I.

A halvány téli napnak sugarai búcsút vettek a vidéktől; s mintha a hó csak végképeni eltünésöket várta volna, hogy hulljon le az itt-ott nehézkesen s alacsonyan függő felhőkből, havazni kezdett; még pedig oly sűrűn, hogy Debreczen városa utczái nem sokára vastag hóréteggel valának elfódve.

Ne maradj oly sokáig künn a hideg tornáczon Kata; — szólt édes anyám szelíd hangja az ebédlőből, melynek ajtaját kissé nyitva tartotta; — jer be a meleg szobába; hiszen már félig meg vagy fagyva.

Ritka gyermek ki ne szeretné a havat hullni látni; s igy én is — akkor nyolcz éves leányka, ép és egészséges, — keveset gon­dolva a hideggel, már jó negyedóra óta a tornáczon időztem, lesvén hogy borít el min­dent a lágy, tiszta hó, sűrű fehér fátyolával.

Benn a szobában, nyoma sem volt az elég kemény hidegnek. A nagy zöld kemencze jótévő meleggel árasztotta el az egész hézagot, melynek nem túl a rendén nagy ab­lakai a németutczára nyíltak.

A fekete bőrrel borított pamlagon, mely a két ablak közt állt, anyám foglalta el az egyik szögletet, forgatván fonókerekét, — mert akkor tájban, azaz -ben, a jó házi­nők még fonni és szőni szoktak.

A másik szögletben atyám ült; pipával szájában, szemüveggel orrán, s hírlappal ke­zében, melynek olvasásába annyira elmerült, hogy tudomást sem vett arról mi körülötte történt ; szerencsémre, — különben ki nem kerültem volna aleczkét — tornáczbeli kissé didergős andalgásomért.

Idősb testvérbátyám Lajos, akkor ti­zenkét éves, csinos, sugár fiú, a pamlag-előtti asztal másik oldalán ült, két régi pisz­toly tisztogatásával elfoglalva, melyekre édes anyám olykor nyugtalan tekintetet vetett.

Vigyázz Lajos; szólt végre óva intve — ne forgasd a fegyvert oly könnyelműen; ki tudja, nincsen-e megtöltve.

Ne féljen semmit jó anyám! — felelt a fiú nevetve, s kissé gúnyos kifejezéssel ele­ven fekete szemeiben; — tudok én fegyver­rel bánni; J ankó tanitott e nemben mindenre mi szükséges; s aztán tiz éve legalább, hogy senki sem nyúlt e pisztolyokhoz.

Annál valószinúbb,hogy a töltés benn­maradt; — felelt anyám.

Hiszen Lajos nem kisasszony, hogy a fegyvertől rettegjen! — szólt közbe hevesen atyám: kinek figyelmét magára vonta a kis vita anya és fiú közt; — de az asszonyok midig félnek! — tévé hozzá vállat vonitva, s atyám ismét hírlapjához fordult.

Lajos újra elővette pisztolyait, mig én széke mögé állván, figyelemmel néztem mű­ködéseit.

Testvérnéném Ágnes, tiz éves, szelíd, szőke leányka, alacsony széken ült anyám mellett, kötésével kezében; s valahányszor *

Lajos élénkebben forgatta fegyvereit, köze­lebb simult anyámhoz, s félénken emelte nagy barna szemeit bátyjához, ki, látván nyugtalanságát, s tudván hogy nem mer szólani, mert édes atyánk pirongatásától tart, mindinkább s némileg paczkázva ke­zelte a lőszert.

Lajos jó fiú volt s egész szívből ragasz­kodott hozzánk; de hol van a fivér, ki­vált ha idősebb nővéreinél, ki ne szeretné ezeket kissé megboszantani, ha teheti, s fő­leg természetes félénkségökkel szemközt, férfias bátorságát fitogtatni.

Mi is teljes mértékben részesültünk e kellemetlenségben; kivéve harmadik nővé­remet Cornéliát vagy Nellit, a hogy min­denki nevezte a háznál.

Ez, ámbár csak hat éves, oly bátor, mondhatnám vakmerő személyecske volt, hogy a fiúk előtt némi tekintélyt vivott ki magának, úgy hogy nem merték őt soha bántani.

Nelli szabályos arczéle, lángoló feketeszemei, dús, sötét hajzata, és sűrű szeműidéi, melyeket nem egyszer viharos arczkifejezéssel összehúzott — mert szokása volt hirte­len haragra lobbanni, de épen oly hamar ki is tudott békűlni; — oly egészet képeztek, mely nem Ígért ugyan valódi szépséget jö­vőben, de mindenesetre érdeket gerjesztett mindenkiben, ki e kis leányt többször látta.

Legkisebb nővérem Nina, gyenge kora daczára, mert akkor alig töltötte be negye­dik évét, a legnagyobb ellentétet képezte Nellivel.

Lehetetlen valami szebbet s gyöngéb­bet látni e kedves gyermeknél; ki nemcsak az egész háznak, de úgy szólván az egész városnak kegyencze volt.

Mindenki bámulta, szerette, babusgat­ta, és rontotta e kis angyalképű teremtést, aranyszínű, selyem lágy fürteivel, égszin szemeivel, gömbölyű, hófehér tagjaival, s valóban igéző mosolyával, melyben a legna­gyobb szivjóság tükrözte magát vissza; de a mellett egy kis ártatlan tetszvágy is; mertNina nagyon is jól tudta már hogy szép és kedves, s hogy minden mozdulata valami természetes, de ellenállhatlan kecsesei bir.

Mig mi mindnyájan — még a csende­sebb és korához képest igen kifejlett Ág­nest sem kivéve — nem egyszer érdemeltük anyám szelid feddését, s öreg dajkánk Boris leányasszonynak, nem szelid s még kevésbbé rövid vagy gyöngéd pirongatásait, mert já­ték közben összerücsköltük, elszakítottuk, vagy bepiszkoltuk öltönyeinket, addig a kis Nina mindig oly tisztán s csinosan maradt mint a baba; s azért a dada által, — ez volt Borisnak közönséges neve a háznál — nem egyszer példányként állíttatott idősebb nő­vérei elé.

Ez más körülmények közt talán irigy­séget s roszakaratot szülhetett volna a többi testvérek közt; de nálunk ez nem igy volt. Ki irigyelhette volna a dicséretet a kedves Ninától? s ki neheztelhetett volna e kis tün­dérre ?

Mi nem, — annyi bizonyos; s azért reánknézve az öreg dajkának előszeretete káros befolyás nélkül maradott; de úgy állt-e a dolog Ninára nézve is? — ez más kérdés? mely akkor nem jutott eszünkbe , s melyre a felelet még a jövőnek leplei közt pihent.

Nina kis szalmaszéken ült, alacsony asztal előtt, öltöztetvén csinos bábját, me­lyet nem rég ajándokul kapott a tiszteletes asszonytól, ki keresztanyja volt.

Nelli, nem messze tőle Gábor testvé­remnek egyik ostorára, uj csapót illesztett s időnkint némi megvetéssel tekintet a czifra bábura.

O bábukkal soha sem játszott; de annál inkább ostorral, dobbal, karddal s egyéb fiúnak való játékszerrel; miért jó anyám nem egyszer sóhajtva fejet csóvált, mig atyám jóízűen nevetett aggodalmán.

Hiába, édes Klárim! — szólt ilyenkor atyám tréfásan anyámhoz; — e kis leányká­val tévedés történt; sokkal inkább illenék fiúnak!

Gábor testvérem tizennégy éves fiúvolt; kevésbbé szép, eleven és eszes bátyjá­nál, de kedélyesebb s nyugodtabb; azért ta­lán nővérei közt több népszerűséggel is birt amannál.

Ha akár mibe fivéreink segítségére szo­rultunk, ezt mindig Gábortól nyertük meg, ki korban is közelebb állt hozzánk mint Lajos.

Legnagyobb hibája gondatlansága volt, mely nem egyszer a könynyelműség határai­hoz közelgett, s jó adag restség. Szüléink aggódtak ezért s küzdöttek e hibák ellen, ha különben nagyon is szerették a jó becsületes fiút.

Gábor leginkább Ágneshez hasonlított) oo

mig Lajosban és Nelliben mindenki első pil­lanatra testvérekre ismerhetett: csakhogy Lajos szebb volt a kis barna Nellinél.

Nina anyámhoz hasonlított, ki fiatal ko­rában nagyon szép lehetett; s most is, mint hat gyermeknek anyja, még deli nő vala.

S mit mondjak rólam? az egyedüliről; e számos családban, kit sem szépnek, de még csinosnak sem lehetett mondani?

A ki e sorokat olvassa, képzeljen magá­nak egy kis sovány teremtést, kinek vonásai nagyobbak, mintsem hogy szépek lehetné­nek, kinek homlokát a szépészet kétségen kívül túl a rendén magasnak és szélesnek találta volna, orrát igen hosszúnak, száját igen nagynak, s kinek egyedüli szépsége — ha olyanról csak szó is lehetett — karcsú termetében és nagy aczélszinű szemeiben rejlett.

Testvéreim azonban igénytelen külsőm mellett is szerettek, s gyakran reám szorul­tak; mert az enyim volt a hat közt a leg­gyakorlatibb fő: s kis száraz kezeim is nagy ügyességgel bírtak, és sokat ki tudtak vinni, mibe a többinek bele tört a kése.

Legnagyobb hibáim közé tartoztak ak­kor a kíváncsiság, s bizonyos neme a pedánsságnak, melyért gyakran jól kikaczagtak.

Aztán igen gyorsan pergett a nyelvem, s véleményemet mindig ki is pottyantottam; miért atyám egyszer mint másszor keményen megleczkézett; mert akkor tájban a legtöbbszülő még azon hiszemben volt, hogy a gyer­meknek hallgatni kell, ha idősb személyek beszélgetnek.

Ez azóta megváltozott; s ha az utolsó évtizedben születtem volna, mindenesetre boldogabb gyermek lennék mint voltam, e század elején.

De váljon későbben nem fizetném-e meg keservesen e rövid boldogság árát? — ez más kérdés.

En, megvallom, csak azt hiszem, hogy jobb az úgy a hogy volt.

De hadd térjek vissza ama téli esthez, mely több fontossággal birt családom jövő­jére, mint azt valamelyikünk hitte volna.

Mig mindenki csendesen folytatta fog­lalatosságát, én pedig, mint mondám, kíván­csian néztem hogy tisztogatja Lajos bátyám a régi pisztolyokat, egyszerre úgy tetszett nekem, mintha a villám csapna le szemeim előtt, s paff! — hangzott a szobán keresztül, úgy hogy minden ablak reszketett, mig az egész hézag füsttel telt meg.

Jézus! — hangzott szegény anyám szava. Nina élesen felsikoltott, atyám felug­rott a pamlagról, én pedig ijedtemben egyet­len hangot sem bírtam ejteni, hanem két ke­zemmel takartam be halvány arczomat, s reszketve vártam mi fog most történni.

Midőn ismét feltekintettem, Lajos bá­tyám halálra vált arczczal, s kétségbeesés­sel szép vonásain, mint a kőszobor ült szé­kében; míg szemközt vele Nelli nővérem állt, a ketté tört ostorral kezében, s nehez­telve összevonván sürü szemöldeit.

Ha máskor czélba akarsz lőni Lajos — szólt végre a kis leányka bátor hangon — mondd meg előre; most is ha szólsz, meszszebbre tartom az ostort; igy könnyen Ninát találhattad volna!

Édes anyám más két kisebb leánya mel­lett volt, összevissza csókolván őket, örö­mében hogy a fenyegető veszélytől megmen­tette őket az Isten; mert a töltés, mely csak­ugyan még az egyik pisztolyban létezett, Gábor ostorát Nelli kezei közt törte össze,s aztán, nem messze Ninától, a falba fura­kozott.

Most a cselédek, kik a konyhában hal­lották a lövést, rémülten a szobába rohan­tak. Anyám megnyugtatta őket, mig atyám pár intő sfeddő szót intézett szegény Lajos­hoz; elfelejtvén, hogy még pár perczczel ez­előtt ő sem hitte a veszély lehetőségét.

A legtöbb nő, anyám helyzetében, al­kalmasint dicsekedett volna helyes előrelá­tásával; de anyám nem volt közönséges nő, főleg igen jól tudott hallgatni, mit, — azt állítják legalább a férfiak — mi hölgyek leg­nehezebben szoktunk megtanulni.

En ebben, mint fájdalom sok másban nem követtem példáját; nyelvem viszketett bele hogy mondhassam minden embernek minő sokkal eszélyesebb kedves anyám a többinél; s alig Ion egy kis csend, már ké­szen voltam megjegyzésemmel :

Anyám előre mondta, hogy vigyázni kell s hogy töltés lehet a pisztolyban.

Csitt Kata; — intett jó anyám.

Atyám kissé hevesen felém fordult, s már azt hittem hogy a kemény leczkét ki nem kerülöm. De egyszerre a szigor eltűnt vonásaiból , szemében mintha köny csil­logna; s kezet nyújtván édes anyámnak sze­líd hangon szólt :

Jól mondod Katám! anyádnak mindig igaza van, s azért nektek mindnyájatoknak követni kell legkisebb intését is.

E perczben fólpattant az ajtó s Gábor testvérem rohant azon be, könyveivel s Írá­saival hóna alatt.

Gábor urfinak már jó félórával ezelőtt haza kellett volna térnie az iskolából, de ő többnyire még időzni szokott az utczákon iskolatársaival, mielőtt haza jönne, s az újonnan esett hó erre ma még több alkalmat nyújtott. Látszott öltözetén,;hogy a csata hólapdákkal keményen folyt oda künn.

Kocsi dőlt fel, épen kapunk előtt; — kiáltott föl, egy szögeletbe dobván köny­veit; — jer Lajos, hadd segítsünk az utaso­kon! — De mi történt itt? — folytatá, észrevévén az általános fölindulást; — hiszen mindnyájan olyanok vagytok, mintha kisértetet láttatok volna!

Közel voltunk hozzá, Gáborkám! — felelt Boris, feddő tekintettel Lajosra.

De atyám, véget akarván vetni az egész jelenetnek, szavába vágott.

Majd máskor Boris; most jertek mind­ketten fiaim; nyújtsunk segédkezet a feldőlt kocsi fölemelésére.

Avval atyám, Lajos és Gábor elhagy­ták a szobát, s a cselédek, Borison kivül, ki Kínát csititotta s babusgatta, követték őket.

II.

Mig atyám és a fiúk kimentek, Nelli és én az egyik ablakhoz siettünk, melyen át a feldőlt kocsit látni lehetett.

Ez könnyű de csinos utazó-kocsi volt, melyből épen most egy magas, de atyámnál valamivel idősbnek látszó ur, szép meleg bundában, szállt ki; nem csekély bajjal, mert a kocsi, melynek egyik kereke el volt törve, egészen oldalt esett.

Nagy szakállú vadász segített e műtét kivitelében gazdájának; mig a kocsis min­den erejét megfeszitette hogy a szép, ötös fogatot féken tartsa, és mindenféle csőcselék nép lassankint a kocsi körűi gyűlt.

Most Jankó, atyám öreg huszára, lépett ki a házból, lámpással kezében; s aztán atyám jött, botjára támaszkodván; mert sze­rencsétlen esés következtében, már évek ótasánta volt; s az idegenhez közeledvén, moz­dulataiból s arczkifejezéséből láttam hogy ezt hija a házba.

Az idegen kissé leeresztette bundáját, s fölemelte utazó-sipkáját, mely, alkalma­sint az esés következtében, mélyen be volt nyomva homlokába; aztán a két férfiú pár másodperczig egymásra bámult , s végre hangos felkiáltással, egymás nyakába borult, a körülállók nem csekély meglepetésére.

Oh anyám, anyám! jőjön csak! — kiál­tottam föl, feszült figyelemmel nézvén e szo­katlan jelenetet; — atyám s az idegen űr ölelkeznek. Oh! most házunk felé fordulnak, atyám ide mutat — bejőnek — igen anyám, az idegen úr hozzánk jő !

Anyám, még kissé elkábulva a kiállt ijedtségtől, eddig nem igen gondolt avval mi az utczán történt; de felkiáltásaim által figyelmeztetve, egy pillantást vetett az utczára s aztán a szoba körül, melyben nem volt épen példás a rend.

Hamar gyermekeim! — szólt aztán hoz­zánk fordulva; — segítsetek; hadd szedjük kissé rendbe a szobát. Vidd el Gábor köny­veit, Nelli; s te Kata hord el Nina bábuját s egyéb játékszereit. — Csitt leányom, — folytatá Ninához intézvén szavait, — ne sirj, különben kiküldlek a konyhába Borissal.

Beszéd közben anyám, Ágnes testvérem segítségével, helyreállíttatá, a mennyire az idő engedte, a rendet; s aztán egy tekinte­tet vetett a tükörbe, mely a pamlag fölött függött, lesimítván még mindig szép, barna haját, s a kis magyaros főkötőt; végre lép­teket hallván a tornáczon, az ajtó felé sietett, melyen át most atyám s az idegen jöttek a szobába.

Ifjúkori barátom s bajtársam, gróf Baj­noki édes Klárim; — szólt atyám, az ide­genre mutatván, ki, meghajtotta magát s elfoglalta a széket, melylyel anyám kinálta.

Remélem esés közben nem lett baja, gróf ur? — kérdezte anyám — helyet fog­lalva a pamlagon.

Legkisebb sem; — felelt az idegen; —

Sőt örülni kezdek balesetemen, mivel össze­vezetett újra legrégibb barátommal.

Siettesd a vacsorát, Klári, — szólt atyám; — mig elkészült,talán egy kis jó to­kajival szolgálhatnék gróf Bajnoki? jól föl­melegíti nagyságodat a hideg s hosszas uta­zás után.

Mi jut eszedbe Zsiga pajtásom, legré­gibb barátoddal ily feszesen bánni? — kiál­tott föl a gróf, neheztelve; — ha nem aka­rod hogy tüstént távozzak, szólíts a régi jó szokás szerént Ferinek; különben megha­ragszom, még pedig amúgy igazán.

Atyám vidám mosolylyal nyújtott kezet régi barátjának; aztán a tokaji után sietett; s alig fél órával később, mindnyájan leültünk vacsorához, mely, úgy látszott legalább, igen jól esett előkelő vendégünknek.

Vacsora után anyám, a dadával és Ág­nessel rendbehozta a vendégszobát, mig a két barát pipázgatva beszélgetett régi idők­ről; mert a gróf atyám kérésére, megigérte hogy nálunk fog hálni.

Nemsokára Boris vissza jött, s engem, Nellivel s Ninával együtt, elvitt szobánkba* rég elmúlván már a lefekvés ideje; de ha parancsára le is feküdtem, sok idő telt el még, mielőtt elaludtam; annyira fel volt iz­gatva eleven képzelőtehetségem az utolsó órák alatt történtek által.

Atyám, Kovács Zsigmond, jó nemes család ivadéka, fiatal korában huszártiszt volt; s egy ezredben szolgálván gróf Bajnoki Ferenczczel, a két ifjú sokat volt együtt, s benső barátság fejlett ki köztök lassanként.

Bajnoki atyja gazdag és befolyásos ur lévén, fia természetesen sokkal gyorsabb elő­léptetésnek Örült. mint atyám, kinek szülei rég meghaltak, kinek vagyona igen csekély volt, s nem is bírt valami befolyásos jóaka­róval; úgy hogy az egyik, más ezredbe már őrnagygyá neveztetett ki, midőn a má­sik még csak a legidősebb főhadnagy volt ezredében.

Bajnoki dragonyos ezredbe tétetett át. mely Magyarországon állomásozott, mig atyám ezrede Gallicziába küldetett, hol éve­ken át egy rósz állomásból a másikba vándo­roltak tisztjei. Eleinte sürü levelezés folyt a két barát közt; aztán — a hogy az történni szokott mindig a világban, — a levelek rit­kábban Írattak, mind két részről; uj barátsá­gok, uj összeköttetések csúsztak lassanként a régiek helyébe; pár év múlva a levelek ki­maradtak, s a két barát nem hallott többé semmit egymásról.

Atyám akkor épen uj házas lévén, ke­veset gondolt unalmas állomásaival; s csak fiatal nejét sajnálta a sok piszok, rendetlen­ség és alkalmatlanságért, melytől meg nem kímélhette szegényt.

Épen kapitányi kinevezését vette volt, midőn lova megrugta s eltörte lábát. Hosszú szenvedés után, a csont összefort ugyan, de szegény atyám sánta maradott, úgy hogy lóra nem ülhetett többé.

Kénytelen Ion tehát a katonaságot el­hagyni s Debreczenbe húzódni, hol elég jó háza s egy kis tanyája volt, a város határán.

Ebből állt minden vagyona, anyám ho­zományán kivűl, ki csekély kiterjedésű pusztát bírt Szabolcsmegyében.

E kis jószág haszonbérbe adatott, igen messze esvén szülőim lakhelyétől, körülbelűl négy száz pengő forintot hozott be évenkint; jó termés mellett a debreczeni tanya is annyit, olykor valamivel többet jövedel­mezett, s ahoz járult még atyám csekély nyugdíja.

Ebből kellett tehát élni a nyolcz sze­mélyből álló családnak; s ha anyám nem oly jó és szorgalmatos gazdasszony, ha atyám nem folytatja oly gondosan kis gazdaságát, s kerül minden fölösleges költséget, nem tu­dom hogy húzzuk ki ám olykor az évet.

De mind arról csak később Ion fogal­mam; gyermekkoromban, nem érezvén soha hiányt, vagy fogyatkozást, nem törtem feje­met ily dolgokon.

Bajnoki gróf három napig maradt há­zunknál, mig összetört kocsija helyreállítta­tott, úgy hogy útját folytathatta Erdély felé.

E három nap alatt szülőim sokat be­szélgettek s tanácskoztak vendégükkel, de miről? arról mi nem tudtunk semmit, Lajos bátyámat kivéve, ki olykor résztvett tár­salgásukban s napról napra derültebb s vi­dámabb Ion; míg anyám olykor sohajtozott, sőt titkon könyeket is ejtett, mindamellett hogy szép vonásai nemét a megnyugtatás­nak s megelégedésnek árulták el.

En, természetes vizsgaságomnál fogva eleget törtem rajta fejemet; de bár nem egy elejtett szót tudtam is olykor kilesni, mint például : Cadett, — huszárezred, — nevelés, — egyetlen leányom, — Zulag, — carriére, sat. — azokból nem valék képes semmit kiokoskodni, s ezt annyival kevésbbé, mivel az akkori szokás szerént, igen sok né­met és franczia szó vegyíttetett a társalgás­ba, mely nem ritkán egészen német nyelven folyt, mig én, ki Debreczenben, e tősgyökeres magyar városban, születtem s növeked­tem, nem tudtam s értettem egyebet anya­nyelvemnél — legalább akkor még nem.

Csak pár hónappal előkelő vendégünk távozása után, oldatott föl előttünk a talány; s e föloldás számtalan könybe került nekem, Ágnesnek s a kis Ninának, Nelli könnyebb vállra vette a dolgot; ő nem volt sem érzé­keny sem igen lágy szivű, s mindenben a fé­nyes oldalt tudta inkább kiemelni.

Egy szép reggel megtudtuk, hogy La­jos bátyám, ki régóta vágyott a katonaságra, Bajnoki gróf befolyása következtében, ki van nevezve Cadettnek — (most hadfinak kellene mondanom, de e szót akkor még nem találták föl) a Nádor-huszároknál, s hogy a gróf évenkint kétszáz pengő forinttal toldja járandóságát, addig mig hadnagyságra ver­gődik.

Ez volt a hir, mely Lajost égig emelte, mig az egész gyermeksereg jajveszéklésre fakadt, mert a jókedvű, s jószivü, habárkissé heves és szeles Lajos, átalános kegyenczünk volt a háznál.

Nelli azonban szidott bennünket pana­szainkért , állitván, hogy bolondság azért sirni mi Lajosra nézve szerencse. Bár én is fiú volnék — fakadt ki ilyenkor a kis leány, összehúzván sürü szemöldeit s állásba tevén magát, — tüstént katonának állnék be.

Talán dobosnak; — nevetett Lajos, — ha nem volnál kisebb a dobnál, Nellikém!

Mire Nelli haragra lobbant, s büszkén elhagyta a szobát, hogy a dadánál panaszt tegyen.

Most szokatlan élénkség és munkásság keletkezett a háznál. Anyám szép fehér vá­szon végeket keresett ki a roppant nagy tölgy ládából, mely a kamrát félig betöl­tötte, s Borissal együtt folytonosan szabott és varrt.

Ágnes és én egész nap mozgattuk kötő pálczáinkat, s olykor még az iskolából is el­maradtunk, csak hogy a hat pár harisnyakészen legyen a maga idejében, melyre La­josnak még szüksége volt.

Nelli ebben nem volt segítségünkre, mert anyámnak nem csekély boszuságára a kis leány női munkák tanulásában épen oly rest és ügyetlen volt, minő könnyen tanult olvasni, írni és számolni. Főleg az utolsóban mindig ő volt az első a többi tanítvány közt.

Mig a háznál folyt a munka, atyám sem maradt tétlen. Lajosnak az egyenruhára — akkori szólásmód szerént, uniformra volt szüksége, s számtalan más apróságokra, me­lyeknek megrendelése természetesen az ő dolga volt.

így múlt el két hónap, oly hamar, hogy azt sem tudtuk hová lett az idő; s Lajos bú­csút von tőlünk atyámmal együtt, ki elkí­sérte őt Pestig.

Csak most, midőn a család legidősebb gyermeke elhagyta az atyai házat, éreztük,minő nagy része a házi napfénynek árado­zott épen tőle ki.

Mindenütt hibázott nekünk ifjú csengő hangja, vidám nevetése, ügyes, bár több­nyire kissé elhamarkodott segítsége minden kis baj, vagy akadály alkalmával.

Gyakran történik ez életben, hogy akár minek vagy kinek valódi becsét csak ak­kor tudjuk egész mértékben fölfogni, midőn nélkülöznünk kell azt.

Igen csendesen folyt le, reánk nézve, a rendkivül kemény télnek hátra lévő része, bár minő zajosan is harsogtak künn, a nagy világban, a harcznak harsonái.

Atyám s anyám a Lajos részére tett költségek után, sok bajjal s gonddal küzdöt­tek, mi természetesen komolylyá tévé őket, s mi gyermekek tanultunk, dolgoztunk és ját­szottunk — de mind ezt nem épen a régi kedvvel.

A tavasz beállt végre, s vele együtt reánk nézve uj veszteség.

Atyámnak szokása volt, ha nem tartóz­kodott a tanyán, minden reggel a postára menni, hírlapjáért s a netalán érkezendő le­velekért.

De az utóbbiak csak gyéren jelentkez­tek, mert szülőimnek kevés rokonai, s még kevesebb összeköttetései voltak a szűk körön kivűl, melyben mozogtak.

Egy áprilisi napon azonban, atyám nyi­tott levéllel kezében érkezett haza a postá­ról; s a hirlapot felbontatlanul az asztalra vetvén, anyámat kiszólította az ebédlőből, hol közönségesen tartózkodtunk, s a mellék­szobában sokáig hallottuk őket beszélgetni és tanácskozni.

Midőn végre visszajöttek, könyek úsz­tak jó anyám szemeiben, s atyám is komoly volt, de nem roszkedvü, sőt megelégedettnek látszott.

A többinek az nem igen tünt föl; de nekem az effélére mindig éles szemem volt s azt is véltem észrevenni, hogy anyám, va­lahányszor Ágnesre estek szemei, sóhajtózott , mindamellett hogy mosoly lebegett ajkai körül.

Lassanként megtudtuk mi van készü­lőben.

Bajnoki grófnak, ki pár évvel később házasodott atyámnál, egyetlen leánya Lóri, — kissé idősebb Ágnesnél, — gyönge gyer­mek volt, s a mellett tanulásra nem igen haj­landó. Szülői, kik csak e gyermekben éltek, azt hitték, hogy ha valami kedves játszó- és tanulótársat szerezhetnek leányuk mellé, ez is talán elevenebb, vidámabb leend, s több kedvvel fog tanulni.

Erről tanácskozván nejével, Bajnoki grófnak Ágnes testvérem jutott eszébe, ki­nek csinos külseje, s szelíd, csendes magavi­seleté kedvező benyomást tőn reá, mig ná­lunk tartózkodott.

Ennek következtében Íratott az elébb említett levél, melyben Ágnest kérte el szü­lőimtől. Ígérvén, hogy leányával együtt, s vele egészen egyformán, fogja növeltetni s második leányaként tekinteni.

Ha későbben, — igy folytatá a gróf le­velét — jól férjhez találna menni, kiházasítása az ő és neje gondja leend.

Szülőim, — főleg anyám — sokáig időz­tek és haboztak. Kedves leányuktól elválni, hosszú időre , talán örökre; őt úgyszólván kiszakítani a gyermekfüzérből, mely körü­lök virított s életük egész boldogságát ké­pezte — ez nehéz, nehéz föladat volt, ha a gróf ajánlata mellett hatalmasan fölszólalt is az eszélyesség.

Ha csak valamivel vagyonosabb lett volna családunk, meg vagyok győződve, hogy anyám soha sem adja beegyezését e tervbe. De az idők nehezek valának, s szü­lőim a legjobb esetben sem képesek Ágnes­nek oly előnyöket szerezni, mint a minők­kel a gróf ajánlata kínálkozott.

Ez volt a gondolat, mely végre győzött. Szülőim azt hitték hogy az áldozat, mely tő­lök követeltetik, csak szeretett leányuk ja­vára lehet — s igy Ágnes is kevés idő múlva eltűnt családi körünkből.

Újra kettőztetett munkásság uralkodott a háznál, mert jó anyám azt akarta, hogy kedves gyermeke minden szükségessel bő­ven felkészülve, hagyja el az atyai házat; s pár héti sürgés-forgás után, mely alatt nem egy titkos köny hullott a szép fehér gyolcsra, s a készülőben levő zsebkendőkre s haris­nyákra, csend Ion köztünk, mert a szelid Ágnes is — oh minő nehezen! — vált el tő­lünk, és atyámmal Borsodmegye felé uta­zott, hol a Bajnoki család, szép falusi jószáágán, szokta a nyári hónapokat tölteni.

III.

Atyám pár hét múlva haza érkezvén, nem tudott eléggé dicsekedni a jó fogadta­tással, melyet kedves Ágnesünk a grófi család részéről nyert; s anyám látszhatólag könynyebben lélekzett e kedvező hírek hallatára.

Ágnes gyakran írt, többnyire anyám­nak; de levelei, titkokat nem foglalván ma­gukban, közbirtokká váltak; a család min­den tagja által számtalanszor elolvastattak, s ereklyékként tartattak meg.

Most is, annyi hosszú év után, még bí­rom ezen elsárgult levélcsomagot, kedves nővérem gyermekies Írásával betöltve; s ha­bár tudom is, hogy az ily levelek csak azok­nak szoktak élvet nyújtani, kik a kedves irót ismerik és szeretik, még is ellent nem állha­tok a vágynak legalább egyet, még pedig a legelsők közöl, itt lemásolni.

Kedves jó anyám!

Rég nem Írtam már, kedves anyámnak, ugy-e? hanem az korántsem restségből tör­tént; el voltunk foglalva pogyászolássa], mert beköltöztünk Pestre, s három nap óta itt vagyunk.

Be nagy város ez a Pest, s oly magasak a házak, oly czifrák a boltok! aztán annyi szép kocsi robog el házunk előtt a köveze­ten, hogy olykor elkábul a sok lármától a fejem.

Már kétszer sétáltunk a kisasszonynyal a városban, és sétaközben igen sok boltban voltunk, Tömérdek szép dolgokat láttam, s csak azt sajnáltam, hogy szót sem értettem abból mit a boltoslegények mondtak a kis­asszonynak és Lórinak, mert mindnyájan németül beszéltek. Pedig, bár mindennap szorgalmatosán tanulom azt a nehéz német nyelvet, még keveset tudok, s csak akkor értem egy kicsit, mikor lassan beszélnek.

Lóri mindig kikaczag engem azért; de egy­szer midőn a gróf jelen volt, azt mondd, hogy jobb németül nem tudni, mint hibásan ma­gyarul beszélni; mire Lóri elpirult, mert nem igen tud magyarul, s a grófné, összehúzván szeműidéit, valamit mondott francziául, mit természetesen nem értettem, mert csak ke­vés napja, hogy a kisasszonynyal, vagy gouvernante-al a hogy nevezik, francziául kezd­tem tauulni.

Be sokat kell tanulnom édes anyám! olykor bele is fáradok; de aztán eszembe jut, hogy jó atyámnak, midőn elbúcsúztam tőle, megígértem mikép szorgalmatosán fogok ta­nulni; s e gondolatra elmúlik hanyagságom,

A gróf s a grófné igen jók hozzám; nem is félek tőlök már annyira mint ezelőtt; s Ló­rit szeretem — de mégis visszavágyok haza, édes anyámhoz s atyámhoz, s kedves testvé­reimhez, kiket százszor csókolok. Azt hiszem Nelli jobban s hamarább tudna tanulni mint én, ki oly ügyetlen vagyok.

Mióta Pestre jöttünk már sok szép holmit vett nekem a grófné. Fekete bársony kalapot rózsaszín atlaszszalaggal, aztán egy Wikiért, a hogy a köpenyt itt nevezik, és egy gyönyörű kék merinos ruhát — ezt leg­jobban szeretem. Bár Katának is volna ilyen, hiszen otthon mindig egyformán jártunk.

De a franczia kisasszony szólít; itt a tánczmester; első leczkémet kell vennem tőle; bár kissé ügyesebb volnék!

Ismét hí a kisasszony, mennem kell. Édes anyámnak és atyámnak kezeit csókol­ván

maradok

holtig engedelmes leányuk

Kovács Ágnes.

U. I. A kis kanári madár megmaradt-e ? aztán mi lett a piczusnak kőikéiből? A da­dát csókolom.

Mig kedves nővérem igy beleokult las­sanként az egészen uj életbe, mi otthon csen­desen, szokott foglalatosságaink s egyszerű Örömeink közt töltöttük a telet, mely, nekém legalább, hosszabbnak tetszett mint máskor.

Ágnes levelei különös vágyat ébresz­tettek bennem; korántsem a sok és fényes dolgok után, melyekről minden levelében irt, hanem az alkalom után tanulni — többet tudni mint a mire a leányiskolában tanítot­tak, hova Nellivel és Ninával együtt jártam.

Igyekeztem a hogy tudtam a tanulási órákban, s otthon is, ha csak egy szabad perczem volt, azt tanulásra fordítottam, úgy hogy anyám nem egyszer megszólított elmerűltségemért.

Pedig most kevesebbet értem a tanu­lásra mint azelőtt, midőn Ágnes még köz­tünk volt; mert én lévén a legidősebb leány a háznál, a háztartásban segítségére kellett lennem jó anyámnak, habár alig töltöttem be tizedik évemet.

Szegényes háztartásban korábban érnek meg a gyermekek, főleg a leányok; s oly korban, melyben gazdag háznál a kis leány még egészen gyermekként tekintetik, szegény családnak leányai már osztoznak any­juk gondjaiban s fáradságaiban.

így volt az legalább az én gyermekkoromban; de úgy hiszem az óta ez is megvál­tozott , és sok szegény anya fáradozik s igyekszik, míg leányai a kisasszonyokat játszák, s legfeljebb varrással töltik idejöket — ha a zongora és énekleczke nem veszi ezt igénybe.

Nekem, — a, mint mondám — sok akadálylyal kellett küzdenem, hogy kielégíthes­sem újonnan fölébredt tanulási vágyamat; de mind a mellett felvergődtem majdnem minden ágában tanulmányainknak, az első helyre, és azt meg is tartottam; úgy hogy a következő nyárban, a nyilvános próbatét alkalmával, a superintendens urnák, ki azon jelen volt, föltűnt igyekezetem, s nem cse­kély zavaromra, nyilván, az egész iskola s a számos hallgatóság előtt, megdicsért engem, s kitartásra intett.

Ki volt e napon boldogabb nálamnál! főleg midőn édes anyám szemeiben csillogni láttam az örömnek édes könyeit, s jó atyám, kitől mindenki a háznál kissé tartott, vál­tamra. tévé kezét s mosolyogva szólt :

Jól viselted magadat, kis leányom; nem is tudtam, hogy oly tudós személyke van házamnál.

De ez örömnapnak még más, sokkal fon­tosabb eredménye Ion, reám nézve, melyről akkor nem is álmodtam.

Pár nappal a próbatét után, estefelé, midőn mindnyájan a kertben időztünk, mely házunk mögött nyúlt, s zöldséggel és gyü­mölcscsel látta el háztartásunkat; egyszerre az udvar felől tanítómat láttam közeledni, a dada által vezettetve, ki sietve tiszta előköt tőt vett elé, és számtalanszor meghajtván magát, tipegett a koros férfiú mellett.

Atyám a lúgosban csendesen pipázgatott, mig anyám mellette ülvén varrással volt elfoglalva; Nelli és én zöld borsót szed­tünk egy kosárba, másnapra, s Nina és Gá­bor a pirosló ribiczke bokrok körül időztek.

Eszre vevén a közeledőt, atyám felkels eleibe sietett, nyájasan üdvözölvén a derék férfiút, ki pár perez múlva szülőimmel a lú­gosba ült; mig a dada, kinek anyám valamit súgott, nem sokára egy serleg borral s jó kalácscsal tért vissza, mikkel anyám megkí­nálta vendégét.

Az iskolamester, vagy tanár a hogy most alkalmasint neveznék, hosszasan mula­tott szülőimnél, s a beszélgetés élénken folyt, mely alatt nem egyszer felém fordultak a beszélgetők szemei.

Mennyire vágytam tudni miről van a szó, s mi dolgom nekem a tanácskozással; — mert hogy rólam szólnak, abban kétségem nem lehetett; — úgy szerettem volna a lú­gosba menni anyámhoz; de kosarunkban még kevés vala a borsó, s Nelli el nem eresz­tett, állítván, hogy ő egyedül késő estig sem tudna annyit szedni, mennyire Borisnak szüksége van; — mert a dada, mióta kis gyermek nem volt többé a háznál, a főzőnő hivatalába lépett, és Jankóval, az öreg hu­szárral együtt, az egész házimunkát végezte.

Körülbelül másfél óra múlva öreg mes­terem elbúcsúzott. Atyáim kikísérte, egészen az utczáig, s a derék férfiú kezét a legszíve­sebben megszorította.

Másnap, ebéd után, midőn atyám pipázgatva a pamlagon ült, mig anyám a kam­rába vitte az ebéd maradványait, atyám ma­gához szólított.

Jer csak ide hozzám kis leányom; be­szélni valóm van veled.

Atyám hangja kevésbbé volt ugyan szi­gorú a szokottnál; mind a mellett kissé él­tem a gyanúpörrel, gondolván hogy leczke vár reám.

Azonban tüstént engedelmeskedtem.

De a leczke helyett melyre el valék ké­szülve, habár tudtomra legalább, nem vétet­tem semmit, jó atyám megcsókolt, s térdeire ültetett; s örömömben e szokatlan kedélyes­ségen, egészen kipirultam.

Mondd meg leányom — igy szólt rövid szünet után atyám — szeretsz-e tanulni?

Oh igen, édes atyám; nagyon, igen na­gyon ! — volt erre feleletem.

Tanítód, a derék Lőcsey úr, ki tegnap nálam volt, — folytató atyám, — azt mondja mikép nagyon meg van veled elégedve, s hogy ha több időt fordíthatna tanításodra, azt hiszi ügyes nevelőnének tudna téged ki­képezni. De a főkérdés az Katám : szeret­nél-e nevelőné lenni ?

Olyan, a minő a franczia kisasszony, kit gouvernante-nak neveznek, s kitől Ágnes tanul ?

Olyan.

Kissé gondolkoztam, s emlékezni igyekeztem mindenre mit Ágnes a kisasszonyt illetőleg irt egyszer, másszor leveleiben, az­tán elég határozott hangon feleltem :

Igen, édes atyám, szeretnék nevelőné lenni.

Atyám szemembe nézett, aztán újra megcsókolt.

Lőcsey úr — folytató atyám — ki, úgy látszik előszeretettel van irántad, azt azajánlatot tévé nekem, hogy csekély díjjazás mellett, minden délután, az iskolai órák után, külön leczkéket adna neked, s minden­ben mit nevelőnének tudni kell, tökéletesen kiképezne; aztán a franczia nyelvet kellene tanulnod, s zongorázni, ha lehetséges. — Mind ez pénzbe kerül, leányom, s következő­leg nekem s jó anyádnak áldozatba; de szí­vesen tennők azt, ha tudnók, hogy ez által jövődet biztosíthatjuk; mert sokan vagytok, s halálom után igen kevés fog egynek-egynek jutni, főleg nektek leányoknak. De nem szeretnénk hiába költeni, tehát fontold meg kissé a dolgot. Gondolkozó gyermek vagy, s úgyszólván idősebb korodnál; azért úgy beszélek neked mintha nagy személylyel volna dolgom. Most ne is felelj kis leányom; gondolkodj a dologról, s holnap ebéd után mondd meg nekem mit határoztál.

Ezzel atyám csendesen leemelt térdei­ről, fölkelt s elhagyta a szobát.

En mint a kőszobor azon helyen marad­tam hová állított, s gépileg utána néztem.

Fejemben forgott minden mint a ma­lomban, s végre leültem a pamlagra, s sze­meimet behunytam, hogy kissé magamhoz térhessek.

Az, mire hónapok óta forrón vágytam, azaz tanulni, tudásra vergődni, most előttem állt mint elérhető lehetőség; de nem többé gyönyör és mulatságként kellett azt tekintenem, hanem mint kötelességet. Oly érzés lepett meg, mintha felhő vonulna el életem napja előtt, s valami lehangoló sej­telem az élet nyomorai, szükségei s küz­delmei fölött, hideg leheletként futná át gyermeklelkemet. Érteni kezdém azt, mit a bibliában gyakran olvastam, de minek értel­mét eddig föl nem tudtam fogni : „Minden­napi kenyeredet homlokod verejtékében fo­god keresni.“

Lassanként világosság kezdett gondo­latimba fólküzdeni; ködfátyolképekként tűn­tek föl s változtak a jövő képei — a jövő, mely oly kifogyhatlannak, oly mérhetlen hosszúnak tetszik a gyermeknek; — láttamhogy haladok a tanulás útján gyorsabban s mindig gyorsabban — hogy érem el a czélt mely után fáradoztam, — s miként változik aztán szerepem, s másokat tanítok, a he­lyett hogy tanuljak.

De szerencsémre nem találtam e jövő­ben , melyet eleven képzelőtehetségem oly tisztán rajzolt elém, semmi ijesztőt, semmi visszatetszőt, minden komolysága mellett; s a gondolat független lenni, s alapitója sor­somnak, különös varázszsal bírt előttem; mert zsenge gyermekkoromtól fogva szerettem a függetlenséget, s igyekeztem saját lábamon állni, saját szememmel látni, miért testvé­reim, kivált Lajos és Gábor, nem egyszer kinevettek, s tréfásan kigunyoltak.

Végre, folytatván elmélkedésemet, azon meggyőződéshez jutottam, hogy nevelőné akarok lenni, s hogy sorsommal tökéletesen meg leendek elégedve.

Annyira el voltam merülve gondola­timba, mikép észre sem vettem, hogy édesanyám visszatért az ebédlőbe, s mellém ült a pamlagra.

Csak midőn lágy karját éreztem dere­kam körül, s meleg csókjait homlokomon, tértem magamhoz s nyakába borultam.

Miről gondolkoztál oly mélyen, kis Ka­tám — kérdezte anyám szelíden, simogat­ván barna hajamat.

Arról a mit jó atyám mondott, anyács­kám; — feleltem, karjaimat nyaka körül fonván, s közelebb simulván hozzá; — mert édes anyánk és gyermekei közt nem létezett sem félelem, sem tartózkodás; és még is mindegyik engedelmeskedett legkisebb inté­sére; talán az egy Lajost kivéve, ki, mint legidősebb fiú a háznál, s eleven természe­ténél fogva, olykor kissé könnyű vállra vette anyám szelid helyreigazításait.

Tehát atyád már beszélt veled? és mit határoztál ?

Azt, hogy nevelőné leszek.

Bár még várhatnánk kissé az elhatáro­zással — sohajtozott anyám; — oly fiatal vagy még, gyermekem, és sejtelmed sin­csen a nehézségek és kellemetlenségekről, melyekkel e pályán okvetetlen találkozni fogsz.

Ne féljen semmit jó anyám, — szól­tam, érezvén hogy bátorságom nő, s elhatá­rozásom erősödik : — szeretek tanulni, s könnyen tanulok; jó anyám nem fog szégyent vallani leányával.

Anyám közelebb vont magához; s hoszszasan ültünk igy a pamlagon, hallgatva, s gondolatainkba merülve. Az enyimek a gyer­mekded tapasztalatlan kedély rózsafényében úsztak; anyáméi alig ha nem küzdöttek a tapasztaltság s világismeret lehűtő hullá­maival.

Es igy Ion hogy a kis, pedáns Kata, nevelőnének neveltetett, s nem egyszer ki volt téve testvérei tréfáinak, kik előadandó alkalommal, főleg mikor véleményemet roszkor pottyantottam ki, — szokásom szerént— a „gouvernante“ névvel ruháztak föl, mely név lassanként reám ragadt, úgy hogy végre ritkán szólítottak máson, főleg ha atyám nem volt jelen.

IV.

Mig a ,,gouvernante“ szorgalmatosán íolytatá tanulmányait, Gábor testvérem is­kolába járt ugyan, de, az igazat megvallva nem sokat tanult, Nelli női munkák helyett, melyekre szegény anyám példás béketűrés­sel de kevés sikerrel tanította, Jankóval, az öreg huszárral, az istállóban időzött, s Nina játszott, semmit sem tanult, és az egész ház­nép fölött — még a dadát sem kivéve — mosolyogva zsarnokoskodott; addig Lajos bátyámról s Ágnesről folytonosan kedvező tudósításokat vettünk.

Az elsőnek levelei nem igen sűrűn érkeztek ugyan, miért nem egyszer fulminans válaszok indultak hozzá Debreczenből, atyámtól; de ha Lajos ritkán és röviden is, mindig jó kedvvel irt, s úgy látszott meg volt elégedve sorsával.

Másfél év múlva hadnagy lett, és nagy nap volt házunknál melyen e hírt vettük.

Atyám annyira örült, hogy egészen megifjudott örömében , s napestig járt kelt, sánta lába daczára.

Meglátogatta minden barátját; — s ezeknek száma nem volt csekély, mert min­denki szerette atyámat; — vacsorára pedig haza hozta őket; legjobb borát hozatta fel a pinczéből, s a dadának hamar a materiálistához — mostani szólásmód szerént : fűszer­árushoz — kellett futnia, czitromokért és czukorért, mert jó meleg punchchal záratott be a lakoma, mely alatt számtalanszor éltet­ték az újonnan sült hadnagyot.

Ágnes lassanként egészen beleszokott uj helyezetébe, s leveleiből látszott, hogy józan esze s nem csekély tehetsége mindin­kább kifejlett, mig szerető szive, s szerény kedélye a régiek maradtak.

Midőn másfél év múlva pár hétre haza jött bennünket meglátogatni, annyira kifej­lett s megszépült, hogy első perczben alig ismertünk reá.

Tartása, mozdulatai, beszéde fesztele­nebbek valának mint ezelőtt, s emellett nyugodtabbak s tele természetes kecsesei.

Még hangja is megváltozott, s a nélkül* hogy valamit vesztett volna régi szelídsé­géből, csengőbbnek tetszett most, és ben­sőbbnek.

Öltözete, minden egyszerűsége mellett, izlésteljes volt; s szabásra úgy mint szinvegyületre nézve kedvezőbb s összhangzóbb, — ha e kitételt koczkáztathatom, — annál a mit szemünk e nemben megszokott.

Midőn vasárnap először együtt men­tünk a templomba, oly ügyetlennek s dísz­telennek láttam magamat kedves nővérem mellett, hogy elpirultam, s alig mertem vele együtt az egyházba lépni.

De Ágnes maga nem is sejtette a válto­zást, mely vele történt, s minden tekintetben a jó, régi, szelid és szerény leányka volt.

Ha mi említettünk ilyesmit, Ágnes

mintegy csodálkozva nézett reánk, vagy ne­vetve azt felelte, hogy ez csak képzelődés.

Kész volt mindig velünk megosztozni a mivel birt, s bennünket arra tanítani a mit tudott.

A hat hét alatt, melyet velünk töltött, sokat tanultam tőle, minek jó hasznát vet­tem.

Ruhatáram is sokat nyert Ágnes ügyes keze által, mely mindig kész volt jó anyánk­nak s nekünk dolgozni, s roszul szabott köntöseinket átalakítani.

Mig én komolyabb tárgyakban tanácsá­val és segítségével éltem, addig Kina tánczleczkéket vett Ágnestől, s rövid idő alatt mind azt megtanulta mire Ehrenstein úr, akkor Pesten a divatos tánczmester, Ágnest másfél év alatt tanította.

Mintha tánczosnőnek született volna, oly könnyen s ügyesen mozogtak picziny lábai, oly kecsesei hajlott karcsú kis alakja, oly bájosan mosolyogtak piros ajkai. Olykor órákig mulatott az egész család, nézvénhogy tánczolja el a kis Nina a tánczokat, melyeket Ágnestől tanult, s még a dada is elhagyta a konyhát, s egy szögeletből bá­multa kis kegyenczét.

Igaz, hogy atyám ilyenkor nem egyszer csóválta fejét, mondván : hagyjatok föl már e bolondságokkal; Nina okosabbat tanul­hatna Ágnestől e bakugrásoknál; — de mindamellett ő is örömest nézte kis tündér­leánya tánczát, s inkább kötelességérzetből ejtette e megrovást mint valódi meggyőző­désből.

O is gyöngeségig szerette legifjabb s legszebb gyermekét; s Nina ösztönszerüleg érezte, hogy ő atyjával szemközt, többet merhet testvéreinél, s az igazat megvallva, nem egyszer visszaélt e szokatlan engedé­kenységgel.

Egy szép tavaszi napon ebéd után, együtt valánk mindnyájan az ebédlőben; s mig a dada járt s kelt, elhordván az ebéd maradványait, s rendbehozván a szobát, Nina tánczolni kezdett, és Ágnes a régi rekedt zongora előtt ült, melyet jó atyám szá­momra szerzett, s az angol quadrille-ket, s écossaiseket játszotta el, melyek akkor diva­toztak.

A dada végre kinyitotta az ablakot, hogy az ételszag eloszoljék, de alig dugta ki azon fejét, midőn egy fölkiáltása a meg­lepetésnek lebbent el ajkairól.

Jőjetek csak gyermekek — szólt fe­lénk fordulva — ángol lovasok vannak a vá­rosban; ni, ott jőnek, a piacz felől; halljá­tok csak miként ujjongnak az utczagyerkőczék.

Mindnyájan az ablakhoz futottunk, s valóban ott a távolban két lovas látszott, süni néptömegtől kisérve, kik mindig köze­lebb vonultak házunkhoz.

Ahogy közeledtek, jobban is ki lehetett venni e két különös alakot.

Az első hölgy volt, még pedig éltes, hogy ne mondjuk öreg, minek magas, száraz alakja, redőtelt arcza, s ősz haja nem igen illett volna angol lovasnőhöz.

Öltözete ódivatú, nankinből készült lo­vagló ruhából állt, de koránsem úgy szabva mint ez most szokásban van; hanem úgy hogy a hosszú szoknya két felől folyt le, sötét-pej erős lovát félig elfödvén; mert a koros hölgy közönséges nyergen ült; a most divatos an­gol nőnyergek csak akkor kezdtek haszná­latba joni; a lovagnő pedig úgy látszott leg­alább, még egészen a régi szokást követte.

Fején férfi kalap ült, hegyes álla alatt fekete szalaggal megkötve, s kezében jókora lovagló vesszőt tartott, melylyel időnkint egy-egy vágást adott azon utczagverkőczéknek, kik lovához közeledni mertek.

Utána jött egy vén lovász, kék kabát­ban vörös hajtókával, s háromszögű kalap­pal. Az öreg ember igen nagy, erős lovon ült, s előtte neme a kis párnazsáknak volt nyergéhez csatolva.

A lovász hosszú ostort tartott jobbjá­ban, melylyel folytonosan csattogott, — szid­ván a mindig növekedő tömeget, s akkorákát káromkodván, hogy az Öreg Boris egé­szen eliszonyodott.

Ezek nem angol lovasok; — szólt anyám ki mögöttem állt, kissé kihajolván az abla­kon; kellemetlen meglepetéssel hangjában; jer csak kissé ide Zsiga; — folytatá atyám­hoz fordulván, kit Boris fölkiáltása nem csalt az ablakhoz; s midőn atyám mellette állt, füléhez hajlott s azt súgta neki : — Ez alig ha nem nagynénéd, Kovács Zsuzsa.

Igazad van Klárim! — felelt atyám miután egy pillantást vetett a közeledőkre; — Mi a manó hozza őt ide, annyi év után, s e komédiás alakban. Az egész várost ide csődíti házamhoz!

Szedd Össze magadat Zsiga, kérlek; gyermekeinkért. Ne bosszantsuk fel újra az öreg leányt; tapasztalásból tudod, hogy so­káig szokott haragot tartani; — igy hang­zott anyám szelid szava.

Igazad van, Klári; de hidd el futó bo­lond ! akár mit csinálunk, még sem lesz ez a vén sárkány megelégedve; — mormogtaatyám; — bár este érkezett volna ide, sötét­ben; — folytatá rövid szünet után; — leg­alább nevetségessé nem tett volna ben­nünket.

Nem fognak soká nevetni az emberek; — felelt anyám mosolyogva; — gazdag sze­mélynek minden szabad, ezt oly jól tudod te mint én. De mindjárt kapunk előtt leend; menj elébe; nem merlek elkisérni, nehogy újra fölélesszem haragját.

Ezzel anyám visszalépett az ablakból, mig atyám elhagyta a szobát.

Isten hozta kedves néném! — szólt atyám oly hangon, mely kissé meghazudtolta sza­vait, segédkezet nyújtván az öreg nőnek, mig leszállt lováról; s ezt átadván Jankó­nak, ki gazdája után sietett. Aztán a lehető legnagyobb sietséggel vezette vendégét a házba, hogy véget vessen a tolongásnak, mely nőttön nőtt a kapu előtt.

Midőn a szobába léptek, anyám szives üdvözléssel fogadta vendégét.

Ki az? — kérdezte az öreg hölgy, atyámhoz fordulván, mintha sohasem hal­lotta volna hírét jó anyámnak.

Atyám összeharapta ajkait, elfojtván a szavakat, melyek azokra tolultak, s melyek alkalmasint nem igen udvariasan hangzot­tak volna; azután leküzdvén haragját eről­tetett nyugalommal felelt :

Ez kedves nőm, Szendrődy Klára.

Sötét pir futotta el anyám szelid arczát, jeléül annak, hogy mélyen érezte hívatlan ven­dége sértő magaviseletét; de egy tekintettel gyermekeire, összedte magát, és nyájas mo­sollyal, habár némi rátartással, ismételte üdvözletét.

Jól van, jól van, édes Öcsém; — felelt erre az öreg hölgy, nemével a pÖffeszkedő leereszkedésnek, mely felhajtatta a harag sötét pirját atyám arczába; — valóban el is felejtettem, hogy Zsiga öcsém házas ember, ha eszembe jut, aligha igy hívatlanul betop­panok hozzá.

Kár lett volna máshová szállni, kedves néném — felelt anyám nyájas méltósággal, kezét atyám karjára tévén, hogy lecsillapítsa haragját; — sehol se látták volna oly szíve­sen mint legközelebbi rokona házánál. Ha megengedi — folvtatá rövid szünet után, mely alatt az öreg hölgy nem látszott tisz­tában lenni feleletével — pillanatra távo­zom hogy ebédet hozassak föl, s szobáját rendbe szedjem, mert kétségen kívül eledel s nyugalomra leend szüksége, fárasztó útja után.

Fárasztó! —ismételte nagynéném, meg­vetéssel vegyült nedélylyel — nem tartozom a mostani ifjúsághoz, mely mindig fáradt és bágyadt; nem szoktam soha elfáradni!

De anyám már nem volt a szobában.

Ha Zsuzsa nagynéném mai napig, azaz -dik év, october hónap ötödikéig élt volna, váljon mit mondana a mostani fiatal­sághoz, ha már -ben is nem elég erős­nek és erélyesnek találta az akkorit. Pedig akkor még hire sem volt a nervozitásnak, iz­gatottságnak sat., melyekért mostani ifjaink és kisasszonyaink annyit látogatják a ten­geri fürdőket!

De térjünk vissza Zsuzsa nagynénémhez.

Állítása daczára, hogy sohasem szokott elfáradni, még is úgy látszik elég jól találta magát a kényelmes pamlagon, hová atyám vezette; s az asztalra tevén lovagló vesszőjét és kesztyűit, a nagy fekete selyem zsacskót, — melyet akkor ,,ridicule“-nek neveztek — s mely oldalán függött, vette elé; s abból kiszedvén egy meglehetősen összerücskölt főkötőt, leoldotta férfikalapját, s fölcserélte a főkötővel.

Szobájába vigyem kalapját s kesztyűit, édes néném? — szólt most Ágnes közelebb lépvén; mig mi, azaz Nelli, Nina és én, bá­multuk bátorságát, s még távolabb vonul­tunk az Öreg hölgytől.

Ágnes, ki gróf Bajnoki házánál, mely mindig tele volt vendégekkel, megszoktaidegenekkel érintkezésbe joni, sőt némileg a házikisasszoy szerepét magára vállalni, s e részben a szeles és könnyelmű Lóri hanyag­ságát kipótolni, nem volt oly zavarban mint mi, kik különben több bátorsággal birtunk nálánál; s jobban is tudta mit várhat a ven­dég a ház leányaitól.

Nem bánom; — felelt az öreg hölgy, elég röviden; aztán mintegy megkapatva Ágnes kedves megjelenésétől, kérdezte : s te ki vagy leányom?

Ezek gyermekeim, Zsuzsa néném; — szólt most közbe atyám, leküzdvén boszankodását; — ime, legidősebb leányom Ágnes, ez a második : Kata, aztán jőnek Nelli és Nina; ez pedig második fiam Gábor; — folytatá fivéremre mutatván, ki épen most lépett a szobába, visszajővén az istállóból. hol a lovak után látott volt; s aztán van még egy fiam, legidősebb gyermekem, ki már had­nagy a nádor-huszároknál.

Elegen vagytok; — jegyzé meg Kovács Zsuzsa, körülnézvén a szobában: — váljon szűk erszényedből hogy telik annyiaknak tartása.

Alkalmasint nem jutott nagynénémnek eszébe — gondolám — hogy a tartandó egyének számát még két személylyel és két lóval szaporította.

Talán atyámnak is olyas valami jutott eszébe mert fél mosolylyal felelt : — Isten­nek hála még egyetlen egyszer sem feküd­tünk le éhen, és sohasem szorultunk senkire.

Annál jobb; —jegyzé meg vendégünk — s úgy látom, ruházatban sem szenvedte­tek szükséget; legalább idősebb leányod úgy jár mint a gróf kisasszony.

Erre atyám megmagyarázta az öreg hölgynek Ágnes helyzetéit; mi alatt, hasz­nálván az alkalmat, kisuhantam a szobából, s anyámhoz siettem, hogy segítségére le­gyek.

Nagynéném, Kovács Zsuzsanna, öreg leány volt, még pedig gazdag öreg leány.

Miért nem ment férjhez, nem tudom csak annyit hallottam , hogy szülei halála után, nem akarván nagyatyám, egyetlen testvére házánál lakni , kinek nejével nem igen fért össze, visszavonult Kisújszállásra, hol édes anyja után csekély jószágrészt birt, mely akkor, tizenöt ezer váltó forintnyi tő­kével együtt, egész vagyonát képezte.

E jószágrészen kis alház létezett, alig jobb közönséges parasztháznál; ezt kijavít­tatta. igen egyszerűen kibútorozta, a jószá­got, mely eddig haszonbérlő kezében volt, beruházta; s letelepedvén e szűk házban, ő maga vitte csekély gazdaságát.

Iláznépe egy öreg szakácsnéból, egy szolgálóból, s az öreg lovászból állt, ki most is vele jött Debreczenbe.

Nem tartott sem ispányt, sem kulcsárt, de még gazdát vagy csürbirót sem; hanem ő maga, reggeltől estig, járt kelt a gazdaság körül, akár jó volt az idő akár rósz, s a mitő maga nem tehetett, azt lovászára, Tamásra bízta, ki valódi árnya volt úrnőjének.

Szántóföldjei elég messze esvén a hely­ségtől, Zsuzsa néném lovagolni tanult factotumától, Tamástól, s rósz paraszt gebén lo­vagolt napestig, egy jószágrészből a másikra; nem nagy örömére béreseinek s egyéb mun­kásainak, kik úgy féltek tőle mint a tűz tői; mert nemcsak nyelve, de keze is igen könynyen járt, s az utolsó oly erős és csontos volt, hogy nem szeretett senki avval köze­lebbi érintkezésbe jőni.

Az első években szomszédjai kinevették s kigúnyolták e sajátságos teremtést; s ezt annálinkább, mivel legkevésbbó sem kereste a helység többi birtokosai társaságát, sőt kerülni látszott minden ismeretséget.

De Kovács Zsuzsánna kisasszony jó­szágrésze lassanként nagyobb s nagyobb Ion; itt is vett hozzá egy darabot ott is; az­tán a legközelebbi határokra került a sor; s a hol csak egy darab jó föld eladóvá Ion, majdnem bizonyosan ő lett annak vevője.

Igaz, hogy az úgy darabonkint össze­vásárolt birtoknak egyes részei, szanaszét feküdtek három négy határban, mi más bir­tokosra nézve épen oly boszantó mint alkal­matlan leende.

Nagynéném azonban ezt nem bánta J egész nap nyeregben ült — most már jobb és erősebb, ha nem is szebb lovon — s vagy ő vagy az öreg Tamás mindjárt ott termettek a munkások sarkában; s midőn ezek azt gondolták, hogy a harmadik határ­ban van a két sárkány, egyszerre csak az öreg lovász káromkodásai hangzottak fü­leikbe, vagy úrnőjük lovagvesszője érintette vállaikat — nem a leggöngédebben.

így folyt ez évről évre. Kovács Zsuzsa földjei terjedtek; nyájai, gulyái szaporodtak; a kis parasztházból lassanként egyszerű de tágas mezeilak lett, ellátva minden szüksé­gessel, de egyetlenegy fényűzési czikket sem foglalván magában. Benne jól kormányzott s keményen tartott cselédség sürgött forgott, melynek főnökei azonban még mindig azöreg Tamás és Sára, a vén szakácsné valának, kik ide költöztek volt a laktulaj donosnővel az atyai házból.

A hogy a vagyon nőtt, ennek birtokosnéja is szeretetreméltóbbnak tetszett szom­szédjainak; s nem volt hiánya sem a ba­rátságos látogatásoknak ég meghívások­nak, sem a házassági ajánlatoknak, habár Zsuzsa nagynéném akkor már túlhaladta a negyven évet, s a mi kevés szépséggel bír­hatott fiatal korában, rég elvesztette.

Az elsőket tűrte az öreg leány ha ki nem kerülhette; az utóbbiakat csak igen rit­kán fogadta el vagy viszonozta; s a mi a házassági ajánlatokat illeti, azokat egyről-egyik igen röviden, s szárazon utasította vissza.

Atyám házassága épen nem tetszett nagynénjének, ki azt találta, hogy jó anyám családja sem elég régi, sem elég gazdag; s azért utolsó pillanatig ellenezte azt.

De atyám, kinek szülei akkor már neméltek, legkisebbet sem gondolt nagynénje ellenvetéseivel; miért ez annyira meghara­gudott, hogy menyegzője napja óta legki­sebb tudomást sem vett unokaöcscséről s fia­tal nejéről, kik egyszersmind legközelebbi rokonai is voltak; leveleikre nem felelt, és soha feléj ök sem jött.

Képzelhetni tehát atyám csodálkozását nagynénje megjelenésén házánál; majdnem húsz évi elidegenülés után; még pedig ily feltűnő , vagy jobban mondva nevetséges modorban.

Ha jó, szelíd anyám, ki mindig és min­denben csak gyermekei javát s jövőjét tartá szemelőtt, nem csitítja atyámat ez alkalom­mal is, alig ha össze nem koczczan nagynén­iével; mert ő is jó részével birt azon heves­ségnek és makacsságnak, melyek fővonásai voltak az agg leány sajátságos jellemének.

De anyám pillanatig sem felejtette sze­génységünket s nagynéném gazdagságát, kinek mint mondám, mi valánk legközelebbirokonai; s remélvén, hogy vagyonos nagy­nénje talán tehet valamit gyermekeiért, mindenképen azon volt, hogy a jó egyetértés ne bomoljon föl újra.

V.

Nagynéném ezúttal egy egész hetet mu­latott házunknál, s ezen idő alatt nemcsak hogy kibékült atyám házasságával, hanem úgy látszott, hogy jó anyámat még nagyon is megszerette.

Nem tudom mi okból, de eddig mindig azt hitte az öreg leány, hogy anyám hanyag s vesztegető háztartásában, és sokat költ ru­házatra s egyéb fényüzési czikkekre.

Honnan eredt e tévedés, nem tudom; de annyi igaz, hogy e rögeszme volt leginkább oka azon ellenszenvnek, mondhatnám gyűlöletnek, melyet eddig szegény anyám iránt tanúsított.

Azt sem tudom, mi bírta e makacs jellemet azon elhatározásra, hogy egyszerre mint hivatlan vendég azon családba lépjen, me­lyet hosszú éveken át úgy szólván megtagadott; igaz, hogy épen akkor vásár lévén Debreczenben, talán vásárlások végett Ion kénytelen Debreczenben mulatni, s kényel­mesebbnek s olcsóbbnak vélte unokaöcscse házánál lakni, mint valamely piszkos és drága fogadóba szállni.

De másrészt húsz év alatt sok vásár tartatott Debreczen városában, és Kovács Zsuzsanna kisasszonynak egyszer sem jutott­eszébe hozzánk szállni, azért inkább valami uj szeszélynek — korántsem ritka vendég e különös lény kedélyében — tulajdonítom e rögtöni elhatározást.

Látván hogy szerény háztartásunkban a legnagyobb rend, tisztaság és takarékoszág van napirenden, hogy anyám soha sem hever, és napestig dolgozik és fáradozik; ta­pasztalván hogy ott, hol egy egész életen át ellenségeskedést és gyülölséget vetett, most csak szivességet és előző udvariasságot arat, és hogy ez főleg jó anyám műve, egyszerre egyik végletből a másikba szökött; s a menynyire gyűlölte s megvetette eddig a kedvesnőt, annyira szerette és dicsérte őt pár nap múlva.

Atyám csodálkozott — de ismervén nagynénje számtalan sajátságait, egyetlen szóval sem árulta el kellemetes meglepeté­sét, hanem úgy vette az egész dolgot, mintha ennek úgy, és nem másként kellene lenni.

A ház gyermekei közt nagynéném legkevésbbé szerette Gábor testvéremet, kit foly­tonosan tétlenséggel és könnyelműséggel vá­dolt; s leginkább Nellit, kiről azt állította, hogy lelkileg és testileg hozzá hasonlít.

Ezen állítás első tekintetre kissé koczkáztatottnak látszott; főleg ha szemünk a . száraz, kecstelen, őszfürtű aggleányra, s mellette a kis, eleven, barna, csinos Nellinkre esett. De mindamellett volt ebben némi igazság, melyet a következő évek mindinkább napfényre hoztak.

Ágnes, Nina és én ritkán éreztük magunkat egészen jól Zsuzsa nénénk jelenlété­ben, s Gábor testvérem, tizenhat éve da­czára, nem járt e részben jobban mint mi.

Az öreg leány szeme oly éles és átható volt, hangja oly száraz és zsémbes, szavai oly gúnyosak, hogy mindig úgy tetszett ne­künk, mintha bíróság előtt állnánk, ha a szo­bában volt.

De Nellivel egészen másként állt a do­log. E bátor gyermek nem tartott soha sem­mitől, s igy tekintélyes nagynénje jelenléte sem birta Őt zavarba hozni. Ennek termé­szetes következése az volt, hogy mig a többi, kizavarva nyugalmából, ügyetlen és feszes Ion, Nelli megtartotta hidegvérét, és csak oly ügyesen mozgott, s oly fesztelenül csevegett mint máskor.

Emellett Nelli hajlamai nagyon hasonlítottak nagynénénkéihez, s inkább férfiasak mint nőiesek voltak.

Szokott kirándulásai alatt az istálóban barátságot kötött nemcsak az öreg Tamás­sal, kinek szava sulylyal birt úrnője előtt, de még lovaival is; s nem egyszer ezeknek egyikén vagy másikán sétalovaglásokat tett a tágas udvaron; mig Tamás bácsi, ahogyJankó az öreget nevezte, a ló kantárát tartva kezében, mellette félórákig elügetett, úgy hogy a verejték nagy csöppekben állott redőteljes homlokán, s lélekzete kifogyott.

Ily gyermek kellene nekünk Kisújszál­lásra; — szólt olykor széles mosolylyal úrnő­jéhez — mindjárt vígabb volna a ház. Hej be hamar megtanulna lovagolni; s pár év múlva csakugyan segítségére lehetne a tens kisasszonynak a gazdaságban. Eles szeme van, s jól pereg a nyelve; csak úgy tartaná rendbe a béreseket mint a kisasszony maga.

Nagynéném ilyenkor elnevette magát de nem felelt semmit.

Mikor végre elbúcsúzott tőlünk — jól megajándékozván a cselédeket — atyámhoz fordult még egyszer, midőn már nyergében ült, s mondá : — Jövő tavaszkor visszajö­vök öcsém, s akkor magammal viszem Nellit pár hónapra, Kis-üjszállásra.

Most bús és aggodalomteljes hetek és hónapok álltak be, családunkra nézve.

A háború dühöngött; egy ezred a másik után vonult ki az országból, hogy részt vehessen a csatákban; s Lajos testvérem ezrede is parancsot kapott az indulásra.

Atyám, bár nem csekély aggodalmat érzett ha a sanyaruságok és veszélyek jutot­tak eszébe, melyeknek legidősebb fia ki leend téve; még is örült egyszersmind az alkalom­nak, mely előtte nyilt, kitüntetést s előlépte­tést szerezni. Sőt olykor annyira félhevült e gondolatra, hogy ha sánta lába lehetlenné nem teszi a dolgot, alkalmasint ő maga ismét szolgálatba lép.

Anyám keveset gondolt e szomorú idő alatt a kitüntetéssel s előléptetéssel, de an­nál többet a fenyegető veszélylyel; miről halvány arcza s bágyadt, olykor kisírt szemei, elés: olvashatókig tanúskodtak.

Még kissé tétlen s mindent könnyű vállra vevő Gábor testvéremre sem hibázta el e harczias időszak hatását, mert mindjárt

elhatározta magát, hogy ő is katona leend, ha ez elhatározás nem is tartott tovább pár óránál, vagy legfeljebb egy napinál.

Ilyenkor atyám kissé megvető mosolvlyal szokta testvérem hősies beszédét hallgatni, mig végre pár komoly szóval véget vetett annak.

Nem ily anyagból mint te, Gábor fiam — igy szólt atyám ilyenkor — gyuratnak a ió katonák. Fogd meg az eke szarvát, s örülj ha e békés foglalatosságnak derekasan megfelelsz. Háborúban keveset ér a szalmatűz.

Erre Gábor boszankodva elfordult, de nem mert egyetlen szót is felelni; mert atyámmal nem lehetett ám szembeszáHarn; nem hasonlított a mai nap divatos szüleihez, kik alázatosan hallgatnak ha gyermekeik, olykor elég sületlenül, szónokolnak és okoskodnak.

Es valóban atyámnak igaza volt. Gábor, habár a legjobb, legkedélyesebb fiuk egyike, nem birt sem akaraterővel sem kitartással; s a hol e két tulajdon hiányzik, miklehetünk egyebek, mint a sors lapdái, me­lyeket egyszer fölvet az ég felé, máskor félre dob az életutnak sáros árkába.

Mi leányok is csendesebbek voltunk szo­kottnál. Igaz hogy zsenge korunknál fogva nem birtuk egész terjedelmében fölfogni a veszélyt, melynek a ház legidősb gyermeke volt kitéve; de szüléink nyugtalansága, olykor levertsége, hatott reánk, mint a köze­ledő égiháboru az egész természetre szokott hatni.

Az első idő alatt, miután kimozdult az országból bátyám ezrede, levelei még elég sűrűn érkeztek; sűrűbben szokottnál, mert Lajos jól tudta, hogy aggódnak szüléi. De a hogy a harczmezőhöz közeledtek, ritkábban jöttek a várva várt levelek, s végre egészen kimaradtak.

A híres lipcsei csata eredményét, meghozták a lapok, s mi megtudván, hogy a ná­dor-huszárok abban résztvettek, a legkínosabb nyugtalanságban voltunk.

E gyötrő bizonytalanság sokáig tartott,mert ez időben nem röpültek a hirek villanysodronyon mint most, s hosszú hetek teltek el, inig az ezredek otthoni tartalékszázadaik­ban megtudták az elestek, megsebesültek és hiányzók neveit.

Atyámnak egyik régi pajtása, ki most a nádor-huszároknál, s az ezred kimozdítá­sakor épen fekvő beteg volt, e körülmény következtében a tartalékszázadba (dépotba) tétetett át; evvel atyám levelezésben állt; s tőle várt leginkább tudósításokat Lajosról, mert a csekély számú hírlapok akkor még nem voltak oly pontosak a részletek közlésében mint most.

Az óra, melyben atyám szokott reggeli sétájából a postára visszajött, egy idő óta fontossá Ion az egész ház előtt; s nem volt nap , hol egyik vagy másik közülünk nem várta az ablak mellett, vagy a kapu előtt, mig szegény anyám szokott helyén a pamlagon ült, látszólag kötéssel vagy varrással elfoglalva.

Látszólag mondom; mert mig ujjai gépileg mozogtak, gondolatjai messze, messze voltak munkájától, kedves, forrón szeretett elsőszülöttjénél, fohászkodván Istenhez, hogy mentse meg gyermekét a veszélytől.

Egy reggel atyám tovább késett szo­kottnál. Én, munkámmal kezemben az ablak mellett ültem, s nem egy sovárgó tekintetet vetettem az utczára, hol ez órában kevés ember járt; de atyám csak nem jött.

Nyisd ki az ablakot Kata — szólt végre anyám, ki már félóra óta nyugtalankodni kezdett — igy; — most messzebbről halljuk atyád botja kopogását.

De atyám nem jött.

Végre, midőn már mindketten lázas in­gerültséggel hajoltunk ki a tágra nyílt abla­kon, éles szemem messziről kémei te ki atyám alakját.

De minő lassan jött, — minő gyakran állt meg, botjára támaszkodván mind két kézzel, mig feje lehajolt széles mellére, s szemei a földre voltak szegezve.

Nem is mertem anyámnak megmondani hogy jő.

Végre ő is, rövidlátó szeme daczára, észrevette közeledését.

« Ott jő atyád! — kiáltott föl, mig egy futó sugára az örömnek villant át szenvedő arczán; — de minő lassan halad! Fuss csak elébe Katám s tudd meg tőle vett-e levelet?

Engedelmeskedtem, s elhagytam a szo­bát ; de mintha ólom függött volna lábaimon, oly nehezen mozogtam; úgy hogy anyám, midőn az ablak alatt elhaladtam, reám kiál­tott : Kata, Kata! ne légy oly rest, siess kissé!

Atyámhoz értem anélkül, hogy ő észrevenné közeledésemet, s annyira el volt me­rülve gondolataiba, hogy kénytelen valék kezemet karjára tenni, s igy figyelmét ma­gamra vonni.

Te itt Kata? — szólt mintegy fölébredve nehéz álomból — mit csinálsz az utczán?

Anyám küldött édes atyám elébe, hogy tudjam meg vett-e levelet?

Vetnem — nem vettem lvvele t —

felelt atyám akadozva; s pillanatnyi hallga­tás után tévé hozzá — maradj mellettem majd magam fogok anyáddal beszélni.

Szivem majdnem hallhatólag vert — de nem mertem szólani; éreztem ösztönszerüleg hogy sötét felhő függ házunk fölött, s minden perczben tartottam a vész kitöré­sétől.

Végre haza értünk s már a tornáczon találkoztunk anyámmal, ki nem tudott a szo­bában maradni.

Van-e levél Zsiga? — kérdezte mohón.

Van! —felelt atyám némi habozás után, halkan, s bizonytalan hangon.

No s mit tudsz Lajosról? — szólt anyám összekulcsolt kezeit szivére nyomván, mintha lecsendesítni akarná annak hevee lüktetését.

Semmit — azaz —

Oh szólj, szólj! — kiáltott föl anyám,közelebb lépvén atyámhoz — ne kínozz to­vább — tudom, érzem, hogy rósz hirt vettél — fiam elesett! — tévé hozzá alig hallhatólag, míg halálravált arczát elfödte két ke­zével.

Nem!

Sebet kapott?

Nem tudom!

Tehát mi történt, mi történt — oh szólj - Magam sem tudom! — felelt végre atyám tompa hangon — Lajos neve a hiány­zók közt van!

Anyám a fáihoz tántorgott, s darabig csendesen maradt elfödött arczczal, mig atyám bús tekintete a szeretet s részvét leg­bensőbb kifejezésével függött rajta.

Végre anyám föltekintett.

Zsiga — szólt atyámhoz fordulván, tört hangon — mi történt fiammal? él-e még? el van-e fogva? megsebesíttetett? — meg kell tudnom. Még ma indulok a harcz terére.

Klárim, Klárim mit beszélsz ? — hiszen ez lehetetlen! — felelt szegény atyám.

Miért? — sikoltott föl anyám — nincs lehetetlenség egy anya előtt, ki fiát keresi.

Ezzel eszmélet nélkül atyám karjai­ba borult, mig ijedt kiáltásaim által figyel­meztetve, testvéreim s a cselédek összefutottak.

VI.

Ha anyám egészsége nem szenvedett volna már ezelőtt a kínos nyugtalanság ál­tal, melynek a háború kitörése óta áldozata volt, a hír, hogy fia neve a hiányzók közt van, talán nem hat oly leverőleg kedélyére; mert hiszen a foglyok közt lehetett, kikkel az ellenség jól szokott bánni, vagy eltévesz­tette útját s csak később került ismét ezre­déhez, mi szintén nem tartozott a rendkívüli esetekhez.

De kedélyének hosszas feszültsége, melynek e tagadhatatlanul aggasztó tudósí­tás nemcsak véget nem vetett, hanem azt még növelte, több volt mint a mennyit sze­gény anyám ereje elbírhatott; s hetek múl­tak el míg ágyát elhagyhatta újra.

Pedig anyám nem is tudta a vett levél

Családélet. Iegész tartalmát, mit neki elárulni atyám méltán vonakodott.

Volt ebben egy körülmény emlegetve, melyet mindenesetre igen nyugtalanítónak lehet mondani.

Testvérem strázsamestere ti. látta meszsziről a hadnagyot lovával együtt elesni; de a csata épen e pillanatban annyira dü­höngött, hogy lehetetlen volt azon helyhez közeledni, hol e baleset történt.

Későbben, minden {igyekezet daczára nem sikerűit sem e hű embernek, sem a fő­tiszteknek kik Lajost egyről egyig szerették, ennek nyomába akadni. Hetek múltak el, és senki sem tudta mi történt vele.

Hullája nem találtatott a csatatéren, a sebesültek közt sem volt, s a foglyok névso­rában neve nem létezett. Barátjai aggódtak s azt kérdezték egymástól, váljon hová lett pajtásuk ?

E körülmény következtében atyám el­határozta magát, hogy útnak indul, még pe­dig halasztás nélkül, a főhadiszállás állomá­sára, s ott személyesen mindent el fog kö­vetni, hogy fia sorsa fölött tisztába jöhessen.

Ha jó atyám gazdag ember, nem lett volna könnyebb dolog mint e tervnek vég­rehajtása; de mennyit kell szegényebb sor­súnak küzdeni, mig ily esetben szive sugal­latát követheti, ha ez csakugyan végre si­kerül !

Szerencsére atyám gazdag volt jó bará­tokban, ha nem is vagyonban, s ezeknek se­gítségével pár nap alatt sikerűit az útra szükséges pénzösszegnek birtokába jutni; mi akkor, midőn vasutak még nem hálózták keresztül Európának majdnem minden or­szágát, sokkal tekintélyesebb volt, mint a mennyivel most beérné az ember.

Ötödik napon a baljóslatú levél vétele után atyám búcsút vett családjától; Gáborra és reám, mint lionn lévő gyermekei legidősbikeire,bízván a gazdaságot és jó anyám ápolá­sasát, ki még mindig fekvő beteg volt. Az öreg Borisra pedig és Jankóra a háztartást s az istállót.

Kata kisasszony, — szólt az öreg huszár, körül-belől három héttel atyám elutazása után, midőn egy reggel kijöttem anyám szo­bájából, hol az éjnek nagyobb részét átvir­rasztottam ágya mellett — Kata kisasszony, nem tudja-e hol van Gábor urfi ?

Nem Jankó; mi okon kérdezi kend?

Tegnap) este nem jött haza, egész éjjel honn nem volt — felelt az öreg ember fejcsó­válva — és senki sem tudja hová ment, mit csinál? a tegnapi napnak egy részét pár fia­tal emberrel, régi iskolatársaival töltötte az ökörfogadóbeli kávéházban; de estefelé el­tűntek onnan és senki sem tudja hová men­tek. Jaj nekem, mit mondana a kapitány úr ha mind ezt tudná?

Megvallom, kissé megijedtem, habár ti­zenkét éves korunkban még könnyű vállraszoktuk az ily dolgokat venni. De az utolsó év igen komoly vala családunkra nézve, s kedélyemet is megérlelte, idő előtt.

Aztán Gábor testvérem, jó szíve s be­csületes lelke daczára, mindig némi nyugta­lanságban szokta azokat tartani, kik legközelebben álltak hozzá. Oly gondatlan volt, s oly könnyű természetű, hogy mindjárt vala­mi bajba s alkalmatlanságba keveredett, ha nem is saját hajlamai, hanem többnyire paj­tásai által, kik gondatlan terveinek, s barát­ságos reábeszéléseinek soha sem tudott el­lenállni.

Váljon hol töltlieté az éjét most, midőn tudta, hogy anyánk beteg és atyánk messzi utón van ?

Talán a tanyára ment, s ott maradt éj­szakára; — mondtam végre, némi gondol­kozás után.

Isten ments, ha ezeket a szilaj fiukat magával vitte, kikkel tegnap töltötte idejét — jegyzé meg Jankó hirtelen — még baj történik ott.

Hogy tud kend igy reám ijeszteni Jankó — feleltem boszankodva, de mindamellett kissé borzadva is — mindig a falra festi az ördögöt.

Hiába boszankodik Kata kisasszony — ha Gábor urfi oly csendes és meggondolt volna mint maga, nem törném az ily félel­mekkel árva fejemet. De itt is mindig nyi­tott pipával járna az istállóban, ha kereken meg nem tiltanám.

Tudom mit csinálok — folytatá pár perez után, mi alatt fölváltva fejét vakarta s baju­szát pödörgette; — felülök az Okosra, — úgy sincsen most semmi dolga ezeknek a lovaknak —, s kimegyek a tanyára.

Avval elhagyta az öreg hű cseléd a szo­bát , s nemsokára azután lova dübörgését hallottam ablakaink előtt.

Pár óra csendesen telt el; anyám, kissé jobban érezvén magát, szundikált a nyugtalan éj után; én pedig, miután reggelijéről gon­doskodtam, az ebédlőben telepedtem le, szo­kott szögletemben a végső ablak mellett, skönyveimet, Írásaimat kezdtem forgatni, me­lyeket az utolsó hetek alatt kénytelen valék nagyon is elhanyagolni.

Nelli és Nina iskolában voltak még, honnan csak tizenkét óra tájban szoktak hazajőni, igy tehát szokatlan csendnek örültem.

Egyszerre kinyilt az ajtó, lassan és óva­tosan, és mikor nyikogása által figyelmez­tetve föltekintettem, abban egy alakot lát­tam, melyet első pillanatban Gábor testvé­rem lelkének tarthattam volna, oly halálsá­padtak s buták voltak vonásai.

Az Istenért mi lelt téged! — kiáltottam föl halkan, nehogy jó anyámat a mellék­szobában fölébreszszem — s fölkelvén ülésem­ből, hirtelen a jött elé siettem.

Oh Kata, Kata, végem van! zokogott a szegény fiú a pamlagra dőlvén s arczát két kezével elfödvén.

De mi történt? mi a baj? — nógattam őt közelebb lépvén, s kezeit erővel elhúzván halvány arczáról.

Mi a baj? mi történt? — ismételte Gá­bor kérdéseimet, s fölegyenesedvén fekvő helyzetéből, nemével a kétségbeesésnek né­zett szemeim közé — az, hogy a tanya fölgyult, hogy minden elégett, ház, pajta, is­tálló, szérüskert, marhák, sertések, — min­dennek vége van! — s én vagyok annak oka, én — én egyedül! Oh bár én is oda égtem volna!

Irgalmas Isten! — kiáltottam föl, s fü­leimnek alig hittem—— tehát Jankónak igaza volt; csakugyan baj történt!

Jankó! ne is említsd nevét Kata! — ha ő nincsen, végem van — s mind az, mitől annyira irtózom, nem áll többé előttem!

Most Nelli s Nina rohantak be a szo­bába. Ok, hazajővén az iskolából, az utczán már hirét hallották az égésnek, s most alig birtam őket lecsendesítni, s Gáborral együtt más szobába csalni, nehogy felkiáltásaik s jajgatásaik megijeszszék a beteget, ha ez fölébredne.

Itt, számtalanszor félbeszakíttatva a két leány kérdései, az öreg Boris jajveszékléseiés saját kétségbeesése által, végre elbeszélte Gábor a mi történt.

Az előbbi nap reggelén két régi iskolatárssal találkozott történetesen a városban, mikor a postára ment, hová most mindennap szokott járni, atyám várva várt levelei után.

Nem kapván ott semmi levelet, darabig együtt sétálgattak az utczákon, s épen elmenvén az ökörfogadó előtt, két társa unszolására, Gábor velők együtt a kávéházba ment, s pár órai ott mulatósok alatt, ugy látszik nemcsak kávét hörpölgettek, hanem egyéb, kevésbbé ártatlan italokat is. Aztán elhagyván a kávéházat, kissé mámoros álla­potban, az utczán atyám egyik béresével ta­lálkoztak, ki szalmát hozott volt a városba s most üres szekérrel visszatért a tanyára.

A három fiú fölült a szekérre, s nemso­kára künn a tanyán voltak, hol a pajtagazda feleségével vacsorát főzettek maguknak. Ezt elköltvén, pár czilinder uj bor társaságában, még jobb kedvok támadt, s dalolva s nevetve fóljárták az egész tanyát, természetesen égőpipával szájukban, mert Gábor testvéremben is megvolt a díszes szokás, folytonosan nyakgatni a pipát, mint a kis gyermek a szopókát.

Alig esteledett, s a három pajtás, kifáradva a nap fontos teendői által, visszavo­nult azon egyszerű szobába, hol atyám oly­kor, aratás idejében, az éjszakát tölteni szok­ta ; s nem bajlódván vetkőzéssel, ketten az ágyra dőltek, mig a harmadik székekből ala­kított magának, jólroszul, fekhelyet; s nem­sokára mind a hárman mélyen aludtak.

A tanya többi lakói is lassanként lenyugodtak, s minden csendesen maradt körül-belől egy óráig éjfél után; midőn a pajtagazda fölébredvén, különös dübörgés és re­csegés által, ijjedten ugrott föl ágyáról, mert künn minden vakító világosságban úszott, e fullasztó füst töltötte be szobáját.

Ab lakhoz futott a rémült ember : az ólak lángban álltak, s a tűz szemlátomást tovább harapózott.

Zajt ütött, kevés perez múlva mindenkitalpon volt, még a három mámoros ifjú is, kiknek könnyelmű vigyázatlansága alkalma­sint oka volt e rémitő szerencsétlenségnek.

Nemsokára a legközelebbi tanyák lakói is sietve jöttek segítségökre. Vizet hoz­tak a gémeskutakból csebrekbe, fazekakba, korsókba, mindenbe a mit előkaphattak; mindent elkövettek, mit ijjedtségökben ki­gondolhattak — de hiába! A fölkelő nap sugárai füstölgő romokra öntötték fényöket, s még a marhák s egyéb állatok is odavesz­tek, az átalános rémülésben és tapasztalat­lanságban.

Mindenki mozgott, kiáltott, parancsolt — de senkisem birt hideg vérrel, mi egye­dül segíthet ily alkalommal; s igy minden veszve volt.

Gábor testvérem, kijózanodva mámorá­ból az ijedtség és aggodalom által, többet dolgozott mindegyiknél, érezvén, hogy aligha ő nem oka az egész szerencsétlenségnek. És midőn végre látta, hogy segítni nem le­het a bajon, midőn ssját szemeivel meggyőződött a kár nagyságáról; kétségbeesése ha­tárt nem ismert, főleg ha atyja hazaérkezése jutott eszébe.

Atyja — ki a tanyát s gazdaságot reá bízta, s ki most, mindenből kifosztva találandja magát visszaj övetelekor!

E gondolat oly kinos volt, hogy a könynyelmü de jó és becsületes fiú, egészen elveszté eszméletét; s a fájdalomnak s kétség­beesésnek őrületes felfokozottságában, melylyel oly gyakran találkozunk könnyelmű jellemeknél, azon eszmére jött, hogy véget vessen életének, csakhogy kikerülhesse gon­datlansága szomorú és aggasztó következéseit.

Félre lopózott tehát az embertömegből, mely fohászkodva s jajveszékelve gyűlt volt össze a ház romjai előtt, s keresztül sietvén, a félig elégett náddal, fadarabokkal s hamuval megtöltött udvaron, a gémes kút­hoz rohant, s fölmászván annak párkányára egy ugrással a nedves örvényben, véget akart vetni életének, midőn egy erős kéz megfogtakabátja gallérát, s visszarántván őt az udvar meleg homokjára, egy dörgő hang szólalt fü­lébe :

Nem szégyenli e gyáva tettet, Gábor urfi? — ha már annyi kárt és aggodalmat okozott szegény atyjának könnyelműsége által, legalább legyen elég bátorsága hibáját bevallani, és súlyos következéseit együtt vi­selni családjával, mint férfihoz illik.

Az öreg Jankóé volt e hang, s testvérem elnémulva megszégyenűlésében, csendesen hallgatta a becsületes régi szolga leczkézését, és szótlan követte őt.

Lázas ingerültsége a vén huszár prózai szemrehányásai által le Ion hűtve, s némileg magához térvén, hasonlóul engedelmeske­dett, midőn Jankó azt mondá neki: üljön föl a lóra s térjen vissza a városba; hozzá tévén hogy meg ne ijeszsze beteg anjyát, s csak nekem adja tudtomra az egész balesetet.

Ez megtörtént, akadozva, sóhajok és kínos kitörések közt; aztán együtt ültünkmi testvérek, némán, busán, elkeseredve, nem is tudom meddig.

Végre Boris, ki visszatért volt konyhá­jába, bedugta fejét az ajtón és szólt :

Kata kisasszony a tensasszony fólébredt, s maga után kérdezősködik. Jaj — hogy fogjuk szegénynek meg mondani a mi történt?

VII.

Igaza volt Borisnak. Szegény beteg anyámnak megmondani mi történt, nehéz, nehéz föladat volt; s akár hogy vigyáztam, akár minő óvatosan beszéltem el mindent, még is oly nagy volt a csapás, hogy az alig lábbadozó ismét roszabbul lett; s midőn atyám négy hét múlva hazaérkezett, megijjedt jó anyám kinézésén, ki napjában csak pár órát tudott ágyán kivül maradni, s inkább csontvázhoz hasonlított mint élő lényhez.

Egyik oka ennek az volt, hogy atyám levelei nem hoztak soha hirt eltűnt Lajo­sunkról; s kénytelen Ion végre családjához visszatérni, anélkül hogy hosszú és költséges utjának czélját elérte volna; mert fijáró] most csak oly keveset tudott mint akkor, midőn Debreczent elhagyta.

Mintha a föld elnyelte volna, igy tűnt el nyom nélkül a szegény fiú.

Súlyosak voltak a napok, melyek most reánk nehezedtek. A ház legidősb gyermeke elveszve; anyánk, a tevékeny háziasszony, oly gyönge és szenvedő, hogy szobáját alig hagyhatta el. Atyáink lenyomva szellemi s anyagi bajok által, s Gábor testvérem, a máskor oly vidám fiú, leverve az elkövetett ballépés öntudata s atyja haragja által, ki nem tudott oly könnyen megbocsátani an­nak, ki családja anyagi jólétének könnyelműsége által véget vetett — ezek voltak most háziéletünknek fővonásai.

Hogy mi leányok is osztoztunk a közös levertségben, természetes; és az egykor eleven és vidám ház, most többnyire oly csendes volt mint a sír, kivéve ha Nellinek csengő hangja s erélyes mozdulatai némi életet kölcsönöztek annak némelykor.

Nelli volt az egyedüli a háznál, ki még nevetni és csevegni tudott e nehéz napok alatt; és ha a többi olykor csodálkozott isfékezhetlen vidámságán, még is jé hatással volt az mindnyájunkra.

Atyám napjait most többnyire künn töl­tötte a tanyán, s ha estefelé haza jött, közönségesen oly rósz kedve szokott lenni, hogy szólni sem mert egyikünk is jelenlétében — kivéve Nellit, kit bátorsága nem hagyott el egy könnyen.

Leczkéimnek most vége volt, nemcsak mivel szüleim nem tudtak többé ezekre köl­teni, hanem azért is, mivel nekem, mint leg­idősebb leánynak a háznál, anyám helyét kellett a mennyire csak lehetett, kipótolni, s következőleg tanulásra csak kevés időm maradt.

E szomorú napok alatt az öreg Boris és Jankó, a huszár, valódi kincsek voltak a háznál, kik mindig valami uj nemét a költségkimélésnek találták fél, s annál több szor­galmat s készséget mutattak, minél kisebb mértékben tudta gazdájok szolgálataikat megjutalmazni.

Hol lehetne most honunkban ily szolgá­kat találni?

De minden szorgalmunk és áldozatkész­ségünk mellett atyám alig birta volna a ta­nyát újra fölépíteni, a gazdaságot nyelbe ütni, az útjára fölvett pénzösszeget visszafizetni, s a háztartást csak a legnélkülözhetlenebbel is ellátni, ha váratlan segély nem érke­zik; még pedig oly oldalról, melyről nem is reméltük azt.

Pár héttel atyám visszaérkezése után, estefelé Nina, Nelli és én, anyám szobájában időztünk. A beteg — mert még mindig an­nak lehetett szegény jó anyámat nevezni — nagy párnás székben ült, kötéssel kezében, de mely mindjárt kiesett abból, oly nagy volt még gyöngesége.

En harisnyát foltoztam — a legkelle­metlenebb de egyszersmind legszükségesebb munkák egyike, szegényes háznál — Nelli varrogatott, mire csak most adta gyakrab­ban, de elég kedvetlenül, árva fejét, és Nina játszott.

Nina, a bájos kis teremtés, még most is szabadalmazott személy volt a háznál, kiért mindenki örömest fáradozott, s kinek utjából mindnyájan igyekeztünk minden tövist eltávolítni.

Oly csendesség uralkodott a kis hézag­ban, hogy az ebédlőben függő nagy falórának perczegése behangzott hozzánk, s még a legyek halk röpdesését is kivehettük.

Egyszerre kinyílt az ajtó s azon szokatlan csendességgel lépett be az öreg Boris.

A ,,dada“ t. i. közönségesen nem épen csendesen szokott mozogni, sőt ellenkezőleg; s ez volt főleg oka annak, hogy anyám betegsége óta jobban szerette ha én végzek körűié mindent Boris helyett, ki különben kedvencz cselédje volt.

Kata kisasszony, jőjön csak pillanatra a konyhába, — szólt Boris halkan.

Valami baj van-e újra aháznál? — kér­dezte anyám nyugtalanul, mig sötét pir fu­totta el halvány arczát.

Nincs semmi baj, tensasszony, — felelt

Boris nyugtatólag — csak a vacsora miatt szeretnék Kata kisasszonynyal beszélni.

Jövök Boris; — feleltem én, oly nyugottan mint csak tehettem; s félretévén munkámat, Borissal együtt elhagytam a szobát.

De alig húztam be annak ajtaját magam után, már is hirtelen kérdeztem : — Az Is­tenért Boris mi történt? tudom hogy nem a vacsora az miről szólni akar. — A hű némber vonásaiból láttam, hogy valami szokat­lan történt a háznál.

Igaza van, Kata kisasszony; csak azt akartam magának, mint a legokosabbnak a háznál mondani, hogy az öreg Tamás, Zsu­zsa kisasszony lovásza, megérkezett, egy nagy csomó Írással a tens ur számára; s hogy talán jobb volna erről nem szólni a tensaszszonynak mig az ur haza nem jő. Hiszen jól tudja minő könnyen megijed most édes anyja.

Tökéletesen jóváhagytam Boris óva­kodó cselekvését, s a konyhába mentem, hogy magam szóljak az öreg lovászszal, kiott már Falatozott, a tiszta konyhaasztal mellett.

Hogy van Zsuzsa néném? — kérdeztem az öregtől, nem engedvén, hogy fölhagyjon vacsorájával.

Jól van; köszönöm a kérdést; — felelt a vén ember, szemeivel csiptetve; — s re­mélem, hogy e csomó itt — folytató a szá­mos pecséttel ellátott csomagra mutatván, mely tányéra mellett hevert — a tensaszszonynak is kissé jobb egészséget hozand. Sokat búsultunk mi, Kis-Ujszálláson, a sze­rencsétlenségen, mely a kapitány urat és családját érte.

Hát maguk tudták mi történt ? — kér­deztem, kissé meglepetve; mert atyám nem irt bajainkról semmit nénjének, tartván at­tól, hogy Ő az ily tudósítást annyiba vehetné, mint segély utáni folyamodást.

Rósz hír messze szárnyal; — felelt az öreg Tamás; — már hetek óta mindent tudunk.

Át akartam tőle venni a csomagot, deészrevevén szándékomat az öreg ember, reá tette hirtelen a kezét s fejcsóválva, mintegy mentegetőzve, szólt :

Nem, nem, Kata kisasszony; csak a ka­pitány úrnak magának szabad e csomagot átadnom; Zsuzsa kisasszony keményen reám parancsolt.

Visszatértem anyám szobájába, s meg­vallom nem csekély kíváncsisággal vártam atyámat. Levél, még pedig inkább csomag­hoz hasonló levél Zsuzsa nénénktől, oly rendkívüli, vagy jobban mondva, oly hallat­lan dolog volt, hogy nem csoda ha régi gyöngeségemnek tág ajtót nyitott.

De épen ma későbben jött atyám haza a szokottnál; s azért, midőn szekere zörgé­sét hallottam, nem birtam helyt maradni, hanem hirtelen elhagyván a szobát, elébe szaladtam az udvarba.

Levél, Zsuzsa nénémtől, atyám! még pedig roppant vastag levél! — Kiáltottam a szekérhez futván, melyről atyám lassan, és sánta lába végett, elég nehézkesen szállt le.

No, mi csodálatos van ebben, Kata? — felelt szárazán atyám, ki elfáradva, s el­kedvetlenedve a sok baj és akadálytól, melylyel egész nap küzdött, épen nem birt eleven képzelőtehetségem s vérmességemmel.

Lehangolva atyám egykedvűsége által nem feleltem semmit; hallgatva követtem őt a tornáczig.

Ott felém fordult atyám s kérdezte : Hol van Zsuzsa néni levele?

A konyhában, az öreg Tamásnál; azt mondja, hogy csak atyámnak magának sza­bad a csomagot átadni.

Atyám kissé figyelmesebbé Ion e fele­letre, s a helyett, hogy az ebédlőbe ment volna szokása szerént, visszafordult, s a konyhába lépett, hová őt messziről követtem.

Ott az öreg lovász már lesben állt, s pár perez múlva atyám, a csomaggal kezé­ben az ebédlőbe lépett.

Nem mertem őt háborgatni, bár meny­nyire is szerettem volna jelen lenni, midőn a levelet fölbontja; csendesen tértem tehátvissza anyám szobájába harisnyáimhoz, de melyek a következő perczek alatt nem nagy haladást tettek a javulás utján.

Alig múlt el a tiz perez és atyám a szo­bába jött egészen átváltozott arczczal, s a levéllel jobb kezében, mig a balban papi­rosba gyöngyölt csomagot tartott.

Arczán rég nem látott kifejezése az örömnek vala olvasható, s anyámhoz köze­ledvén, reszkető hangon szólt :

Adjunk hálát Istennek, kedves Klárim; ki váratlan segélyt küldött nekünk.

Hirt vettél Lajosról? — kiáltott föl anyám, szokatlan élénkséggel fölegyenesed­vén párnás székében.

Az öröm lángja atyám vonásaiban hir­telen elhalt, s pillanatra elfordult, mielőtt felelhetett volna.

Nem, kedvesem; — szólt aztán búsan — nem; e nehéz teher még szíveinken ma­rad; de más nyomasztó súlyt emelt le vállainkról Zsuzsa néni váratlan jósága és bő­kezűsége.

Anyám visszadőlt párnáiba; a gyönge pír elhagyta gyönge arczát, az öröm sugára eltűnt szemeiből, s mintegy erőlködve pil­lantott föl atyámhoz s kérdezte halkan : Mi történt tehát?

Nézd ezt Klárim; — szólt atyám felele­tül, a papirosba göngyölt csomagot anyám elébe az asztalra letevén; — ez három ezer forint uj bankóban, melylyel Zsuzsa néni megajándékoz bennünket, hogy tanyánkat fölépíthessem s gazdaságomat nyelbeüthessem. Nemde ez váratlan szerencse?

Az ám! — felelt anyám, mosolyra kény­szerítvén halvány ajkait, mig halk sóhaj lebbent el azokon — az ám! legalább nem lesz most annyi gondod és bajod, szegény Zsi­gám ! ki várt volna ilyesmit Zsuzsa nénitől.

A legdurvább héjú diónak olykor leg­édesebb magva van; felelt atyám : halld csak e levelet; nem mondaná senki, hogy ezt Zsuzsa néni irta.

Es atyám fenhangon olvasta a mi kö­vetkezik.

Édes öcsém!

Hallottam minő kettős baj ért téged és családodat, s teljes szívből résztveszek fáj­dalmadban és aggodalmadban.

Az elsőn csak Isten segíthet; reméljük, hogy kedves fiad nemsokára ismét koztetek leend, vagy hogy legalább hirt fogtok róla venni.

A másikon segíthetek én, s azt örömest is teszem.

Fáradozásaimnak sükere volt; és az öreg Kovács Zsuzsánna nem épen a legsze­gényebbek egyike a vidékben.

Nekem magamnak kevésre van szüksé­gem, s náladnál közelebb rokonom nincsen; azért teljes nyugalommal elfogadhatod tő­lem a három ezer forintot, melyet Tamás ál­tal küldök neked ajándékba — nem pedig kölcsön.

Adósság — akár ki is legyen az, kinek tartozunk — ólomsuly, mely lehúz az ör­vénybe; nem szeretném azt nyakadba akasz­tani.

Köszöntsd nevemben szegény felesége­det, ki iránt annyi évekig igazságtalan valék; s gyermekeidet.

Ha nem volna igen sok a mire kérlek, szeretném ha harmadik leányodat, Nellit, hozzám küldenéd pár hónapra. Nem vagyok többé oly ép és erős mint voltam; többet kell honn ülnöm, s akkor magányosan érzem magamat. E gyermek pedig tetszik nekem — talán mivel kissé ahoz hasonlít,mi egykor magam voltam; s hibáimmal úgy mint jó tu­lajdonaimmal bir. Azért hiszem, hogy ő is talán nem oly igen rőszül fogja magát öreg nagynénje házánál érezni.

Tanácskozz erről feleségeddel, s aztán felelj.

Addig Isten veled.

Szerető nagynénéd

Kovács Zsuzsánna.

Hosszú szünet követte az olvasást; de ha a nyelvek nyugodtak, gondolataink an­nál gyorsabban működtek.

Végre atyám Nellihez fordult, ki már pár perez óta nyugtalanul mozgott ülésén, és mosolyogva kérdezte :

Szólj Nellikém, szeretnéd-e Zsuzsa né­nit meglátogatni ?

Oh igen, édes atyám! — volt a felelet.

De meg nem unod-e magadat egyes- egyedül nagynénéddel?

Nem én! — felelt Nelli bátran, s kipi­rulván mint a rózsa, mert egész nap lovagolhatok.

Mindnyájan nevetésre fakadtunk, ki­véve jó anyámat, ki fólsohajtva aggódó te­kintetet vetett Nellire

Pár hét múlva Nelli Kis-Ujszálláson volt nagynéném házánál; édes atyám maga vitte őt oda szekéren, s visszatérvén elbeszélte minő szivesen fogadta őt Zsuzsa néni, s minő örömmel ültette lóra a vén Tamás a kis, bátor leányt, alig pár órával megérke­zése után.

Alig hiszem, hogy Nellinek való az élet, Zsuzsa néni házánál; — jegyzé meg anyám némi komolysággal; — úgy is inkább fiúhoz hasonlít, minden hajlamaiban, mint leány­hoz, s ott majd egészen fiúvá lesz.

Meglehet hogy igazad van, Klárim; — felelt atyám — de azon nem segíthetünk. Lehetlen volt Zsuzsa nénémtől kérését meg­tagadni, miután annyi jósággal volt hozzánk szerencsétlenségünkben.

VIII.

Háztartásunk s házikörünk ez esemé­nyek után lassanként visszatértek a régi ke­rékvágásba.

A tanya épületei csakhamar újra ké­szen álltak s a gazdaság nyelbe volt ütve. Atyám járt kelt mint ezelőtt. Gazdaságát szorgalmasan vitte, Gábor testvérem segít­ségével, kit most sokkal inkább mint ezelőtt munkára szorított, mondván, hogy serdülő ifjúra nézve nincs roszabb a henye életnél, mely minden gonosznak kútfeje.

Nem egyszer történt, ha sok volt ott a teendő, hogy Gábor künn hált a tanyán, s néha két három nap telt el anélkül, hogy láttuk volna.

Én is inkább reá értem a tanulásra, mert édes anyám egészsége lassanként hely­reállt, habár kedélye bús és nyomott maradt.

Atyám is jóval komolyabb volt mint a sú­lyos csapások előtt, melyek családunkat ér­ték, s látni lehetett, hogy mindkettőnek gondolatai, folytonosan szegény Lajos test­vérem sorsával voltak elfoglalva.

Nelli, a vidám bátor gyermek távollétét inkább érezte mindenki a háznál, mint ezt egyelőre gondoltuk, s üres helyét családi körünkben betölteni lehetetlen volt.

Nina leginkább panaszolt ezért; mert én, legjobb akarattal sem értem reá vele ját­szani s foglalatoskodni, mint ő azt Nellitől megszokta volt; ki, maga sem nagy barátja a munkának, mindig kész vala idejét a kis házikegyencznek, s egyszersmind házizsar­noknak föláldozni.

Már öt hónap múlt el a lipcsei csata óta és még nem tudtunk semmi bizonyost sze­gény Lajos sorsáról.

Lassanként reményeink apadtak s apad­tak, mint a tavak vize a nyár forróságai közt; s még jó anyám is alig merte többé fianevét emlegetni, mert szivében is a bús meg­adás kezdé elfoglalni a remény helyét.

Az első időkben mindig a legnagyobb nyugtalansággal várta atyám vagy Gábor testvérem liazajövételét a postáról, hova na­ponkint egyik vagy másik menni szokott. De most már felhagyott a reménynyel, hogy posta útján valami hír jöhetne Lajosról, s azért nem is tett többé kérdést midőn haza tértek.

Egy napon azonban, hol Gábor tette e szokott utat, mivel atyám a tanyán volt, a fiú haza érkezett, kis levélkével kezében, melyen annyi helynév létezett, hogy a föl­Írást alig lehetett többé kivenni.

Nézze meg csak e levelet, édes anyám; szólt Gábor, azt oda nyújtván anyámnak a postamester kérdezett, hogy váljon édes atyámnak szól-e vagy nem? azt mondja, hogy már háromszor visszaküldte Pestre a a főpostahivatalra, mivel itt ily nevű ember és utcza nem létezik, de mindig ismét ide küldik.

Jó anyám figyelemmel vizsgálta a leve­let, melynek czíme igy hangzott.

A Monsieur Sigismond de Cauvache officier en retraite

Jer Kata — szólt édes anyám — és nézd meg a levél czímét; hiszen már kissé jártas vagy a franczia nyelvben : mit gon­dolsz atyádnak szól-e?

Figyelemmel olvastam a czímet, s aztán feleltem : — Azt hiszem anyám hogy igen; Rue allemande annyit tesz francziául mint „német utczau; a város és jó atyám neve pe­dig; francziás kimondás szerént vannak Írva. Ágnes nem egyszer nevetve beszélte nekem, hogy a gouvernante mindig Mademoiselle Cauvache-nak nevezi őt; az A és U betűk is O-nak mondatnak ki francziául, s azért való­ban azt hiszem, hogy e levél Írója jó atyám­nak szánta azt.

Családélet. I.

Váljon honnan jő? — tűnődött anyám, a levelet újra megvizsgálván.

Francziaországból; — feleltem — mert nézze csak édes anyám, több franczia posta­jegy van rajta; de melyik ezek közöl az első, nem tudom.

Még mindig a levéllel voltunk elfog­lalva, midőn az ajtó kinyílt, s azon jó atyám lépett be. Nem is vettük észre szekere zör­gését, s azért anyám mintegy meglepetve kiáltott föl :

Ah! itt vagy Zsiga! nem is hallottalak.

Mivel vagytok annyira elfoglalva? — kérdezte atyám, közelebb lépvén hozzánk.

E levéllel, melyet Gábor épen most ho­zott a postáról, s melyről azt hiszszük, hogy neked szól, bár bizonyosan nem tudjuk.

Atyám kezébe vette a levelet, figyelem­mel vizsgálta czimét, mig Gábor elbeszélte a postamester megjegyzéseit, s aztán rövid gondolkozás után mondá :

Ha nem nekem szól, akkor másnak sem Debreczen városában; de bizonyost csak akkor tudhatunk ha feltörjük : tehát Isten neki !

Avval fölbontotta a levelet, s keresztül­futotta azt szemeivel.

Ez franczia levél — mondd aztán, baju­szát nyakgatván, mi szokása volt ha valami zavarba hozta; — szót sem értek az egész­ből; de még is már kezdete azt mutatja, hogy nekem szól, mert ez úgy hangzik : Monsieur le Capitaine! No Katám — folytatá felém fordulván — ha te rajtunk nem segítesz, nem tudom hogy boldogulunk e szarkalábakkal. Kísértsd meg, talán el tu­dod olvasni.

Ereztem hogy a vér fölszáll arczomba s kezem reszketett midőn a levelet átvettem. Váljon el tudom-e hiba nélkül olvasni? meg fogom-e tökéletesen érteni, úgy hogy tartal­mát elmondhassam szüléimnek? — E két kér­dés villant át elmémen.

De alig fogtam olvasáshoz s már a levél tartalma annyira érdekelt, hogy kételyeim el voltak feledve.

Atyám! Anyám! — Kiáltottam föl, mi­után az első sorokat átfutottam — Lajos él, sebei javulnak — oh! minő boldogság!

Mit mondasz? — Igazán úgy van-e? — Lajos él? — Hol van? — Mit csinál? — Se­bei veszedelmesek-e ? — Miért nem irt már régen? — Kitől jő e levél?Eeek, s

még sok ily nemű kérdés hangzottak el szü­lőim, Gábor és Nina ajkairól.

Nem irhát, mert jobb karja keresztül van lőve — fején is nehéz sebet kapott, úgy hogy hetekig magán kívül volt — de ez meggyógyult — egészséges, csak jobb kar­jában szenved még — nem tudja használni — egy markotányosnő találta tetszholtan a csatatéren — kis szekerére emelte — elvitte a tábori koródába — nem tudta senki sem nevét, sem állását, mert ingig levetkőzve fe­küdt egy sövény mellett — nem birt a kér­désekre felelni — elvitték mint foglyot Francziaországba — Auxerre-be — most egy te­hetős özvegyasszony házánál van — ez már háromszor irt Lajos nevében, kinek jobbkarja még tehetlen — de választ nem kap­ván újra ir — Lajos tudta nélkül, ki e hall­gatáson aggódik — kér, hogy atyám vála­szoljon minél elébb Lajos megnyugtatására — ki azt reméli, hogy nemsokára fogoly társaival együtt haza bocsáttatik.

Ez volt körülbelül mit kibetűzhettem a levélből, mely a legnagyobb boldogságot árasztotta az egész házra. Boris sirt örömé­ben, az öreg Jankó káromkodott, s még a szolgáló s a mindenes is annyira elvesztet­ték fejüket e csodás tudósítások következ­tében, hogy nyelveik igen gyorsan peregtek, de kezeik tétlen maradtak, s az egész ház­ban zavar volt napirenden.

De ki gondolt e boldog órákban az effélével? — Észre sem vettük, hogy a leves el van sózva, a tészta csak félig kifőzve, a sült pedig korommá égetve. Mindenki örült, sirt, nevetett, s mint a tűz elterjedt e hir az egész városban, s minden oldalról jöttek barátaink s ismerőseink tudakozódni s szerencsét kí­vánni.

Egyike volt ez azon napoknak, melyek­nek emlékezete holtig sugározik szivünkben s emlékezetünkben, mint az állandó csillag az égen.

Másnap) felelni kellett e boldogságot árasztó levélre, s e nem csekély föladat ne­kem jutott, mint az egyedülinek a családban — Ágnest kivéve — kinek egy kis fogalma volt a franczia nyelvről.

Órákig irtain és bajlódtam, olykor küzdvén a kétségbeeséssel e nehéz föladaton, s végre is oly levél volt fáradozásaim eredmé­nye, melyen most jó izűen nevetnék. De hiába! nem birtam akkor jobbat Írni, s igy e hiányos kísérlet indult útnak, azon czím alatt, melyet az özvegyasszony igen olvas­hatóan följegyzett levelében.

Akár minő selejtes volt ez első kisérletem franczia levélírásban, megfelelt czéljának; mert megérkezett szerencsésen Auxerre-be, s az óta félbe nem szakadt többé a levelezés köztünk, s a jószivü franczia nő közt, ki folyvást titoknoki szerepet vitt Lajósnál, mert fogolytársai mind közemberek voltak, kik irni nem tudtak.

Hogy díszes franczia epistoláim mellett, édes anyanyelvűnkön irt levelek is indultak, testvérem számára Auxerres-be, nem szük­ség mondanom; s e levelezésnek oly üdvös befolyása volt jó anyám kedélyére, hogy pár hét múlva ismét a régi szelid, de mindig vi­dám s tevékeny teremtés vált belőle, s há­zunk végkép en elveszté a komoly színezetet? mely hónapok óta jellemezte azt.

Végre eljött a pillanat, hol azon boldo­gító hírrel lepett meg bennünket Vigneron asszonyság — ez volt az Auxerre-i özvegy­asszony neve — hogy Lajosunk nem fogoly többé; s e szerencsés körülmény következté­ben, nemsokára útnak fog indulni hazafelé.

Minő hires világesemények következté­ben álltak be e reánk nézve oly örvendetes körülmények, itt föl nem említem. Mindenki ismeri azokat, s e lapok csak szerény csalá­dom történetének vannak szentelve.

Hogy a levél, mely e jó hírt foglalta magában, ereklyeként tekintetett házunknál, azon nem fog senki csodálkozni. Oly gyak­ran olvastam át, hogy nemsokára szóról szóra tudtam azt, könyv nélkül. De minél gyakrabban olvastam e sorokat, annál in­kább tűnt föl nekem ezekben bizonyos fe­szültség, vagy jobban mondva : neme az el­fogultságnak, s félig elleplezett bensőségnek, mely egyenes ellentétet képezett Vigneron asszonyság eddigi vidám s olykor tré­fás leveleivel.

Bizonyosan sajnálja Lajosunk eltávozá­sát; — gondolám — testvérem oly vidám jó kedvű fiú; talán nincsenek gyermekei Vigneron asszonyságnak, s igy anyai szeretettel ragaszkodott a sebesült ifjúhoz, ki neki anynyit köszönhet. Hiszen mindig megszeretjük azokat, kikért gondoskodunk és fáradozunk.

De a többinek, ki úgy sem olvashatta a jószivü özvegyasszony levelét, erről semmit sem szóltam.

Lajos jobb karjával egészen tétlen lé­vén, egyelőre legalább, nem léphetett szol­gálatba, s ezredesétől bizonytalan időre sza­badságot nyert; igy remélhettük tehát őt darab ideig nálunk tarthatni, s szobája ké­szen állt hetekkel azelőtt, hogy megérkezé­sét remélhettük volna

De e forrón óhajtott pillanat is eljött végre; s midőn egy őszi napnak kora alko­nyában, könnyű félfedelü kocsi hajtott be udvarunkba, s abból karcsú alak ugrott ki, esinos huszár egyenruhában, az egész család kirohant a tornáczra, s nemsokára a vissza­tért, szülői karjai közt találta magát.

Midőn hosszú ölelés után Lajos végre kibontakozott e szerető karok közöl, reánk testvérekre került a sor; s mikor Lajos régi vidámsággal fölkiáltott : — Elég, elég, ti zsarnokok ereszszetek! különben rosszabbul járok itt mint a lipcsei csatatéren, mert ízre porrá fogjátok a szegény rokkantot tépni! — nevetve és sírva egyszersmind hagytunk föl az ölelgetéssel s csókolózással, s diadalma­san az ebédlőbe vezettük a csinos huszár­tisztet.

Alig voltunk ott, alig ült Lajos a pamlagon atyja s anyja közt, midőn elpirulva homlokára ütött, s mosolyogva de még is némi elfogultsággal szólt :

Édes jó atyám s anyám! szinte elfeled­tem annyi öröm közepette, hogy nem va­gyok egyedül; van valaki, künn, kocsimban, ki dobogó szivvel várja, váljon családom he­lyet enged-e számára körében.

Talán valamelyik pajtásod? — vágott közbe atyám, fölkelve; — csak ide vele, jó szívvel látjuk ! nem de Klárim ? tüstént utána megyek!

Evvel atyáin ki akart sietni a szobából.

De Lajos egy ugrással mellette termett, s bal kezével visszatartóztatván a sietőt, lángba borult arczczal fölkiáltott :

Maradjon atyám — csak pár perczig! nem pajtás az ki kétkedve — félve s remélve, várja mi féle fogadást nyerend családom­tól, hanem nő — nőm!

Nőd! — kiáltottunk föl egyhangúan mindnyájan, atyámtól fogva a kis Nináig-

Nőm — kedves nőm! — erosíté Lajos, erőt vevén elfogultságán — kinek úgyszól­ván életemet köszönhetem!

Csak nem a markotányosnő? — kiáltott föl anyám reszketeg hangon s ijedt képpel.

Nem anyám, nem! —felelt Lajos vidám mosolylyal — hanem Vigneron asszony­ság, ki elindulásom napján szíves volt nevét az enyimmel fölcserélni.

Ah ! Vigneron asszonyság! — kiáltott föl ismét chorusban az egész család, — s képzelődésemben fölmerült egy vaskos, kö­zépkorú, anyai nő képe, mert akkor özvegy­asszonyokról nem volt még más fogalmam; s nem kis csodálkozással, hasonlítottam öszsze ez eszményképet, szép karcsú, fiatal test­véremmel.

Ez azonban, használván az általános meglepetést, kisuhant az ajtón, s nemsokára azután ismét hangzottak gyors léptei a tornáczon, más könnyű lábak tipegése kísére­tében.

Legalább vaskos nem lehet az özvegy,léptei után ítélve; — gondolám — épen mi­dőn az ajtó fölpattant s azon Lajos karján, egy kis tündér lépett a szobába, a minőt még soha sem láttam.

A nő, ki alig látszott tizennyolcz, tizenkilencz évesnek, csak kevéssel volt nagyobb nálamnál, a tizenhárom éves gyermeknél, s alakja oly karcsú és könnyed, hogy csak le­begni látszott férje oldalán; keze lába picziny mint a gyermeké; s képe, körülvéve dús hollófekete, göndör fürtöktől, oly szép, de csintalan, mint valami pajkos angyalé, kit hiába int nyugalomra s komolyságra a szakállas szentek ihletteljes köre.

Az ajtó küszöbén megállt, mintha nem merne tovább haladni, s nagy életteljes sze­meit szüléinkre szegezvén, tiszta és csengő, de gyermeteg hangon kérdezte :

Est-ce permis? — szabad-e belépnem kedves Louis-m családjába? — övéi nem utasitják-e vissza az idegent, ki engedelmök nélkül merészelt körükbe jőni?

Habár csak én egyedül értettem e francziául kiejtett szavakat, mindenki annyira meg volt kapatva e bájos teremtés kedves megjelenése által, hogy jó anyám nyakába borult, atyám szónélküli áldással tévé kezét szép fejére, mig mi mindnyájan körülfogtuk őt, mintha évek óta ismertük és szerettük volna uj ángyunkat.

IX.

A következő négy év oly csendesen és örömteljesen folyt le kis családi körünkben, hogy csak világteljes de összefolyó ködfátyolképként maradt meg emlékezetemben; mi uj bizonyság arra, hogy a gond és fájda­lom éles vésője mélyebben s tisztábban edzi lelkűnkbe az eseményeket, mint a csendes boldogság lágy ecsetje.

Lajos testvérem, kinek jobb karja soha sem nyerte vissza erejét, részint azért, ré­szint pedig kedves kis neje kérésére, végkép lemondott a katonaságról: és Pauline — ez volt ángyom keresztneve — pár hónap múlva látván, hogy Magyarországon csak oly jól el lehet élni mint a béllé France-ban, el­adta Auxerres-i jószágait s házát, s Debreczen közelében vett pénzével csinos földbirtokot, hol lakóházat épitett magának a fia­tal házaspár.

Mig ez elkészült, Debreczenben laktak, kis de kényelmes szállásban, melyet ángyom oly csinosan rendezett el, s oly tisztán tar­tott, hogy mindenki csodálkozott rajta, s utá­nozni igyekezett a bájos menyecske ügyes­ségét.

Pauline első naptól fogva azon volt, hogy magyarul tanuljon; s midőn körülbelől egy évvel érkezte után egy kis leányká­val növelte még testvérem boldogságát, a gyermek mellé magyar száraz dajkát foga­dott, s igy lassanként igen jól megtanulta anyanyelvűnket, melyről azt szokta állítani, hogy a franczia után a legszebb a világon.

De ha Pauline magyarul tanult cse­vegni, én is társaságában hihetlen gyors előlépteket tettem a franczia nyelvben; s még mielőtt Lajosék uj házukba költöztek, majd­nem tökéletesen jól beszéltem s írtam francziául.

Pauline, ki szorgalmatos tanítóm volt, e részben, büszkélkedett sikerében; de annál inkább panaszolt Nina ellen, kit ,,cette gentille petite p aress euse“-nekszokott nevezni, mig Nellinek a béllé amazoné név jutott.

Nelli most tizenöt éves, valóban igen szép leányka, már két év óta majdnem foly­tonosan Kis-Ujszálláson tartózkodott, Zsu­zsa nénénknél, kinek egészsége hanyatlott s ki egyedüli örömét s vigaszát nővérem társaságában találta.

Szüleim inkább szerették volna ha Gá­bor annyira tudná nagynénje szeretetét meg­nyerni; mert ők is, mint a legtöbb szülő fiaikról többet gondoskodtak mint leányaik­ról, s azt óhajtották volna, hogy Zsuzsa néni Gábort tegye örökösének. De erre nem volt semmi kilátás; az öreg leány épen Gá­bort és Ninát kedvelte legkevésbbé csalá­dunkban, s nem egyszer mondá atyámnak : Vigyázz édes öcsém, hogy meg ne gyűljön bajod avval a hanyag s könnyelmű gyerek­kel, Gábor fiaddal; s avval a kis haszonta­lan portékával, Ninácskával, kivel egészen másként és sokkal keményebben kellett volna bánni mint ti, születése napjától fogva bán­tatok. Mindenki a háznál addig babusgatta s dédelgette, mig valóban azt hiszi az a kis majom, hogy finomabb anyagból készült többi testvéreis még szüleinél is. Ennek pedig nem lehet soha jó következése.

Atyám ilyenkor fölsóhajtott, míg köny gyűlt szelíd anyám szemeibe. Mindketten érezték, hogy igaza van Zsuzsa nénémnek; de az ily őszintén s kissé nyersen kimondott igazság azért nem kevésbbé fájt szívünknek.

Mind a legtöbb ember a világon, nagynéném is tisztán látta a szálkát mások sze­mében, míg az övében nem érezte a geren­dát; mert ha szüleim talán kissé hibásak lehettek Nina növelésében, úgy másrészt, Zsuzsa néni, épen oly nagy hibákat követett el Nellire nézve, kit valóban imádott.

Nelli jellemében úgy is túlsúlylyal birt a férfiasság , minden előnyeivel és hátrá­nyaival, a szelid nőiesség fölött; s ő még inkább növelt e sajátságot kegyencze ke­délyében, a helyett, hogy illő határok közé szorította volna azt.

Szép húgom oly bátran s jól megülte lovát mint a huszár, s úgy kormányozta Zsuzsa néni gazdaságát, s vitte számadásait, mint a legügyesebb gazdatiszt; de a kony hában s dolgozóasztala mellett, nem találta magát helyén, és szépsége, eszes társalgása daezára, egész megjelenésében és magavise­letében hiányzott azon nyugalom és szelíd­ség, azon csendes kecs, mely a hölgykedély­nek legszebb drágaköve.

Nelli tetszést aratott ahol csak mutatá magát; mindenki dicsérte s bámulta a szép bátor leányt; de kevesen szerették; s főleg a hölgyek nem igen kedvelték társalgását, tartván — azt gyanítottam legalább — éles és olykor csipos észrevételei és élczeitől.

De Nelli evvel keveset gondolt. Nem volt ő azok egyike, kiknek szüksége van szeretetre s jóváhagyásra. Egyik fővonása jellemének a függetlenség volt; azon szellemifüggetlenség t. i., mely nem szorul mások Ítéletére, s mely, ha maga magával tisztában van, tekintetbe sem veszi körözete, s még kevésbbé a világ véleményét.

Ily jellemek többnyire boldogabbak másoknál; de tudnak-e boldogít ni? — ez oly kérdés, melyre felelni nem merek.

Időről időre Zsuzsa néni s fogadott leá­nya, — mert annak nyilvánította Nellit min­denki előtt — pár napot, olykor hetet, töl­töttek Debreczenben, házunknál; de mind­ketten jobban találták magukat Kis-Ujszál­láson, hol egészen kedvök s kényök szerént élhettek.

Anyám nem egyszer komolyan csóválta fejét, ha szeme Nellire esett, vagy hallotta vidor, mulattató, de kevés női kellemmel biró társalgását; nem egyszer szelíden szó­lította meg leányát, zajos magaviseletéért, főleg társaságban; s Nelli kissé békétlenül ugyan, bár szó nélkül, hallgatta megjegyzé­seit — de ezeknek soha sem Ion sikerük, s ő mindenben a régi maradt.

Ily látogatások és hasztalan intések után, anyám mindig kettőzött szeretettel, mondanám bálványozással, fordult legkisebb leányához Ninához; ki , ha olykor meg is érdemelte a megszólítást, habár egészen másféle hibákért mint Nelli, oly gyermeteg kecsesei szokott ilyenkor anyám nyakába borulni, s vétkeiért bocsánatot kérni — de a melyeket azért csak úgy elkövetett újra mint ezelőtt, — bogy jó anyám napról napra inkább ragaszkodott e kis tündérhez, s mindinkább elnéző Ion számtalan hibáira nézve.

E vakságban az egész háznép teljes mértékben osztozott, még jó atyám is; ki különben elég éles tekintettel birt, ott hol gyermekei érdekelve voltak; s ha olykor meg is szólította Ninát, ez sokkal szelidebb hangon történt mint aminőhöz többi gyer­mekei szoktatva valának.

Az egyedüli a családban, Zsuzsa nénén kivül, ki e részben élesebben látott, Pauline volt.

Félek, félek - igy szólt olykor hoz­zám, kihez legtöbb bizodalommal fordult ilynemű dolgokban — nagyon félek, hogy szegény Nina később keservesen megfizetendi e most reá nézve oly kellemetes, de túlzott előszeretet árát. Legjobb esetben is az élet pályái egyről egyig sok tövissel s éles kavicscsal birnak, melyek nem egyszer fáj­dalmasan sebzik lábainkat; s életünk ege legtöbbször sötét felhők által van körülvéve. Hogy fogja e gyermek, kinek lába eddig csak lágy pázsiton járt, kinek szíve meg­szokta az örökös napfényt, egykor e nehéz utakat s a borult eget tűrni ? Azt hiszitek-e, hogy a sors is oly engedékeny leend e töredékeny virág iránt mint ti vagytok? hogy ő egyedül leend ment az élet sanyaruságaitól? — hidd el nekem Katám, mindig jobb ha gyermekkori és első ifjúságunk évei kissé megedzik lelkünket a jövő ellen!

Oly sötét és aggasztó-e az a te jövőd Pauline? — kérdeztem egykor a bájos kis philosophtól, ilynemű társalgás alkalmával,— ez nem nagy dicséretére válik bátyám­nak, ki négy év óta urad s parancsnokod.

Ne felejtsd kedves Katám — felelt a fia­tal nő, míg a fájdalom árnya borult bájos vonásaira, — hogy kedves Louis-m nem első férjem. Oh! ha visszagondolok első házassá­gomra, akkor valóban újra meg újra érzem, hogy most paradicsomban vagyok; s nincs az a percze életemnek, hol azért hálát nem adnék Istennek.

Egy forró ölelés volt feleletem e sza­vakra; s így végződtek többnyire Nina fö­lötti vitatkozásaink.

De létezett egy más tárgy, mely fölött szintén nem egyszer vitatkoztam Pauline- vel, s ez saját jövőm volt.

Pauline azt állította, — mikép okta­lan gondolat tőlem nevelőnének készülni; mert arra nincsen semmi szükség; hogy szü­leim anyagi állapota annyira javult az utolsó évek alatt, miként soha meg nem fogják en­gedni, hogy leányuk e nehéz és kellemetlen pályára lépjen; s ha ők meg is engedik, őmaga és Lajos soha be nem egyeznek e terv­be, s házuknál mindig és mindenkor oly menhelyre számíthatok, hol a szeretet nem fog soha hiányozni.

En, ellenben, nem akartam erről semmit tudni. Független akartam lenni, keresni sa­ját kenyeremet, a helyett, hogy családomnak terhére legyek; szóval annyira megszoktam a gondolatot magam lenni szerencsémnek kovácsa, hogy nem tágítottam, s egy haj­szálnyit sem engedtem Pauline okoskodásai­nak; miért ez aztán panaszra fakadt, s bőven megajándékozott a „méchante és ,.entétée“ elnevezésekkel; melyeket annyira megszok­tam végre, hogy nevetve hallgattam azokat, miért a kis, tűzről pattant menyecske, egész haragját vontam árva fejemre.

De e vitatkozások daczára, mindinkább ragaszkodtunk egymáshoz, s Lajos nem egy­szer tréfásan panaszkodott : hogy nejét fél­teni kezdi tőlem, ki Pauline szivét lassan­ként annyira be fogom tölteni, hogy ebben alig maradand számára hely.

Erészben azonban nem volt mitől tar­tania; mert ha valaha nő imádta férjét, ezt Paulineről lehetett mondani. Azt hiszem, minden visszaemlékezése Monsieur Vigneron-ra, oly kedvező összeállításokra nyújtott alkalmat, hogy Louis mindig növekedő dicsfényben állt előtte.

Valódi élvezet volt a csinos házaspárt látni, uj és kényelmes falusi lakában, kis leányukkal, alig hat hónapos fijokkal, s gaz­daságukkal elfoglalva, s oly boldognak, oly megelégedettnek, amennyire ez csak lehető földi pályánkon.

Hogy gyakori vendég voltam e vidám háztartásban, s Kata néni nagy tekintetben állt kis unokahuga, az alig három éves Luizánál, ki atyja után neveztetett igy — s nagyobb örömöt nem ismert, mint ha engedelmet nyert a kis Bélát dédelgetni, alig szükség itt emlegetnem.

Szülőim is gyakran meglátogatták Lajosékat, s alig múlt el hét, hol ezek nem jöttek volna, legalább pár órára Debreczenbe; igy tehát minden úgy ment mint a sinóron, főleg mivel Gábor is meggondoltabbnak látszott, darab idő óta s szorgalmasab­ban járt a gazdaság után, minek jó atyám szerfelett örült.

Tizenhetedik évemet betöltvén, kissé többet kezdtem társaságba járni, s nem egy kellemes estét töltöttem a polgármester házánál , kinél többször szoktak télen össze­gyűlni, és a szinházban, vagy jobban mondva azon teremben, mely ideiglenesen színházul szolgált, midőn valami vándor szinésztársulat meglátogatta városunkat.

Ott sírtam legelőször, Lendvay s Lendvayné remekjátéka által megkapatva, ott nevettem Megyeri kiapadhatlan jó kedvén, s bámultam Szentpéteri sokoldalú tehetségét.

Fényesebb színházakat láttam azóta, hol faggyúgyertya helyett , tündöklő lég­szesz lángok árasztják vakító világításaikat, arany s vörös bársonytól fénylő páholyokra;hol a kék mentés, becsületes polgárok s csa­ládjaik helyett, a világ minden részéből öszszegyűlt születés és pénzaristocratia tölti be a helyeket, leggazdagabb s legválasztéko­sabb öltözetekben; de oly gyönyört, oly el­ragadtatást, mint a minőtől a debreczeni félhomályos színteremben dobogott fiatal szívem, soha és sehol nem éreztem többé.

Talán híresebb, s meglehet tapasztal­tabb színészek szerepeltek ott, s minden­esetre ezerszer fényesebb volt színi körözetünk; de bennem hiányzott a fiatal, üde kedélynek fogékonysága, mindenre a mi szép és dicső; — én nem tudtam többé igy sírni és nevetni azokkal, kik előttem az élet tit­kait tárták föl!

Oh! hol vagytok fiatal éveink ártatlan Örömei! hol a dicsfény, melyben akkor min­den előttünk állt? — Ahogy a vevők és áru­lók gyöngédtelen keze lesodorja a zamatos gyümölcsről a könnyű lehelletet, mely leg­nagyobb szépségét képezi, úgy az élet is, kiábrándulásaival s hűiéivel , megfosztjaszívünket a gyönge himportól, mely az élet küszöbén mindent rózsafénynyel áraszt el.

Ha reám a nyugodt s kissé pedáns leányra oly hatást gyakorolt színészeink já­téka, mit mondjak azon érzésekről, melyeket az, a négy évvel ifjabb, de korán fejlődő, eleven s gyöngéd idegzetű Nina kedélyében s szivében ébresztett, ha kérései s unszolásai által legyőzetve, anyám olykor elvitte a ser­dülő leánykát a színházba?

Le nem lehet e hatást irni; s olykor napokig megmaradt az a gyermeteg s még is oly melegen érző kedélyben, melynek csak egy kis jóltévő szigorra lett volna szüksége, hogy szép és nemes jellemmé váljék.

Amellett Nina emlékezőtehetsége oly éles volt, hogy olykor egész jeleneteket tu­dott elszavalni, ha csak egyszer is látta azo­kat a színpadon; s ezt oly szabatosan, oly kecses kézmozdulatokkal, s életteljes arczkifejezéssel tévé; hogy Pauline, ezt látva, nem egyszer fölkiáltott : — Yraiment, elle estnée comédienne! — valóban, színésznek szü­letett!

Vakságunkban mi ennek örültünk; s ha Zsuzsa néni azért megszólított bennünket, irigységnek tulajdonítottuk intő szavait, s azt hittük, hogy azért boszankodik, mivel Nina oly tehetséggel bir, mely szeretett gyámleányában, Nelliben tökéletesen hi­ányzik.

Ilyen az ember, ha akár miféle érzésnek veszedelmes túlsúlyt enged szivében. Ha mindnyájan kevésbbé szeretjük a háznak e kedves, legifjabb gyermekét, sok nem törté­nik mi észrevétlenül az örvény íelé vezeti, mely

De minek előzni; hadd élvezzük a nap­fényt a meddig tart, s ne legyünk hirnökei a sötét, vésztelt felhőnek, mely még messze, igen messze tőlünk a kék ég szélén borong.

Mondám hogy rövid idő óta, többet jár­tam a világba; hiszen mindenkinek megvan a maga világa, akárminő szerény és korlá­tolt is legyen az; és most közeledett a far­sang, s azon nap, hol először bálban, valódi nyilvános bálban, megjelenni remélhettem.

Ki tudná leirni, minő eszményképet al­kot magának egy fiatal, tapasztalatlan leány az első bálról, melyben részt fog venni? — minden fény és öröm e képben, mely csak ritka esetben hű tolmácsa a valóságnak. Már a hogy az idő halad s a nagy nap közelebb s mindig közelebb jő, gyönge fátyolként mu­tatkoznak egymás után a kételyek, kissé ár­nyalván a ragyogó napsugárokat, melyben eddig úszott.

Váljon csinos lesz-e ruhám? —jól fog-e állani? S hajékem — fogom-e azt jól elren­dezhetni? — Nem leszek-e elfogult s ügyet­len, midőn a terembe lépünk? — Fogok-e sok ismerőssel találkozni? — Lesznek-e t ánczosaim?

Ezek korülbelől a kételyek s aggodalmák, melyek napról napra nőnek — főleg az utolsó, s fiatal leány szemében a legfon­tosabb — mig végre majdnem kínná válik az elébb tapasztalt öröm ; s mikor az óra ütött, mikor fölöltözve készen állunk, s a háziak körülünk észrevételeiket teszik, anynyira elvesztettük bátorságunkat, hogy nem egy közölünk, ez utolsó pillanatban inkább szeretne lionn maradni, mint a mulatságban résztvenni, mely után annyira sóvárogtunk.

Én is körülbelül igy jártam; s ha Pau­line nem biztat, ki enagy napra be jött hoz­zánk, s velünk együtt a bálba készült, alig­ha el nem vesztem tökéletesen bátorságomat, s arra nem kérem jó anyámat, hogy marad­junk inkább otthon.

Pauline, látván elcsüggedésemet, egyre bátorított; s Nina, kinek szépsége öntudatá­ban fogalma sem volt aggodalmaimról, jól megpirongatott bátortalanságomért; állít­ván, hogy csak lenne ő helyemben, soha sem aggódnék. — A kinek nem tetszenék öltöze­tem, ám lássa, — szólt a kis tündér — kineknem vagyok elég szép, keressen magának szebbet; — s a mi a tánczosokat illeti, attól épen nem félnék! — tévé hozzá, csintalan mosolylyal, egyet forogván a szobában, oly könnyeden, mintha szárnyai volnának.

Pauline nevetett. — Vigyázz ma toute béllé! — szólt azután, kis ujjával fenyegetvén a bájos leánykát — az önhitt­séget bukás követi.

Nina vállat vonitott, s keringőt dalolva folytatá kecsteljes magántánczát.

Mindnyájan készen voltunk, s a férfiak kopogtattak az ajtón, jelentvén, hogy indul­nak s visszaküldik a kocsit.

Félórával azután a kocsiban ültünk, mely most alig lenne elég széles egy diva­tosan öltözött hölgy számára, de melybe ak­kor mind a hárman igen kényelmesen elfér­tünk; s Jankónak, ki a kocsis szerepét vitte megparancsolván, hogy lassan s óvatosanhajtson, nehogy az esős napok következté­ben, igen folyékony sár befecskendezze ru­háinkat, — nemsokára a vendéglőben talál­tuk magunkat.

Lajos, mint engedelmes, jól növelt férj, várt ránk a hágcsón, nehogy férfi nélkül le­gyünk kénytelenek a terembe lépni; mert habár csak épen most ütött hetet az óra, már kissé elkéstünk, és sok vendég megelő­zött bennünket.

Akkor t. i. hat órakor kezdettek a tánczvigalmak, nem tizkor mint most; de azért még is virradtig tánczoltunk, s aligha oly kimerültek voltunk másnap mint a mostani tánczosok s tánczosnők.

A tánczterem igen kezdetleges egysze­rűsége daczára, tapasztalatlan szeméimnek még is oly fényesnek tetszett, hogy el vol­tam kissé kábulva; s ez érzést még növelte a számos jelenlevők zajos és eleven társal­gása.

Füleim zúgtak; s mig Pauline igen jól találta magát, s pár perez múlva vigan cse­vegett pár ismerőssel, tört magyar nyelvén, én némán s csaknem reszketve álltam mel­lette.

Végre a zenészek villanyozó Langaus- sal kezdették müködésoket, s pár perez múlva, saját csodálkozásomra, én is, igen ügyes tánezos karján röpültem végig a te­remen; s így ajég meg lévén törve, nem­sokára igen jól kezdtem magamat érezni.

Lajosnak és Gábornak sok ismerőse és pajtása lévén a társaságban , s talán mivel jól és könnyen tánczoltam, kételyeim da­czára tánezosokban épen nem szenvedtem hiányt; s igy a perczek hihetlen gyorsaság­gal röpültek el, s éjfél közel volt, mielőtt ezt gondoltam volna.

A szíinóra után, mely alatt nedves pokróczot vontak régi szokás szerint a termen keresztül kasul, — s mi addig a mellékszo­bákba menekedtünk, s jó vacsora által uj erőt szereztünk — a cotillon vagy ahogy akkor nevezték a rondeau jött, nagy örö­mére a fiatalságnak, de épen oly nagy bosszankodására az elfáradt és álmos mamák­nak, kik egyről egyig irtózni szoktak e víg de véghetlen táncztól.

Nekem jó és kellemes tánczosom lévén egy cseppet sem gondoltam a táncz Rossza­ságával, sót istenien mulattam magamat.

Az egyik figurában azonban a sors igen ügyetlen tánczossal vezetett össze; s midőn igy ketten nagy ügygyei bajjal igyekeztünk tovább haladni, egyszerre egy fürgébb pár felénk röpült, s a két tánezos úgy összekoczczant,mint két gőzmozdony, mely teljes erő­vel egymás félé rohan.

Az enyim tüstént a földön találta ma­gát; még pedig egy nagy dongó helyzeté­ben, ki hátára esvén forog s kapálózik, a­nélkül, hogy ismét lábaira tudna vergődni. a másik, darabig egyensúlyozván magát, mint egy bukófélben levő kötéltánczos, végre tovább iramodott, tánczosnéjával együtt; én pedig kétségen kívül osztoztam volna sze­rencsétlen tánczosom sorsában, ha, épen mi­dőn már ingadozni kezdtem, egy erős kar fe­lém nem nyúl; s rövid másodpercz után baj nélkül egy széken találtam magamat, a forgó s iramló körön kívül.

Legyőzvén a szédülést mely környezett, föltekintettem; s szemeim egy magas férfiúéi­val találkoztak, ki mellettem állt, s kinek karja még támaszul szolgált.

A vér fölszállt arczomba, s rögtön föl­keltem.

Az idegen, látván hogy szédülésem el­múlt, visszalépett, s mély de igen kellemes hangon szólt:

Maradjon még kissé ülve, egy pohár víz után sietek: ez jót fog a kisasszonynak tenni.

Oly egyszerűn mondta e szavakat, s modora oly nyugott, mondanám atyai volt, hogy engedelmeskedtem mint a gyermek, s leültem újra székemre; bár tánczosomat — nem a fölbukott dongót, hanem a másikat — láttam ide s tova járni, mintha engem ke­resne.

Hihetlen rövid idő alatt az idegen is­mét mellettem termett, pohárral kezében; s miután pár korty fris vizet ittam, félre­tette azt, s karját nyújtván, visszavezetett előbbi helyemre; aztán tánczosomnak intvén, ki tüstént fölhagyott keresésével, felém jött, és meghajtván magát, eltűnt az ember­tömeg közt, mely a terem egyik ajtaját zsú­folásig betöltötte.

Ki volt ez? — kérdeztem utána nézve.

Nem tudom; — felelt tánczosom — azt hittem, hogy a kisasszony ismeri.

Koránsem; de midőn tánczosom elesett ? ő mentett meg hasonló sorstól.

Nemsokára a táncznak vége Ion; és haza mentünk anélkül, hogy a magas ide­gent még egyszer megpillantottam volna.

Még három bálban vettem részt a far­sang folyamában — de az idegent egyikben sem láttam; s bár igen, igen jól mulattam, snem féltem többé, hogy ülve maradok, még is néha oly érzés lepett meg, mintha valami hibáznék; s nem egyszer azon vettem észre magamat, hogy szemeimet végig járattam a teremben, keresvén a magas férfit, ki oly mély és kellemes hanggal bir.

X.

Átlapozván amit irtam, észreveszem, hogy már rég nem tettem említést Ágnes testvéremről.

Ez annyiban természetes, hogy habár levelei elég gyakran érkeztek is hozzánk, Őtet magát már évek óta nem láttuk; és sorsa eddig oly csendesen, s kedvezőleg, sőt fé­nyesen fűződött tovább, hogy nem igen volt mit elmondani róla.

A legtisztább, lágy homokon folyó vi­zek, legkevesebb zajt okoznak; de érjenek csak akadályhoz, legyenek szirtek s mélysé­gek útjokban — vagy csak éles kavicsok is — s az egész környéket betöltik zúgásukkal.

így az emberek közt is azok többnyire a legboldogabbak, kikről hallgatunk, mert nincs mit mondjunk rólok.

Ágnes, Bajnoki gróf házánál, valóbanagy tekintetett, mint a család második gyer­meke. Teljes mértékben osztozott Bajnoki Lóri nevelésében, s mulatságaiban; s lassan­ként mindenki annyira megszokta benne a családtagot látni, hogy a legtöbb ember azt hitte, mikép e csinos és napról napra szebben kifejlődő Kovács Ágnes, igazán rokona a grófi párnak, mely nem tett különbséget közte s tulajdon leánya közt.

Ez igen kedvező volt Ágnesre nézve; de ahogy mindennek e világon árnyoldala van, úgy nővérem is amit egyrészt nyert, másrészt elvesztette. Mert ahogy mindin­kább egygyé vált a grófi családdal, úgy las­sanként mélyebb és szélesebb Ion az örvény, mely közte s tulajdon családja közt ásítozott.

Nemhogy kevésbbé ragaszkodott volna hozzánk — oh nem! Ágnes oly aranyszivű s tiszta kedélyű volt, hogy ettől nem kellett tartanunk; hanem életmódja, szokásai; köve­telései s élvezetei annyira eltértek a mie­inktől, hogy természetesen nem találhattuk magunkat oly jól egymás társaságában mintezelőtt; s még, a miénket oly nagyon fölül­múló műveltsége is, nagyította e méghasonlást.

Mi bennünket érdekelt, miről szeret­tünk beszélgetni, ez természetesen csak ke­vés érdekkel birt Ágnes előtt; mert a kör. melyben ő élt, távol esett a miénktől; s fog­lalatosságai egészen másneműek voltak.

Ellenben mi sem tudtunk abban résztvenni, miben ő érdeket talált, mert aligha azt ismertük; amivel pedig ő magát elfog­lalta, az nekünk nem egyszer fölösleges­nek tetszett; mig a mi foglalatosságaink gyakran durváknak s némileg cselédieknek látszottak a fényes háztartáshoz szokott leánynak.

Legtöbb érintkezési pont létezett még köztem s közte, mivel azon utógondolat kö­vetkeztében, hogy egykor nevelőné leendek, sokkal inkább igyekeztem magamat kimivelni, mint ez akkor tájban szokásban volt, az enyimmel hasonló körülményű s vagyonú családoknál.

Velem egykorú, csekély birtokú csalá­dokhoz tartozó nemes leányok, koránsem részesültek oly nevelésben mint a minőt most a legtöbb szülő igyekszik leányaiknak adni: és sok ami most a szükséges növelési tárgyakhoz tartozik, akkor nemcsak szük­ségfölötti de még károsnak is nyilvánít­tatott a szülők többsége által.

Ha olvasni, irni, s jól roszúl számolni tudtunk, s egy kis fogalmunk volt a földrajz­ról, ez mindenki által elégségesnek tartatott. Ellenben nem létezett az a tizenhét tizennyolcz éves leány, ki jó gazdasszony s főzőné nem lett volna , s varrótűjével ne tudott volna ügyesen bánni.

Ez most másként van; s azért talán nem áll már minden a mit mondtam oly nagy mértékben. De én a múltról szólok — múlt­ról mely szép, elevenszülő képhez hasonlít lelkemben, mig a jelen.

De hallgassunk most erről; majd később ejelenre is kerül a sor, mely oly keveset — oly igen keveset hasonlít a múlthoz!

Ágnes gyakran irt, olykor anyámnak, máskor nekem, ki legközelebb álltam hozzá korban ; s levelei előttem azon varázsfénynyel bírtak, melyben más és szebb éghajlati vidék vagy növény áll előttünk.

mindennapi életéről irt; nyugodtan, egykedvűen, mint oly dologról, melyet meg­szoktunk s mely a maga rendén van. Előt­tem mind ez uj és igéző volt, mint egy szép mesének valósulása.

Színházi előadásokat említett, hangver­senyeket, bálokat, fényes ebédeket; kirándu­lásokat számos és válogatott társaságban;— megnevezte tánczosait, elmondá hogy volt Öltözve, kivel társalgóit, miről volt a szó — e levelek uj világot állítottak elémbe, de egyszersmind oly érzést költöttek föl ben­nem, mintha előttünk sötét függöny gördül fel, egyetlen pillantást engedvén valami gyönyörű, tulvilági fényben úszó képre, s aztán ismét leesik, mindent eltakarván előt­tünk, mielőtt időnk lett volna a szép képnek részleteit megvizsgálni.

Mennyire vágytam pár napi együttlétre Ágnessel! hogy szerettem volna Őt kikér­dezni, mindent megtudni tőle, mi homályos volt előttem; tiszta, részletes képet sze­rezni magamnak oly életről, mint a minő most az övé!

Mondtam e lapok kezdetén, hogy gyer­mekkoromban a kíváncsiság tartozott leg­nagyobb hibáim közé; s ahogy láthatják önök, most sem valék még egészen ment e e hibától.

De kívánságom nem teljesült; mert mindenféle akadályok következtében, Ágnes nem jöhetett hozzánk; s most kevesebb re­ményünk lehetett e látogatásra mint valaha, mert nővérem, a Bajnoki családdal együtt, már több hónap óta Párisban időzött.

Ha a Pestről irt levelek fölidézték kiváncsomat s olykor bámulásomat, mit mond­jak azokról, melyek ama világhírű városból érkeztek hozzám? — bár jól ismertem Ágnes igazságszeretetét, s jól tudtam, hogy nem szokása nagyítni, — még is olykor úgy tétszett nekem, mintha lehetetlen volna, hogy minden a mit ir igaz — való; s mind ezt sa­ját nővérem látta s tapasztalta volna.

Őszkor gróf Bajnokiék, visszajöttek Magyarországba, s nemsokára azután, Pestre költöztek; holtágas szállásukat újra díszítve s bútorozva találták, s hol nagy előkészüle­tek folytak, mert a grófné a következő télen leányát, s vele együtt Ágnest, a nagy vi­lágba akarta bevezetni — vagy aufführolni, ahogy ezt akkor nevezték — s ez al­kalommal készült számos estélyeket s bálo­kat saját házánál is adni.

Mind ez megtörtént; s pár hónapig Ágnes levelei csupa öröm s megelégedés hírnökei valának.

De lassanként ezeknek hangulata némi változást mutatott. Komolyabb s bensőbb Ion ez — néha búskomoly is, mintha nem úszna többé minden rózsafényben — s még is volt e levelekben valami titkos megelége­dés, sőt öröm, mely ki nem kerülhette figyel­memet.

Egy név — a báró Keresztessyé — sok­kal gyakrabban kezdett Ágnes levelében előjönni; — vele tánczolta a cotillont, majd­nem minden tánczvígalomban; — találkozott vele séták alkalmával; — mellette ült a hang­versenyben, ebédeknél; — látogatást tőn a grófné páholyában minden este; Ágnes mellett a magas lóczán ült, egész este be­szélgettek — sat.

így folyt a dolog darabig; s én ha leve­leit fölolvastam a többinek, ösztönszerüleg magam sem tudtam jó formán miért, kihagy­tam azokból azon helyeket, hol báró Keresztessyről volt szó.

Végre midőn a tavasz újra eljött, s a fák rügyezni kezdettek, nővérem levelei egy­szerre elmaradtak.

Egyelőre a posta ellen keltünk ki, — hanyagságának tulajdonítván e körülményt, aztán Ágnest restséggel vádoltuk, — s mi­dőn ez már hetekig tartott, nyugtalankodni kezdtünk.

Ha beteg volna Ágnes — igy akartukmagunkat megnyugtatni — csak tudósítna bennünket erről valaki — Lóri comtesse, vagy a gróf maga. De mi egyéb baja lehet? miért nem ír?

Erre Pauline azt szokta felelni : — Szerelmes; az az egész. Midőn a fiatal leánykák e betegségben sínlődnek, akkor vagy túlárasztják barátnéikat rőffel mérhető leveleikkel, vagy egészen elhallgatnak. J’en sais quelque chose! — tévé hozzá csintalan tekintettel férjére, ki erre vidám mosolylyal felelt — cár j'ai passé pár la, toute neuve que j'étais!

Mindenki nevetett, de nyugtalanságunk azért meg nem szűnt.

Egy délután mindnyájan a kertben időz­tünk. Az áprilisi nap oly melegen sütött, hogy már itt ott a virágok kezdtek kibújni zöld kelyheikből,s örülvén e szép időnek, kiki valami kertészeti műtéttel volt elfoglalva;s még Nina is gereblyélte a keskeny utakat, miután Gábor szépen kitisztította azokat.

Egyszerre kocsizörgés hallatszott az udvaron.

Ez atyám! — kiáltott tol Nina — ma korábban érkezik haza szokottnál a tanyáról.

Atyám! — mit beszélsz te kis libácska — felelt Gábor, mig Nina e testvéri udva­riassággal octroyált kitételre haragosan öszszevonta szeműidéit — hiszen ez nem sze­kér zörgés, hanem koesizörgés! még nem tanultad meg a különbséget a kettő közt?

Mintha oly tömérdek kocsi járna itt utczáinkon! — mormogta Nina — de Gábor mindig oly gyermekies !

Es a kis szépség nem akarván többé semmit hallani e tárgyról, a földre lökte könnyű gereblyéjét, s duzzattan távozott.

Mig ez történt, én nem sokat gondolván avval : kocsi zörög-e udvarunkon vagy sze­kér, kifutottam a kertből; s nem csekély csodálkozásomra csinos utazókocsit láttam az udvaron, jól fólpogygyászolva ; melyből,Jankó segítségével két hölgy szállt ki, míg a parasztkocsis leugrott a bakról, s megrázta maji;, mint a ki sokáig szűk helyen ül, és zsibbadást érez tagjaiban.

Kik lehetnek ezek? — gondolám, a ház félé sietvén, melynek tornáczára épen most lépett föl a két hölgy.

Pár másodpercz múlva én is ott valék.

Az egyik hölgyet, ki kissé éltes volt, nem ismertem; most a másik is felém fordult.

Ágnes!

Kata!

Hangzott ajkaimról, s a jövő perczben egymás nyakába borultunk.

Anyám! Gábor! Nina! jertek, siessetek! Ágnes jött! Ágnes itt van.

E fölkiáltásokra fakadtam, midőn pár perez múlva fölébredtem örömmámoromból, s a kert felé akartam sietni, honnan a többieket közeledni láttam.

Ágnes összerázkódott.

Csitt Katám! — szólt azután, reszkető hangon — nincs mit örülniök jelenlétemen, elég jókor fogják azt megtudni.

Nincs mit örülniök ? — ismételtem, megállván s Ágnes felé fordulván, kinek halvány arcza s bágyadt tekintete csak most kezdet­tek nekem föltűnni. — Oh! ha tudnád meny­nyire vágytunk mindnyájan téged itt, köz­tünk látni!

Kedves Katám! — kiáltott föl Ágnes, újra karjaim közé vetvén magát, mig köny gördült le arczán — kedves, kedves nővérem! minő jól esik e szeretet — e meleg részvét!

Most a többi is mellettünk volt, s kö­rülvette Ágnest, ki egy fölkiáltásával az Örömnek, kibontakozott karjaimból, s anyám kezét összevissza csókolta, inig jobbját oda nyújtotta Gábornak és Ninának.

Isten hozott, gyermekem! — szólt anyám végre, Örömtől félig elfojtott hangon, s kar­ját Ágnes körül fűzte — minő váratlan öröm! csak remélem, hogy hosszabb időre jöttél haza?

Mit mondana édes anyám, — felelt Ág­nes rövid szünet után, lesütött szemmel, s kérdő, bizonytalan hangon — ha többé nem is távoznék innen — ha ezentúl mindig honn maradnék ?

Hálát adnék érte az égnek! — felelt jó anyám minden fontolgatás nélkül — Örül­nék, hogy gyermekem visszakerült hozzánk, családjához. — illő helyére! Hidd el leányom, nem egyszer bántott a gondolat, hogy hibás valék, s anyai kötelességemnek meg nem fe­leltem , midőn kitaszítálak a nagy világba, idegenek közé, messze azoktól kiket szent kötelékek hozzád csatolnak, kiknek kebelé­ben az Isten maga kijelölte helyedet. Akár minő fényes is mostani sorsod — még is nem az ez melyre te születtél!

Ahogy anyám e szavakat mondá, szelíden, s bensőséggel, miként csak ő tudott beszélni, Ágnes vonásaiban változás történt; a búskomorság eltűnt azokkal, ha a fájdalomnem is szűnt meg sűrű fátyolával bevonni testvérem bájos képét.

Mély sóhaja a könnyebbülésnek emel­kedett szivéből, mig közelebb simult édes anyánkhoz. — Aztán ismét kissé kétkedve szólt :

De atyám? — azt hiszi jó anyám, hogy ő is úgy gondolkozik?

Hiszem gyermekem. O is többször meg­bánta a lépést, mely legidősebb leányunkat elidegenítette az atyai héztóO; de mivel a bajon nem lehetett többé segítni, hallgatott vele.

Most azonban haza jövök anyám! — szólt Ágnes halkan — nem pár hétre, sem pár hónapra, hanem mindenkorra. A grófnő nem akar többé házánál szenvedni!

Az utolsó szavakat csak erőltetve s ful­dokolva a fájdalomtól tudta szegény nővé­rem kiejteni, s most lehajtott fővel s resz­ketve állt anyja előtt.

Mit mondasz leányom! — kiáltott föl

anyám, kissé hevesen — s mi okon, mit vé­tettél ellene?

Semmit anyám! higyje el semmit! — szólt a szegény leány összekulcsolt kezek­kel; a grófné azt hiszi, hogy — hogy —

Most közelebb lépett az éltes hölgy, ki Ágnessel jött, s ki eddig visszahúzódott volt a tornácz másik végére, honnan csendesen nézte e családi jelenetet.

Engedje asszonyom — szólt e hölgy most, kissé tört németséggel — hogy kegyed előtt bemutassam magamat. Én Leblanc kis­asszony vagyok, Bajnoki Lóri és kedves leányának nevelőnéje; kire a grófné Ágnest bizta, midőn jobbnak látta őt visszaküldeni családjához. — Az utolsó szavakat némi keserűséggel hangsúlyozta a becsületes franczianő. — Miért bontotta föl a grófnő a va­lóban családi viszonyt, mely eddig Ágnes és a Bajnoki ház közt létezett, azt megfejthe­tem kegyednek pár perez alatt, ha megen­gedi, hogy egyedül szólhassak kegyeddel; előre bocsátván azonban — tévé hozzá kissé felénk fordulva — hogy Ágnes kisasszony legkevésbbé sem hibás az egészben, akár mit is mondhatna a grófné.

Anyám meghajtván magát a kisasszony előtt, pár szíves szóval felelt neki, s aztán hálószobájába vezeté, melynek ajtaját bekul­csolta maga után.

A beszélgetés anyám s a franczia kis­asszony közt, elég hosszasan tartott; s mi­dőn kiléptek a hálószobából, mindketten kissé föl voltak hevülve, s anyámon látszott, hogy kényeket ejtett volt. Gyorsan közele­dett Ágneshez, s hevesen átölelvén leányát, érzékeny hangon szólt :

Még egyszer Isten hozott! kedves szelid gyermekem. Adjunk hálát az égnek, hogy visszakerültél az atyai ház csendes révébe, melyet soha sem kellett volna elhagynod.

Ágnes, ki anyánk távolléte alatt föltünőleg nyugtalan és szórakozott volt, egymély sóhajával a könnyebbülésnek ajkaihoz nyomta anyám kezét, s aztán hálás tekintet­tel fordult Leblanc kisasszonyhoz, ki növen­dékét a legnagyobb bensőséggel megölelte.

Es most Isten veled kedves gyermekem; — szólt a jó franczianő Ágnes barna fürtéit simítgatván. Mennem kell; el ne fe­lejtsd, hogy leveleid mindig várva várt örö­meimhez tartozandnak.

Csak nem fogja házunkat oly hirtelen elhagyni, Leblanc kisasszony? — szólt most közbe anyám — remélem, hogy nálunk ma­rad mig újra útnak indul Pest felé!

Szívesen tenném, asszonyom — felelt a nevelőné kezet nyújtván anyámnak — de lehetetlen annyira eltérnem attól , mit a grófné kötelességemmé teve. O nem akarta, hogy önökkel érintkezésbe jőjek; én e rész­ben akaratát nem teljesíthettem teljes mér­tékben , mert e kedves gyermeknek tar­toztam avval, hogy tudassam szüleivel eltá­volítása valódi okát, s azt is, hogy arról a gróf mitsem tud , s hogy Lóri kisasszonyt e lépés majdnem kétségbe ejté, mert valódi testvéri szeretettel ragaszkodik Ágneshez. De tovább nem mehetek; mert bár mennyire sajnálom a grófnénak e hibás lépését, s bár mennyire kárhoztatom azt, még is hálával tartozom e nőnek a sok szívességért melyet házánál, s részéről tapasztaltam; mi az én helyzetemben nem tartozik a mindennapi dolgokhoz; s azért, amennyiben lehet, kö­vetni akarom utasításait. Az éjét vendéglő­ben fogom tölteni; s holnap útnak indulok.

Evvel búcsút von tőlünk a kisasszony; s újra helyet foglalván a kocsiban, melyről a pogygyász, egy kis málhán kivül, leraka­tott, a vendéglő felé hajtatott; hová anyám parancsára Jankó kísérte őt, hogy tolmácsul szolgáljon a magyarúl nem tudó hölgynek.

Alig tűnt el a kocsi szem elől, és atyám szekere hajtott udvarunkba.

Ágnes itt van! Ágnes nálunk marad! — e szavakkal rohant Nina a szekérhez, mielőtt atyánk arról leszállhatott volna.

Öröm s meglepetés mutatkoztak atyám vonásain, midőn felénk jött, mig Ágnes ele­jébe szaladt; s ő is mint jó anyám, rövid idő­vel ezelőtt, rezgő hangon mondá : Isten ho­zott, leányom!

De mielőtt többet szólhatna, anyám mellette volt; s pár szót súgván fülébe, tá­vozott vele a kert felé.

Nemsokára atyám visszajött; gyorsan, és viharos kifejezéssel; dehogy nem Ágnes volt az, ki fölidézte haragját, könnyen észre vehettük; mert midőn mellettünk elhaladott, kik a tornáczon élveztük a szép estét, ke­zét Ágnes fejére tette s halkan mondá . — Szegény kis leányom! bár soha meg nem engedtem volna, hogy távol az atyai háztól nevekedjél!

Jankó épen most tért vissza; s atyám, kérdezvén tőle, melyik vendéglőbe szállt Leblanc kisasszony, s feleletül nyervén : — Az ökörnél; — kihaladt az utczára, s csak jó óra múlva tért vissza.

Ha Nina és Gábor talán nem is tudták meg egyhamar Ágnes hazaküldésének valódi okát, én még az napnak estéjén, s mielőtt le­feküdtünk volna, mindent megtudtam.

Alig voltunk kis szobámban, melyet most Ágnessel osztottam meg, kinek szá­mára Boris minden szükséges előkészülete­ket jókor tett volt, nővérem nyakamba bo­rult, s mindent elmondott mi szelid szívét nyomta.

A madarak kertünkben már ébredezni kezdtek, midőn végre lefeküdtünk Ágnes könnyebbedve azáltal, hogy bánatát kiöntheté résztvevő kebelbe; s én félig elkábulva a sok újtól s csodálatostól amit hallottam, s mitől még álmaimban sem tudtam elválni.

Amit megtudtam körülbelől a követke­zőkből állt.

Ágnes Bajnokiéknál igen igen boldog s megelégedett volt, egészen azon ideig, hol a grófné leányát és őt a világba vezeté.

A grófné szerette fogadott leányát — ahogy nővéremet nem egyszer nevezte — sanyailag bánt vele; a grófnak Ágnes kegyencze volt; szerette szelid csendes maga­viseletét, s azt hitte, hogy ez csak jó példa­ként hathat tulajdon tűzről pattant s kissé túl a rendén eleven leányára. Lóri testvéri szeretettel ragaszkodott hozzá, s nagyobi Örömet nem ismert, mint mindent vele meg­osztani; a jó Leblanc kisasszony pedig nem tett különbséget két növendéke közt, kiket teljes szívből szeretett.

Ki csodálná tehát, hogy Ágnes meg volt elégedve s jól találta magát a grófi háznál.

De alig lépett a két leány a világba, s e szép egyetértés ingadozni kezdett, ha egye­lőre csak észrevétlenül s kis mértékben is.

Ennek oka az volt, hogy a grófnénak lassanként észre kellett vennie miként nővé­rem napról napra inkább kifejlődő szépsége, kissé háttérbe szorítja eleven, csintalan leá­nya bájait, s hogy a világban Ágnes jobban tetszik Lórinál.

Hol az anya, kinek ez ne fájt volna? — hogy igazságos legyek Bajnoki grófné iránt,meg kell vallanom, mikép egyelőre bátran leküzdötte hülemét s Ágnessel nem éreztette azt; s talán minden egyensúlyozza magát lassanként, ha egy uj és érdekes személy nem lép föl a világ színpadán.

Ez Keresztessy báró volt; fiatal, szép és főleg dúsgazdag ember, ki most ér­kezett csak vissza pár évig tartó utazásaiból, s először töltötte a telet Pesten.

Hogy az anyák s apák egyről egyig szemmel tartották ezen uj csillagot, senkit sem fog meglepni, ki kissé ismeri a világot; de hogy Bajnoki grófné erészben még fölül­múlta a többi mamát, ennek oka abban talá­landó, hogy Keresztessy báró legtekintélye­sebb s legszebb jószága, határos volt férjével.

A grófné tehát inkább mint akárki más kivánta, hogy az uj épouseur (házasulandó) leányát vegye el, mert csak úgy remélhette, hogy ez, házassága után is, tőszomszédság­ban lakjon vele.

Ki vehetné szerető anyának rósz névénez óhajtását, főleg ha az ifjú — mint itt — érdemes volt arra, hogy egy kedves, jólnö­velt leány férje legyen.

De minden másként fordult.

Mig báró Keresztessy és Lóri igen jó barátok lettek, — minek a grófné természe­tesen nagyon örült — de anélkül , hogy egyebet érezzenek barátságnál, addig a fiatal ember és Ágnes közt egyike azon gyöngéd s boldogító viszonyoknak vette kezdetét, melyek a legtöbb esetben két egész élet fölött határoznak.

Egyelőre a grófné ezt észre sem vette — de itt is találkozott egy úgynevezett jó barátnő ki kötelességének tartá a jó grófné szemeiről levonni a hályogot; s minél inkább örült volt ez Keresztessy gyakori látogatá­sainak, mert Lóriban vélte a delejt látni, mely házához vonta, annál fájdalmasabb Ion most kiábrándulása s nagyobb haragja.

Szegény Ágnessel teljes mértékben érezteté azt, állítván, hogy bűnös kaczérság, s tetszelgős modora által igyekezett Kérésztessyt elvonni Lóritól, s a gazdag ifjút ma­gához csatolni; s heves természete által el­ragadtatva használta az alkalmat, melyet Bajnoki gróf távolléte neki nyújtott — a gróf peres ügyek végett Bécsben mulatott — s visszaküldötte szegény Ágnest szülei­hez, még pedig sértő levél kiséretében, de melyet Leblanc kisasszony csak akkor adott át anyámnak, midőn a dolog részletei fölött már fölvilágosította.

S Lóri? — kérdeztem , miután Ágnes mindent elmondott.

Oh, Lóri a legjobb, legkedvesebb te­remtés széles e világon, s mindent tudott, kezdettől fogva.

Talán mást szeret?

Ágnes hallgatott; de a mosoly,mely ajkai körül lebegett, feleletül szolgált, s meggyőzött arról, hogy sejtelmem meg nem csalt

XI.

Nagy újságot jöttem veletek közölni, leányok! — e szavakkal lépett be hozzánk Lajos bátyám; s mosolygó arcza azt mutatá, hogy a közlendő újság nagy lehetett ugyan, de nem kellemetlen

Újság? — mi nemű lehetett az? — ben­nünket érdekel-e? — így kérdeztük össze­vissza mind a négyen, mert Nelli is bejött pár hétre hozzánk, Kis-Ujszállásról; ritka kedvezmény, Zsuzsa néni részéről, ki csak bajosan tudott ellenni fogadott leánya nélkül.

Igen — újság, szép kisasszonykáim; jó újság, melyen mindnyájan örülni fogtok, s mely az egész, itt jelenlévő érdemes csalá­dot illeti.

így felelt Lajos, jó kedvüen, anyám mellett helyet foglalván, ki szokása szerént, az ablak mellett ült, varrással kezében.

De miből áll az újság? — kiáltott fól Nina, békétlenül, Lajoshoz futván; — oh szólj már egyszer, ne légy oly unalmas.

Abból, kis zsarnok, — felelt Lajos, s Nina szépen elrendezett hajfürtéit irgalmat­lanul összekuszálta, — hogy az én házike­resztem , Paulina asszonyság, elhatározta, magát az idén rendkívüli fénynyel megülni szent Lajos napját; kedves férje dicsőítésére — és saját mulatságára. Roppant dinum dá­nom lesz a háznál, számtalan vendég, nagy lakoma, czigánybanda és este — fényes tánczvigalom!

Felséges! — kiáltott föl Nina, Örömé­ben elfelejtvén összekuszált hajfürtéit; — fölséges! minő jó gondolat attól a kedves Pauline-tól!

Oh! — hangzott Nelli szép szájából — Auguszt vége előtt vissza nem térhetek Kis- Ujszállásra, bár Zsuzsa néném azt mondá, hogy tizennegyedikén fog utánam küldeni, írnom kell mindjárt nénémnek — lehetetlen, hogy a bált elmulaszszam!

Én is egy fölkiáltásával az örömnek üd­vözöltem e hírt, mely tizenhét éves korunk­ban mindig a legörvendetesebbek közé szá­mítható — csak Ágnes hallgatott.

Reá nézve ily falusi mulatság nem birt nagy vonzerővel — nem egyszer szebbeket s fényesebbeket élvezett, — s aztán kedélye, darab idő óta, oly bús és nyomott volt, hogy nem sokat gondolt mulatságokkal.

E levertség oka az vala, hogy mióta el­hagyta a Bajnoki családot, nem hallott sem­mit Keresztessyről.

Bár három levelet vett ez idő alatt Leblanc kisasszonytól — Lórinak megtiltotta a grófné a levelezést Ágnessel — egyikben sem volt Keresztessy említve — s Ágnes azt kezdé hinni, hogy amit ez iránta érzett, csak futólagos érdek, mely csakhamar elenyészett, midőn ennek tárgyát többé nem látta.

Igaz hogy a család , nemsokára Ágnes eltávolítása után, falura költözött, hol ter­mészetesen nem Ion oly számos látogatója mint Pesten; — de Keresztessy közeli szom­szédságban élt, s igy bizonyosan többször jelent meg a grófi háznál. Talán csak tuda­kozódott felőle, s Lóritól vagy Leblanc kis­asszonytól kérdezte hová lett? — de ha nem ezekhez, de a grófnéhoz magához intézte kérdéseit? — ha a grófné haragjában sértoleg, megvetőleg szólt róla? — ha Keresz­tessy elhitte e rágalmat — és meghűl iránta — ha a szerelem gyönge szikrája elhalt ke­belében s ő most nem gondol többé vele?

így tűnődött szegény Ágnes napestig, s arcza rózsái elhervadtak, s szép szemei el­vesztették fényűket.

De ha ő maga jobban is szeretné csen­des életmódját folytatni, mint a tervezett mulatságban résztvenni, örömünket nem akarta kedvetlensége által elfojtani; s azért élénk részt vett készületeinkben; s jó tanácsa és segítsége mindig rendelkezésünkre álltak.

így megérkezett a nagy nap, melynek előestéjén már kirándultunk Lajosékhoz, hol a kis háziasszonyt a legélénkebb előkészületekkel elfoglalva, s pár meghittebb barátját Lajosnak már házánál találtuk.

Minden kivánságunk szerént sikerült; Pauline fölülmúlta önmagát ügyes elrende­zéseiben s a nyájas szivességben, melylyel vendégeit fogadta; öltözeteink igen csinosak voltak, s akármit is mondjanak az élet böl­csei, ez, — legalább reánk hölgyekre nézve — igen kellemes és megnyugtató megnyug­tatás; — a lakoma pompás volt, a toastok ki nem fogytak, a czigányok oly tussokat penderítettek, hogy az ablakok reszkettek; s midőn az est bekövetkezett, s a nagy ebédlő el volt újra rendezve s kiszellőztetve, a táncz kezdetét vette, egy lassú lengyellel, melyben mindenki résztvett, az öreg urak és nőktől kezdve egészen a kis Béláig, ki igen komolyan járta azt Luiza nővérével.

Aztán következtek a keringők, s mazurok, s végre az első cotillon, mely alatt a társaság­nak nem tánczoló része más szobában vacso­ráit, mig reánk későbben hasonló élvezet várt.

Epén akkor kezdett volt Pesten divatbajőni, hogy a tánczolók a cotillon alatt leül­jenek mig a sor őket éri. E divatot Ágnes elbeszélte nehányaknak, kik kapva kaptak e kényelmes szokáson; s úgy a ki csak szert tehetett székre, ülve tánczolta a cotillont, ahogy Lajos tréfásan mondá, ki az előtánczos szerepét igen ügyesen vitte, mig jó atyánk a vacsorálóknál helyettese Ion.

En háttal ültem az ajtónak, mely a tornáczra nyílt, s mely előtr a cselédek, s még a falusi lakosok közöl is nehányan, össze­gyűltek a tánczot nézni. Ágnes majdnem szemközt velem foglalt helyet, úgy hogy mindent láthatott mi az ajtó körül történt.

Nekem igen jó kedvem volt; egész este jól mulattam, s a cotillonra is jó és mulatsá­gos tánczosom volt, kivel folytonosan cse­vegtem, örülvén annak, hogy azon bizonyos ügyetlen úriembertől megmenekedtem, kivel ama baleset a debreczeni bálban történt, s ki erőnek erejével velem akarta e tánczot járni.

Epén midőn ezen díszes egyén, szegény Nellit választván egy tour-ra, vele pereszénként forgott a szoba közepében, szemem Ágnesre esett, kinek intettem, hogy vizsgálja nővérünk viharos arczkifejezését, midőn lat­iam, hogy egyszerre oly halvány lett,mint a ió, mig szemei az ajtón függöttek, s oly moz­dulatot tőn, mintha helyét el akarná hagyni Hirtelen megfordultam, s székem mö­gött igen csinos és választékos külsejű ifjút áttam, kinek tekintete az örömnek kifejezé­sével Ágnesen függött.

Ki lehet ez? — gondolám; de épen e oerczben helyet tört magának az ajtó előtti tömegen keresztül, egy magas és tekintélyes alak, kiben nem csekély meglepetésemre Baj­noki grófra ismertem, s kit Leblanc kisaszszony, csinos de utias öltözetben követett.

Tüstént fölkeltem s a gróf elébe men­tem, — ki természetesen reám nem ismert, mig Leblanc kisasszonynak kezet nyújtot­tam; s mindkettőt egy kis mellékszobába vezetvén, atyámhoz siettem, s megsúgtam neki, kik érkeztek e pillanatban.

Atyám alig hitt füleinek; de azt mond­ván a közelülőknek, hogy pár elkésett ven­dég érkezett, kiknek elfogadására siet, el­hagyta az asztalt, s a grófot fölkereste.

Visszatértem tánczosomhoz, ki meg nem foghatá eltűnésemet, mert épen tánczolt, midőn helyemet elhagytam, s észre sem vette az idegenek megjelenését.

Megnyugtattam avval, hogy a cselédek egyike hívott ki, valami intézkedésért a reánk váró vacsora végett, s míg helyet fog­laltam, szemem Ágnest kereste föl.

Az idegen ifjú nővérem mögött állt, s mindketten annyira el voltak merülve be­szélgetésbe, hogy Ágnes tánczosa savanyú, képpel kezdte nézni e bitorló betolakodót mig az én dongóm, kinek épen tánczosnő. kelle választania, már háromszor meghaj­totta magát, s nagyot köhintett, anélkül . hogy választottja figyelmét magáravonni si­került volna a szerencsétlen lovagnak.

Most a mellékszobában a székek moz­gatása tanúskodott arról, hogy a vacsorának vége van; s a vendégek lassanként a tánczterembe gyűltek, mig a cselédek, jó anyám vezénylete alatt benn újra terítettek szá­munkra.

Végre anyám is a terembe jött, s voná­sai nem csekély meglepetést árultak el, mi­dőn az idegent észrevette, ki még mindig Ágnes mellett időzött.

Felém jött, alkalmasint, hogy fölvilágosítást kérjen; de mielőtt hozzám férhetett volna, atyám intett neki messziről, s mind­ketten eltűntek a kis mellékszobába, hová gróf Bajnokit és Leblanc kisasszonyt vezet­tem volt.

Lajos annyira el volt foglalva előtánczosi szerepével, hogy e mellékjátékot alig látszatott észrevenni; de Pauline éles szeme, ki szintén a tánczolók közt volt, csakhamar kikémelte az idegent Ágnes mellett, s a kis társaság a mellékszobában sem kerülte ki figyelmét.

Egyszer, midőn valamelyik tánczfigurában egymás mellett álltunk, francziául kérdezte :

Kik azok, a mellékszobában?

Bajnoki gróf s Leblanc kisasszony.

S az ott? — folytató észrevétlen intés­sel az idegen ifjú óelé.

Nem tudom.

C’est facile a comprendre! könnyű ezt megérteni! — nevetett a kis menyecske, pil­lanatnyi gondolkozás után — tout ira bien; jó lesz minden.

S evvel tovább röpült.

Nemsokára azután vége volt a cotillonnak; s inig a óáradt ifjúság elszélyedett a te­remben s a mellékszobákban, Ágnes, az ide­gen ifjú oldalán, Lajoshoz és nejéhez köze­ledett, kik együtt suttogtak az egyik ablak mellett, mig én, nem távol tőlök Nelli kér­déseire feleltem; — ki halkan, rezgő hangon szólt : Lajos, báró Keresztessy kér, hogy megismertessem veled és kedves ángyommal.

Lajos vidám mosolylyal meghajtotta magát, s kezet nyújtott az idegennek; mig Pauline, üdvözlései közepette felém kacsin­gatott, mintha azt akarná velem megértetni: — Nem-de előre mondtam.

Nelli pedig, szinte kilesvén az idegen nevét, nagyra nyitotta szép sötét szemeit s aztán kérdezte: báró Keresztessy! hogy jött ez ide ?

Alkalmasint szekeren! — feleltem ne­vetve, s Ágneshez siettem, ki intett nekem.

Oh Kata! minő boldog vagyok! — sut­togta, mig pir szállt föl arczába, s szelid sze­mei sugároztak. — Minden jól van, s a bú­nak vége örökre!

Kezét szorítottam, de nem jutottam szóhoz, mert anyám jött, s Ágnes karját az övére helyhezvén,mig kedves arczán az öröm és megelégedés jeleit olvastam, távozott vele, s báró Keresztessyvel a kis mellékszoba felé.

Miről folyt ott a tanácskozás, nem volt nehéz kitalálni ; s midőn egy óranegyed múlva vacsorához ültünk, gróf Bajnoki a há­ziasszony jobbján foglalt helyet, mig báró Keresztessy Ágnes mellé ült.

Alig kezdettek az egészségivások, s gróf Bajnoki fölkelt s mély hangon szólt :

Legyen szabad poharat emelnem az újonnan eljegyzett fiatal pár egészségére : Éljen Kovács Agnes, az én kedves fogadott leányom, s jegyese, báró Keresztessy Ödön!

S az ablakok reszkedtek a szűnni nem akaró éljenektől, mig Ágnes és fiatal jegyese, az egyik lesütött szemekkel, s a szemérem pírjával gyöngéd arczáin, a másik szerelem és boldogságtól ragyogó vonásokkal, újra s újra meghajtották magukat.

Hajnalkor, magyaros reggeli után, mely­ben a korhelyleves el nem Ion feledve , a vendégek távoztak, kivéve gróf Bajnokit és kísérőit, kik Lajos és Pauline kérésére, ve­lünk együtt náluk maradtak.

Képzelhetni, hogy bár a mulatságot mindenki sikerültnek találta, még is mind­nyájan örültünk, mikor végre az utolsó koesi elrobogott; mert annyi volt mit megtudni s miről beszélni vágytunk, miként alig vár­tuk hogy magunkban lehessünk.

Mindenki pár órára lepihent; de mi nő­vérek, kik egy szobában voltunk szállva, nem sokat aludtunk, s csodálkozással, kérdések­kel s öröm közt töltöttük az időt.

Ugylátszik jövendőbeli sógorunk sem járt jobban; mert mikor déltájban egyik a másik után elhagytuk szobánkat, Keresztessyt már a tornáczon találtuk, hol Lajossal s atyámmal pipázgatva járt föl s alá.

Nemsokára anyám s Leblanc kisaszszony is megjelentek — Pauline már régóta bajlódott a ház rendbehozásával — s mig az eljegyzett pár a kertnek árnyékos részé­ben töltötte az időt ebédig, addig én a franczia kisasszonynyal együtt, a lúgosba lopóztam, mely közel a házhoz kínálkozott árnyá­val, s tőle megtudtam miként történt, hogy a dolgok egyszerre oly kedvező fordulatot vettek.

Leblanc kisasszony elbeszélte nekem ami következik.

Bajnoki gróf mint mondám már, Becs­ben időzött, midőn a grófné jónak látta nő­véremet házától • elűzni; s csak annyit irt férjének, hogy Ágnes, mielőtt falura költöz­nének, haza ment, pár hétre, családját meg­látogatni.

A gróf ezt annál természetesebbnek ta­lálta, mivel Ágnes már évek óta nem volt Debreczenben; csak mikor hónapok múltak el anélkül , hogy visszatérne, csodálkozni kezdett e hosszú távolléten; de a gróóné kér­déseire azt felelte, hogy szülei vonakodnak Őt újra elereszteni, s gróf Bajnoki, úgy is nemsokára haza térni szándékozván , leve­leiben megszűnt e dologról szólni.

Azonban Keresztessy báró is fölment Bécsbe, még pedig kevés nappal Ágnes el­utazása után s még mielőtt Leblanc kisaszszony Debreczenből visszatérne.

Lóritól megtudta a derék franczianő, hogy búcsulátogatást tőn Bajnokiéknál, dehogy a grófné nem fogadta, úgy hogy az ifjú nem is sejtette Ágnes eltávolítását.

Becsben egy vendéglőben lakván Baj­noki gróffal, a két férfiú sokat volt együtt; s Keresztessy végre megvallotta barátjának: hogy Ágnest szereti, s szándéka őt nőül venni; hozzá tevén, hogy bútorok készítése végett időzik Bécsben, mert falun is Pesten is lakását átalakítni szeretné, mielőtt Ágnest ezekbe bévezetné.

Gróf Bajnoki, ki Lóri és fogadott leá­nya közt valóban alig tett különbséget, szi­véből örült e nyilatkozatnak, mert derék ifjúnak ismerte Kerésztessyt s hitte, hogy Ágnes boldogsága e házasság által megala­pítva leend.

Azonban mindkettejük teendői Bécsben több időt vettek igénybe mintsem gondolták volna, s igy a visszautazás Magyarországra mindig újra meg újra elhalasztatott, nagy boszuságára Keresztessynek , ki alig várta a pillanatot, hol Ágnessel ismét találkozzék, s a szeretett leány beegyezését megnyerhesse.kinek szivében egy-egy futó pillantást vetni a sors már megengedte a boldog ifjúnak.

Tudta Bajnokitól, hogy Ágnes látoga­tást tett szülőinél; de a gróf megirta nejé­nek, hogy szeretné, ha Ágnes visszatérne hozzá mielőtt hazaérkezik, s azért mindket­ten azt hitték, hogy bizonyosan otthon kap­ják, midőn végre visszatérhetnek falura.

E levélre sokáig késett a felelet, s mi­dőn végre a grófné irt, mindenről szólt, csak Ágnest nem említette, mit Bajnoki feledékenységnek tulajdonított.

Egy reggel, midőn Keresztessy épen a gróf szobájában volt, s mindketten örvendve arról beszélgettek, hogy végre reményük van, hogy Bécset pár nap múlva elhagy­hatják, Bajnoki komornyikja belépett, láto­gatási jegygyei kezében, s azt jelentette, hogy egy idegen úr beszélni akarna a gróffal.

Bajnoki megnézte a jegyet, melyen a következőket olvasta.

Le Comte Alvarez Mendozza

Grand d' Espagne.

Ah! — kiáltott föl azután — Mendozza itt Becsben? tüstént be kell vezetni János.— Aztán Keresztessyhez fordulván folytatá — fiatal spanyol, kit gyakran láttunk Párisban: igen kellemetes, derék, s amellett dúsgaz­dag ember, ki Párisban furorét csinált.

E pillanatban belépett a gróf, kit Baj­noki a legszívesebben üdvözlött, s Keresztessvvel megismertetett.

A társalgás darabig folyt a három férfiú közt, de az ifjú spanyol kissé elfogultnak lát­szott, s végre halk hangon kérdezte Bajno­kitól, váljon nem szólhatna-e vele pár perczig négy szem közt?

Keresztessy, inkább gyanította mint értette e kérdést; fölkelt tehát, s mondván, hogy a városba kell mennie, elhagyta a szobát.

A beszélgetésnek a két férfiú közt, mely elég hosszasan tartott, csak eredményét tu­dom, s ez az volt, hogy az ifjú spanyol grand, megkérte Bajnokitól leánya kezét, saját s édes anyja nevében — atyja rég meghaltmár — átadván a grófnak egy, anyja által irt levelet, melyben ez egyetlen fia kérését ismételte.

Későbben megtudtam Ágnestől, hogy Lóri és az ifjú spanyol, már párisi mulatások alkalmával tisztában voltak afölött, hogy szeretik egymást, de hogy Mendozza csak akkor akarta kezét ünnepélyesen meg­kérni szüleitől, ha anyja beegyezését bírja, még pedig Írásban; mert az öreg grófnét annyira szerette s tisztelte, miként ily fon­tos lépést csak jóváhagyása által bátorítva vélte tehetni; s Lórit sem akarta annak ki­tenni, hogy ne legyen nyitott karokkal foga­dott menye az öreg asszonynak.

De alig volt a dolog tisztába hozva Mendozza grófnéval, ki egyelőre nem igen örült a gondolatnak, hogy idegen ajkú höl­gyet fogadjon házához mint leányát, s az ifjú spanyol nem tűrt többé halasztást, s épen útban volt Magyarországra, Bajnokiéhoz, midőn Bécsben a gróf nevét olvasta az újságban, s igy megtudván, hogy vele egyvárosban van, pillanatig sem késett őt föl­keresni.

Bajnoki gróf, bár sokkal jobban szerette volna ha egyetlen leánya magyarhoz megy férjhez, még is a tett ajánlatot olyannak ta­lálta, hogy efölött csak gyermeke hajlama határozhat; mert ez egy ellenvetésen kívül, nem igen lehetett e kérő ellen kifogása. Párisban gyakran látta az ifjút s megszerette, anélkül hogy eszébe jött volna, hogy közte s Lóri közt szerelemről lehetne szó. A ta­pasztalás mutatja, mikép a jó Bajnoki nem az első atya, ki ilynemű vakságban sinlődik.

Nemsokára ezután a három férfiú, azaz Bajnoki, Keresztessy és Mendozza elhagyták Bécset, még pedig együtt; s igen kellemes út után, mely alatt a két fiatal ember közt barátsági viszony köttetett, megérkeztek Bajnoki kastélyába, nem kis meglepetésökre a grófnénak s leányának, kiknek Bajnoki nem irt semmit, sem a Keresztessy, s még kevésbbé a Mendozza által tett lépésekről.

Lóri, midőn ráismert a fiatal spanyolra,kipirult mint a reggeli hajnal, s oly zavarba jött, hogy atyja első pillantásra látta, miként állnak itt a dolgok.

De hiába keresték szemei Ágnest; s mig Keresztessy nyugtalanul nézett körül, a gróf kérdést tett e részben nejénél.

Es most, ha nem is egyszerre, de las­sanként kisült az egész dolog.

A gróf midőn végre mindent megtudott, annyira felindult, hogy Leblanc kisasszony, ki tizenkét év óta volt házánál, azt állította, mikép a közönségesen nyugott férfiút, még egyszer sem látta ily állapotban.

Azt akarta, hogy a grófné tüstént maga induljon Debreczenbe Ágnes után; s a nő ki már is bánni kezdte cselekvését, s ki most, éles szemmel olvasván Lóri s Mendozza vo­násaiban, azon meggyőződésre jutott, hogy leánya részéről is hajótörést szenvedtek volna tervei, Keresztessyre nézve, kész lett volna akaratját teljesítni; ha Leblanc kisasszony — kit Bajnokiék családtagként szerettek s tiszteltek — nem figyelmeztette volna mind­Csal délet. I.kettőt arra, hogy a grófné jelenléte most Lóri mellett szükséges.

Elég hosszas vitatkozás után végre az lön elhatározva, hogy a gróf Leblanc kisaszszonynyal együtt, fog Debreczenbe utazni; s midőn Keresztessy, kinek Bajnoki, bár a legkímélyesebben, megfejtette a dolog valódi állását, erről értesítve Ion, nem nyugodott mig ő is csatlakoztatott az utazókhoz, állít­ván hogy legjobban szereti, ha személyesen megkérheti Ágnes kezét, szüleitől.

Debreczenbe érkezvén, mindhárman hoz­zánk siettek : de a cselédek által megtudván hol vagyunk, Keresztessy, ki alig várta, hogy nővéremmel találkozhassék , nem tágí­tott, mig még az nap ki nem rándultak Lajosékhoz.

Azonban atyám, habár gróf Bajnoki iránt a legudvariasabban nyilatkozott, anynyira meg volt sértve a grófné kiméltelensége által, hogy őt kibékíteni nem volt könvnyü föladat; s ha anyám közbe nem jő, alig ha ez oly hamar sikerült volna.

De áldott jó anyám olyan volt, mint a béke angyala; a hol ő megjelent, ott nem­sokára vége lön minden vitatkozásnak s el­lenségeskedésnek; most is a kedélyek ellen­állni nem tudtak békítő befolyásának, s a legközelebbi múlt felejtve lön.

XII.

Másnap visszamentünk Debreczenbe, s itt el Ion határozva hogy Ágnes, tökéletes kibékítés jeléül, visszatérend pár nap múlva Bajnokiékhoz, hogy lakodalma egy napon fog tartatni a Lóriéval, és szülei is, többi gyermekeivel együtt, jelen leendnek e nagy napon.

Nemsokára azután vendégeink elhagy­tak bennünket, kedves Ágnesünkkel együtt, kitől mindnyájan nehéz szívvel váltunk el; mert hiszen a kedves teremtés végkép távo­zott, úgy szólván, az atyai háztól, melybe, mint hajadon legalább, visssza nem térend többé.

Pár nappal azután Nelli is búcsút vett tőlünk, mert Zsuzsa néném utána küldött.

Most pár csendes hónap következett, melyek alatt sűrűn érkeztek a levelek Ág­nestől. Végre a kettős esküvés napja novem­ber -kére határoztatok, s a mi elutazá­sunk Bajnoki gróf Megyeskúti kastélyába, ugyan e hónap tizedikére.

Lön most sürgés forgás és készülés, most már october -ke volt. Lajosék, nagy sajnálkozásunkra, nem mehettek a lakoda­lomra; mert kis leányuk pár nap óta, vörös himlőbe esett; s bár veszedelemről szó sem volt, természetes, hogy szülei el nem akarták hagyni.

Atyám Gábort küldötte a szekérrel Nelli után, hogy ő is, velünk együtt készüljön; de minő nagy volt meglepetésünk, midőn Gábor egyedül érkezett vissza harmadnapra, egy levélkével Nellitől, anyámhoz intézve, mely­ben szokott rövid s kissé éles modorában azt irta, hogy jobbnak tartja ha honn marad.

Néném szenvedőleg érzi magát — ezt mondá a levél folyamában — jobb ha el nem hagyom. S aztán, megvallom, nem szeretnék oly társaságba keveredni, mely fölebb áll nálamnál — legalább véleménye szerént —s melyben csak sértő lenézésnek, vagy még sértőbb pártfogásnak nézhetnék elébe.

Sajnálom, hogy Ágnest nem láthatom még egyszer, mielőtt örökre kilép körünk­ből ; de jobbnak tartom nem tolakodni oly társadalmi körbe, mely nem az enyim, s nem leend az soha.

Maradjon kiki a maga helyén, s mind­nyájan boldogabbak volnánk sat.

Anyám észrevétlenül rázta fejét, s egy sóhajjal nyújtotta e különös levelet atyámnak.

Ez mosolyogva olvasta Nellinek saját­ságos nyilatkozatát s aztán mondá :

Furcsa gyermek ez a mi kis barna Nellink; ki keresneilyesmit tizenhat éves leány­kában! De meglehet hogy igaza van; leg­alább nem árt senkinek, ha véleménye mellett marad; azért ne háborgassuk őt tovább.

Ez bizonyosan Zsuzsa néni müve! — kiáltott föl Nina, miután a dolog állásáról értesítve Ion.

Csalatkozol; — felelt Gábor. — Zsuzsa néni koránsem ellenezte Nelli utazását, sőt

sürgette, hogy velünk menjen. De Nelli oly vasfejű, mint Tamás szomszédunk sza­mara, ha egyszer valamit fejébe vesz, s mi­dőn Zsuzsa néni látta, hogy tökéletesen el van határozva, nem ellenkezett többé vele, s csak ezt küldte neked s Katának utravalőnak.

Evvel Gábor mindegyikünk kezébe két szép uj aranyat nyomott, és saját erszényé­ben is mutatott pár ily csillogó és ritka ma­dárkát.

Éljen Zsuzsa néni! kiáltott föl Nina tré­fásan; s anyámhoz futott kincsével.

Nem szólok utunkról, sem megérkezé­sünkről Megyeskútra, csak azt említem, hogy panaszunk nem lehetett a fogadtatás ellen, sem a gróf s kedves leánya, de még a grófné részéről sem.

Látszott hogy megbánta helytelen s igazságtalan cselekvését Ágnes irányában, s hogy mindenképen szeretné ezt velünk is feledtetni — mi végre sikerült is; mert hálát­lanság lett volna részünkről egyetlen hibás tett miatt a sok jóról felejtkezni, mit ked­ves Ágnesünk évek óta e háznál tapasztalt.

Most is valóban úgy bánt a grófi pár Ágnessel mint tulajdon leányukkal; — kiházasítási készlete egészen illő volt jövendő­beli állásához, mint gazdag és előkelő férfiú nejéhez, azonkivül a gróf tizenöt ezer pengő forintnyi tőkével ajándékozta meg fogadott leányát, — mert igy szerette a kedves te­remtést nevezni — hogy legyen miből gom­bostőt venni, anélkül, hogy férjéhez folya­modjék — tévé hozzá tréfásan, midőn az, ez összegről szóló, kötlevelet adta kezébe.

A grófné pár szép gyöngysort adott Ágnesnek menyegzői ajándokul s az egész vendégsereg jelenlétében mondá minő ör­vendetes körülmény reá nézve, hogy legalább egyik leánya közelében maradand.

Reánk — azaz Ninára és reám — is kel­lemes meglepetés várt. Midőn az esküvést megelőző nap estéjén szobánkba léptünk, a gyertyákat égve, s ágyainkon két gyönyörű öltözetet találtunk, egészen hasonlókat azok­hoz, melyeket Lóri nyoszolyóleányai készí­tettek maguknak az esküvésre.

Képzelhetni minő örömünk volt, főkép Kínának, ki annyira szeretett mindent a mi szép és választékos; és egyikünk sem feküdt le, mielőtt föl nem próbáltuk volna a szép ruhákat, s ahoz való virágos hajékeket, úgy hogy már elütötte volt az éjfélt, midőn végre lepihentünk.

Másnap a kastély hemzsegett a sűrűn megérkező vendégektől, s midőn a nagy el­fogadó terembe léptünk, hol az egész társa­ság Összegyűlt, mielőtt számos hintókon a templomba indultunk, nemcsak én, de még Nina is, ki ritkán szokta elveszteni lélekje­lenlétét, oly zavarban voltunk, hogy alig tudtuk mit csináljunk.

GrófBajnoki, észrevevén elfogultságun­kat, segítségünkre sietett; s azon helyre ve­zetvén bennünket, mely, mint nővérünk nyoszolyóleányainak számukra ki volt jelölve, azt is megmondá nekünk, kivel fogunk kocsi­ba ülni, midőn majd az egyházba indulunk.

Ez nemsokára meg is történt; s mig Ágnes anyánkkal s két vőfényével az egyik hintóba ült, mi ketten, jövendőbeli sógo­runkkal s atyánkkal együtt a másikban fog­laltunk helyet.

Az egyházba érkezve, Bajnoki Lóri és Mendozza gróf násznépükkel együtt az oltár jobbján vették állásukat, mig Ágnes és Ke­resztessy baloldalt álltak a hozzájok tarto­zókkal együtt.

Mi ketten s Ágnes két vőfénye közvet­len a fiatal pár mögött voltunk, mig szülőink s a két tanú, jobbra balra vőnek állást.

És most következett az egyház embe­rének megható beszéde, s aztán az esküvés, mely két fiatal párt Örökre egyesített.

Meg kell jegyeznem, hogy Keresztessy katholikus lévén, a szertartás az ő hite sze­rént ment véghez, mindamellett, hogy Ág­nes a református hitvalláshoz tartozott. A törvény ezt igy akarta.

Én soha jelen nem lévén sem esküvőn, s még kevésbbé katholikus szertartáson,annyira el voltam foglalva ennek pompájá­val és részleteivel, hogy alig tudtam ma­gamhoz térni, midőn az esküvésnek vége volt, s a két násznép a sekrestyébe vonult, hogy ott neveiket a matriculába beirják.

Mikor reánk került a sor, az egyik tanú visszalépvén az asztaltól, hol nevét a könyvbe irta, átadta nekem az irótollt; midőn sze­meink találkozván, mindketten megdöbbenve egymásra bámultunk s a toll a földre esett.

Én e tanúban, ki eddig legkevésbbé sem vonta magára figyelmemet,nem csekély meg­lepetésemre azon magas úri emberre ismer­tem, ki első bálom alkalmával, mint védőm lépett föl; s ő is, ugylátszott legalább, e pillanatban ismert csak reám.

Természetesen ő volt az első, ki megle­petését legyőzte; s fölvevén a tollat a kőpallózatról, csendes mosolylyal nyujtá azt nekem; mig kezem annyira reszketett, hogy alig tudtam nevemet olvashatólag aláirni.

Alig léptem vissza az asztaltól, s azegyik vőfény karját nyújtván, kivezetett a sekrestyéből; migjó anyám az idegen által vezettetve s Nina a második vöfénynyel, utánunk jöttek.

Pár perczczel azután ismét hintóbán és nemsokára a kastély elfogadó teremében találtam magamat; hol szerencsekivánatok, s vidám csevegés közt telt el az idő, mig végre a roppant asztalhoz ültünk, mely a kastély legtágasabb teremében tündöklött ezüsttől, üvegtől és aranyozott porczellántól.

A két uj házaspár szemközt egymással foglalt helyet a hosszú asztal közepette, s kétfelől mellettök násznépük.

Az idegen, nem messze tőlem, anyám mellett ült; s igy, bár nem láthattam, hallot­tam néha-néha mély, csengő, de búskomoly hangját, midőn anyámmal beszélgetett — e hangot, melyet el nem feledtem, habár csak egyszer hallottam életemben.

Vannak emberek, kik első látásra már jó benyomást tesznek reánk; kikhez valami megfoghatlan rokonszenv vonz — kiket elnem feledünk soha — mig másoknak emléke­zete, ha sokkal gyakrabban is láttuk őket, — elmosódik lelkűnkben, úgy hogy reájok nem ismerünk, ha évek után ismét találkozunk velők.

Ily benyomásnak befolyása alatt valék én is, ezen idegen férfiúval, kinek nevét sem tudtam, s kinek külseje s módja nem gyaníttatta volna senkivel, hogy valami fiatal ta­pasztalatlan leány kedélyére kedvező hatás­sal lehessen.

Alakja magas volt és szikár, vonásai jelentőek, de nem bírtak különös szépséggel, s kifejezésök oly komoly — mondanám — komor volt, mintha soha életében mosoly nem derítette volna azokat — tudtak pedig mosolyogni azon szépen metszett ajkak, s ak­kor — oh minő napfény árasztotta el az egész arczot! minő égő sugára az életnek gyűlt föl ilyenkor a sötét szemekben, melyekben más­kor csak bús fájdalmat lehetett olvasni.

Modora nyugott volt s majdnem szi­gorú; de mintha e szigor csak ő maga ellen lenne irányozva, szavai, nézetei, s Ítélete mindig higgadtak valának s gyöngédek; — ahol mások kárhoztattak, sőt elitéltek — ott ő csak szánni s menteni tudott — ahol a vi­lág gúnyolt s nevetett — ott ő védelemre keltés segített, ha tehetségében állt. Oh! hol lehetne párját találni széles e világon!

Hogy mind ezt ki nem találhattam ama napon, melyen másodszor életemben találkoz­tam vele —természetes; akkor csak ösztönszerüleg éreztem, hogy szemközt állok itt egy szép, kivételes jellemmel, mely messze túlszárnyalja mindazokat, kiket eddig láttam s ismertem.

De térjünk vissza a fényes lakomához.

Váratlan találkozásom az érdekes ide­gennel, s búskomoly hangja daczára, mely olykor fülembe csengett, vigan csevegtem szomszédaimmal, Ágnes két vofényével, s igy az ebéd nem tetszett hosszasnak, bár to­vább tartott két óránál.

Este fényes bál volt a kastélyban.

Számos vendég érkezett ebéd után aszomszédságból; s midőn este, hét óra táj­ban, a vidék legjobb czigánybandája han­goztatta zenéjét a nagy ebédlőben, több busz deli párnál követte a két menyasszonyt, kik fiatal férjeik karjain nyitották meg a bált.

Eközben alkalmam Ion idegen ismerőm nevét megtudni. O gróf Loránffy Kálmán volt, utolsó ivadéka régi, gazdag családjá­nak, s Keresztessynek közel szomszédja, s meghitt barátja.

Minő különösek olykor az élet útjai! ki hitte volna akkor, midőn először láttam Loránffyt, hogy nemsokára a sors újra, s ily kö­rülmények közt, fog bennünket összevezetni!

Ha most visszagondolok azon estére — minő álomszerűleg áll minden előttem! — A tágas, fényesen világított tárnczterem, gazdag melléktermeivel együtt — a tömér­dek virág, mindenütt,hová a szem fordult — a gazdagon öltözött matrónák csillogó gyé­mántjaikkal, az őszhaju s szakáid, de jókedvű öreg urak — a gyönyörű leánysereg — a deli ifjak — s mindenekelőtt azon magas

alak, mely sohasem vett ugyan részt a tánczban, de mely mindig közel volt hozzám — azon sötét szemek, melyekkel mindenütt ta­lálkoztam, bár az, kinek lelkitükrei valának, csak ritkán szólt velem pár elég közönyös szót!

Minő szépek — minő boldogítók voltak ezen órák! —de egyszersmind minő rövidek is! mint minden boldog percze ez életnek!

Másnap egyedül voltunk a grófi család­dal Megyeskúton; — a vendégek egyről egyig elszélyedtek, s még Ágnes is, férjével elutazott , Keresztessy jószágára — csak Mendozzaék maradtak még pár hétig szüleik­nél, mielőtt a fiatal spanyol hazájába vitte kedves kis nejét.

A következő hajnalban mi is elhagytuk a kastélyt; s az idő száraz, az utak jók lévén, negyednapra ismét Debreczenben voltunk.

I.

E kirándulás után darabig igen csende­sen éltünk, minek én, bár épen nem ellensége a társadalmi élvezeteknek, ez egyszer való­ban örültem. — Gondolataim, — mig csen­desen végeztem házi foglalatosságaimat vagy munkámmal elfoglalva ültem anyám mellett, — oly szépek voltak s oly boldogí­tók, hogy soha zajosabb örömökre nem vágytam.

Pedig minő egyszerűek, minő igényte­lenek valának e gondolatok s visszaemléke­zések! — De a fiatal szív kevéssel elégszik meg; s e kevésből oly paradicsomot tud ma­gának teremteni, mely fölér érett éveinek legforróbb boldogságával.

Mig első ifjúságunk ruganyosságával bir szivünk s lelkünk — a jövőben élünk; s mint a méh minden virágból mézet tud színi, úgy mi is rövid múltúnk s jelenünk minden egyes jelenetében anyagot lelünk, a szép és érdekes jövőnek alkotására.

Érett éveinkben a jelen az, mely legin­kább elfoglal, örömeivel és fájdalmaival; ha pedig elértük az élet telét, ha a barna vagy szőke fürtök helyett ősz haj födi fejünket, ak­kora múltban élünk,— aszép visszahozhatlan múltban, melynek fájdalmaiban is még élvezetet keresünk és találunk.

Ha őszinte akarok lenni, meg kell val­lanom, hogy e télen a debreczeni bálok nem birtak reám nézve, a régi vonzerővel. Az összehasonlítás a vendéglők avult s kissé piszkos szobái s a megyeskúti tágas és fé­nyes termek közt, tükörsima padolataikkal, minden ügyekezetem mellett is, nem lehettek az elsők előnyére. Aztán — bár hiánya nem volt a jó és deli tánczosoknak, — hiányzott azon egy magas alak — ki nem tánczolt ugyan de

Hanem miért e részletekkel bajlódni! — miért tovább fűzni e visszaemlékezése­két; — hiszen csak tulajdon szívem tud ezek­ben érdeket lelni — e szív, melynek csak múltja van s egy távoli, fényes, tulvilági jövője — de mely előtt a jelen puszta és si­vatag — megfosztva az élet virágai s nap­fényétől !

Mig én magam báljainkban s mulatsá­gainkban nem tudtam a régi örömmel s meg­elégedéssel résztvenni, addig nővéreimmel egészen másként állt a dolog.

Nelli a fársángot nálunk, Debreczenben töltötte, és Zsuzsa néni annyira szerette fogadott gyermekét, hogy még ő is, öreg napjaira, reá szánta árva fejét s elélj árt néha bálokba s egyéb vigalmakba, melyek épen e télen, városunkban, bővelkedtek.

Mennyi bajunkba került az öreg leányt arra birni, hogy öltözetének kissé újabb s divatszerűbb szabást adasson, — csak mi tudjuk, kik hetekig fáradtunk abban; de midőn végre Zsuzsa néni első báljára készen állt, hamuszin selyemruhájában, fehér egy­szerű de finom csipkéből készült főkötőjében, szép sötét-vörös, török chále-al vállain, mindenkinek be kellett vallania, hogy éltes hölgy is szép lehet, a maga nemében.

Midőn legelőször megjelent nagyobb társaságban, mindenki mintegy csodálkozva bámult reá; mert hirből a legtöbben ismer­ték ugyan, de személyesen úgyszólván senki a jelenlevők közöl; — s annyi pletyka, annyi kósza hir kerengett róla a városban s az egész környékben, hogy senkisem csodálko­zott volna, ha Kovács Zsuzsa kisasszony mint valóságos torzalak jelenik meg; — de e szép bár éltes és kissé mogorva alaknak megjelenésére egy sem vala elkészülve.

Eleinte kissé mormogott az öreg hölgy, a világ bolondságán, ki az ily bakugrások­ban s mindenféle ide s tova futásban talál örömet; — de kedvencz Nellije oly szép volt, annyi hódolóra s bámulóra talált, s en­nek következtében oly jól mulatott, hogy Zsuzsa néni is nemsokára kibékült avval, mi kedves gyermekének annyi örömet szerzett, s elég jókedvűen kisért bennünket a bálokba.

De egygyel — épen nem volt megelé­gedve — ez az volt, hogy a legtöbbször Nina is velünk jött.

E gyermek még igen fiatal az efféle bo­londságokra, öcsém, — mondá nem egyszer atyámnak; — úgy is elég könnyelmű s kaczér, s feje tele semmiségekkel — még egé­szen elrontjátok. Jobb volna neki honn ma­radni, s fonni vagy kötni; — majd reáér később a bolondját járni, ha épen meg kell lenni.

Igaza volt Zsuzsa néninek, — nagyon is igaza; — de akkor ki látta azt át? — ki­nek volt köztünk elég ereje Nina kéréseinek és kedves hizelgéseinek ellenállni? — Sem jó anyámnak, sem atyámnak, bár az utóbbi mintegy ösztönszerűleg érezte olykor, hogy hibás — de mintha maga előtt ki akarná menteni gyöngeségét, nem egyszer mondá : — Hadd tánczoljon s mulasson szegényke mig fiatal, s kedve telik benne — később ki tudja mennyi baj és bú jutand neki is!

A farsang utolsó hetében voltunk, s tánczvigalmak s színházi előadások kezet adtak egymásnak, mintegy unszolván min­denkit, hogy élvezze a pillanat gyönyörűsé­gét, mielőtt komolyabb évszakba lépnénk.

így történt, hogy majdnem minden es­tét a házon kivül töltöttünk, s még Zsuzsa néni is annyira megszokta e vidám életet, hogy nem is mormogott többé, s csak néha-néha egy-egy halk sóhaj által tanusítá roszalását, — ha csakugyan még roszalta a dolgot.

Egy este színházban voltunk, hol a csörgő sapkát adták.

A harmadik sorban ültünk; Nina anyám s atyám közt, Nelli az utóbbi mellett, aztán jöttem én s végre Zsuzsa néni, ki egészen a hosszú pad végén foglalt helyet, mintegy védfalul állítván föl tekintélyes alakját unokahugai s a fiatal emberek közt, kik jöttek mentek a padok melletti üres helyen, s nem egyszer kacsingattak két szép nővérem felé. Erre Zsuzsa néni egyszer mint másszor őszszevonta sürü szemöldeit, s kihivólag köhicselt, mintha értésökre akarná adni a vak­merőknek, hogy hiában fáradoznak, mert ő: Kovács Zsuzsánna kisasszony nem fél tőlök, egy cseppet sem, s majd megmutatja nekik hol van illő helyök.

Engem, a kissé avult darab mellett, e mellékjáték is mulattatott, úgy hogy nagyon jól töltöttem időmet.

Egyszerre, midőn épen énekelék : Mi bátor vidéki szegény parasztok sat. éreztem, hogy Nelli mellettem nyugtalanul mozog helyében, s egyszersmind Zsuzsa néni han­gosabban köhicsel a szokottnál.

Nellire néztem, ki pirosán mint a hajnal, s igen viharos arczkifejezéssel, szemeit a színpadra szegezte; aztán Zuzsa nénihez fordultam, s láttam, hogy egyenesen ül mint a gránátos, de szemöldei egészen összeértek haragjában, s még mindig szép és eleven fe­kete szemei, villámokat szórnak egy isme­retlen és sajátságos alak felé, ki közel hozzáde kissé előtte állt, s kinek tekintete nem a színpadon, hanem Nelli nővéremen függött.

Ki lehet az? — gondolám az ifjúra nézvén, mit veszedelem nélkül tehettem, mert Ő le nem vette szemeit Nelliről.

Az idegen igen csinos volt; szálas ifjú, nyílt széles homlokkal, nagy eleven kék sze­mekkel, kinek gazdag szőke hajzata s rőt bajusza és szakálla, épen nem álltak rosszúl vidám de kissé nyers vonásaihoz.

Öltözete tiszta volt, s finom kelmékből készült, de épen nem hasonlított úriemberé­hez, hanem inkább valami hetyke kocsis vagy lovászéhoz, kihez az ostor, melyet ke­zében tartott, jobban is illett volna mint urfihoz.

Látszott azonban, hogy az ki előttem állt, koránsem cseléd — de mindamellett hogy — magam sem tudtom mi okon, — benne mindjárt az úriemberre ismertem, még is valami oly betyáros volt egész megjele­nésében, hogy épen nem tudtam kinek és minek tartsam őt.

Mig e gondolatokkal foglalatoskodtam, az első fólvonásnak vége Ion, s az idegen, is­mert magyar nótát fütyülvén, elhagyta he­lyét.

Ki volt ez? — kérdeztem, Nelli karját érintvén; ki fölsohajtva, mintha könnyebbü­lést érezne, visszahajlott a pad támaszára.

Uj szomszédunk Tamásfalvi Vincze; — felelt Nelli kedvetlen hangon, s hirtelen hozzátette : — kiállhatatlan ember s a leg­nagyobb betyár az egész vidéken. Szeret­ném tudni minő balsors hozta őt ide; — azt hittem hogy Pesten van.

Tehát ismered?

Inkább csak látásból, bár egyszer-kétszer találkoztam vele Balázséknál, kikhez gyakran jár.

Nem volt nálatok?

Jól tudod, hogy Zsuzsa néni nem igen szereti a fiatal látogatókat — főleg ha oly betyárosok mint Tamásfalvi.

S hogy jutott a vidékbe?

Szép jószágot örökölt nagybátyjától,az öreg Tamásfalvi Pétertől, ki tavaly meg­halt.

Hm — gondolám magamban — furcsa hogy erről Nelli egy szót sem szólt — ő — ki különben nem oly hallgatag szomszédjai felől — s még Zsuzsa néni sem emlegette egyetlen szóval is uj szomszédját!

Alig gördült föl a függöny másodszor, s Tamásfalvi ismét elfoglalta régi helyét, jobbra balra taszítván a jó civiseket, kik tá­volléte alatt padunk mellett időztek; mi némi mormogást s nem egy haragos tekin­tetet idézett elé, de miről az úrfi legkisebb tudomást sem von.

Nelli látván, hogy alkalmatlan szom­szédja újra megjelent, összeharapta ajkait, s villogó szemeit le nem vette a színpadról; bár alig hiszem, hogy sokat értett volna ab­ból mi ott történt vagy mondatott. Zsuzsa néni ellenben oly határozottan szegezte éles szemeit az ifjúra, mintha tekintetével agyon akarná őt szúrni.

De Tamásfalvi nem sokat gondolván,vagy talán észre sem vévén az éltes szűz ha­ragját, igen nyugodtan folytatá elébbi játé­kát, azaz folytonosan Nellire nézett; mig ez, e tekintetnek hatása alatt, melyet inkább érzett mintsem látott, mindinkább kipirult, bár mozdulatlanul ült mint a kőszobor.

így folyt a dolog a darab végéig; s tele lévén a színház, szüleim kissé időztek, hogy kikerülhessék a nagy tolongást.

Tamásfalvi látván, hogy bár fölkeltünk, el nem hagyjuk helyeinket, nem mozdult a teremből, hanem közel Zsuzsa nénihez, ki neki hátat fordított, foglalt helyet.

Mikor végre mi is indultunk, s Nelli kilépett a padok közöl, az ifjú kalapot vagy inkább kucsmát emelt, s meghajtván magát kissé nyers, de nem kellemetlen hangon szólt Jó estét Nelli kisasszoy.

Nelli összerázkódott; s békétlenül egyet topogván kis lábával, elfordult s egy hangot sem felelt.

Csintalan mosoly vonult el az ifjú aj­kain, s egész nyugalommal a bal oldalról,hol eddig állt, jobbra fordult Nelli felé, s is­mételte köszöntését, s elébbi szavait.

Nelli haragosan bámult reá, mintha soha sem látta volna, de hallgatott.

Talán nem ismer reám ? — folytatá az ifjú a legnagyobb béketűréssel — Tamás­falvi Vincze vagyok, s szerencsém volt nem régiben a kisasszonynyal találkozni Kisújszálláson, Balázsék házánál.

Meglehet, — felelt végre Nelli, lassan, s hidegen mint a jég — igen sokan járnak Balázsékhoz kiket nem ismerek, s kiknek ismeretségökre nem is vágyom; de most, megvallom, azt hittem, hogy valami cseléd szólított meg.

Ha, ha, ha! — nevetett jókedvűen az idegen — mivel nem járok oly czifra ruhá­ban mint a városi urfiak, tulajdon inasommal tévesztett össze Nelli kisasszony! Ha, ha, ha! minő jó tréfa!

Én abban semmiféle tréfát nem látok; — szólt Nelli egész komolysággal; — s azthiszem, nem nagyon hizelgő, kegyedre nézve, ha cselédjének tartatik.

Oh! ebben téved a kisasszony; — felelt Tamásfalvi, még mindig nevetve; — inasom igen csinos legény, sokkal szebb nálamnál, csak nyerhetnék a cserében.

Gondolja kegyed? — vágott közbe Nelli megvetoleg — akkor csak szerencsét kíván­hatok kegyednek ily úrias gondolkodáshoz.

Az ifjú felelni akart, de épen most ér­tünk a terem ajtajához, s mielőtt szólhatott, Nelli meghajtotta magát s büszkén folytatá:

Ne fáraszsza magát tovább Tamásfalvi úr; jó éjszakát!

Evvel kilépett a teremből, és Zsuzsa néni karjába fogózván — ki jóváhagyó fejbillentéssel hallgatá Nelli beszédét— ketten előre siettek, mig Tamásfalvi, kucsmájával kezében utánuk nézett s fogai közt mor­mogott :

Valódi kis sátán! — de majd megszelídítjük !

Haza érvén, Nelli nem vett részt a késő vacsorában, hanem mondván, hogy feje fáj, szobámba sietett, hol hálni szokott, mikor Debreczenben volt; s midőn félórával későbben én is oda mentem, az asztal előtt ült, s két kezével elfödvén arczát, keservesen sírt.

Mi bajod Nellikém? — kérdeztem, csókot nyomván égő homlokára.

Oh! a gyalázatos, kiállhatatlan ember! E felkiáltáson kívül más feleletet nem nyerhettem.

II.

A bojt első napjaiban Zsuzsa néni és Nelli visszatértek Kisújszállásra, miután az utolsó bál még igen kellemetlen mellékjátékkal ajándékozott meg bennünket.

E bálban Tamásfalvi is megjelent, igen betyáros öltözetben s ostorral kezében, melytől, ugylátszik nem tudott megválni.

Első dolga volt Nellihez sietni, kitől azonban nem nyert jobb fogadást mint pár nappal ezelőtt a szinházban.

De mindamellett követte egész estén át mint árnyéka, s midőn a czigányok húzták, vele akart tánczolni.

Van már tánczosom, Tamásfalvi úr; — felelt Nelli röviden, s tánczosához fordult, ki épen most közeledett hozzá.

Akár megigérkezett akár nem — felelt Tamásfalvi határozottan, s Nelli kezét hirtelen megfogta s karjára tette — de e tánczot velem fogja járni Nelli kisasszony.

Majd meglátjuk! — felelt ez, míg arcza kigyúlt s szemei villámlottak — én Szendrődy urnák itt Ígértem e tánczot, s vele is fogom azt tánczolni.

Evvel némi erőfeszítéssel kihúzta karját a Tamásfalviéból s,fejét nyújtotta Szendrődynek, ki vele a tánozosok sorába sietett.

Tűzről pattant kis boszorkány! — nevetett Tamásfalvi halkan, inig a pár után nézett — de azért még is csak miénk lesz végre a győzelem!

Evvel a tánczosokhoz közeledett, s midőn Nelli tánczközben elvált tánczosától, hirtelen helyébe lépett, s karjával körülfogván a leány karcsú derekát, forogni kezdett vele, mint a forgószél!

De alig vette észre Nelli a cserét, midőn hirtelen megállt, tűzre gyúlt arczczal s villogó szemekkel Tamásfalvihoz fordult, s fólkiáltott : — Szemtelen betyár! ne meré­szeljen többé csak közelítni is hozzám! —büszkén hátot fordított az ifjúnak s elhagy­ván a tánczot, Zsuzsa nénihez sietett s mel­lette foglalt helyet.

Gyermekem, gyermekem! — szólt fejcsóválva az Öreg leány, bár eleven szemei­ben olvasni lehetett, hogy hasonló körülmé­nyek közt aligha úgy nem cselekedett volna mint haragos kis nővé. m — vigyázz magadra, s légy kissé nyug ultabb, hogy bajba ne kerülj !

Nem tehetek róla, kedves néném! — fe­lelt Nelli, mérgében majdnem kÖnyekre fa­kadván — de ily szemtelenséget el nem tűr­hetek senkitől a világon.

Tamásfalvi eközben nagy szemeket me­resztett az elsiető Nellire; s kilépvén a tánczosok közöl oly képpel, mely meglepetés és uarag közt habozott, lassú léptekkel hagyta el a teremet, melybe, nagy örömünkre nem is tért vissza.

Most Nelli tánczosa, ki a táncz sürü bonyolódásai közt észre sem vette mi tör­tént, tánczosnéja után sietett, tudakozódvánmiért hagyta el oly hirtelen; mire Nelli azt felelte, hogy szédülést érzett s ez este nem is szándéka többé a tánczba vegyülni.

O és Zsuzsa néni nemsokára haza men­tek, s midőn hajnalkor én is haza érkezvén Ninával, Gáborral s édes anyámmal, szo­bámba siettem, Nelli ágyában volt már s oly mélyen aludt, hogy nem is hallott engem.

Való volt-e ez álom vagy csak szinlett? — nem tudom. — Másnap reggel azonban Nelli szokott jó kedvében volt s egyetlen szóval sem hozta elé a történteket.

Ágnes gyakran irt s levelei a legnagyobb megelégedésről s boldogságról tanúskodtak. Férje is nem egyszer irt atyámnak, olykor nekem is pár sort, s mindketten foly­tonosan kértek, hogy jőjek hozzájok hoszszabb időre.

Végre el Ion határozva, hogy nyárban, julius vége felé, atyám fel fog engem vinniErdőszegre — ez volt a jószág neve, liol lak­tak, — s hogy hosszasan fogok a fiatal há­zasoknál maradni, sőt a tél elején föl is menni velők Pestre; mert Ágnes február közepé­ben oly catastrophnak nézett elébe, mely kissé aggasztó volt ugyan, de egyszersmind, ha szerencsésen kiállja, nagyon boldogító is.

Keresztessy azt hitte, hogy jelenlétem nemcsak örömére, de könnyebbségére is leend, ily körülmények közt, szeretett kis nejének, ki részéről nem is kívánt egyebet, mint kedvencz nővérét házánál fogadhatni.

Február elejére édes anyám is Pestre szándékozott fölmenni, hogy a nehéz órában leánya körül lehessen, s aztán vele együtt térendek majd vissza Debreczenbe.

Peám tehát igen kellemes időszak várt; s csak az esett nehezen, hogy édes anyámtól kellend elválnom hosszas időre, először életemben.

Lajoséknál is, miután a kis leány fölgyógyult, minden a legjobb rendben volt, s gyakran rándultunk ki hozz áj ok vagy ők jöttek hozzánk a városba.

Gáborral darab idő óta, édes atyám különösen meg volt elégedve; szorgalmasan járt a gazdaság után, többet volt künn a tanyán mint benn a városban, s ugylátszott, egészen elvált régi könnyelmű pajtásaitól, nem kis megnyugtatására jó anyámnak, ki az ily társaságot épen nem szerette.

Én azonban, ki előtt Gábor szabadabban nyilatkozott, éltem a gyanúpörrel, hogy nem minden fenékig tejföl, s hogy Gábor testvérem, egy vagy más módon, még sok bajt, aggodalmat s boszuságot fog szüleinek és egész családjának okozni.

Magam sem tudtam mitől félek tulajdonkép; de volt valami Gábor egész maga­viseletében, — főleg mikor szüleim, kiktől mindig nagyon tartott, jelen nem voltak — mi inkább erkölcsi hanyatlásra mint emel­kedésre mutatott.

Beszéde nyersebb volt s betyárosabb mint ezelőtt; mindjárt káromkodásra, vagyvalami olyas, parasztos tréfára nyíltak ajkai; öltözete gyakran rendetlen, olykor piszkos is volt, mig azelőtt sokat tartott külsejére — s mi leginkább visszatetszett, sokkal jobban találta magát az istállóban vagy a konyhá­ban a cselédek társaságában, mint velünk a szobában; hol mindig hallgatag s nem egy­ezer rósz kedvű vala; mig künn szünet nélkül rolytak a tréfák s nevetés.

Hogy szüleim ezt nem vették észre, azon nem csodálkoztam; mert Gábor első fiatalsága óta társaságukban mindig feszes, szótlan és komoly volt, mint az iskolás gyermek, tanítója jelenlétében; s ez most sem változott; ellenben nővérei előtt szabadon mozgott s nyilatkozott; s ha Nina nem épen oly fiatal és könnyelmű mint ő, okvetetlen neki is föltünend e változás, melyen nyugtalankodtam.

Lajosékat kerülte, ezt tisztán láttam, bár nem tudtam mi okból. Ha kirándultunk hozzájuk, volt mindig valami siető, vagy kikerülhetetlen teendője; s ha ők bejöttek hozzánk, mindig ugy intézte a dolgot, hogy csak kevés ideig maradott velők.

Láttam ugyan, hogy Pauline olykor némi meglepetéssel szegezi reá eleven szemeit; de hallgatott; — s én sem szóltam hozzá e tárgyról; Lajos ellenben nem látszott semmi változást észrevenni — egy bizonyitványnyal több arra, hogy a hölgyek tekintete, főleg némi dolgokban, élesebb a férfiakénál.

Tavaszkor s a nyár elején többször lá­togattam meg Zsuzsa nénit s Nellit Kis-Uj-szálláson, s az utóbbit mindannyiszor oly különös hangulatban találtam, hogy valóban nem tudtam mit gondoljak róla.

Olykor igen vidám volt, tréfált, nevetett s játszott mint a gyermek; máskor oly haragos és mogorva Ion, hogy alig mert az ember hozzá szólni.

Ha kilovagolt az öreg Tamással, olykor egyedül is, — mert a régi szolga nem volt többé oly legény a gáton mint ezelőtt, s gyakran gyöngélkedett — többnyire igenviharos arczczal s hangulatban tért vissza l de ha kérdeztem mi a baj, vagy épen nem felelt, vagy azt erősítette, hogy semmi baja nincsen; hogy fáradt; vagy a munkások fölboszantották.

Egy napon azonban, midőn egyedül tértem vissza Zsuzsa néni szőlőkertjéből , hol gyümölcsöt szedtem volt, messziről Nellit véltem látni, ki az napon egyedül lovagolt ki a gabnafóldekre, hol az aratás már kezdetét vette.

Nelli lassan lovagolt, mintha paripáját pihentetné, s olykor meg-megállt, s körültekinteni látszott a vidéken. Intettem is neki, lobogtatván zsebkendőmet, de nem vett engem észre.

Egyszerre fölemelkedett kissé nyergé­ben; s kezével árnyékolván szemeit, hátra tekintett; aztán sarkantyúval s vesszővel sürgetvén lovát, elrepült szélgyorsasággal, s árkot , gyepüt keresztülugratván , meg nem állt eszeveszett futásában, mig el nem tűnt szem elől.

Lélekzetem fenakadt csodálkozásom­ban, midőn alig pár másodperczczel eltűnése után, vágtatva jött egy lovas, czafrangos lovon, s lobogó ingujjakban, hosszú ostorral kezében, ki mint a szélvész utána iramlott s mint az árnykép eltűnt a távolban.

Mi volt ez? — kérdeztem, mikor kissé magamhoz tértem meglepetésemből; — mi lelte Nellit — s ki azon lovas, ki űzőbe vette őt? — Talán csak nem valami útonálló ha­ramia? — Oh nem! hiszen évek óta nem hallott az ember ilyesmit — aztán Nelli mintha előre sejtette volna közelgését. — Tehát ki volt azon csikósforma lovas? — Mint a villám, Tamásfalvi képe szóként föl elmémben. — Hátha ő volt? — s ha Nellit már többször háborgatta lovaglásai közben.

így tűnődve s gondolkozva ballagtam haza felé, s midőn Zsuzsa néni udvarába ér­keztem, egy mindenes föl s alá vezette abban Nelli lovát, mely egészen fehér volt a habtól, mig az öreg Tamás savanyu képpel a kapumellett állt, s fejcsóválva vizsgálta a deli állatot.

Nézze csak Kata kisasszony — szólt az Öreg szolga, leemelvén fővegét, midőn mel­lette elhaladtam — nézze csak mit mívelt Nelli kisasszony ismét avval a szegény ,,Pajtással“! — Majd mindennap ily állapotban érkezik haza — nem tudom meddig állja ki a szegény állat! — Pedig finom, drága ló — háromszáz pengő forintba került — és csak ugy bánik vele, mint valami rósz gebével!

Valóban kár érte, Tamás! — feleltem szórakozottan, s a házba siettem.

Ott Nellit a legjobb kedvben, Zsuzsa néni mellett találtam, kinek elbeszélte mit csinálnak aratói. A lovasról pedig, s eszeveszett futásáról egyetlen szót sem szólt, nem csekély csodálkozásomra; s épen kérdést akartam efelől hozzá intézni, midőn vendé­gek érkeztek, s igy estig nem beszélhettem Nellivel.

Lefekvéskor, midőn egyedül valánk szobánkban, végre kérdőre vontam — de ő, alegártatlanabb képpel, melyet képzelni lehet, azt állította, hogy nem látott semmi lovast, s hogy csak azért lovagolt oly gyorsan, mi­vel igen kellemes érzés igy keresztülrepülni a vidéken.

Az öreg Tamás egészen magánkívül volt — folytattam : — mivel úgy rontod lovadat, mely igen jó és drága.

Oh! ez a vén ember mindig mormog! — felelt Nelli vállat vonítván, mig a pir föl­szállt arczába — ha kedve szerént cselekedném, mindig lépést mennék, mintha temetést kisérnék. — De álmos vagyok Katám! — folytató erőltetett ásítozással — jó éjszakát — avval a fal felé fordult s többé szót sem szólt.

Julius hó utolsó napjaiban, útnak in­dultunk atkámmal Erdőszegre.

Nehezen esett jó anyámtól elválni; de útközben visszanyertem szokott nyugodt kedvemet, s minél inkább közeledtünk utunk czéljához, annál inkább örültem a kilátás­nak, hogy Ágnessel oly sokáig egy fedél alatt élhetek.

Végre behajtottunk a parkszerű kertbe, mely a szép, tágas kastélyt körülvette, s pár perez múlva kocsink megállt a kapu előtt.

Alig szálltunkle s Ágnes,férjével együtt, élőnkbe sietett, s mielőtt jó formán tudtam mi történik velem, nővérem karjai közt ta­láltam magamat, míg Keresztessy, barátsá­gosan szorítván kezemet, nyájasan üdvözöl Aztán a házba vezettek bennünket, s mig a cselédek lepogyászolták a kocsit, Íz­letes ozsonnához ültünk, mi az út fáradsága után igen jól esett.

Később, mig atyám s Keresztessy pipázgatva a kertben sétálgattak, Ágnes föl­vezetett szobámba; tanácsolván, hogy minél elébb kipogyászoláshoz fogjunk, mert — tévé hozzá nevetve — ismerem pedáns kis Katá­mat; csak akkor fogja magát egészen otthoniasnak érezni, ha körülette minden rend­ben lesz.

Szobámba lépvén megálltam a legkellemesebben meglepetve, mert oly kedves, vidám, lakályos szobát képzelni sem tudtam volna magamnak.

Ablakai a kertre nyíltak; bútorzata egyszerű volt, de oly kényelmes s amellett oly ízlésteljes, minőt még soha sem láttam. Aztán a sok csinos apróság, mely itt-ott dí­szítésül szolgált, a nagy tükör, melyben te­tőtől talpig láthattam magamat, a szép kényelmes íróasztal, a csinos kis dolgozóasz­talka, a tágas szekrények, a lágy pamlag s karosszékek — mind ez oly szokatlannak s egyszersmind gyönyörűnek tetszett, hogy vé­ge hossza nem volt a bámulásnak s Örömnek.

Megyeskúton is szép szobában laktunk, hanem ez csak vendégszoba volt, pusztán a szükségessel ellátva, nem többel.

De itt látszott a szerető kéznyoma, mely mindent ízlésem szerént intézett s min­denben a szükséges mellett a szépről s ké­nyelmesről is gondoskodott.

Oh Ágnesem! — kiáltottam föl, meg­ölelvén a kedves teremtést — minő jó vagyhozzám! Tehát valóban itt, e szép, gyö­nyörű szobában fogok lakni?

Természetesen! — felelt Ágnes, vidám mosolylyal, — csak nem teszed föl rólam, hogy valami közönséges vendégszobába te­gyelek? oly boldog vagyok, hogy téged itt nálam, házamnál láthatlak!

Miután mindent részletesen megvizs­gáltam, Ágnes komornájának segítségével ládám kiürítéséhez fogtunk, s még estebéd előtt — mert akkor még ez szokásban volt? — egészen rendben valék, mintha hetek óta laktam volna uj szobámban.

Atyám egy hétig maradt Erdőszegen, aztán haza ment, megrakodva mindenféle üzenetekkel az otthoniakhoz.

Keresztessyék igen kellemetesen éltek, s én hamar megszoktam uj életmódomat.

Eleinte igaz, mindig magam futottam ki, ha valamire szükségem volt, a helyett, hogycsengettem volna; aztán ha csengettem s a feketén öltözött komornyik bejött, komolyan meghajtván magát mint valami consiliarius, alig tudtam mondani mit akarok; de ezen elfogultság hamar elmúlt — mert hiszen igen könnyen szokik az ember a kényelem­hez s fényűzéshez — s pár rövid hét múlva úgy tetszett nekem, mintha mindig nagy úri háznál éltem volna.

Kata Kata! — úgy szóltam olykor ma­gamban, ha egyedül ültem szobámban, va­lami csinos hímzéssel vagy egyéb választé­kos munkával elfoglalva — mi lesz belőled ha annyira megszokod — s megszereted e kényelmes nagy úri életet! Hogyan fogod, pár rövid hónap múlva, ismét beletalálni magadat az atyai ház egyszerű, mun­kás, olykor fáradságos életmódjába? Hogy esik majd a főzés, sütés, a fonás és varrás, a mosás és téglázás, az efféle kényelmes sem­mittevés után? — mert az, mit itt munkának neveznek, csak kellemes mulatság — nem egyéb!

Az ily magánbeszédeknek eredménye legalább annyiban kedvező volt, hogy sok jó és hasznos könyvet átolvastam, melyekkel sógorom, gazdag könyvtárából mindig szí­vesen ellátott; aztán sokat irtani, kivonato­kat csináltam olvasmányaimból, és zongorá­zásban s énekben gyakoroltam magamat Ágnessel, ki mindkettőben nagyon ügyes volt.

Sógorom is szép tenorhanggal birt, s igy gyakran egész kis családi hangverse­nyeket tartottunk.

Keresztessyéknek számos szomszédjai gyakran látogatták megőket, s a fiatal pár is viszonzá e látogatásokat. így tehát, bár falun voltunk, épen nem éltünk magányosan; s alig voltam egy hónapig Erdőszegen s már sok és többnyire kellemes ismeretsége­ket csináltam.

De sógoromnak volt egy szomszédja — az egyedüli, kit már régebben ismertem és m i tagadá s benn e — k i látogatá­sainak előre Örültem — s ez egy, e várva várt vendég — nem jött.

Hetek — hónapok múltak el s Loránffy nem jelent meg Erdőszegen.

Ha nem vágytam volna annyira e láto­gatásra — ha oly keveset érdekelt volna e férfiú mint bárki más, mi lett volna egysze­rűbb, mint nővéremtől vagy sógoromtól meg­kérdezni miért nem jő soha hozzájok e — miként tudtam — kedvencz szomszédjok. De épen mivel éreztem, hogy szivem gyor­sabban dobog csak a gondolatra is, hogy el­jöhetne, nem mertem nevét említni, nem mertem elárulni, hogy távolléte föltűnt nekem.

Végre egy este, midőn épen estebédhez ültünk, az inas behozta a postatárczát, meg­jegyezvén, hogy a lovász, ki hetenkint két­szer a levelek után ment a közel fekvő mező­városba, elkésett, mivel a postamester be­tegsége miatt, rendetlenül végeztetett a le­velek kiosztása.

Keresztessy fölnyitotta a tárczát s többlevelet szedett ki abból : egyet Ágneshez Lóritól, egyet hozzám sógorném Paulinetől s kettőt mely hozzá volt czímezve. Ágnes és én, fölbontván leveleinket , nemsokára el voltunk merülve azoknak tartalmába. Ke­resztessy is olvasáshoz fogott, de alig vette kezébe az egyik levelet, midőn fölkiáltott : Valahára egy levél Loránffytól!

Szivem oly gyorsan dobogott, hogy lélekzetem elállt, s kezem annyira reszketett, hogy Pauline levele betűi egymásba folyni látszottak. — Tehát nem volt jószágán — elutazott; — azért nem jött soha Erdő­szegre!•

Hol van most? — kérdezte Ágnes, elég egykedvűen — s miért hallgatott oly sokáig?

Scócziában s Irlandban utazgatott, — soha sem maradt egy-két napnál tovább egy helyt — azért nem ért a levélírásra — de most Londonban van, s darabig ott fog maradni — tudakozódik hogy vagyunk, mit csinálunk, mikép töltjük időnket, s azt igérí, hogy ezentúl gyakrabban fog irni.

Javult-e egészsége ?

Arról nem irt semmit.

Mikor szándékozik haza jőni?

Az év vége felé.

Nővérem és sógorom elhallgattak, s újra leveleikbe merültek; — én nem tudtam az enyimet elolvasni. Minő zavar támadt egyszerre kedélyemben? mint mikor a for­gószél robog keresztül a csendes vidéken, úgy fel volt egész létem dúlva e hírek által.

Tehát beteg — annyira beteg, hogy kénytelen vala egészsége helyreállítása vé­gett hosszú utat tenni — és — ah! minő ke­serű gondolat — csak akkor fog hazatérni falusi magányába, mikor mi már Pesten le­szünk, távol Erdőszegtől!

Mintha minden körülöttem búsnak és sö­tétnek látszanék e gondolatra — s elmúlnék minden kedvem tovább itt időzni. Csak most kezdtem érezni, hogy midőn Ágneshez ké­szültem, minő nagy része örömömnek, ama gondolatban vette eredetét, hogy házánál találkozni reméltem Loránffyval!

Mély pir futotta el arczomat e gondo­latra; jól megpirongattam magamat, s elhatároztam, hogy ezentúl nem fogok többé ezen idegen férfiúról ábrándozni.

Követtem-e ezen elhatározást?

Mennyire tőlem kitelt — igen; — de voltak pillanatok, hol nem tudtam képzelő­tehetségemet féken tartani, hol alakját nem tudtam elűzni szemem elől, — hol mély hangja fülemben csengett, akármit csináltam is — és sötét szemeinek tekintetét látni vél­tem — oly elevenen, hogy olykor elfödtem arczomat két kezemmel!

Hanem küzdöttem — küzdöttem egész erőmből, egész akaratommal ez igéző álmák ellen — s végre legyőztem azokat.

Hogy ezentúl Erdőszeg sokat veszített bájából — arról nem tehettem; de legalább bizonyos vagyok benne, hogy ezt senki észre nem vette.

Ily küzdelmek közt folytak le az őszi hónapok s magános szobámban nem egyszer kiáltottam föl: Oh Kata, Kata! minő gyarló teremtése vagy te a jó Istennek! S te, a ki magadnak sem tudsz parancsolni, — másokat akarsz nevelni és oktatni? még sokat, igen sokat kell tanulnod, hogy erre képes légy!

Azonban ne higyje senki, hogy hús és mogorva lettem ez érzések miatt, vagy kerültem a társaságot, s szerencsétlen regény­hősnőként kerestem a magányt, s betöltöttem az Őszi léget panaszaimmal.

Koránsem! Az érzelgés épen nem tartozott hibáim közé, s titkos bánatom mel­lett is tudtam uj életmódom s társaságom kellemeit élvezni, s a vidámak közt vidám lenni.

Engem, nővérem és sógorom kedvéért, mindenki szívesen fogadott, s későbben meg is szerettek uj ismerőseim; minek fő oka az lehetett, hogy sem különös szépséggel, sem rendkivüli észszel vagy műveltséggel nem birtam, s igy nem álltam senkinek útjában — nem voltam veszedelmes vetélytársa senkinek.

A mamák szerettek, mivel figyelemmel voltam mindig irántuk, s nyugodt magaviseletemben veszélyt nem láttak sem fiaikra sem leányaikra nézve; ez utóbbiak kedvel­tek, mivel nem féltették tőlem udvarlóikat; s a férfiak talán épen azért voltak igen udvariasak s előzők irántam, mert érezték, hogy egészen igénytelen vagyok , s nem sokat gondolok velők s hódolataikkal.

így tehát jól találtam magamat a kör­ben melybe a sors vezetett, s nem bántam volna ha az egész telet falun töltjük.

Pestre nem vágytam, mert gyakran hallottam, hogy ott a társaság nem igen jól szokta az idegeneket fogadni, főleg ha nem tartoznak épen valami fényes családhoz.

Mit várhattam tehát én — kinek szerény neve s körülményei épen nem jogosí­tottak föl e köröktől sokat remélni.

Azért előre is kértem Ágnest s férjét, hagyjanak Pesten egészen házi körünkben, s ne vezessenek a nagy világba; — annál inkább, mivel szerény ruhatáram épen nem anagy világba való, s erszényem még szerényebb állapota nem engedi meg; hogy ezen sokat változtassak.

De ők nem akartak arról semmit hallani ; s arra kértek, hogy ruhatárammal ne bajlódjam. Bízd ezt Ágnesre — mondá Keresztessy, nem egyszer — Ő igen jól ért az efféléhez, s nem ismer jobb mulatságot, mint boltról boltra ballagni s vásárlásokat tenni.

Igen — de nekem erre nincsen pénzem !- Kiáltottam föl egész együgyüséggel.

Majd leszek én bankárod, édes Katám! - Felelt Keresztessy nevetve — s most szót sem akarok többé a tárgyról hallani.

III.

December közepén, midőn az első fagyok miatt az utak igen jók és simák voltak, Pestre utaztunk, s pár nap múlva ott — Keresztessyék csinos szállásában , egészen rendben voltunk.

Nehezen váltam el Erdőszegtől — szép, kedves szobámtól — s mi tagadás benne — azon távoli reménytől is, hogy Loránffy haza fog érkezni, még mielőtt elhagynék a vidéket.

Azonban nem maradt időm búsulni, mert az első két három nap után annyira el valék foglalva, mint még soha életemben.

A reggeli órákban jött a zongora- s rajzmester, kiket kedves Ágnesem — nem csekély és igen kellemetes meglepetésemre — számomra fogadott; délfelé kikocsiztunk, vagy gyalog sétáltunk a váczi utczában,nem ritkán beköszönvén a „Három Grácziákhozu, hol a derék Raics boltoslegényei mindig készek valának legszebb s legújabb áruczikkeiket előttünk kitárni.

Két órakor ebédhez ültünk; este pedig kevés kivétellel, vagy színházba mentünk, vagy valami kisebb-nagyobb estélybe, melyekben akkor soha sem volt hiány.

Igaz, hogy ezek koránsem valának oly fényesek, mint melyekben most még néha-néha részt szoktam venni; sem világításra, sem csemegékre, vagy elrendezésre nézve; — de mindamellett több volt azokban a jó kedv s mulatság mint a mostani fényes, de sokkal ritkábban előforduló . ünnepélyekben.

A fényűzés mindenben, — főleg pedig öltözetre nézve — sokkal kisebb lévén mint most, az emberek örömestebb gyűltek össze, tudván, hogy avval nem ártanak senkinek, s erszényöket nem ürítik ki idő előtt. Másodszor nem is volt akkor a világbani élet oly fáradságos mint jelenben; mert az estélyek fél hétkor vagy hétkor vették kezdetei-ket, tizenegykor pedig mindenki otthon volt.

Harmadszor pedig, az ifjúság — az uríiakat értem — akkor nem ismervén casinókat s clubbokat, hol szivarral szájukban, és olykor sáros csizmákban, melyek székeken s pamlagokon pihennek, s pongyola öltözetben jelenhetnek meg, minden feszély nélkül tehetnek amit akarnak, s beszélhetnek a mi tetszik — örömest jártak a világba, s hölgyek társaságában jól mulattak s jól találták magukat — most azonban mind ez csak bizonyos leereszkedéssel történik, s nagy áldozatot vélnek hozni, ha valami pompás estélyben vagy tánczvigalomban, méltóztatnak megjelenni, s félig ásítozva egy szögeletbői a másikba kullognak; — ha pedig arra szánják árva fejőket, hogy egyet tánczoljanak, valami csinos leánynyal — akkor azt hiszik, hogy felülmúlták önmagukat, s azon kellemes öntudattal ülnek, minélelébb, készen álló bérkocsijokba, s hajtatnak vissza a szeretett clubb-ba, hogy kötelességüknekderekasan megfeleltek, s annyit tettek amenynyit civilizált ifjútól csak kívánni lehet.

Hej be másként tudott a régi ifjúság mulatni! — Mindig örülök a gondolatra, hogy akkor voltam fiatal nem most — hol már a csecsemő a bölcsőben is bizonyos lenézéssel tekint maga körül; s a szülők olykor csupa játékszerekre annyit költenek, mennyiből ezelőtt évvel, egy fiatal leány egész téli készlete telt volna ki; anélkül, hogy a kis urficskák s kisasszonykák azokkal különösen meg legyenek elégedve.

Beh unalmasak ezek az öreg nők, midőn a régi világról kezdenek fecsegni! — Fognak itt fiatal olvasóim fölkiáltani; mig az éltesek sóhajtva olvassák e sorokat, gondolván hogy igazam van.

No de hagyjuk ezt! — mindenki tulajdon ifjúsága idejét hiszi a legjobbnak; főleg mikor elérte már azon kort, hol az oláh mondani szokta : Trekut bába ko kolács! — a franczia pedig: J’ai mange mon pain blanc! —más szavakkal : vége azon időnek, hol örülhettem életemnek!

Hogy ilyféle okoskodásokkal nem törtem fejemet akkor, midőn első telemet töltöttem Pesten, — azt mindenki elhiheti.

Volt elég, mi engem elfoglalt. Eleinte csak remegve követtem Ágnest azon teremekbe, hol ő oly otthonias volt; de látván, hogy az ő és Keresztessy kedvéért mindenki udvariasan, sokan pedig szivesen is fogadnak, nemsokára én is jól kezdtem magamat e körökben találni, s igen kellemetesen töltöttem időmet.

Mig igy vidáman folytak napjaim a fő-városban, a levelek hazulról sem hiányoztak.

Legszorgalmatosabb levelezőm ángyom Pauline volt s egyszersmind legmulatságosabb is. Oly csinosan s részletesen tudott mindent előadni, hogy ugytetszett nekem, mintha a telet nemcsak Pesten, hanem egyszersmind Debreczenben, s falun Lajoséknál is tölteném, oly részletesen tudtam mindent mi ott történik. Paulinetől hallottam, hogyGábor magaviseleté nem változott, sőt mind-inkább visszahúzódik régi ismerőseitől, s családjától is.

,,E télen“ — azt irta Pauline egyik levelében — „egyetlenegy bálban vagy egyéb mulatságban sem volt jelen; s akár hányszor voltunk Debreczenben, ipaméknál, Gábor mindig a tanyán időzött. Csak kétszer találkoztam vele az utczán, mikor véletlenül rándultam be pár órára a városba; s akkor egész megjelenése s magaviseleté nekem épen nem tetszette

„Öltözete piszkos volt és rendetlen — modora durvább még a szokottnál is — pedig jól tudod, hogy már jó darab idő óta ez nem tartozott a legfinomabbak közé.u

„Nem tudom minek tulajdonítsam mind ezt — hanem félek, hogy ott baj készül, mindnyájunkra nézve

Édes anyám is párszor emlegette, bizonyos nyugtalansággal, hogy Gábor kedvetlen, s majdnem egész idejét a tanyán tölti;de egyebet nem irt, s utolsó leveleiben e tárgyat nem érintette.

Hében-korban Nina is irt pár sort; de a iJs szépség igen rósz kedvű volt, mert nem igen vezette édes anyám sem bálba sem színházba.

„Nem tudom mi lelte az egész családot, mióta távol vagy Kata — igy végezte be egyik levelét — de annyi bizonyos, hogy unalmasabbat nem is lehet képzelni

„Gábor irtózik ha csak szó van városi mulatságról — ugylátszik , hogy béresnek vagy csikósnak állott be, mert folytonosan a tanyán ül, s úgy kezd öltözködni, mint valami falusi legény. — Pauline annyira el van foglalva háztartásával s a gyermekekkel, hogy bálról nem akar semmit hallani, és Nelli — no ez egészen megbolondulk

„Képzeld csak : Zsuzsa néni be akart jőni a farsangra — ki várta volna e szeretetreméltóságot épen tőle — s Nelli — Nelli maga arra kérte, hogy ne tegye; mert ő nemvágyik mulatságokra s Kisújszálláson a legjobban találja magát sat.“

„Hallott-e az ember valaha ilyesmit ?“

„Minő szomorú, hogy épen te nem vagy itthon, Kata — te — az egyedüli, kinek esze helyt van, s ki mindig jó szivvel mulatsz, ha nem is csinálsz nagy dolgot belőle. Ha itt volnál, bizonyosan legalább párszor bálba mentünk volna, — de igy szépen honn kell csücsülnöm, mivel azt állítják a család bölcsei, hogy még igen fiatal vagyok arra, hogy sokat mulassak, s hogy jobb nekem szőni és fonni!“

„Pedig tizenöt éves vagyok — és tavaly mennyit mulattam! Oh! minő kedves, kedves tél volt az! — alig várom, hogy a mostaninak vége legyen!“

Hogy Nelli nem akart Debreczenben farsangolni , azon valóban csodálkoztam; először mivel tudtam, hogy szeret mulatni s főleg tánczolni, másodszor mert levelei — ő is irt néha néha — épen nem tanúskodtakarról, hogy Kisújszálláson oly különösen jól érzi magát.

Levelei igen sajátságos vegyületét képezték a jó s rósz kedvnek, mely utóbbi olykor a mérgességig föl Ion fokozva.

Olykor vége nem Ion a tréfáknak — bár nekem nem egyszer kissé eröltetteknek tetszettek; máskor minden ellen panaszra fakadt. Az idő a legroszabb volt, az öreg Tamás kiállhatatlan, lova Pajtás rut és makacs, a szomszédok unalmasak, és Zsuzsa néni tele szeszélyekkel; — szóval minden roszul megy, s élete valódi kinpad.

Váljon mi lelhette Nellit, ki ezelőtt mindig vidám volt; s bár kissé férfias vagy inkább gyermekies mindenben a mit tett és mondott, rósz kedvet és szeszélyeket ezelőtt soha sem ismert?

Sokat törtem ezen fejemet, Ágnessel együtt — de hijába — nem tudtunk a dolog nyitjára akadni.

Tanulás, mulatás és sürü levelezés közt, Mt az idő, míg végre február elején jóanyám megérkezett, nem kis örömére Ágnesnek, kinek most először jutott azon boldogság, szeretett édes anyját saját házánál üdvözölhetni.

Minő boldogok valánk mindnyájan! Ágnes és anyám elfoglalva mindenféle készületekkel, a kis világpolgár vagy polgárnő számára, kit a hónap végére vártak; — Keresztessy megelégedve sorsával s kis nejével, s örülvén azon kilátásnak, hogy nemsokára gyermek lesz a háznál; s én élvezvén a napokat, otthon úgy mint társaságban, — s egy szép titkos reménynyel szivemben — mert Loránffy utolsó levelében azt irta Keresztessynek, hogy hazafelé indul, s hogy február vége felé alkalmasint Pesten leend.

Tehát mégis látni fogom őt, mielőtt visszamennék Debreczenbe! — ez volt a gondolat, mely mindent rózsafénynyel árasztott el!

De — L' hőmmé propose et Dieu dispose! — azaz : Tervez az ember, de határoz az Isten! — e latin-franczia közmondás, melyet Pauline-től annyiszor hallottam, most is betelt.

Édes anyám alig volt pár hétig Pesten, midőn Nellitől a következő levelet vettem:

„Kedves Katám!

Te, ki mindig kész vagy másnak bajain segítni, segíts most az enyimen is — Istenre kérlek!

Nem maradhatok többé itt, Kisújszálláson — lehetetlen! Kérd meg édes atyámat s anyámat , hogy küldjenek utánam — különben agyonlövöm magamat!

A föld ég lábaim alatt — minden óra, melyet kénytelen vagyok itt tölteni, pokoli kin — nem állhatom ki tovább!

Oh Kata, Kata! — a gyalázatos, szemtelen, tolakodó ember — ki mindig s mindenütt követ mint az árnyamki azt

meré állítni, hogy ellenszenvem, — mit mondok — gyűlöletem — megvetésem — tettetés! — hallod-e : tettetés! — s hogy nemcsak nem gyűlölöm őt — hanem

Oh! — nem tudom megírni e szót? Lelkem — egész kedélyem follázad! — egyetlen tekintettel megsemmisítném a vakmerőt ha tehet-ségemben állna!

Miért — miért nem vagyok férfiú? — Lelkem erős és férfias — miért tehát e gyönge hüvely, mely eltilt mindentől mire vágyom!

Ha férfiú volnék, tudnék magamon segítni — el tudnám hárítni ez akadályt, hiely mindenütt utamban van — de igy — hölgy vagyok — tűrnöm kell — tűrnöm és szenvednem !

Segíts Kata — segíts! — minélelébb

— minél gyorsabban! — Nem tudok Zsuzsa Néninek erről szólni — pirulok előtte — s szavam megakad ha e gyalázatos név kimondására akarom magamat erőtetni!

Könyörülj rajtam — vigy el innen — te vagy az egyedüli, kihez nyiltan szólhatok

— ne hagyj el — erre kér, újra s újra, szerencsétlen nővéred

Nelli“

Minő levél volt ez — fejem szédült el-olvasásától, s bár jól ismertem Nelli hevességét s különczködését, mégis megijedtem e sorokon s jobbat nem tudtam tenni, mint jó anyámhoz futni, s neki e levelet elolvasni.

Anyám is megijedt; de józan esze azt súgta neki, hogy itt cselekedni kell s nem panaszolni és sóhajtozni.

Hogy Nelli kérésének engedni s oda mennem kell, abban egyikünk sem kétkedett; ismertük makacsságát, tudtuk, hogy ha más megy helyettem, mitsem használ — sőt, talán még ártana is. De miként menjek?

Egyedül nem tehettem a hosszú utat; főleg most, a tél közepén, mikor az ut aligha egy hétig nem tart legalább; anyám vagy sógorom nem jöhetnek velem, mert Ágnest, mostani állapotában el nem hagyhatják; hogy intézzük el tehát a dolgot.

Mig igy törtük fejeinket, Keresztessy a szobába lépett. Mi a baj? — kérdezte, reánk szegezve szemeit, hiszen mindketten a legnagyobb zavarban vannak.

Anyám elbeszélte neki a dolgot s meg is mutatta Nelli levelét, mert nagyon szerétté Keresztessyt, és sokat bizott eszében és jellemében.

Ö is megütközött első pillanatban a levél hangulatán úgy mint a nehézségeken, melyek utunkban álltak; de pár percznyi gondolkodás után fölkiáltott :

Minden rendben van! hogy is nem jutott ez mindjárt eszembe?

Tüstént Erdőszegre küldök, öreg kulcsárnénk után; addig szegény Katánk pogygyászolhat; s mihelyt Hajcsárné asszonyom megérkezik , vele együtt útnak indulhat, Kisújszállásra. Hajcsárné igen tisztes özvegyasszony, kivel Katát bízvást elbocsáthatjuk — bár nem örömest! — tévé hozzá szives kézszoritással. Váljon mi bánthatja azt a bohó kis Nellit?

Nekem erről némi sejtelmem volt, de hallgattam, mert bizonyost nem tudtam.

Ágnes igen kellemetlenül volt meglepetve, midőn hallotta, hogy Pestet el kell hagynom, mégpedig bizonytalan időre; de midőn megfejtettük előtte utazásomnak okát,ő is jóvá hagyta azt, ha nem is panasz és sóhaj nélkül.

Harmadnapra elhagytam Pestet, Keresztessynek tulajdon kocsijában, a jó öreg kulcsárnétól és sógorom huszárjától kisérve; mert ezen ügyes és biztos cseléd nélkül sógorom el nem akart bocsátani.

Az utak igen roszak lévén, minden igyekezetünk daczára csak hetednapra érkeztünk Kisújszállásra. Midőn Zsuzsa néni udvarába hajtottunk, ott mindent a legnagyobb zavarban találtunk.

Sáros utazószekér állt egy udvarban, melyből épen akkor fogták ki a fáradt párolgó lovakat; a cselédek itt-ott állongáltak a tornáczon, félhangon susogva egymással, mig nem egy helybeli pór ember vagy menyecske vegyült közéjük.

Tamás, az öreg lovász, kis málhával kezében épen a házfelé sietett, midőn megpillantván kocsinkat, a málhát elejtette s nyakra-főre felénk futott.

, Alig álltak meg a lovak, s az öreg cseléd már a kocsi mellett termett.

Isten hozta, Kata kisasszony! — kiáltott föl akadozó lélekzettel! — Csakhogy eljött — úgy vártuk a kisasszonyt mint a Messiást! — most lesz legalább valaki a háznál, kinek esze helyén van!

Mi történt Tamás ? — kérdeztem, kiugorván a kocsiból, — hogy mindnyájan oly zavarban látszattok lenni ?

Mi történt? — ismételte az öreg lovász? — tehát meg nem kapta a tiszteletes ur levelét! — Inkább kérdezze, hogy mi nem történt! rablás, párbaj — gyilkosság! — amit parancsolni méltóztatik! — No! megadta nekünk a mi tűzről pattant Nelli kisasszonyunk !

Kié az a kocsi ott? — kérdeztem, alig tudván mit mondok.

A debreczeni doktoré, ki már harmadszor van itt.

E pillanatban két szolgáló rohant felém. Zsuzsa kisasszony azt üzeni Kata kis-asszonynak, jőjön tüstént hozzá! — kiáltott az egyik.

Nelli kisasszony kéreti, jőjön mielébb szobájába! — hebegett a másik.

Mindjárt— mindjárt! — feleltem mind-kettőnek, magam sem tudván hová menjek elébb. Szivem Nellihez vonzott — eszem Zsuzsa nénihez.

Végre az utolsó győzött, s pár perez múlva nagynéném hálószobájába léptem.

Az ablaktáblák félig be voltak téve, s a szoba oly sötét, hogy kivülről a napfényből jővén, alig tudtam a tárgyakat kivenni.

Végre láttam, hogy Zsuzsa néni ágyán fekszik bár teljes öltözetben.

Soha életemben nem láttam az öreg hölgyet nappal feküdni; még pamlagon sem ült soha, vagy támlányban, hanem mindig közönséges széken s oly egyenesen mint a gránátos.

Beteg Zsuzsa néném? — kérdeztem közelebb lépvén ágyához.

Nem, — nem beteg; — felelt nagy néném, halk kimerült hangon, mely legkisebbet sem hasonlított közönséges, kissé dörgő és szaggatott beszédmódjához; — hanem halálosan kifárasztva s elkeserítve. Oh Kata ki hitte volna, hogy ez a szerencsétlen gyermek annyi bajt és aggodalmat fog árva tejemre hozni!

De mi történt, kedves néném ?

Hát nem tudod? — kiált föl az öreg hölgy, kissé visszaesvén szokott modorába; — nem kaptad-e a tiszteletes levelét, melyben kérésemre mindent megírt?

Nem! — feleltem mindinkább meglepetve; — ezelőtt tiz nappal vettem egy levelet, melyben Nelli mennyre földre kér, hogy jőjek utána minél elébb s vigyem el innen, mert ő tovább itt nem maradhat — különben agyonlövi magát. — Erre oly kevés késedelemmel, minővel csak lehetett, utüak indul-tam, Ágnesnek kulcsárnéjával, s itt vagyok. Most pedig, kedves néném, kérem mondja meg nekem végre valahára — mi történt ?

Nelli agyonlőtte Tamásfalvit.

Agyonlőtte? — sikoltottam halálosan megijedve.

Nem lőtte épen agyon — azaz még nem halt meg — felelt Zsuzsa néni — de meglőtte, pedig oly veszedelmesen, hogy a doktoroknak alig van reményök fölgyógyulásához.

Irgalmas ég! — kiáltottam föl, könyekre fakadván : de hogyan történt e szerencsétlenség — miként lőhette meg Nelli Tamásfalvit ?

Párbajban! — hangzott a rövid felelet.

Párbajban! fejem szédelegni kezdett, s valóban azt hittem, hogy megbolondulok. Nelli, az én kis nővérem, alig tizenhét éves leányka, párbajban sebezte meg halálosan Tamásfalvit? —hiszen ez teljes lehetetlen — Zsuzsa néni talán beteg és félrebeszél.

Szabad-e Nellihez mennem, édes néném? — kérdeztem, némi szünet után, kétkedő hangon.

Eredj csak eredj! — felelt nagynéném halkan, — úgy is majdnem kétségbe van esve a szerencsétlen gyermek.

Megcsókoltam az öreg hölgy kezét, s aztán Nelli szobájába siettem.

Alig léptem be s Nelli, ki nyugtalanul járt föl s alá, nyakamba borult, s keservesen zokogott :

Végre — végre itt vagy Kata! — Oh ! miért nem jöttél elébb — akkor talán meg nem történt volna a rettenetes — rettenetes dolog — nem volnék gyilkosa!

Tehát csakugyan igaz mit Zsuzsa néni mondott — azt hittem hogy férebeszél.

Fájdalom igaz! — felelt Nelli elfojtott hangon.

Igaz, hogy te párbajban megsebezted Tamásfalvit ?

Igaz — igaz! — Kata — ne rettenj vissza tőlem — ha tudnád mennyire fel voltam ellene ingerelve — mennyi okom volt neheztelésre — haragra! Ne Ítélj el mint a többi — mielőtt mindent apróra el nem beszéltem neked.

Légy nyugott Nellim! — feleltem szomorúan, de nyájasan, s karjaimat derekakörül fonván, megcsókoltam a szegény leány homlokát — szeretlek s el nem tudlak ítélni. Majd későbben , midőn kissé magadhoz jöttél, mindent elbeszélsz nekem ; most dőlj le ágyadra — talán el fogsz alunni; ugy tetszik nekem mintha már rég nem nehezkedett volna álom szemeidre.

Miként tudnék alunni e borzasztó, véres képpel szemeim előtt? — sikoltott föl Nelli s két kezével födte el halvány arczát.

Ki tudja — feleltem nyugodtan — ha melletted maradok, talán sikerül hozzád csalnom az álmot.

Evvel ágyához vezettem a szegény ki-merültét, s miután majdnem erővel lefektettem Őt, leültem nyoszolyája mellé, s lecsendesítni kezdtem Nellit, mint a nyugtalan gyermeket.

Darabig még sirt és zokogott, de végre kezével az enyimben elaludt, mélyen és csendesen, — először tizenegy nap óta, mondta nekem az Öreg szakácsné, midőn félóra múlva a konyhába léptem , poggyászom után tudakozódni.

Nem képzelheti a kisasszony mit állattunk ki, mindnyájan, mióta azt a szegény úrfit, eszmélet nélkül, halálra válva s vérző sebbel mellén hozták ide

Ide — tehát itt van? — itt — Zsuzsa néni házánál?

Itt ám — ama szerencsétlen nap óta. — Utána pedig— folytatá a beszédes cseléd — Nelli kisasszonyt, mély ájulásban, melyből a doktor ur csak pár óra múlva tudta őt fölébreszteni.

Melyik doktor után mentek?

Egyik után sem, — hiszen a doktor — Nemcsányi úr t. i. — maga hozta őket ide szekerén; az erdő szélén találta mindkettőt eszmélet nélkül, mig a két ló, nem messze tőlök egy fához voltak kötve.

S hogy jöttek oda — vagy inkább mit csináltak az erdőben ?

Némelyek azt mondják, hogy sétalovaglást tettek együtt s összevesztek — hiszen mindkettő elég tüzes arra — mások pedig azt, hogy az urfi elragadta a kisaszszonyt

Ne fecsegjen Maris leányasszony — vágott közbe az öreg Tamás dörgő hangja, ki épen most lépett a konyhába; — a vászoncseléd nyelve mindig forog mint a pereszlen. Mit tud maga az egész dologról ? ott volt-e ? látta mi történt? — szólt magának Zsuzsa kisasszony — vagy Nelli kisasszony? — Nem,persze nem! Tehát miért nem tud hallgatni ?

No — no — csak ne faljon föl Tamás — kend mindig oly durva mind a medve. Csak van szemem és fülem? nemde?

S nyelve — folytatá az öreg lovász — tudjuk mindnyájan, de ez egyszer tartsa féken Maris leányasszony, tanácslom, különben majd — ha Zsuzsa kisasszony ismét a régi leend —lesz hadd el hadd —tartsa eszében!

Az öreg szakácsné mérgesen elfordult, én pedig bevitettem poggyászomat az egyik vendégszobába, mely épen a Nellié mellettvolt, s ott kissé rendbe kezdtem mindent szedni.

Melyik szobában fekszik Tamásfalvi?— kérdeztem Tamástól, midőn málháimmal bejött.

Ott a tornácz végén a zöld szobában; legénye pedig mellette a kis kamrában.

Van-e a ki ápolja?

Legénye mellett még az öreg Molnárné jár be, fölváltva leányával , a lakatos özvegyével. De legtöbbször Nelli kisasszony van ott velek együtt — fölügyelvén, hogy ne legyen semmiben hiány.

Hm! — volt erre egész feleletem.

Rendezés közben kitekintvén az ablakon, az öreg Nemcsányit, a város egyik orvosát, ki egyszersmind sebész is volt, láttam a tágas udvaron keresztül Tamásfalvi szobája felé haladni. Bevégeztem tehát hamar teendőimet s aztán a tornáczon nem messze e szoba ajtajától vettem állomást.

Jó negyed óra múlva az öreg ur kilépett a szobából, s megpillantván engem, kit jól ismert, mert gyakran látott Zsuzsa néninél, kinek ő régi orvosa és barátja volt, felém sietett.

Isten hozta, Kata kisasszony! — szólt az öreg ur szívélyesen, s kezemet oly hatalmasan rázogatta, mikép kevésbe múlt, hogy föl nem jajdultam — valódi szerencse, hogy végre valahára lesz valaki a háznál, kinek feje helyén van.

Hogyan tudhatja doctor úr, — feleltem ha nem zavarodtam-e meg én is, mint a többi?

Csak egyetlen tekintetembe kerül, ezekbe az okos, barna szemekbe, hogy efölött tisztában legyek! — szólt az öreg ur, meghajtván magát.

Nemcsányinak kissé derült kedve jó be-nyomást tőn reám is; tudtam, hogy a derék öreg orvosnak nem igen szokott jó kedve lenni, ha valami igen veszélyes betege volt, azért megnyugtatva kérdeztem :

Hogy van a beteg? — kissé jobban ugy-e?

Istennek hála jobban! — felelt az orvos fölsohajtva, mintha kő esnék le szivéről; — tegnap este óta reményem van tökéletes föl-gyógyulásához, de közel, igen közel állt a halálhoz, mert a golyó nemesebb részeket érintett.

De miként történhetett e szerencsétlenség, Nemcsányi ur? — kérdeztem; — elragadásról, párbajról beszélnek — s még Nelli is bevallotta nekem, hogy párbajban sebesítette meg Tamásfalvit; — de hiszen ez lehetetlen!

Mi volna lehetetlen, ha két oly vasfejü, tűzről pattant s különczködő teremtése az Istennek koczczan össze, mint Tamásfalvi és ami Nellink? Rég sejtettem, hogy a kettő közt furcsán állnak a dolgok, mert reggeltől estig járok s kelek, gyalog, lóháton és szekerén, s azért sokat is látok, mit más észre nem vesz; de hogy épen oly bolondok le-gyenek, az nem jutott soha eszembe.

De miként történt tulajdonkép az egész? Ha tudnám, megmondanám, Kata kisasszony; — felelt az öreg úr békétlenül — de soha ki nem tudtam csikarni abból az eszeveszett leányból; ha kérdést tettem sirva fakadt — ez volt minden felelete — nesze semmi, fogd meg jól! — Tamásfalvinak pedig nem szabad beszélni, és csak két három napja, hogy egészen magához jött, lázas félmámoros állapotából.

Múlt szombaton egy hete, délután korülbelől három óra tájban , visszajöttem szekeren a szomszéd faluból, hol betegem volt. Az út, mint télben mindig, szörnyű rósz lévén, befordultam az erdőbe, hogy kikerülhessem a legveszedelmesebb helyeket, s ott nemsokára két lóra bukkantam, melyek egy fához voltak kötve, s melyeknek egyikében Nelli kisasszony „Pajtására” ismertem.

Mi a manót keres itt most az a kis eszeveszett boszorkány — gondolám — nemsokára esteledni fog, s ő itt gyalog az erdőségben kóborog.

Kissé lassabban hajtattam tehát, s mindig körülnéztem, remélvén , hogy valahol látni fogom. — Láttam is, de minő állapotban! — Kórülbelől kétszáz lépésnyire a lovaktól ott feküdt a barnás pázsiton , eszmélet nélkül, pisztolylyal kezében — és szemközt vele két-három ölnyi távolságban Tamásfalvi, élet nélkül, vérző sebbel.

Mi történt itt? — kiáltottam föl, mig a hátam megborsódzott; s megállítván lovaimat, a gyeplőket oda dobtam a kocsisnak, s oly gyorsan mint hatvankét évem engedte, leugrottam a szekérről, s futottam a két életnélküli alak felé.

Nellin nem láttam semmi sebet, s szive dobogott ugyan, de igen halkan; hanem Ta-másfalvit, ki roppant sok vért vesztett volt, megvallom, első pillanatban halottnak hittem.

A pisztolyt alig tudtam a szegény leány kezéből kicsavarni, oly görcsösen szorultak körülötte ujjai — ki volt lőve, Tamásfalvi mellett szintén kilőtt pisztolyt találtam a földön.

Kocsisommal együtt szekerembe vittük a két tetszholtat, s aztán oly gyorsan de egyszersmind óvatosan mint csak lehetett, a városba hajtattam s egyenesen ide, Kovács kisasszony házához.

Volt itt drága dolog mikor megérkeztem; — Zsuzsa kisasszony egészen elvesztette fejét — s nem is nyerte azóta vissza, legalább tudtomra — tévé hozzá mosolyogva az öreg úr — a fehéreselédek jajgattak , s ide s tova futottak mint a félbolondok; s ha az öreg Tamás nincsen, nem tudom hogy boldogultam volna.

Legelőször Nelli kisasszonyt, ki eszméletét vissza kezdé már nyerni, vittük szobájába, s keményen reáparancsolva a szakácsnéra s az egyik szolgálóra, hogy fektessék ágyába, azután minélelébb , Tamásfalvihoz siettem, ki még nem adott semmi életjelt.

Ha tovább viszem, ily állapotban — gondolám — vége van; ez oly bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy; tehát itt kell hogy maradjon, akár tetszik Zsuzsa kisasszonynak akár nem. De az ijedtség oly szelíddé tevé öreg barátnémat, mint a báránykát — egészen uj szerep, reá nézve; ugy-e Kata kisasszony ? — a szeretetre méltóbb készség-gel mindenre reáállt amit akartam.

Ama szobába vitettem tehát a megsebesültét , tüstént valakit lóháton legénye után küldtem, s aztán az öreg Tamás, s a szakácsnő segedelmével — kinek esze lassanként kissé visszatért — a seb bekötözéséhez fogtam — akkor — elhiheti nekem — legkisebb remény nélkül, hogy életét meg-menthessem. A legnagyobb szerencse az volt, hogy mindjárt a golyóra akadtam s hamar ki tudtam venni — különben nem tudom hol volna most szegény Tamásfalvi ur.

íme amit tudok! Magán van most a sor a többit kicsalni a kis Nellitől, ki ez egyszer, — ugylátszik legalább — csakugyan rósz fát tett a tűzre.

IV.

Nelli estig aludt; s mikor fölébredett, egy kis levest hozattam, melyet még félálmosan megevett; aztán a szakácsneval együtt levetkőztettem szegényt, ki kezeink közt olyan volt mint a csecsemő, s ismét lefektettem.

Midőn a szakácsnő kiment, megcsókoltam homlokát s csak annyit súgtam neki :

Légy nyugodt, Nellim! a jó Isten könyörült rajtad — Tamásfalvi élete meg van mentve!

Mit mondasz Kata! —kiáltott fölNelli, összekulcsolt kezekkel — igaz-e — valóban igaz ?

Valóban igaz. Nemcsányival beszéltem, tőle hozom a jó hirt.

Hála, hála neked, irgalmas Isten! — rebegte a leány — s aztán felém fordult :

Köszönöm Katám, köszönöm e jó és nem remélt hirt! En kérdést sem mertem soha Nemcsányihoz intézni; s ha csak mészsziről láttam, elfutottam szobámba, s ajtómra fordítottam a kulcsot. Oh! mennyire rettegtem, hogy halálos Ítéletet hallok tőle! S most mentve van — mentve! alig foghatok meg annyi boldogságot.

Légy nyugodt, Nelli, s igyekezz ismét elalunni, hogy erőd, egészséged, egészen helyre álljon. Magadra hagylak —jó éjszakát.

Még az este Zsuzsa néninek is megmondtam a jó hirt, s ő is felüdült annak hallására mint a fűszál a jóltévő eső után.

Csakhogy szegény Nellim nem gyilkos! — ezek voltak első szavai — hidd el Kata, őrültségig gyötrött e gondolat ! Istennek hála, hogy e szerencsétlen ifjú élete meg van mentve!

Másnap reggel Zsuzsa néni is, Nelli is, nyugodtan töltött éj után, kissé többet kezdtek újra hasonlitni magukhoz.

Zsuzsa néni, először, mióta Tamásfalvit félholtan házához hozták, a konyhába ment, s jól megpirongatta a szakácsnőt, mert több zsirt tett a rántásba mint kellett volna; a. szolgálót pedig pofon csapta, mivel mosatlanul találta a köpülot; s a két némber szinte Örült e kitöréseknek, melyekből látta, hogy Zsuzsa kisasszony ismét a régi.

Nelli pedig ma először, a szerencsétlen eset óta, az ólba ment, „Pajtást” meglátogatni , s tudakozódott Tamásnál , váljon mennyit fejtettek a kukoriczából?

Aztán be ment a beteghez, s onnan csak akkor jött vissza, mikor a doktort pillantotta meg, ki hosszú léptekkel az udvar felé jött.

Édes jó Katám — szólt hozzám hízelgő hangon — kérlek —kérlek beszélj csak Nem csányival, s tudd meg tőle hogyan találja ma betegét?

Teljesítettem kívánságát, s a derék öregúr, kinek a legjobb kedve volt, mint minden lelkiismeretes orvosnak, ha látja, hogy sikerült egy veszedelmes beteget kiragadni a halál torkából, azt erősítette, hogy pompásan megy minden, s ha tovább is úgy haladunk tevé hozzá tréfásan, pár hét múlva ismét duellálhat a két szeleburdi, ha kedve telik bele. De nekem ugytetszik, hogy elég volt nekik egy sütetből egy lepény

— folytatá szemeivel csiptetve — s hogy a két belligerans rész, fegyverszünetre lépett

— talán amicára is.

Evvel emelintvén kalapján, nevetve hagyta el az udvart.

Mikor ezt Nellinek elbeszéltem, nem csattant föl régi szokása szerint, hanem rettenetesen kipirult, összeharapta ajkait, elfordult és — hallgatott.

Lám — lám — gondolám — hiszen csodásán megszelídültünk.

Este, midőn Zsuzsa néni hálószobájába vonult, végre megtudtam Nellitől mindent ami történt, s minek oly szomorú következései lehettek volna.

Tudod jól — kezdé Nelli vallomásait — hogy már Debreczenben is minő különösen, hogy ne mondjam szemtelenül, viselte magát Tamásfalvi irányomban. Ki nem mondhatom, mennyire fel voltam ellene ingerűlve — és ki is ne lett volna helyzetemben. Szeretünk tetszeni, ha csinosak vagyunk, vagy annak képzeljük magunkat; de épennem szeretjük, ha azon férfiú, ki bájainknak hódol, merőben azt állítja, hogy mi sem vagyunk közönyösök iránta, sőt hogy szeretjük őt — akár minő hevesen is tagadjuk.

Ezt tévé Tamásfalvi, nem csekély boszankodásomra; s minél erélyesebben s meg-vallom, olykor nem a legudvariasabban, erő-sítettem, hogy legkisebb rokonszenv se honol iránta szivemben, annál merevebb Ion állítása, hogy szeretem — talán most még öntudatlanul, talán akaratom ellen, de szeretem — s akár elébb akár később övé leendek, ha menny és föld fölzudulna is ellene.

Kérdezed, hol talált alkalmat ily állításokra? mivel nem járt soha házunkhoz, mert Zsuzsa néni vonakodott ily betyáros ismeretségtől. De nem ismeri az Tamásfalvit, ki hinné, hogy ő akadályokat tűrne útjában.

Igaz, ide hozzánk nem járt; de valahányszor kitettem lábamat az udvarból, biztos lehettem, hogy találkozni fogok vele, vagy, hogy legalább sok bajomba fog kerülni e találkozást kikerülni.

Ha kilovagoltam, egyszer mint másszor, egyszerre csak ott termett mellettem, nagy fekete paripáján; s akárhogy is sürgettem szegény „Pajtást”, lépést tartott velem, legalább a város széléig, s egyre szólt hozzám, bár legtöbbször Összeharaptam ajkaimat s egyetlen szót sem feleltem arra amit mondott.

Ha látogatást tettem valami ismerősünknél a helységben — ott volt ő is, mellettem foglalt helyet, s ha más férfiak is voltak jelen, ezeket nagy ügyességgel elzártatőlem, úgyhogy senkisem szólhatott hozzám, csak egyedül ő, kit gyűlöltem.

Igen — gyűlöltem! — folytatá Nelli mintegy feleletül kissé kétkedő tekintetemre — gyűlöltem, lelkem egész erejéből.

Úgy éreztem, mintha valami sötét szellem hatalma alatt volnék, ki folytonosan őrködik fölöttem, láthatlanul is, s kinek vas keze mindig kész reám nehezedni, ha szabadulni akarok zsarnoksága alól.

Valahányszor elhagytam az udvart, pillanatig sem szűntem meg óvatosan körültekinteni, s ha legtávolabb jelét is láttam ellenségem közeledésének, futásnak eredtem, ha tehettem anélkül, hogy az emberek figyelmét magamra vonjam; —ha csakugyan sikerült megmenekednem előle — mi elég ritkán történt. — Oh! miként örültem akkor, — s hogyan szerettem, s tartottam jól kenyérrel éo czukorral lovamat, mely nem egyszer e sikernek főtényezője volt.

S miként mormogott és káromkodott ilyenkor a vén Tamás, látván szegény „Pajtást“, kimerülve s tele tajtékkal! — vetettem közbe nevetve, mert eszembe jutott az Öreg lovász keserves panasza az nap, midőn Nellit messziről futni láttam Tamásfalvi elől.

A vén bolond! — kiáltott föl Nelli boszusan — mintha én tizszerte jobban nem szeretném lovamat mint ő, — s mintha nem kímélném örömest ha tehetem!

Annyira megszoktam végre ez uj nemét a vadászatnak, hogy némi gyönyört kezdtem benne találni, főleg mivel mindig ügyesebbé váltam ellenségemnek kikerülésében s kijátszásában.

Eleinte ő volt mindig előnyben, majdnem kivétel nélkül; de az utolsó hónapokban megfordult a koczka, s én kezdtem fölötte diadalmaskodni.

Azonban győzedelmem nem volt ám Tamásfalvi Ínye szerént s azért rövid véget akart vetni a vitának.

Ha eddig kissé tartózkodva folytatá versengését, körülbelől hat hét óta fölhagyott minden óvatossággal, s úgyszólván nyíltan folytatá játékát.

Ezelőtt csak künn a mezőn, vagy a sző-lőkertekben közeledett hozzám, s a város szélén fölhagyott többnyire üldözéseivel; de most másként cselekedett, s még a helységben is, minden ember láttára, közeledett hozzám s megszólított, mintha legeslegjobb barátom volna, karját nyújtotta nekem, s ha vonakodtam azt elfogadni, erővel helyhezte kezemet karjára, s oly erősen szorította oldalához, hogy nyilvános botrány nélkül nem vonhattam vissza.

Csak nem kiálthattam segítségért az utcza közepén, mintha haramia támadt volna meg, s akár hogy szidtam, akár hogy sértettem a szemtelen embert szavaimmal, ő mindent amit mondhattam oly derült, megelégedett arczkifejezéssel hallgatott, mikép akárkinek , ki velünk találkozott , azt kellett hinni, hogy szerelmi vallomásokat teszek az úrfinak.

Oh Kata! — mennyi mérget etetett velem az a gyalázatos ember! magamon kívül voltam, félig megzavarodva a boszuságtól — de büszkeségem nem engedte, hogy segítségért folyamodjam akárkihez.

Véget kellett vetnem ez állapotnak — átláttam, hogy itt nem maradhatok tovább; ez tisztán állt előttem. Hiszen annyira ment már elhittsége , miként nem egyszer azt mondta nekem a szemtelen : Ne tegye magát, Nelli kisasszony! kegyed nem gyűlöl engem épen annyira mint állítja — sót! — capituláljon minélelébb, s legyen kedves kis feleségem! — mire való ez a sok negély s ellenkezés!

Képzeld csak Kata! — nekem ilyesmit mondani — nekem — ki soha sem adtam erre okot! — Nem tűrhettem tovább! s akkor irtana neked ama levelet, melynek következtében elég jó és szives valál ide jőni.

E levél írása könnyített rajtam. Legalább ez egyszer fakadtam panaszra, s ez is ér valamit; aztán ismerlek, Katám! tudtamhogy számíthatok reád , s hogy eljösz utánam ha csak teheted.

Vártam tehát és reméltem, s minden este azon jóltévő gondolattal feküdtem le, hogy ismét elmúlt egy nap, s nemsokára el fogom hagyni Kisújszállást s vele együtt kínzómat is.

De fájdalom! roszúl számítottam; mert Tamásfalvi mintha érezné, hogy áldozatja kész kisuhanni kezeiből, egyetlen csapással véget akart vetni ellenállásomnak.

Múlt szombaton egy hete, Zsuzsa néni kiküldött a szántóföldekre, hol a szép tavaszi időben, béreseink már teljes munkában voltak.

Valami nyomasztó előérzettől megkapatva, megparancsoltam Tamásnak, hogy nyergeljen és jőjön velem; de alig hagytuk el a várost, midőn lova oly hatalmasan kezdett sántítani, hogy egyebet nem tehetett, mint visszatérni; s én kénytelen valék utamat egyedül folytatni.

Mindjárt ebéd után indultam, körülbelülkét órakor, s künn a mezon alig mulattam jó negyedórát, aztán hazafelé lovagoltam. De alig hagytam el a szántóföldeket, midőn sebes lódobogást hallottam mögöttem, s pár perez múlva Tamásfalvi termett mellettem.

Jó napot Nellikém! — kiáltott föl, emelintvén kalapján, mig én tudomást sem vettem róla; — be jól tette, hogy kijött e szép tavaszi napon! úgy is fontos beszédem van kegyeddel.

Mi beszéde lehetne velem Tamásfalvi úr? — feleltem jéghidegen — nincs nekem kegyeddel semmi dolgom , s legboldogabb vagyok ha nem is látom. Aztán nem vagyok „Nellikéje“ — érti? hanem Nelli kisasszony, ha csakugyan kikerülhetlen, hogy engem megszólítson.

Prrr! - - minő hidegek s visszataszítók vagyunk! — felelt Tamásfalvi nevetve, s megrázván magát, — mintha a jégesőt erezném árva fejemre hullni! No de a jég is elolvad a nap sugáritól, s az én szerelmem melege fölolvasztja a szép Nelli jeges szívecskéjét is, annak idejében. — Csak azt akartam kegyednek megmondani — folytatá aztán komolyabb s igen elhatározott hangon; — hogy meguntam a sok komédiát, s tudni akarom jo szántából fog-e velem oltárhoz lépni, vagy kénytelen legyek-e kis arámat elragadni ?

En, oltárhoz lépni kegyeddel? — sikítottam föl, s önkénytelenül oly erősen húztam meg a kantárt, hogy „Pajtás“ ágaskodni kezdett, s kevésbe múlt, hogy ki nem estem a nyeregből.

Csendesen — csendesen! — csitított Tamásfalvi, s erős kézzel fogta meg a kantárt — Pajtás nem érti ám a tréfát, hadd vezessem kissé, mig úrnője nyugodtabb leend.

Ereszsze el lovam kantárát! — kiáltottam haragosan — s ha nem akarja, hogy egy sorba helyhezzem a legdurvább, legmüveletlenebb, legaljasabb emberekkel a világon, hagyjon nekem békét, s ne boszantson szünet nélkül jelenlétével, s szégyenítő tréfáival oly hölgyet, ki soha egyebet nem

érezhet kegyed iránt mint ellenszenvet és — megvetést.

A ki sokat bizonyít semmitsem bizonyít! — felelt Tamásfalvi nyugodt gúnymosolylyal — ennyit minden müveletlenségem mellett is tanultam az iskolában. Csak annak nem lehet reménye, ki hideg közönynyel találkozik; a gyűlölség igen gyak-ran szerelemmé válik és vice versa; jobb tehát ha a roszszal kezdjük, s a jóval végezzük. — De minek a sok szószaporítás; feleljen kérdésemre : akar-e jó szántából feleségem lenni ?

Nem — nem! és ezerszer nem! — feleltem dühösen — inkább mindjárt meghalni!

Jó tehát — folytatá Tamásfalvi — legalább tájékozhatom magamat. — Kegyed szives lesz velem haza lovagolni — azaz hozzám, a deregi pusztára; ott vár reánk rokonom, a tiszaföldvári segédlelkész, ki látogatáson van nálam; s legfeljebb egy óra múlva férj és nő leszünk.

Soha! — volt rövid feleletem.

Meglátjuk! — kiáltott föl Tamásfalvi — s Pajtást, kinek kantára még mindig kezében volt, szóval s vesszőjével sürgetvén, a két ló mint a szélvész röpült el.

Nem tudtam mit csináljak — miként segítsek magamon; mert nem csekély aggodalmamra át kezdtem látni, hogy Tamásfalvinak szándéka igen is komoly, s koránsem akar velem tréfát űzni, mint azt egyelőre gondoltam.

Mig igy tűnődtem, az erdőbe értünk; s ahogy a fákat láttam, menekvési remény villant át szivemen.

Ha itt le tudok ugorni lovamról s a sűrűségbe jutni, talán megmenekszem Tamásfalvitól. Nem sokat haboztam tehát; hanem óvatosan összefogván hosszú lovaglószoknyámat, merész ugrással a földön voltam, s futni kezdtem a sűrűség felé. De még el nem értem s üldözőm vaskeze már karomon volt, mig a két ló, tele tajtékkal s horkolva, állt egymás mellett a barnás pázsiton.

Megálljunk csak kis galambom! — csengett most Tamásfalvi gyűlölt hangja fülembe — nem menekszünk meg oly könnyen a keselyű elől. Ha bájos menyasszonyom jobban szeret gyalogolni, ám legyen! Kissé későbben érkezünk ugyan Hymen oltárához — de mit nem tesz az ember oly szeretetreméltó szívkirálynéért!

El tőlem gyalázatos! — kiáltottam föl magamon kivül a haragtól s fölindulástól. — Oh! miért nem vagyok férfiú, hogy fegyverrel kezemben vívhassam ki szabadságomat s büntethessem kegyedet aljas cselekvéséért!

Karddal nem szolgálhatok ugyan, — felelt Tamásfalvi, gúnyosan meghajtván magát, bár kezével mindig karomon — de ha talán pisztolyos párbajra volna kedve, két igen jó, és keményen töltött lőszer van ott nyergemben, melynek egyike rendelkesésére áll.

Csak ide vele, minél elébb, — szóltam mohón, s nem gondolván egyébre, mint me-nekvésemre, akármi módon, — csak ide vele, mérjük ki a tért.

Becsületszavát adja-e, hogy el nem szökik, mig a fegyverért megyek ?

Adom — nem fogok innen talpalatnyit sem mozdulni.

Tamásfalvi újra meghajtotta magát; aztán lovához sietett s nyeregkápáiból két gyönyörű pisztolyt kivonván, visszajött hozzám, s az egyiket nekem nyújtotta, a másikat kezében tartotta.

Hány lépésre tetszik lőni? — kérdé.

Húszra.

Kimérte a lépéseket, aztán velem szemközt foglalt helyet s nevetve kérdezte : — Egyszerre lőjünk-e?

Egyszerre.

Jó. — Hármat fogok számlálni, aztán lőjünk.

Kész vagyok; — feleltem, s czélba vettem ellenségemet.

Egy! — kettő !

Kezem reszketni kezdett s hályog vonult szemeim elé.

Három!

Fegyverem elsült — aztán nem emlékszem többé semmire, mig itt, ágyamon találtam magamat, mely körül a szakácsné s pár szolgáló ijedt képekkel sürögtek s forogtak.

Mit szólhattam e nyilatkozatokra? — valóban sokat állott ki szegény kis nővérem szemtelen udvarlójától, s nem csoda, ha béketürésének mindig elég vékony fonala, végre megszakadt.

Aztán nem kereste-e maga Tamásfalvi szerencsétlenségét ? nem kinálta-e maga

fegyverrel a fölbőszült leányt, kinek férfias jellemét jól ismerte? nem vette-e tréfának az egész dolgot, mig láthatta, hogy Nelli a legnagyobb fölindulásban van ? kié tehát a fő hiba?

Igaz lakolt is érte --de mindamellett el nem Ítélhettem szegény Nellit, ki oly busán s annyira megtörve állt előttem, hogy szivem megesett rajta.

Csakhogy az Isten megtartotta Tamásfalvi életét — szóltam végre mélyen fölsóhajtva, s hogy gyilkossá nem lettél! Máskor, ugy-e megígéred, hogy óvakodni fogsz a fegyvertől!

Igen — oh igen! — zokogott a szegény leány nyakamba borulva — fölhagyok minden férfias foglalatossággal s igyekezni fogok olyanná lenni mint te vagy, jó Katám, és Ágnesünk!

Összevissza csókoltam a kedves teremtést, ki oly szerényen s kérve tekintett föl hozzám, s aztán jó éjt mondván szobámba vonultam.

V.

Most nyugodtabb időszak következett mindnyájunkra nézve.

A beteg veszedelmen kivül volt ugyan, de Nemcsányi azt állította, hogy hónapok fognak mulni,-mig csak álmodni lehessen arról, hogy Deregire vitethessék, saját házához.

Gyönyörű tréfa! — mormogta Zsuzsa néni, kit szelid módja rég elhagyott — gyönyörű tréfa, oly sokáig egy fedél alatt lakni avval a gaz kölyökkel!

Nelli arcza pírba borult. — Meg kell gondolnunk édes néném — szólt aztán akadozva, — hogy én vagyok oka a bajnak.

Elég rósz hogy úgy van! mi dolgod van neked lóval, fegyverrel — bizd azt a férfiakra! — e szavaknál tekintete történetesen egész fegyvertárára a pisztoly s ostoroknak és lovaglóvesszőknek esett, melyekszobája falain függőitek , mint más hölgy szobájában a madárkaliczkák és szines képek

— s két három kissé elfogult hm — hm-mel bevégezte mondani valóját.

Nelli lehajtotta fejét varrására, melylyel szokatlan ujjai kissé ügyetlenül bajlódtak.

Zsuzsa néni pedig az ablakpárkányról elővett egy rég nem használt poros kosárkát, ebből roppant gyüszűt, gyapotfonalat, s egy nagy mérvű harisnyát hozott napfényre és — oh csodák csodája — ez utóbbit fódozni kezdé! — minő sikerrel nem tudom

— mert tartván attól, hogy e látványra ko-molyságom cserbenhagy , fölkeltem , s kisiettem a szobából.

Mióta veszedelmen kivül volt a beteg, s eszmélete tökéletesen visszatért, Nelli nem ment többé szobájába, hanem igen gyakran tudakozódott inasa s a két betegápolótól, hogyanléte felől, s napról napra, mondhatnám óráról órára, kedvezőbb feleleteket nyert.

Pompás vér van ebben a fiatal ficzkóban! —kiáltott tol nem egyszer, kezeit dörzsölve, az Öreg Nemcsányi, midőn betegétől átjött Zsuzsa nénihez, „referálni”, hogy tulajdon kifejezésével éljek; — más aszkórba esett volna e roppant vérvesztés, és sebe veszedelmessége következtében, míg ennek az ifjú Sámsonnak pár hónap múlva kutya baja lesz. De azért vigyázzon Nelli kisaszszony — folytatá a vidám öreg ur, fenyegetvén nővéremet ujjával — ha máskor ismét kedve kerekednék valami csinos hódolóját át furdalni golyójával, mert nem mindegyik oly fából készült ám mint Tamásfalvi.

Nelli arczába tolult a vér, s föl akart csattanni — szokása szerént; de legyőzte magát, s csak kissé keserű mosolylyal felelt Nemcsányi tréfájára.

Az öreg orvos természetesen tudta mi módon sebesíttetett meg betege, de különben, amennyire csak lehetett, titokban igyekeztünk az egész dolgot tartani.

Okosan cselekedtünk-e? ezt nem merem állítani, mert minél inkább azon voltunké hogy a titok fátyla födje e szerencsétlen eseményt, annál tüzesebben igyekezett mindenki azt kifürkészni; s mióta Zsuzsa néni Kisújszálláson élt, nem volt annyi látogatója, mint most egyetlen hét alatt.

Képzelhetni minő jó kedvvel fogadta e hivatlan vendégeket ; de ezeknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy miként fogadtatnak, eszök csak azon járt;, miként lehessen a dolgok valódi állását legbiztosabban kikutatni.

Minden embernek azt mondtuk, hogy czélba lövéssel mulatván magukat Nelli és Tamásfalvi, az utóbbinak vigyázatlansága okozta a szerencsétlenséget; de könnyű volt látni, hogy senkisem hisz nekünk.

Mennyire mérgelődött olykor Zsuzsa néni, nehéz volna leírni; s ha Nelli a régi lenne még, aligha százszor Össze nem vesznek. De ő egészen megváltozott, ama szerencsétlen nap óta, s a minő önfejű, békéden és könnyen haragra lobbanó volt ezelőtt, oly béketűrő, engedékeny s mondhatnám alázatos Ion most, főleg nagynénje iránt, ki azonbán nem egyszer kemény próbára tette ez újonnan szerzett erényeket.

Elég bajt hoztam szegény Zsuzsa néni fejére, — igy szólt olykor hozzám, mig köny csillogott szemében — csak furcsa volna, ha még most is nekem állna feljebb, a helyett, hogy nyugodtan tűrjem, mit magamnak köszönhetek.

Megvallom, alig foghattam meg e csodás átváltozást, de hálát adtam érte Istennek; mert mi tevő lettem volna ily körülményekben Zsuzsa néni s a régi Nelli közt, valóban nem tudom.

Egy napon, midőn Nemcsányi ismét „re-ferálni" jött, mi — köztünk maradt szó legyen — kedvencz mulatságai közé tartozott, különös elfogultság és zavar tűnt föl az öreg úr vonásaiban.

Csak nincsen roszabbul betege ? — kérdeztem, ezt észrevévén.

Rosszabbul? — a világért sem! — de miért kérdezi ezt Kata kisasszony?

Mert oly elfogultnak s nyugtalannak látom doktor urat.

Mi a patvar, már azt is kitalálta? a mi igaz, éles szeme van Kata kisasszonynak.

Hiszen a vak is látja, hogy valami baja van, Nemcsányi — vágott közbe Zsuzsa néni békétlenül — ha akármi mondani valója van — ki vele! nem faljuk föl! de ne kerülgesse a dolgot mint a macska jár a meleg kása körül.

Nekem tulajdonkép nincsen mondani valóm — hebegte az öreg úr, kissé eltávolítván székét a Zsuzsa néniétől, mintha nem érezné magát egészen biztosnak közelében, de Tamásfalvi úr egy kérést bízott reám.

Ismét az a semmirekellő! mormogta Zsuzsa néni fogai közt — mi kell neki? — folytatá aztán fenhangon — talán újra párbajra akar, velem vagy Katával szállni?

Elnevettem magamat, Nelli nyugtalanul fészkelődött székén, az orvos arczán pedig futó mosoly vonult el.

Koránsem! Zsuzsa kisasszony, — szólt aztán köhincselve — sőt az elsőért is szeretne bocsánatot kérni. Szóval kérése abból áll, hogy Nelli kisasszony csak egy pillanatra jőjön szobájába, kegyeddel vagy Kata kisasszonynyal, hogy fejezhesse ki előtte mennyire érzi bűnét, s esdekeljen tőle bocsánatot mindazért amit ellene vétett.

No — az volna még, — hogy azt az ártatlan gyermeket a farkasverembe küldjem! szó sem lehet róla! kövesse meg magát az a semmi fráter, s takarodjék innen a mihelyt csak teheti. Hiszen még is ő egyedül minden bajnak oka és kútfeje! — így csattant föl Zsuzsa néni.

Igaz — igaz! — Zsuzsa kisasszony — felelt az orvos békítőleg — nem tagadom : ő a bűnös; de ha tudná mennyire megbánta tettét, s mennyire sovárog kegyednek, s főleg Nelli kisasszonynak bocsánata után, szive megesnék rajta.

Nem vagyok én oly csirke szivü mint kegyed, Nemcsányi, kinek esze, ugylátszik, csupa részvétből egészen inába szállt. Egyszó mint száz : — a mit kegyed akar, abból nem lesz semmi!

Sajnálom — valóban sajnálom! —mondá az orvos sóhajtva, de egy oldaltekintettel reám, mely alatt kissé csiptetett szemeivel —— mert annyira vágyik szegény Tamásfalvi e látogatásra, hogy ha ez megtagadtatik tőle, veszedelmes visszaeséstől lehet tartani; s akkor Isten tudja mi lesz az egésznek vége s mikor lehet szegényt Deregire vinni.

Zsuzsa néni fészkelődni kezdett székén egyszer kétszer köhicselt, aztán kérdezte :

Igazat beszél-e most Nemcsányi, vagy csak föl akar engem ültetni?

Hogy merném azt tenni! — kiáltott föl az orvos — csak föl nem teszi rólam, Zsuzsa kisasszony hogy öreg napjaimra még komédiázni kezdjek?

Tehát ha igazat szólt mit csináljunk? én nem teszem lábomat szobájába, annyi bizonyos — ki nem állhatom azt a garázda embert — kivel küldjem tehát oda Nellit?

Talán ha én és Kata kisasszony jelenvolnánk,minden a legjobb rendben lenne; — felelt az orvos.

Zsuzsa néni darabig gondolkozott s aztán fölkiállott: — Ám legyen, csakhogy aztán békét hagyjon Nellinek. Katába bizhatom — még pedig inkább mint kegyedben Nemcsányi,hatvankét éve daczára; tehát magával együtt ő is legyen jelen a látogatáson.

Köszönöm alásan Zsuzsa kisasszony! — szólt az orvos, színlelt nehezteléssel — ha igy beszél, még rósz hirbe fog engem hozni az egész vidékben, s tönkre teszi praxisomat.

Másnap reggel, miután Nemcsányi bevégezte a seb bekötését, utánunk jött, s én kissé elfogultan, Nelli pedig reszketve mint a nyárlevél, követtük az öreg orvost a beteghez.

Mindhárman csendesen léptünk a félsötét szobába, s ott láttuk a nem rég még oly ép és erős ifjút az ágyon heverni, halványanmint fehér vánkosai , megfogyva mint a csontváz, s bágyadt szemeit mohón az ajtóra szegezvén.

Összerázkódtam; megvallom mind azután mit Nemcsányi betege gyors és csudás fölgyógyulásáról beszélt, nem voltam ily látványra elkészülve; hiszen ez alak inkább holttesthez hasonlított mint ahoz a vidor, úgyszólván túlságosan életteljes férfiúhoz, kit Debreczenben láttam s kire annyira nehezteltem. Most nyoma sem volt a neheztelésnek szívemben, melyben e pillanatban csak bús szánalom talált helyet.

De ha reám már ily hatással volt a beteg kinézése, mit érezhetett e pillanatban szegény nővérem? Igaz, hogy betegsége első napjaiban látta őt gyakran, de akkor — mint Nelli ezt nekem későbben bevallotta, — a lázas pir, mely arczán égett, a tűz, mely szemében fölgyult, midőn öntudatlanul, s félig érthetetlenül beszélt és mormogott lázszülte álmaiban — majdnem az egészségnek külszínével bírt; mig most a halál kész áldozatát vélte maga előtt látni.

Nelli annyira reszketett, hogy majdnem összerogyott, s kénytelen Ion reám s az öreg orvosra támaszkodni mig az ágyhoz érkezett; hol egy székbe dőlt inkább mintsem leült.

Pár másodperczig mindenki hallgatott; — aztán a beteg ifjú szólt, halk megtört hangon , s kiaszott fehér kezét a Nelliére tevén :

Köszönöm, Nelli kisasszony — ezerszer köszönöm e meg nem érdemlett jóságot, mondja meg kérem, nagynénjének is mély hálámat minden szivességért, melyet házánál tapasztaltam, s főleg azért, hogy kegyednek megengedte idejőni.

Itt Nemcsányi reám nézett, oly különös, félig bohó arczkifejezéssel, hogy még e komoly pillanatban is mosoly futott át arczomon.

Nem nyughattam — folytatá Tamásfalvi — míg alkalmam nem nyílt kegyedetkérni, hogy bocsásson meg nekem mindent mit ellene vétettem. Átlátom most bűnömet — mikor szemközt állunk a halállal, sokat más színben látunk, Nelli kisasszony! — átlátom minő illetlen — minő gyalázatos volt egész magamviselete kegyed iránt — s erre nincsen más mentségem mint az, hogy kimondhatlanul — a bolondulásig szerettem kegyedet — szeretem most is! — tévé hozzá, némi szünet után s alig hallhatólag; — akar-e, tud-e nekem megbocsátani ?

Nelli felelni akart, de a szó elhalt ajkain; végre erőt vett magán s akadozva s reszkető hangon szólt :

Mindent — mindent megbocsátok kegyednek, Tamásfalvi! — hiszen én is hibás valék — s magamviselete nem illő szerény leányhoz

Megbocsát? — kiáltott föl a beteg kissé hangosabban — oh minő boldogság!

Lassan —lassan Tamásfalvi! — vágott közbe az orvos csitítólag — ha igy folytatjuk a beszélgetést, pár perez múlva vért fogunk kiköhögni! — s aztán hogyan merném árva fejemet ismét Zsuzsa kisasszony szobájába dugni! ugy-e Kata kisasszony ? De ahogy én kegyedet ismerem drága úrfi — a falra hánynék borsót jó tanácsaimmal, mig ez a hamis kis teremtés itt a szobában van. Azért engedje, kogy véget vessek e találkozásnak . Kívánsága beteljesedett — látta Nelli kisasszonyt — megbocsátott mindent — kegyed is javult — ő is javult — tehát minden a legjobban van — s most alászszolgája !

Nemcsányi meghajtotta magát, s Nellit maga után húzván, az ajtó felé indult!

Oh! csak egy perczet engedjen még, Nemcsányi! —kiáltott Tamásfalvi, mig Nelli kérő tekintetet vetett az öreg urra.

Másodperczet sem! — felelt ez, tréfás szigorral; — mert ezalatt is elrontana mindent, mit hetek óta jóvá tettem; jőjön csak Nelli kisasszony!

Evvel kivezette a zokogó leányt a szobából, s én követtem lépteit.

Prrr! — kiáltott föl, megrázván magát, midőn a tornáczon voltunk — be sok bajt csinál nekem ez a fiatalság! mit szólna nagynénje az efféle conversatiókhoz, Nelli kisaszszony? — mit gondol, Ínyére volna-e az ily párbeszéd!

Nelli lesütötte szemeit és nem felelt; én pedig kénytelen valék nevetni, bár a köny szememben volt.

No — s mit akart tőled az a szeleburdi? — kérdezte Zsuzsa néni — mikor negyed óra múlva szobájába léptünk.

Meg akarta köszönni jóságát, Zsuzsa néni, és — és

Az én jóságomat? — kérdezte ez, nagy szemeket meresztvén Nellire — az én jóságomat! ha, ha, ha! ez is ér valamit! — úgy gyűlölöm mint a bűnt, azt kívánnám, hogy rég ott legyen ahol a bors terem s még köszöni jóságomat! No — s aztán?

Aztán — aztán engedelmet kért tőlemmindenért a mit ellenem vétett és — és — Nemcsányi ur kivezetett a szobából.

Jól tette! — jegyezte meg Zsuzsa néni — jól tette! hát egyebet nem mondott — nem szemtelenkedett — nem gorombáskodott

Nem — Zsuzsa néni; egészen megváltozott.

Hm — ez csak előnyére lehet — de nem sokat adok az ily hirtelen „gebesserter Lőrén ez ekre“. Mit gondolsz Kata, meddig fog ez a javulás tartani?

Azt tartom kedves néném míg él.

Hm — hm.

Sokon ment keresztül, pedig ő maga hozta a bajt árva fejére — az ily halálos betegség nagyot változtat olykor az emberen.

Akkor adjon hálát az Istennek, ki Nelli golyóját mellébe vezette! fejezte be Zsuzsa néni a beszélgetést, mig szegény Nelli összerázkódott, mint ha kíméletlen ujj érinti sajgó sebeinket.

Pár nappal e nevezetes látogatás után, levelet vettem jó anyámtól, kivel természetesen mindent közlöttem, mi Kisújszálláson történt; s e levél azon örvendetes hirt hozta nekünk, hogy Ágnesnek ép, erős fiúcskája van, s hogy anya és gyermek, a körülményekhez képest, igen jól vannak.

„Nagyon szeretném — folytatá anyám

— ha április közepéig ide visszajöhetnél;

— nekem okvetetlen haza kell mennem, — nem hagyhatom el tovább atyádat s kis háztartásunkat; — de Keresztessy annyira kívánja, hogy egyikünk — vagy te vagy én — még pár hónapig Ágnes mellett maradjon, miként valóban nehezen esnék óhajtását nem teljesíthetni.

„Kisújszálláson, ugylátszik, nemsokára minden a régi kerékvágásban leend — s talán jobb utón is fognak, e kemény leczke után, Zsuzsa néni és a mi kis Nellikénk haladni — tehát azt hiszem, nem leend ott reád többé szükségök“.

„Ha április -kéig el tudnál jőni, akeresztelőn is jelen lehetnél, mely e napig halasztatott, mivel -dikére haza várják gróf Lóránffyt, ki keresztatyja leend a kis Kálmánnak, míg nekem az igen kellemetes keresztanyái szerep jutott“.

„Felelj minél elébb, s határozz, mikor fogsz útnak indullhatni: mert Keresztessy utánad küldi inasát s az öreg kulcsárnét.“

A levél kiesett kezemből, és sokáig — nem is tudom meddig — ültem némán, mozdulatlanul — csak szivem dobogott gyorsan és hangosan.

Tehát még is van reményem őt láthatni — pedig rég fölhagytam e szép — e boldogító reménynyel. Oh! minő rohama az Örömnek kapta meg szivemet — s minő szépek, minő dicsőek voltak éber álmaim!

Kata! — Kata! — mi bajod? hiszen tágra nyilt szemekkel alszol!

Összerázódtam. Nelli mellettem állt s karomat érintette. Nem tudtam eszemet hirtelen összeszedni.

Minő szórakozott vagy! — mi lelt? —

Ah! levelet kaptál, talán csak nincsen benne valami rósz hir?

A világért sem! — feleltem most, tökéletesen visszanyervén lélekjelenlétemet — sőt anyánk igen jó hirrel örvendeztetett meg. Ágnesnek fiúcskája született, s mindketten jól vannak.

Valóban? — kiáltott föl Nelli, összecsapván kezeit — ennek igen igen nagyon Örülök. Minő boldogságban lesznek mindnyájan. Tüstént megmondom Zsuzsa néninek.

De Nellikém — szóltam s kezét megragadtam hogy ne távozhasson, — kedves Nellikém, nekem el kell mennem!

Elmenni? Oh ne mond! mit csinálnék én nálad nélkül, épen most, midőn

Tovább Nellikém — most, midőn

Épen most, — folytatá Nelli hatalmasan kipirulván, — midőn betegünk nemsokára el fogja hagyhatni szobáját.

S nekem mi közöm leend ez örvendetes eseménynyel? hiszen nálam nélkül is teheti azt;!

Oh igen — igen! tudom — nem értesz Katám!

Valóban nem értelek.

Egyedül csak nem lehetek mellette?

Annál jobb; ürügyed lesz távol maradni. Hiszen úgy is örülsz, ha nem látod e kiállhatatlan embert.

Igaz — igaz! — de az udvariság kívánja —

Oh! nem sokat gondol ő udvarisággal; aztán itt leend Zsuzsa néni; hiszen úgy is ö a háziasszony, tehát neki competál

Zsuzsa néni! — kiáltott föl Nelli boszusan — hogy is beszélhetsz igy; hiszen az első óranegyedben Összevesznének!

Ez nem baj; mert akkor majd elhagyja a házat, s mindketten örülni fogtok, hogy szerencsésen megmenekedtetek ez alkalmatlan vendégtől.

Hm — mind ez igaz — de mivel én voltam oka a bajnak, illő hogy legalább mutassam, mikép megbántam ttttemet

S az urfi aztán azt fogja hinni, hogy

Nellikénknek kemény szive olvadozó félben van, és

Oh Kata! hogyan is lehetsz oly kiálhatatlan! hiszen jól tudod mit akarok mondani.

Azt nem tudom épen oly tisztán, Nellikém; hanem annyit tudok, hogy ha igy haladnak a dolgok, nemsokára lakadalom lesz a háznál! — feleltem nevetve.

No az volna még! — csattant föl Nelli, s kifutott a szobából.

Zsuzsa néni igen természetesnek találta jó anyám kívánságát, s nem ellenezte azt; daczára tehát Nelli ellenmondásának el Ion határozva, hogy april első napjaiban el fogom hagyni Kisújszállást s visszatérendek Pestre. Most pedig már túl voltunk marczius közepén, tehát rövid, igen rövid idő múlva ismét Ágnesnél leendek és —

Ezentúl gondolataim és képzelődéseim mindig kissé zavarosak voltak, hanem azért

mégis a legközelebbi jövő rózsafényben állt előttem.

A napok csak oly hamar múltak mint máskor, de nekem ugylátszott, hogy az idő csiga módon halad, annyira kivántam volna, hogy elindulásom napja minél gyorsabban megérkezzék.

Mig én — nem tagadom kissé önzőleg — igy saját ügyeimmel s vágyaimmal valék elfoglalva, Tamásfalvi mindinkább gyógyulásnak indult, s épen virágvasárnapon, mely ez évben marczius hó utolsó hetére esett, hagyta el először ágyát.

Mindenki a háznál örült ennek, s talán leginkább Zsuzsa néni, bár — meg kell vallanom — nem épen jó indulatból a beteg iránt.

Na, csakhogy már ennyire vagyunk! — kiáltott föl élénken, midőn az öreg orvos e hírrel szobájába lépett — igy van aztán reményünk nemsokára egészen megmenekedni e hivatlan vendégtől.

Nelli összeharapta ajkait; tekintetempedig az orvoséval találkozott, s mindkettőnknek ajkai körül Önkénytelen mosoly lebegett.

Hm, hm — kezdé Nemcsányi, rövid szünet után — még kissé messze vagyunk attól. Ha léghajóban, á la Mongolfier, transportálhatnók szegény Tamásfalvit Deregire, akkor igaza volna Zsuzsa kisasszonynak; de igy legalább még három-négy hétre lesz szükségünk, mig fiatal barátom tűrheti a kocsi zökkenését, anélkül , hogy sebe újra folnyiljék; arról pedig, hogy lóháton, vagy épen gyalog menjen haza, szó sem lehet — hiszen annyira kifogyott erejéből, hogy ma, mikor kilépett ágyából, elájult, s csak tiz perez múlva nyerte vissza öntudatát.

Ez a nagy kamasz fiú elájult! — kiáltott föl Zsuzsa néni csodálkozva — ne beszéljen ily vad dolgokat Nemcsányi, ha azt akarja, hogy az ember higyjen kegyednek.

Nem, nem beszélek én vad dolgokat — felelt az orvos hevesen, — hanem kegyed nem tudja ez egyszer mit beszél, bár máskormindig helyt szokott esze lenni. Hát azt gondolja Zsuzsa kisasszony, hogy még a legerősebb embert is csak amúgy átfurdalhatja a golyó, anélkül hogy élete egyetlen hajszálon függjön? Hiszen tiszta csoda, hogy ez az ember nem pihen már hetek óta künn, a temetőben; s kegyed azt akarná, hogy most is ép és erős legyen, mintha semmisem történt volna?

No csak ne haragudjék Nemcsányi! — szólt Zsuzsa néni kibékítőleg, átlátván, hogy ez egyszer igen is tágas tért engedett ellenszenvének — nem vagyok én orvos, hogy mindezt oly jól tudjam mint kegyed, s aztán mindig előttem áll az a fiatal medve, a hogy utoljára láttam őt.

Medve — gyönyörű kis medve — szólt az orvos gúnyosan — nemde? Nelli kisaszszony! Csak látná kegyed mi lett ebből a medvéből! úgy is nem ártana, ha egyszer meglátogatná vendégét, miután , úgyszólván visszaérkezett félig meddig a más vi-lágból.

Meglátogatni ezt a szemtelen naplopót, én — ki őt ki nem álhatóm? — no, az volna még !

Nem is tudom miért gyűlöli annyira a szegény fiút! — vágott közbe az orvos, ki lassanként megszerette Tamásfalvit, alkalmasint oly módon, miként valami ebecskét vagy madarat szeretünk meg, ha nagy gonddal és bajjal fölneveltük. — Hát roszabb-e más fiatal embereknél? talán mivel kissé betyáros? azért sok ifjút kellene gyűlölnie szép országunkban , hol annyi a betyár mint a pipehur! aztán ez még a jobb féléből való, ki nyiltan bevallja, hogy nem a legfinomabb modorral bir — hát még a kicsiszolt betyár, ki frakkban és sárga kesztyűben jár, mindennap legalább félüveg eau-de-cologne vagy másféle vizzel mosakodik, hogy elfojtsa a rátapadt dohányszagot, s aztán esedezik, instál és nagyságol, hogy az embernek szeme szája eláll, s amellett mégis, — negligé-ben t. i. — a legnagyobb rüpők a világon! — azoknál a tarka madaraknál százszorta inkább szeretem Tamásfalvit, ki legalább nem képmutató!

Zsuzsa néni nevetett.

Hiszen egészen tűzbe jött Nemcsányi — szólt aztán nyájasabb hangon — még emlékszem azon időre, hol maga is nem a legjobb véleménynyel volt szomszédunkról.

Mert nem ismertem őt mint most ismerem. Ki ily kinos szenvedéseket oly nyugat lommal s béketűréssel tud szenvedni mint Tamásfalvi, anélkül, hogy jajgasson, káromkodjék s békétlenkedjék, az nem lehet rósz ember akár minő hibái is legyenek. Képzelje csak Zsuzsa kisasszony, ha kegyednek hat hétig -ágyban kellene maradni, minden áldott nap kinos bekötést eltűrni, ha nem tudna sem lélekzeni, sem beszélni, sem mozogni a legélesb fájdalmak nélkül, ha

Elég, elég, Nemcsányi! csak e gondolatra is borsódzik a hátam — kiáltott föl Zsuzsa néni; — ha az a szegény íiu valóban mind ezt kiállotta, akkor csakugyan bőségesen lakolt mindenért amit vétett.

Az ám — s azért egy cseppet sem ártana ha Zsuzsa kisasszony mint háziasszony, s mint ennek a gonosz kis teremtésnek — ki minden bajnak oka, nagynénje, egyszer meglátogatná betegemet, ki most úgy is nemsokára, viszonozhatni fogja látogatását.

Nem csekély meglepetésemre, s ugy látszott legalább, Nellinek különös megelégedésére, Zsuzsa néni, anélkül, hogy ellenezte volna, beleegyezett az orvos tervébe; s aztán hozzátette :

De ha már egyszer mennem kell, hadd essem túl minél hamarább. Jertek gyermekeim, s maga is Nemcsányi jőjön velünk, s menjünk mindjárt szobájába.

Hadd menjek kissé előre, hogy elkészítsem betegemet; mert mikor az ember anynyira kifogyott erejéből, meglepetéstől — ha kellemes is — tartani kell; — a legkisebb fölizgatás ártalmas lehet.

Olyan ezaz öreg Nemcsányi — szólt Zsuzsa néni nevetve, miután az orvos elhagyta a szobát — mint a vén tyuk, ki csibéit félti.

Egészen belebolondult abba a Tamásfalviba.

Pár perez múlva a beteg szobájába léptünk, ki pamlagon hevert, s kinek az orvos nem engedte hogy onnan mozduljon.

Minden jobban ment mintsem hittem volna. Zsuzsa néni, ki soha beteg nem volt, ugylátszik nem is sejtette a roppant változást, mely Tamásfalvin történt. De midőn a, pár hét előtt, még oly ép és erős ifjút, csontvázzá megfogyva látta, halványan, s annyira elgyöngülve, hogy segély nélkül alig mo-zoghatott, szíve megesett rajta, s haragja elpárolgott, mint a füst a szabad légben.

Nyájasan megszólította Tamásfalvi,koránsem azon mély, csengő hangon, melylyel ezelőtt birt, hanem rekedten s alig hallhatólag, udvariasan felelt; bocsánatot kért nagynénénktől a bajért s alkalmatlanságért, melyet házánál okozott, s megköszönte szívességét és jóságát.

Aztán elég nyugodtan s vidáman folyt darabig a beszélgetés; s mivel az igazatmegvallva, nem csekély hasonlatosság létezett Tamásfalvi és Zsuzsa néni jelleme közt, csakhogy a férfiúnál betyársággá fajult az, mi a hölgynél szeszélyesség maradt, a háziasszony s vendége sokkal jobban találták magukat egymás társaságában, mint bárki sejtette volna.

Végre Nemcsányi, ki betege fölött irgalom nélkül zsarnokoskodott, véget vetett a látogatásnak, állítván, hogy ez túl a rendén kifáraszthatná a lábbadozót; s miután elbúcsúztunk Tamásfalvitól s ismét a nappali szobában voltunk, Zsuzsa néni fölkiáltott :

Nem tudom mi lelte Tamásfalvit — vagy bennünket; de megvallom, azt találom, hogy egy cseppet se kellemetlen, sőt hogy igen csinos magaviseleté van — pedig minő kiállhatatlan volt még kevés idővel ezelőtt.

Talán bűvös golyóval lőtt Nelli kisaszszony — felelt az orvos, kinek kedvencz mulatsága volt nővéremet kissé fólboszantani — s ez okozta a csodás változást. — De tréfa mi tréfa — tévé hozzá, némi szünet után, míg Nelli viharos arezkifejezéssel hagyta el a szobát — higyjék el kegyetek, hogy ez nem az első eset, hol egy halálos betegség, olyan, minőn ez ifjú keresztül ment, roppant, s a mi több, állandó változást okozott a beteg jellemében, főleg ha ez még oly fiatal mint Tamásfalvi.

Ez valóban nagy szerencse volna! — fejezte be Zsuzsa néni a társalgást.

April negyedikén hagytam el Kisújszállást; de még mielőtt ez történnék, Zsuzsa néni és Tamásfalvi oly jó lábon álltak, hogy midőn az utóbbi arról kezdett beszélni, hogy haza viteti magát Deregire, az első hevesen ellenezte e tervet, s kérte az ifjút, maradjon házánál teljes fölgyógyulásáig. Tamásfalvi Nellire nézett, ki lesütött szemmel de mosolyogva ült nénje mellett, s aztán igent mon-dott. Nemcsányi pedig hatalmasan dörzsölte kezeit.

VI.

April tizedikén ismét Pesten voltam — s szívem tele örömmel s megelégedéssel.

Mindenki a legszívesebben fogadott — Ágnes egészsége tökéletesen helyreállt, s a kedves menyecske oly üde volt, mint az újonnan nyílt rózsa. Jó anyám örült boldogságán s a kis Kálmánnak, ki ép és csinos gyermek volt — oly csinos t. i. minő hat hetes csecsemő lehet, mely korban az emberi faj nem dicsekedhetik különös szépséggel.

Keresztessynél boldogabb ember nem létezett széles e világon — s a sors azon óhajtását is teljesítni látszott, hogy legjobb barátja Loránffy, elsőszülöttjének keresztatyja lehessen, mi már régi tervei közé tartozott; nem csoda tehát, hogy tágra nyílt szivem az örömre, mely körülöttem mindent elárasztott.

Atyámat is várták a keresztelőre, de épen megérkezésem napján kapott édes anyám tőle levelet, melyben azt irta, hogy nem jöhet, mert a köszvény, mely olykor nagyon is elfogta sánta lábát, újra meglátogatta, pedig oly mértékben, hogy lehetetlen elhagynia szobáját.

Ez volt az egyedüli méregcsöpp az általános örömben.

A keresztelő után tüstént haza kell mennem — szólt édes anyám, miután atyám levelét elolvasta — ott nagy szükség van reám.

De Kata itt marad — kiáltotta föl Ágnes és férje egyszerre, Katának itt kell maradni.

Aminek meg kell lenni — felelt anyám mosolyogva — az ellen hiába küzdeném; Kata tehát még darabig itt fog nálatok maradni.

Köszönöm kedves jó anyám! — szólt Ágnes, s megcsókolta anyánk kezét, mig férje fölkiáltott :

így már jól van, — ezt szeretem! igen érzékeny csapás lett volna, Agnesra nézve, ha mindketten egyszerre hagynák el; s aztán annyira meg is szoktuk Kata jelenlétét, hogy csak bajosan lehetnénk el nála nélkül.

Szivem gyorsabban dobogott — igen igen jól esett e nyilatkozat, de azt hittem, mikép talán kötelességem anyámmal haza térni, s azért kissé szabadkoztam.

Csak maradj itt Kata — szólt végre jó anyám, határozottan — othonn most nincsen szükség reád. Megvallom egy cseppet se bánom, ha Nina kénytelen a háztartással s atyád körül elfoglalni magát, mit bizonyosan nem teend,ha te mellette vagy. Eddig is igen henye életet élt. Te Kata az ő korában már mindenben segítségemre voltál, s az egész háztartást reád bízhattam, aggodalom nélkül.

De Kata mindig valódi példánya volt a gondosságnak és szorgalomnak — jegyzé meg Ágnes nevetve, mig Nina gyermekkorától fogva olyan volt mint a lepke — szép és bájos, de haszonvehetetlen.

Elég szemrehányást tettem magamnak erészben, az utolsó idő alatt — én, és mindnyájan igen engedékenyek voltunk mindig e kedves, de félek, kissé könnyelmű és vásott gyermek iránt.

Ne aggódjék ezen, édes anyám! — felelt Ágnes szelid hangon — Nina még oly fiatal, s aztán szíve a legjobb, melyet csak képzelni lehet; majd megérleli őtet is az idő és az élet.

Adja Isten! sóhaj tott jó anyám.

Másnap délután az ablak mellett időztem, midőn bérkocsi állt meg a kapu előtt, melyből magas, sugár alak szállt ki, és sietett a házba.

Hirtelen visszaléptem az ablaktól, térdeim reszkettek, s égető pir szállt fői arczomba. Igen is jól ráismertem e rég nem látott alakra.

Mi bajod Kata? roszul vagy? — kérdezte Ágnes, kit a kocsizörgés nem tett figyelmessé. — Hiszen reszketsz mint a nyárlevél, s szined változik.

Egy kis szédülés, egyéb semmi; — feleltem, összeszedvén magamat — már elmúlt.

E pillanatban az előszoba csengetyűje hangzott , s én önkénytelenül Összerázkódtam.

Meghűltél az ablak mellett — szólt Ágnes, betévén azt; mig én, lépteket hallván az ebédlőben, a szoba legtávolabbi szögletébe húzódtam vissza, s elébb félretett hímzésemmel igyekeztem magamat elfoglalni.

Az inas kinyitotta az ajtót, s ezen gróf Loránffy lépett be.

Loránffy!

Kálmán!

Kiáltottak föl Ágnes és férje s a jött elé siettek.

Isten hozott barátom, csakhogy végre valahára ismét itt vagy! — szólt Kérésztessy, s erősen megrázta barátja kezét — már azt hittem, hogy sohasem akarsz haza jőni.

Hiszen csak hat hónapig utaztam; — felelt Loránffy mosolyogva; és sötét szemeinek egy futó tekintete az én szögletembe is hatott.

Csak hat hónapig! — ismételte Ágnes nevetve — Ödön azt találja, hogy ez egész Örökkévalóság , ha legjobb barátjáról van szó.

Alig hiszem, hogy kedves neje társaságában, annyira nélkülözött volna Ödön barátom; — felelt Loránffy udvariasan — s most úntig élvezheti szomszédságomat, mert egész nyáron át Mező-Baktán maradok.

Annál jobb! kiáltottak föl Ödön és Ágnes egyszerre, s az én gyenge szivem ismételte e fölkiáltást, bár ajkaim hallgattak.

Midőn föltekintettem, szemeim a Loránffyéval találkoztak; mintha kérdést olvastam volna azokban — de tüstént megpirongattam magamat e képzelődésekért.

Loránffy eközben anyámhoz közeledett, szives szavakkal üdvözölte, s atyám után tudakozódott. Aztán felém jött.

Reszketni kezdtem s éreztem, hogy színem változik. Mintha sötét fátyol borulna szemeimre s minden erőm elhagyna.

Föl akartam kelni s kifutni a szobából — de nem valék képes helyemből mozdulni.

Most mellettem állott s kezet nyújtván halk s kissé elfojtott hangon szólt :

Hát Kata kisasszonynak egyetlen nyájas szava sincsen számomra?

Felelni akartam, ajkaim kinyiitak — de a szó torkomon rekedt — szívem majdnem hallhatólag vert — fejem szédült — alig tudtam kezemet az övébe tenni — ez volt egész feleletem.

Loránffy szívesen megrázta azt, azután meghajtotta magát, s a többihez fordult.

Alig távozott s én visszanyertem esz-méletemet.

Minő gyermekiesen, minő együgyüen viseltem magamat! — gondolám, mig a pir fölszállt arczomba s a köny szemembe; —mit fog Loránffy gondolni? neveletlennek, udvariatlannak fog hinni, talán gúnymosolylyal visszaemlékezni e pillanatra. — Oh! ez a boszantó, szerencsétlen ügyetlenség!

Elhagytam a szobát s az enyimbe vonulván darabig sirtam, mint a gyermek.

E könnyített rajtam; s óranegyed múlva, miután szemeimet jól megmostam hideg vizzel, visszatérhettem a nappaliba, hol a többiek még mindig együtt voltak.

A most következő est egyike volt a legkellemesebbnek, melyet valaha élveztem. Loránffy vidámabb, beszédesebb volt szokottnál, s oly érdekesen, néha oly mulatságosan beszélte el utazásait, hogy tizenegyet ütött, mig azt hittük, hogy az estnek alig múlt el fele.

E szép óráknak is vége Ion, mint minden boldogítónak e világon; de álmaimban önkénytelenűl tovább fűztem azokat.

A keresztelő megtörtént, s egy nappal később édes anyám útnak indult Debreczenbe.

Mi még három hétig Pesten maradtunk, s aztán kiköltöztünk Erdőszegre — nem csekély örömömre , ki annyira szerettem e helyet.

Lóránffy majdnem mindennapos vendégünk volt, s olykor egy-két hétig maradt Erdőszegen, bár szép és terjedelmes jószága — Mező-Bakta, csak két órányira volt.

Keresztessy házassága előtt, a két barát majdnem mindig együtt volt, akár az egyik akár a másik jószágán; most azonban miután Ödön férj és családapa Ion, mindenki természetesnek látta, hogy Lóránffy sokkal többet van nála mint Mező-Baktán.

Történt azonban, hogy néha nyolcz — tiz nap távol maradt — de akkor Ödön mindig utána ment, s úgyszólván diadalmasan tért vele együtt vissza.

Az ily távoliét után Lóránffy mindig csendesebb s halványabb voltszokottnál, és hallgatagabb, ámbár soha sem beszélt sokat, mintha inkább magába vonult volna.

Szegény Kálmán! — szólt ilyenkor egyszer sógorom; — ismét sötét napjai voltak. Bár már ki tudná verni fejéből e rég történt szerencsétlenséget — melyről végre nem tehet.

Bár megházasodnék; — felelt erre Ágnes, ki saját házasságában oly boldog volt, mikép azt képzelte, hogy ez a legjobb orvosság minden baj ellen — ha csinos vidám nő volna Mező-Baktári, lassanként elfelejtené Loránffy e kínos esetet.

Alig hiszem — szólt fejét rázogatva Ödön — igen mély gyökeret vert szivében e fájdalom, s bünérzet, bár tökéletesen önkénytelen oka volt szegény e szerencsétlenségnek. Aztán tudom, hogy legfiatalabb évei óta föltette magában — mintegy büntetésül, vagy áldozatul az általa okozott balesetért, hogy soha se fog házasodni.

Minő gondolat! hiszen úgy tudom, mikép utolsó ivadéka régi családjának?

Úgy van, s azért barátjai mindig kétszeresen ellenezték elhatározását — de eddig legalább sikeretlenül.

Majd ha amúgy igazán bele fog egyszer szeretni valami kedves leányba, föl fog hagyni e különös eszmével — jegyzé meg Ágnes — úgy tudom eddig, mindamellett, hogy túlhaladta már a harmincz évet, nem volt még senkibe szerelmes.

Legalább tudtomra nem. — Fejezte be Ödön a beszélgetést, és mindketten elhagyták a szobát.

Képzelni lehet minő figyelemmel, minő kinos érdekeltséggel hallgattam végig e társalgást; alig mertem lélekzeni, csakhogy egyetlen szót se veszítsek abból. Ha másról lett volna a szó, s nem Lóránffyról, kérdésekkel szakítottam volna félbe, s felvilágosításokat kérendék Ödöntől. De igy — érez-vén minő égető részvéttel kísért szivem mindent mi Lóránffyról mondatik, nem mertem egyetlen hanggal elárulni kíváncsiságomat — vagy jobban mondva, tudnivágyamat — mertnem azt éreztem, mit kíváncsiságnak szoktunk nevezni.

Még sokáig Ültem gondolatokba merülve — s eleven képzelődésemnek tág mezőt engedvén; észre sem vettem, hogy az ajtó kinyílik és valaki a szobába lép, mig végre egy igen is jól ismert hang felébresztett elmélkedéseimből.

Jó reggelt Kata kisasszony — szólt ez elfelejthetlen hang — miként történik, hogy kegyedet egyedül s ily mély gondolatokba merülve találom?

GrófLoránffy! — kiáltottam föl, s meg-lepetésemben fölugrottam székemről.

Oly kellemetlen vendég vagyok-e, Kata kisasszony? hiszen kegyed annyira megijedt, mintha kisértetet látna.

Kellemetlen? Oh nem! — rebegtem feleletül — de nem hallottam senkit belépni és — és —

Es jobban szerette volna ha egyedül marad, ugy-e? Pesten töltött tél után nem csoda, ha a fiatal leánykák olykor kellemes —talán édes visszaemlékezésekkel foglalkoznak! — szakított félbe Loránffy, s hangjában valami komorságot, és keserűséget vettem észre, mely meglepett.

Csalatkozik ha azt hiszi, hogy gondolataim Pesten valának; — feleltem, összeszedvén magamat, mig tréfásan igyekeztem beszélni — nem vonz oda semmi, s itt épen oly jól találom magamat mint amott.

Tehát Debreezenre gondolt ?

Oda sem; gondolataim nem szálltak oly távolba.

Annál jobb! — felelt Loránffy hirtelen; aztán összeharapta ajkait, s egészen megváltozott hangon folytatá : Hol van Keresztessy Kata kisasszony? fölkeresem őt s elmélkedéseire hagyom kegyedet.

Oly erőtetett közönyösséggel mondá e szavakat, hogy szivem összeszorult, s alig tudtam felelni.

Úgy tudtom, hogy a kertben van; — mondám végre elég hidegen és nyugodtan.

Loránffy meghajtotta magát s szó nélkül hagyta el a szobát.

Szivem vérzett s köny gördült szemembe. Nem először tapasztaltam ily hirtelen változást Loránffy magaviseletében — de csak mikor velem társalgóit, lehetett ezt észrevenni.

Másokkal mindig egyenlően nyájas és udvarias volt, habár társalgása többnyire komoly inkább mint vidám maradt; csak velem éreztette e szeszélyes ellentéteket a benső szívességből a legközönyösb hidegségre. Oh! ha tudta volna mennyire fájt ez szívemnek!

Mit tettem, hogy velem nem tud mindig szives lenni? mivel sértem meg, hogy ily rögtön elfordul tőlem?

Van-e valami magaviseltemben, mit nem szeret — mi neki visszatetszik?

E gondolatok mindig elfogulttá tettek elenlétében, s éreztem — oh minő kínosan, — hogy mikor ő jelen van, ügyetlen vagyok,s kecstelen, mint valami neveletlen iskolásgyermek!

Hijába küzdöttem az elfogultság ellen

— nem tudtam legyőzni; s minélinkább erőltettem magamat, annál jobban tapasztaltam ez érzés hatalmát.

Ez annyira ment, hogy Ágnesnek is föltűnt, — s ő arra a gondolatra jött, hogy ellenszenvem van Loránfty ellen, s nem egyszer igyekezett ezt legyőzni.

Mi lelt téged Kata! — szólt ilyenkor;

— egészen más vagy, ha Loránöyval beszélgetsz. Te, ki mindig nyugodt és vidám szoktál lenni, ilyenkor hallgatag, visszavonó — majdnem kedvetlen vagy, s alig tudsz vele társalogni. Ödönnek is feltűnt ez, és fájdalmasan érzi, hogy épen legjobb barátja nem tetszik neked.

Hijába szabadkoztam e magyarázat ellen — nem tudtam Ágnest arról meggyőzni, hogy csalatkozik.

Igen, de miért vagy oly hideg és kimért, mikor vele társalogsz?

Mert azt hiszem, ily ember mint ő, ki annyit tud, oly tökéletes műveltséggel bir, s annyit utazott — csak unhatja magát ily együgyű kisvárosi leány társaságában, minő én vagyok, s e hiszem elfogulttá tesz.

Minő eszmék! sőt Ödön és én azt találjuk, hogy többet társalog veled mint akármely más leánynyal.

Mivel nővéred — vagy inkább Ödön ángya vagyok.

Veled nem lehet e tárgyról beszélni! — szólt Ágnes békétlenül — mindenre van feleleted s még sincs igazad.

Oh Ágnes! csak ne haragudj! — hiszen mindent teszek mi tőlem kitelik — de mindig: elfogult maradok.

Rósz gyermek! — felelt Ágnes békítőlég — tudnék is reád haragudni! csak te ne haragudjál arra a szegény Loránffy ra.

Haragudni! — Oh Ágnes, Ágnes! minő keveset ismered szívemet — gondolám; s egy csókot nyomván nővérem homlokára, visszavonultam szobámba.

Esős idő volt s az estét, szokásunk ellen a szép nyári napokban, szobában töltöttük.

Sógorom, olvasással elfoglalva, a kerek asztal mellett, melyen lámpa égett; Ágnes és én hímzéssel kezünkben a pamlagon ültünk.

Végre Ödön félretette könyvét.

Kálmán megígérte, hogy eljő ma, — szólt fölkelve s az üvegajtóhoz lépvén, mely e szobából a kertbe nyílt — s még nincs itt Nem is hiszem, hogy ma jőjön, mert késő már az idő, pedig az eső elállt, s az ég egészen kitisztult.

Talán vendége érkezett — jegyzé meg Ágnes.

Meglehet; de ez nála ritka eset; — tudod jól minő magányosan és elvonultan él. — Ülj a zongorához Kata — folytatá sógorom, rövid szünet után s énekelj nekünk valamit.

Félretettem munkámat s Ödön kívánságát teljesítettem. Pár kedvencz darabját énekeltem s aztán a nagy áriát Weber Frei schütz-éból, — az akkori legújabb s legkedveltebb zeneműből — midőn Agathe, Maxot várja, s őt végre jőni látja.

Ezen áriát, melyet mindnyájan nagyon szerettünk, könyv nélkül tudtam; s azért több kifejezéssel s erővel énekeltem, mint akármely más darabot.

Epén midőn azon recitativ forma részéhez e dalműnek értem, hol Agathe az ablakon kitekintve jegyesét pillantja meg a távolban, szemem történetesen az üveg ajtóra esett.

Ott állt Loránffy közel az ajtóhoz, s annak oszlopához támaszkodva; sötét szemei rajtam függöttek, s bennÖk oly bensőséget, oly meleg érzést olvastam, mit még sohasem; mig halvány arcza egészen átszellemülnek látszott.

Összerázkódtam, — hangom elállt, kezeim leestek a zongoráról.

Mi bajod Kata? — kiáltottak föl egyszerre Ödön és Ágnes, kik háttal ültek az ajtónak — mi bajod? roszul lettél-e?

Semmi bajom — feleltem zavarodtan, s éreztem, hogy sötét pir száll föl arczomba — semmi bajom, csak kissé megijedtem.

De mitől ?

Tőlem! — szólt Lóránffy a a szobába lépvén.

Lóránffy! hogy jöttél ide, anélkül, hogy valaki észrevett volna? — kérdezte Ödön meglepetve, s a jöttnek kezét szívélyesen megszorította.

Lóháton jöttem, s szokásom szerint az udvarban az istálók előtt, szállottam le — aztán, e syrénhangok által vezéreltetve — folytatá, felém fordulva s meghajtván magát, — a kerten keresztül jöttem az ajtóig, melynek küszöbét át nem akartam lépni, nehogy e gyönyörű hangokat megszüntessem.

Ez utolsó szavakban szemrehányás rejlett —jól értettem azt, bár a többi észre nem vette — mert szokott elfogultságomnálfogva csak igen ritkán lehetett engem arra birni, hogy Loránffy előtt énekeljek vagy zongorázzak.

Lesütöttem szemeimet s visszahúzódtam, mig Ödön s Ágnes élénk beszélgetést folytattak kedves vendégükkel.

Vacsora után, az üde, hüves lég kicsalt a szabadba; kiléptem az üvegajtón, s föl s alájártam a kavicsos úton a ház előtt.

Egymásután suhantak le a hullócsillagok, mint többnyire, ily nyári, meleg eső után; s én, megemlékezvén azon mondáról, mely azt állítja, hogy ha addig, mig egy ily csillag villámgyorsasággal lehull, ki tudunk valami kívánságot mondani, ez teljesedik, megálltam, s feszülten várván egy uj csillag esését, midőn ez történt, halkan s gyorsan rebegtem : — Kálmán szerelme!

E pillanatban, mintegy viszhangul sza-vaimnak , mögöttem hangzott : — Kata sz erelme!

Hirtelen megfordultam és — nem tudóm hogy történt — Loránffy karjaiban találtam magamat.

Kata! kedves Katám! — szólt Loránffy halkan, inig én szavakat nem találtam — tehát szeret engem? nem veti meg a komoly férfi szerelmét, kinek egyedüli vigasza, egyedüli boldogsága e földön, kegyed szerelme lenne? Oh szóljon szeret-e valóban?

Nem tudtam felelni, bár szivemben a boldogság túl áradt — egyetlen szót sem tudtam volna kiejteni, ha életem is függne e szótól. De kezem a Kálmánéba lopózott, s félénken megszorította azt.

O megértett — szivéhez szorított, s mintha meg akarna áldani, kezét homlokomra helyzé.

Kálmán! Kata! — kiáltott föl e pillanatban Ödön mellettünk, ki hozzánk lépett volt, anélkül, hogy egyikünk is észrevenné. — így vagyunk, s mi, Ágnes és én, együgyüségünkben mindig azt hittük, hogy ti ketten ki nem állhatjátok egymást, s búsul-tunk rajta! — Ágnes, Ágnes! gyere hamar!nézd csak minő szépen megcsalódtunk, vagy más szavakkal : minő — csacsik voltunk!

Ágnes kifutott a szobából, s a legnagyobb meglepetéssel bámult reánk.

Ti szeretitek egymást ? — szólt végre, félig kétkedő hangon — s te nekem arról egy szót sem mondottál, Kata!

Mit szólhattam volna, Ágnes — feleltem a legnagyobb zavarban — hiszen én is csak pár perez óta tudom — —

Hogy szereted Loránffyt ? — vágott közbe Ágnes.

Nem — nem — végeztem be, mindig inkább megzavarva — de hogy ő szeret;!

És te Kálmán — kezdé most Keresztessy, s barátjához fordult — miért hallgattál erről előttem? — miért voltál mindig oly hideg és kimért Katával? miért nem tisztelted meg legjobb barátodat s jövendőbeli sógorodat bizodalmaddal?

Mert küzdöttem mindig növekedő szerelmem ellen s hű akartam maradni rég föltett szándékomhoz — és az utolsó időbenfőleg azért, mert nem tudtam, lehet-e reményem kedves ángyod által szerettetni.

Ugylátszik most meglehetősen biztos vagy arról; nevetett Ödön.

Hála az égnek hogy úgy van! — felelt Loránffy a legnagyobb bensőséggel; és — tévé halkan hozzá — hála a hullócsillagoknak !

Éjfél rég elmúlt, midőn végre visszavonultunk szobáinkba, de mindenki el fogja hinni ha azt mondom, hogy ez éjjel álom nem jött szemembe.

Volt annyi, mi gondolataimat elfoglalta: öröm,meglepetés — egészen uj kilátások, uj tervek jovőmre nézve — s végre mindamellett valami titkos nyugtalanság, mintha sötét felhő őrködnék uj boldogságomnak kék egén.

Mi volt az, mi Lóránffyt oly komolylyá — mondhatnók komorrá tette — mi őtet elvonta a világtól s azon köröktől, melyekben bizonyára csak tetszést aratott volna ?

Mi bírta őt azon elhatározásra, hogy házasodni nem fog, mindamellett, hogy benne kihalna régi, fényes és gazdag családja?

Ödön egyszer — midőn erről szó volt közte s Ágnes közt, — bünérzetről szólt — de Kálmán — az én Kálmánom nem lehetett bűnös — oh nem — ez lehetlen.!

Miből állhat tehát azon szerencsétlenség, melyet Ödön említett, s mely komor árnyékát egész életére vetette?

így haboztam egész éjjel a legbensőbb boldogság s kínos nyugtalanság közt — s midőn reggel a nap első sugárai szobámba hatottak, még ébren leltek engem.

Fölkeltem, s fölöltözvén anélkül, hogy valakit a házban fölébresztenék, a kertbe siettem, hogy uj erőt nyerjek az üde reggeli légben.

VII.

Az erdőszegi kert oly tágas volt, s anynyi szép fával, s árnyékos ligettel birt, hogy azt valóban inkább parknak lehetett volna nevezni; de Keresztessyék nem voltak semmiben nagyravágyók, s igy a kert, kert maradt, kiterjedése s ritka szépsége daczára.

Mikor kiléptem a házból, az üde virányosa zöld fák és bokrok közé, s hosszú lélekzetekkel szívtam magamba a hiives reggeli léget, úgy éreztem, mintha újra születtem volna.

Anyomás,mely szívemet összeszorította, elenyészztt, minden nyugtalanság s kétely elmúltak, s jövőm oly szép s vidám színekben állt előttem, mint a vidék, melyen szemeim nyugodtak.

Hosszasan jártam a sűrű ligetekben, s a patak szélén , mely a kerten keresztülcsergett kavicsos medrében, mig végre lépteimet ismét a ház felé intéztem.

Ott a széles úton, mely a földszinti ablakok alatt vonult el, Loránífyt pillantottam meg; ki föl s alá járva, nem egyszer emelte szemeit, félig nyitott ablakom felé.

Azt hiszi, hogy még szobámban vagyok; — gondolám — ha tudná, mily régen kószálok már itt a kertben.

Oh! minő elevenen áll mind ez előttem! mintha tegnap történt volna! — és még is — hány hosszú év vonult el, azóta — búban, fájdalomban s végre megadásban!

Ki tudná miért büntet bennünket a szerető atya ott fönn az égben — miért töri el kezünkben a boldogság billikomát,midőn ajkainkhoz emeljük?

Ki tudná? ki tudhatná?

De térjünk vissza ama reggeli órához — egyikéhez a legboldogabbnak egész életemben.

Gyorsan, s halk léptekkel közeledtem Loránffyhoz, anélkül, hogy Ő engem észrevett volna, mert szemei s gondolatai ama első emeleti ablakon függőitek; s midőn mellette voltam, kezemet karjára tettem, s szóltam : Jó reggelt gróf Loránffy!

Kata! — kiáltott föl Kálmán meglepetve — kegyed itt a kertben van, s én folytonosan ablakát lesem. — Jó reggelt, kedves, kedves Katám! de én mindig „gróf Loránffy” fogok-e maradni? nem lehetnék-e Kálmán? —tevé hozzá mosolyogva. —

Jó reggelt Kálmán! — ismételtem, elpirulva, s halk hangon, s a visszaemlékezés azon két szóra : „Kálmán szerelme” — melyet ő tegnap este kilesett, még növelte elfogultságomat.

így már jól van kedves Katám, köszönöm! minő jól esik e pár szó ajkairól! jó az ég; engem is megáld meg nem érdemlett boldogsággal!

Miért meg nem érdemlettel, Kálmán? — feleltem kissé bátrabban — ki érdemelné azt jobban mint kegyed?

Halgassunk erről ma, Katám — macsak uj boldogságomnak akarok élni — hiszen egy nap nem sok, annyi komor és magányos év után! — holnap mindent elmondok, — mindent! bár minő nehezen is esik újra fölelevenítni emlékezetemben e borzasztó időszakot, — de kegyednek tudnia kell, kihez akarja ifjú, tiszta életét kötni, mielőtt a frigy köztünk fölbontathatlanná válnék.

S ezen egy nap, melyet Loránffy a gondviseléstől kért sem maradhatott háborítlan!

Darabig karöltve föl s alá jártunk a kertben, beszélgetvén jelen boldogságunkról,jövőnkről, s azon ezer meg ezer apróságról, mely másnak oly érdektelennek tetszik, de mely annyira érdekel mikor szeretünk, mig végre egy inas felénk jött a kastélyból, jelentvén, hogy a reggeli az asztalon van, a báró s bárónő csak reánk várnak.

Besiettünk a vidám ebédlőbe, tág nyitott ablakaival, melyeken át a lágy szellők s a madarak éneke a szobába hatottak.

Ödön s Ágnes nevetve élénkbe jöttek, tréfásan korholván bennünket a késedelemért; aztán asztalhoz ültünk s élénk, vidám beszélgetés közt, költöttük el a reggelit.

Ezen egész nap olyan volt életemben, mint egy szép, boldogító álom, melyet el nem felejthetünk, s mely után mindig újra s újra sovárgunk, anélkül, hogy sikerülne ezt még egyszer átálmodni.

Este felé, midőn a nap heve múlni kezdett, kikocsiztunk mindnyájan, s csak kilencz óra tájban érkeztünk vissza, estebédre.

Mikor az udvarba hajtattunk, ott könynyű stájer szekeret pillantottunk meg, melyből épen kifogták a lovakat.

Kié ez a szekér? — kiáltott Ödön a mindeneshez, ki az idegen kocsissal együtt vezette a lovakat.

Tekintetes Kovács Lajos űré; — felelt ez emelintvén kalapján.

Lajos itt van? — kiáltottunk tol Ágnes és én egyszerre. — Mi hozhatta őt ide?

Meg akar bennünket látogatni, — felelt

Ödön — s jól tette, mert még egyszer sem volt nálunk Erdőszegen.

Csak el nem akarja Katát vinni! — jegyzé meg Ágnes kissé nyugtalanul.

Ágnes úgy őrködik Kata fölött, mint a fösvény ember pénzes ládája mellett; mindig azt hiszi, hogy el akarják lopni! — nevetett Ödön vidáman, mig leszállt a bakról.

Mi nemsokára történni is fog, Isten se-gedelmével! — súgta Loránffy fülembe, midőn leemelt a kocsiról.

Kezét szorítottam meg feleletül, de szólni nem tudtam. Lajos váratlan látogatása nyugtalanított — magam sem tudtam miért, — s úgy éreztem, mintha kő nehezedett volna szívemre.

Midőn a tornáczba léptünk, Lajos jött élénkbe, s halvány, komoly arcza első tekintetre bizonyossá tett bennünket arról, hogy az, mi őtet ily váratlanul ide hozta, nem örvendetes esemény.

Katáért jöttem! — volt első szava, mig Ödön és Ágnes feléje siettek — édes anyánknak szüksége van reá.

Mi történt Lajos? — kérdeztem, kezét megragadván — mert hogy valami — még pedig valami kellemetlen történt, arról bizonyos vagyok.

Szegény atyánk igen, igen roszul lett egyszerre — felelt Lajos busán — s mivel Pauline, a gyermekek végett nem lehet folytonosan Debreczenben, szükséges, hogy haza menj, minélelébb Kata.

Tüstént készülök — feleltem; — de mi lelte jó atyánkat ily hirtelen? hiszen anyám azt irta utolsó levelében, hogy majdnem egészen jól van már.

Sok kellemetlenség s boszuság érte őt az utolsó hetek alatt, s az orvos az állítja, hogy mostani súlyos sőt — tévé halkabban hozzá — veszedelmes betegsége, ennek sajnos eredménye.

Ezer kérdés tolult ajkainkra — de észre gondoltuk venni, hogy Lajos nem örömest felel ezekre Loránffy jelenlétében, kit ő, természetesen egészen mint idegent tekintett — s efölötti fólvilágosításokra most nem volt sem időnk sem kedvünk.

De Loránffy maga segitett a bajon, azon tapintatnál fogva, mely őtet soha el nem hagyta. Mig mi Lajost kérdésekkel ostromoltuk, csendesen távozott, és csak sokkal későbben tért vissza; ezáltal időt s alkalmat nyújtván testvéremnek a szükséges fólvilágosításokra.

Oh szólj Lajos! — kiáltott föl Ágnes, Loránffy távozását észrevévén — mi okozta jó atyánknak hirtelen roszullétét.

Gábor mindennek oka! — tört ki Lajos, látván, hogy egyedül van velünk — soha sem hittem volna, hogy ez leend különös magaviseletének vége.

De mit csinált? mivel boszantotta atyánkat? mi történt? — kérdeztük összevissza.

Titkon összekelt a csűrgazda leányával.

A csűrgazda leányával — Gábor — hiszen ez lehetetlen!

Bár az volna — felelt Lajos szomorúan; de fájdalom megtörtént; s noha érvénytelenné lehetne talán e házasságot nvilvánítni, számos formaságok hiánya miatt, atyánk nem akar ily módon segítni a dolgon. Ismeritek szigorú elveit, rendíthetlen becsületességét; s természetesnek fogjátok találni, hogy nem akarja a szegény leányt oly keményen büntetni azért, mi végre még is csak Gábornak bűne.

Ki hitte volna, hogy Gábor képes ily tettekre! — kiáltott föl Ágnes — de miként jött e szerencsétlen dolog napfényre ?

A csűrgazda által; ki azt hívén, hogy Gábor titkos viszonyban van egyetlen leányával, jó atyánkat rohanta meg dühös panaszaival s fenyegetéseivel, épen mikor roszulléte után először ment ki a tanyára.

Részleteket nem tudok nektek mondani, mert mikor atyánk haza jött a tanyáról, már oly rosszul érezte magát, hogy nem akartuk kérdésekkel faggatni, s avval elégedtünk meg mit ő az egészről mondott.

A tanyán pedig csak az öreg Jankó volt vele, s ez eleget kotyog ugyan, de nincs köszönet benne; mert oly zavarosan beszéli el a mit tud s nem tud, hogy nem lehet ebből kiokosodni.

Aztán nem is volt sok időnk kérdésekre, mert atyánk forró lázba esett, s éjjel nappal el voltunk foglalva ápolásával. Gábort nem tűrhette maga körül, de pár nap óta nincs magánál, s nem tudja ki van mellette; s mivel betegsége hirére Zsuzsa néni s Nelli jöttek be, anyám segítségére, ide siettem éjjel nappal, hogy haza kisérjelek Kata, mert ott bizony nagy szükség van reád. Nina oly gyermek még, s amellett oly tehetlen magával, ha szükséges és hasznos dolgokról van a szó, hogy inkább alkalmatlan szegény anyámnak, mintsem hogy segítségére lenne.

Induljunk még ma, ha lehet — szóltam határozottan, bár éles fájdalommal szivemben — tüstént pogygyászoláshoz látok, másfél óra múlva mehetünk.

Evvel szobámba siettem, s ott, egy szo-baleány segítségével, sietve pogygyászoltam ládámat, némán, és sűrűn hulló kények közt.

Minő szomorúan végződött e nap — a legszebb életemben! — Vannak e földön emberek, kiknek mindig csak ízlelni szabad a boldogság nectárát — de soha avval szomjúságukat nem hűthetik; én fájdalom, ezek közé tartozom.

Nem szólok a kinos érzésről, melylyel búcsút vettem Keresztessyéktől s főleg Loránffytól, bár mind ez csak pár perczig tartott, mert nem akartam elindulásunkat késleltetni.

Loránffy a szekérig kisért, s fölemelt erre; aztán, mig Lajos felült a bakra — mert ő maga hajtotta lovait — felém hajlott, s halk hangon szólt ; írni fogok, mivel szóval nem értem reá kegyednek azt bevallani mit tudnia kell mielőtt elhatározza magát sorsát az enyimhez kötni. Oh Kata! legyen engedékeny — legyen irgalmas! ne büntessen azért mit akaratom ellen követtem el, s mi egész életemet elhomályosította!

Lajos a gyeplőket átvette a kocsistól, s felénk fordult. Loránffy kezet nyújtott s reszkető hangon mondá : — Isten kegyeddel, kedves, kedves Katám! — aztán visszalépett, s a lovak megindultak.

Csak egy benső tekintettel s egy kéz-mozdulattal bírtam Loránffytól elbúcsúzni.

Éjjel nappal utaztunk s mikor végre Debreczenbe értünk s házunk előtt voltunk, nyugtalanságunk oly fokra nőtt, hogy egyikünk sem tudott szólani.

Lajos csendesen hajított be az udvarba, hol Jankó és az öreg Boris élénkbe siettek.

Hogy van jó atyánk! — kérdeztük mindketten egyszerre.

Valamivel jobbacskán; — felelt Boris. — Ma reggel először ismert reá a tensaszszonyra, de most ismét nem tud semmit magáról.

Legalább nincsen roszabbul, — sóhajtottam föl — s igy a jó Isten talán csak segít rajta.

Épen most volt itt a doktor úr — szólt Jankó, — mig ládámat leemelte a szekérről — s azt mondta, hogy kissé több reménye van ma mint eddig volt.

Hála az égnek! de most jó anyámhoz sietek.

Anyámat igen halványan, s kimerültén találtam, de mégis reményteljes arczczal. Az orvos nyilatkozata megújította erejét s hitét a gondviselésbe, mely a borzasztó csapástól, mely oly közeinek látszott, meg fogja őt kímélni.

Nina egyedül ült az ebédlőben, bús de egyszerumind unatkozott arczczal, keresztbe tett kezekkel legkisebb foglalatosság nélkül.

Nem hallotta a szekeret, s mikor a szobába léptem, örömkiáltással rohant karjaimba.

Csakhogy hazajöttél végre Kata! oly bús volt nálad nélkül a ház s oly unalmas! azt hittem már, hogy ki nem állhatom tovább!

Bús — ez természetes — feleltem, kel-lemetlenül érintve e fölkiáltások által, magam sem tudtam jó formán miért — de azt hiszem, hogy ily időszakban, mikor szegény atyánk oly beteg, anyánk pedig annyira elfoglalva ápolásával, nem érhettél reá unatkozni, elég elfoglalásod lehetett a ház körül s hogy anyánknak segítségére lehess.

Csak ne prédikálj te is Kata, mint Pauline és Lajos — úntig hallottam az ily leczkéket; — felelt Nina vállat vonítván s elkedvetlenedve — mintha az én koromban már mindenhez érthetnék.

Nem mindenhez Ninám; de ahoz a mit mondtam, mindenesetre már értened kellene; — szóltam nyugodtan de komolyan — hiszen nem vagy többé gyermek!

Ah most nem vagyok gyermek ugy-e ? de mikor arról van a szó, hogy mulassak, akkor mindenki gyermeknek nevez.

Nina! hogy is gondolhatsz most ilyesmire — kinek jutna most mulatság eszébe?

Nina fólbigygyesztette ajkait, de nem felelt , és én sem szóltam, mert kimondhatlanul fájt e könnyelműség, melyet most először leleplezve láttam, legalább ily mértékben.

Kalapomat letettem, s atyám szobájának ajtajához közeledtem, kilesvén a legkisebb neszt mely onnan hangzott; de nem mertem e szoba küszöbét átlépni, mig anyám — ki már betegéhez visszatért — be nem szólít.

Végre kinyílt az ajtó s jó anyám szó nélkül intett. Beléptem, s ő jó atyámnak ágyához vezetett. A beteg aludt — ugylátszott elég csendesen; de halálsápadt arcza, kiaszott kezei tanúskodtak a betegség hatalmáról.

Csendesen ültem le anyám mellé a pamlagra, s kezeit csókokkal árasztottam el; de szólni egyikünk sem mert.

így ültünk jó félóráig, midőn atyámfölébredt, s mikor pillanata reám esett, hal-kan rebegte : Kata — mikor jöttél haza?

Az öröm pirja szállt föl e szavakra jó anyám arczába, mert mutatták, hogy a szeretett beteg egészen visszanyerte öntudatát, s mindketten az ágyhoz siettünk.

Epén most érkeztem haza, kedves jó atyám, — feleltem s egy csókot nyomtam száraz kezére — s igen igen örülök, hogy jó atyámat a jobbulás utján találtam.

Nekem is ugytetszik, hogy kissé jobban vagyok — de kivel jöttél?

Lajossal , ki oly jó volt utánam jőni. Es mos anyám kipihenheti magát , majd ápolni fogom én jó atyámat.

A beteg szó nélkül kezemre tette jobbját, aztán a fal felé fordult, s ismét pihenni látszott.

Napok — hetek teltek el, és a beteg csak lassan igen lassan haladt a gyógyulás utján. Olykor sokkal jobban volt:, máskorvisszaesett régi állapotába, de végre még is csak elmúlt a veszély, lábbadozni kezdett, lassanként visszanyervén egy részét régi erejének.

Lajos többet volt nálunk mint otthon, és Pauline is majdnem mindennap bejött pár órára. Gábor, ki fiatal nejével künn a tanyán lakott, igen gyakran — olykor kétszer is napjában, jött be lóháton a városba, s tudakozódott a beteg állapota felöl; de tudván, hogy ő a bajnak szerencsétlen oka, alig mert a házba lépni, s a cselédek vagy Nina által kapta a kivánt tudósítást; mert jó anyám s én nem igen hagytuk el a beteg szobáját, honnan Gábor természetesen ki volt rekesztve; mert féltünk, hogy jelenléte nyugtalaníthatná atyámat.

Ágnestől gyakran vettünk levelet; megígérte, hogy nemsokára meglátogat bennünket, s megmutatja kisdedét nagyatyjának.

Paulinetől tudtam meg, mi módon jött Gábornak meggondolatlan házassága napfényre.

Mig atyám, köszvényben szenvedvén, el nem hagyhatta szobáját, Gábor magára volt hagyatva a tanyán, honnan csak ritkán jött a városba.

Jól tudod Kata — folytatá Pauline el-beszélését, hogy nekünk kettőnknek már régóta föltűnt azon változás, mely Gáboron jassanként történt. Ha ezelőtt már sajnálattal tapasztaltuk, mikép a fiú elparasztosodik, ez most még nagyobb mértékben volt észrevehető, oly annyira, hogy Lajosnak s jó atyánknak is föltűnt, noha erészben a férfiak többnyire nem igen élesen szoktak látni.

Atyánk párszor megszólította azért Gábort; de e megszólításnak csak az volt következménye, hogy Gábor még ritkábban mutatkozott szüleinél, mentvén magát a sok munkával, mely most igénybeveszi őt a tanyán.

Lajos is, mint jóval idősebb testvérhez illik, párszor megszólította Gábort, durva pórias modoráért, de erre a fiú oly dühbe jött s oly sértőleg felelt, hogy magam kértem férjemet, ne avatkozzék többé ügyeibe, mert tartottam attól, hogy a testvérek közt ellenségeskedés és keserűség támadhatna.

így álltak a dolgok, midőn jó atyánk végre sokkal könnyebben érezvén magát, először, több mint harmadfél hónap után, Jankóval kikocsizott a tanyára, hogy ott kissé körültekintsen.

Gábor, ki már egy hét óta nem volt a városban, nem tudott erről semmit, s mikor atyánk a tanyára ért, Gábor szobáját, sőt az egész házat üresen találta.

Künn lesznek a földeken; —szólt atyám Jankóhoz; vezesd a lovakat az istállóba, én addig kissé körülnézek a szérüskertben s a csűrben; szeretném tudni mennyi szénánk gyűlt, s jó karban vannak-e csikaink.

Jankó engedelmeskedett; atyánk pedig lassan a szérűskert felé haladott, mert lába még kissé dagadva lévén, nehezebben járt a szokottnál. A csűr mellett elhaladván, ott heves vitatkozást hallott, s ugytetszett neki, mintha abba Gábor hangja is vegyülne.Bement tehát a csűrbe, melynek kapuja nyitva állt, s ott a legviharosabb jelenetnek, melyet csak képzelni lehet, Ion szemtanúja.

Egy szalmazsúpon fiatal némber ült, — a csűrgazda leánya — halálsápadt arczczal, kUszált hajjal, könyes szemekkel s összekúcsolt kezekkel, egyszer atyjához fordulván, ki dühösen mint a felbőszült medve állt előtte, másszor Gáborhoz, kinek fölgyúlt arcza s szaggatott mozdulatai a legnagyobb fölindulásról tanúskodtak, s ki a fölbőszült emberrel heves vitát folytatott.

Ha kend csak pár perczig nyugodtan kihallgatna, Ferencz gazda — szólt Gábor hevesen — majd meglátná, hogy nincs igaza, s leánya ártatlan.

Nincs igazam? azt hiszi az úrfi? — kiáltott a gazda, tele torokkal, dühösen Gábor felé fordulván — nincs igazam? s ha a világ végéig hallgatnám mentegetőzéseit, még is csak igaz maradna a mi igaz. Szólj — te gaz némber te — kiáltott leányára, fölrántván őt hajánál| fogva a szalmazsúpról — szólj :hazudtam-e, mikor azt mondtam, hogy összeszürted a levet evvel a semmirekellővel ott, ki azt hiszi, hogy mivel úrfi, mindent tehet a szegény ember gyermekével a mi tetszik? — hazudtam-e mikor azt mondtam, hogy nem vagy többé becsületes személy — mert atyád háta mögött szerelmeskedel csábítóddal ?

Hazudott Ferencz gazda — hazudott! — szólt most Gábor éles hangon, s eltaszította az öreg embert leányától — hazudott, ezer- , szer hazudott, mert leánya nem rósz személy, — nem szeretőm — hanem feleségem — hallja-e, feleségem!

Hallom — de nem hiszem! — dörgött az öreg — nem hiszem! — az ilvféle urfiak nem szoktak ám pórleányokat feleségül venni — ha különben nagyon is szeretnek csinos leányainkkal kedvök kénvök szerént mulatni. Ha az ily bolondságokat elhitette Rózsival, akkor még nagyobb gazember, mintsem gondoltam; de velem nem fogja ám oly könnyen a bolondját járatni.

Mi ez? — szólt most atyánk reszkető, de parancsoló hangon, s a vitatkozókhoz lépett — mi történik itt?

A meglepetés darabig elnémított mindenkit, aztán a csinos Rózsi sírva vetette magát Gábor karjai közé, ki maga is oly halvány volt mint a halál, mig az öreg csürgazda a jötthöz fordult s bátran szólt :

Az történik, tens úr, hogy fia ott elszédítette leányomat, s most el akarja velem hitetni, hogy felesége. Mintha nem ismerném az ily madarakat. Felesége! kisebb gondjuk is nagyobb annál, hogy feleségül vegyék az urfiak az ily szegény leányt!

Mi igaz ebben? — szólt atyánk szigorúan, fiához fordulván — szólj Gábor — mi igaz ebben?

Az atyám, hogy Rózsi nőm. Nem volt ő soha szeretőm — másfél éve hogy összekeltünk.

Tudtom — engedelmem nélkül! — de miként történhetett ez?

Régi iskolatársam, Bánfalvi, ki most segédlelkész, kérésemre összeesketett.

Miért felelősségre vonhatnám őt!

Oh atyám!

Ne félj semmit! bár mélyen sértve vétkes magaviseleted által, nem fogom az ártatlant büntetni a bűnösért — nem fogom e szegény leányt megbélyegezni egész életére, s gyermekét ha lenne, atyátlanná tenni, hogy boszutálljak könnyelmű fámon, ki keveset gondolva szüleivel, egész családjával, csak saját szeszélyeinek él. De látni akarom a bizonyítványokat, tudni, hogy valóban úgy áll-e a dolog miként mondod — mert nem bízok ily ifjú szavában.

Mindent megmutathatok atyámnak — rebegte Gábor — csak ne haragudjék — —

Ne tovább! — vágott közbe az öreg úr szigorúan — ne tovább! nem haragról van itt szó, de mélyen meg vagyok sértve s elszomorítva magadviselete által. Adja Isten, hogy saját gyermekeidben ne csalódjál soha úgy mint én benned csalódtam! — Aztán a csűrgazdához fordult, ki nyitott szájjal s tágra nyil tszemekkel hallgatta a párbeszédet, mely az atya és fia közt folyt. Legyen kend nyugodt — szólt atyánk a meglepett emberhez — leánya fiamnak neje, nincs tehát ok panaszra. Egyelőre a fiatal pár itt lakhatik a tanyán — később majd lesz gondom, hogy nekik más lakhelyt jelöljek ki.

Az utolsó szavakat már rekedt, félig elfojtott hangon mondá jó atyánk, aztán megfordult s a csűrt el akarta hagyni — de tagjai reszketni kezdtek, képe elsápadt, s szó nélkül az öreg Jankó karjaiba rogyott, ki belopózott volt a csűrbe s már jó darab idő óta mögötte állt. Részint tőle, részint Gábortól tudtam meg mindent, mit neked elbeszéltem.

Képzelheted jó anyánk kétségbeesését, midőn pár óra múlva, Gábor és Jankó haza hozták atyánkat, ki akkor már nem tudott semmit magáról, s egyre félrebeszélt. Mi történt azóta, épen oly jól tudod, mint én.

így szólt Pauline, s nem egy könyet ejtettünk el mindketten azért, min változtatni nem tudott.

VIII.

Két hét elmúlt már haza érkezésem óta, s Loránffytól még nem vettem levelet.

Hogy el nem felejtett — hogy szeret — arról kétségem nem lehetett; Ágnes majdnem mindennap látta őt s levelei tele voltak izenetekkel — tele avval, mit Loránfry rólam mondott — s mi oly jól — oly igen jól esett szívemnek.

Még is nyugtalan valék — magam sem tudtam jó formán miért.

Oly mély szomorúsággal, oly elkeseredéssel szólt volt Loránffy múltjáról s arról ami akkor történt, hogy sötét kisértetként állt előttem az, mit nem tudtam s mit tudni vágytam, mindamellett, hogy visszarettentem e sötét titoktól.

Aztán másnemű nyugtalanság is vegyült e rettegéssel. Nem volt-e már csodával határos, hogy oly férfiú mint Kálmán —— oh! hogy szerettem őt titkos gondolataimban Kálmánnak nevezni — hogy ily férfiú, deli, művelt, gazdag, előkelő, épen engem szeret — engem — az egyszerű, kisvárosi leányt, kinek születése, nevelése, sorsa s vagyona, oly igen messze estek az övétől — épen engem, kiben sem szépséget, sem finom műveltséget nem találhatott ?

De most — midőn testvéremnek eszeveszett házassága — s ő mindent tudott Keresztessyék által, — még magasabb korlátokat állított fői köztünk — nem fogja-e az áldozatot igen nagynak találni — nem fog-e vonakodni sógorságba lépni oly iljuval, kinek neje pórleány?

Ilynemű aggodalmak s kételyek nem csekély mértékben nyugtalanítottak, s mikor a várvavárt levél végre megérkezett , alig mertem fölbontani.

Szobámba futottam, bekulcsoltam az ajtót , s remegve s aggódva törtem fellassan s vonakodva a levél pecsétjét. íme tartalma.

Mező-Bakta, auguszt. -kén.

Kedves, szeretett Katám!

Ugy-e késedelemmel vádolt engem, mert már tiz napja, hogy el kellett válnom kegyedtől, s csak most fogok az ígért levél írásához? legalább remélem, hogy azt tette, mert ez jele volna annak, hogy gondolatai, még annyi baj és aggodalom közt is, mint amennyit kegyednek kedves atyja beteg-sége okoz, olykor velem is foglalkoznak.

Az enyimek mindig, mindig kegyed körül lebegnek.

Es még sem irt! — felel erre az én Katám — bár enyim volna már Isten és ember előtt — azon csintalan és még is oly szelíd mosolylyal, melyet egyedül csak az ő kedves vonásain láttam — senki másnál.

Es még sem Írtam — igen — s most is csak vonakodva ülök íróasztalomhoz, s reszkető kezem szeretné elejteni a tollat, melylyel életemnek szomorú múltját akarom kegyed előtt leleplezni.

Oh Kata! kedves Katám! legyen irgalmas Ítéletében — szeressen engem akkor is, mikor majd mindent tud — mindent!

Bár mennyire vonakodom e keserű föl-adattól, még is végre szavamnak kell, hogy álljak. Tehát a dologhoz.

Első ifjúságom egyike volt a legboldo-gabbaknak, melyeket csak képzelni lehet.

Szüleim gazdagok voltak, megelégedve sorsukkal, — házasságok boldog — kedélyük vidám — egészségük jó — s aztán két gyermekkel birtak, kiket imádtak, s kik teljes mértékben viszonozták szeretetöket.

E két gyermek én valék, s másfél évvel ifjabb öcsém, Imre.

Ha valaha testvérek szerették egymást, úgy mi olyannyira szerettük, hogy alig bírtunk távol lenni egyik a másiktól, ha csak pár napra is.

Együtt nevekedtünk, egy szobában laktunk, együtt tanultunk, együtt játszottunk,lovagoltunk, sétáltunk, — mindig, mindig együtt!

A korkülönbség alig látszott köztünk — Imre erősebb volt nálamnál, s hamarább fejlődött, úgy hogy idegenek nem egyszer azt hitték, hogy ő az idősebb.

J ellemeinkben sok volt a hasonlatosság, de léteztek különbségek is. Az én legfőbb hibám hirtelen föllobbanás volt, s e hiba gyakran oly szavakra s tettekre ragadott el, melyeket később, hideg vérrel, keserűen megbántam. Imre ellenben, sok nyugodtsággal birt, de amellett jó adag gúnynyal is, melyet csak ritkán tudott magába fojtani.

Igen hamar fogta föl minden dolognak nevetséges oldalát — s aztán nem kimélte azt, ki ügyetlensége vagy bármi más által, okot adott nevetésre és kigúnyolásra.

Én csak ritkán szenvedtem e hibája által, mert irántami szeretető nem engedte, hogy bennem nevetségest vagy gúnyra méltót lásson — de fiatal barátaink s iskolatársaink nem egyszer valóságos dühbe jöttek,Imre csípős megjegyzései s tréfái miatt, és heves vitatkozások, mérges perlekedések, sőt verekedések is, nála napirenden valának, néha ily alkalommal mindig megtettem amit csak tehetttem a vihar lecsillapítására.

Könnyű neked, szóltak ilyenkor ifjú tanuló s játszótársaim — téged kiméi Imre, mert szeret, úgy mint senkit a világon; csak bánna veled is úgy mint velünk, majd meglátnék mi történne akkor; — hiszen te sem vagy szent — sőt oly könnyen dühbe jÖsz, s oly mérges vagy mint a kakas.

En az ily beszédekre csak nevetni szoktam — mert az összekoczczanások köztem s Imre közt oly ritkán történtek, s oly ártatlan neműek voltak, hogy az ellenkezőt valódi lehetlenségnek tartottam.

így folytak le egyetértésben és szeretetben gyermekéveink, s mindketten most már az ifjúság küszöbén álltunk. En tizennyolcz éves voltam, Imre tizenhetedik évében. Eddig tanulmányainkon kívül, melyeket mindketten szorgalommal, mondhatnámelőszeretettel folytattunk, csak lovakkal, vadászattal, vívással s egyéb férfias időtöltésekkel voltunk elfoglalva; de közeledett az idő, hol másnemű, szelidebb és gyönyörteljesebb érzések is kezdtek szíveinkbe lopózni, Bár szüléink a teleket nem igen szokták városban tölteni, még is sok embert láttunk, és sokat éltünk társaságban. Szomszédságunk számos volt, s kellemes; szüléink pedig vendégszeretők, és ők is gyakran látogatták meg szomszédainkat, kikkel, kivétel nélkül, jó egyetértésben éltünk.

Számos fiatal leánykát ismertünk; de mivel úgyszólván velők nőttünk föl, egy sem gerjesztett bennünk valami szelidebb vagy magasztosb érzést — s inkább ,,jó pajtássághoz“ hasonló viszony fejlődött ki köztünk s e leánysereg közt.

Rövid idő óta azonban, uj csillag tűnt tol egünkön, melynek fénye elragadta a vidék egész fiatalságát.

Legközelebbi szomszédunk báró M . . . volt, kinek fiaival a legbensőbb barátságbanéltünk. Leánya nem levén, a bárónő özvegy testvérének egyik leányát fogadta föl, anyja halála után; és e fiatal, alig tizenhat éves hajadon, oly szép és kedves volt, hogy a vidék egész f atalságát meghódította, M . . . . bárónő nem csekélv örömére, ki büszke volt szép rokonára.

En sem kerültem ki a hatást, melyet e ragyogó szépségű teremtés mindenkire gyakorolt; s pár hét múlva oly szerelmes valék belé, mint tizennyolcz éves korunkban lenni szoktunk; — szerelmes mondám; mert oly benső, mély, egész valómat betöltő érzéstől mint a mely most túlárad szivemben, akkor fogalmam sem volt.

Szépsége s kedvessége mellett, Sarolta, — ez volt a fiatal leány neve — jó adag kaczérsággal is birt, s oly ügyesen tudta mosolyait kiosztani, mikép ifjú rokonaitól fogva minden hódolója azt hitte, hogy van egy kis reménye elsőségre a versenyben , melyben annyian résztvettek.

Auguszt -dikén, Klára napján, számos vendég gyűlt össze báró M . . . . kastélyában, a bárónő névén apjára, melyet igen fényesen szoktak mindig megülni. Este fényes tánczvigalom tartatott, melyben a fél megye résztvett.

Sarolta szebb és igézőbb volt mint valaha, s én alig hagytam el oldalát, bár vetélytársaim mindent elkövettek, hogy elmozdítsanak helyemből.

Ezek között azon napon testvérem Imre is volt. Eddig, ugylátszott legalább, nem sokat gondolt a szép leánynyal; de ez este ő is áldozatul esett bájainak, s egyike Ion legbuzgóbb hódolóinak.

Sarolta rég óta megígérte, hogy velem fogja a cotillonttánczolm; midőn tehát a zene megkezdődött, székekről gondoskodtam, s aztán siettem szép tánczosnőmet fölkeresni.

Nem találtam őt egyik mellékszobában sem, s mikor végre visszatértem a tánczterembe ott ült ő, a tánczolók körében Imre öcsém oldalán, s vigan csevegve s nevetve vele.

A vér fölszállt e látványra arczomba, s oda sietvén, kérdőre vontam hűtlen tánczosnémat. A leány avval mentegette magát, mikép elfeledte, hogy nekem Ígérte e tánczot; de ugytetszett, hogy egyetértő mosolyt cserél öcsémmel, mi arra a gyanúra birt, hogy szándékosan hagyott cserben, még pedig Imre tudtával — talán kérésére.

Haragom fölforrt — de nem akarván kellemetlen vitát előidézni, visszavonultam, szemmel tartván azonban a fiatal párt, mely — ezt hittem legalább — jól kikaczagott a könnyű diadal miatt, melyet fölöttem kivívott, mert a susogásnak s nevetésnek köztök vége nem Ion.

Nem tánczoltam többé ez estén, s nem szólítottam meg sem testvéremet, sem Saroltát, de mindig nyomukban voltam, s Imre nem igen hagyta el a leányka oldalát.

Estebédkor egymásmelleit ültek, s nagyon jól töltötték idejöket, mig én duzzadtan egy szögeletbe vonultam s onnan kémkedtem fölöttök. Sokkal korábban a többinélvonultam vissza szobánkba, s levetkőzvén az ágyra vetettem magamat, hol kinos érzéseimnek s gondolataimnak szabad tért engedtem.

Midőn hajnalkor Imre a két fiatal háziúrral együtt a szobába jött — mert ez alkalommal, hol az egész kastély dugva tele volt vendégekkel, mind a négyen egy szobában háltunk — ugv tettem magamat mintha aludnám, csakhogy ne legyek kénytelen velők szóba elegyedni.

A három ifjú még sokáig fecsegett, nevetett s tréfálózott; s ifjú barátaink avval vádolták öcsémet enyelegve, hogy engem, szép rokonuknál kiemelt a nyeregből.

Mindig azt hittük — szólt az egyik — hogy Kálmán a kegyencz; hanem ma alig nézett reá, s folytonosan veled tánczolt és társalgott.

Pedig a cotillont rég óta Kálmánnak Ígérte; — jegyzé meg a másik — magam jelen voltam mikor ezt tévé.

Imre nevetett; — soha nevetés inkább nem fájt szivemnek — s aztán folkiáltott: — Ezt — meg kett vallanom, ügyesen vittük ki. Míg Kálmán mindenütt kereste Saroltát mint a gombostőt, addig mi ketten künn, a sötét erkélyen álltunk, s az üvegajtón bekémeltünk a terembe, várván, hogy elhagyja azt; s alig folytatá vizsgálatát a mellékter-mekben, midőn mi ketten, a készen tartott székeken, helyet foglaltunk a körben; úgy hogy mikor szegény visszajött, már óranegyed óta letelepedtünk. Aztán az a hamis kis leányka oly ártatlan képpel mentegetőzött feledékenvséggel, hogy alig tudtam nevető vágyamat legyőzni.

Minden szót hallottam, s a harag mind-inkább forrt bennem — de legyőztem magamat; tudtam hogyha egyszer szólok, hevességem könnyen többre ragadhatna el, mintsem akarnám. Összeharaptam ajkaimat, képemet párnámba nyomtam s hallgattam.

Végre a három ifjú lefeküdt, s pár perez múlva mély álomba volt merülve.

De én nem maradhattam többé ágyambán; fejem égett, szivem oly hangosan vert, mintha szét akarna repedni — egész lelkem föl volt dúlva.

Fölkeltem, sietve magamra rántottam ruháimat, s elhagytam a szobát.

Mély csend uralkodott mindenütt — uraság és cselédség lenyugodott az átvirrasztott éj után.

A tornáczra vezető ajtó belülről be volt kulcsolva; kinyitottam, s kiléptem a szabadba. A kertben is minden csendes volt — a munkások még nem fogtak napiteendőikhez — csak a madarak voltak ébren, s reggeli hymnusukat ezer meg ezer hangulag énekelték.

Máskor minő élvezetet nyújtott volna e bájos képe a falusi csendnek — de ma inkább viharra s szélvészre vágytam volna; e mosolygó béke mindenütt hova szemem esett, még kínosabbá tette a lelki vihart, mely bennem forrt és hullámzott.

Me o voltam sértve szerelmemben — s o

mi még inkább fájt : testvéri szeretettemben és barátságomban.

Nem hittem volna soha — soha, hogy Imre, kit annyira szerettem, igy bánhatik velem s igy szólhat rólam! Ha ő is úgy szerette volna Saroltát mint én — oh! akkor megbocsátottam volna mindent, — akkor visszalépek — s elzárván fájdalmamat saját keblemben, szabad tért engedtem volna szerelmének.

De ő nem szerette Saroltát — legalább nem úgy mint én; — a ki valóban szeret, nem szólhat ily könnyeden szerelme tárgyáról; — meglehet, hogy a szép leány tetszik neki, oh igen, ez másként nem is lehet; de szeretni — szeretni! — nem úgy nyilatkozik a szerelem.

Tehát szeszélynek, üres időtöltésnek áldozott föl engem!

E gondolat újra s újra tűzte magát elŐmbe, s mindig sötétebb szinekben.

így tűnődve haladtam tovább, mig kiértem a kastélyt köröző tágas kertből, egyárnyékos ligetbe, mely elég széles és sebes hegyifolyam szélén vonult el. Távolról egy malom zúgása hangzott, mig lábaim előtt a kristály tiszta víz kis habokban sietett el, kavicsos ágyában.

Ellen nem állhattam a vágynak égő tagjaimat e hűvös nedvben lehűteni. Levetettem ruháimat s a vízbe ugrottam, mely itt kerülbelől vállig ért.

Oranegyed múlva ismét a szárazon voltam, még pedig kissé nyugodtabb állapotban; a hideg folyamnak tiszta nedve lelkileg s testileg csillapított. De nem akartam még a kastélyba visszatérni — nem éreztem magamat elég nyugodtnak, hogy Saroltával, s főleg öcsémmel találkozhassam — nehogy a vihar ismét kezdetét vegye kedélyemben.

A nap most már elég melegen sütött, de az árnyékos berekben hatalmát nem igen éreztem. A folyam szélén föl s alá járván, a keskeny ösvényen átéltem újra gondolataimban nemcsak a múlt éjét, hanem a múlt hónapokat is, azon nap óta, melyen először láttani Saroltát — s nem csekély lelki harcz után elhatároztam, hogy bájos képét ki fogom tépni szivemből, mert éreztem, hogy nem szeret és csak játékát űzte velem.

De nem oly könnyű ám fyféle elhatározást ki is vinni — főleg tizennyolcz éves ifjúnak.

Mig igy gondolkoztam s küzdöttem magammal, léptek közeledtek, s Imre öcsém hangja hatott fülembe.

Jó reggelt Kálmán! — kiáltott az ifjú már jó messziről — mindenütt kerestünk tégedet; — mit csinálsz itt egyedül mint a bagoly?

Megfordultam, s nem felelvén kérdésére, csak jó reggelt mondtam, s tovább haladtam.

Imre most mellettem volt és újra szólt. Gyere vissza a kastélyba; arról van szó, hogy holnap lóversenyt tartanak — Sarolta fogja kiosztani a jutalmakat — nincs-e kedved résztvenni a mulatságban ?

Nincsen.

Pedig már lovainkért küldtem.

Azért még nem szükség, hogy lovagoljak.

Talán félsz, hogy nem leszesz győztes?

Nem szoktam félni, de nincs kedvem e mulatságra.

Ugylátszik, hogy ma semmire sincsen kedved; — felelt Imre csipősen.

A berek végéhez érvén megfordultunk, úgy hogy most nem én , hanem Imre járt közvetlen a víz szélén.

Hagyj magamra! — viszonoztam elég rósz kedvüen — mondtam már, hogy a futásban nem fogok résztvenni, s szándékomat nem igen szoktam változtatni.

Azért csak haza jöhetsz velem reggelire? — hallod-e? — épen most csengetnek.

Nincs étvágyam — s jobban szeretek itt maradni.

Ej! ne légy oly haragtartó — kiáltott föl Imre; — tudom jól, hogy még mindig neheztelsz, mivel tánczosnődet elcsaltam tegnap tőled — de szerelemben minden csellel élünk.

Evvel nevetve fogta meg kezemet s a kastély felé akart velem indulni.

Még egyszer — hagyj magamra! — szóltam boszankodva, s oly erővel ragadtam ki kezemet az öcséméből, hogy ő — erre nem lévén elkészülve visszatántorgott, s elvesztvén egyensúlyát, egy kiáltással a vízbe esett.

Haragom elpárolgott, mintha sohasem létezett volna s a folyam széléhez siettem nyugtalanul, bár tudtam, hogv Imre igen jó úszó volt.

Sehol sem láttam őt.

Most — de már sokkal sokkal alább, karja emelkedett ki a vízből.

Halálos nyugtalanságban, ruháimban ahogy voltam a vizbe ugrottam, s minden erőmet összeszedvén, lefelé kezdtem úszni, hogy megmentsem őt.

Időnkint fölmerült vagy karja vagyfeje a habokból — de ugylátszott , hogy tehetlen magával s nem úszik, csak sodortatik a hullámok által.

Görcs kapta-e meg? — vagy esésében megsebesült? — nem tudtam — hanem a kétségbeesés erejével küzdöttem, hogy utolérjem.

Hijába! mindig előttem volt és soha közelebb nem tudtam hozzá érni. Erőm lankadni kezdett, nedves ruháim fárasztottak s nehezítették az úszást. Most a malom zúgása mindig közelebb hangzott füleimbe — már láttam messziről a fehér habot, melyet kerekei fölkevertek — Imre azok felé sodortatott.

Kétségbeesésembe kiáltozni kezdtem, ahogy csak kifért torkomból — most — most lépett ki egy legény a malomból a keskeny hidra, mely a kerék mellett vonult el — ismét reákiáltottam — öcsémre mutattam ki már igen igen közel volt a kerékhez — a egény bambán mindi g csak felém nézett —nem oda a hová mutattam — most — oh! irgalmas Isten! — most eltűnt Imre a kerék alatt — s én elveszítettem öntudatomat.

Miként menekültem én a vizből - ki volt megmentőm — csak hónapok után tudtam meg, miután nehéz betegségen mentem keresztül.

Mikor magamhoz tértem a betegség mámorából, Imre már sirjában nyugodott. Részleteket sohasem tudtam meg. Nem mertem kérdezni, s szüleim örültek, hogy kérdésekkel nem faggattam őket. Ok, ami történt, őrült fölkiáltásaimból tudták meg — vagy inkább sejtették — de azt is tudták a molnár legénytől, mennyire igyekeztem Imrét megmenteni.

Azt hiszem, e legénynek köszönhettem életemet — de kevés hálát éreztem iránta.

Oh! mennyire vágytam a halálra! — hogy szerettem volna elhagyni e világot,hol minden bűnömre — bár önkénytelen bűnömre — emlékeztetett!

A gondviselés másként határozta. Fölgyógyúltam — de minő életre?

Szüleim, pár rövid hónap alatt, megöregedtek — elbetegesedtek a bú és fájdalom következtében — s alig három évvel ezután, már mindketten Imrét követték a sírba.

Egyedül álltam a világon — egyedül fájdalmammal — bűnömmel. Ugytetszett nekem, hogy átok hever rajtam — s hogy ez átok ne háramoljék másokra, s ártatlanokra is, elhatároztam magamban, hogy soha házasodni nem fogok, s mindig egyedül maradok embertársaim közt.

Visszahúzódtam a világtól — falun — magányosan éltem, nem láttam senkit, Keresztessyn kívül, kivel gyermekkori barátság kötött Össze.

Ha olykor már tovább nem tűrhettem a magányt, pár hónapig utaztam a külföldÖn, hol senki nem ismert; s idegenek közt kerestem elszóródást és nyugalmat.

Egy ily útnak kezdetén pár év előtt az éjét Debreczenben töltöttem — esetlegesen épen azon fogadóban, hol ez este tánczmulatság rendezgetett.

Ott láttam kegyedet először — kedves, kedves Katám. — Emlékezik-e még azon estére hol ügyetlen tanczosa elesett, s kegyedet karom mentette meg hasonló bajtól ?

Nem tudtam alunni a zaj és zenétől, mely az épület minden részében visszahangzott. Fölöltöztem tehát s a tánczterembe mentem, ott pár órát töltendő, mig vége leend a mulatságnak.

Az első mit e teremben megpillantottam kegyednek kedves alakja volt — oly igéző egyszerűségben, nyugodt kecsében.

Szemem követte kegyednek minden mozdulatát — de kegyed észre nem vett — egyszer sem fordult felém pillanata — mig végre elég szerencsés valók segítségére siethetni.

Pár perczczel ezután elhagytam a teremet; — éreztem, hogy nyugalmamnak — ha nyugalomról szólhatok én e világon — vége leend, ha tovább időzöm. — Másnap reggel folytattam utamat, anélkül , hogy kegyednek nevét ismerném.

Később a sors ismét összevezetett — Keresztessy lakodalmán.

Minő boldog napok voltak ezek reám nézve! már akkor szerettem kegyedet — szerettem lelkem minden erejével — de hallgattam, bár minő nehezen esett is — és elhagytam Megyeskútot, tüstént a lakadalom után.

Nem akartam a varázsnak engedni, — hu akartam maradni elhatározásomhoz.

Midőn később hallottam, hogy kegyed hosszabb időre Erdőszegre készül — elutaztam s hónapokat töltöttem a külföldön — mert nem biztam magamban s fogytán levő erőmben.

Hiába! messze hazámtól is csak a kegyed kedves képét láttam magam előtt — ott is másról nem tudtam gondolkozni.

Végre engedtem — engedtem szivem sugallatának s a kegyed kezébe — szeretett Katám — tettem le egész j övömet. Hiszen jó az örök gondviselés, — talán rajtam is könyörült, s önkénytelen bűnömet megbocsátotta.

Akarja-e ezen vallomások után, sorsát az enyimmel összekötni ? akar-e nemtőm lenni, ki megóv jelenléte által e sötét óráktól , melyek gyakran, igen gyakran erőt vesznek rajtam?

Feleljen őszintén, nyíltan, minden tar-tózkodás nélkül; ne higyje, hogy azáltal, a mi köztünk történt, kötve van. Isten mentsen ! — kegyed most is szabad, szabad mint a lég. Feleljen érett megfontolás után — alávetem magamat előre is elhatározásának — akárminő is legyen az.

Nem ígérhetek kegyednek oly vidám, felhőnélküli, napfényes életet mint a nővéréé a kedves Keresztessynéé — mert én nemvagyok olyan mint barátom Ödön. Múltain sötét fátyolt vetett egész életemre, melyet tökéletesen elhárítni — lehetetlen!

De Ígérhetek oly szívet, mely kegyedet szereti egyedül, forrón — őrültsé gig! — oly hont, melyben királynőként fog uralkodni — mindenen — s mindenkin!

Oh Kata — Kata — akar-e enyim lenni ? Feleljen — feleljen minélelébb — várva várom levelét, — e levelet, mely üdvömet foglalandja magában — vagy vesztemet.

Ne várakoztasson sokáig.

Loránífy Kálmán.

IX.

Ez volt Loránffy levele. Mit mondjak az érzésekről, melyeket bennem felköltött?

Hatalmasak voltak ezek és különfélék — de eszembe nem jutott egyetlen pillanatig sem elhagyni azt, kit szerettem — mert szerencsétlen.

Szerencsétlen — igen, nem bűnös — oh nem bűnös! — Hol volna itt a bűnnek nyoma? Akarva taszította-e öcscsét az örvénybe? — koránsem, sőt mindent elkövetett megmentésére, mi csak hatalmában állt. Hiszen kevésbe múlt, hogy ő is vízbe nem fűlt.

Felelősök vagyunk-e egy önkénytelen mozdulatért — ha ez bajt vagy szerencsétlenséget okozott? — nem, nem! — bűnt csak akarva lehet elkövetni!

Ily gondolatokba merülve ültem — nemtudom meddig; — mig végre kopogtatás ébresztett föl merengéseimből.

Ki az? — kérdeztem az ajtóhoz sietve. Én; — felelt édes anyám hangja.

Tüstént kinyitottam az ajtót, s anyám lépett a szobába.

Azt gondoltam, hogy roszul lettél, mivel oly sokáig nem láttalak; — szólt édes anyám szeliden. — De mi bajod? mi történt? miért e könyek szemeidben — miért e nyugtalanság és tolindulás?

Nyakába borultam jó anyámnak, s mindent elbeszéltem neki, mindent azon naptól fogva, hol először láttam Loránffyt.

Anyám nem csekély csodálkozással hall-gatott ki, mert távolról sem sejtette, hogy Loránffy reám nézve egyéb kellemes ismerősnél; de voltak pillanatok, hol köny gyűlt szelid szemeibe, s keze melegebben szorította az enyimet.

Végre odanyujtottam neki Kálmán levelét, azon kéréssel : olvassa el figyelemmel, s aztán jőjön segítségemre tanácsával.

Jó anyám megölelt, aztan monda :

Minden a mit elbeszéltél, gyermekem, oly uj s meglepő előttem, hogy e pillanatban nem bírok elég nyugalommal e fontos levél elolvasására s megbirálására. Engedd, hogy elvigyem magammal, s ma este szobámba olvassam el, midőn kedélyem kissé nyugodtabb, s minden csendes körültem. — Most vissza kell térnem atyádhoz. Ne aggódj kedvesem — tévé hozzá, s karját derekam körül fűzte — meglátod, minden jó lesz még. Evvel elhagyta a szobát, s én még sokáig tűnődtem s gondolkoztam, míg végre visszatértem mindennapi teendőimhez, de, meg kell vallanom, anélkül, hogy jó formán tudtam volna mit csinálok.

E napra következő éjét Lajos töltötte atyám szobájában, úgy hogy — mi csak ritkán történt most — jó anyám s én mindketten lefekhettünk. Ninát pár napra kiküldtükPaulinehoz, hogy egy kis falusi levegőt szíjon, s igy szerencsémre egyedül lehettem szobámban.

Levetkőztem, de le nem bírtam fekünni.

Oly kínos nyugtalanság volt szivemben, hogy még csendesen sem tudtam maradni egy helyt, hanem föl s alá járva töltöttem az éjnek első óráit.

Jó anyám most azon szobában hált, mely ezelőtt az enyim s Ágnesé volt; én pedig Nelli helyét foglaltam el Nina szobájában. A két szoba közt csak egy kis kamra létezett , hol fölösleges ágyneműnket , s egyéb ily dolgokat szoktunk tartani.

Váljon lefeküdt-e már édes anyám? — olvasta-e Kálmán levelét? — s mit fog ahoz mondani? mit fog nekem tanácsolni?

E gondolatok forogtak szünetlenül el-mémben, s távol tartották az álmot szemeimtől, bár a múlt éjét átvirrasztottam volt, atyám mellett.

Végre meg nem állhattam, hogy jó anyám ajtajához ne lopózzam.

A gyertya égett még szobájában, de minden csendes volt. V égre hallottam, hogy anyám főikéi a pamlagról, s föl s alá jár szobájában. Halkan kopogtam s Ő kinyitotta ajtaját.

Te vagy Katám? jer be — gondoltam, hogy te sem tudsz alunni.

Bementem, s jó anyám maga mellé ültetett a pamlagra.

Elolvasta-e Loránffy levelét kedves anyám? — kérdeztem végre halk hangon.

El, gyermekem.

Es mit gondol, mit tanácsol ?

Engedd gyermekem, hogy kérdéseidre más kérdéssel feleljek. Szereted-e Loránífyt?

Oh anyám — hogy ne szeretném!

Nem azon közönséges szerelmet értem, melyet akármelyik fiatal leány érez — hanem azon mély, határtalan, valódi szerelmet, mely nem saját boldogságát óhajtja leginkább, hanem azét a kit szeret — mely minden áldozatra kész — s bajtól — fájdalomtól nem retteg vissza — úgy — ezen szerelemmel szereted-e Loránífyt?

Anyám e szavakat oly komolyan, s oly szívreható hangon mondá, hogy reszketni kezdtem, és csak pár perez múlva tudtam kérdésére felelni.

Igen anyám — szóltam alig hallhatólag — úgy szeretem ahogy jó anyám mondja — s inkább a szerencsétlenséget akarnám vele megosztani, mint mással a legfényesb szerencsét!

Anyám kezét homlokomra tette, s reszkető hangon mondá : Akkor neje lehetsz Loránffynak, s a jó Isten áldjon meg titeket ezerszer.

Darabig mozdulni sem tudtam — aztán anyám kebléhez simulván, hosszasan nyugodtam karjai közt.

Jó atyám még oly gyönge és szenvedőleg volt, hogy komolyabb dolgokról nem lehetett vele szólani, anélkül, hogy káros következésekről ne kellessen tartani. Azért elhatároztuk anyámmal, hogy még darabig hallgatni fogunk arról, mi j övömét illeti, mig ereje kissé visszatér.

De anyám megengedte, hogy válaszoljak Loránffynak, sőt pár sorral kisérte levelemet, melyekben mondá: hogy nem kétkedik ugyan atyám jóváhagyásán, de míg vele szólhat e tárgyról, eljegyzésünknek titokban kell maradni mindenki előtt, kivéve természetesen családunkat.

Tömérdek levélpapirost fogyasztottam mig válaszom végre elkészült, és akkor sem voltam tökéletesen megelégedve avval a mit irtani. Ha Loránffy ott lett volna mellettem, ha élőszóval megmondhattam neki mit érzek, mit óhajtok, mit határoztambe

hamar kész lettem volna mondanivalómmal! — Hanem az írlapon nehezebb volt ám a dolog. Egyszer igen hidegnek tetszettek szavaim — máskor igen is bensőknek — nem tudtam a középutat eltalálni.

Végre kénytelen valék levelemet bezárni, s annak megbirálását Kálmán szerelmére bízni.

Válasza után ítélve, a bíró nem volt szigorú.

Pár hét múlt el, sürü levelezés közt — végre egy szép őszi napon, midőn jó atyámat először kertünkbe vezettük, hogy ott, kényelmes karosszéken, a napfényt s az üde levegőt élvezhesse, kocsizörgés hallatszott udvarunkban.

Nina s én kifutottunk — Keresztessyék érkeztek meg — s velők együtt Loránffy!

Oh minő nap volt ez! — tele boldogsággal, nyugtalansággal és hatalmas érzésekkel !

Most atyámnak mindent meg kellett tudni — Loránffy maga szólt vele — és soha, soha el nem felejtem jó atyám halvány, de meghatott és benső örömtől sugárzó vonásait, midőn pár szives szóval kezemet a Kálmánéba tette!

Mit szóljak a most következő hetek és hónapokról — mit boldogságomról, mely oly benső, oly mélyen érzett volt?

Azok kik elég szerencsések voltak ily időszakot átélni, tudják jól mit éreztem — és kik ily örömet és megelégedést nem tapasztaltak soha — azok úgy sem értenék leirásomat.

Jobb tehát ha ez időszakról hallgatok.

Átlapozván a mit Írtam, kénytelen vagyok elismerni, hogy igen Önző voltam — mert régóta jóformán csak magammal és saját ügyeimmel valék elfoglalva.

Főleg szegény Nellit nagyon is háttérbe szorítottam — pedig épen akkor ő követelhette volna az első helyet e lapokban.

Mig Erdőszegen voltam, Nelli párszor irt ugyan — de nyíltan ki kell mondanom, hogy nem volt köszönet benne — mert levelei oly zavarosak voltak, s oly kevés tényt foglaltak magukban, hogy azokból bizony igen keveset lehetett tudni.

Tamásfalvi tökéletesen fölgyógyult, s végre elhagyta Zsuzsa néni házát, még pedig a legeslegjobb barátságban.

Ezek voltak a tények, melyeket Nelli leveleiből megtudtunk. Hanem miként békült ki Zsuzsa néni gyűlölt vendégével — tartós volt-e azon nem remélt barátság — s látták-e ezután is szomszédjukat? arról hallgatott a levélirónő.

Haza jővén Debreczenbe, Nellit gyakran láttam; de annyi volt mi ez időben gondolataimat igénybe vette, hogy elmulasztottam Őt e dolgokra nézve kérdésekkel faggatni — ő pedig nem szólt erről egy szót sem. Csak annyit vettem észre, hogy Nelli most kevésbbé férfias mindenben a mit tett és mondott, s e szokatlan szelídség nagy előnyére vált.

Zsuzsa néniben is némi változás tűnt föl nekünk; ő is engedékenyebbb Ion s kedélyesebb a szokottnál, s egyszer kétszer még Gábor s fiatal felesége felől is kérdezősködött, a nélkül, hogy haragot mutatna — nem csekély meglepetésünkre.

így álltak a dolgok, midőn egy reggel Zsuzsa néni s Nelli újra bejöttek hozzánk.

Jó atyánk akkor már veszedelmen túl volt, sőt naponkint pár órát töltött az ágyon kívül, pamlagán.

Máskor Zsuzsa néni mindig legelőbb is a beteg szobájába sietett, de az napon velem s Paulinével, ki épen nálunk volt, az ebédlőben időzött, s egész modorában neme a zavarnak tűnt föl, melyet nála épen meg nem szoktuk.

Nelli igen hallgatag volt, de jó kedvű, és csinosabb mint valaha.

Hm, hm, — szólt Zsuzsa néni, miután atyám állapotáról kérdezősködött — szeretnék anyáddal pár szót szólni, Kata, mielőtt Zsigához bemennék.

Tüstént elhívom, Zsuzsa néni; — feleltem; atyám szobájában van, ki épen most hagyja el ágyát.

Oh akkor ne alkalmatlankodjunk neki; majd későbben találandok alkalmat közléseimre.

Darabig mindenki hallgatott, azután ismét Zsuzsa néni szólt.

Az igazat megvallva, alig tudom miért akarék elébb ángyommal szólni — hiszen nem kellemetlen dolog az, miről testvéremmel beszélnem kell — s nektek is megmondhatom — ne húzd a szoknyámat Nelli — elébb utóbb úgy is meg fogják tudni; — az egész abból áll, hogy tegnap Nellit megkérték.

Valóban! — kiáltott föl Pauline színlett meglepetéssel — s ki az a vakmerő, ki e kis amazonnal házassági frigyre mer lépni?

Nem látom át micsoda vakmerőség van a dologban, de ha a kérő nevét akarjátok tudni — ne bánts Nelli, s hagyj engemet szólani ha kedvem tartja — ez Tamásfalvi Vincze.

Tamásfalvi! — ismételtük Pauline és én, mig Nelli kis lábával a földet verte s kipirult mint a rózsa.

Tamásfalvi — igen, TamásfaM! mi csodálni való van ebben? — szólt Zsuzsa néni békétlenül.

Hiszen Nelli ki nem állhatja! — mondá Pauline.

Két — három kosarat is adott neki; — tevém hozzá — megvallom kissé hamisan.

Meglehet — igen — de mikor volt ez! — felelt nagynénénk — azóta sok víz folyt le a Tiszán.

És Tamásfalvi azóta sokat változott! — tévé hozzá kissé hevesen Nelli.

Tehát nem kiállhatlan — gyalázatos! többé — Nellikém? — kérdezte Pauline nevetve.

Oh hallgass Pauline — szakította félbe Nelli — nem is tudtam, hogy oly hamis tudsz lenni.

E pillanatban anyám lépett a szobába, s az első „Isten hozta“ után, Zsuzsa néni tüstént más szobába ment vele, míg mi egyedül maradtunk Nellivel, kit kérdésekkel ostromolni meg nem szűntünk.

Feleleteiből tudtuk meg, miként Tamásfalvi, mióta Zsuzsa néni házát elhagyta, majdnem mindennapos vendége volt, derült kedve, jó szive és nyílt jelleme által nemcsak az öreg nő, de a fiatal leány szivét is annyirameg tudta nyerni, hogy aligha nem nyerend kedvező feleletet mindkettőtől.

Csak jó atyám ne tegyen kifogást — jegyzé meg Nelli kissé aggódva — ő csupán csak akkor látta VinTamásaalvit, mi

kor —

Mikor még kiállhatatlan s betyáros volt — ugy-e Nelli? szakítá őt félbe Pauline igen komoly arczczal; — de hiszen most egész Bayard, „sans peur et sans reproche“, vált belőle, s igy majd legyőz e csoda lény, minden akadályt.

Oh Pauline!

Oh Nelli!

Ne félj semmit Nellikém — szóltam megölelvén kis nővéremet — ha Zsuzsa néni mellette szavaz, akkor ügye jó kezekben van.

Úgy is volt — mint nemsokára megtudtuk. Atyám eleinte nem akart semmit tudni ily híresen betyáros vőről — de Zsuzsa néni oly hatalmasan szólalt föl uj kegyencze ügyében, mikép legalább azon Ígéretetnyerte, hogy Tamásfalvinak szabad leend házunkhoz járni, hogy atyám jobban megis-merje, s aztán határozzon fölötte.

Zsuzsa néni eljárásának eredményét tüstént tudtára adta pártoltjának, levél által, melyet lóhátas ember által küldött Deregire; s e levél következtében másnap déltájban Tamásfalvi megjelent házunknál.

De minő nagy volt a változás, melyet rajta észrevettünk!

Piros, kissé vaskos arcza, halvány volt, bár nem beteges, és sokkal kevésbbé kerekded mint ezelőtt; termete nyúlánkabb és azért deliebb; kocsisforma durva Öltözet helyett, finom, csinos és divatos szabású Öltöny födte tagjait, ostornak hire sem volt — s oh csodák csodája! a legszebb vajszin kesztyűben díszlettek kissé nagy, de csinos formájú kezei.

Csendesen lépett a szobába, a szokottnál jóval halkabb hangon, üdvözölte a jelenlévőket udvariasan, a bevett szokások szerént; s végre a legnagyobb tisztelettel kérdezte jó anyánktól, váljon beszélhetne-e atyánkkal ?

Annyira elcsodálkoztam, hogy lélekzetem elállt. Ugyan azon Tamásfalvi volt-e ez ki kevés hónappal ezelőtt inkább parasztfiúhoz hasonlított, mint művelt férfiúhoz ? ugyan az, ki oly sértőleg nyilvánította Nelli iránti rokonszenvét, — ugyan az, kit e tűzről pattant kis leány pórias magaviseletéért, nem oly régen ezelőtt, oly erélyesen rendre utasított?

Csakugyan Ő volt, de alig lehetett reáismerni.

Nelli, ki meglepetésemet észrevette, diadalmasan tekintett reám, s aztán fülembe súgta : Nem mondtam-e hogy nagyot változott.

Azám; — feleltem nevetve — hála egy jóltévő pisztolylövésnek.

Nelli elpirult, de azért megelégedése egy cseppet sem apadott — sőt! Hol volna a fiatal leány, ki ne örülne ily diadalnak.

És a változás, mely Tamásfalvin történt, nemcsak külsőségekből állt — koránsem! magaviseleté, társalgása, nézetei mintegy tisztultak s emelkedtek volt a szenvedés által. Látszott, bogy az alap jellemében mindig jó és derék volt, és csak a betyárosság, melynek egészen átengedte magát, vont fátyolt mindenre, mi benne jó és szép vala.

Most a szerelem s egy hosszú, veszedelmes betegségnek komoly leczkéje, eltávolították e fátyolt; s ime a durva hüvely fölpattant, s az érett gyümölcs egész épségében mutatkozott.

Hogy ily körülmények közt jó atyám nemsokára örömest fogadta el Tamásfalvit fiának, könnyen megfogható; s a fiatal pár boldogsága jóltévően hatott mindnyájunkra, főleg mivel láttuk, hogy Nelli is sokat nyert ama szerencsétlen vagy — ahogy most látszott — szerencsés párbaj következtében; mert azóta sokkal szelidebb s meggondoltabb Ion.

így álltak a dolgok, mikor az én sorsom is eldöntő fordulatot von, s ez időben alig lehetett a miénknél boldogabb családot látni, bár Gábor meggondolatlan házassága az egyedüli méregcsöppet képezte örömkelyheinkben.

Azonban jó atyánk örömében két leánya sorsa fölött, Gábor iránt is kiengesztelődött, s igy a szegény fiú ismét elfoglalta helyét családi körünkben.

De fájdalom, nem jól érezte magát köztünk, bár mindenki igyekezett vele felejtetni ballépését. Hosszas idő óta elszokván műveltebb körök társaságától , nem tudta magát beletalálni azon modorba s beszélgetésbe , mely házunknál napirenden volt; s főleg Loránffy és Keresztessy jelenlétében, oly zavart, ügyetlen, és épen ennek következtében durva is volt, hogy a pir fólszállt arczunkba, s mindenki szabadabban lélekzett, mikor eltávozott.

Tamásfalvival még leginkább megba-rátkozott, mert ez, múltjánál fogva, jól tudta a hangot eltalálni, mely szegény Gáborban viszhangot ébresztett.

Párszor meglátogattuk Őt a tanyán, s ott megismerkedtünk fiatal nejével is , ki nem jött soha Debreczenbe. Nem azért mivel talán szüleim eltiltották volna tőle házukat, hanem csupán, mert nem tudott a gondolattal megbarátkozni, hogy ő ott család-tagként lépjen föl.

A szegény kis menyecske koránsem nagyravágyásból, hanem valóban szerelemből menvén testvéremhez , sokkal inkább szerette volna, ha Gáborból kocsist vagy gazdát csinálhatott volna, mintsem hogy belőle tensasszony váljék.

Látván hogy e fiatal pár, családja s Debreczen közelében sohasem fogja magát valóban jól érezni, atyám végre elhatározta, hogy jó anyám birtokát Szabolcs megyében, át fogja nekik adni, csekély bér mellett, mivel az eddigi haszonbérlőnek kötleveleépen most végét érte. Úgy is Ion, s pár hét múlva Gábor és Rózsi átköltöztek Szabolcsba, hol nemsokára, Gábor levelei után Ítélve, egészen otthoniason találták magukat.

X.

Nelli és én elhatároztuk, hogy esküvőnket egy napon tartandjuk, még pedig Debreczenben szüléink házánál. Mindenki beegyezett tervünkbe, s a végrehajtás jövő márczius végére Ion kitűzve.

Boldogok s tele elfogultsággal voltak e télnek hónapjai. Mi hölgyekül kiházasítási készületekkel bajlódtunk, s ez egyike a legkellemesb bajoknak; a két vőlegény pedig házaikat szedték rendbe, és építettek, szépítettek kedvök kényük szerént.

De mindamellett gyakran hagyták el tűzhelyeiket, s az egyik Debreczenbe, a másik Kisújszállásra sietett. Párszor az egész család Debreczenben, házunknál gyűlt öszsze, s ezek aztán boldog, örömteljes napok voltak ám.

J ó atyám egészsége meglehetősen helyreállt, bár régi erejét alig nyerte vissza; de mikor a család tagjai s két jövendőbeli veje körülötte gyűltek össze, elfelejtette betegsége nyomait, s oly derült, vidám volt, mint még soha ezelőtt.

Oh! mennyire szeretek e boldog — boldog időszaknál késni — mennyire vágynám tovább nem Írni, hanem itt bezárni múltamnak ezen emléklapjait!

De föltettem magamban, hogy föladatomat híven teljesítendem — s azért folytatom — habár vérző szívvel is.

Hogy Nellinek s nekem e télen nem nagy kedvünk vala nyilvános mulatságokban résztvenni,mindenki érteni fogja; de annál inkább vágyott arra Nina, ki a két szerelmes pár közt nem a legjobban mulatott.

Kedvéért jó anyám a télen több bálban vett részt, s ezenkívül — épen akkor igen jó szinésztársulat lévén Debreczenben, Nina gyakran engedelmet nyert egy vagy más ismerős asszonysággal a színházba menni.

Nem csekély csodálkozásunkra ő még inkább kapott ezen, mint a bálokon; ha a kettő közt választása volt, mindig a szinházi előa-dásoknak adta az elsőbbséget, s ha azokból visszatért, oly megelégedett s vidám volt, hogy olykor a látott darabnak egyes részeit eljátszotta s szavalta előttünk, oly tökélylyel hogy nem egyszer Paulin egykor elejtett szavai jutottak eszembe : Elle est née comédienne! Szinésznőnek született.

Magam sem tudtam miért, de e határozott hajlam a színészkedésre nyugtalanítni kezdett — annálinkább , mivel első párbeszédem Ninával, midőn atyám betegsége alkalmával Erdőszegről hazatértem, oly kellemetlen benyomást tett reám, hogy el nem felejthettem; s e futó pillantás a fiatal leány valódi jellemére, fijdalmasan nyomta, nem egyszer szívemet.

Azt kezdettem látni, hogy szelídség, s gyermekded odasimulás külszíne alatt, jó adag önzés és könnyelműség rejlik Nina jellemében, s azért aggódtam néha fiatal nővé rém jövőjén, bár minő derült is legyen ajelen; mert jaj azon hölgynek,kinek szivében e két tulajdon — vagy inkább hiba — első helyen állanak.

Aztán, darab idő óta egyéb változást is gondoltam Ninában észrevenni; gyakran roszkedvü volt és nyugtalan, máskor pedig oly túlzott elevenség s vidámság tűnt föl benne, hogy valóban nem tudtam, minek tulajdonítsam e hirtelen átváltozásokat, mert külső ok azokra, legalább tudtomra nem létezett.

Párszor kérdést intéztem hozzá , de minden eredmény nélkül; mert Nina feleletül nevetésre fakadt, állítván, hogy mindez csak eleven képzelődésemben létezik.

Nelli most igen gyakran időzött Debre-czenben, házassági készlete végett; azért ketten Ágnes régi szobájába mentünk lakni, s Ninát magában hagytuk — hiszen úgy is, nemsokára, ő leend az egyedüli leány a háznál.

Többször megtörtént, hogy késő este, mikor mindenki már lenyugodott, és csak

mi ketten Nellivel voltunk ébren s beszélgettünk, még gyertyavilágot véltünk Nina szobájában észrevenni, mely a miénk mellett volt; de ha ilyenkor benyitottunk, mindent sötéten találtunk s Ninát ágyában, úgy hogy azt hittük, hogy csalatkoztunk.

Egy este, február végén, Nelli s én szobánkba lépvén, azt oly melegnek találtuk, hogy az ablakot nyitottuk ki, mielőtt vétkezéshez fognánk, mert mindketten szerettük az üde, nem túl a rendén meleg léget hálószobánkban.

Pár perez múlva, midőn azt be akartam tenni, szemem az udvarra esett, s ott egy alakra, mely a kertajtón kisuhanván, a ház felé sietett.

Ez Nina! — kiáltottam föl félhangon, intvén Nellinek, hogy álljon mellém — s a kertből jött; most, késő este, e téli időben! Mit jelenthet ez ? — megvallom, hogy nagyon, de nagyon kezdék Ninán aggódni.

Mit csinálhatott a kertben? — kérdezte Nelli; — igaz, hogy mindjárt estebéd utánelhagyta a szobát; azt gondoltam, hogy lefeküdt.

Menjünk szobájába s várjuk meg ott.

Az ajtó belülről be van zárva.

Most halk ajtónyikorgás hallatszott. Ko-pogtattunk, s Nina azt felelte hogy szabad.

Az ajtó be van zárva; — jegyezte meg Nelli.

Oh! valóban? — el is felejtettem, hogy ma reggel bezártam. — Evvel Nina kinyitotta az ajtót. Félig le volt vetkőzve, s igen nyugodtnak látszott, csak kissé pirosabbnak szokottnál.

Mit csináltál most éjjel a kertben, Nina? — kérdeztem, minden előzmény nélkül.

A kertben? — hangzott a felelet.

Igen a kertben; épen most láttalak onnan visszajőni.

Engem? — csalatkoztál; már félórája, hogy szobámat el nem hagytam.

Nina!

No — s? talán nem hiszed?

Hogyan hinnők állításodat — vágottközbe Nelli kissé élesen — mikor épen most hallottuk, hogy bejöttél s betetted az ajtót.

En? valóban azt kell hinnem, hogy ébren álmodtatok.

Dehogy álmodtunk — kiáltott föl Nelli; — hanem te nem szólsz igazat.

Nina vállat vonított és hallgatott.

Tisztán láttalak Nina — szóltam most nyugodtan de komolyan — midőn a kertből jővén a ház felé siettél; s hallottam ezen ajtónak nyikorgását, midőn azt magad után behúztad; jó szemem s éles fülem van; ne tagadd tehát azt, miben kétkedni nem tudok.

Ahogy tetszik; — felelt Nina folbigygyesztvén ajkait — ahogy tetszik; én pedig azt mondom, hogy mind ez képzelődés.

Jól van Nina; de tudod-e hogy kötelességem mindent amit láttam s hallottam holnap szüléinknek megmondani?

Tessék árulkodni! — ez volt Ninának egyedüli felelete.

Látván, hogy nem megyünk vele semmire, visszatértünk szobánkba, s Nina utánunk újra bekulcsolta ajtaját; s pár perez múlva minden csendes lön szobájában.

Mi is lefeküdtünk — de hosszas idő telt el mielőtt álom nehezkednék szemeimre. Nyugtalan voltam, Ninán valóban aggódtam — aztán másnap nehéz föladat állt előttem; t. i. anyámnak megmondani mit láttam

— pedig annyira gyűlöltem a vádoskodást

— de mit tegyek?

Végre még is csak elaludtam.

Nem tudom hosszasan pihentem-e vagy csak rövid ideig, midőn egyszerre fölriadtam álmomból.

Mi volt ez? mintha ajtót hallottam volna kinyitni vagy betenni, s valamit elsuhanni a folyosón.

Fölugrottam s Nina ajtajához közeledtem, mert ő volt első gondolatom. Hallgatóztam, minden csendes volt — a házban sem mozgott semmi. Talán csak álmodtam.

Most haladt el az éjiőr házunk előtt s énekelte, hogy hármat ütött az óra — aztán ismét minden csendes Ion.

Bizonyosan csak álmodtam — hiszen nem mozog semmi — sem a házban — sem Nina szobájában. Evvel újra lefeküdtem, s miután darabig még minden legkisebb neszre figyeltem, elaludtam.

Másnap reggel gyönyörűen sütött a nap, midőn szemeimet kinyitottam; Nelli már fönn volt, öltözessél elfoglalva — s oly vidám mint a a napfény maga — mert az napra várta Tamásfalvit.

Beszélgetve, nevetve végeztük önözésünket, s megvallom, hogy Nina és a múlt éj nem is jutott e pillanatban eszembe.

Csak mikor szüleimmel találkoztam az ebédlőben, hol reggelire összegyűltünk, gondoltam újra a történtekre — de mindnyájan oly nyugodtak, oly vidámak valának, hogy nem éreztem elég bátorságot e kedélyes hangulatot megzavarni. Nina még nem volt a szobában; — nem épen ritkaság,mert ő többnyire késni szokott.

Még egyszer fogom kérdőre vonni, —gondolám — mielőtt erről valakinek szólnék; hátha az egész csak gyermekség.

Reggelihez fogtunk — az idő haladt — a nagy kakukóra a tornáczon már a fél kilenczet elütötte — s Nina még sem jött.

Hol van ismét az a rest, rendetlen Nina?

— kérdezte végre jó atyám, körültekintvén

— kiállhatatlan ez az örökös elkésés. — Boris, folytatá a vén szolgálóhoz fordulván, ki épen most lépett a szobába — menjen csak Ninához s mondja meg neki, hogy jőjön tüstént — ideje már hogy itt legyen.

Boris kiment — de jó darabig sem ő sem Nina meg nem jelentek.

Végre kinyilt az ajtó s az öreg némber lépett azon be — csendesen de oly rémült halvány arczczal, hogy mindnyájan megijedtünk.

Mi történt? — sikoltott föl jó anyám — Nina beteg!

Nem — nem — tensasszony! — rebegte Boris közelebb lépvén — nem beteg, legalább tudtomra nem.

Tehát mi történt! hiszen oly halvány vagy mint a halál, s úgy reszketsz mint a nyárlevél.

Nina kisasszony

Még is ő — neki van baja; tudtam jól!

— szakította őt félbe anyám s el akarta hagyni a szobát.

Maradjon, tensasszony! — folytatá Boris útját elállván — hiában keresné Ninácskát! ő eltűnt!

Eltűnt! kiáltottunk föl mindnyájan — eltűnt!

Nincs sehol! — erősítette Boris.

Ej Boris — szólt most atyám — bár kisséreszkető hangon — ne csináljon az egészből elefántot. Meglehet hogy nincsen szobájában, de az udvarban lesz vagy a kertben; kicsalta őtet a meleg napfény.

Nincs sehol! — ismételte Boris búsan, lassan rázogatta ősz fejét; — nincs sehol

— mindenütt kerestük.

Nekem tüstént eszembe jutott Nina éj éli vándorlása a kertbe — s az is, hogytagadta — aztán a nesz, mely három óra tájban fölébresztett — s mintegy ösztönszerűleg meg voltam győződve, hogy Nina valóban elhagyta az atyai házat.

A többi kétkedett — mindenki a legnagyobb zavarban kifutott, Ninát szobájában az egész házban — a melléképületekben — az udvarban — a kertben — mindenütt keresték — hiában, nem volt sehol!

Végre eszünkbe jutott ruháit, fehérneműit megvizsgálni, váljon hibázik-e ebből valami — s most láttuk, hogy jó csomó holmi eltűnt — sőt — úgyszólván minden. Alig találtunk szekrényeiben valamit.

Tehát szándékosan távozott — s erre elő is készült, mert egyszerre annyit el nem vihetett — apródonkint kellett azt elhordani.

De hová ment — és kivel?

Oh Nina — Nina! — zokogott szegény anyám — hová lettél — miért hagytad el szülőidet !

Csitt! — kiáltott föl atyám, oly kemény,

egészen szokatlan hangon, hogy mindnyájan megijedtünk — csitt! — nem érdemli a gaz gyermek könyeidet! legyen

Zsiga — Zsiga hallgass! — az Istenre kérlek hallgass! — kiáltott föl anyám, s atyám karjai közé vetette magát — ne átkozd el szegényt! ki tudja minő csábnak engedett — s minő súlyos leend büntetése! — Oh! a szerencsétlen gyermek !

Aíyám magához szorította anyámat, s egy csókot nyomott homlokára, mig köny gyűlt szemébe — aztán elhagyta a szobát.

E pillanatban érkezett Tamásfalvi, kinek természetesen mindent megmondtunk.

Keresni kell őt — nemcsak itt a ház körül, hanem a városban — az egész vidékben! — szólt az ifjú erélyesen. Hol az öreg úr ?

Épen most ment a kocsiszín felé.

Tamásfalvi utána sietett — s nemsokára azután atyám szekeren — Tamásfalvi, kocsisa és az öreg Jancsi lóháton, hagyták el az udvart.

Napok, hetek múltak el. Atyám, Tamásfalvi, Lajos, és később Loránffy, ki az első hírre hozzánk sietett, éjjel nappal mindent elkövettek, hogy nyomába akadjanak eltűnt nővéremnek. Hiában! — Nina eltűnt, mintha a föld nyelte volna el!

XI.

Nagy újságot jöttem veletek közölni, leányok! — e szavakkal lépett be hozzánk Lajos bátyám; s mosolygó arcza azt mutatá, hogy a közlendő újság nagy lehetett ugyan, de nem kellemetlen

Újság? — mi nemű lehetett az? — ben-nünket érdekel-e? — így kérdeztük össze-vissza mind a négyen, mert Nelli is bejött pár hétre hozzánk, Kis-Ujszállásról; ritka kedvezmény, Zsuzsa néni részéről, ki csak bajosan tudott ellenni fogadott leánya nélkül.

Igen — újság, szép kisasszonykáim; jó újság, melyen mindnyájan örülni fogtok, s mely az egész, itt jelenlévő érdemes családot illeti.

így felelt Lajos, jó kedvüen, anyám mellett helyet foglalván, ki szokása szerént, az ablak mellett ült, varrással kezében.

De miből áll az újság? — kiáltott fól Nina, békétlenül, Lajoshoz futván; — oh szólj már egyszer, ne légy oly unalmas.

Abból, kis zsarnok, — felelt Lajos, s Nina szépen elrendezett hajfürtéit irgalmatlanul összekuszálta, — hogy az én házikeresztem , Paulina asszonyság, elhatározta, magát az idén rendkívüli fénynyel megülni szent Lajos napját; kedves férje dicsőítésére — és saját mulatságára. Roppant dinum dánom lesz a háznál, számtalan vendég, nagy lakoma, czigánybanda és este — fényes tánczvigalom!

Felséges! — kiáltott föl Nina, Örömében elfelejtvén összekuszált hajfürtéit; — fölséges! minő jó gondolat attól a kedves Pauline-tól!

Oh! — hangzott Nelli szép szájából — Auguszt vége előtt vissza nem térhetek Kis- Ujszállásra, bár Zsuzsa néném azt mondá, hogy tizennegyedikén fog utánam küldeni, írnom kell mindjárt nénémnek — lehetetlen, hogy a bált elmulaszszam!

Én is egy fölkiáltásával az örömnek üd-vözöltem e hírt, mely tizenhét éves korunk-ban mindig a legörvendetesebbek közé szá-mítható — csak Ágnes hallgatott.

Reá nézve ily falusi mulatság nem birt nagy vonzerővel — nem egyszer szebbeket s fényesebbeket élvezett, — s aztán kedélye, darab idő óta, oly bús és nyomott volt, hogy nem sokat gondolt mulatságokkal.

E levertség oka az vala, hogy mióta el-hagyta a Bajnoki családot, nem hallott sem-mit Keresztessyről.

Bár három levelet vett ez idő alatt Leblanc kisasszonytól — Lórinak megtiltotta a grófné a levelezést Ágnessel — egyikben sem volt Keresztessy említve — s Ágnes azt kezdé hinni, hogy amit ez iránta érzett, csak futólagos érdek, mely csakhamar elenyészett, midőn ennek tárgyát többé nem látta.

Igaz hogy a család , nemsokára Ágnes eltávolítása után, falura költözött, hol ter-mészetesen nem Ion oly számos látogatója mint Pesten; — de Keresztessy közeli szom-szédságban élt, s igy bizonyosan többször jelent meg a grófi háznál. Talán csak tuda-kozódott felőle, s Lóritól vagy Leblanc kis-asszonytól kérdezte hová lett? — de ha nem ezekhez, de a grófnéhoz magához intézte kérdéseit? — ha a grófné haragjában sértoleg, megvetőleg szólt róla? — ha Keresztessy elhitte e rágalmat — és meghűl iránta — ha a szerelem gyönge szikrája elhalt kebelében s ő most nem gondol többé vele?

így tűnődött szegény Ágnes napestig, s arcza rózsái elhervadtak, s szép szemei el-vesztették fényűket.

De ha ő maga jobban is szeretné csendes életmódját folytatni, mint a tervezett mulatságban résztvenni, örömünket nem akarta kedvetlensége által elfojtani; s azért élénk részt vett készületeinkben; s jó tanácsa és segítsége mindig rendelkezésünkre álltak.

így megérkezett a nagy nap, melynek előestéjén már kirándultunk Lajosékhoz, hol a kis háziasszonyt a legélénkebb előkészületekkel elfoglalva, s pár meghittebb barátját Lajosnak már házánál találtuk.

Minden kivánságunk szerént sikerült; Pauline fölülmúlta önmagát ügyes elrende-zéseiben s a nyájas szivességben, melylyel vendégeit fogadta; öltözeteink igen csinosak voltak, s akármit is mondjanak az élet böl-csei, ez, — legalább reánk hölgyekre nézve — igen kellemes és megnyugtató megnyug-tatás; — a lakoma pompás volt, a toastok ki nem fogytak, a czigányok oly tussokat penderítettek, hogy az ablakok reszkettek; s midőn az est bekövetkezett, s a nagy ebédlő el volt újra rendezve s kiszellőztetve, a táncz kezdetét vette, egy lassú lengyellel, melyben mindenki résztvett, az öreg urak és nőktől kezdve egészen a kis Béláig, ki igen komolyan járta azt Luiza nővérével.

Aztán következtek a keringők, s mazurok, s végre az első cotillon, mely alatt a társaságnak nem tánczoló része más szobában vacsoráit, mig reánk későbben hasonló élvezet várt.

Epén akkor kezdett volt Pesten divatbajőni, hogy a tánczolók a cotillon alatt leüljenek mig a sor őket éri. E divatot Ágnes elbeszélte nehányaknak, kik kapva kaptak e kényelmes szokáson; s úgy a ki csak szert tehetett székre, ülve tánczolta a cotillont, ahogy Lajos tréfásan mondá, ki az előtánczos szerepét igen ügyesen vitte, mig jó atyánk a vacsorálóknál helyettese Ion.

En háttal ültem az ajtónak, mely a tornáczra nyílt, s mely előtr a cselédek, s még a falusi lakosok közöl is nehányan, össze-gyűltek a tánczot nézni. Ágnes majdnem szemközt velem foglalt helyet, úgy hogy mindent láthatott mi az ajtó körül történt.

Nekem igen jó kedvem volt; egész este jól mulattam, s a cotillonra is jó és mulatsá-gos tánczosom volt, kivel folytonosan cse-vegtem, örülvén annak, hogy azon bizonyos ügyetlen úriembertől megmenekedtem, kivel ama baleset a debreczeni bálban történt, s ki erőnek erejével velem akarta e tánczot járni.

Epén midőn ezen díszes egyén, szegény Nellit választván egy tour-ra, vele pereszénként forgott a szoba közepében, szemem Ágnesre esett, kinek intettem, hogy vizsgálja nővérünk viharos arczkifejezését, midőn latiam, hogy egyszerre oly halvány lett,mint a ió, mig szemei az ajtón függöttek, s oly mozdulatot tőn, mintha helyét el akarná hagyni Hirtelen megfordultam, s székem mögött igen csinos és választékos külsejű ifjút áttam, kinek tekintete az örömnek kifejezésével Ágnesen függött.

Ki lehet ez? — gondolám; de épen e oerczben helyet tört magának az ajtó előtti tömegen keresztül, egy magas és tekintélyes alak, kiben nem csekély meglepetésemre Bajnoki grófra ismertem, s kit Leblanc kisaszszony, csinos de utias öltözetben követett.

Tüstént fölkeltem s a gróf elébe men-tem, — ki természetesen reám nem ismert, mig Leblanc kisasszonynak kezet nyújtot-tam; s mindkettőt egy kis mellékszobába vezetvén, atyámhoz siettem, s megsúgtam neki, kik érkeztek e pillanatban.

Atyám alig hitt füleinek; de azt mond-ván a közelülőknek, hogy pár elkésett ven-dég érkezett, kiknek elfogadására siet, el-hagyta az asztalt, s a grófot fölkereste.

Visszatértem tánczosomhoz, ki meg nem foghatá eltűnésemet, mert épen tánczolt, midőn helyemet elhagytam, s észre sem vette az idegenek megjelenését.

Megnyugtattam avval, hogy a cselédek egyike hívott ki, valami intézkedésért a reánk váró vacsora végett, s míg helyet fog-laltam, szemem Ágnest kereste föl.

Az idegen ifjú nővérem mögött állt, s mindketten annyira el voltak merülve be-szélgetésbe, hogy Ágnes tánczosa savanyú, képpel kezdte nézni e bitorló betolakodót mig az én dongóm, kinek épen tánczosnő. kelle választania, már háromszor meghaj-totta magát, s nagyot köhintett, anélkül . hogy választottja figyelmét magáravonni si-került volna a szerencsétlen lovagnak.

Most a mellékszobában a székek moz-gatása tanúskodott arról, hogy a vacsorának vége van; s a vendégek lassanként a tánczterembe gyűltek, mig a cselédek, jó anyám vezénylete alatt benn újra terítettek számunkra.

Végre anyám is a terembe jött, s vonásai nem csekély meglepetést árultak el, midőn az idegent észrevette, ki még mindig Ágnes mellett időzött.

Felém jött, alkalmasint, hogy fölvilágosítást kérjen; de mielőtt hozzám férhetett volna, atyám intett neki messziről, s mindketten eltűntek a kis mellékszobába, hová gróf Bajnokit és Leblanc kisasszonyt vezettem volt.

Lajos annyira el volt foglalva előtánczosi szerepével, hogy e mellékjátékot alig látszatott észrevenni; de Pauline éles szeme, ki szintén a tánczolók közt volt, csakhamar kikémelte az idegent Ágnes mellett, s a kis társaság a mellékszobában sem kerülte ki figyelmét.

Egyszer, midőn valamelyik tánczfigurában egymás mellett álltunk, francziául kérdezte Kik azok, a mellékszobában?

Bajnoki gróf s Leblanc kisasszony.

S az ott? — folytató észrevétlen intéssel az idegen ifjú óelé.

Nem tudom.

C’est facile a comprendre! könnyű ezt megérteni! — nevetett a kis menyecske, pil-lanatnyi gondolkozás után — tout ira bien; jó lesz minden.

S evvel tovább röpült.

Nemsokára azután vége volt a cotillonnak; s inig a óáradt ifjúság elszélyedett a teremben s a mellékszobákban, Ágnes, az idegen ifjú oldalán, Lajoshoz és nejéhez közeledett, kik együtt suttogtak az egyik ablak mellett, mig én, nem távol tőlök Nelli kérdéseire feleltem; — ki halkan, rezgő hangon szólt : Lajos, báró Keresztessy kér, hogy megismertessem veled és kedves ángyommal.

Lajos vidám mosolylyal meghajtotta magát, s kezet nyújtott az idegennek; mig Pauline, üdvözlései közepette felém kacsin-gatott, mintha azt akarná velem megértetni: — Nem-de előre mondtam.

Nelli pedig, szinte kilesvén az idegen nevét, nagyra nyitotta szép sötét szemeit s aztán kérdezte: báró Keresztessy! hogy jött ez ide ?

Alkalmasint szekeren! — feleltem ne-vetve, s Ágneshez siettem, ki intett nekem.

Oh Kata! minő boldog vagyok! — sut-togta, mig pir szállt föl arczába, s szelid szemei sugároztak. — Minden jól van, s a búnak vége örökre!

Kezét szorítottam, de nem jutottam szóhoz, mert anyám jött, s Ágnes karját az övére helyhezvén,mig kedves arczán az öröm és megelégedés jeleit olvastam, távozott vele, s báró Keresztessyvel a kis mellékszoba felé.

Miről folyt ott a tanácskozás, nem volt nehéz kitalálni ; s midőn egy óranegyed múlva vacsorához ültünk, gróf Bajnoki a há-ziasszony jobbján foglalt helyet, mig báró Keresztessy Ágnes mellé ült.

Alig kezdettek az egészségivások, s gróf Bajnoki fölkelt s mély hangon szólt :

Legyen szabad poharat emelnem az újonnan eljegyzett fiatal pár egészségére : Éljen Kovács Agnes, az én kedves fogadott leányom, s jegyese, báró Keresztessy Ödön!

S az ablakok reszkedtek a szűnni nem akaró éljenektől, mig Ágnes és fiatal jegyese, az egyik lesütött szemekkel, s a szemérem pírjával gyöngéd arczáin, a másik szerelem és boldogságtól ragyogó vonásokkal, újra s újra meghajtották magukat.

Hajnalkor, magyaros reggeli után, melyben a korhelyleves el nem Ion feledve , a vendégek távoztak, kivéve gróf Bajnokit és kísérőit, kik Lajos és Pauline kérésére, ve-lünk együtt náluk maradtak.

Képzelhetni, hogy bár a mulatságot mindenki sikerültnek találta, még is mind-nyájan örültünk, mikor végre az utolsó koesi elrobogott; mert annyi volt mit megtudni s miről beszélni vágytunk, miként alig vártuk hogy magunkban lehessünk.

Mindenki pár órára lepihent; de mi nő-vérek, kik egy szobában voltunk szállva, nem sokat aludtunk, s csodálkozással, kérdések-kel s öröm közt töltöttük az időt.

Ugylátszik jövendőbeli sógorunk sem járt jobban; mert mikor déltájban egyik a másik után elhagytuk szobánkat, Keresztessyt már a tornáczon találtuk, hol Lajossal s atyámmal pipázgatva járt föl s alá.

Nemsokára anyám s Leblanc kisaszszony is megjelentek — Pauline már régóta bajlódott a ház rendbehozásával — s mig az eljegyzett pár a kertnek árnyékos részében töltötte az időt ebédig, addig én a franczia kisasszonynyal együtt, a lúgosba lopóztam, mely közel a házhoz kínálkozott árnyával, s tőle megtudtam miként történt, hogy a dolgok egyszerre oly kedvező fordulatot vettek.

Leblanc kisasszony elbeszélte nekem ami következik.

Bajnoki gróf mint mondám már, Becs-ben időzött, midőn a grófné jónak látta nővéremet házától elűzni; s csak annyit irt férjének, hogy Ágnes, mielőtt falura költöz-nének, haza ment, pár hétre, családját meg-látogatni.

A gróf ezt annál természetesebbnek ta-lálta, mivel Ágnes már évek óta nem volt Debreczenben; csak mikor hónapok múltak el anélkül , hogy visszatérne, csodálkozni kezdett e hosszú távolléten; de a gróóné kérdéseire azt felelte, hogy szülei vonakodnak Őt újra elereszteni, s gróf Bajnoki, úgy is nemsokára haza térni szándékozván , leveleiben megszűnt e dologról szólni.

Azonban Keresztessy báró is fölment Bécsbe, még pedig kevés nappal Ágnes el-utazása után s még mielőtt Leblanc kisaszszony Debreczenből visszatérne.

Lóritól megtudta a derék franczianő, hogy búcsulátogatást tőn Bajnokiéknál, dehogy a grófné nem fogadta, úgy hogy az ifjú nem is sejtette Ágnes eltávolítását.

Becsben egy vendéglőben lakván Baj-noki gróffal, a két férfiú sokat volt együtt; s Keresztessy végre megvallotta barátjának: hogy Ágnest szereti, s szándéka őt nőül venni; hozzá tevén, hogy bútorok készítése végett időzik Bécsben, mert falun is Pesten is lakását átalakítni szeretné, mielőtt Ágnest ezekbe bévezetné.

Gróf Bajnoki, ki Lóri és fogadott leánya közt valóban alig tett különbséget, szivéből örült e nyilatkozatnak, mert derék ifjúnak ismerte Kerésztessyt s hitte, hogy Ágnes boldogsága e házasság által megalapítva leend.

Azonban mindkettejük teendői Bécsben több időt vettek igénybe mintsem gondolták volna, s igy a visszautazás Magyarországra mindig újra meg újra elhalasztatott, nagy boszuságára Keresztessynek , ki alig várta a pillanatot, hol Ágnessel ismét találkozzék, s a szeretett leány beegyezését megnyerhesse.kinek szivében egy-egy futó pillantást vetni a sors már megengedte a boldog ifjúnak.

Tudta Bajnokitól, hogy Ágnes látogatást tett szülőinél; de a gróf megirta nejének, hogy szeretné, ha Ágnes visszatérne hozzá mielőtt hazaérkezik, s azért mindketten azt hitték, hogy bizonyosan otthon kapják, midőn végre visszatérhetnek falura.

E levélre sokáig késett a felelet, s midőn végre a grófné irt, mindenről szólt, csak Ágnest nem említette, mit Bajnoki feledékenységnek tulajdonított.

Egy reggel, midőn Keresztessy épen a gróf szobájában volt, s mindketten örvendve arról beszélgettek, hogy végre reményük van, hogy Bécset pár nap múlva elhagy-hatják, Bajnoki komornyikja belépett, láto-gatási jegygyei kezében, s azt jelentette, hogy egy idegen úr beszélni akarna a gróffal.

Bajnoki megnézte a jegyet, melyen a következőket olvasta.

Le Comte Alvarez Mendozza

Grand d' Espagne.

Ah! — kiáltott föl azután — Mendozza itt Becsben? tüstént be kell vezetni János.— Aztán Keresztessyhez fordulván folytatá — fiatal spanyol, kit gyakran láttunk Párisban: igen kellemetes, derék, s amellett dúsgazdag ember, ki Párisban furorét csinált.

E pillanatban belépett a gróf, kit Baj-noki a legszívesebben üdvözlött, s Keresztessvvel megismertetett.

A társalgás darabig folyt a három férfiú közt, de az ifjú spanyol kissé elfogultnak lát-szott, s végre halk hangon kérdezte Bajnokitól, váljon nem szólhatna-e vele pár perczig négy szem közt?

Keresztessy, inkább gyanította mint értette e kérdést; fölkelt tehát, s mondván, hogy a városba kell mennie, elhagyta a szobát.

A beszélgetésnek a két férfiú közt, mely elég hosszasan tartott, csak eredményét tu-dom, s ez az volt, hogy az ifjú spanyol grand, megkérte Bajnokitól leánya kezét, saját s édes anyja nevében — atyja rég meghaltmár — átadván a grófnak egy, anyja által irt levelet, melyben ez egyetlen fia kérését ismételte.

Későbben megtudtam Ágnestől, hogy Lóri és az ifjú spanyol, már párisi mulatások alkalmával tisztában voltak afölött, hogy szeretik egymást, de hogy Mendozza csak akkor akarta kezét ünnepélyesen megkérni szüleitől, ha anyja beegyezését bírja, még pedig Írásban; mert az öreg grófnét annyira szerette s tisztelte, miként ily fontos lépést csak jóváhagyása által bátorítva vélte tehetni; s Lórit sem akarta annak kitenni, hogy ne legyen nyitott karokkal fogadott menye az öreg asszonynak.

De alig volt a dolog tisztába hozva Mendozza grófnéval, ki egyelőre nem igen örült a gondolatnak, hogy idegen ajkú höl-gyet fogadjon házához mint leányát, s az ifjú spanyol nem tűrt többé halasztást, s épen útban volt Magyarországra, Bajnokiéhoz, midőn Bécsben a gróf nevét olvasta az újságban, s igy megtudván, hogy vele egyvárosban van, pillanatig sem késett őt fölkeresni.

Bajnoki gróf, bár sokkal jobban szerette volna ha egyetlen leánya magyarhoz megy férjhez, még is a tett ajánlatot olyannak ta-lálta, hogy efölött csak gyermeke hajlama határozhat; mert ez egy ellenvetésen kívül, nem igen lehetett e kérő ellen kifogása. Párisban gyakran látta az ifjút s megszerette, anélkül hogy eszébe jött volna, hogy közte s Lóri közt szerelemről lehetne szó. A ta-pasztalás mutatja, mikép a jó Bajnoki nem az első atya, ki ilynemű vakságban sinlődik.

Nemsokára ezután a három férfiú, azaz Bajnoki, Keresztessy és Mendozza elhagyták Bécset, még pedig együtt; s igen kellemes út után, mely alatt a két fiatal ember közt barátsági viszony köttetett, megérkeztek Bajnoki kastélyába, nem kis meglepetésökre a grófnénak s leányának, kiknek Bajnoki nem irt semmit, sem a Keresztessy, s még kevésbbé a Mendozza által tett lépésekről.

Lóri, midőn ráismert a fiatal spanyolra,kipirult mint a reggeli hajnal, s oly zavarba jött, hogy atyja első pillantásra látta, miként állnak itt a dolgok.

De hiába keresték szemei Ágnest; s mig Keresztessy nyugtalanul nézett körül, a gróf kérdést tett e részben nejénél.

Es most, ha nem is egyszerre, de las-sanként kisült az egész dolog.

A gróf midőn végre mindent megtudott, annyira felindult, hogy Leblanc kisasszony, ki tizenkét év óta volt házánál, azt állította, mikép a közönségesen nyugott férfiút, még egyszer sem látta ily állapotban.

Azt akarta, hogy a grófné tüstént maga induljon Debreczenbe Ágnes után; s a nő ki már is bánni kezdte cselekvését, s ki most, éles szemmel olvasván Lóri s Mendozza vo-násaiban, azon meggyőződésre jutott, hogy leánya részéről is hajótörést szenvedtek volna tervei, Keresztessyre nézve, kész lett volna akaratját teljesítni; ha Leblanc kisasszony — kit Bajnokiék családtagként szerettek s tiszteltek — nem figyelmeztette volna mindCsal délet. I.kettőt arra, hogy a grófné jelenléte most Lóri mellett szükséges.

Elég hosszas vitatkozás után végre az lön elhatározva, hogy a gróf Leblanc kisaszszonynyal együtt, fog Debreczenbe utazni; s midőn Keresztessy, kinek Bajnoki, bár a legkímélyesebben, megfejtette a dolog valódi állását, erről értesítve Ion, nem nyugodott mig ő is csatlakoztatott az utazókhoz, állítván hogy legjobban szereti, ha személyesen megkérheti Ágnes kezét, szüleitől.

Debreczenbe érkezvén, mindhárman hozzánk siettek : de a cselédek által megtudván hol vagyunk, Keresztessy, ki alig várta, hogy nővéremmel találkozhassék , nem tágított, mig még az nap ki nem rándultak Lajosékhoz.

Azonban atyám, habár gróf Bajnoki iránt a legudvariasabban nyilatkozott, anynyira meg volt sértve a grófné kiméltelensége által, hogy őt kibékíteni nem volt könvnyü föladat; s ha anyám közbe nem jő, alig ha ez oly hamar sikerült volna.

De áldott jó anyám olyan volt, mint a béke angyala; a hol ő megjelent, ott nem-sokára vége lön minden vitatkozásnak s el-lenségeskedésnek; most is a kedélyek ellen-állni nem tudtak békítő befolyásának, s a legközelebbi múlt felejtve lön.

XII.

Mintha csak ideérkeztemet várta volna a tél , hogy egész zordonságában beálljon, másnap reggel minden vastag hóréteg által volt ellepve , s még folytonosan hulltak le a fehér lágy hópelyhek a szürke felhőkből, melyek mindenfelé tornyosultak. Oly sűrűn esett a hó, hogy minden közlekedés úgyszólván el volt zárva, s még Lajosék sem jöhettek be hozzánk, bár épen az napra

— tudván megérkezésemet — Ígérkeztek volt anyámhoz.

így történt, hogy este egyedül ültünk az ebédlőben — azon hézagban, hol gyer-mekkoromban oly számosán szoktunk egy-begyűlni — s beszélgetvén a múltról, örömeivel és fájdalmaival, olykor elhallgatván

— töltöttük az időt.

Minden csendes volt körülöttünk, mégcsendesebb a szokottnál, mert a magas hóré-teg künn az utczán, eltompitotta a gyéren elhaladóknak lépteit, vagy egy-egy elkésett szekérnek robogását.

Ismét beállt köztünk egyike azon szün-időknek, hol mindketten gondolatinkba merülve, elhallgattunk; mig ujjaink gépileg folytatták a könnyű munkát, melylyel el valánk foglalva; csak az ószerü óra a fiókosládán látszott élni e csendes szobában, és meg nem szüntette halk ütéseit, mint az öreg nők, kik szeretnek folytonosan ide s tova tipegni a házban.

Egyszerre valami halk nesz ébresztett föl elmerültségemből — mintha valaki nehéz léptekkel vonzódván el ablakaink alatt a havas fajárdán — s aztán kopogtatna kapunkon.

Füleltem — de most minden csendes volt.

Hallottál valamit? —kérdezte jó anyám, — ugytetszett nekem mintha fülelnél.

Kopogtatást véltem hallani kapunkon

—csitt — ismét kopogtak — bár igen igen halkan.

Mindketten az ablakhoz léptünk s hall-gatóztunk — darabig minden csendes maradt, aztán ismét halk kopogtatás hangzott át az éjen.

Anyám csengetett, s pár perez múlva az öreg Boris lépett a szobába.

Be van már zárva a kapu? —kérdezte jó anyám.

Be ám, tens asszony — felelt Boris — Jancsi már szürkületkor reáfordította a kulcsot.

Valaki kopogtat — meg kell nézni, kicsoda s mit akar?

Bizonyosan valami vásott utczagyerkőcze,ki tréfából háborgat bennünket — kijöhetne ily későn ily borzasztó időben; — nem volna először, hogy igy rászednek bennünket ezek a rósz kölykök.

Meg lehet; de meg kell nézni — mert háromszor kopogtak egymásután.

Háromszor, — ismételte Boris, mintegymegijedve. — Isten légy irgalmas — csak nem valami rósz jel — —

Ej Boris Boris — ne legyen épen oly babonás — szólt közbe jó anyám, kissé békétlenül — siessen inkább a kaput kinyitni, s ne várakoztassa oly sokáig azt, a ki kopogott.

Boris főcsóválva hagyta el a szobát, aztán némi szünet után, éles sikoltása hangzott a házon keresztül.

Jézus! mi lehet ez? — kiáltott föl anyám Boris után sietve, mig én követtem léptéit.

Künn a kapu alatt állt Boris, halványan, tágra nyitott szemekkel s összekulcsolt kezekkel; s előtte, a félig nyitott kapuhoz támaszkodva, egy női alak, annyira ellepve a hótól, mintha fehér lepedőbe volna burkolva, kis gyermekkel karján, s halálos kimerültség kifejezésével, keskeny, hófehér, majdnem átlátszó arczán.

Mi történt Boris? — kérdezte anyámhirtelen — ki ez — — Oh irgalmas Isten — Nina!

Ha föl nem fogom karjaimba, szegény-anyám a földre rogyott volna, mig a halvány alak a kapunál fölsikoltott : Anyám! oh anyám! s térdre esett, száraz jobbját feléje nyújtotta, mig a ballal kebelére szorította gyermekét.

E pillanatban Jancsi és a szolgáló futva jöttek a konyhából; segítségökkel anyámat az ebédlőbe vittük s a pamlagra fektettük, szegény Ninát, ki a kimerültségtől s hidegtől majdnem elájult, fölemeltük és a meleg szobába vezettük, hol pár perez múlva anyja karjai közt volt, mig Boris kis leánykáját ápolgatta s melegítette.

Letettem toliamat, mert ezen első órák leirása oly . föladat, mely csekély erőmet s tehetségemet túlhaladja.

Mennyi kérdés mindkét részről —mennyi szomorú, szívrepesztő folvilágosítás! Nina sorsa azon pillanat óta, melyben bennünket elhagyott, puszta irlap volt előttünk — ő pedig azóta nem hallott rólunk semmit.

Csak most tudta meg atyánk halálát — s bár minő óvatosan s kimélyesen szóltunk arról, még is szegény Nina gyanította — és minő fájdalommal — hogy ő volt tulajdonképen annak oka.

Az én szomorú sorsomról sem volt fogalma, és minden erőmre volt szükségem, hogy legyőzzem kínomat, mikor szegény nővérem Loránffy után tudakozódott.

Es ő, Nina, — hogyan és kivel hagyta el az atyai házat — Debreczent ? hol volt — mivé lett e hosszú három év alatt?

Kivel? — Oh! ki jöhetett volna azon gondolatra! — Egy fiatal szinészszel, tagjával a társaságnak, mely épen elszöktetése napján adta városunkban utolsó előadását.

Hogyan ismerkedett meg e könnyelmű ifjúval — miként tudott vele találkozni — s mi által birhatta ezen ember a fiatal leánytarra, hogy érette szüleit, családját, állását, mindent elhagyjon? — ezt nem tüstént, hanem csak lassanként részint megtudtuk Ninától, részint gyanítottuk.

Látván halálos kimerültségét, nem akartuk őt kérdésekkel elhalmozni; és ezen első est után egészsége oly hirtelen indult romlásnak, ereje oly hamar fogyott, hogy csak részenkint, s hosszú szünidőktől félbeszakíttatva, tudtuk meg tőle halvány körvonalokban az utolsó három évnek szomorú eseményeit.

Említettem már, hogy Nina valódi szen-vedéllyel szerette a szini előadásokat, s a mikor csak tehette azon volt, hogy azokon jelen lehessen.

Ama társaságban, mely három évvel ezelőtt Debreczenben mulatott, csinos és ügyes fiatal ember játszotta az első szerelmes szerepeit , kinek neve a szinházlapokon másként hangzott ugyan, de a ki egy igen jó és régi magyar nemes családnak, érdemeden tagja volt.

Midőn szülei, kik falun éltek, őt jogászi tanulmányai végett Pestre küldötték, az ifjú ott rósz társaságba került, játszani kezdett s dorbézolni, s avval végezte be jogászi pá-lyafutását , hogy egyikével azon magyar vándorszinész-társaságnak — csatlakozott, melyek egyszer az egyik, egyszer a másik városban vagy helységben ütötték föl sátorukat; s mivel nevét mással cserélte föl, szülei csak számos év után tudták meg hová lett, geniális, de könnyelmű és jellemtelen fiuk.

Az ifjú, ki valóban sok tehetséggel birt, nemsokára kegyencze Ion a közönségnek — vagy jobban mondva közönségeknek, miben talán igen kedvező külsejének is némi része lehetett.

Debreczenbe jővén társaságával, ott nemsokára előadásai alkalmával, figyelmét magára vonta egy fiatal leány, ki valódi ihletséggel hallgatta ügyes, de kissé túlzott s olykor nem a legjobb ízlésű játékát.

Azon pillanattól fogva szemei mindig keresték e szép leányt, midőn a színpadralépett; s ha ott látta valamelyik pádon, játéka elevenebb, melegebb volt a szokottnál, szemei rajta függöttek, s szerepe legszebb, leghatásosabb részei mindig mintegy hozzá voltak intézve.

Szükség-e mondanom, hogy azon szép leány Nina volt? s hogy ártatlan, de igen fogékony szive nemsokára magába kezdte színi a mérget, melynek káros hatását még növelte a szegény leánynak határtalan hiúsága.

Ha a dolog tovább nem megy, az idő talán kiirtotta volna Nina szivéből e leginkább hiúság által táplált érzést; de az ifjú szinész a szinpadon kivül is magára tudta vonni a tapasztalatlan leány figyelmét.

Valahányszor Nina elhagyta a házat, az ifjú szinészszel találkozott, ki őt messziről követte s úgy intézte a dolgot, hogy jelenléte másnak föl nem tűnt.

Ha kinézett az ablakon, szemei ismét az ifjúéval találkoztak, ki ugylátszik, számtalanszor ment el napjában házunk előtt.

Végre mikor Nina egy este a kertben időzött, egyszerre a fiatal szinész jól ismert hangja ébresztette őt föl álmaiból, s mikor föltekintett, e regényes álmok tárgya előtte állt, csak alacsony sövény által elválasztva tőle.

Az ifjúnak sikerült a szomszédságban lakást kibérelni — s ez óra óta Nina veszve volt.

Mi történt tovább, könnyű kitalálni. Az ifjú esdekelt, a tapasztalatlan leány először tagadólag felelt, de napról napra inkább megengesztelődött; s a dolognak szomorú vége az Ion, hogy midőn a szintársulat elhagyta Debreczent, az ifjúnak sikerűit Ninát arra birni, hogy kövesse őt, s Kecskeméten, hova a társulat Debreczenből ment, keljen össze vele.

De alig érte el a czélt, mely után törekedett, alig volt férje azon nőnek, kit imádni vélt, midőn a költészet elrepült, s igen egyszerű, sőt több mint egyszerű prosának engedte át helyét. Nina át kezdte látni, hogyfiatal férje színpadon sokkal szeretetreméltóbb, mint azon szűk és szegényes szobácskábán, melyből most egész lakása állt.

Az ifjú lassanként visszatért azon konynyelmű, laza életmódhoz, melyhez évek óta szokott; nem egyszer csak reggelfelé s holt részegen tért vissza lakába; s ha Nina másnap szemrehányást, tett , feleletül szemébe kaczagott.

Végre azt találta, miként háztartása, mióta nős, igen sokba kerül, s hogy jó lesz ha neje is fölhágy a henye élettel, s valamit szerez a házhoz; s látván, hogy Ninának sok tehetsége van a színészetre, föllépésre kényszerítette.

így múlt el két év, melyek alatt az ifjú mindég mélyebben s mélyebben sülyedt, mig Nina, mindennap inkább érezvén a kehelynek keserűségét, melyet maga magának töltött, gépileg folytatá pályáját, és szerepelt, énekelt, tánczolt — mig szíve vérzett és szeme kónyezett.

Végre gyermeke született — s a szegény fiatal no annyit szenvedett, s elhagyatva könnyelmű férje által, annyira kifogyott erejéből, hogy többé nem birt föllépni.

Ez volt nyugalmának halálcsapása, — mert boldogságának rég nem maradt többé nyoma.

Könnyelműségtől a szívtelenségig rövid az ut s könnyen átléphető. Mióta Nina nem szerezhetett többé semmit, férje benne csak terhet látott, s ezt keservesen éreztette vele.

Magaviseleté napról napra durvább Ion, s végre a vadság legutolsó fokát érte el. Mig ő maga a vendéglőben ebédelve s mulatva, jól élt, s pénzét borért, zenéért dobta ki, addig neje, gyermeke olykor majdnem éhen haltak; s ha a szegény nő legkisebb panaszt hallatott, nem egyszer tettleg boszúlta meg magát rajta.

Végre egy este nem jött haza.

Ez nem tűnt föl Ninának, mert nem először történt; de mikor másnap s harmadnap sem látta férjét, a színigazgatóhoz ment, s tudakozódott felőle.

Ott tudta meg, hogy férje, összeveszvén az igazgatóval, elhagyta a társaságot s elment — Isten tudja hová.

E borzasztó hírre a szegény fiatal nő összeroskadt, s pár perezre elvesztette öntudatát. Midőn magához jött, az igazgató nejét látta maga mellett, ki ezelőtt is mindig nyájas szívességgel bánt Ninával, s nem egyszer segített rajta, ha színi pályáján erőn túli nehézségekkel volt kénytelen küzdeni.

A jószivü no, látván Nina kimerültségét, egy pohár jó régi borral kínálta meg, s később egy tányér meleg levessel, s nem tágított, mig a szegény menyecske ezeket el nem költötte. Aztán ismervén némileg Nina körülményeit s múltját, bár nem tudta családjának nevét, azon tanácsot adta neki : térjen vissza minélelébb, gyermekével együtt szüleihez, kik bizonyosan megbocsátandják irányukban elkövetett bűnét.

Nina engedett e tanácsnak, de kénytelen volt bevallani, hogy alig bir pár garassal, s azért nincs módjában a hosszú utat Nagyváradról Debreczenig — mert a társaság épen az előbbi városban időzött — főleg most a tél elején, megtenni, sőt azt sem tudja miből éljen ő s gyermeke.

Az igazgatónő erre azt felelte, hogy egyelőre menjen haza, adjon el férje és tulajdon ruháiból annyit amennyit csak lehet s várja be üzenetét vagy személyes megjelenését.

Nina engedelmeskedett, mint a gyermek; s harmadnapra az igazgatónő csakugyan benyitván hozzá, átadott neki húsz forintot, melyeket a társaság tagjai közt számára összegyűjtött, s egy jó csomó utravaló eledelt, mely sült húsból, sódarból és kenyérből állt. Aztán azt mondta Ninának, hogy másnap reggel fuvaros indul Nagyváradról Debreczenbe, kivel kicsinálta, hogy tiz forintért el fogja őt Debreczenbe vinni, s útközben gondját viselni.

Nina nyakába borúit a becsületes nonek, s szíve mélyéből megköszönte jóságát. Másnap hajnalban pedig útnak indult Debreczenbe, hová, pár órával házunknáli megjelenése előtt, meg is érkezett, de halálosan kimerülve, és súlyos betegségnek csirájával keblében.

Nina betegsége hosszú volt és veszedelmes; hónapok teltek el, anélkül, hogy csak szó is lehetett volna arról, hogy a házat, vagy csak szobáját is elhagyhassa.

Megérkezett a tavasz, és jó anyám úgy mint én, még mindig Debreczenben voltunk. Végre a nyár melegével egy kis erő látszott visszatérni Nina tagjaiba; és julius közepén legalább annyira helyreállt ereje, hogy kényelmes utazóhintóban megtehette az utat Mező-Baktáig, hová őt elvinni, s kis leánykájával együtt, végkép nálam tartani, rég föltett szándékom volt.

így tehát én, ki a tél jegei közt egyedűl hagytam el férjem ősi birtokát, most, a nyár levelei s virágai által üdvözölve, egész kis családdal tértem vissza házamba.

Igaz, életem napfénye lenyugodott örökre férjem halálával; de igy holdvilága legalább ki nem maradt, s szelid fényével árasztotta el életem sötét ösvényét!

Nina, a szegény vándor, nálam csendes magányos honra talált, hol sorsának keserűségét felejthette — mennyire ez a lehetőség határaiban volt; leánya pedig, a kedves, oh minő kedves kft Anna , bennem második anyát nyert — mert első pillanattól fogva szivem annyira vonzódott e sze-gény kis gyermekhez, hogy alig hiszem, hogy jobban szerethetném ha saját gyermekem volna.

De a szegény fiatal nő, soha vissza nem nyerte egészségét s erejét. Olyan maradt mindig mint a melegházban felnőtt növény, mely nem bir a külső lég hatásával megküzdeni.

Hat évig élt nálam, csendesen, anyagi gond és baj nélkül — aztán karjaink közt szenderedett át, fájdalom és kínos küzdés nélkül, azon jobb életbe, hol nem fogunk többé kényeket hullatni; s utolsó lehelletével reám bizta gyermekét. XIII.

Tiz év múlt el azon nap óta, hol Nina tőlünk elvált; s mielőtt búcsút vennék e lapoktól, melyekkel magányos óráimban évek óta foglalatoskodtam, hadd tekintsek még egyszer körül családomban.

Lajos és Pauline még mindig oly boldogok, mint házasságuk kezdetén voltak; s bár testvérem fürtjei ritkultak, s nagyban őszülnek, és sógorném sötét hajzatában is nem egy fehér szál csillámlik már, még is mindig szeretik egymást, mint húsz évvel ezelőtt — s nem szégyenük azt a világ előtt be is vallani.

Legidősb fiuk már nagy, szálas legény, ki a gazdaságban atyjának jobb keze, bálokban pedig és egyéb mulatságokban, a fiatal tánczosnők kegyencze ; míg a kisebbmost Pesten jogászkodik, s nem egyszer berohanást tesz csendes háztartásomba, midőn tanulmányai, melyeket szorgalommal folytat, némi szünidőt engednek.

Nagyobbik leányuk Luiza, jegyben jár, csinos és derék fiatal emberrel, mig a második épen most lép a világba, s a harmadik, a kis Paulina — köztünk mondva, Lajos kegyencze — még tanulással s kötőpálczáival bajlódik.

Gábor és felesége, az egykor oly csinos és most is még jól kinéző Rózsi, igen boldog és nyugodt életet élnek, s annyi gyermekkel bírnak, hogy elé sem tudnám az egész sereget sorolni.

Gáborból ügyes és szorgalmatos gazda lett, ki valamit félre is tesz számos családja számára; Rózsiból pedig kissé széles és piros, de tevékeny és minden fillérre ügyelő gazdasszony; ki nagyon szereti gyermekeit, de nem átalja olykor pár jól alkalmazott ütleggel rendet csinálni a gyermekseregben, mely körűlte zajong, s kiről a megyébenmindenki azt szokta mondani hogy csakugyan derék asszony.

Ágnesnek csak egy fia s egyetlen leánya van; adott ugyan az Isten többet is — de el is vette ismét; — és szelíd nővérem, derék férjével együtt, nem egy tűzpróbán ment keresztül az utolsó évtized alatt. Fia most utazik régi nevelőjével a külföldön; leánya pedig múlt télen mutathatott be a pesti társaságban — s már is számos kérővel bir — de kik közt szive nem választott még.

Tamásfalviék igen jól bírják magukat, s megelégedettek magukkal, gyermekeikkel és sorsukkal — bár olykor boldogságuk kissé viharos; — no de eső és mennydörgés után, mindig újra kisüt a nap, és úgy — sebaj !

Tamásfalvi még mindig csinos ember Nelli most talán szebb mint leány korában volt; s valóban kedves látvány, mikor jól rendezett udvarházukból kiindul az egész cavalcade — mert Nelli most is csak úgy lovagol mint ezelőtt. — Elől a családapa és anya tükörsima paripákon , s utánok öt fiú, s egy kis hamis leány, mindenfele borzas ponykon és parasztlovacskákon — cse-vegve és nevetve — olykor veszekedve is; mert az egész család kissé heves véralkattal bir.

Es most, e kis körút után, visszatérek saját csendes lakomba, hol csak olykor, midőn családom tagjai ott összegyűlnek, pezseg zajosabb élet.

Ott ül kedves jó anyám, kényelmes kar-székében az ablak mellett, honnan az egész vidéket áttekintheti; hófehér hajjal, s kissé reszkető kezekkel, de még ép és egészséges — oh! tartsa meg az Isten őt még sok, sok évig igy — ez mindennapi, legforróbb imám!

Mellette Anna, kedves fogadott leányom áll , kis látcsővel kezében, melylyel mindjárt, mindjárt kitekint a hegyről lekanyaruló országútra — s aztán fejét rázogatva anyámhoz fordul és szól:

Még mind nem jő, nagyanyám!

Mire a jó nagyanya szelid mosolylyal felel : Hiszen még nem is jöhet gyermekem; csak most ütötte el a tizenegyet, s egy óra előtt lehetetlen, hogy itt legyen.

Kit vár oly nyugtalanul e kis leány?

— szakasztott képe boldogult anyjának, csakhogy még szebb s úgyszólván átszellemült.

Jegyesét! — igen, jegyesét; bárcsak holnap töltendi be tizenhetedik évét.

Hamar, igen hamar rakja fészkét e kis madár — de szerencsémre gyámanyja szárnyai alatt; mert a jó Isten úgy akarta, hogy jegyese épen Loránffynak legközelebbi rokona legyen, kire halálom után, jószágainak legtetemesb része száll; s igy, az ifjú nem bírván szép lakhelylyel, a fiatal pár nálam ütendi föl sátorát.

Anyám — anyám! szekér jő! — ez ő

— ez ő! kiált föl most Anna, nyakamba bo-rulván, s aztán kirepülvén a szobából.

Jó anyám szelíd mosolylyal néz utána — s én elrakom íróeszközömet — mert pár napig nem igen lesz nyugodt órám — s aztán úgy is mindent elmondtam, mit elmondani szándékoztam.

Isten veled tehát jó olvasó!

Vége.