a mely megindult, a nemzettörténelemhez tartozik.

De a harcz folyamán a tűnődő elmék ezer kérdést

18 vetettek fel. Mi is hát a protestánsok alkotmánya? Különösen mi a magyar protestánsoké ? Miben egyezik, miben különbözik a kálvinistáké a luther^-n-u^c^^^t^c^ó.? Melyik jobb, melyik üdvösebb, melyik igazibb?

Az osztrák pátens sok szabadságot és sok jótéteményt, busás fizetéseket biztositott a protestánsoknak. Akadtak tudósok, a kik bebizonyították, hogy sok ország protestáns egyházai nagy áldásnak tartanák az osztrák által kinált egyházi alkotmányt.

Nagy vita támadt.

Eévész Imre, a hires debreczeni kálvinista lelkész, később képviselő s Deák Ferencznek a pragmatiea sanctio kérdésében nagy és nemes ellenzéke, legtudó- sabb embereink s legjelesebb Íróink és szónokaink egyike, vezette nagy tekintélyével és súlyos érveivel a vitát. E vita azért is fontos volt, hogy a magyar protestánsok egyházalkotmányának ebből kellett volna megujhodnia s a korszerű viszonyokhoz képest fölépülnie.

Kerkapoly rettenetes elméjének s egyházi és tudománybeli buzgóságának ily vitában s ily komoly viszonyok közt hallgatnia nem lehetett. Hatalmas hangon beleszólt a vitába ő is.

Azt mondja könyve elejéin:

— Kell, hogy a magyar protestáns egyházalkotmányt és kormányzatot illetőleg bekövetkezett válságos idők minden gondolkozó s egyháza ügyét lelkén viselő magyar protestánst arra inditottak légyen, hogy tisztába jönni igyekezzék az elvek iránt, melyeken amazalkotmánynak és kormányzatnak nyugodni kell. így történt velem is. Ez okozá, hogy Világtörténetem folytatása helyett egyelőre e térre fordítsam munkásságomat. A kérdéses elvek részint a protestáns egyház és egyházi hatalom fogalmából levonhatók, részint a történeti fejlődés terén fölismerhetők.

— Vajha sikerülne jóakaratomnak elősegiteni a nézetek tisztulását s hathatni igy egyházunk mindinkábbi erősbülésére, magasulására.

íme, igy adja okát annak, miért szakitotta meg Világtörténetének folytatását.

Ebből más következést is vonhatunk.

Harminczhat éves volt már Kerkapoly, mikor e munkáját irta. Eddigi élete azt mutatta, hogy neki végzete lesz a tanárkodás mellett az elméleti tudományok s főleg a bölcseletiek buvárlata. Eddig legalább nem igen tett egyebet. E munkájában pedig oly csodálatos buzgóságot fejtett ki, hogy lélektanilag szinte lehetetlennek látszott, hogy ezentúl a közéletnek, a gyakorlati kérdéseknek szentelje munkáját, tehetségét, egész életét.

Pedig hát nem úgy lett.

Íme, a mint nagy nemzeti ügygyé lett a protestánsok szabadságának válsága: abban a pillanatban ott hagyta az elméleti búvárkodás terét s áttért a gyakorlati közélet mezejére. Tudós agy munkája s nagy buvárlat eredménye ugyan Protestáns Egyházalkotmány« czimü egykötetes munkája is, de már ennek rendeltetése gyakorlati.

Kerkapolyval is az történt azonban, a mi igen sok tudóssal. Ha egyszer félbenhagyta valamely nagy művét;: annak folytatására nem is tért vissza többé. Talán később beszélek még arról, hogy nem is térhetett. Most pápai tanári életének vázolását akarom befejezni.

IX.

(Kerkapoly újabb könyvei, a „Ismerettan es a „Gondolattan. — Miként törekedtem a magyar nyelv titkaiba behatolni ? — Kölcsey tévedése. — Kerkapoly bölcseleti nyelve. — A külső és a belső. — Kant tétele nem igaz. — A valami és a más. — Az egy. — Mennyit kell olvasni ? — Miért késett bölcseleti munkái kiadásával ? — Vitám vele a fölött: miként kezdődjék az észtan ?)

Az 1861-ik és 1862-ik éveket a mezőgazdaságon s a tanári előadásokon kivül arra fordította, hogy bölcseleti tankönyveit készitse el úgy, a mint azokat ezentúl ő és hallgatói fogják használni s a mint a magyar tudományos irodalom számára czélszeriinek véli.

E két évben egy könyvet irt, melyet azonban két füzetben adott ki. A könyv czime: Tiszta Észtana. Első része az Ismerettan«, vagyis a metafizika. Második része a Gondolattan«, vagyis a logika. Mind a kettő valósággal az elméletek elmélete, a legvalódibb, legkülönösebb hegeli gondolkodás.

Én az 1862-ik év közepén elvégeztem a pápai jogakadémián tanulmányaimat s elhagytam e főiskolát s távolabb estem Kerkapoly mindennapi társaságától. Joggyakorlaton töltöttem időmet Veszprémben s bizony kevésszer rándultam át Pápára. Félbenhagytam bölcseleti tanulmányaimat is s azért nem volt okom Kér-

kapolyval a gyakori érintkezésre. Két uj könyve újság volt előttem.

És még se volt újság. Hiszen, mikor hallgatója voltam: ezek tartalmát adta elő nekem is. Igen jól emlékeztem minden szavára s a szavakban megalakitott gondolatokra is.

Tetszett nekem az a különös és sajátságos metafizikai és logikai elmélkedés. A fiatal léleknek néha a furcsa és nehéz dolog tetszik s minél furcsább és nehezebb, annál jobban tetszik. így voltam én is Kerkapoly hegeliségével.

De azt hiszem, gondolatainak s iratainak nem annyira tartalma, mint inkább alakja, szava, nyelve, gondolat- alakitási módszere kötötte le figyelmemet.

Sokszor emlitettem már, hogy apám csodálatosan szép s valóban remek elbeszélő volt. Megfigyeléseit, adomáit, elmésségeit, ötleteit oly pontossággal, a szavaknak oly hangzatos, oly szárnyaló s mégis oly egyszerű összerakásával szokta előadni, mintha szándékosan a legfinomabb költői nyelven akart volna beszélni. A mi nagyon szerény nemesi és vármegyei köreinkben minden társalgás és társaság elhallgatott, a mint apám valamely történt esetet elkezdett beszélni, vagy valamely ismert alakot elkezdett rajzolni. Egyszerű elbeszélései igazi művészi hatással voltak mindenkire. Minden elbeszélésének erőltetés nélküli szelid vidámság s hogy úgy mondjam, jószivü pajzán- ság adta meg az igazi szint, habár elbeszélésének tárgya szomorú volt is.

Azt hiszem, apám elbeszélésének módszeréből én már gyermekkoromban elsajátítottam valamit s ez utóbb átszivárgóit Írásmódomba is. Igaz azonban, hogy Pápán sokat törtem, marczangoltam, gyúrtam, simítottam a mi édes, hazai nyelvünket.

El kell mondanom, habár röviden is, hogy történt a dolog. Akár akartam, akár nem: Íróvá lettem s a mi édes magyar nyelvünkkel meg is tudok birkózni, úgy a hogy. ügy veszem észre magam példájából is, másokéból is, nem könnyen jutottam a birkózó erőhöz.

A mai tanrendet nem igen ismerem. Pápán az ötödik osztályban tanultuk a rhetorikát, hatodikban a poétikát, hetedikben a logikát.

A mikor az ötödik osztályba jártam, valami bohókás önérzet feszengett bennem. A poéta egy osztálylyal előttem járt, öregebb diák volt, verset is tudott Írni, tudta már a versírás szabályait, bizony a magasból nézett rám, kisebb diákra, a ki semmi se volt még egyéb, mint rhétor.

Hm! Eb ura a fakó ! Hát én ne lehetnék olyan legény? mint a poéta ? Hát ne lehetnék én még különb legény is ?

Hiszen, mi a poéta?

Versiró. Semmi se más, csak versiró.

Bizony a vers nem ördögség.

„Elszegődtem Tarnóczára bojtárnak, Jó legelője van ott a birkának

Vagy pedig:

„Czifra szűröm Veszperémben vettem, Érte harmincz forintot fizettem

íme, ez a vers.

Hát az a diák, a ki ilyet tud csinálni, már derekabb legény lenne, mint én ?

Kisértsük meg.

Versbe szedtem jó csomó pápai és közéleti tünetet, az öreg bérest, a Grófut jegenyefáit, a messze kékellő Somlyó hegyét, a tapolczafői forrásokat, a Csúzy-kert fáit, a Hodoska mellett zugó malmot egymásután.

A kisérlet sikerült. No ez nem nagy dolog: én se leszek általa nagy ember. Legföljebb csak olyan, mint a poéta diák. Ezért pedig nem érdemes izzadni, fáradozni, életet áldozni.

Elővettem Berzsenyit. Ez már költő, ez már nem veszprémi czifra szűrben jár s nem Tarnóczára szegődik el juhászbojtárnak. Az ő verseit már a poéta diákok se tudják megcsinálni.

No hát megcsinálom én.

De én még akkor a jámbuszt, trokhéuszt, anapesz- tuszt, daktiluszt, khórjámbuszt, hekszamétert, penta- métert s a többi pogány istenséget névről se ismertem. Hogy csináljak én hát Berzsenyi módjára verseket?

Mégis csináltam. Száz kisérletbe került, hetek- hónapok éjjeli-nappali munkáját emésztette föl, mig egy Berzsenyi-féle nagy költeményt össze tudtam fúrni, faragni, állitani. Hányszor eltévesztettem én: hol kell lenni a hosszú szótagnak, hol a rövidnek, hogy áll elő a szavak suhogása, miből áll a hellen és latin remek versalakok törvénye, hol lehet attól kissé eltérni, hol nem szabad azt megsérteni. S azután amagyar szavakat úgy rakni egymásután, hogy azok széphangzásán csorba ne essék. De a szavakban se essék, de a szavak rendjében se essék.

Nem ajánlom ezt a munkát minden serdülő diákgyereknek. Csúffá lesz vele.

Hetekig eltűnődtem Kölcsey egyik sora fölött. Kölcsey igy ir:

„Hol van a hon, melynek Árpád vére Győzelemben csorga szent földére ?"

Balgatag beszéd. Nem sokkal jobb és szebb volna s nem úgy volna jó és szép, ba igy Írna:

„Hol van a hon, melynek szent földére Győzelemben csorga Árpád vére ?“

így lenne tökéletesen magyar s igy lenne tökéletes az eszmének s a versalaknak is összehangozása, egybe- illése.

így gondoltam. Hanem hát Kölcsey ellen pápai diák nem üthet pártot. De még se tudtam ezer meg ezer tünetben megnyugodni, mert nem tudtam azokat magamnak megmagyarázni.

Ma se nyugszom meg például és soha se nyugszom meg nemzeti himnuszunk e szavaiban :

„Megbűnhödte már e nép A múltat s jövendőt.

A bűnhődés csak azt érheti, a ki bűnös volt. De a magyar nemzet soha nem esett bűnbe. Az lett volna tán a bűne, hogy a török kétszáz éven át oly nagy erővel ostromolta? Vagy az lett volna a bűne, hogy a Habsburgok oly sokszor elárulták s örökké vesztéretörtek? Vagy bűne az, hogy kisebb faj, mint a német, vagy a szláv, vagy a latin? Mióta bűn az egyszerű szerencsétlenség ?

Azokat a szavakat ne énekeljük többé.

Ilyen balga tűnődések, ilyen kőfejtő töprengések közt töltöttem egesz esztendőt. S az eredmény az lett, hogy a mikor poéta lettem, csak úgy omlott toliam alól mindenféle kötött és kötetlen, úgynevezett költői munka. Nyelvbeli nehézség nem volt előttem és nyelvünk csodálatos gazdagságának, szépségének s gondolatalakitó tökéletességének csaknem minden titkába könnyedén bele tudtam tekinteni. Szerencsém, hogy pápai dolgozataim mind elvesztek valahogy; nem hányhatja szememre hát senki. Volt ugyan köztük néhány csinos költemény is, tanáraim és tanulótársaim szentül is hitték, hogy elvégre se leszek más, mint költő, de hát szerencsére nem úgy történt.

A mikor a logikába mentem át s Kerkapoly nyelvét elkezdtem hallgatni: kerengett velem a világ. A magyar költészet gondolatvilágából a hegeli német ész sivatag országába jutni! Ott a harmatos liget édes madárhangja, itt a szeielő rosta kelepelése. Ott illat és sugár és melegség, — itt hideg és fagy és szárazság mindenütt.

Jól van. Ez a tudomány. Magam is bele-belemerültem s bukdácsoltam benne nem egyszer. Nem Ítélem el, de kissé ismertetem. Kerkapoly életéhez s jellemének nagyságához tartozik az is, hogy bele tudott merülni, mint akármelyik német tudós és mégis meg tudott tőle szabadulni, a hogy illik magyar emberhez.

Itt most már kissé filozofálnunk kell. A nélkül Kerkapoly ötven év előtti irodalmi nyelvét halandó ember meg nem érti. De az olvasó azért ne rémüljön meg. Hamar kifogyunk a bölcselkedésből s valami nagy komolysággal nem is foglalkozunk vele.

A főváros miveit köreiben sokan ismerik Kerkapoly egyik tanszéki mondását. Előkelő úrnő csak három nap előtt idézte elém, noha magam is ismertem. De jó példa, mutassuk föl.

így szól a mondás :

A külső, melynek külseje van, ép oly belső, mint külső az a belső, melynek belseje van.

Ez a meghatározás szórul-szóra igaz és alapos. És a mellett egyszerű is s egészen jól van magyarul is. Alig is lehetne a gondolatot jobban alakitani. S első hallásra mégis bolondságnak tetszik. Mindenesetre furcsán hangzik.

Pedig csak annyit jelent, hogy az érett diónak például van külső puha héja, van belső csontos héja s van legbelül az ehető magva. Már most az a csontos héj a külső héjra nézve belső, a magra nézve külső. De maga a mag is külső a benne levő csirasejtre nézve.

Tiszta dolog s nem is ütközik meg rajta senki, ha nem általános bölcseleti meghatározással áll elő a tudós, hanem példával megmagyarázza, mi a külső és a belső egymás mellett. De Kerkapoly játszi elméjének tetszett úgy adni elő a bölcseleti meghatározást, hogy azt első hallásra szinte elmebeli pajkosságnak gondolja a hallgató.

Azonban ő könyvet irt a Tiszta Észtanról, a Metafizikáról és Logikáról. Épen ezt akarom kissé ismertetni. Könyvében a Metafizikát Ismerettannak, a Logikát Gondolattannak nevezi. Az ő gondolkozása szerint egyik se a legjobb, legalkalmasabb szó. A Metafizikának a legjobb magyar neve volna a Léttan, a Logikának a Gondolkozástan.

De hát ezen ne ütközzünk meg.

Kantnak, a világhirü német bölcselőnek, hires tantétele az, hogy a dolgok, úgy, a mint önmagukban vágynak, meg nem ismerhetők.

Kantnak e tantételét igy magyarázza s igy czáfolja meg Kerkapoly:

iHa önmagában lenni annyit tesz, mint másra nézve nem lenni: úgy e tétel ellen mit sem szólhatni; önként értetvén, hogy a dolgok nem tudhatok úgy, miként azok másokra s igy ránk, tudókra, nézve is nincsenekt.

Kantnak tehát e szerint igaza volna.

De azért még sincs igaza. Hiszen minden dolog valami.

Valami ugyanis már magában más, tudniillik a másnak a mása s viszont a más magában valami is egyszersmind, tudmillik: valami más vagy más valami. Ebből meg önként foly, hogy valaminek magában s maga általi léte másra nézve és más általi is egy-szersmind. Ép úgy mást illetőleg is. Ez oka, hogy ha valaminek magában és másra nézve létét egymástól elszakítva szemközt állítjuk: az ellentétessé tevés nemsikerül, kölcsönösen átmenvén azok egymásba. Azért valami másra nézve tulajdonkép az, mi önmagában; s önmagában az, a mi másra nézve; az ellenkező csak látszat. Valaminek másra nézve s önmagában léte hát tulajdonkép nem két lét, hanem egy és ugyanazon lét. Ennélfogva kell, hogy a mi valami önmagában, ugyanaz legyen másra nézve és más által is.«

Szóval: Kantnak bizony nincs igaza.

Nos hát a külső-belső« példája is csinos, de csinosabb mégis a >valami-más« példája. A mely napnál fényesebben bebizonyítja, hogy a valami és a más közt nincs különbség, mert a valami is más minthogy a valami is másnak mása, de éppen azért a más is valami, mert ha valami nem volna, nem lehetne másnak a mása.

Hát bizony ez a iLéttani vagy Metafizika vagy a hogy Kerkapoly nevezi, az Ismerettan.

Nem folytatom ismertetését. Pedig nem lenne hálátlan dolog. A hol megmondja például: mi a véges és a végtelen; a hol bebizonyítja, hogy a véges és a végtelen ugyanaz s a hol bebizonyítja, hogy nincs se véges, se végtelen.

Hát még a hol megmagyarázza, mi az egy« ? Ez már csak az érdekes.

A józan elme azt gondolná, hogy az az egy«, a mi nem kettő, nem is több, nem is részecske, hanem egész önmagában.

Szó sincs róla.

Az egy« az a végtelen, a melyben a más nem mintvalóban más, hanem csak, mint a végtelennek alkotó eleme létezik.

Tudni kell ezt.

Czenzurák ideje volt. Kerkapoly feleletre hivja föl egyik logikusát.

— Beszéljen az egy«-ről.

A logikus nem tud beszélni az #egy«-ről. Menti magát.

— Bocsánat, nem tudom, pedig olvasgattam.

— Hányszor olvasta el?

— Kétszer is.

Kerkapoly emelt hangon válaszol:

— Kétszer? Én e tárgyat két hétig mindig tanultam, vele feküdtem, vele keltem, ételem, italom vele költöttem el s ha sétáltam, ha társaságban voltam, akkor is róla gondolkodtam s csak akkor mertem magamnak megvallani, hogy talán már megtanultam.

Kerkapoly igazat mondott tanítványai előtt. Csodálatos buzgósággal törekedett a bölcselet legnehezebb, legelméletibb kérdéseinek titkaiba behatolni. Állhatatossága bámulatos volt, ha gondolkozása folyamán valami akadályra bukkant. Szirtet, zátonyt nem tűrt meg útjában, de oktalan csavarulatot se. Addig vesztegelt, addig dolgozott, mig az akadályt el nem háritotta s mig elméjének útját tisztává, egyenessé nem tette.

Sokat nem olvasott, de annál többet gondolkozott a tudás anyaga fölött.

Világtörténetének első kötetéhez alig használt tiz forrásmunkát. iProtestáns Egyházalkotmányi czimü művéhez alig tanulmányozott tizenöt Írót. Tiszta Észtanához Hegel művei mellett nem hiszem, hogy Erd- manon, Rosekranzon és Trendelenburgon kivül másokat használt volna. Francziául, angolul és olaszul nem tudott. Mindenesetre nagy hézag, hogy e nemzetek nagy Íróinak gondolatalakitási művészetét közvetlenül nem figyelhette meg. ügy hiszem, ez az oka annak is, hogy az irás művészetével oly kevéssé foglalkozott. Erre a német irodalom példái nem vonzhatták, nem kényszerithették. A német nemzetnek vannak nagy költői és jeles Írói, de nagy Írója nincs.

Egyik egyházkerületi gyűlésen vitába keveredett egyháza papjaival, a jó kálvinista tiszteletes urakkal. Azt hányta szemükre, hogy legnagyobb részben csak addig haladnak a korral, csak addig tanulnak, mig az iskolából ki nem kerülnek; azon túl a hivatás, a család, a gazdaság, a harátkozás elvonja őket a tanulástól. Azt felelték:

— Tanulnánk mi szívesen, de nincs pénzünk, hogy magunknak az ujahb-ujabb könyveket megszerezhessük.

— Nincs is arra szükség. Annyi pénzük csak mindig van, hogy egy év alatt egy könyvet megszerezhessenek. Már pedig, ha valaki egy évig lelkiismeretesen tanulmányoz tudományos jó könyvet, bizony többet tanul, mintha ötvenet olvasgatna az idő alatt.

Nekem is azt mondta:

— Azt tanácslom, ha alapos tudományra akar szert tenni, olvasson keveset s gondolkodjék sokat. E metho- dust én soha sem bántam meg.

Én magam se. Ezt a módszert követtem én is egészéletemben. Bizony én aránylag kevés könyvet olvastam. De Kerkapoly módszerét valamivel megtoldottam. A szakadatlan, az érdek nélküli, a tüzetes megfigyeléssel. Nemcsak az embereket törekedtem tökéletesen megismerni, hanem minden tünetet, melylyel az életben találkoztam. Pedig tudományos czél nem irányozta gondolataimat. De én bizony a kecskeméti homok- buczkák kék virágú szamártövisének legalább szenteltem akkora figyelmet, mint a Sziriusz csillagnak. S a falevelek különböző voltát legalább is oly gonddal vizsgáltam, mint a jogesetek különböző voltát. Ifjabb koromnak ez volt szokása, valóságos természete. Meglett a követ-kezése. Én ugyan Kerkapoly vagy Szilágyi Dezső tudásának mélységeit meg se tudtam közelíteni, de az én tudásom sokkal nagyobb körű lett, mint az övék és sokkal egyénibb. Sokszor beszélgettünk erről egymás között. Nagyrészben ennek tulajdonítottuk azt is, hogy én tudtam Írni, ők pedig nem tudtak.

Visszatérek azonban tanulmányai gondosságára.

Kérdeztem tőle, mi az oka annak, hogy Metafizikáját és Logikáját oly későn adta ki, csak 1863-ban, holott alig különböznek attól, melyet én az ötvenes években hallgattam tőle. Tehát már régen készen voltak.

— Nem tudtam teljesen megnyugtatni magam — úgymond — vájjon a Lényegtant, különösen pedig a Különbözőség tanát a Metafizikában jól dolgoztam-e ki s hasonló kétségeim voltak a Logikában az ítéletek tanánál is. Kétségeim nem oszlatták el a német bölcsészek művei s az én művemben bizonyos hézagot éreztem s e miatt nem akartam világ elé bocsátani. Egykor azonban előadás közben véletlenül rájöttem a helyes gondolatra s a feltalálás örömével sietvén haza, rögtön sajtó alá rendeztem irataimat.

íme, egy kis bepillantás az ő tudományos lelkiismeretének titkaiba.

Egyet még el kell mondanom.

1862-ik évi júliusban elhagytam a főiskolát s hazamentem az apámhoz. Egy-két hónapot dologtalanul töltöttem el, a fölött tűnődve, miféle pályát válaszszak. Tűnődéseim közben eszembe jutottak Kerkapoly előadásai s különösen az észtannak Hegel-féle rendszere. Yajjon miként is kezdődik hát az a rendszer?

Még ma is érdekesnek tartom ezt a tárgyat. így kezdődik, igy kezdi Kerkapoly is:

Az észtan nem lehet más, mint az összes igazságok tudománya. Benne más nem lehet, mint igazság.

Mi az igazság ?

Az igazság nem más, mint a tárgyilag létező ész, a mikor egyszersmind alanyilag is létezik. Ma ezt talán igy is mondhatnék: az az igazság, a mikor az ón Ítéletem a világrenddel teljesen egybevág.

Azonban ne zavarjuk a dolgot, maradjunk meg a hegeli felfogásnál.

Az igazságról más fogalmunk is lehet, vagy legalább más meghatározásunk is. Azt is joggal mondhatjuk, hogy az az igazság, a mely teljesen be van bizonyítva igazságnak.

De az észtanban nem lehet más, mint igazság, tehátaz előző tétel szerint, nem lehet más, mint a mi igazságnak be van bizonyitva. ügy, de az észtannak is kell kezdetének lenni, mint minden más tudománynak, sőt ez a kezdet se lehet más, mint az igazság. Mert, ha a kezdet nem lenne igazság, akkor a további folytatás, sőt az egész tudomány se lenne igazság, minthogy a kezdetből indul ki minden s ha az hamis: minden hamis.

Azonban az észtan kezdő igazságát, legelső tételét miként lehetne bebizonyitottnak tekinteni? Bizonyítás nélkül sehogy se lehetne. Ámde a bizonyitás előre- bocsátott fogalmak, Ítéletek és következtetések nélkül lehetetlen. Ezek múlhatatlanul megelőzik az igazságot, tehát az észtannak is ezekkel kellene kezdődnie.

A végső következés tehát az, hogy az észtant ily módon vagy egyáltalán meg se lehet kezdeni s kezdete nincs, folytatása se lehet s akkor az észtan, mint tudomány, egyáltalán nincs. Vagy pedig meg lehet ugyan kezdeni, nem bebizonyított igazsággal, hanem csak bizonyítási anyaggal, de ekkor a másik örvénybe esünk bele.

Valami mentséget ki kell gondolnunk.

Ne állítással, ne tétellel, ne bebizonyított igazsággal kezdjük hát az észtant, hanem valami parancsolattal vagy felhívással. Például ezzel:

— Gondolkodjál!

Valóban erre jutott a hegeli rendszer, ez lett észtanának kezdete, megindulása.

A mikor az apai háznál pihentem, akármennyit 19tűnődtem e fölött, nem tudtam más következésre jutni, minthogy ez nem megoldás, nem igazi kezdet, nem a tudomány igazi megindulása. Nevezzük a maga nevén. Nem egyéb ez, mint furfangosság, ravasz ámitás, a nehézségnek álnok kikerülése.

Pedig nincs is rá szükség, a hegeli rendszernek legalább nincs rá semmi szüksége. Hisz ez a rendszer a tiszta gondolaton és tiszta léten s e kettőnek azon ságán kezdődik, keresztülviszi ezeket az egész természet és szellemvilágon, végződik pedig a fejlődés örök igazságain át a mindent magába ölelő rendszerek rendszerén, a végtelen eszmén. A kinek tetszik, nevezze ezt isten fogalmának. A végtelen eszme bizonyítja be aztán a maga teljességében a tiszta gondolat és tiszta lét igazságát.

Minek ehhez a furfangos kezdet? Mire való itt a ravaszkodás ? Hiszen a természet és szellemvilág kimeríthetetlen jelenségeinek akármelyikénél el lehet kezdeni az észtant, a fejlődés végtelen köre visszatér oda s ama jelenség igazságát bebizonyítja. Tehát az észtan igy is az igazságok tudománya lehet. Sőt csak igy lehet valósággal.

Megirtam ezt Kerkapolynak Mezőszentgyörgyről az 1862-ik év augusztus havában. Eöviden azt felelte rá, hogy majd bővebben fog felelni. A bővebb felelet elmaradt, de a következő évben megjelent Tiszta Észtana s abból láttam, hogy megmaradt korábbi felfogásánál s bírálatomat nem használta föl.

A dolog nem bántott. A bölcseletet nem üztem-füztemtovább, más pálya vonzott. De néhány év múlva megkérdeztem, vájjon miért nem fogadta el, vagy miért nem czáfolta meg bírálatomat?

— Bírálata — úgymond — igen fontos, de nagy munka nélkül elfogadhatósága fölött nem akartam, nem is tudtam volna talán határozni. Ez a nagy munka pedig abból állott volna, hogy a javaslatot kísérletként az egész hegeli rendszeren keresztülvigyem. Erre pedig nem volt időm.

De most már hagyjuk abban ezt a tárgyat egészen s pápai tanárságáról még rövidesen mondjunk el egyet s mást.

X.

(Kerkapoly kéziratban levő müvei. — A pápát ó-kollégium. — A2 uj kollégium építése. — A rágalom Kerkapoly ellen. — Dicsőséges elégtételt nyer. — A Kerkapoly- nemzetség nemzedékrende.)

Kézirati műve sok volt. Nem tudom, hova lett. Bölcsészeti tanfolyama három éven át tartott, az egész hegeli rendszert három éven át adta elő s tudta mindig befejezni. E végből kidolgozta a Lélektant, az Észjogot, az Erkölcstant s a Vallás észtanát is.

Nagy kár, hogy kivált utóbbi műve nem látott napvilágot.

Még nagyobb kár, hogy Szépműtanát se adta ki, pedig erre biztattam is, kértem is. E mű az alapismeretek mellett rendszeresen tárgyalja az építészetet, szobrászatot, festészetet, zenét és költészetet. Az ötvenes évek elején irta iskolai kézikönyvül. Nagyon szeretteezt a tárgyat s nagyon belemerült. Tárgyait nemcsak észtanilag, hanem műtörténelmileg is megvilágítja. Előadásait nagy gyönyörűséggel hallgattuk.

Erre a műre irodalmunknak, mi veit közönségünknek s főiskoláinknak még ma is szükségük volna. Ma is nagy hézagot töltene be. Szépműtani irodalmunk ma is csak töredékes. Blair Hugó könyve, Greguss, Erdélyi, Arany, Gyulai Pál, Beöthy Zsolt s mások dolgozatai bármily nagybecsüek, mégis csak egyes részletek az egész szépműtanból.

Volt tanári pályáján egykor némi kellemetlensége is. Ez az uj kollégium építésével függ össze. El kell mondanom az esetet részletesen.

A régi kollégium nem volt már alkalmas épület. Dísztelen kétemeletes ház szűk utczában, szűk telken. József császár protestáns pátense idejében építettek, de az addig folyton üldözött szegény kálvinistáknak nem volt elég pénzük se tágas telket szerezni, se díszes és kényelmes épületet emelni. A földes úr az egri püspök volt, gróf Esterházy Károly. Yakbuzgó, türelmetlen, középkorba való egyházfejedelem s kálvinista jobbágyaihoz kegyetlen uraság. Pedig miveit és bőkezű ember és buzgó téritgető. Szerencse, hogy voltak Pápán kálvinista nemes urak s nemesi telkek is. Ezek egyikére szorult a templom is, a főiskola is.

De akármilyen ódon is az az ó-kollégium: dicső emlékek suttognak falai körül. Nagy tanárok és nagy tanulók emlékei. Gyerekkoromban még meg-megnéztük ’ azt a padot, melyet Jókai és Petőfi szoktak összefarag-dálni s magunk is kiabáltunk azon a folyosón, a hol Ballagi hangosan szavalgatott, hogy a magyar szavak kiejtését képes legyen megtanulni. Öreg pedellusunk, a hires Zádor tanár rokona, alig mozgó, kemény nézésű szemeivel el-elmagyarázta, melyik hires tanár melyik teremben fejtegette a tudomány igéit. Melyik volt a hires Márton István széke, melyik a nagy orientálÍB tudósé, Kocsi Sebestyén Istváné. Hát a nagy évzáró ünnepek miként folytak le ? A mikor ott volt az egyházkerület püspöke is s vele együtt országos nevű vendégek. Hol ült Pápay Sámuel, hol ült Kisfaludy Sándor, hol ült két Ízben is Deák Ferenez?

De hát uj kollégium kellett. Legyen alkalmas könyvtár-terem, legyen muzeum-terem, legyenek alkalmas közétkező helyiségek, éléstárak, konyhák, ebédlők. Hiszen a konviktuson három-négyszáz diák kap havi három forintért jó élelmezést. Legyen uszoda is, legyen tágas és korszerű testgyakorló tér és szertár is.

Az építést kiadták építőmesternek, a pénzt kezelte az egyházkerület pénztárosa, az építés felügyeletével és ellenőrzésével pedig megbízták Kerkapolyt. Ő a mindentudó, láng az esze, villám a szeme; ily módon baj nem lehet.

Azonban mégis lett.

A nagy auditórium : nagy terem az emeleten. Alatta a földszinten lett volna a könyvtár. Akármily erős fenyőgerendákból készítették az auditórium padlózatát, bizony az elkezdett mozogni, ha a rakonczátlan, jókedvű diákság tombolt rajta. Nem csoda, hiszen a háztetőis mozog faluhelyen, a mikor csak a macskák nyarga- lásznak a padláson. Ha oszlopokat alkalmaznak a földszinten, elvégre se lehet semmi baj ötven esztendő múlva se. A minthogy a végén rendbe is hoztak mindent.

De hát hire futamodott: mozog a ház, rosszul építették az uj-kollégiumot. Mire a hir a végekre ért, Dráva mellé, barsi részekbe, őrségi vidékre: akkorra már a rossz hir meg is hízott. Repedeznek a falak, összedőléssel fenyeget az épület, össze is dől bizonyára, a mikor tele lesz diákkal. Agyoncsap minden diákot, mint az egeret. Szegény szülők sirathatják ártatlan magzatjaikat. Kihal egy nemzedék, mint mikor Heródes király megölette a csecsemőket. Mi lesz egyházunkból, mi lesz hitvallásunkból ?

Csodálatos az, mivé tud lenni a rossz hir, ha szövetségre lép az ostobasággal. Már párt is kerekedett az egyházkerületben a rossz hir nyomán, mely tűzzel- vassal kereste a bűnösöket. A párt élén Sárközy József állt, általános tiszteletnek méltán örvendő jeles hazafi. Egy csomó jámbor tiszteletes úr seregelte körül. Keresték a bűnt és a bűnöst.

Bűnt ugyan nem találtak, de bűnöst találtak. Könnyen lehetett találni.

A kinek legnagyobb esze van, a kinek legtöbb a tudása és tekintélye, a ki nem komáz, nem pajtáskodik senkivel, a ki megveti a népszerűséget s félvállról veszi a tiszteletes urak jó vagy rossz indulatát: bizonyára az a bűnös.

Mindez tökéletesen ráillett Kerkapolyra s nem is illett másra, csak ő rá. Tehát ő a bűnös.

Mi a bűne?

Ingadozik az nj-kollégium.

Miért cselekszi azt? Mert rosszul épitették. Mert a szükséges pénzt nem fektették bele, pedig megvolt, el is számolták. Tehát hűtlenül kezelték a pénzt.

Bizonyára Kerkapoly kezelte.

Pokoli zsivaj támadt az egyik egyház kerületi gyűlésen. Ott volt Kerkapoly is. Darab ideig bizonyos daczczal hallgatta a szájaskodást. Tudta, hogy igaza van; érezte, hogy ő van legfelül; kegyetlen hidegvérrel, csaknem hetykén várta, hogy az urak kitombolják magukat. Végre egy nagyfejü esperes egyenesen neki támadt.

— Hát a főiskola pénzéről mikor ad számot a tanár úr?

Kerkapoly csak egy szóval felelt.

— Soha!

Az urak majd lefordultak a székről vad indulatukban. De Kerkapoly még ekkor is hideg, száraz, pattogó hangon folytatta szavait.

— Soha se adok számot, mert én a főiskola pénzét soha se láttam, soha se kezeltem. Keressék az urak ott, a hova tették; annál, a kire bizták. Én az épitő- mester munkájára vigyáztam, abban pedig nincs hiba. De ezt tudni kellene, mielőtt zajt ütnének. Azt is tudni kellene, ki kezeli a pénzt s van-e abban fogyatékosság ? De még ezt se tudni s mégis vádaskodni: lelketlen gazság.

Ekkor aztán jupiteri haraggal ütött szét a zajongó gyülekezeten, melyben egyébiránt lelkes hívei is voltak, csakhogy a tömeg letorkolta őket. A becsületes és komoly emberek sokszor hallgatagok, sőt néha gyávák. A rágalmazók mindig bátrak és hangosak s ha többen vannak, mindig erőszakosak.

Nem folytatom az eset részleteit, de a mikor még közel voltunk hozzá időben s a mikor még jól emlékeztem mindenre, vázlatosan igy Írtam le :

Kerkapoly úgy fogta föl az ügyet, mint a mely legdrágább értékét, a becsületét veszélyezteti. Mig védte magát, addig egyszersmind támadó is lett s mig eljárásának tökéletes tisztaságát kimutatta, elleneit az illetékes hatóság előtt, az egyházkerületi gyűlés előtt tönkretette.

De állásáról lemondott. Lelkiismeretlen férfiak közt nem akart többé köztisztséget viselni.

A mikor ez bekövetkezett: akkor látta át az egy- bázkerületi gyűlés, mit veszt kedvencz és híres tanárával. Dísze ő a főiskolának s helyét sok-sok évig nem lehet betölteni. Ellenfeleit is meglepte a megbánás érzete s tömegesen siettek őt megkérlelni, lemondási szándékáról lebeszélni.

Kerkapoly föltételül lemondása visszavételére azt a személyes elégtételt követelte, hogy ellenfelei nyíltan, a gyűlés színe előtt kérjenek tőle bocsánatot. Megnyerte ezt is, a mikor azután az egyházkerület jegyzőkönyvben egyhangúlag örökité meg érdemeit, a melyeket úgy a tanügy, mint a főiskola építése s a tudományművelése körül szerzett. Ekkor vette vissza lemondását.

Ezenkívül összes tanári állását s működését nem zavarta meg semmi kellemetlenség. Se Pápán tizenhét év alatt, se budapesti egyetemi tanárságának tizennyolez éve alatt. Összesen hát harminczöt évet töltött el tanszéki munkálkodásban.

Részletesen mondtam el rágalmi balesetét, a mely életében az első volt.

De nem az utolsó.

Miniszterségét folyton kisérték a rágalmak, mint a hadsereget hajdan a keselyük és hollók. Hihetetlen rágalmak. De ezek soha se törtek föl a napvilágra, se a sajtó, se a bíróság, se a törvényhozás előtt. A sötétségben, a föld alatt dolgoztak. Alávaló pártos ösztön sugalta és tartotta fönn ideig-óráig őket. Dicsőséges halála vetett véget nekik.

A mikor államférfim pályájának történetét vázolom: itt-ott érintem majd a rágalmakat. Állami közéletünknek utálatos jellemvonása az.

E művem folyamán ezentúl a Kerkapoly-nemzetség többi tagjáról nincs mit mondanom. Állítsuk hát össze a család nemzedékrendét, a hogy ezt kinyomozhattam.A nemzedékrend a következő: Ezután csak a nagy miniszterről magáról lesz szó. Az ő története — mondhatni — egyúttal fővonásokban a Habsburgokkal létrejött nagy kiegyezés első fejezetének, a nemzeti vívmányok korszakának története is. Ezt másik könyvemben ismertetem.

I.

(Szép/aludt ö. Ferencz uj közlése Sobriról. — Szigeti József színművészünk nem ismerhette Sobri dolgait. — Sobri társainak végzete. — Az álnév. — Tudásom forrásai. — Kisfaludy Sándor. — A biliegei csárda.)

Ki volt hát Sobri?

Ezt a kérdést veti föl a jó Vasárnapi Újság múlt heti száma. (1905. évi novemberben.) Nem először vetődik föl ez a kérdés. Söbri eltűnt régen, közel hatvan- kilencz esztendeje. Ma már öreg ember az is, a ki akkor született. Ha Sobri élne: ma már közel járna a századik esztendőhöz.

A kérdés érdekes. Különösen érdekes volt hatvan- hetven év előtt. A Bakony vidékén, Pápán, Győrben, Veszprémben egykor sokán ügy toltak meggyőződve, hogy Csuzy János előkelő nemes ifjú s nagybirtokos volt Sobri. A Duna-Tisza vidékén s Pesten is százan esküdtek arra, hogy az igazi Sobri nem volt más, mint gróf Vay József, a hires gazdag Vay Ábrahámnak, Borsod jeles alispánjának és követének, Máramaros főispánjának, a később gróffá lett tekintélyes főurnak másodszülött fia. Vakmerő, délczeg, kalandos természetű híres lovas Józsi gróf: ez lett volna Sobri Jóska.

Mindez üres mende-monda. Egyik se Sobri volt.

Most Szépfaludi Ö. Ferencz uj névvel áll elő a Vasárnapi Újságban. Azt mondja: Kopácsy József esztergomi érseknek és prímásnak még veszprémi püspök korában volt egy kuktája s később daliás huszárja, valami Schober Jóska nevű. Ez 1837-ben szerelmi viaskodás közben agyonütött egy őrmester katonát, azután megugrott s bakonyi híres betyár lett Sobri Jóska néven. Halála úgy következett el, hogy ütközet közben valami kunyhóban elégett, de azt is hirlelték, hogy megunta a haramia életet, elbujdosott a Bakonyból, valamely tiszamenti faluban telepedett meg s ott mint tiszai molnár bosszú életet élt.

Hivatkozik tanúra is. Tanúja Szigeti József, a jeles színművész és iró, a ki 1837-ben tizenöt éves volt már, az említett veszprémi püspök rokona, maga is veszprémi fiú, látta is Sehobert vagy Sobrit s onnan tudja történetét. Hivatkozik még mint tanukra az öreg Hunkárra és Tóth Mór, egykori karezagi királyi ügyészre is. Említ mesés részleteket is Sobri dolgaiból. Fölemlíti, hogy társai voltak Milfajt Vendel, Popik Pál, Kanász Jóska vagy Ferke s hogy Milfajt stájeri származású volt s zalavármegyei perzekutorok fogták el.

Mindez valótlan.

Az öreg Szigeti József csak képzelődésből vagy mókázásból vagy valami rossz német regényből mondhatta ezeket. Sobri már 1837. évi február közepénmeghalt s azóta se híre, se hamva. Szépfaludi Ö. Ferenez az öreg Hunkárt alig ismerhette. Az öreg Hunkár alatt Hunkár Antalt, a hires nemesi inzurgens ezredest, az 1809-ik évi győri csata hősét értjük. Több mint negyven éve meghalt. Tóth Móricz jó barátom s tanulótársam volt, nem is bakonyvidéki; ő csak annyit tudott Sobriról, a mennyit tőlem hallott vagy olvasott. Milfajt nem stájeri, hanem komáromvármegyei származás volt, rokonai legalább ott laktak s nem is zalai perzekutorok fogták el, hanem komáromvármegyei pandúrok és katonák. Sobri társai közt se volt Popik Pál és Kanász Ferke nevű. A Ferke szót Ferkó vagy Feri helyett túl a Dunán nem is szokták használni.

Sobriról egész irodalom támadt valamikor. Az egykorú hirlapok sokszor emlegették. Néhány gyönyörűen szép dal is emlékezik róla. írtak róla regényeket, színműveket. A nép ezerféle mesét költött róla. Volt Sobri- szűr, Sobri-pipa. A kedvencz házi állatokat, ebet, bikát, lovat, Sobri néven nevezgették még az én gyermekkoromban. Czindery Lászlónak egyik versenylova is »Sobri« volt a múlt század negyvenes éveinek elején. Az utczai irodalomban még ma is él a neve. A magyar ponyván már alig van nyoma, de még egy-két év előtt is volt a kezemben budapesti rossz német regény, mely mostanában készült. Bizony mesés alakká lett az egykori hires bakonyi szegény legény. Már életében is, hát még halála óta!

Természetesnek is találom, ha nyomozzák, ki volt Sobri Józsi, vagy a mint szintén mondják, Sobri Jóska.

De már az mégse természetes, hogy az után, a mit én megírtam, mégis annyi mende-mondát költenek róla. Hiszen az a kép, melyet a Sobri-világról én rajzoltam, óvatosságra és mérsékletre inthetne mindenkit. Ott van gyűjteményes műveim hatodik kötetében: »A híres Bakony és a híres Sohri Jóska® czim alatt. De rajtam kívül irt Jókai is, Tóth Béla is, Hoitsy Pál is. Annyi adat egyikhez se jutott el ugyan, mint hozzám, de a mit írtak, az mind valóság.

Sohri társai közül 27-nek nevét ismerem. Soknak élete és halála történetét is. Társai közül ötöt Sümegen akasztottak föl, hatot Veszprémben, egyet Sopronban és egyet Szegzárdon. Társaik agyonlőttek maguk közül kettőt. Egyet azért, mert nehéz sebbe esett, a törvény kezébe kerülhetett s áruló lehetett volna. Egyet pedig azért, mert kegyetlenül zsarnokoskodott fölöttük.

Kettő nyom nélkül eltűnt örökre. A híres Pap Andor volt az egyik, a másik Virrasztó.

Sobri maga Lápafőnél esett el. Ütközet közben történt eleste. Túlnyomó erő volt ellene. Katonák, pandúrok s reá vadászó nemes ifjak. Maga lőtte magát szivén. Meglehetős hűséggel írja le halálát Jókai.

Ugyanott agyonlőtték négy társát. Ki volt ez a négy társa: bíróság, hatóság sohase határozta meg. Nem törődtek vele. Elestek ütközet közben s holttestüket eltemették ott, a hol találták. Feleség, gyerek, rokon, szerető nem járkált utánuk. Nem keresett örökséget senki.

De soha nem is tudták meg hitelesen, ki volt Sobrin kívül a lápafői négy halott. Magam is nyomoztam.

Nem tökéletes bizonyossággal, de nagy valószínűséggel Babóti Istók, Bódai, Zsidó és Laczi volt. Másutt történt ütközet közben elesett kettő. Cser Miska az iharkuti csárdában és Liliom Peti a szabadszállási pusztán. Kettő elégett, a két tornai legény. Lakat Miska öngyilkos lett.

Szólnom kell itt a bakonyi duhajok különös szokásáról. Sobri minden pajtásának két neve volt. Egyik a valódi neve s másik az álneve. A haramia-életben az álnevet kellett használni, a valódit nem volt szabad.

Sobri maga rendelte igy. A kit fölvett társaságába, annak kék fogadást kellett tennie. Az egyik abból állt, hogy igaz nevét nem mondja meg senkinek. Gyöngéd • ség volt ez és okosság. Ki tudja hol lesz vége s mi vége lesz a haramiának? Valószínűleg kötél. De mindenkinek van valakije, a ki szereti őt s a kit ő is szeret s a ki jóravaló. Apa, anya, testvér, mátka. Ne tudja meg soha senki, mi vége lett annak, a kit szeretett. Gyászt és gyalázatot ne érezzen senki. Emberszólás ne érjen senkit a családból. Várják haza ölelő karjukba mindig, várják haza halálukig. S mikor a bakonyi szegény legény már elporladott s csontjai fölött buján tényész a pázsit, szerettei még akkor is azt mondhassák: él, de bujdosik, egykor majd hazajön!

A második fogadás pedig abból állott, hogy ha Sobrit, a vezért veszedelem éri, szeretőjét, Répa Rozit el nem hagyják. Fölkeresik, támogatják, együtt simák vele, Sobri Jóskát szívesen emlegetik, este-reggel rágondolnak.

Sobri maga is álnév. Nem ez volt a híres haramia igazi neve, hanem Pap Jóska. Apjának is ez volt aneve. Kanász volt az endrédi pusztán Vasvármegyében. Ez a puszta Baltavár közelében fekszik Zalavármegye határához közel.

Társai közt volt Fűmag és Kalarábi. Mindkettő álnév és pedig egy embernek álneve. Igazi neve Kecze Marczi. Ezt hát igazi nevén is ismerték.

így voltak másokkal is.

Bodri Jóskáról tudták, hogy igazi neve : Páli József.

Franczliról tudták, hogy igazi neve Kaufman Ágoston. Ez sopronmegyei sváb származás volt. Eszterházy Pál herczeg valamely uriszéke hosszabb börtönre Ítélte. Az urasági börtön Fraknó várnak pinczéiben volt. Kaufman onnan megszökött és Sobrihoz állt. Ott vette föl a Franczli nevet.

Bodrit és Franczlit is Veszprémben akasztották föl a Látóhegyen.

Mógor Peti szintén a híresebb haramiák közé tartozott. Valódi neve Nagy Jancsi volt. Volt egy másik igazi Nagy Jancsi is Sobri seregében. Sobri halála után ez lett egyik csapat vezére. Ez volt a zsarnok. A bor- zavári Bakonyban végezték ki társai. Mógor-Nagy Jancsit Veszprémben Ítélte el a talponálló bíróság.

Volt egy haramia egyszerű Peti néven. Igazi neve Czifra Miska volt. Ez tornai legény volt, bujdosó társa Pista. Csak e néven ismerték Sobrínál. Valódi neve sohase tudódott ki. Petinek és Pistának rettenetes a története. Később majd visszatérek rájuk.

Volt még három olyan álnevű duhaj, a kinek igaz neve sohase jött napvilágra. Ezek voltak Laczi, Zsidó,Virrasztó. Laczi és Zsidó Lápafőnél esett el. Virrasztó nyomtalanul tűnt el örökre.

Még három nevet ismerek Sobri pajtásai közül, a melyekről nem tudom, igazi vagy álnevek-e? Ádám, Pityerész Istók és Görhes Miska.

Ádámot Sümegen végezték ki. Pityerész Istókot társai a dobosi rengetegben fosztották meg életétől. Görhes Miskának más a története.

Ennek fiát, Görhes Jancsit jól ismertem. Ez is betyár lett s megyei tisztviselő koromban megtilódott a kezemen. Ha a Görhes név Sobri korában álnév volt is : ime fiára is átszállóit. Sobri társai közül csupán Görhes Miska lett újra emberré. A vármegye meg-alkudott vele. Maga önként jelentkezett, de óvatosan. A pápai prefektus: Bezerédy megígérte neki, hogy szót emel érte a vármegyénél, ha Sobrit vagy pedig két emberét kézre adja.

— Élve vagy halva adjam kézre?

— Akár élve, akár halva.

Sobrit nem bántotta, de két emberét Pápától nem messze poharazás közben agyonütötte s holttestüket kézre adta. Bezerédy hatalmas ember volt, szavát is állta, Görhesnek megkegyelmezett a vármegye.

Töredelmes megbánása, a gonosz élettől önkényt való elállása, két istentelen duhaj társának közreadása miatt kegyelmezett meg neki a talponálló bíróság. Legalább igy vezették Ítéletét a jegyzőkönyvbe.

Lakat Miska a szakadatlan üldözés közben elkeseredett, megunta életét s önkezével oltotta ki.

Pap Andor is nyomtalanul tűnt el örökre. Híres betyár volt. Lápafőnél sértetlenül menekült meg. De Hunkár Sándor egykori barátomtól és követtársamtól úgy hallottam, hogy Sümeg-Bendek közelében egy kanász vágta agyon, mert a feleségét elcsábította. Hunkár Sándor unokaöcscse volt Hunkár Antalnak, a kit Sobriék kiraboltak, a Hunkár-család hát figyelemmel kisérte a Sobri-világ embereinek végét.

Nem akarom ismételni, a mit eddig megírtam erről a világról. De újabb adataimat el nem hallgathatom s ennek a világnak költészetéről is meg kell emlékeznem.

Komor és édes szépségekkel van tele ez a költészet.

Öregéből-nagyjából számot kell adnom arról, honnan merítem tudásomat a Sobri-világról.

Veszprémvármegyében négy vagy öt helyen raboltak a szegény legények. Tornán, Tüskeváron, Pápa-Teszerén, Szolga-Győrött, Sandorkában. Egészen természetes hát, hogy az én vármegyémben sok mindent tudtak Sobriék- ról és társaikról életükben is, haláluk után is s közel hatvan év óta ebből sok juthatott az én fülembe.

Jutott is. Sok öreg barátom volt a vármegyében, a ki biró vagy panaszos, vagy hatóság gyanánt foglalkozott Sobriék dolgaival.

Országos figyelmet ébresztett a szolga-győri rablás.

Addig csak bérlőt, zsidót, papot, vásározó embert, urasági tisztet fosztogattak a duhajok. Ezzel is törődött ugyan a vármegye, de nem látott benne rendkívüli veszedelmet. Papok, zsidók, bérlők kárán még nevettek is a könnyelmű emberek. De Szolga-Győrött már nemesembert, birtokos urat rohantak meg ősi szabad nemesi kúriájában. S nem is kisebb embert, mint Hunkár Antalt, a hires vitéz inzurgens vezért. A ki nem gyűjti rakásra az aranyat, ezüstöt; a ki nem tőzsér, nem a nép zsirjából él, hanem a ki nemes ember, táblabiró, vármegye ura s a kinek engedelem nélkül még a császár katonája sem lépheti át küszöbét. Nagy eset ez.

A szolga-győri támadás részleteiről még husz-har- mincz év múlva is élénken emlékeztek öregebb barátaim. Magától Hunkár Antaltól is hallottam egyet-másb de sokkal többet két unokaöcscsétől, Hunkár Mihálytól és Hunkár Sándortól. Ezek testvérek voltak s Hunkár Antal unokaöcscsei s örökösei. Már 1837-ben értelmes ifjak. Amaz tisztviselőtársam 1867-ben, de mindkettő később képviselőtársam s jó barátom. Ők bizonyára jól tudták, ki volt Sobri s mi volt végzete.

Sokat tudott Sobri dolgairól, eredetéről és Sümeg körüli kalandjairól Fülöp József veszprémi birtokos s vármegyémnek egykor főmérnöke. Tőle hallottam jó részben mindazt, a mit Répa Roziról, Sobri szivbeli mátkájáról a Balaton körüli utazásaim második kötetében megirtam. S az ő tudása is kitűnő forrásból eredt.

Ez a forrás maga a nagy költő, Kisfaludy Sándor volt.

Sümeg szomszédságában, a várostól napkeletre fekszik a Dobos nevű rengeteg. Tizezer holdas erdő, helyenkint tisztásokkal s ritkás szálfákkal, osztatlan tulajdona akkor néhány nemesi községnek s egycsomó nemzetségnek. A nagy költőnek is volt benne osztatlan birtokrésze.

Ez a Dobos-erdő a maga juhászaival és kanászaival biztos helye, biztos menedéke volt Sobrinak és társainak. Ezzel szomszédos a sümegi és sümeg-rendeki erdőség s a veszprémi püspök szálas rengetege a Sar- valy. Ez meg már az uzsai erdőkön át szomszédos a tátikai, rezii, Batthányháti és Balatonparti erdőségekkel. 1835-ben és 1836-ban ez erdők táján sok jó napot töltött Sobri.

Itt volt szeretője is, a gyönyörű Répa Rozi. A biliegei csárda az uzsai és sarvalyi erdők szélén fekszik Tapolcza közelében. Erről szól ez a népdal:

Répa Rozi Biliegében Játszik a Sobri ölében. A nyakát általszoritja, Száját csókra igazítja.

Bizony ma már nem igen beszélget a föld népe Sobriról. Hetven év nagy idő s a szegény földmives sokat felejt ennyi idő alatt.

Két éve ott jártam s megálltam a kocsimmal a biliegei csárda előtt. A zsidó kocsmáros az udvaron állt s magamhoz intettem. Meg akartam tudni, mit tud a csárdás.

— Micsoda csárda ez?

— Ez a Billegei-csárda.

— Miről hires ez a csárda?

— Ketten is megbuktak itt már uram én előttem, arról hires.

— Répa Rozinak hallotta-e hírét valaha ?

— Rozi, Rozi! Rozinak hallottam, de az nem Répa Rozi.

— Hát Sobriról tud-e valamit?

— Nem én uram. Sohase hallottam hírét, ide nem jár hozzám.

A jó zsidó ember hát semmit se tudott. Nem is csoda, alig hét éve van a vidékein; — hogy tudna hetven év előtti időkről? Akkor még Ugocsában lakhattak szülői.

A nép azonban maga valamivel mégis jobban tud emlékezni. A Sobri dalok egy versszakát Tördemiczről hozták hozzám. Ez a falu is e vidéken fekszik, Badacsony nyugati tövében. A versszak igy szól:

Sobri Jóska az erdőben. Kalamáris a kezében. Azt írja a levelében: Répa Rozi az ölében.

Még mindig dalolják a Sobri dalok szebb részeit a leányok és legények.

Sümeg is előfordul e dalokban. Legalább egy versszakra én is emlékszem. így szól:

Ejh-hajh, Sobri pajtás,

Mi ott az a nagy fehér ház ? Ejh-hajh Sümeg-város. Ott lakik a komiszáros!

Sümeg közelében volt a gyulakeszi rablás és szomszédságában volt a prágai rettenetes összeütközés is. Mindezt a nagy költő jól tudta. Száz alakban, százrészletben beszélték el neki maguk a pandúrok, csendbiztosok és szolgabirák is. Mindenki siet Zala nagy fiával a környék újságait, csodáit, hireit, eseteit közölni.

Ő pedig mindent elmondott Fülöp Józsefnek, öregebb korabeli legbensőbb, legbizalmasabb barátjának, a kivel együtt csinálták a balatonfüredi állandó nemzeti szinházat.

A mit hát nekem Fülöp József beszélt, az már forrásánál fogva is a kétségtelen valóságok közé tartozik.

Valami kis érdekes kalandja is volt itt Sümeg mellett Sobrinak. Ezt is jól tudta a nagy költő, de ezt még se ő utána beszélem el, hanem Műfajt benevo- luma után.

II.

(Sobri a rendeki erdőben elfogja a sümegi csendbiztost. — Szakácsi alatt lefegyverzi Somogy csendbiztosát. — A tihanyi révnél magával viszi a nagy bajszu Kaszást. — A rejtett kincsek. — Volt-e Sobri bálban ? — Sobri bőkezűsége.)

Milfajtot, Sobri leghíresebb társát, Komáromvármegye fogta el, de nyomban átadta az én vármegyémnek. Itt akkor már meg volt a talponálló biróság.

Vármegyém központi főszolgabirája akkor — 1836-ban — Kopácsy József, a későbbi szeptemvir volt, a hasonló nevű veszprémi püspök öcscse. Neki kellett Milfajtot kihallgatni. A kihallgatásról készült protokollum eredetiben kezembe került, most is megvan valahol iratgyűjteményemben. Ebben a benevolumban beszéli el a haramia az esetet.

Egyszer a rendeki erdőben a sümegi csendbiztosnagy ügyesen becserkelte s meglepte Sobrit és társait. Sobriékat elárulhatta valaki s a csendbiztos, mint a villám, úgy csapott rájuk legényeivel.

A haramiák megriadtak s egy-két lövés után szétfutottak, mint a csibefiak. Magukra hagyták a vezért.

Sobri azonban nem az a legény volt, a ki valaha megfutott volna asszony szülötte előtt. Vastag fa árnyékában megállt s meglövöldözte a csendbiztost és a pandúrokat. De a mint azok közelebb-közelebb jöttek, ő is visszavonultfától-fáig.Meg-megállt s vissza-visszalőtt.

Szerencséje volt, hogy a pandúrok nagyobb része a futók után iramodott. A csendbiztos mellett csak két pandúr maradt s igy csak hárman lövöldöztek Sobrira. De ők is óvatosan, fa mellől, egyik fától a másikig osonva. Tudták, hogy Sobri jó lövő.

A csendbiztos is bátor gyerek volt. Nem emlékszem, hogy neve benne volna a benevolumban. A mint sejtette, hogy Sobri egyedül van, előre törtetett s Sobri előtt hatvan-hetven lépésnyire vakmerőén megállt a tisztáson. S oda kiáltott:

— Add meg magad Sobri! A ki erre meg amarra!

Sobrinak nagyon tetszett ez a bátorság. Agyonlőhette volna a csendbiztost, de nem tette. Pedig ugyancsak haragos volt legényei megfutamodása miatt. Legalább, a mint Milfajt elbeszéli, keményen káromkodott. Azt mondta a csendbiztosnak:

— Elállj rólam komiszáros, azt a keskeny karimás kalapu i . . . t a gazdádnak, mert ha megfoglak, dudát készitek a bőrödből.

Egy kis kürtöt vett elő a melleséből. Valami törpe tehén törpe szarvából készülhetett az a kürt. Valami csodálatos hangot tudott belőle kierőszakolni. Különben is megtanulta a kürtölést az endrédi pusztán édes apja oldalánál. Belefujt a kürtbe.

Ezt akkor szokta tenni, mikor már nagy volt a veszedelem. Utolsó menedék volt ez a kürthang. Legényei jól tudták ezt.

De nem várták legényei a kürthangot. Hanem a mint a megiramodás után legelőször megálltak s összedugták a fejüket, csakhamar rájöttek, hogy ők valami huszán vannak, a csendbiztos pedig alig tizenharmad magával. Az is nyilvánvaló volt csakhamar, hogy a vezér elmaradt s talán már be is kerítették, el is fogták, vasra is verték.

— Hejh, az áldóját, gyerekek, a vezért ne hagyjuk ! Milfajt vagy Pap Andor szava volt ez.

Csatárlánczot alakítottak két szárnyon, közbül vették a pagonyt nagy óvatossággal, előre nyomultak s egyszer csak észrevették, hogy a pandúrok hátában vannak.

De a csendbiztos is észrevette, hogy háta mögött szól a fegyver. Nem is egy, hanem sok.

Dehogy telt bele negyedóra, a csendbiztos már ott állott Sobri előtt puszta kézzel, a haramiák által körülfogva. Puskája, kardja, tölténytáskája, kése, pénzes erszénye a haraszton. Valamennyi pandúrja szanaszét, agyonlőve vagy sebesülten bukdácsolva vagy futásban.

Sobri hóna alá veszi puskáját s megint kiröppen száján ugyanaz a káromkodás.

— Ugy-e megmondtam komiszáros, azt a keskenykarimás kalapu i . . . t a gazdádnak. Hát most a kezemben vagy! Már most mit csináljak én te veled?

Kemény fiú volt a komiszáros is. Fegyvertelenül állt, várhatta halálát, halványabb volt, mint máskor, de azért azt felelte:

— Kezedben vagyok, azt csinálsz velem, a mit akarsz.

Sobri nem szólt, hanem elővette kis alakú diszes, csillagos csutoráját s húzott belőle egyet. Fölséges badacsonyi borral volt tele. Azután megtörölte a csutora száját s odaadta a csendbiztosnak.

— Igyál egyet s azután eredj haza hirt mondani. Az én kezemen véred ne száradjon. Hanem puskám elé ne kerülj többé.

Igybeszélte el az esetet Milfajt a talponálló biróság előtt.

Keskeny karimás kalapu!

Ilyen volt a csendbiztos s ilyenek a zalai pandúrok. Kalapjuknak alig volt nagyobb karimájuk, mint Pod- maniczky Frigyes báró nyári kalapjának. Csak éppen hogy meg lehetett fogni két ujjhegygyei.

Sobri legényei más alakú kalapot viseltek. A régi divatu bakonyi kanászkalapot. Ennek óriási karimája volt, de nem szétálló, hanem egyenesen fölfelé, a kalap mellé lapuló. Ilyen alakú kalapot már nem igen viselnek a bakonyi kanászok se. Gyerekkoromban még lépten-nyomon láttam. Talán csak Somogybán viselik még itt-amott.

Egy veszprémi festő lefestette Milfajtot. Olyan ruhája volt Mógornak is, Király Jancsinak is. A képről fametszet készült akkor. Minden ruhadarab alakjára magamjól emlékszem s gondosan le tudnám rajzolni. Ötvenhatvan év előtt százszor láttam Milfajt képét a csárdák és kocsmák kimérőinek oldalán.

Másik esete is volt Sobrinak a rendeki erdőbelihez hasonló.

A másik eset Somogybán történt, a vármegye egyik büszke pandúrhadnagyával. Előkelő nemes családbeli a hadnagy.

Az esetet Kozma Sándor főügyésztől, egykori nemes barátomtól hallottam nagy részletességgel elbeszélve. Kozma ugyan zalavármegyei család, de apja, nagyapja már somogyi birtokos s maga is az. Ezenkívül Somogy- vármegye tisztviselője már negyvenöt év előtt. Közvetlen forrásból, a szereplők elbeszéléséből s a megyei iratokból tudhatta hát az esetet. A mikor történt, 1836'ban, akkor is már tizenkét éves, figyelő, eszes fiú volt.

Sobrinak Szakácsi felé volt útja. A falu alatt, a kerítések mellett vezetett el egy kompendiális gyalogút- Ezen ballagott Sobri tizenöt legényével. De ugyanekkor, ugyanezen utón jött vele szemben a pandúrhadnagy, tizenkét erős, marczonaképü pandúrjával.

Hideg, téli, deczemberi idő volt. Reggeli nyolcz óra. Hó a földön, zúzmara a fákon, szürke köd a levegőbem Harmincz-negyven lépésnél tovább látni nem lehetett. A hóban csak egy csapás volt törtetve; pandúrok, haramiák tehát sorjában mentek egymás után.

A hadnagy elől. Vállán puska, oldalán kard és pisztoly. Háta mögött az őrmester, pár lépéssel utánuk a legények.

A hadnagy látja, a mint vele szemben parasztos külsejű legények jönnek. Valamennyi szűrben. Szűr alatt a fegyver, a szűr által eltakarva. Elől maga Sobri.

Csak hallja ám Sobri a hangot, a mint a hadnagy hátraszól:

— Miféle emberek lehetnek ezek, őrmester?

Az őrmester előre néz. Megnézi jól a ritka ködben az embereket.

— Bizonyosan aratók. Aratást mennek vállalni.

Ép oly idő volt, a mikor az arató-vállalkozók föl szokták keresni a gazdát. A hadnagy megnyugodott a feleleten.

Sobri nem akart összetűzni a pandúrokkal. Reggel is volt, hideg is volt. Népes nagy falu Szakácsi. Csöndesen akart a pandúrok mellett elvonulni.

A mint a hadnagygyal találkozott, kilépett a keskeny gyalogutból a hóba. ügy illett, úgy volt szokásban.

A fiatal az idősebb elől, a paraszt az úr elől, pandúr elől térjen ki.

De a mint a hadnagy hozzá ért, megemelintette kalapját.

— Szerencsés jó reggelt!

A hadnagy rá se nézett. Még csak fejbiczczentéssel se fogadta el a köszöntést.

Mi ez ? Tisztességes köszöntést el nem fogadni ? Ez is megtörténhetik ? Sejtene talán valamit a hadnagy ? Vagy csak lenézi a szegény embert? Gőgös ur, a ki még arra sem méltatja a parasztot, hogy köszöntését észrevegye ? Hát ez az emberség ?

Sobriban felébredt Sobri.

Tudta, hogy legényei lövésre készen vannak. De azt is tudta, hogy a pandúrok keze ujjatlan keztyüben, a puskájuk a vállon, pisztolyuk hüvelyben, tokban. Nagyot kiáltott hátrafelé :

— Mindenki a maga emberét!

Ő maga villám gyorsasággal nekiszegzi jó damaszk kétcsövű fegyverét a hadnagy mellének. S rászól:

— Meg ne mozdulj, kutya, a ki felmarkolt a világra, mert meghalsz. Én Sobri vagyok!

Abban a pillanatban minden pandúr szeme közé odanéz a haramia két villogó szeme s jól töltött fegyvere.

A hadnagy szinte megmerevedett legényeivel együtt. De segítség nem volt. Ellenállni nem lehetett. Mindenki halott egy szempillantás alatt, a ki ellenáll.

A hadnagy mégis magához tért.

— Mit akarsz?

— Fegyvert, lőport, töltényt, tarisznyát egy halomba. A hadnagy kiadta a rendeletet. A pandúrok halomra

hányták mindenüket. Három haramia őrizte a zsákmányt.

Sobri csomóba vezényelte a pandúrokat s igy szólt hozzájuk:

— Most eleresztlek benneteket. Legényeim elkísérnek a legközelebbi faluig. Menjetek a vármegyére s jelentsétek meg uratoknak, hogy jár az, a ki Sobri Jóska köszöntését el nem fogadja.

De még egy korty papramorgóval is megkínálta őket, mivel hogy nagyon hideg volt. így bocsátotta útnak a pandúrsereget.

Kozma Sándor barátom még azt is elbeszélte, mekkora zaj s utóbb mekkora gaudium lett abból, a mikor a nemes vármegye ez esetet letárgyalta. Le kellett tárgyalnia, mert hiszen a pandúrokat újra fel kellett szerelni. Az öreg Csépán, a ki néhány év előtt halt meg jákói birtokán, jóval felül kilenczvenéves koron, akkor még fiatal ember, azt a megjegyzést tette a gyűlésen:

— Az a szerencse, nemes atyámfiai, hogy azok az istentől elrugaszkodott haramiák még utravalóul pogácsát nem adtak pandúrjainknak !

Kissé mulatságosabb kalandja volt Sobrinak a tihanyi révnél. Elmondom ezt is, de meg kell jegyeznem, hogy ennek hitelességéért jót nem állok. Százszor hallottam, de se nem közvetlen szemtanútól, se nem feltétlen hitelű, előkelő férfiútól. De az eset egészen valószinü. Valami töredékesen Szigligeti Ede szinműirónak fülébe is eljutott, ezelőtt több mint hatvan évvel; Két Pisztoly czimü szinmúvében elég halványan fel is használta.

Az eset a következő :

Sobrit Tapolcza felől nagyon szorították, át kellett vonulnia a Balatonon. Keszthely felé, a fenéki hidon nem mehetett; a fülöpi révtől elzárták, de Boglárnál különben is puskavégre várták Somogy pandúrjai; más menekülés nem volt, csak a tihanyi réven át. Tudnivaló, hogy Tihanynál szűk a Balaton s hogy ott rendes komppal megy a közlekedés. Kocsi is, ló is, tömeges ember is átkelhet.

Ment hát Tihany felé.

De a tihanyi révet is jól védték a zalai oldalon. Épen a nagybajszu Kaszás volt ott pandúrjaival a komiszáros.

A Kaszás-család egykor nagyon elterjedt, jó nemes birtokos család volt Tolna-, Veszprém-, Zalavárme- gyékben. E családból való volt az én apai öreganyám is. Valami távolról a nagybajszu Kaszással is rokonságban voltam, noha ez zalavármegyei volt.

Ezt a komiszárost egyik szép Sobri-dal is megörökíti. A dalnak egyik szaka igy szól:

Nem félek én se a Paáltól, Se a nagybajszu Kaszástól, Se a nemes vármegyétől, Csak a rózsám két szemétől.

Paál Dávid az én vármegyém somlyóvidéki komiszárosa volt, de csak őrmester s épen Somlyó-Vásár- helyen volt őrállomása; Kaszás pedig Zalavármegyéé. Talán hadnagy, de a tihanyi esetnél csapatvezető.

Kaszás Zsigmond szép erős alak, bátor férfi s igazán nagybajuszu. Kerkapoly viczeispánnak s birtokos társának kedvelt embere. De nagyhangú férfiú is. Abban az időben mindenki Sobriról beszélt s minden komiszárosnak az volt nagyravágyása, bárcsak ő állhatna szemben Sobrival. Kaszásnak ehhez nem volt szerencséje, de azért mindig mondogatta:

— Szerencséje van annak a Sobrinak. Ha egyszer szemben találom, föltekerem a bajuszomra.

E szó szinte példabeszéddé vált már két vármegyében. Eljutott a hire Sobri fülébe is.

Sobri tehát Tihanynál akart menekülni.

Azonban, a mikor a faluba ért, ott figyelmeztették, hogy a révnél pandúrok őrzik az átjárást, vezetőjük a nagybajszu Kaszás, de az se érne semmit, ha legyőzné a pandúrokat, mert a kompok Somogybán vannak a szántódi révnél és semmi más szóra át nem jönnek, csupán csak a nagybajszu Kaszás intésére. Az ő fehér lobogós intése nélkül nincs hidas, nincs komp.

Sobri összeütötte sarkantyús csizmáját.

— Ez se baj. Azért mégis csak átmegyünk.

Tihanyban nem kellett félnie üldözéstől, meglepetéstől. Ki őrizné, ki bántaná azt a szegény kis falut? Barátok vannak ugyan a zárdában. A barátnak van is kenyere, bora elég, de pénze ugyan nincs.

Sobri pihenőt tartott a kocsmában, legényei ettek, ittak, mulattak, még kissé aludtak is. De a pihenő alatt mégis fölszerelt egy lakodalmas menetet négy kocsi népséggel s egy kocsi czigánynyal. Menyasszony, vőlegény, nyoszolyólányok, vőfélyek, lakodalmas vendégek akadtak elegen. Még káplán is akadt palásttal, a ki kiséri a nászba menőket.

A tihanyi révnél nem volt csárda, csak egy nagy nádfedeles épület. Szin, félszer volt ez az utasok számára. S tanya a révészek s most a pandúrok számára. Két-három óriási jegenyefa a félszer mellett. Kis gyermekkorom óta mindig láttam a messzeségből a hatalmas jegenyéket, de valami húsz év óta eltűntek azok is. Talán vénség, vagy talán a teknővájó czigányok elpusztították.

Ott mulatott, ott iddogált, ott dalolgatott s ott szidta pandúrjait a nagybajszu Kaszás, a jegenyefák árnyékában. Felülről, Tihany ormáról, szőlők és csalitok közt kigyózott le a szűk kocsiút a révhez.

Egyszer csak fölnéz egy pandúr a hegy ormára.

— Nini, lakodalmasok !

Nézi a nagybajszu Kaszás. Csakugyan lakodalmasok. De a pisztolylövéseket is hallja, a piros kendők lobo- gását is látja, a hegy ormáról egy-két muzsikahangot is odasodor a szellő.

— No gyerekek, mulatunk ma egyet!

A nagybajszu Kaszás mondta ezt. Tudta ő azt, hogy a nászba menőkkel jó tihanyi bor is van, lány is van, menyecske is, muzsika is. S mi kell egyéb ?

Csakugyan odaér a lakodalmas menet. S a ki legelőször leugrik az első kocsiról, az a vőlegény. De nagy mennykő csutorát is emel magához s megy tisztességgel nagybajszu Kaszáshoz.

— Szerencsés jónapot, komiszáros uram. Dörgicsei Pista a becsületes nevem, vőlegény is volnék, Kőröshegyre mennék, szerelmes mátkámat is vinném, ne vesse meg tőlem ezt az ital jó bort.

S nyújtotta a nagy csutorát.

Soha se lett volna a nagybajszu Kaszás igazi nemes ember, hanem sokkal inkább gézengúz, kapczabetyár sarjadék, ha ezt a tisztességes kinálást el nem fogadta volna. De bizony nagyot húzott a csutorából. Az igaz, hogy a bor is jó volt benne.

— Jól esett fiam!

— Adja isten egészségére!

De már erre a czigányok is mind lemásztak a kocsiról, leszedték a szerszámokat is s ráhúzták a ropogóst. A násznép tánczra kerekedett s olyan hejjehujját csapott, csakúgy bólintgattak rá a nagy komoly jegenyefák.

Nagybajszu Kaszást se kellett valami nagyon biztatni. A menyasszony első szavára belekeveredett a ropogósba. Hires toborzó volt, csakúgy bámulta a lakodalmas népség.

A vőlegény egyszer odafordul hozzá:

— Komiszáros uram, a vizen nem szeretnénk megesteledni, ha szívesen átszólitaná a kompot.

— Igaz a fiiam!

Kihozatta a félszerből a fehér lobogót s átlengette a szántódi révbe. Megvárta, mig a révészek összesze- delőztek s megindították a hidasokat.

Jó egy óra múlva minden kocsi, minden ló, minden ember, leány és czigány a kompon volt s indult neki a nagy viznek. A vőlegény is elbúcsúzott a nagybajszu Kaszástól. De a mikor elbúcsúzott, ezt is mondta:

— Volna még egy utóJsó szóm a komiszáros úrhoz. Lépjen be a hajóba s jöjjön át velünk. A szántódi csárdában töltsünk el még egy jó órát együtt.

— Igazad van fiam, megyek.

A szántódi csárda szemközt feküdt Somogybán a tihanyi révvel. Voltaképpen révház volt egyúttal az is. Akkor még viz vette körül, töltésen lehetett hozzá jutni. Most is megvan, kissé más alakban.

Ott is folyt a dinom-dánom.

De a vőlegény egyszer csak intett lakodalmas társainak. Azok azután kimentek a kocsikhoz, gúnyáikat kiszedték a ládákból és ülések alól, de fegyvereiket is. Kis idő múlva visszajöttek seregesen, kanász-kalappal, Sobri-szürrel, állig fegyverben.

Nagybajszu Kaszás csak bámult, csak hatalmas bajuszát sodorgatta. Mi akar itt lenni ? Furcsa sejtések röpködtek agya körül.

Nem sokáig bámult. A vőlegény odalépett hozzá.

— Most már mennünk kell, komiszáros uram. Köszönjük a jó mulatságot. Nem vagyok én Dörgicsei Pista, se vőlegény nem vagyok én, mert én Sobri Jóska vagyok. Ezt is csak azért mondom, hogy megtudja kelrned, hogy Sobri Jóskát mégse sodoritja fel a bajuszára. De azért harag ne legyen közöttünk!

Nagybajszu Kaszás nagyot sodoritott a bajuszán. Érezte, hogy Sobri nincs a bajusza közt. Azután nagyot ütött csizmaszárára spanyolnád vesszejével.

— Az áldóját az öregapádnak, Sobri, csúffá tettél! Elmehetsz, utad nem állhatom, de azt ne felejtsd, ott voltam a lakodalmadon, ott leszek nemsokára a temetéseden is.

Kezet fogtak. Sobri ment a maga útjára. A komiszáros pedig szemre bírta a czigányokat. Szijjat hasit a hátukból, ha egy szót is szólnak arról, a mit láttak és hallottak.

Mégis futó tűzként terjedt el az eset hire. Bizonyosan maga nagybajszu Kaszás beszélte el.

Igaz-e ez a történeit? Én igaznak tartom. Gyermekkorom óta ismerem. Vármegyém pandúrtisztjei is úgy tudták, úgy beszélték, mint igaz történetet, ügy szól róla a népdal is.

Milfajt nem szól erről vallomásában. De ez semmit se bizonyit. Milfajt a látóhegyi bitón előbb kilehelte lelkét, semmint Sobri eltűnt a világból. Sobri még élt azután egy darabig.

A rege úgy szól, hogy a tihanyi ut lett volna Sobri utolsó útja a Bakony vidékéről Somogyba. Ez után nem sokára következett volna a lápafői ütközet és Sobri halála.

Ez azonban nagyon kétséges.

A mikor társát, Fűmagot, később, már Sobri halála után, elfogták s kihallga^^t^lr : ez nyiltan azt mondotta, hogy a szolga-győri rablás után, a nagy üldözés alatt, Sobri és társai a Balaton jegén keresztül menekültek és pedig a sarvalyi, uzsai, leseneze-tomaji erdőkön s a Sárkányerdőn át Meszes-Györöknél Fonyód irányában. Ha ez igaz, akkor a tihanyi ut más időben tör-ténhetett.

Kopácsy József főszolgabiró azt is kérdezte Milfajttói, hova rejtették el Sobriék a rablott kincseket?

Milfajt azt felelte, hogy Sobri kincsei egy óriási odvas fában vannak eltemetve, Sümeg közelében, valahol a rendeki erdőkben.

— Megtudnád-é mutatni azt a fát?

— Talán meg, de fogadást nem teszek rá, meg vagyok már zavarodva.

Igaza volt. Nagy sebje miatt erős seblázak gyötörték kihallgatása alatt és a siralomházban is.

A talponálló biróság nem is halaszthatta el az Ítéletet és a végrehajtást. Egy-két nap alatt végeznie kellett, mert különben Milfajt a törvény szerint kisiklott volna a talponálló biróság kezéből. De az is nyilvánvaló volt, hogy sokáig nem élhet. Majkon kapott lősebében el kell pusztulnia. Sümeg az erdők járásával hatvan-hetven kilométer távolság Veszprémhez, háromnégy napba is belekerült volna az odvas fa keresése.

S aztán hátha még se találják meg? Halálra Ítélt s azon kívül halálos sebben kínlódó embert nagy kegyetlenség lett volna napokon át messze vidékre, erdőn, tüskön-bokron át hurczolni.

S mit is érhettek azok a kincsek?

Egész biztossággal csak annyit tudott a nemes vármegye, hogy kincs-számba menő érték Sobri kezébe csak a kónyi és szolga-győri rablásoknál juthatott. Amott a győri püspök s itt Hunkár Antal kincseiből. Aranygyűrűk, órák, lánczok, ékszerek s ezüstnemüek. A váczi püspök mesés kirablásának történetét csak képzeleti mende-mondának tartom. Erről egyébiránt még egyet-mást elbeszélek.

Sobriról az a legjobban elterjedt monda, hogy a gazdag emberektől elszedte a pénzt és a szegény emberek közt kiosztotta. A gunyhók szegény lakói ezt regélik róla még Horvátországban, még Dalmácziában is. Neve csodálatos népszerűségének ebben látom okát.De igy nyersen ez se igaz.

Sobri pályája igazán csak két évre terjed. 1835-re és 1836-ra. Az 1837-ik évi élete február 16-ig már csak folytonos üldöztetés közt folyt le. Néhány pajtása már korábban is, később is haramia volt, de ő maga nem. E két év alatt pedig nagyobb értékű kincset nem gyűjthetett.

A szegények iránt való bőkezűsége is más természetű. Igaz, hogy bőkezű, jószivü volt bizonyos értelemben. Ama hiteles esetek is, melyeket elbeszéltem, ezt bizonyítják. De nem pénzosztogatásban, hanem másként volt bőkezű a szegények iránt.

Említettem már, hogy leginkább vásárosokat, urasági tiszteket, bérlőket, zsidót, papot fosztogatott, különösen a gyolcsos tótokat megvámolni el nem mulasztotta.

Sok vég gyolcsot harácsolt össze. Megkívánta, hogy legényei oly tiszták legyenek, csak úgy ragyogjanak. De ezen kívül pazarul osztogatta a gyolcsot a falvakban, a szegényebb sorsú asszonyok és leányok között. Áldották is érte.

És osztogatta a bécsi piros fejre való és nyakra való kendőt. Ez kedvelt ruhadarabjuk volt a paraszt nőknek. Ezt viselték tul a Dunán mindenfelé. »Bécsi piros* volt a neve. Ezt szorította ki egyelőre a nemzeti védegylet mozgalmai alatt a magyar kékfestők által gyártott fehér czifrás, kék keszkenő. A bécsi pirost nem tudták olcsón gyártani a mi festőink. Sobri száz számra, ezer számra osztogatta szegényebb nők közt a bécsi piros kendőt.Milfajt vallomásának még egy pontjára rá kell mutatnom.

Kopácsy József jó öreges, múlt korszakbeli ünnepélyességgel ezt a kérdést intézte Milfajthoz:

— Szállj magadba, istentelen gonosztévő s nyomorult lelkiismereteddel számot vetve, valld meg igaz lelkedre, vájjon igazán megtörtént-e, hogy ama rabló, gyilkos, haramia Sobri Józsi Veszprémben is megjelenni, az uraságok tánczmulatságában részt venni s úri nőkkel tánczolni nem iszonyodott, sőt ezt a borzasztó vakmerőséget is egyenesen elkövette ?

Milfajt felelete rövid:

— Ezt én soha nem hallottam senkitől.

Milfajt tehát ezt nem tudja, még ha megtörtént is.

De akár megtörtént, akár nem : maga a kérdés azt bizonyítja, hogy ezt abban az időben széltében beszélték s erősen hitték. Kopácsy József nagyon komoly ember és komoly biró volt. Jól ismertem. Egészen hiába való üres mende-mondára haldokló emberhez ezt a kérdést nem intézte volna.

Valóban akkor is, azóta is, szentül hitték igen sokan hogy Sobri úri társaságokba is befurakodott időnként. Ezt a hitet természetesen nem lehetett ama balhittől elválasztani, a mely szerint Sobri nem volt más, mint vagy Csuzy János, vagy Vay Józsi gróf. Ezek csakugyan urak voltak.

Sobri csakugyan deli szép alak volt. Tökéletes termet s a legszebb paraszt arcz. Tiszta szemek, kerek, üde, szabályos arcz, alig kibújt pörge bajusz, sima áll.

Fiatal kora természetesen csak élénkebbé tette az úgynevezett férfiszépséget. Hiszen halálakor alig múlt huszonöt éves. Bátorság, erős figyelés, jó modor és eleven észjárás nélkül alig lehetett volna ilyen fiatalon s kezdő ember létére oly soktagu haramiacsapat vezére.

Nem lehetetlen, hogy némi uras szokásai, mozdulatai s szójárásai is voltak. Húsz éves kora előtt gyakran megfordult a baltavári kastélyban, a hol — mint Hoitsy Pál barátom Írja — az egyik belső fiatal cselédlánynak volt a szeretője.

III.

A váczi kaland hagyománya. — öreg barátaim nem tudtak róla. — Osváld Dániel. — Fűmag megejtése. — Sobri miként lepi meg gróf Nádasdyt, a váczi püspököt?

— Miként keletkeznek a hagyományok ?)

Sobri váczi kalandjáról meg kell emlékeznem. Nem azért, mert az a kaland igaz történet, hanem azért, mert a Sobri-hagyományok közt talán az van elterjedve legszélesebben. A Duna-balparti felső vármegyékben szentül hiszi, széltében beszéli minden mesemondó ember.

Túl a Dunán, a Bakony vidékén én soha nem hallottam. Pedig hát Sobri ott született, ott élt, ott űzte veszélyes játékait, ha szemernyi igazság volt is abban a kalandban, emlékének ott fenn kellett volna maradnia. De életében se tudtak róla se Veszprémben, se Pápán.

Ha Veszprémben tudtak volna: Kopácsy József főbíró bizonyára megkérdi ezt Milfajttól. Hiszen százszor kisebb jelentőségű mendemonda iránt is kérdezősködött.

Volt nekem Pápán három öregebb nemes barátom s bizalmas ismerősöm. Semmi efféle dolgot el nem titkoltak, sőt el sem hallgattak volna előlem. A mit Sobriról tudok, azok nagy részét is tőlük tudom.

Az egyik volt Vermes Illés, Pápa városának 1848-iki követe s vármegyémnek 1872-től való alispánja. A múlt század negyvenes éveiben a pápai Esterházy-uradalom fiskusa. Éles eszü, erős figyelésü, művelt ember. Sobri korában már több mint huszonöt éves. Lehetetlen, hogy a váczi kalandnak, ha csakugyan megtörtént, hirét ne hallotta volna.

Másik öreg barátom volt Pápay Miklós, szintén pápai uradalmi fiskus s táblabiró. De a lánglelkü nagy táblabirák sorából. Együtt is szolgáltuk a vármegyét s nagy rokonérzés kapcsolt össze bennünket. Apja Pápay Sámuel volt, a jeles magyar irodalom-történetiró, Kisfaludy Sándornak s Kazinczy Ferencznek bizalmas barátja. Levelei egy részét Kazinczy leveleivel mostanában adja ki a Tudós Társaság. Volt másik lángelméjü fia is Pápán. Ez Pápay Lajos volt. Kóla is szólok még, ha röviden is, ez elbeszélésem folyamában. Ezek se tudtak Sobri váczi esetéről semmit.

A harmadik öreg barátom Osváld Dániel, egykori megyei tiszttársam, később Pápa városának polgármestere. Legalább is 87 éves lehet s szellemi erejének ma is megvan teljessége. Sobri idejében 17—18 éves ifjú lehetett már.

Azért is fel kell emlitenem, hogy Szépfaludy Ö. Ferencz lássa, hogy a Sobri-legendák történeti valóságátezek a férfiak sokkal jobban megvigyázhatták, sokkal jobban meg is őrizhették, mint Szigeti József színművészünk, a ki a Sobri idejében még érettlen gyerek volt s családjának szerény polgári helyzeténél fogva a vármegye dolgairól egyébként se értesülhetett tisztán. Holott ezek a férfiak egykoruak, már akkor is tekintélyes állásban levők s állásuknál fogva a Sobri-világ több kisebb-nagyobb szereplőjével valósággal érintkeztek.

Osváld Dániel nemes öreg barátom például személyesen is ismerte Sobrit. Szemtől-szembe volt vele 1836-ban. A vasvármegyei Ostfiasszonyfa határában volt akkor a Ragyogó-csárda. Kertész János a csárdás. Osváld Dániel, mint fiatal mérnök-gyakornok, ott étkezett, a mikor Sobri és társai odamentek s a csárdástól holmi aprópénzt harácsoltak. Ott tudta meg azt is, hogy Sobri kis ideig Szentgyörgyi Horváth János ura-ságnál is kanászbojtár volt Répcze-Szentgyörgyön. Ismerte Sobri társai közül Pap Andort is. A ravaszdi erdőn látta. Akkor sánta s törődött embernek tűnt fel előtte.

Ismerte Recze Marczit, a kit — mint említettem n|ár — álnéven Fűmagnak is, Kalarábinak is neveztek. Ennek kézrekeritésénél is jelen volt 1837-ben.

Az igriczei erdőket mérte Zalában. Ellátása Rumy Ferencznél volt, Igricze uránál. De a jó Rumy Ferencz rettenetes vallásos, jó katholikus ember volt, Bucsu- Szent-Lászlóról barátot tartott a házánál s naponként többször is misét hallgatott. Ez ugyan nem lett volnabaj, hanem baj volt az, hogy kegyetlenül tartotta a böjtöt s holmi teknősbékával és csigabigákkal volt tele pecsenye helyett az asztal. Osváld kálvinista gyomrának sehogy se tetszett ez az állapot. Sobriék ott kalandoztak a vidéken, e miatt egy csomó pandúr őrizte az erdőket. A pandúr jól élt. Juhot, bárányt, malaczot, süldőt pirított nyárson az erdőben. Csodálatos vonzóereje volt a fiatal mérnökre az ősi, felséges, nyársonsült pecsenyének. Kissé füstös izü, de mi az, ha az ember megszokja? A párolt sültet élvező mostani világnak sejtelme sincs arról, minő felséges ize és illata van a szabad levegőn és szabad tűzön sült üde húsnak. A kálvinista ifjú mérnök kijárt az erdőre a pandúrokkal lakmározni.

Ilyen lakmározás közben egyik napon azt mondja az őrmester egyik pandúrjának:

— Eredj, nézz körül, hozz egy marok piroshátu gombát.

A pandúr elmegy s gombakeresés közben beleütközik Fűmagba. Fűmag rálő, csákóját átlövi. A puskadurranásra a pandúrok fölugrálnak. Fűmagot meg- keritik, meglövik s vasra verik. így került Fűmag a sümegi talponálló biróság elé.

A népköltészet ezt a duhajt kegyetlen embernek rajzolja. Akkor ifjabb Csányi László szolgabiró volt a vidéken, a későbbi vértanú hires Csányi László rokona. Ez a szolgabiró is összekeveredett egykor Sobriékkal. Szalapa volt az összeütközés helye. A szolgabiró fiatal, heves, megfontolatlan ember volt. Még éjjel is üldözte a duhajokat az erdőn, de minthogy koromsötét volt, hát lámpással. Nagy nevetség lett ebből. Hiszen a pandúr a lámpásnál nem láthatta a duhajt, ez pedig jól láthatta a pandúrt. A Sobri népdal igy emlékszik a fiatal Csányiról és Reeze Harcziról:

Csányi gyerek is itt vagyon. Reeze mondja: lőjjük agyon. Sobri mondja: ne bántsd őket. Kiméld a szoknyalesőket.

Szalapai kertek alatt

Csányi gyerek majd ott maradt.

Osváld Dániel még ezentúl is sok részletet tud a Sobri-legendákból, de a váczi kalandról ő se tud semmit, ő se hallott semmit. Elmondom most ezt a kalandot, úgy, a hogy a nép mende-mondáiban él.

A váczi püspök akkor Fogarasföldi örökös grófNádasdy Paulai Ferencz volt. Nagy úr, exczellencziás úr, sok aranya, sok kincse, utóbb kalocsai érsek.

Egyszer csak egy szegény ember megjelenik portásánál s egy levelet ád a kezébe. De élőszóval való üzenetet is hoz. Az üzenet igy szól:

— Sobri Jóska a visegrádi erdőben mulat, tiszteltet! az exczellencziás urat s kezeit csókolja; — holnapután, csütörtöki napon, délután 4 órakor pontosan meglátogatja, nem is kiván mást, csak egy pohár jó bort s egy tarisznya aranyat.

Ez volt a levélben is.

Közlik a püspökkel s a belső papokkal.

Bolondság az egész. Hogy jönne ide Sobri? Ha jönne is, csak van esze, előre csak meg nem mondja, mikor jön.

De hátha nem bolondság. Sobri Jóska fenegyerek. Kitelik attól még ez is. Végre is a nagy egyházfejedelmet veszélynek kitenni nem lehet.

Nosza, járási főbiró, állj elő pandúrjaiddal. Pesti katonai főparancsnok is állj elő a vasas németekkel. Szálljatok meg minden utat, minden utczát, minden házat, tőrbe kell csalni Sobri Jóskát.

Másnap levél jön Pozsonyból. írja Bezdédi és Kis- bákai báró Bémer László dulczinai püspök. Jelenti, hogy Bécsből jön, a felséges császári udvarból és csütörtökön délután 4 órakor alázatos tiszteletét teszi ő exczellencziájánál. »

No ez kellemes látogatás. Azt suttogják, ő lesz a nagyváradi püspök nemsokára. Szivesen kell fogadni. Meg is jelentik a főbirónak és a vezénylő tisztnek a látogatást. A dulczinai püspököt bocsássák be bátran a rezidencziába, de minden más teremtett lelket füleljenek le.

Eljön az óra.

Báró Bémer püspök csakugyan pontosan megérkezik. Uj hintó, ezüstös szerszám a lovakon, fényes lovak, huszár a bakon kalpaggal, mentével, karddal, a hogy illik. Üdvözlik a főbirák és tisztek.

Szivesen látott vendég. A váczi püspök maga siet eléje. Jobbfelől bocsátja, karját karja alá ölti s úgyvezeti be. De azt még hallja a cselédség, a mint a vendég mondja:

— Domine Excellentissíme! Csak egy minutám van. A palatínus ő fensége parancsol. Még ma nála kell lennem Budán!

Bemennek a legbelső szobába. Ott körülnéz a vendég s kiveszi karját a váczi püspökéből. így szól:

— Kegyelmes uram, se a pohár bort nem látom, se a tarisznya aranyat! Pedig megirtam, meg is izentem !

Bizony a bort és aranyat a váczi püspök se látta. De nem is látott, nem is hallott e szóra semmit. Csak sóbálványnyá meredt.

Nem a dulczinai püspök állt ő előtte, hanem Sobri Jóska, a félelmetes haramia.

De a haramia mosolyogva üt a püspök vállára.

— No csak legyen nyugodt, kegyelmes uram! A pohár bort máskorra hagyjuk, a tarisznya aranyat hamarosan összeszedjük, azután kegyelmes uram elkisér engem kocsimon Göd-felé a temetőig, fél órába se telik s mintha sohase láttuk volna egymást.

Megfogta pisztolya agyát, kivette a pisztolyt s megnézte: rendben van-e?

Rendben volt. Aztán helyére visszatette.

De a kegyelmes úr is látta, hogy az a pisztoly átkozottul rendben van.

Nem sok idő telt el, alig negyedóra, csak jön ám a kegyelmes püspök kedves vendégével karonfogva s mosolyogva folytatott csöndes beszélgetéssel. Együtt beülnek a kocsiba s megy velük a kocsi, csak úgy 3*robog. Az egész cselédség látta. A főbirák és tiszt urak üdvözölték is őket.

Kiérkeztek a temető felé a Duna partjára. Csakhamar megállt a kocsi és Sobri kiszállt, de kocsisának, huszárjának rendeletet adott.

— A kegyelmes urat visszaviszitek s a nagy templom előtt kétszáz lépésnyire leteszitek. Azután lóhalálában mentek utatokra.

Csónak volt a Dunán. A csónakban halászok, révészek. Mindannyian Sobri legényei. Csak úgy sivitott, úgy vitte a csónak Sobri Jóskát a túlsó partra.

A kegyelmes úr is szépen hazaért, a haja szála se görbült meg. A főbiró ujjongva fogadta a kapuban.

— Ugye megmondtam előre, kegyelmes uram, hogy az a betyár nem mer ide közel se jönni, ha engem lát. íme öt óra és szine világát se láttuk.

A kegyelmes úr keserű vidámsággal felelte :

— El is ment már domine spectabilis ! Ott van már túl a dunai erdőkben. Hanem a pohár borát csakugyan » nem itta meg. Egyébiránt köszönöm a nemes vármegye szivességét, de most már nincs szükségem segitségre.

Csak akkor tudták meg, mi történt.

A tarisznya arany csakugyan odaveszett.

íme, ebből áll a váczi kaland története. A nép még fel is czifrázza, mókázó párbeszédekkel s apró jelenetekkel még fel is ékesíti ezt a történetet. Én csak vázlatát adtam elő.

Csak úgy nyomakodik ránk az a kérdés: honnan eredhetett a váczi kaland meséje ? Ki költhette s mikor képződött ?

A nép regéli, ügy keletkezhetett hát, mint az igazi népdal s az igazi népzene. Valakinek ötlete származik. Ötletét tovább adja. Uj és mozgékony elmék uj részleteket adnak hozzá. Uj szót, uj alakot, uj képet s elvégre lassankint a mesének egész művészi alakja felépül s állandóvá válik.

Két dolog kell hozzá. Az egyik az, hogy a mese hősét igazán szeresse a nép, sorsát viselje szivén s rokonszenvvel kisérje cselekvését is, szenvedéseit is. Sobri iránt csakugyan igy érzett köznépünk.

Nem kell ezen csodálkozni. Nem Sobri volt az egyetlen efféle tünemény s nemcsak a magyar fajta köznépnek van meg ez a sajátsága. Sobri rabló volt, haramia. De azért a maga korában nagy eszmét is képviselt. Igaz, hogy torzul, fonákul, visszájáról kép-viselte, de a köznép előtt csak az eszme maga tündökölt s annak visszáját észrevenni nem akarta. Erről egyébiránt szólok még majd.

A másik, a mi ily mese keletkezéséhez szükséges, valami véletlen alkalomszerű eset.

Sobri megvolt, valóságos cselekményei hiresek voltak, az ő nevében hát volt valami alkalomszerüség a váczi meséhez. De volt-e ahhoz, hogy épen Váczhoz s ott is a püspökhöz kapcsolódjék a mese?

Erre már nehezen tudnánk felelni. Egyáltalán nem tudom, hogy a váczi püspököt kifosztották-e Sobri korában vagy korábbi időben, vagy legalább a Sobri halála után közel lefolyt esztendőkben? Ha kifosztották : volt-e abban valami rejtélyes dolog, vagy pedig a bírói vizsgálat azt tisztába hozta. — Mert ha csakugyan kifosztották valamikor: az esetben a csinos mese könnyen megalakulhatott Sobri neve körül.

Valósággal megtörtént esetként biztos forrásból annyit hallottam, hogy gróf Nádasdy püspököt egykor a Migazzi-kastélyban, gyönyörű nyaralójában csakugyan meglopták a duhajok s kirabolták. Azóta nem is tanyázott többé a nyaralójában. Ez esetből könnyen átalakulhatott a Sobri-kaland.

A mese egyébiránt nem uj.

Legalább szentül hiszem, hogy abban a tízezer regényben és egy millió novellában, a mely Bocaccio óta napnyugaton és napkeleten készült, efféle kaland száz meg száz alakban fordul elő.

A Sobriról készült német irodalmat nem ismerem. Sok könyvet s még több regényt Írtak németül a Sobri-dolgokról itthon is, a külföldön is. Szinte elhiszem, hogy e könyvek és regények valamelyikében a váczi kaland is meg van irva. S ha megvan: akkor innen is keletkezhetett a mese.

Ezzel különben ne törődjünk. Csikós Csúzy János életében csakugyan tudok oly pontokat találni, melyek körül a váczi kaland megalakulhatott s kiszineződ- hetett. Ismertetnem kell tehát az ő életét. Már csak azért is, hogy tisztán láthassa mindenki: minő alapon kerekedhetett túl a Dunán az a monda, hogy Sobri Jóska sehogy se volt, sehogy se lehetett más, hanem épen csak Csikós Csúzy János.IV.

(Csikós Csíny János. — Nemzetsége. — Gyerekkora. — Elszökik az intézetből. — Csikósbojtárrá lesz. — Törvénybe állítják. — Sobri haláláról. — Népdal Sobri sírjára. — Csikós Ceúzy János megjelenik Pápán. — Pápai élete, szerelmi kalandja, házassága. — Halála s rokonainak róla való emlékezése.)

Csikós Csúzy János !

Szép név. Nagy regény van mögötte. Az a nagy regény szülte magát a szép nevet is. Ama regény nélkül csak tekintetes Csúzy János táblabiró urat ismerte volna Zala- és Veszprémvármegye.

Nagy és régi család származéka. A családot Csúzi és Puszta-Szent-Mihályi Csúzy-nemzetségnek hivják. Száz év előtt túl a Dunán hat vármegyében több birtoka volt összesen tízezer holdnál. Még gyermekkoromban is megvolt e birtokának több mint fele. Az én vármegyémben is birtak a Csúzyak Pápán, Pölöskén s egyebütt is.

A Veszprémvármegyei ágból született János a múlt század elején, ügy tudom, apja egyszerűen birtokos, de öreg apja Gáspár Veszprémvármegye követe s később Komárom vármegye alispánja volt Mária Terézia idejében.

A kis János — a család kebelében csak Mukinak nevezték — rakonczátlan gyerek volt. Nem fogott rajta semmi oktatás, semmi fegyelem. Nem engedek meskedett se szülőinek, se nevelőinek. Nevelőit, tanítóit megkéselte. Ha kiszökhetett: napokig elcsatangolt erdőn, mezőn, cselédek közt, csikósok és gulyások közt. Ilyenkor lerúgta lábairól a csizmát s testéről a felső ruhát. Pőre ing, gatya, mezítláb : ez volt tetszésére. Felkapaszkodott valamelyik csikó hátára s le nem szállt a lóról se szép szóra, se fenyegetésre. Még aludt is a ló hátán. Csak az éhség tudta leszállítani.

Vad emberré készült lenni s nem tekintetes úrrá. így mondta mindenki. így látták szülei is.

Szülei még egy utolsó kísérletre szánták el magukat.

Volt Váczon egy híres barát. Olyan hire volt, hogy nevelő, tanító, oktató képessége csodatevő. Juhot tud szelídíteni a párduczból is. A kis János szülei megkérték, jó szóért, jó pénzért vegye magához a gyereket, neveljen belőle emberséges embert, tartsa pórázon maga mellett, ha lehet a zárdában, vagy akárhol.

A barát nevét nem tudom.

A barát vállalkozott, a János gyereket maga mellé vette s elkezdte alakítani istennek képére és hasonlatosságára. Hónapról-hónapra nagyobb sikerekről biztosította a szülőket. Már a latin, már a franczia nyelvet is a fejébe verte. Olyan esze van az urfinak, mint a parázs, mint a láng.

Ez 1815—1816 körül történt.

Egy darabig csak tűrte a gyerek a barát vaskezét, kegyes tudományát s mindenféle bölcseségét. Jó vége- zést várt mindenki.

De egy szép reggel nem jön ki a barát a szokott időben odújából. Várnak, várnak — utóbb kopogtatnak s rátörik az ajtót. Ott fekszik a barát hideg ágyán, keze-lába az ágyhoz kötözve: feje, szája, orra mindenféle ruhával eltömve. Se szólni, se mozogni nem tudott. Majd megfulladt már. Alig tudták életrehozni.

A másik ágy, a gyerek ágya azonban üres volt, az ágyon felső ruhái.

A barát elmondta, hogy a gyerek őt, édesden alvót,- megkötözte, tehetetlenné tette s azután eltávozott. Azt se mondta neki: bébukk! Bizonyosan elvette az isten az eszét a szegény gyereknek.

Nosza a gyerek után. Keresik, hajszolják az egész városban. A városbirónak is bejelentik. Kikérdeznek minden halászt, révészt, dunai molnárlegényt: nem látták - é a gyereket, a mikor a Dunába Ölte magát. Senki se látta. Pedig bizonyos, hogy azt cselekedte. Hiszen minden ruháját ott hagyta az ágyán. Eime- háborodásában nem is tehetett egyebet. Utóbb a nemes vármegye is kurrentáltatta. Ennek se lett semmi láttatja. Az elkeseredett szülők is bejárták, bekutatták az egész országot. Hiába. A gyereknek semmi nyoma. Édes anyja, a hires Rosty-nemzetségből ügyvédet is fogadott nagy pénzen, a ki szentül állította, előkeriti a fiút. Hiába. Csak a nagy pénz veszett oda.

Elveszett a fiú szőrén-szálán. A Duna mély s rettenetes titoktartó.

Évekig keresték. Utóbb requiemet is tartottak, misét is szolgáltattak érte s öt-hat-tiz év múlva el is felejtették. Elhaltak szülei is.

Pedig a gyerek csak elbujdosott.

Hogy pedig rá ne találjanak: pőre ingben, gatyában, mezítláb, kerek kalapban bujdosott el. Ki keresné a ruhátlan csavargóban a hires nagy Csúzy-nemzetség sarjadékát ?

De hová bujdosott el?

Ki tudná azt? Se maga, sem más soha el nem beszélte apróra.

Tizenhat éves ifjú volt, mikor elbujdosott. Erős, szép, vidám, de féktelen. Mindjárt kezdetben érezte ő, mit akar vele a barát. A barát őt csak tekintetes, nemes, nemzetes és vitézlő juhvá, ökörré, táblabiróvá akarja nevelni. De ő párducz akar maradni. Kint az erdőn, kint a pusztán, kint az isten napja alatt, szá-guldozó csikó hátán: ott az élet. Minek ő neki a könyv és a tudomány és a latin-franczia nyelv ? Nem koldus ő, hanem úr! Nem nyomorék ő, hanem épkézláb. Nem kell ő neki se >alászszolgája*, se akezeit csókolomi. Hanem az kell ő neki: igyere pajtás, igyunk egyet* ; »gyere, rózsám, ugorjunk egyet*; gyere, czigány, húzd a nótám, vagy agyonütlek*.

Egy darabig csak tűrt, szenvedett a jó kámzsás barát kezén s szedte magába kanállal a sok ostoba bölcsességet, de azután szabaduláson tűnődött. Végre is megállapodott abban, a mit azután végre is hajtott.

Tehát elbujdosott, eltűnt, neve és emléke is elmúlt, örökségébe, birtokaiba beültek azok, a kik utána következtek.

Valami húsz esztendő múlva öreg számadó csikós kerül súlyos váddal Bács-Bodroggvármegye szine elé. Boszut állott, lovat lopott, nagy dolgokat miveit, bojtárja is segitette.

Tagadott a számadó vakmerőn. Deresre kellett huzni, Kiporolták keményen.

Ez az ítélet szólt a bojtárra is. A bojtárt Kerekes Bandinak hívták. Ez is tagadott keményen. Még mosolygott is hozzá. Ki volt pödörve a bajusza keményen. Csak nézte, csak várta, megkínálják-e őt is a deressel?

Megkínálták.

De akkor bátran szólt.

— Tekintetes vármegye urak! Nem vagyok én Kerekes Bandi, nem vagyok én csikósbojtár, mert én nemes, nemzetes és vitézlő Csúzi és Puszta-Szent, Mihályi Csúzy vagyok. Ez a becsületes nevem és származásom. Országbíró volt az én dédősapám, vármegye követe és alispán az öregapám. Vagyok én olyan ember, mint kegyelmetek. A Sembery, Tallián, Vásonkőy, Szent-Mihályi, Bogyay-familiák az én rokonságom. Kegyelmetek közt is van akárhány atyámfia. Becsehelyen van az én uradalmam, harminczhárom faluban részbirtokom, Pápa városában a kastélyom!

— Ez már más! Most már félre a deressd!

De megváltozott a tekintetes sedria képe szempillantás alatt!

Mindjárt akadt öreg táblabiró, a ki visszaemlékezett a húsz év előtti esetre.

— Te volnál, öcsém, az elveszett Csúzy János ?

— Én vagyok, bátyám, a Csúzy János, a ki nem veszett el, hanem ott hagyta Váczot, a barátot, mint Szent Pál az oláhokat.

Hajh, hogy ugráltak fel erre székükről a hatalmas tanácsurak! Hogy ültették le rögtön a csikós bojtárt,hogy szedték le a vasat nyomban kezéről-lábáról, hogy rajozták körül ezer szóval, ezer kérdéssel! Egyik táblabiró, Pilaszanovics nevű, mindjárt el is mondta, hogy ő leányágon minő fokú atyafiságban van a csikós bojtárral.

— Csakhogy megkerültél, édes öcsém!

Ennek az esetnek további részleteit nem ismerem. Csikós Csúzyt kis diákkoromban láttam ugyan, de vele ismerős nem voltam. A mikor én a pápai kollégiumba kerültem, akkor ő már Budán lakott s nem pápai kastélyában. Hanem annyit mégis megjegyzek, hogy a napokban hallottam, hogy az eset, a miért a számadó csikóst törvénybe állították, valamint bojtárját is, a Kárász-féle horgosi puszták valamelyikén történt s ennél az esetnél mondta volna meg igaz nevét Csikós Csúzy János.

De hát ez most már mindegy.

A rég elveszett alak 1838-ban megjelent Pápán s ősi nemesi udvarát elfoglalta.

íme, most már: Csúzy János, a délczeg fiú eltűnik 1817 körül, se hire, se hamva, de föllép a világban Sobri Jóska. Azután Sobri Jóska 1837-ben eltűnik örökre, ettől fogva se hire, se hamva, de nyomban ezután a szintérre lép az elveszett Csúzy János!

Most már Csikós Csúzy János!

A hogy Sobrit lerajzolták azok, a kik látták : minden vonás teljesen ráillett Csikós Csúzy Jánosra. Termet, arcz, fejtartás, bajusz, gyors tekintet, vidámság : minden egyezett.

Csúzy Pápára már születésének s vagyonának megfelelő úri ruhában jött s azóta állandóan urak módjára öltözködött. De elképzelték hétrétü patyolat gatyában, pitykés, rövid szines mellénynyel; vitéz- kötéses, figurás dolmánynyal, a mely félvállon röpköd: rojtos nyakkendő, magas sarkú kordováuy csizma, piros kendő-öv, kostök, darutollas süveg, rövidnyelü karikás a vállon : vajon miben tér ez el a bakonyi haramiától? Vájjon Sobri Jóska-e ez, a ki örökre eltűnt vagy Csikós Csúzy János, a ki Sobri eltűnte után jött csak napvilágra?

Az se látszott valószínűnek, hogy a gazdag nemes ifjú, ha csak csikós akart lenni és semmi más, teljesen titkolózzék s óriási örökségét szó nélkül tűrje mások kezén, habár rokonok is azok a mások. Hiszen ha neki a csikósság a szenvedélye s életének ez a gyönyörűsége : még ehhez is jobban s biztosabban jut el, ha nagy birtokain magának van ménese s ő maga magának a számadó csikósa.

De, ha Sobri akart lenni, az más. Maga köré gyűjteni a bujdosókat, szökevényeket, szegény legényeket, üldözöttekel; hadat izenni a rendnek, államnak, társadalmi biztosságnak, törvénynek és vármegye urainak s kijátszani, csúffá tenni, vidám kalandokban kitréfálni azokat, a kik a törvény nevében életére törnek; egyik nap hegyen-völgyön lakodalom, a másik nap Bakonyi-erdő avarjain dideregni, de mindennap a halállal játszani: ez ugyan százszor különb szenvedély, mint a csikósság. Ezért már érdemes titokká válni,álnevet venni föl s lemondani akármekkora vagyonról és örökségről.

Ezért föl is kell ölteni a Sobri nevet.

Nem is lehet másként. Sobri Jóskát elnyelte a sötétség, Csikós Csúzy János kibukkant a sötétségből.

Azt mondják: hiszen ha Sobri meghalt Lápafőn: hogy juthatott tul a Duna ilyen tévedésbe ? És ha Sobri halálát a hatóság biztosan meghatározta : mire való erről tovább is tanakodni ? És pedig úgy határozta meg, a mint Kovács Ernő öreg honvéd, tiszteletreméltó barátom Írja, hogy még édes apját is oda vitték a halott fölismerésére: akkor épen nincs értelme a tul a dunai vélekedésnek.

Sobri Jóska más ember volt, — Csikós Csúzy János megint más. Nem is látták egymást soha.

Igaz.

Én is ezt állítom s kétségtelenül be is bizonyítottam. De hiszen én csak azokat a tüneteket sorolom most fel, a melyek a dunántúli felfogást téves útra bírták.

Újra állítom, hogy Sobri halálát se bíróság, se más hatóság szakszerű tüzetes vizsgálat alapján soha meg nem határozta.

Lápafőnél elesett, maga lőtte agyon magát. Eleste után nyomban látta holttestét boldogult apám, a ki néhány rokon nemes ifjúval Szilas - Balhásról ment kocsin Sobriék önkéntes üldözésére. Az ütközetről elkéstek az ifjak, de végére már oda értek. Ott látták feküdni a holttestet Sobri fája alatt. Azt a hatalmas cserfát azóta nevezték el Sobri fájának.

A járásbeli főszolgabíró, tolnai, veszprémi és somogyi csendbiztosok, pandúrok, katonatisztek, ulánusok s önkéntes üldözésre vállalkozott nemes ifjak voltak ott nagy számmal. A halottat megnézték. Semmiféle írást nála nem találtak. Fegyvereit, ékszereit, pénzét a bíróság kezére adták. Agyonlőtt társait nem lehetett megkérdezni: ki a halott. Sebesülten elfogott társa, Varga Pista, nem tudta, hogy a holtak közt melyik volt a Sobri.

Azonban az urak mégis elhárítottak maguktól minden kétséget. Az a halott, a ki magát agyonlőtte, Sobri volt. Akárhány pandúr látta már őt s az élőben is, holttestben is biztosan fölismerte. Apám azt mondja, szürkötője Hunkár legértékesebb arany láncza volt. Damaszkcsövü fegyvere is Hunkár legbecsesebb puskája. Kié másé lehettek volna ezek, ha nem a haramia vezéré ?

Kovács Ernő téved. Sobri apját nem vitték oda a halott fölismerésére. Hol van a tolnavármegyei Lápafőhöz a vasvármegyei endrédi puszta ? Forspon- ton is háromnapi járás, gyalogszerrel meg kétszer- annyi. Ki költekezett volna ily utazásra ? A vármegyék ugyan nem. Nem is volt az ilyen bírósági eljárás akkor szokásban. Föl se bonczolták a deli szép legény holttestét, hanem még az napon eltemették, nehogy a rókák, farkasok, falubeli ebek megcsufolják.

Hogy az napon temették el és pedig Sobri fája tövében: igy hallottam apámtól is, Kiliti Mózsa Mihálytól is. De másoktól is. Hogy pedig Sobri voltaz, a ki magát agyonlőtte ott;: azt társa, ki onnan elmenekült, Fűmag Reeze Marczi halálos óráján nyil- tan bevallotta.

De hiszen az egész környék jól tudta ezt. Az öregek ma is jól tudják. Azért nevezték el azt a fát Sobri fájának. Ott volt az utolsó ütközete. Ahhoz támasztotta utoljára puskáját. Annak tövében lőtte magát agyon. Annak tövében porladoznak hamvai. A népdal is úgy örökitette meg :

Lápafő határán busul az a nagy fa, Szegény Sobri Józsi aluszik alatta. Olyan mélyen alszik a fekete földbe, Nem is tudja, sirját, hogy a fű benőtte.

Sötét holló gubbaszt a fa tetejébe, Nézi a sirt, fejét se forditja félre. Lassan járj ott pajtás, holló meg ne hallja, El ne szálljon onnan, Sobrit hadd sirassa.

Más változatát is hallottam valamikor e dalnak.

De Sobri fája se busul már ott. Szabó Kálmán barátom s egykori képviselőtársam ezelőtt vagy öt évvel irta nekem, hogy Sobri fáját elemésztette a kor s kidöntötte a vihar úgy 1898-ban. Onnan tudja: a fa apósa birtokán állott.

Azonban térjünk csak vissza Csikós Csúzy Jánosra.

Pápán nagy feltűnést keltett feltámadása. Azért is, mert nagy úr volt. Azért is, mert már réges-régen örökre elveszettnek hitték. Azért is, mert rögtön elterjedt s meggyökerezett róla az a hir, hogy ő volt az igazi Sobri. De legjobban azért, mert délczeg alakja, ismeretlen múltjának titkai s szellemes, de betyáros észjárása mindenki előtt kedvessé tették. Pápa vidámabb ifjai és öregjei nyomban bizalmas barátságra léptek vele.

Vermes Illés, Pápay Miklós és Pápay Lajos, Osváld Dániel, a kiket már emlitettem, nagyon sokszor mulattak vele együtt. Azután idősb Osváld Dániel, a hires Kocsi Sebestyén Gábor, a környékről Ihász Imre, Bottka Imre s mások: mind előkelő megyei alakok s birtokosok. Jó barátai mind. A városban is, a vidéken is nagy lakomák. Az ugod-vadkerti fürdőtelepet a Bakony alján akkor alapitották. A pápai uraság is — ezé volt a fürdőtelep — gróf Esterházy Károly jó pajtás volt, vidám természetű ember. Kaszinóban, fürdőn, pápai és somlyai szüreteken, vadászatokon folyt a vigasság szakadatlan.

Az egykori csikós bojtár a férfiak társaságába nagyon bevált.

De hát a női társaságokba is be kellett az uj embert vezetni. Különösen Rábáné termeibe.

Ez a Rábáné egy kis termetű, púpos, öreg úrnő volt, de gazdag és igen szellemes s két igen szép leány-unokáját tartotta házánál. A város úrnői, szép asszonyai és leányai gyakran összesereglettek nála. Nyílt házat és asztalt tartott, mint mondani szokták. A kártyázás is gyakori volt nála. Kártyáztak még az asszonyok is.

Csikós Csúzy Jánosnak itt is otthonosnak kellett ’ ennie. Hívták oda pajtásai.

Vonakodott. Jó kifogása volt.

— Fiuk, sehogy se akarom, hogy fölöttem nevessenek vagy sajnálkozzanak. Köztetek csak elvagyok. De hogy érezném én magam jól művelt urinők társaságában ? Tudjátok, hogy én pusztához szoktam, csikós voltam, csárdákban mulattam és csak a csaplárosné nyelvén értek. Hiszen mindjárt észreveszik, hogy én nem vagyok úr, hanem csikósbojtár. Vagy félreálljak és hallgassak, mint a kályha ?

Pápay Lajos felelt neki, a lángelméjü huszártiszt.

— Soha se törd ezen a fejedet. Te csak viseld magad úgy, a hogy bojtár korodban szoktad a csárdában, senki se veszi rajtad észre, hogy nem vagy igazi úr!

Eltalálta.

Ettől kezdve a nőknél is otthonos lett Csikós Csúzy János.

Agglegény volt. Szinte lehetetlen, hogy nő nélkül élje le az életét. De még se nősült hamarosan. De azért mégis lett állandó barátnéja.

Hol-hol se, nem tudom, de valahol összejött egy franczia nővel. Vagy Pozsonyban az országgyűlés alatt, vagy Bécsben, vagy gróf Esterházy Károly udvaránál. A nő önálló volt, független, jeles vagyonú s a nagy urak állandó figyelmének tárgya. Nem is volt gyönge fiatal leány, jó harminczas volt, de igen szép. Udvaroltak neki bomlottul.

— Igen szép és pajkos jókedvű franczia nő.

így jellemezte előttem Osváld Dániel öreg barátom, így hallottam másoktól is.

De nem azért bomlottak utána, mert szép volt, pajkos és jókedvű, hanem azért, mert a nagy császárnak, nagy Napóleonnak volt ő házasságon kívüli leánya. Hasonlított is világhódító apjához. Apjának szemei, orra és álla tökéletesek voltak nála. Ha jól emlékszem, Madame Pelissiernek hívták. De föltétien biztossággal nem állitorm: ez volt-e neve, vagy ez volt-e igaz neve ?

Ez a nő megszerette Csikós Csúzy Jánost. A sokkal szebb és fiatalabb és vagyonosabb udvarlókat félvállról vette s a csikósbojtárt kegyeivel elhalmozta.

A társaság elbámult. Azonban ki ismerné a női elhatározások minden titkát?

Csikós Csúzy János nem volt se szinlő, se hetven- kedő. Se hízelgéshez, se dicsekvéshez nem értett. Őszinte szaván, férfias arczán s délczeg termetén kívül más fegyvere nem is volt asszonyt hódítani.

Megmondta nyilván, ő ki és mi ? Születését, vagyonát, jó és rossz szokását híven felsorolta. Csikós volt, szőrén üli a lovat, puszták fia volt. Ő bizony a franczia szépmüvészetekben nem jártas s mindenféle tudományt és bölcseséget és rendőrséget szive szerint utál. De azért jó magyar nemes s asztala és szerelme biztos.

— Ha önnek Madame, ez elég, akkor hű lovagja leszek, a mig élek.

A nagy császár leányának elég volt. Eljött Pápára s közös háztartást rendezett be kettőjük számára. Általános hit szerint törvényes házasságra is léptek. Szerette a csikósbojtárt híven.

Pedig bizony lovagja el nem kényeztette.

Madame Pelissier tudott is, szeretett is lovagolni, de csak úrnők módjára. A csikósbojtár pedig azt követelte, hogy szőrén ülje meg a lovat. Vita kerekedett köztük.

— Ejh, aranyos rózsám, csikósbojtár a szeretőd, úgy lovagolsz, a hogy én akarom !

Kivezette szilaj paripáját, csak úgy szőrén rádobta a Madameot s karikásával nagyot csörditett a paripa hátuljára.

No, most mi lesz ebből ?

Az lett a vége, a mi természetes. A tüzes paripa nagyot ugrott, bomlottul ficzánkolt s a szép asszonyt lehányta magáról. Estében a szép asszony összekuszálta minden öltönyét. Viganója a nyakáig türődött. A mi aztán alkalmat nyújtott lovagjának, hogy a földről fölemelje s a homlokától kezdve a lába hegyéig végigcsókolgassa.

Nem tört se keze, se lába, sőt nagyot nevettek mind a ketten az ijedelmen. De még a néző publikum is nevetett. Két-három főből álló jó barát volt a publikum.

Ezt a kis esetet csak például beszéltem el, hogy mindenki lássa, miféle'pajkosságokat művelt az egykori csikósbojtár. Művelt ő vaskosabbakat is, de már azok mind nem tartoznak ide.

Egész élete, múltja, egyénisége, csodálatos regény, majdnem hihetetlen. Hogy a nagy császár leánya volt barátnéja: ez szinte kiemeli őt a magyar világból s általános érdekűvé teszi, mint regénytárgyat.

De azért regényét nem irta meg senki. Azt se tudom, hogy az óriási Napoleon-irodalomban a franczia nő származását, sorsát, édes anyjának a nagy császárral való szerelmi viszonyát kinyomozták-e, tisztába bozták-e, megirták-e?

Csodálkozom, hogy a mi nagy költőnk, Jókai, föl nem dolgozta. Hiszen ez méltó tárgy volt az ő hason- lithatlan költészetének felbuzditására. Pedig Csikós Csiizy János történetét igen jól ismerte.

Ő is, Petőfi is, Kerkapoly, Kozma s mind ama jeles férfiak, a kik a múlt század negyvenes éveiben a hires pápai kollégiumot látogatták. Maga Deák Ferencz is nagyon érdekesnek tartotta e történetet s nem egy adomát beszélt el annak részleteiből.

Jókai egyébiránt a »Magyar nábob« regényében érdekes, de mellékalakként kissé halványan, de mégis szerepelteti az alakot. Leir egy deli paraszt csikósféle alakot, a ki utóbb nemességet szerez, úrrá lesz s bejut a magasabb társaságokba.

Jókai édes nénje, Eszter s annak férje, Váli Ferencz, hírneves pápai tanár, ott lakott Csikós Csúzy János közvetlen szomszédságában. Házuk, kertjük végig szomszédos volt az óriási Csúzy-kuriával. Minden furcsa és pajkos mulatságot, mely a nagy kúrián folyt le, jól ismertek.

Madame Pelissier — úgy hallottam — nem volt végig együtt Csúzy Jánossal, de ez is elhagyta Pápát és az én vármegyémet 1848-ban. Az idő rájárt már, a kedve is csökkent, szilaj kitörései elmaradtak s vagyonais lassanként megfogyatkozott. Budára jött lakni. A budai hidfőnél, a Deák Ferencz-utczávál szemben lakott állandóan. Lakóháza ma már nem áll. Itt halt meg a múlt század ötvenes éveinek derekán. Franczia barátnője, vagy felesége néhányszor — mint mondják — itt is fölkereste s haláláig havonkint kétszáz pengő forintot küldött apróbb szükségleteire.

Ő lett volna hát a tul-a-dunai téves felfogás szerint az igazi Sobri. Azért vázoltam élettörténetét bővebben, mert ebben találok tüneteket, melyekből a mesemondó nép képzelete megalkothatta Sobri váczi kalandjának meséjét.

Csikós Csúzy János követett el Váczott erőszakos cselekményt a baráttal. Az ő múltja volt homályos és titkos. Ö volt a balhit szerint az igazi Sobri. Ő lett nagy úrrá s neki lehetett ezüstös fogata s diszes huszárja. Hogy azután a képzelet a barát helyére püspököt, a diákcsiny helyére aranyrablást s 1816 helyére 1836-ot tett: ezen már nincs csodálkozni való. Idáig terjednek s igy szólnak a pápai- és bakonyvidéki hagyományok; ezek azonban azzal, a mit a család tud, nem vágnak össze mindenben.

Csúzy Jánosról, a csikósról, az előkelő nemzetség két tagjától is nyertem értesítést. Ez értesités se tartalmaz sok élettörténeti adatot, sőt van benne a nemzetségi leszármazás kérdésében hézag s talán tévedés is. Adatai azonban biztosak arra nézve, hogy Csikós Csúzy János csakugyan mint tanuló szökött meg állítólag a tatai konviktusból s fejét betyáréletre adta.

Öt-hat évig volt a csikósok közt. Jeles műveltségre tett szert, mint gyerek ifjú több nyelven beszélt, utóbb huszár lett s fölvitte a századosi állásig. Barátnője s majdan felesége, eredeti nevén nem Madame Pelissier, hanem Marié Faurrucht franczia nő volt. Ismétlem, Pápán e hölgyet, a ki előbb czirkuszi művésznő volt, a nagy Napóleon császár törvénytelen gyermekének tartották. Hasonlított is a nagy császárhoz. Csikós Csúzy János Váczott is lakott, Czegléden is, hol a vasútállomás közelében volt nagy négyszögletű háza, lakása, udvara, gazdasága. Gondolkozása, a mint élete is bizonyítja, kuszáit volt. De erre mutat halála is. Elméje megháborodott utóbb s Döblingben halt meg, mint elmebeteg 1856-ban. Két leánya maradt. Mindegyik előkelő házasságra lépett. Elhunytak már ők is. Mária, az idősebb, mint Dévaványai Halassy Zsigmondné és Terézia, az ifjabb, mint Galantai Balogh Tivadarné. A család természetesen semmit se tud, de nem is tudhat arról, hogy Csikós Csúzy János lett volna valaha az igazi Sobri Jóska, a minthogy nem is volt.

A gróf Vay József-féle hagyományokra nem terjeszkedem ki. Hallottam ugyan belőlük sokat, de a részletek kimosódtak emlékezetemből, minthogy se az esetek színhelyét, se a szereplő egyéneket közelebbről nem is ismerhettem. Ezekről Vay Sándor irótársunk hozhatna, ha akarna, érdekes közleményeket, noha ő igen jól tudja, hogy nagybátyjának Sobrisága csak üres dévaj mende-monda.

(Répa Rózi csárdásné lesz. — Halála Pakson. — Titok marad. — Miért lett Sobri a népköltészet hőse ? — A két tornai legény szomorú története.)

Répa Roziról kell még valamit mondanom. Ez a lányka népdalok hőse lett. Képe Sobri életének komor felhői közt örökre világos marad, mint a fényes sugár. Képét a költészet virágaival magam is feldiszitettem «Utazás a Balaton körül* czimü művem második kötetében. Ott van egy fejezet Répa Rózi történetéről.

Saját testvére beszélte el nekem 1854-ben, hogy a mikor Sobri haláláról megbizonyosodott: a biliegei csárdából eltávozott s örökre elbujdosott. S hozzátette:

— Sohase láttuk többé. Megtalálta-e Sobri sirját, vagy él-e még valahol, vagy a szive megszakadt, vagy nekiment a Balatonnak : nem tudja megmondani senki.

Ez a beszélgetés Sobri halála után tizenhét év múlva történt. Szinte sajnálkozva kell megmondanunk, hogy Répa Rózi még élt akkor és csak négy vagy öt év múlva lett szomorú vége. A mikor ragyogó költői kép hétköznapi szürke alakká válik, olyan, mint a mikor csillag hull le az égről.

Csaknem ily alakká vált Répa Rózi is. Legalább ezt is gondolni lehet abból, a mit azóta életéről velem közöltek. Különösen Mészöly Ambrus úr Dunaföldvár- ról s mások is.

A közlések szerint, a mikor Biliegéből elbujdosott: csakugyan Tolna vármegye felé vette útját, hogy Sobri halálának helyszínét fölkeresse.

Bizonyára föl is kereste.

Alig lehet azon kételkedni, hogy megmutatták neki Sobri fáját s a fa tövében szeretője sirját. Két év múlva történt ez s a sirnak akkor már talán nyoma se volt. Alacsony halmát akkor már elnőtte a fű s eltaposták legelő jószágok. De azért az érzékeny SZÍV könnyei előtörtek s a fiatal leány keserűn megsiratta boldogtalan szeretőjét s a vele örökre eltűnt boldogságot.

Mi történt azután vele: senki sem tudja biztosan. Csak annyi bizonyos, hogy 1858 körül csárdásné volt.

Van a paksi határban egy dunaparti csárda. Vagy legalább volt ezelőtt ötven évvel. Alsó-Kotyolai csárdának nevezték. Ebben volt csárdásné Répa Rozi. Feltűnő szép asszony volt, piros arczczal. Középtermetű, karcsú. Szemei különösen bájosak voltak. Lehetett ekkor — 1858-ban — harmincznyolcz éves. Egy- szer-másszor, ünnepek délutánján ki-kimentek hozzá borozni a paksi urak is. Nevét is tudták. Azt is tudták, hogy egykor régen, túl a Balatonon a hires Sobri Jóska volt a szeretője.

De nem ment férjhez s köztudat szerint nem is ereszkedett mélyebb pajtáskodásba senkivel. Talán még mindig fiatal leánykorának édes-keserű emlékeit őrizte, ápolgatta.

A csárdából azután beköltözött a városba s ott a múlt század hatvanas éveinek vége felé közös háztartásra lépett, a hogy szokás mondani, összeállt valakivel. Valami hozzávaló emberrel. Nincs mit csodálni, nincs mit kárhoztatni rajta. Magános nő, közel ötvenéves, talán vagyontalan. Munkás, kereső ugyan, de eljár az idő; —jöhet betegség, erőtlenség, balsors: ily állapotban szivesen támaszkodik valakihez minden nő. Sőt minden férfi is.

De azért ebben halálos vétket látott valaki.

Nem messze lakott a vásártérhez. A vásártér tele volt árubódékkal. A bódék este bezárvák és éjjel azok közt nem csatangol senki.

Egy este látogatója akadt az asszonynak.

A látogató kicsalta a vásártérre. Beszélgetés közben oda kerültek a bódék közé. Ott a látogató kirántott dolmánya zsebjéből egy pisztolyt s a szegény asszonyt szó nélkül szivén lőtte. Meghalt nyomban. Csak hideg testét találták meg.

Ki volt a titkos látogató ? Ki volt a gyilkos ? Miért kellett a szegény nőt meggyilkolni? Kinek mit vétett?

Rablásról nem lehetett szó. Nem volt az asszonynak kincse, a mit tőle elvegyenek. Nem is hiányzott semmije.

Gyilkos szerelmi boszu is alig bánthatott valakit. Csodálatos ritkaság lenne az, hogy erős munkához szokott ötven éves szegénysorsu nő oly rettenetes szerelmi indulatot tudjon valakiben gerjeszteni, a mely halálos boszuállásra ingerel. De nem is merült föl erre nézve semmi tünet.

A nyomozást, kutatást elvégezték az arra való irók-birók, de bizony a gyilkosnak semmi nyomára nem akadtak.

Az asszony házastársának volt valami vagyona.

Arra is gondoltak, hogy társának vannak rokonai, éhes, kapzsi emberek, a kik féltik a vagyont és örökséget s azért emésztették el a még mindig elég csinos asszonyt, hogy az ember vakszerelemből rá ne hagyhassa vagyonát. De ebben az irányban se tudtak semmi fogható eredményhez jutni.

Végre az utolsó, szinte természetes gondolat rögzött meg az emberek agyában.

Hiszen Sobri minden társát egykor szent fogadásra birta, hogy a mikor majd ő már nem lesz : Rozit el nem hagyják, bánatában vigasztalják. Rozit tehát szeretniök, tisztelniök kell. Derék, jó leány s a vezér szive életben-halálban hozzá van nőve. Megérdemli, hogy szeressék, tiszteljék.

De hátha Rozi hagyja el a vezért, vagy annak emlékét ? Hátha méltatlan lesz valamikor a vezér égő szerelméhez ? Mi lesz akkor ? A szent fogadás akkor is kötelezi-e az egykori baj társakat ?

Hogy a lányka Sobri halála után el nem pusztította magát: azt meg lehet bocsájtani. Meg is kell. Ezt Sobri maga se akarta. Erre még csak nem is gondolt. Ha gondolt volna, arra a fogadásra nem törekedett volna társait rábírni.

Ha a lányka utóbb férjhez megy, magát, férjét megbecsüli s férje is szereti és tiszteli őt: ez is rendén való dolog. Örökké való könnyet és hűséget és állhatatosságot nem lehet követelni senkitől. Se legénytől, se lánytól. Csak az az örök, a mi velünk a sirba jön.

Lám, a szegény lány élni akart. Hurczolni az élet terhét, mig le nem roskad alatta. Szolgálatot vállalt, csárdásné lett, de megmaradt szilárdnak. A legyeske- dőket szép szerével elhajtotta magától. Nem is volt ellene senkinek kifogása. Nem is bántotta senki. Pedig a Kotyola-csárdában, ott a Duna partján, ugyancsak bánthatták volna. A Duna hallgat, zúgását senki nem érti, el nem árult volna semmit.

De most városba ment. Összeállott idegen férfiúval. Éli világát, de nem magánosán, hanem párosával. Szabad-e ez ? Nem bántotta-e meg ezzel egykori szerelmét, Sobrihoz való örökös hűségét s az egykori bajtársak igazi barátságát ? El lehet-e ezt nézni, meg lehet-e bocsátani annak a leánynak, a kit azóta szárnyára vett a népdal s a szegény emberek kegyelete ? Nem kell-e ezért halált szenvednie ?

íme, ez a gondolat is föltámadt az emberekben. S tovább fűzték a gondolatot.

Bizonyosan vannak még, a kik egykor Sobri társai voltak. A kik megmenekültek, félre álltak, a kiket elnyelt a világ s elfelejtettek az emberek. A kik Répa Rozi minden lépésére vigyáztak s készek voltak arra, hogy fogadásukat teljesítsék s kezük munkájával, verejtékük harmatával is, ha kell, gyáinolitsák.

De hát nem kell. Mással éli világát.

Meg kell halnia !

S eljött valaki a távolból és a sötétségből, hogy végrehajtsa az Ítéletet.

Bizonyosan ismerte Répa Rozi. Ha nem ismertevolna, szavára nem ment volna vele az elhagyatott vásártéri bódék közé.

Ki maradt meg Sobri társaiból ?

Virrasztó és Pap Andor.

Talán ezek jöttek elő, vagy egyik a kettő közül.

Ki tudná ezt?

Most már fejezzük be Sobriról való emlékezésünket, ügy hiszem, hű képet rajzoltam életéről s a nevéhez kapcsolódó népköltészetről. Megtörtént és mesés kalandjainak néhány példáját is elmondottam. De csak olyat, melyre tudásom biztos forrásból mentettem.

Azonban nagy felelettel vagyok még adós.

Honnan támadt népünk mélységes rokonszenve Sobri iránt ? Mi volt az a nagy eszme, melyet az ő élete képviselt, habár fonákul és bűnösen is ? Ha szemernyi igazság van is a népköltészetben: akkor ő nemcsak haramiavezér, nemcsak halálos gonosztévő, hanem egyúttal tragikai hős is.

Vizsgáljuk meg ezt a kérdést közelebbről.

Sobri társai közt sok volt a szökevény, az úgynevezett dezentor. E szó latin szó ; helyesen mondva és irva: desertor. A köznép dezentornak mondja s régebben nemcsak szökevényt értett alatta, hanem általában duhajt és szegény legényt.

Szökevény sok volt ezelőtt hetven-nyolczvan évvel.

Volt, a ki a fogságból szökött el. A vasat valahogy leverte lábáról s megugrott.

Volt, a ki a fogság elől, az Ítélet elől szökött. Nagyot vétett, súlyos ítéletet várhatott, kitért hát előle kellő időben.

Volt, a ki mint kész katona, a katonaságtól szökött el.

Volt jobbágy ember, a ki garázda, kemény, kegyetlen uraságától szökött el s üresen hagyta jobbágytelkét. Az ily telket deserta sessiónak nevezte a törvény és a közélet. Magyarul: elhagyott telek vagy puszta telek volt a neve.

Végre volt, a ki a katonafogdosás, az ujonczozás elől szökött el. Ilyen igen sok volt.

Sobrinak is sok ilyen társa volt. Király Jancsi s az Idám és Laczi nevű duhajok ilyenek voltak. A katonafogdosás elől szökött meg a két tornai legény is. Az egyik haramianéven Pista, a másik Peti, igaz nevén Czifra Miska.

Maga Sobri is voltaképen szökevény volt. Ő büntetés elől ugrott meg. Franczli szinte nehéz fogságból szökött. Ilyen is volt több is. De igazi szökevénynek csak a katonaságtól s a katonafogdosás elől menekülőket tartották. A többit szökött rabnak vagy szökött jobbágynak nevezték leginkább.

Minő volt akkor a katonaállit&s! Hajmeresztő dolgok a múltból!

Sobri korában 1830-ban adott az országgyűlés katonát. És pedig 48 ezeret, de ebből 20 ezret csak föltételesen.

Már most a nádorispán vezetése mellett bizottság határozta meg, hogy ebből a számból a vármegyékre, városokra, székekre, kerületekre külön-külön mennyi esik. S a vármegyék megint külön rótták ki a járásokra és egyes falvakra a jutalékot.

Birája, elöljárósága, jegyzője volt minden falunak, a nemes születésű ifjút nem lehetett besorozni. Pap,tanító, urasági tiszt mentes volt egész családjával. És pedig vagy a törvénynél fogva vagy a közszokásnál fogva.

Összeült az elöljáróság, a kupaktanács tanácskozni. Kit sorozzanak be, kit vigyenek el katonának, kit hagyjanak otthon?

Az elöljárók és telkes-gazdák fiait meg kellett kímélni, helyettük a szegény ember fiát kellett katonának adni. A hogy a népdal mondja a fiákról:

A gazdagét, ha több van is, nem bántják, A szegénytől, ha egy van is, elhajtják!

Rettentő szemrehányás van az ellen a nemzedék ellen ebben a népdalban. Gyerekkoromban széltében dalolták még ezt.

Már most nézzük.

Három fia van a gazdagnak. Erős, szép, egyenes, mint a szálfa mind a három. Katonának való. Haegyetvagykettőt elvisznek is belőle: azért van, a ki otthon marad s végzi az uraság dolgát s a robotot. Apja különben is tehetős, gazdaságában csak olyan csorba támad, a minőt könnyen tűrhet. Ellenben ott van a szegény negyed telkes vagy a még szegényebb házas zsöllér. Egy fia van. Az apja öreg vagy beteges. Az anyja tán özvegy. Ha fiát elviszik, nem végezheti az uraság dolgát, vagy a közmunkát. Eladósodik, elnyomorodik, kilökik a telekből vagy zsöllérházból. Az országúira vagy az utczára kerül.

Pedig a szegény ember fiát mégis elviszik katonának,ha egy van is; — a gazdag fiai pedig otthon maradnak, ha többen vannak is.

így mondja a szomorú népdal. Pedig nem mondaná, ha nem volna igaz.

Pedig azt a katonaéletet kutyaéletnek mondta az akkori közpéldabeszéd. Tiz esztendeig kellett a fegyvert viselni egy folytában s rendesen idegen országban, a melynek még nyelvét se értette. S tiz év után is vagy eresztették haza vagy nem. Ha egészséges volt s jó katona volt: sehogy se eresztették. Ha nyomorék lett, kezét lábát törte vagy a ló megcsufolta: akkor meg kilökték. Mehetett koldulni.

De hát hol volt a törvény előtti egyenlőség, a szabadság, a közteherviselés, az emberi jogok kölcsönös tisztelete ?

Ott volt, a hol tökéletes jó szolgabiró volt. Különben pedig csak a papiroson volt, másutt sehol se volt. Hát még az orvosok és katonatisztek visszaélései!

Bizony sok érzékeny lélek elkeseredett halálra!

A szegény ifjak között bizony sokan voltak, a kik koldussá lett zokogó édes anyjuk panaszait el nem viselhették s inkább elbujdostak, inkább neki mentek az ismeretlen világnak, inkább hadat üzentek a törvénynek s szegény legényekké váltak s inkább oda álltak Sobri mellé a Bakonyba, semmint német tiszt kegyetlenkedése alá Csehországban.

Az ilyeneket Sobri fölfogadta, maga mellé vette s bátor szóval vigasztalta. S az ilyennek családját szivesen föl is segitette.S azután volt egy bolond törvény is, a mely szólt azokról, a kik vulgiyagi, vagabundi, peregrini. Vajon mit jelentenek ezek a tatár szavak? Bizony magyarul azt jelentik : csavargók !

Csavargók.

Mik azok ? Kik azok ?

Talán a házalók, drótos tótok, bálizsok, babkárok, vándorló legények, oláh czigányok, ügynökök, utazók, vásárosok vagy mik?

Egyik se. Az a csavargó, a kit a pandúr, városi hajdú, komiszáros vagy a kapitány csavargónak mond. Lehet az akármilyen biztos vagy igaz járatban levő legény: mondjuk ki csavargónak s fűzzük kötélre katonának.

így járt a két tornai fiú. Két haramia Sobri seregében a Pista, meg a Peti.

Derék, jámbor, szelid két falusi legény volt Torna-vármegyében a Pista meg a Peti. A hagyomány csak annyit tud róluk, hogy a Bódva völgyéből valók valamelyik faluból. Szegény jobbágy vagy zsöllérfiak voltak. S vőlegény mind a kettő. Kitűzve esküvőjük napja. A szerelmes szivek alig várták a napot. Katonaállitás volt ugyan a Bódva völgyén is, de a két fiúra nem került a sor. Szabadon nősülhettek.

Kassán vásár volt még az esküvő előtt. A két tornai legény bement Kassára a vásárra, hogy vegyen mátkájának bécsi kendőt, piros szalagot, karikagyűrűt. Bevásárlás után beült egy kocsmába falatozni, egy pohár bort inni.

Kassára is ki volt vetve az ujonczjutalék: hatvan vagy nyolczvan legény. Egy vagy kettő hiány 5 zott még. Milyen jó lenne egy vagy két csavargót keríteni.

Ha csak az kell! Betyár volt a kapitány vagy valamelyik hajduőrmestere. Majd kerítenek ők.

Ott ólálkodtak a kocsma körül. S rácsaptak a kft tornai legényre, mint a héjjá a galambra.

— Gyertek csak csavargó gazemberek a kapitányságra!

Mentek. Mert megkötözték s vitték őket. Vadul, durván, agyba-főbe verve. Azt se kérdezték tőlük: mi a nevük. Vérben-fagyban oda állították őket a kapitány elé, a sorozok elé, a katonaorvos elé.

Hiába beszéltek, hiába könyörögtek, hiába fenyegetőztek. Hiába mondták meg igaz nevüket, igaz járatban voltukat, szülőik és falujok nevét. Besorozták őket. S a miért fenyegetőztek, még a katonaderest is ki kellett állaniok.

Hát a szerető mátkák, a sóvárgó szivek, a busuló szülők! Mi lett azokkal? Soha se látták ők szülőföldjük szép határát. A miért, hogy csavargónak mondta őket a hatóság!

Mi lett a végük ?

Egy-két sorban megírtam már valamikor.

Elszöktek a katonaságtól, a mint tehették néhány nap múlva s meg se álltak, mig a Bakonyt, mig Sobri Jóskát el nem érték.

Hol az igazság?

Ki a bűnös ? Ki a nagyobb bűnös ?

Haramiává lenni nem szabad. Másnak a vagyona és élete is szent. Sobrit és társait elérte a végzet s mindenki azt mondja: ezt a végzetet ők maguk keresték, tehát jól megérdemelték.

De a mig érző SZÍV és tiszta elme lesz a világon: az a végzet egy könyet mindig kisajtol a szemekből.

A prágai ütközetben halt meg az a két tornai legény. Védték magukat, mig a támadó pandúrok az aklot rájuk nem gyújtották.

Csak egy menekülésök volt még : a halál. De választhatták a törvény csúfos halálát s a tűznek önkéntes tiszta halálát.

A tűzhalált választották.

Egymást átölelve együtt feküdtek bele az égő zsarátnokba. ügy találták meg a korommá égett két tornai legény holttestét.

A szülők és menyasszonyok soha se tudták meg, mi lett végük, hol lett elmúlásuk.

A mig e sorokat Írtam Sobriról: két hét óta több hírlapi közlemény látott e korról napvilágot s nyájas olvasóimtól az ország minden részéből tizenegy levél érkezett hozzám többé-kevésbé érdekes tartalommal.

Alig felelhetek mindannyira. De a mikor műveim gyűjteményes kiadásában a Sobri-czikkek is megjelennek: akkor méltatom majd a levelek érdekesebb részleteit.

Most csak hálás köszönetem értük!UTOLSÓ SZÓ SOBRI RÓL.

(Szederkényi Nándor véleménye. — A ssobri szó a zsebrákból származott. — E vélemény megdöntése. — Az álnevek. — Sobri állítólag Bejczen született s még a múlt század ötvenes éveiben is élt. — Szép Mihály közlése Sobri halálának részletes leírásáról. — Hermán Ottó, Milfajt képe. — Sobri ruhája. — Quzmics Izidor apát egykorú feljegyzései.)

»Ki volt hát Sobri ?« — e czim alatt irt korraj zom végén megígértem, hogy mindazoknak, a kik a Sobrí- kérdésben szives, bizalmas levelükkel hozzám fordultak, együttesen felelek, a mennyiben a levelek figyelemreméltó részleteket is érintenek.

Most szavamat állom s legelőször is tisztába keli jönnünk a Sobri névvel.

Az egyik bakonyi hagyomány szerint Kopácsy József veszprémi püspöknek s később ország prímásának volt Sehóber nevű szolgáló embere s ez lett volna utóbb a híres bakonyi duhaj s az ő nevéből alakult volna a Sobri név. E hagyományt Szépfaludi Ö. Ferencz szerint Szigety József jeles egykori színművészünk terjesztette, a ki veszprémi volt s rokona is az érsekprímásnak.Kifejtettem már, hogy e hagyományban nincs igazság. Bizonyos azonban, hogy a köznép túl a Dunán s különösen a Bakonyban is ekként ejti ki a nevet: Zsubri. így ejtették ki hajdan Pesten is és szerte az országban.

Részben erre is ügyelve irt nekem erről Szederkényi Nándor barátom, irótársam s egykor hosszú időn át követtársam, most Heves vármegye főispánja. Fejtegetései érdekesek, noha felfogásához semmi esetre se j’árulhatok.

Azt Írja: a rut rablóvilág a 14-ik és 15-ik században a cseh-morva határon, az ország felső vidékén a cseh »rebjatok« és »zsebrákok« garázdálkodásával történetünk gyászos lapját képezi. Nagy Mátyásunk fékezte meg őket, de azért még sokáig szerepeltek s a rebjátokból lettek a rablók, a zsebrákokból a magyar nép nyelvén a zsobrik vagy sobrik. Az én megfigyelésem szerint is tehát Sobri nem tulajdonnév volt, hanem a névtelen rabló a cseh zsebráktól kapta a múltból leszármazott melléknevet.

— Az én megfigyelésem szerint, — igy folytatja Szederkényi, — a magyar rablóvilág alakjai rendesen tulajdonneveikkel szerepeltek. Te is felsorolsz egy csomót. Palatinszky, Zöld Marczi, Angyal Bandi, Fábián Pista, Rózsa Sándor, Bogár, stb. mint tulajdonnevek.

— Ki rejlett, — mondja tovább, — a múlt század első felében szerepelt Zsobri alatt? Azaz, ki volt ez a zsebrák? Megyénként más-más meséket fűztek hozzá. Akkor, mikor még nem volt se újság, se vasút, setávirda, a vidékek mesékből is éldegéltek, mert — nem úgy, mint ma — a mesék füstjét nem volt, a mi eloszlathatta volna.

— Én úgy vélem, — igy végzi sorait, — hbgy tulajdonképen Sobri senki sem volt. Sobrik, azaz zsebrákok voltak. S midőn az akkori betyárok egyike vagy másika a maga nevével ijeszteni nem tudott, hát ijesztett azzal, hogy ő egy igazi zsobri.

íme, az érdekes levél.

De én semmiben se érthetek egyet tisztelt barátommal. Sobri Jóska igenis volt s a Bakonynak épen olyan élő alakja volt, a milyennek én e könyvemben, de egyúttal gyűjteményes műveim »Emlékezések« czimü VI-ik kötetében leirtam. 1812 körül születhetett s 1837-ben halt meg. Halálának napja, helye és órája hitelesen meg van bizonyitva. Több emberrel beszéltem, a ki személyesen ismerte. Holttestét halálakor saját édes apám is látta. Egy öreg barátom, Osváld Dániel, egykor megyei tiszttársam, ma is él Pápán, a ki személyesen ismerte s beszélt is vele a vasvármegyei ostfiasszonyfai határban levő »Bagyogó« csárdában. Száz meg ezer megyei és birósági hiteles okirat bizonyítja voltát és kilétét Veszprém, Győr, Sopron, Vas, Komárom és Zala vármegyében. Emlékiratok, magánföljegyzések untig emlegetik. Hivatkozom egyebek közt Guzmics Izidor bakonybéli apát s nemes emlékű főpap egykorú emlékirataira. Az egykori újságok is feltűnőbb cselekményét mindig emlegették. Jókai Mór is leírta halálát teljesen híven. Kik és mik voltak forrásai, a honnan tudását merítette, nem tudom. Forrásai mások voltak, mint az enyémek, de azért az ő leírása minden lényeges pontban egyezik az enyémmel. Én az én forrásaimról mindenütt számot adtam. Lovat, pipát, kopót, agarat, bikát ezelőtt hatvan-hetven évvel szívesen neveztek Sobrinak. A német nyelvű irodalom róla igen nagy. Szinte csodálni lehet. A Pallas lexikona felsorolja a róla irt német könyvek egy részét. A mi irodalmunk is foglalkozott vele, különösen szépirodalmunk és szinmu-költészeti kísérleteink. Népdalok özöne hangzott róla egykor. Kalapja, szűre, dolmánya ma is emlékezetes Vasban, Zalában, Veszprémben. Minden Rózsa Sándor- féle alak elenyésző törpeséggé töpped Bakony rengetegének ez alakja mellett. Ily tömeg hir, tudósítás, dal és hagyomány és hivatalbeli cselekmény nem származik olyan név körül, a melyet egykor élő és hatalmas egyéniség nem viselt. Effélére nincs példa a nagy világban.

Igaz, hogy családi neve nem Sobri s nem is Zsubri Jóska volt, hanem Pap Jóska. Ez volt apjának is, az Endréd-pusztai kanásznak a neve.

Szederkényi barátom ebből is következtet valamit s azt mondja, a mi rablóink nem szoktak használni álnevet s példákat is hoz fel erre.

Egy példa se ér többet, mint az ellenkező példa. A Tisza vidékén egykor híres Angyal Bandinak se ez volt az igazi neve, hanem Ónody András. De hiszen saját vármegyei tiszti működésemből is kiáltó példáim vannak. Ott volt kezem alatt Görhes és Tenger, és Hatlábú Jóska. Tengernek kipuhatoltam igaz nevét,valahol le is Írtam történetét. Görhesneb és Hatlábunak igaz nevét soha se tudtam kinyomozni. Kemény betyárok egykor a Bakony vidékein.

Sobri társai közt tizenhármán vannak, a kiknek álnevük volt. Én legalább ennyit tudok. Voltak olyanok is, a kiknek nem is egy álnevük volt az életben és a bírósági iratokban. Recze Marczit Fűmagnak is nevezték, Kalarábinak is. Fekete Jóskát nem ismerték igaz nevén, hanem az egyik vidéken Sipos Józsi volt a neve, a másik vidéken Zsidó Jósi. Görhesnek és Pistának sohase tudódott ki igaz neve s azt hiszem, Virrasztó is álnév volt és Pityerész Istók is. Az a Pista társa volt Petinek. Ez volt a két szánni való tornai legény. Együtt éltek, együtt lelték kínos halálukat. Petiről megtudta a vármegye, hogy igaz neve Czifra Miska, Pistáról nem tudott meg semmit.

Mógor, Franczli, Bodri Ferkó, Máté Miska szintén mind álnevek Sobri társaságából. Valamennyinek kipuhatolta igaz nevét a vármegye.

De ha álnév volt a Sobri név is: vajon honnan kerekedett ?

A kérdés nem lényeges. A parasztvilágban száz meg ezer álnév, mellékes név és csufnév keletkezik, a mely utóbb állandóvá válik. Sobri Jóska nem maga vette föl a Sobri nevet, apját is igy nevezték. A Rábaközön Sopron vármegyében van Sobor falu. A szomszéd falvak ott Szany körül, Csorna körül a sobori embert nem sobori lakosnak, hanem a második o betű kiugratásával sobri lakosnak nevezik. Sobri Jóskának vagy apjavagy öreg apja Soborban lakhatott s onnan maradt rajtuk, a mikor máshova kerültek szolgálatba, a Sobri név.

Ily esetet százat tud minden figyelő ember.

De hát mikor, hol és miként történt Sobri Jóska halála?

Szinte megütődöm e kérdésen, hogy ez még ma is kérdés lehet. Holott Jókai is megirta halálát nem közvetlen tudásból ugyan, de tökéletes értesülés után s én is megírtam nagyon sok és tökéletesen megbízható, sőt közvetlen tudásból merített értesítés után.

A bírói karnak egyik tiszteletreméltó tagja Írja nekem 1905. évi deczember 12-én, hogy öreg apja számadó juhász volt s a híres Farkaserdőben gyakran megfordult Vas, Zala és Veszprém vármegyék összeszögel- lésénél és Sobrit jól ismerte, a ki legtöbb idejét szintén ott töltötte azon a tájon. Sőt voltak öreg apjának, mint számadó juhásznak olyan öregbojtárjai is, a kik időnkint Sobrival együtt jártak. Van hát családjában Sobriról elég biztos és közvetlen értesülés.

E szerint Sobri Bejczről, Vas vármegyéből való kanászgyerek volt eredetileg.

Ezt megengedem. Én csak annyit tartok bizonyosnak, hogy a mikor Sobri már mint bakonyi duhaj országos hírre tett szert, apja, idősb Sobri Pap József, akkor endrédi kanász volt. De nem mindig volt ő Endréd pusztán. A kanászok gyakran változnak hely és uraság és erdő szerint. Öreg barátom Osváld, épen magától Sobri Jóskától hallotta, hogy apja a Szentgyörgyi- Horváth uraságnak is volt egykor Vasban kanásza.

Lehetett Bejczen is s nagyon megtörténhetett, hogy híressé lett Jóska fia épen Bejczen született.

De azt is Írja levelében, hogy Sobri a lápafői ütközetben 1837. évi február 16-án nem halt meg, hanem súlyosan megsebesülve ugyan, de onnan elmenekült s épen a levélíró öreg apjának egyik rokonánál húzódott meg. Ez a rokon Kopácsy József egykori veszprémi püspök egyik majorjában volt számadó.

Ez a major — úgy hiszem — a püspök sümegi uradalmai egyikén volt.

Itt élt Sobri 1845-ig vagy 1846-ig s ekkor onnan eltávozott s a család látása köréből végkép eltűnt.

De azután is hallottak róla. Az 1850-es években Nyőgéren telepedett meg egy javakorabeli ismeretlen ember, a ki úgy ismerte a Farkaserdőnek minden zegét-zugát, mintha épen ott született volna. Nem mondta, hogy ő Sobri, nem is Sobri volt a neve, de a kikkel érintkezett, azok szentül meg voltak győződve, hogy ő az igazi Sobri Jóska és senki más. Lehetett negyven, negyvenöt éves.

Én úgy hiszem, tévedésnek kell lenni a dologban. Sehogy se hihetem ezt a hirt, ezt a hagyományt. Ama tünetek, jelek és erős bizonyítékok közt, melyek Sobri lápafői halálát kétségtelenné teszik, igen sokhoz soha semmi kétség nem férhet. Tehát az ellenkező tartalmú véleményben kell hibának, csalódásnak, tévedésnek lenni. Az ellenkező vélemény erősségei közt kell lenni olyanoknak, a melyek nem valóságok, hanem csak hiszékenységek.

Sokkal közelebb áll a valószínűséghez az a másik hagyomány, melyet Szép Mihály ur közölt velem az 1905-ik év deczember hónapjában. E hagyományt igy írja le az én tisztelt tudósitóm:

— Boldog emlékű édes atyámtól, Szép Zsigmondtól, a ki azon időben lápafői közbirtokos és községi biró is volt, mint gyermek, családi és baráti körben többször hallottam elbeszélni a lápafői ütközet történetét és a mit arról hallottam, arra még ma is élénken emlékszem.

— Egyszerre hire kelt, hogy Sobri azon a környéken tanyázik. Pandúrok és katonák is jártak ott keresésére. E közben történt, hogy Takách Pál lápafői közbirtokoshoz és Tolna vármegye táblabirájához — ki különben édes atyámnak vérbeli rokona volt — bejött egyik alkalmazottja és jelentette urának, hogy Sobri itt és ott tanyázik az erdőben s általa izenteti, hogy ennyi és ennyi emberre küldjön oda enni és inni valót. Takách megtette ezt, de egyúttal atyámat, mint községi bírót is értesítette ez esetről. Ők ketten ezután tudatták ezt a pandúrokkal és katonákkal, így folytatja levelét tudósítóm :

— Ezután a bátrabb emberek fölfegyverkezve atyámmal, Takáchhal, pandúrokkal és katonákkal a mondott helyre mentek, hol Sobrit és társait lakmározás közben lepték meg. Sobriékat felszólították a megadásra, mire azonban ők lövésekkel feleltek. Erre azután valóságos ütközet keletkezett. Ez ütközet jó sokáig tartott, a nélkül, hogy Sobriék közül egyet is elfogtak volna avagy eleji ettek volna, mert közbenegyenkint megugrottak és a sürii erdőben eltűntek. Takách és többen az ütközet helyét elhagyva a falu felé mentek egy horgos utón, melynek egyik felén fákkal és bokrokkal benőtt vízmosás volt. Midőn itt haladtak, egyszerre emberi nyögést hallottak, mire a hang irányába menve, ott egy lövéstől súlyosan megsebesült embert találtak. Ez ember kérdezősködésre csak Jóskának mondta magát, de hogy ő volna Sobri Jóska, azt nem ismerte be. A súlyosan sebesült embert aztán kocsira tették és a lápafői községházhoz vitték, hol ismét kikérdeztetvén, eleintén tagadta, hogy ő volna Sobri, de később érezvén közeli halálát, bevallotta, ő az igazi Sobri Jóska. Ezután nemsokára meghalt. Hogy hol temették el, arról atyámtól nem hallottam semmit.

Eddig a levél.

A levél csak vázlatát mutatja meg a lápafői esetnek és Sobri halála körülményeinek. Nem csoda. Hetven év előtti eseményről van szó s a tudósitó is mástól, édes apjától hallotta annak részleteit. Maga akkor még alig élt vagy csak kisded lehetett.

A hagyomány szerint s a népdal szerint Sobrit ama fa alatt temették el, a hol magát agyonlőtte. így hallottam Kiliti Mósa Mihálytól is. A fát azóta Sobri fájának nevezték. A fa alig tiz év előtt dőlt ki vénség miatt, a mint ezt velem Szabó Kálmán egykori követtársam közölte. Ő pedig ezt jól tudhatta, mert a fa ipa birtokán állott.

A levél nem szól Sobri öltözetéről s különösen arról,a mit apám is látott, hogy szürkötője Hunkár Antal egyik értékes aranyláncza volt. Nem szól Sobri alakjáról s életkoráról. Sobri akkor huszonöt éves, szép alakú, pörge bajuszu, fiatal, erős parasztlegény volt. De nem szól a levél semmi közelebbi ismertetőjelről se, mely a súlyos sebesültben s halottban Sobri voltát bizonyította volna. S ellene mond a tudósitás annak a hagyománynak is, a mely szerint Sobri ott lehelte ki lelkét a később Sobri fájának nevezett fa alatt. Ha pedig a faluban halt meg, nem valoszinü, hogy ki az erdőbe, jó messzire az alá a fa alá vitték volna eltemetni.

Nem szól a levél Sobri ama társairól sem, a kik az ütközetben meghaltak vagy halálos sebet kaptak. Volt ezek közt Jóska nevű is bizonyára s ez is lehetett a Sobrinak vélt haldokló legény.

Vannak tehát kétségek, melyek nehezen oszlathatók el, de azért a tudósitás igen becses s nem teljességgel lehetetlen, hogy az eset úgy történt, a hogy a tudósitás közli velem.

Ne ütközzék meg azon senki, hogy Szép Zsigmond és Takách Pál Sobriról jelentést tettek a pandúroknál, katonáknál. Mind a kettő birtokos nemes ember volt s a nemesség akkor nagy boszuság érzetével volt eltelve, hogy Sobriék nem elégedtek meg a papokkal, zsidókkal, vásározókkal és gyolesos tótokkal, hanem még Hunkár Antalt, a birtokos nemes urat és egykor hős inzurgens főtisztet is megtámadták. De boszusá- gukat szánalomból talán elfojtották volna, hanem azegyik községi bíró volt, a másik megyei táblabiró, tehát mind a kettő az igazságszolgáltatás hivatalbeli tisztje, ha hát ők eltitkolják, elhallgatják Sobri ottlétét: súlyos tiszti kötelességet mulasztanak el, sőt súlyos erkölcsi vétekbe estek volna.

Vájjon mi sorsa lett Sobri családjának ? Meddig élt apja s mikor s hol halt meg? Hány testvére volt s mi lett azokból? Afféle kíváncsiság súgja e kérdéseseket, a melyet rossz néven venni nem lehet. Aczél Antal úr azt közli velem, hogy egyik nőtestvére a puszta-lovasi birtokon egyik juhásznak a felesége. Az asszony 1835 körül születhetett, származásáról nem szeret beszélni, de a környék Sobri nőtestvérének tudja.

Vahót Imre rég elhalt Írónk valamelyik képes folyóiratában Sobri egy-két közeli vérrokonának arczképét is közli.

Sobrinak és társainak öltözködésére nézve adhatok némi felvilágosítást.

Hermán Ottó tisztelt barátom közli velem Milfajt- nak egykorú kőnyomat után készült fa- vagy aczél- metszetü arczképét s testének felső félalakját.

Egyik könyvemben megírtam, hogy Milfajtot kivégeztetése előtt Veszprémben lefestették s azt is meg írtam, ki festette le. Hova lett a festmény, nem tudom. De erről még a múlt század harminczas éveinek végén készült fametszet, melyet könyvkötők, könyvárusok, vásározók két garasért árultak s a köznép tömegesen vette. E képet sokszor és sokáig láttam ezelőtt ötven- ötvenöt esztendővel. A veszprémi és zalai Bakony-erdőségekben száz csárda volt hajdanán, minden csárda ivójában ki volt e kép ragasztva a kimérőnek, vagy a hogy szokták mondani, a söntésnek oldalára. Ott legyen a kocsmázók szeme előtt örökké, mint elijesztő példa. Hiszen Sobri társaságának feje, mielőtt abba Sobri belépett, Milfajt volt. Hire-neve sok ideig versenyzett Sobriéval. A képet, úgy hiszem, Veszprém vármegyében ma is meg lehet még találni, de hű mását abban, melyet Hermán Ottó közlött velem, nem tudom felismerni. Az a kocsmákbeli metszet nagyobb alakú volt, mint Hermán Ottóé. Ezt sokkal későbbi s kisebbített alakú lenyomatnak kell tartanom.

Milfajt kalapja régi bakonyi kanászkalap. Magas és kemény s posztója vastag és szilárd, súlyos fejszevágástól is megvédi a koponyát. Efféle kalapot még nem régen is viseltek a tul-a-dunai kanászok. Karimája felálló s a karima széle háromszögre czifrázott selyemmel van bevarrva. Semmit se kételkedem azon, hogy Sobri is ne ilyen kalapot viselt volna.

Milfajtnak csimbókja van a két halántékán. Vastag hajfonat e csimbók, a végén különös ügyességgel kötött kemény csomó. Jól ismerem e csimbókokat. Gyermekkoromban százszor láttam s mindig jól megnéztem. Fénylő zsiros volta különösen szemembe tűnt. Fonását magam is megtudtam fonni, de csomóját megkötni nem. Sőt sohase tudtam kigondolni, miként van kötve az a csomó oly keményre és vastagra. -Ez a csimbók és ez a csomó is jelentékeny védőeszköz volt a halántékra mért vágások ellen.

Apámtól úgy hallottam, Sobri nem viselt utóbb efféle csimbókokat. Holttestén nyoma se volt.

Hanem Milfajt szűre már igazi bakonyi szűr. Ezt a szűrt nevezték sok ideig Sobriszürnek. Kétségtelenül ilyet öltött magára Sobri is.

De már Milfajt szürkötője a metszeten nem igazi. Ilyen szürkötő a bakonyi szűrön soha nem volt. A szürkötő szíjból volt, nem kenderkötélből s hosszú volt. A két fülre csinált kötés után is lelógtak a szij- jak térdig.

Puska, pisztoly és fokos a képen Milfajt fegyvere. A fokos a szűr baloldalán szijjfülesbe akasztva, puska a kézben, pisztoly az övben. Sobri, mióta duhajtársaságot alakitott, fokost nem hordott magával.

A mikor a Sobri-világnak vége lett: vájjon hova tűntek el Sobri társai? Ez a kérdés is megérdemli a hozzáillő feleletet.

A Sobri-világról szóló korrajzomban elsorolom azokat, a kik csataközben, üldözés alatt vesztették életüket s azokat, a kiket a szigorú igazságszolgáltatás a törvény szavai szerint bitóra juttatott. De Sobri halála után még sok társa maradt életben.

Hova lettek ezek ? Hova lett Pap Andor, köztük a leghiresebb ?

A legbővebb felvilágosítást nyújtja erre nézve Veszprém vármegye talponálló bíróságának 1837-ik esztendei szeptember 16-án kelt ítélete. Az ítéletet egész terjedelmében közli Zsoldos Ignácz »A szolgabirói hivatali czimü könyve törvénykezési részének 386-ik és következő lapjain. Ez ítéletben több mint tizenkét rablóról van említés és intézkedés s ez ítélettel hármat halálra is ítélt a bíróság.

Guzmics Izidor egykori bakonybéli apát följegyzéseiből is érdemes egy-két pontra emlékezni.

1836. évi deczemberi naplójában megemlíti Polgár László ölbei plébános és Hunkár Antal szolga-győri birtokos megraboltatását s Milfajt elfogatását s egyebek közt megjegyzi, Milfajt azt vallotta, hogy Pap Andor negyven emberrel rabol Vas, Sopron, Győr, Komárom, Veszprém és Zala vármegyékben.

Túlzás van e megjegyzésben. Ennyi embere sohase volt Sobrinak, annál kevésbbé volt Pap Andornak.

1837. évi márcziusi naplójában azt írja a nemes apát: Pap Andor társaival nem került kézre, épen úgy Sobriról is bizonytalanok a hírek. Prágában, Zala vármegyében, ketten a rájuk gyújtott pajtában agyonlőtték önmagukat, de kik voltak, nem tudhatni. Tolnában is agyonlőtte magát egy. Zalában egy Zsidó nevezetűt, Veszprémben Mógor és Király nevezetűt fölakasztottak.

Sobri e társainak történetét korrajzomban én lehető bőven megírtam. Érdekes Guzmics Izidor följegyzésében, hogy a lápafői ütközetről Bakony-Bélbe úgy szállongott el a hir, hogy » Sobriról bizonytalanok a hírek <.

1837. évi júniusi naplójában azt írja Guzmics :

— Pap Andort az ugodi erdőben három pandúr üldözte, lövést is kapott futtában, arczán és kezén, de eltűnt a sűrűségben. Szűrét, kalapját, sörétes zacskóját, puskaporos szarvát behozták, csak pisztolylyal menekülhetett ingben, gatyában.

Megjegyzi még, hogy másnap vagy harmadnap nyolcz pandúrt vontak össze Bakony - Bélbe, hogy Pap Andort kézrekeritsék. Nem sikerült. A pandúrkapitány a zárdában vacsoráit s azt bizonyitá, hogy Sobri egész társaságából csak két ember van még életben: Pap Andor és egy Istók nevű.

Pap Andor nem is került a törvény kezére soha. Név nélkül, hir nélkül tűnt el örökre. Alig élhet már. Ha élne : több volna száz esztendősnél. Eltűnt vele örökre a Sobri-világ utolsó igazi hirmondója.HOGY ÜLJENEK A KÖVETEK?

(1 pártok. — A régi rákost országgyűlés. — Kik voltak az 1825-iki országgyűlés tagjai ? — A pozsonyi országház tanácskozási terme. — A Personalis. — á négy kerület. — Milyen férfiak voltak a régi követek s mily rendben ültek? — Viszály a papokkal. — A latin Pasquillus szerint a pártok. — A Ragályi-féle nemzeti dal. — Kiknek nevét őrzi a történelem a pártok férfiúi közül ? — Az 1832-iki ülésrend. — A papokat külön helyre szorítják. — Hol ült Deák 1833 óta ? — Hol ült Kossuth 1847-ben ? — Deák utolsó ülőhelye s ennek sorsa.)

Hogy a mostani országgyűléseken miként ülnek a követek, minő sorrendben, minő csoportokban : ezzel ma nem nagyon törődik senki. 1848-ban, de még inkább 1865 óta a nyugoti nemzetek szokása lett nálunk is a szokás. Pártok szerint csoportosulva ülnek a követek. A tanácskozó-terem tájékait a szerint nevezik el, a mint azok az elnök jobbkeze, vagy balkeze felől vagy szemközt feküsznek. Ezért vannak jobboldali, bal-oldali és középpártok. S e pártok ott ülnek, a hova őket a nevük utalja. De még ezek az oldalak is többfélék, a mint többfélék a pártárnyalatok. Van szélsőjobb és szélsőbal, van jobb és bal, van jobbközép és balközép. Van a franczia forradalom óta hegy is, hegypárt is. Nálunk ez eddig még nem volt. De kárpótlásul volt nálunk sok minden egyéb. Konzer- 6* vativ, szabadelvű, független szabadelvű, egyesült ellenzék, mérsékelt ellenzék, 48-as, azután függetlenségi, azután 48-as függetlenségi, nemzeti párt, néppárt, nemzetiségi párt, szász-párt, horvát-párt, vacsorapárt, púrósz, disszidens, alkotmány-párt, haladó párt s manó tudja, még hány. Sok támadt, sok elmúlt, sok újra támadt, senki se tartja számon valamennyit.

Minden párt emberei lehetőleg egy csomóban ülnek. Valami előkelőbb helyen a vezér, mellette két-három benfentes s közelben a párt többi tagja. Most ez a szokás. Jó-e, rossz-e az a szokás: hiábavaló volna tűnődni fölötte. Nyugaton is úgy van, hát akkor nálunk is jól van.

Én nem erről beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek 1848 előtt? A régi követek, a tekintetes karok és rendek, a vármegyék szigorú megbízatású küldöttei? A királyi városok, a kerületek, a nemes káptalanok, a távollevők követei, az apát urak s egyéb egyházi rendek?

De nem is a nagyon régi országgyűlésekről akarok szólani. A mikor lóháton jött a nemes ember az országgyűlésre. Megállt Rákos mezején. Czölöphöz kötötte a lovát s kipányvázta vagy kinyügözte legelni, maga pedig leült a gyepes zsombékra, leöltötte hátas tarisznyáját s a mig a fölséges paprikás szalonnában s fokhagymás ürüczombban tartott: addig szívesen tanácskozott, szívesen hozta a törvényt s kedvére kimara- kodta magát a király tanács-uraival. De a mint a tarisznya és a kulacs kiürült s a ló legelője elkopott:öt • hat nap múlva lovára pattant s úgy elporzott hazafelé, hogy még csak hátrafelé se nézett. Hiába beszéltek ő neki a pártvezérek, hiába édesgették a pénzügyi bizottságba, hiába küldték delegátusnak Bécsnek városába. Azt felelte : vakapád ! Ebem se tanácskozik étlen- szomjan.

Ezekről a boldog időkről se beszélek. Hanem arról, miként ültek a követek a múlt század közepéig? Ezt se sok ember tudja már jó Magyarországon.

Nem pártok szerint ültek. Jobboldal, baloldal, széljobb, szélbal ismeretlen szó volt előttük.

Nem is voltak pártok. Minden kérdésben másként mozogtak az elmék s másként alakultak a szavazatok. Annyit észre lehetett venni, hogy a követek egyik része szivesen támogatja, másik része szivesen támadja a kormányt, de határozott párt alakulás még ebből se támadt. Csak Deák Ferenczczel kezdődik 1833-ban az igazi pártalakulás. Neki már voltak lelkes hivei, aki-ket a kanczellárok nem tudtak mellőle elédesgetni vagy elriogatni. Nem is igen lehetett az előtt pártalakulás.

Az 1825-^ki országgyűlésen volt már 175 mágnás. Fele se volt magyar. Törődtek is a mágnások az országgal. Pártot alakítani különben se természetük.

A követek tábláján volt 19 királyi táblabiró. Ezeket az udvar tartotta, fizette, utasította. Szavazati jogot egyébként se engedtek nekik a vármegyék követei.

A vármegyék követei 105-en voltak. Ezek általában a vármegyék utasításainak fogadtak szót. A párt csak a megyei nemesség kebelében keletkezhetett. A vármegye ellen saját követe pártot nem üthetett, mert különben a vármegye nyomban elvehette tőle a követséget. El is vette nem egy 'alkalommal.

Volt 81 királyi városi követ. Valamennyinek összevéve volt csak két szavazata, hát úgyis hiába alakított volna pártot. De különben is a városi követnek a város parancsolt. Hol elküldték, hol visszahívták, hol kicserélték, hol megint elküldték a városok követeiket.

Volt 37 egyházi rend, kanonok, apát s efféle. Ezeknek Kóma parancsolt, vagy a megyés püspök vagy a főapát. Ezek ugyan Deák Ferenczre se hallgattak igazán soha.

Távollevő követ volt 291. De valamennyinek összevéve se volt egyetlen szavazata se. Pedig köztük volt Wesselényi Miklós is, Kossuth Lajos is. S a későbbi nagy pártalakulások voltaképen mégis csak ezeknél kezdtek kicsirázni. A távollevők követei rendszerint fiatal, művelt, olvasott, lelkes ifjak voltak. Az újkor szelleme már ott lengett agyuk és szivük körül.

Pártok hát nem lehettek, a követek pártok szerint csoportosulva hát nem ülhettek.

De más okból se ülhettek volna igy.

A tanácskozó terem berendezése egészen más volt, mint a Sándor-utczai vagy a dunaparti képviselőházé.

Ma padokba vannak rekesztve az ülőhelyek, ügy ülnek a képviselők, mint az iskolásgyerekek vagy mint a szinházbajárók. A régi követ el nem tűrte volna ezt a világ minden kincséért se.

A régi követ mind tekintélyes férfiú volt. Vagyszármazása, vagy vagyona, vagy nagy tehetsége, vagy előkelő köztisztsége szerezte meg neki a vármegye bizodalmát. Nem is választott egy vármegye 8—10 követet, hanem csak kettőt. Hol talált volna mindig annyi országos nevű férfiút. S idegen vidékbelit épen nem választott. Csak hazulról valót, a kit gyermekkora óta jól ismert. Akkor kisértette volna meg a »központ<, hogy valakit a vármegye nyakába varrjon. De bizony országos kaczagás lett volna belőle.

A gyűlés külseje is megfelelt a követek tekintélyének.

Csak tisztes magyar díszruhában, kardosán, sarkan- tyusan lehetett a gyülésteremben lenni. így voltak még a királyi tábla birái is, igy még a jurátusok is. Gondoljuk csak el azt a bolondságot. Hogy lehetett volna ilyen követeket iskolásgyerekek padjába begyömöszölni ?

Az országház is ott Pozsonyban a vármegyei tanácstermek módjára volt berendezve.

Nagy négyszögletű terem. Egyik végén a bejáratok, másik végén az elnöki hely.

Az elnöki hely emelvény. De nem kakasülő, mint a mostani elnöki szék. Hanem csak lábnyi magas s száz ember elfér rajta.

Középen nagy asztal zöld posztóval bevonva. Az asztal körül kényelmes karosszékek a királyi tábla biráinak számára. Itt ülnek a birák, a protonotáriusok és a királyi fiskus. Előttük ólom tintatartó, diósgyőri papir, ludtoll és porzótartó. A protonotáriusok egyúttal az országgyűlések jegyzői is, de külön fizetésük nincs.

Az elnöki széken ül a Személynök, a Personális. Neve a hivatala után keletkezett. A hivatalának a czime: Personális Praesentiae Regiae Locumtenens in Judiciis. Magyarul: a királyi személyes jelenlétnek az itélőszékeken való helytartója. Furcsa czim. Nem olyan egyszerű, mint: kisbiró, öregbiró, kapitány. Csaknem olyan bolond, mint ma például ez a czim: államépi- tészeti hivatali főnök.

De azért nagy úr. Mindig kegyelmes ur. Mindig valóságos belső titkos tanácsos. A királynak mindig bizalmas embere. Nagy fizetése. Állása sokszor fontosabb, mint a főkanczelláré, ő a királyi tábla elnöke* Intésétől függ gyakran nagy nemesi családok sorsa, uradalmak kérdése. S a mi fő: ő a követek táblájának elnöke. Ő vezet, ő irányozza az elméket, ő fékezi az indulatokat, ő csillapítja le a haragos kuruczokat, de ő vásárolja meg a lelkeket is. Hány mennydörgő kurucz lesz az ő kezében sóhajtozó labancczá.

Az emelvényen az elnöki asztalon kivül van még egy asztal. Ott már egyházi rendek követei ülnek.

Az emelvény alatt a nagyteremben két hosszú és széles asztal van elhelyezve. Ezek is zöld posztóval vannak bevonva. Ezeken is akkora ólom-kalamárisok, mint egy-egy mozsárágyu. Nehezek nagyon. Fülük sincs. Csak két kézzel lehet őket megmarkolni. Jó két oka van ennek. Az egyik oka az, hogy a földrengés se döntse fel őket, tintaáradás ne fenyegessen senkit. Másik oka még nagyobb ok. A politika hamis jószág. Hamisabb mint a szép asszony. Néha olyan dühbehozza az embereket, mint a hitregebeli szép Helena a örögöket és trójaiakat. A tekintetes karok és rendek legalább egymás fejéhez ne vághassák a kalamárist. Azért van a kard az oldalukon, azzal végezzék dolgukat. Az legalább nem veszedelmes fegyver.

A két asztalnak neve is volt. A személynök jobbja felől való asztalnak dunai asztal, a balja felől valónak tiszai asztal volt a neve.

Az elnevezésnek is jó oka volt.

Négy kerületre volt az ország felosztva. Dunán innen, Dunán túl, Tiszán innen, Tiszán túl: ez volt a kerületek neve. Egyik asztal mellett ültek a Dunán inneni és túli vármegyék követei, a másiknál a Tiszán inneniek és a túliak.

Hát a többi népség hol ült? Városok, papok, szabad kerületek, szlavón vármegyék, távollevők hol találtak helyet maguknak?

Ezekkel ugyan nem sokat törődött se a személynök, se a főlovászmester.

Annál több figyelemmel, gonddal, előzékenységgel kellett körülnyalábolni a vármegyék követeit.

A 105 követ közt volt 27 első alispán, 11 második alispán, 9 megyei főjegyző, 6 főszolgabiró, 2 főadószedő, 1 szeptemvir, 1 helytartósági konziliárus. Tehát a követeknek több mint fele a vármegyék főkormányzója. A főadószedő is magas állás volt. Nem fináncz volt ám akkor a neve, hanem Perceptor prior vagy supre- mus. Előkelő, vagyonos ember.

A többi követ is mind táblabiró, négy-öt mágnás, több aranykulesos, igen sok igen gazdag ember, árpádkori régi nemzetség ivadéka. Ügyvédet, papot, tanárembert, tőzsért, irka-firka népséget meg nem választott volna követnek a régi vármegye a világért se. De még a mágnásokat is csak úgy fogadta el, ha tisztviselők voltak vagy bőkezű jóltevők.

Ilyen követeknek bő ülőhely kellett, kényelmes karosszék, széles asztal, a hová a süveget kényelmesen le lehetett boritani. Isten mentsen a mai állapottól, a mikor a képviselő a többi előtt mászkál be az iskolapadba s a kik előtt elvonul: azoknak fel kell állani ülőhelyükből.

A dunai asztal követei egymás mellett ültek kettecs- kén. Az asztal jobb oldalán is 12 vármegye, bal oldalán is. A dunai asztal végénél volt Pozsega, Verőcze és Szerém vármegyék s Turómező követeinek is a helye. S minthogy minden vármegyének első és második követe volt: az első ült mindig az elnök felé néző oldalon.

A két követ közt nem volt valósággal rangbeli különbség. Tekintetes úr volt a czime mind a kettőnek. Napidija, előfogata, huszárja, iródiákja, jurátusa egyiknek is annyi volt, mint a másiknak. Lakásuk is egyenlően kényelmes vagy kényelmetlen volt. Dolguk, tekintélyük is egyenlő.

De mégis megkülönböztették őket. Az első követet hivták föl szavazni először. S ha valami személynöki, főlovászmesteri, kanczelláriai vagy nádori értesités jött a vármegyének az országgyűlésen, azt rendesen az első követnek adták kezéhez.

A szavazás nem abc rendben s nem a követek neve szerint történt, hanem a vármegyék neve szerint abban a sorrendben, a hogy az asztal mellett ültek a vármegyék. A dunai asztalnál jobb oldalon kezdte Nyitra, bal oldalon Pozsony. A szavazást igy jegyezték föl: »a javaslat mellett szavazott: Nógrád, Veszprém, Zala stb., ellene: Sopron, Liptó, Esztergom s igy tovább. Ha azonban a vármegyék két követe kétfelé szavazott, akkor egyik szavazat se ért semmit. »Hont vármegye nem szavazott*. így jegyezték föl.

A tiszai asztalnál nem egymás mellett ült a vármegyék két követe, hanem egymással szemközt, az elnökhöz egyenlő közelségben. A tiszai követek miért ültek másként, mint a dunaiak: soha se tudta megmondani senki. 1825 előtt már régen nem volt országgyűlés, 1825-ben véletlenül igy ültek asztaluk mellé s igy is maradtak 1833-ig. Ámbár voltak férfiak, mint Ungból Bernát Zsigmond, Sopronból Nagy Pál, a kik már a régebbi országgyűlésen is ott voltak, jól emlékeztek tehát, miként ültek hajdan a vármegyék és követeik.

Hát az egyházi rend követei, a papok, hol ültek?

Az a kérdés: követet küldtek-e vagy csak távollevő követet ?

Az 1825-iki országgyűlésen például a nyitrai megyés püspök és a dulczinói czimzetes püspök nem jelent meg a főrendek tábláján, a kassai és szombathelyi káptalanok pedig nem küldtek rendes követet a követek táblájára. Mindazok tehát csak távollevő követet — absentium ablegatos — küldtek az alsó táblára.Az ilyen követnek természetesen a vármegyék asz-talánál nem adtak helyet. Az ilyen követ elkeveredett a közel háromszáznyi főből álló, távollevő követtömegben s ha véletlenül kapott széket: ráülhetett- Ha nem: nem. Szólni szólhatott volna ugyan, de nem volt szokásban, tehát nem volt bátorsága felszólalni. Szavazni soha fel nem hivták, mert szavazati joga nem volt.

Volt azonban más egyházi rend is. Húsz káptalan rendes követet küldött s azonkivül megjelentek a pozsonyi és csornai prépostok s a hatvani, tihanyi, szalavári, szent-gothárdi és telki apátok. Általában helyük volt az alsó táblán a királyi adományu java- dalmas apátoknak, a kiknek a régi magyar jogban Abbates regiae donationis beneüciati volt a szokott nevük.

Ezek egy része fönt az emelvényen levő mellékasztaloknál foglalt helyet. Más része azonban régi szokásból saját vármegyéje asztalánál, kivált ha jó barátságban volt vármegyéje követeivel. A nyitrai és veszprémi káptalan követe például a dunai asztalnál, a nagyváradi és szatmári káptalan követe a tiszai asztalnál.

A vármegyék követei ezt nem tartották gyakran kellemes társaságnak. Az 1790-iki országgyűlésen, mikor a protestánsok ügyeit és alkotmányát tárgyalták, sok keserű szóváltás történt a megyei és káptalan követek közt. E követek rendesen kanonokok voltak. A jámbor kanonokok közt is vannak forróvérű, tüzes természetű9a

emberek és a kik nem mindig a sima és enyhe szavakat válogatják. Már most, ha az ember politikai dühöngése közben a közvetlen szomszédjával vesz össze, ebből könnyen baj támadhat. Ha ötven lépés távolságból kiabálnak a képviselő urak egymásra: az még nem baj, hanem csak zaj. De ha mindjárt üstökön is ragadhatják egymást: az már komoly dolog lehet. Igaz, hogy a kanonok mindig nagy aranykereszttel ment a szesszióba, a követ úr meg nagy fringyia karddal, a kard pedig nem szokott a kereszttel viaskodni, de bizony sok Ízetlenség támadt az asztaloknál mégis.

A franczia háborúk alatt harminczöt évig nem merült föl igazán a papokkal való együttülés kérdése. De már 1825-ben megint csak fölmerült. Ez az országgyűlés is feszegette ezt a kérdést. Emlegették az 1830-ikin s. Elvégre az 1832-iki országgyűlés végleg eldöntötte. Majd elmondom: miként.

Előbb azonban szólnom kell még az úgynevezett pártokról. Olyan vidékre vezetem az olvasót, a melyet alig ismer, sőt a melyről alig hallott valaha valamit.

Az 1825-iki országyülés elején egy latin nyelven irt röpiratot osztogattak a követek közt, de Bécsben is terjesztették. A röpiratot Pasquillusnak nevezték. Ebben a követek pártnézetét, pártállását, gondolkozását, csel- szövényeit Írja le valami szemfüles iró. De ez se a követekről beszél személy szerint, hanem a vármegyékről, a hogy az akkori buta czenzura parancsolta.

A vármegyék szerinte öt pártra oszlanak. A pártok neve a következő:Comitatus ultraconstitutionales. Magyarul: nagyon is alkotmányos vármegyék.

Comitatus oppositionales. Magyand: ellenzéki vármegyék.

Comitatus roalistici. A roalisticus szó francziából rontott konyhalatinság. Magyarul: királytámogató vármegyék.

Azután Comitatus ultraroalistici. Magyanü: nagyon is királytámogatók.

Végre: Centrum. Magyart: a középen veszteglő vármegyék. Ez utolsó párttal hamar végezhetünk. Ehhez Csanád, Turócz, Csongrád, Ugocsa, Torna és Liptó vármegyék tartoznak. Két dunai és négy tiszai vármegye.

Ezt a hat vármegyét két mágnás és tiz megyei főtisztviselő képviseli. Jó családi nevek, de történeti jelentőségre nem vergődött közülök senki. A harmin- czas és negyvenes évek mozgalmaiban senki se emlegeti e neveket.

Mi pártállásuk, politikai irányuk és meggyőződésük jelszava? Minden pártnak kell igéjének, jelszavának lenni. Hiszen hogy tájékozódnék e nélkül az ország?

Az 1825-iki országgyűlés békülő országgyűlés volt. Csaknem olyan, mint az 1906-iki. Az erőszakos adó- és katonabehajtások után hivta össze a király. A rendek egy része boszut akart állni az elmúlt kormányokon, törvénybe akarta idézni az alkotmányszegőket. Természetesen semmi se lett belőle. De akadtak hatalmas férfiak, igazi vezéralakok, a kik az alkotmányt biztosítani, a magyarságot emelni, a nemzeti nyelvet ésműveltséget erőssé és úrrá tenni s a jobbágyság sorsát könnyíteni törekedtek. Felső-bükki Nagy Pál és gróf Széchenyi István itt magasodtak nemzedékük színvonala fölé.

De hát mit akart a Centrum? Mit akart az a hat vármegye ?

Semmit.

Deák Antal, Zala vármegye komor bölcse azt Írja sógorának ezekről a vármegyékről:

— Non scitur, quid velint.

Magyarul azt jelenti: nem tudni, mit akarnak. De ezt mondja a Pasquillus is, a melylyel egyébiránt Deák Antal nagyon sok fontos dologban nem ért egyet.

Erről a pártról, ezekről a vármegyékről tehát ne beszéljünk többet mi se.

Hatalmas párt lett volna a nagyon alkotmányos, az uliraconstitutionális vármegyék pártja. Ehhez tartoztak Sopron, Borsod, Bars, Szabolcs, Szepes, Zemplén, Zala, Somogy és Heves vármegyék. Négy dunai és öt tiszai vármegye.

E pártról azt mondja a Pasquillus: Nova jura volunt: a nemzet számára uj jogokat akar szerezni.

E párthoz tartozott volna Deák Antal is, mint Zala követe. S ő azt mondja, nincs igaza a Pasquillusnak. S nagy felsóhajtással fordul sógorához, Oszterhuber Józsefhez:

— Vajha régi nemzeti jogainkat tudjuk megőrizni!

Deák Antalnak igaza volt.

A nemzet számára csak két óriási kérdésben lehetett volna uj jogokat szerezni. Az Ausztriával való szövetségi viszony az egyik, a királyi hatalom korlátozása a másik kérdés. De egyik irányban se emelte föl szavát se párt, se egyes követ, se az egész országgyűlés. Komoly törekvés erre csak 1848-ban és 1865- ben mutatkozott. Éhez uj emberek kellettek.

Hanem a belső alkotmány mezején igenis komoly munkához láttak.

Édes nyelvünket a latin nyelv uralmától megszabadítani. Tudós társaságot állitani. Az úrbéri terheket könnyiteni. A közteherviselés s a törvény előtti egyenlőség felé elindulni s utat törni. A nemzet sérelmeit a bécsi udvar önkénye ellen orvosolni.

A kilencz *nagyon alkotmányos* vármegyét 18 követ képviselte. Ebből 11 követ nevét s működésének emlékét elnyelte az idő, elbontotta az örök feledés. Csupán hét követ nevét őrizte meg a nemzeti történet.

Ezek közt volt Vajai Vay Ábrahám, Borsod első alispánja s első követe és Kis-Csoltói Bagályi Tamás, a második követ.

Felső-bükki Nagy Pál beszédet tartott arról, miként nyomják el a magyarok nyelvét a magyarok országában. Vay Ábrahám hangos sirásra fakadt a rendek gyülekezetében s a mikor könnyeit letörölte : nyomban előállott nagy adományával a magyar nyelvmivelő tudós társaság megalapitására.

— Hova jutott nemes nemzetünk ?

így kiáltott föl zokogása közben.

Édes, de bus jelenet az ország szine előtt. Ilyenlélek volt Vay Ábrahám. De kurucz lelkét mégis megszelídítette a bécsi udvar. Gróffá tette. Szinmagyar volt azután is, de a harczosok első sorában többé nem küzdhetett.

Követtársa Ragályi Tamás, ügy indult meg, ő lesz óriás a nemzet hősei közt. Az ő nevéről szól a legszebb nemzeti dal. Szebb Vörösmarty Szózatánál, hatalmasabb Kölcsey Himnuszánál. De Ragályi cserben hagyta az ébredező nemzeti ügyet. Elfordult tőle a nemzet ifjúsága. De a dalt 1848-ig nem lehetett elfeledni, oly szép ez, oly fölséges. De Ragályi neve ott ragyogott a dalban, nem lehetett kihagyni. Az országgyűlési ifjúság, a mely megcsinálta 1848-at, mindig énekelte ezt a dalt, de fogait csikorgatta s könnyeit nem tudta visszatartani, a mikor Ragályi nevéhez ért. Szívesen szőtt volna más nevet a dalba. De ragyogó név nem volt több akkor, csak Wesselényié és Deáké, de az egyik hosszabb volt, a másik rövidebb a kellőnél s megrontotta volna a dalsor mértékét. Ki alkotta szövegét: nem tudom. A dallamot — úgy hallottam — Ruzsicska teremtette.

Az 1848-iki földindulás se törölte el azt a dalt. A nagy év költészete nem ért fel hozzá. Ötven év előtt is szerte daloltuk nagy titokban. Az öregek a bujdosó Rákóczi lelkét érezték magukban, a mikor hallották. Pedig két nemzedék azt se tudja már: ki volt, mink volt egykor Ragályi. Utoljára tizenhét év előtt hallottam. Együtt dudoltuk Jókaival és Káldyval, a mikor a kurucz dalokat a százados sírból életre hoztuk. Nem is tanácslom dalolását se öregnek, se fiatalnak. Az öreg elveszti örömét, a fiatal fegyvert ragad. Nem a mi korunkba való dal az már!

A hét vezér közül ime, kettő tehát kiesett.

Barsnak hires két nagy követe volt. Az egyik: galanthai idősb Balogh János. De nagyon öreg volt már. De változatlan ragyogó magyar lélekkel szállt sirjába. 1832-ben már fia, ifjabb Balogh János, váltotta föl, de az ő története más, noha szintén oly fényes.

Második követe Barsnak az »aranytollu főjegyző*, az alkotmányért vivott harczok hőse 1819-től fogva, Nagy-palugyai Platthy Mihály. Az udvar szép szaváért ő is elhallgatott.

Hárman maradtak hát a *nagyon alkotmányos* párt hét hőse közül.

Az egyik Saárdi Somssich Miklós, Somogy első alispánja és első követe. De természeténél fogva csöndes ember volt. S mikor az udvar mesterkedései folytán nemzetsége konzervatívvá vált: a zajosabb tevékenységtől ő is visszavonult.

De visszavonult Zala hires követe is, Deák Antal. Nyugodt természettel, bölcs elmével, de rendületlen ellenfele Bécsnek. Kölcsey igazán jellemezte. De nem azért vonult vissza, mintha ingadozott volna, hanem azért, hogy súlyos fegyvereit haza vigye s álmodozó öcscsének, Deák Ferencznek kezébe adja.

— Eredj öcsém, te menj a harczba, te vagy az erős. Sopronnak két követe volt. Az elsőről, Niczky József-rol, nem Bzól az emlékezet, pedig derék hazafi volt. Hanem a második követ;: felső-bükki Nagy Pál, az már nagy volt, hős és vezér, a ki fölrázta a magyart, odavezette a feltámadás mezejére s megmutatta neki az Ígéret földét.

Nagy Pállal hitványul bántak történetíróink. Mintha készakarva el akarnák feledni s feledtetni. Hatalmas alakja ugyan ott van érczbe öntve az Akadémia falán, a Széchenyi-emléklapon. De az Széchenyi-emlék és nem Nagy Pál-emlék. Még beszédei sincsenek össze, gyűjtve és kiadva. Bágyadt korban minő bátor beszédek azok! S a mikor mindenki hazudik, mennyi nemzeti igazság van az ő szavaiban!

Dicső alak nyolczvan év előtt lezajlott nemzeti harczainkból.

Meggyanúsították, megrágalmazták. Az ordító haza- fiság közvéleménye meghüvösödött irányában. Pedig vaskarral tartotta a vezéri lobogót, a mig azt Deák Ferencznek 1833-ban át nem adhatta. Ő adta át. S vájjon lehetett-e az ország tanácsában Deák mellett más vezér is ? Szelíd bölcseségével nem ő igazitotta-e 1848 előtt még Széchényit, még Wesselényit, még Kossuthot is ?

Emléket Nagy Pálnak! Nemzeti dicsőséget nagy nevének !

— — íme, a rnayyon alkotmányos « á^rt zeekből állott. Bizony, e párt tagjai nem ülhettek egy helyen, egy csoportban. Nagy Pál lett volna a vezére; — ő a dunai asztal baloldalán, a második helyen ült s hát- Vtal volt a tiszai asztal felé, a hol szanaszét ültek úgynevezett párthívei.

A Pasquillus szerint Comitatus oppositionales, azaz ellenzéki vármegye tizenhárom lett volna. Hat tiszai és hét dunai vármegye. Ezek Gömör és Kis-Hont, Abauj, Nyitra, Komárom, Nógrád, Hont, Szatmár, Trencsén, Vas, Ung, Bihar, Veszprém, Máramaros. Az osztrák határszéltől tehát a török Moldva-határig mindenütt.

Azonban elsőrangú vezér a 26 követ között alig volt.

Szerencsy István, Ungnak főjegyzője, nagyon hamar kitűnt. ítélete, eszejárása, nyelve, emberekkel való érintkezése jeles tehetségről és műveltségről tett tanúságot. De ő az udvarhoz szegődött. Personálissá lett. A nemzeti harcz tábora őt elvesztette.

Ung második követe, bernátfalvi ifj. Bernáth Zsig- mond, hosszú, nagy kort ért s mindig derék tisztje volt a nemzeti tábornak.

Borsiczki Borsiczky István, Trenesén első alispánja s első követe is nagytehetségü, jeles ember volt. Történetíróink megemlékeznek róla. Az alkotmányért vivott 1819-iki harczokban vezérszerepe volt. De 1832 után ő is a zajtalan hivatali és magánéletbe vonult vissza.

Még egy kiváló követe volt az ellenzéki Komárom vármegyének. Szomori és Somodon idősb Pázmándy Dénes, a 48-iki nemzetgyűlés elnökének édes apja.

Vezérférfiu volt, de nagyravágyás nélkül. Az ország kormányzatában hatalmas szerepe lehetett volna, deellenzéki marad s mind haláláig derék magyar. Deák Ferenez vezérlete mellett ő is másodsorba szorult.

íme, az ^ellenzéki* vármegyék legkitűnőbb férfiai. Huszonhat követ közt csak négynek sikerült történelmi névhez jutni. Bizony ingadozó és gyönge volt még akkor a nemzeti akarat.

Hát a »roalistici és ultraroalistici comitatust milyen lehetett ? Tiz királytámogató és hét nagyon királytámogató vármegye ? El se számlálom nevüket. A nemzeti történelem egyetlen követjük nevét se örökitette meg. Pedig voltak köztük tehetséges, müveit férfiak. Pozsony követe Bartal György történetbuvár is volt, de latin nyelven. Különben valamennyi főispán lett, kamarás, Referendárius, Consiliárius, királyi tábla- biró, septemvir, még Personális is.

A múlt század eleje nem volt éppen a nagy jellemek aranykora.

Szerzett érdemeknél fogva vagy a nemesi atyafiság segítségével előkelő megyei tisztviselővé kellett lenni. Azután a vármegye követévé. Az országgyűlésen egykét hatalmas beszédet kellett tartani. Ekként nyilvánvalóvá lett a jeles tehetség. A Personális észrevette, a protonotáriusok észrevették, jelentették a nádorispánnak s a főkanczellárnak. Azután udvari körökben megkezdődött a szóbeszéd, a tervezgetés.

A jeles embert ki kell csalni a nemzeti ellenzékből. Kit hivatallal, kit kitüntetéssel, kit pénzzel és egyéb javadalommal, kit alapítványi haszonbérletekkel. A képviselőben nagyon hamar kifejlődik a hiúság, mint amuzsikusban s a színművészben. Sok embert hiúságánál fogva lehet vezetni, mint a juhot. Ha semmi más nem használ, kísérletet kell tenni a szép asszonyokkal. Ezeknek már csak ellent nem áll senki. Ha ellenáll, mint Deák, akkor kelepczébe kell ejteni s meg kell törni, mint Wesselényit, Kossuthot.

Ez a bécsi itaktikai. Jól ismeri minden magyar négyszáz esztendő óta.

Azonban fejezzük be az ülések történetét.

Az 1825—27-ik évi országgyűlés arra nézve, miként üljenek a követek, nem tudott megállapodásra jutni. Maradt tehát a régi szokás. Két asztal az emelvényen; az egyik a királyi tábláé, a másik a papirendé. Két asztal a földszinten, úgymint a dunai és tiszai a követek számára, de ülhetnek itt vegyesen a papirendben levők is.

Az 1830-iki országgyűlés kevés ideig tartott. A kolera, vagy mint akkor nevezték, az epemirigy, megrohanta az országot s emiatt a követek elszéledtek. De azért ez az országgyűlés határozott arra nézve, hogy ezentúl az országgyűlést Pestre hívja össze a király. Ez az óhajtás, mint tudvalevő, 1848-ban csakugyan tör- vénynyé vált.

Határozott azonban az ülések dolgában is. Határozatát a régi tatár nyelven is idézi a későbbi országgyűlés ;

— Oly ideigleni elrendelést kellene foganatba venni, mely valamint egy részről azon követeket, kik eddigiem helyheztetéseikkel meg voltak elégedve, gyakorlottigazaikban ne sértse, úgy más részről azoknak, kiknek eddigi helyeztetéseik iránt méltó panaszuk vala, czélarányosabb helyeket juttasson s egyszersmind a közönségesen óhajtott nyilvánosságot ne akadályoztassa.

Minden avassága daczára is kiérzik e határozatból, hogy a követek egyik része meg volt elégedve, másik része nem volt megelégedve régi ülőhelyével.

A következő országgyűlést 1832-ik évi deezemher 14-ikére hivta össze a király. Az első tárgyak közé tartozott: hogy üljenek a követek?

A Personális nem akarta bevárni, hogy a követ urak maguk vitatkozzanak e fölött. Hosszú ideig tartott volna a vita. De az ülések rendje iránt maga se akart javaslatot tenni. A ki elégedetlen marad: őt szidta volna az uj rendért. A nádorispán főherczeget kérte hát föl: ő tegyen javaslatot.

A nádorispán háromféle változatban is adott tervet. Válaszszanak a rendek tetszésük szerint. A rendek azonban egyhangúlag abban állapodtak meg, hogy ők csak azért se választanak. Otthon parancsoljon a nádorispán, ne a követek tábláján. Ott ül és úgy ül a követ, a hogy ő akarja. Ebben a király se parancsol.

Hanem most már mégis hozzáláttak az ülőhelyek rendezéséhez.

Első dolog a papokat elrendelni a vármegyék asztalától.

A papok nem szivesen járultak e tervhez. Csakis oly föltétellel, hogy az uj rendezkedés csak ideigleneslegyen s hogy az ő üléseik sorrendjét ők maguk állapíthassák meg s ebbe a vármegyék követei bele ne szóljanak.

Óvást is adtak be a papirendek az akkori ósdi nyelven, a mely igy szól:

— Noha az Egyházi rend küldöttjei is eddigi hely- hzztetéseikkel meg vágynak elégedve, nem kívánják mindazáltal ellenzeni ezen közönségesen óhajtott ideigleni elrendelést azzal a hozzátétellel, hogy az Egyháziaknak önmaguknak hagyattasson azon Kendnek megállapítása, melylyel kellessen az illető Tagoknak helyeiket elfoglalni.

Jól van. De hát hova tegyék a papokat?

Ott az emelvény. Ott most két asztal van. Az emelvényt meg kell »tágasitani« s oda három asztalt tenni. A középső legyen a királyi tábláé a Personálissal, jobbról-balról az egyházi rendé.

Ily módon:

emelvény :

A vármegyék követeinek se két asztaluk legyen ezentúl, hanem három. A régi dunai és régi tiszai asztal mellé még egy ugyanakkora asztalt helyezzenek a földszintre s ezt nevezzék uj asztalnak. S most már három körül helyezkedjenek el a vármegyék.

így ia történt. Az uj elhelyezkedés igy lett;:

emelvény :

A vármegyék két-két követe ezentúl ia úgy ült, mint eddig. A régi dunai asztalnál s az uj asztalnál a két követ egymás mellett az asztal egyik oldalán. De a régi tiszai asztalnál a két követ egymással szemközt, az asztal két oldalán. Azért is rajzoltam a régi tiszai asztal vármegyéit egymásután s nem egymással szemben.

Hát a közönség, a nyilvánosság hol ült?

Sehol se ült. A közönségnek nem volt ülőhelye, noha később valami karzatféle készült már a hölgyeknek. Közönség nem is igen volt egyéb, mint az országgyűlési ifjúság, a jurátusok kara s néha a mágnások egy csoportja, a mikor valamelyik hires követ nagy kér-désben nagy beszédet tartott. A magyarul tudó hazafiasabb mágnások ezt gyakran meghallgatták. De nekik se volt ülőhelyük. A követek számára fentartott helyeket korlát zárta el s a korláton kivül volt helye az országgyűlési ifjúságnak s a jurátusok karának.

A mágnások azonban a korláton belül mehettek, ha közönségként jöttek oda. Elkeveredtek a követek közt.

Hallgató közönség volt a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István is, 1825-ik évi november 3-án, amikor felső-bükki Nagy Pál történelmi nevezetességű hatalmas szónoklatán felbuzdulva néhány akadozó szóval a magyar Akadémia megalapítására egy esztendei jövedelmét nemesen felajánlotta.

így maradt a követek üléshelye 1833 elejétől fogva 1836-ig s az 1839-iki, 43-iki s 47-iki országgyűléseken át a pozsonyi utolsó országgyűlésnek 1848-ban lett befej eztéig.

Deák Ferencz 1833-ik évi április hó 30-án már az uj ülési rendet találta.

Ülőhelyét a rajzban meg lehet találni. A régi dunai asztalnak, most már középső asztalnak jobboldalán, a hol #Zala« van beirva, ott volt ülőhelye. Mig második követ volt, a hatodik széken, mikor első követ lett, az ötödiken.

Előkelő hely. Csak Pozsony és Vas előzte meg. Jobboldali szomszédja Somogy vármegye volt.

Kossuth helyét is meg lehet a rajzon találni.

Kossuth, bár valamivel idősebb Deáknál, csak az utolsó pozsonyi országgyűlésre juthatott el követnek. Pest-Pilis-Solt törvényesen egyesült vármegyék követe volt. Ülőhelye Deák asztalánál, de az asztal baloldalán Zólyom- és Árvamegyék közt volt a 14-ik széken. De ha hosszabb beszédet tartott, székét az asztal közelébe lökte, széke karját balkezével megfogta s az elnök felé fordulva, a hogy szokásban volt, mintegy szabad térről harsogott hatalmas beszéde.

Hova lettek ezek a székek?

A Bach-rendszer alatt elkallódtak. Talán a pozsonyi királyi tábla birtokában ma is van még néhány darab. Melyik volt Deák széke, melyik volt Kossuth széke: senki se tudná már most megmondani.

A régi országház se az ma már, a mi régen volt. Belső beosztása sehogy se az. A Bach-rendszer ezt is össze-visszaforgatta. Nincs meg már az alsó tábla egykori nagy tanácskozó terme se. Nincs meg az a hajdan ^szálának* nevezett nagy terem se, mely az elnöki emelvény oldaláról nyilt.

Az újabb kény vagy újabb szükség szerint minden megváltozik.

A végzet nem engedte, hogy Kossuthnak az uj országházban, a Sándor-utczaiban vagy a Duna-partiban ülőhelye lehessen. Deáknak volt a Sándor-utczaiban nyolcz évig. 1865-től 1873-ig. A Sándor-utczaiban még ezentúl huszonkilencz évig tanácskoztak a nemzet képviselői, de a parlament elhatározta, hogy Deák helyére senki se ülhet az idők végéig. Kivágatta az ülőhelyet s megsemmisítette. Csak az ülőhely előtámláját tartotta fenn s erre ezüst lapot helyezett, a melybe Deák Ferencz nevét bevésetté.

Deák ülőhelyét azért semmisítették meg, mert egyszer oda Tisza Lajos ült le, a miniszterelnök testvérje. Az ellenzék erre nagy zajt ütött.

— Ki onnan! El onnan! Hogy mer valaki Deák helyére ülni?

Nohát ne ülhessen oda senki.

Szegény Éber Nándor! Magas termetű agg ember volt már s az aggkori elmegyöngeség tünetei mutatkoztak rajta. Le akart ülni Deák helyére s nem vette észre, hogy ott nincs szék. Leesett a földre, csak a keze és lába feje mozgott a levegőben, csak ezt látták a képviselők és karzatok. Félrevezette az előtábla Deák ezüstbe vésett nevével.

Ez az előtábla ott hányódott a Duna-parti uj országház elnöki szobájában. Gróf Apponyi elnöklete alatt ott láttam sarokba állitva. A múzeumban volna helye a Deák-szobában.

Oda került-e ? Oda kerül-e ?