TOILETTE-TITKOK.

A házmester-kisasszony a tükör előtt ült és puderezte magát. Az ablakon, mely a kapu alá nyilt, vajmi kevés világosság szürődött a szobába, de a kisasszony a homályban is elég jól boldogult. A puderezéshez különben is nem világosság kell, hanem puder, szokta Weber papa mondani.

Hirtelen beszélgetést hallott. Megismerte a Korniss Géza hangját.

- Házmesterné, nincs egy kis fekete tintája?

- Fekete? azt hiszem, a mienk lila.

- De nekem fekete tinta kellene.

A házmester-kisasszony hamarosan begombolta a bluzát és átment a másik szobába. Korniss Géza elvörösödött, mikor meglátta. Ahogy a nyitott ajtóban állott, az első pillanatban hátra­lépett, mintha menekülni akarna. De az ajkán már kiszökött a dadogó beszéd.

- Azt hittem, már elment az akadémiára.

A leány minden zavar nélkül ment hozzá közelebb.

- Csak tizkor van órám. Miért nem jön be egy kicsit?

- Szaplonczay vár odaát.

- Neki kell a tinta?

- Neki. Azaz... igen.

- Irni akar?

- Azt hiszem, Angela kisasszony.

- Korniss, maga most hazudik.

- Miért gondolja? - kérdezte a fiatal ember és nevetni próbált.

- Mert verseket lila tintával is lehet irni.

- Verseket. De hátha pályázatra akar valamit letisztázni.

- Az nem volna olyan sietős. Még a vers se volna olyan sietős. Tudok poétákat, akik meg­tart­ják a fejükbe a friss verset és akár hetekig se irják le. Megmondjam, hogy mire kell maguk­nak a fekete tinta?

Erőltetve nevetett a fiatal ember:

- Kiváncsi vagyok.

- Maguk gálázni akarnak. A cipőjük azonban csöppet sem titoktartó s az első lépésnél elárulná, hogy milyen szine van a - harisnyájuknak. Kérem, ne rázza a fejét. Fogadok ma­gával, hogy én meghozatom azt a fekete tintát és holnap meg fogom ismerni a harisnyájukon.

El se nevette magát a kis házmester-leány, ahogy ezeket a fiatal embernek szemébe mondotta. Csak a szeme csuszott le odáig, ahol Korniss Géza nagyon szerette volna hirtelen maga alá dugni a lábait, ha az ilyesmit állva is meg lehetne tennie. Kivörösödött arccal nézte ő maga is, hogy a harisnya fehérsége csakugyan nagyon indiszkrét módon ütközik ki a cipők kissé hiányos folytonosságán. No itt körülbelül hiábavaló minden dadogás. Mikor egy házmester-leány tulságosan őszinte akar lenni, akkor bizony napszinre tudja hurcolni a féltett toilette-titkokat. Mert ismeri őket, azért nőtt fel a házmesterkuckóban. Mit is ne tudnának odalenn a házmesterék lakásán?

A leány nem is várt feleletre. Egyenest az anyjához fordult:

- Add oda neki a suvikszot.

Aztán mosolyogva szólt Kornissnak:

- Máskor pedig ne szégyelje magát. Legalább előttem ne. Megesett az már velem is, hogy a harisnyámat kellett tönkretennem, mert a cipőm lyukas volt. Vigye a macska, miért vagyunk olyan szegények!

Kezet nyujtott a fiatal embernek és visszament a sötét szobába, hogy a maga toilettjét végez­ze. Korniss égő arccal bámult utána s csak akkor ocsudott fel, mikor az öreg házmesterné morogva nyomta kezébe a fénymázas skatulyát. Dadogva köszönte meg s valami ösztön kergette, hogy egy pillanatra bemenjen a leányhoz. De a házmesterné egy kicsit hangosan találta morogni:

- A lakást se fizetik s az ember még a subickot is pazarolja rájuk...

Korniss föleszmélt és gyorsan elsietett. Keresztül vágott az udvaron, ahol a házmester éppen akkor srófolta a gummi-csövet a viztartóra, hogy a sárga kövezetet tisztára öntözze. Egy szolgáló-leány trécselt az öreggel és ahogy meglátta Kornisst, sugva kérdezte a házmestertől:

- Hát ezek meddig fognak még a kávéházban lakni?

- No, nem sokáig. Nyárra mindig akad kávés, aki tönkre akar menni. Már kérdezősködtek a kávéház után. A jövő hónapban talán már kibérlik. Akkor aztán huss, elkotródhatik a két éhen­kórász.

A két éhenkórász, az természetesen Korniss meg Szaplonczay. Februárban költözködtek abba a játékszobába, melyet az üresen maradt kávéházi helyiségekből a házmester ideiglenes lakásnak rendezett be. A berendezés alatt nem kell valami nagy dolgot képzelni. Egyszerüen ugy volt, hogy a házmester januárban véletlenül benézett a kávéház sötét helyiségeibe s ugy találta, hogy az egyik játékszoba nem is olyan sötét. Az udvarról kap világosságot. S mivel a játékszobába valamikor kemencét is állitott a háziur, szükség esetén tehát füteni is lehetett, a házmester egyet gondolt. A háziur Arcoban tölti az egész telet s körülbelül megnyugodott már benne, hogy a kávéház télen át zárva legyen és semmi bért se hozzon. Ha most a házmester egy ágyat és egy divánt állit a játékszobába, meglehetős udvari szoba lesz belőle, még pedig butorozott. Asztal és szék szinte sok is van benne. Ilyenformán a háziur akár ne is tudjon róla, szegény diákoknak ki lehet adni a hónapos szobát, s ha időközben valami bolond pincérnek kedve jönne a kávéházra, a diákok szürét akármikor ki lehet tenni. Addig ellenben legalább a házmesternek hoz valamit a játékszoba. (Denique még a becsukott kávéházakban is legtöbbet ér a játékszoba).

A ház lakói mindig rá vannak szorulva a házmesterre, aki minden háztartásnak ismeri az apró toilette-titkait. A lakók tehát nem igen árulkodnak rá. Azonfelül a cselédségnek is megvannak a takarni való toilette-titkai és mindig keresi a jó viszonyt a házmesterrel, aki szemet tud hunyni, ha kapuzárás előtt, sőt után is rejtélyes alakok suhangatnak az udvaron és a folyo­sókon. A cselédség árulkodásától sem kell tehát tartani. Marad a házmester-család saját külön lelkiismerete, amely esetleg ágaskodni talál ellene, hogy a háziur háta mögött adassék bérbe bizonyos játékszoba. De a házmester-családnak az ilyen dologban nincsen külön lelkiisme­rete. Ez már az ő toilette-titka.

Mikor tehát a játékszoba zöld asztalai és könnyü nádszékei közé be volt állitva az ágy és a diván, a házmester ki akarta tenni a kapura a csalogató cédulát: „Itt egy butorozott udvari szoba két urnak azonnal kiadó. Külön bejárás”.

A véletlen azonban megkimélte ettől a fáradságtól.

Angéla kisasszony ugyanis meglátta a cédulát és megszólalt:

- Én tudnék két urat, aki azt a szobát kivenné.

- Kicsodák?

- Csak az egyiket ismerem. Az egyetemre jár és ujságot csinál. Találkozom vele néha a szini­tanoda udvarán. Jóravaló fiu és szegény. Ha szólnék neki, hogy jőjjön hozzánk lakni, okvetet­lenül eljönne. Azt hiszem, szeret egy kicsit. És sokat beszél egy barátjáról, akivel évek óta mindig együtt lakik.

A házmester azt gondolta, hogy egy szinitanodai növendéknek csak hasznára lehet, ha leköt magának egy ujságirót. Összetépte hát a cédulát s azt mondta:

- Jó lesz. Beszélj vele.

Harmadnap Korniss Géza már beköltözött Szaplonczay Ádámmal a játékszobába. Egy kis koffer, sok könyv, néhány nyaláb kézirat - ez volt az egész cók-mókjuk. A házmesterék nem is voltak tulságosan elragadtatva.

- Csigák ezek, - mondták Angéla kisasszonynak, ami házmester-nyelven azt teszi, hogy hátu­kon a házuk s ha sétálni mennek, annyi sem marad utánuk, ami a házbértartozást fedezné.

De Angéla kisasszony hamar elütötte a dolgot.

- Mondom, hogy az egyik szerelmes belém.

S ebben a házmester csakugyan garanciát látott. Mert először is a szerelmes ember nem szökős természetü, másodszor pedig ritkán marad ottan adós, ahol az ideálja megtudná.

Az uj lakók különben senkinek sem alkalmatlankodtak. Szaplonczay Ádám délelőtt látható lett az udvari ablaknál s a cselédek, akik leghamarabb tudnak meg mindent, nagy tisztelettel emlegették, hogy olyankor verseket ir. Szép, sugár, barna fiu volt, egy kicsit bujnyikos hajjal, mely szinte leereszkedett néhol a szeméig. A cigányosan sötét arcbőr még elevenebbnek mutatta a pirosságot, mely az arcát elöntötte. Szakállt nem viselt, de az erős bajsza férfiassá tette az egész fejet. S ebből a cigányfejből mély szemek lövelték a tüzet, ami sokszor egészen elkábitotta azokat a heves cselédleányokat, akik az emeleti gangról bámultak le rá.

- Micsoda szeme van! - suttogta olyik babonásan és mindenről meg tudott volna feledkezni, hogy tovább érezze magán annak a szemnek a tüzét. Hogy verseket ir, az is fokozta a varázst a cselédek világában. Mert sohasem vész ki a versek tisztelete, csak helyet cserél s most a várkisasszonyok magasságából odaköltözött a cselédleányok közé. Nagyon szeretik ott a verseket. A verseket és a katonaságot.

Délután Szaplonczay elment hazulról és csak későn este jött haza. Olyankor Korniss Géza foglalta el helyét az ablaknál és ő irt. De sokkal kevesebb volt a bámulója, sőt ilyenkor egy kis gunyolódás is végig nyelvelt a gangokon. Valahol kipattant, aztán mindenfelé mondogatták, hogy a két diáknak csak egy ablaka van és egy tintatartója, azért osztozkodnak ugy meg a napon, ha irni akarnak. Amiben volt is tán valami igazság. Az udvart azonban nem az igazság érdekelte, hanem a szép Szaplonczay, akivel Korniss Géza csöppet sem vetekedhetett. Az ilyen piszkos szőke haj, kicsit szeplős madárfej és nagyon is keskeny vállak nem igen szokták ingerelni az udvari hölgyek sziveit. És Korniss pipázni is szeretett irás közben.

Mig azonban az udvar kissé igazságtalanul mért a „csigák”-nak, ők ketten sok szeretettel fértek meg egymás mellett. Korniss volt a vigabb természetü és néha még erőltette is a vigsá­got, hogy Szaplonczay homlokáról elkergesse a felhőket. Szivesen is tette. Valami érzése volt, hogy neki missziója van a „bősz gentry” mellett, ahogy ő a poétát elkeresztelte. Önként meg­hajolt neki s a thurzói asztalos fia majdnem őszinte tisztelettel is nézett fel az elszegényedett gentry-ivadékhoz, akinek ugyan csak olyan rongyos a cipője, mint az övé, de nem kilincsel a nagy nevével, hanem versekkel akarja ujból bearanyozni a megkopott nevet. Éjszaka, amikor megbujt a divánon, (mert az ágyat mindjárt Szaplonczaynak engedte át), néha megszólalt:

- Ádám!

- Mit akarsz?

- Tudod, mi jutott az eszembe? Mi közönséges fráterek, ha egyszer valami nagy gondolat világossága ki is gyullad bennünk, ugy festünk vele, mint a tolvajlámpa. Előre világitunk, de vissza nem. Mit is mutogatnánk a világossággal ott hátul? Talán azt az asztalost, akinek például én köszönhetem, hogy a világon vagyok? Jobb azt eltakarni. De ha közületek sikerül egynek valami, az egészen más. Az ő világosságánál a világ visszalát a multba, az ősökig s egyszerre fölismeri az utódban az ősök nagyságát, az ősökben pedig az utód csiráját. Meglásd, ha egyszer valami nagy sikered lesz, az összes Szaplonczayak minden érdemét benned fogja megjutalmazni a világ.

- Ostobaság! - morogta Szaplonczay a dunyha alól.

- Nem ostobaság, - tüzelt tovább a másik. - És az eleven Szaplonczayak is mindjárt emlékezni fognak rád, csak egyszer mosolyogjon rád a siker.

- Vigye el az ördög, ahány eleven Szaplonczay van, - dohogott a poéta. Ha Janó volnék és üveges tót, talán vacsoráztam volna az este s az mégis többet ér.

Erre Korniss nem felelt.

- Különben mondok én neked valamit, Korniss. Megmutatom neked, hogy nem vagyok gentry, hanem kereskedő. Kerits nekem egy mézeskalácsost, akinek versek kellenek. Minden versért adjon egy mézeskalácsot és sohasem irok más verset, csak neki. Legalább tudni fogom, hogy a verseim „szivből jönnek és szivhez szólnak” - ahogy te szoktad irni.

- Ostobaság! - morogta most Korniss és fülére huzta a paplant. Ezen az éjszakán nem vitatkozott tovább, mert érezte, hogy Szaplonczay éhes. Ilyenkor pedig a gentry is csak ugy a gyomrával gondolkozik, mint a thurzói asztalos fia. Nem győz rajta más, legfölebb az álom. Tehát aludjunk.

Reggel Korniss mindig korábban kelt. (Nem hagyja a gentryt korábban kelni.) Felöltözködött és a tapétaajtón benyitott a sötét, hideg kávéházi helyiségbe. Ahogy az ajtók fölött, a nyár óta nem mosott keskeny ablakokon beszürődött a márciusi hajnal, lassankint el tudott igazodni a hatalmas lokalitásban. Az asztalokon egész piramisok emelkedtek a nádszékekből, a billiárd­asztalokon halommal hevertek az ujságtartók, a kassza emelvényén ott felejtettek egy likőrös üveget, de üresen, a konyha is tátogva meredt az üres kávéházra. Korniss mégis fanatikusan kutatta minden reggel, hogy nem talál-e valamelyik fiókban, a konyha valamelyik edényében valami eledelt. Olyanformán járta be a csukott kávéház minden zugát, mint Robinson a maga szigetét. De még csak egy kis elszáradt, egyszer már kifőzött teára se akadt. Elfőzik azt maguk a kávésok, ugy látszik.

- Utálatos kávéház - morogta nap-nap után.

A vége mindig az volt, hogy megint a könyveit kellett megdézsmálni. Kiböngészte, három­szor is megrostálta, melyiket nélkülözi legkönnyebben s aztán elindult vele az antikváriushoz. Mire Szaplonczay fölébredt, Korniss már valami harapni valót hozott neki, amit Szaplonczay elfogadott ugyan, de sok sürü szemrehányással.

- Megint hiányozni fog a nyomdaköltségből. Miért nyultál a könyvekhez?

Korniss zavartan dadogta:

- Megkapom a héten a Nagy Történet második kötetét s akkor ki lesz a nyomdaköltség. Különben csak két rossz regényt adtam el.

- Vigyázz, Korniss! Egyszer csak harangoztak a „Kritikai Szemlé”-nek s akkor fucss a magán­tanárságnak is.

Korniss ilyenkor elvörösödött. Az utolsó időben csakugyan sürün esett meg, hogy a nyomdát nem tudta kielégiteni. Rossz volt a saison, a könyvkiadók lustálkodtak s a „Kritikai Szemle” kevés könyvet kapott „szives megbeszélés végett.” Pedig a Korniss havi ujságjánál a könyvek nemcsak a thémát jelentették, hanem a nyomdaköltséget is. Ami könyv a hónap során össze­gyült, azt az antikvárius előzékenyen konvertálta s ennyiből a sovány ujságocska nyomda­költségének ki kellett telni. Jó hónapokban ki is telt. Kivált amióta a kiadók megcsinálták maguknak azt a kis axiomát, hogy: „a magyar közönség nem tud könyveket vásárolni, csináljunk tehát neki drága könyveket, amik már nem is könyvek, hanem fényüzés.” Azóta a publikum veszi részletfizetésre a luxuskönyveket, a „Kritikai Szemle” pedig egyetlen könyv­ben kapja meg néha az egész nyomdaköltségét. Mert Korniss kijárta magának, hogy a kiadók egy-egy reklámtárca fejében a legdrágább könyvekből is megküldték neki a birálati példányt. Ő pedig hűségesen irt mindegyikről s ha más nem, a kiadó mindig elolvasta a lapocskát. (No, a szerző is, de ez magától értetődik.)

Korniss nem igen büszkélkedett ezzel az ő rendszerével. Egy kicsit szégyelte is magát. De aztán kiöntötte egyszer a szivét Szaplonczay előtt:

- Nem teszem anyagi haszonért, most is tartozom a nyomdának. Az iróknak és a kiadóknak nincsen káruk belőle, mert az az egy példány, amit az antikváriustól is csak pénzért kell megvenni, nem teszi. Annyit megér nekik egy kedvező kritika, ha más nem is igen olvassa, csak ők. Nekem pedig használ a kollégáim és a professzoraim szemében. És megirhatom a gondolataimat, ismertté tehetem a nevemet. Mégis csak valami, hogy az ember szerkesztő. Ha letettem a tanári vizsgát, jó kifogásom van, hogy ne hagyjam magamat kinevezni akárhová, az isten háta mögé. Hiszen szerkesztő vagyok, akit a fővároshoz köt az ujságja. Ez hat a minisz­terre is, mert a szerkesztőt a miniszter is jobban respektálja, mint a tanárt. És végezetül az embernek nemesebb ambiciói is vannak, mint akármilyen nebulóknak prelegálni. Hátha kinövi magát a „Kritikai Szemle!” Hátha sulya lesz valamikor az én szavamnak!

Valami ábrándos fény gyult ki ilyenkor a Korniss szemében:

- Ha egykor az irodalmi és művészeti világ találkoznék az én szalonomban!

(Régebben ez a sóhajtás valamivel rövidebb volt. Akkor csak az irodalmi világról történt benne emlités. Közbeesik azonban az ismerkedés Angéla kisasszonynyal s az ő művészi jövője kedvéért Korniss lassankint átformálta szokott sóhajtását. Egy rendezett háztartásban ugyanis illő számolni a feleség igényeivel is. Korniss pedig a saját álmainak bővitett kiadásából nem tudta kifelejteni Angéla kisasszonyt sem.)

Szaplonczay különben jó ideig még zsörtölődőbb volt, ha a Korniss apró áldozatait nem tudta hamarosan meghálálni. Amitől legjobban irtózott, egy-egy versével nyakába vette a várost és megpróbálta, hogy valamelyik hetilapnál elhelyezze. De ritkán sikerült. Akinek az arcáról leolvassák a szerkesztők, hogy nem a puszta dicsőségért faragja a rimeket, attól nem is fogad­ják el a poémákat. Jó isten, a posta mindennap meghozza az ingyen verseket és bolondság volna az ilyen fölösleges portékáért pénzt kidobni. Szaplonczay ilyenkor még nagyobb áldozatra is elszánta magát és prózát irt. Valami kis tárcát vagy novellát, amiben nagyobb a kereslet és könnyebben lehet elhelyezni. Egy-egy néplap mindig akadt, amelyik néhány forintért megvegye és Szaplonczay két napig megvendégelhette barátját. A lelkiismeretét pedig ugy altatta el, hogy a népies tárca vagy novella alá valami álnevet irt.

A fordulat március második felében történt.

Korniss Gézának eszébe jutott, hogy a „Newton” irodalmi és művészeti intézet igazgatóját keresse fel bizonyos nagyobb kiadványok dolgában, melyeket az intézet mindig elfelejtett megküldeni a „Kritikai Szemlé”-nek. Délelőtt tiz óra volt s az utcákon már pajkosabban kez­dett futkározni a tavaszi napsugár. Mint a gyermekarcon egészséges álom után, tulelevenek voltak a szinek a város képén; az aranyozott cimtáblák szinte szikráztak a verőfényben és visszasugárzó fényük ott libegett a szomszédos házak falán, ablakán. Minden a hömpölygő emberáradatot tükrözte: a kirakatok táblái, az aszfaltból kiszivárgó nedvesség, a fiatal leányok ragyogó szemei. Csodálatos elevenség volt az utca morajlásában. Egy mesterinas hajadonfő­vel futott keresztül az utcán és fütyült. Az embernek az az érzése volt, hogy a visszaköltöző madarak csoportját vezeti az inas és a levegő egészen tele volt szárnyak suhogásával, madarak füttyével.

Korniss Géza maga is tavaszi érzésekkel sietett fel a Newton-palota lépcsőin.

- Hollá! - kiáltott rá egy öreges hang.

Hargitay állott előtte, az egyetemi tanár. Korniss egy kicsit lihegett, de mélységes megaláz­kodással tudakozódott a hires professzor egészsége felől.

- Csak megvagyok. No no. Hát maga mit keres itt?

- Az igazgató urral akarok beszélni.

- Irt talán valamit? Kiadó kellene?

- Oh... Az ujságom érdekében akarok vele beszélni. Hogy a kiadványokat küldjék meg, a birálati példányokat. Méltóságod, mint igazgatósági tag..

- Szólok neki, okvetlenül.

- Oh méltóságos uram...

- Holnap délután pedig jöjjön el az akadémia ülésére. Nagyon érdekes lesz. Felolvasom a jelentést a Huszár-pályázatról.

Korniss Gézának kigyult az arca. Hirtelen eszébe jutott valami és bátorságot vett magának egy indiszkrét kérdésre:-

- Kiadják a jutalmat?

- De mennyire! Van egy pompás pályamű. A „Heszperidák kertje”.

- A Hesz... pe... ridák...

Dadogva ismételte a szót Korniss. Mintha a Newton-palota hatalmas fala a hires freskókkal együtt leereszkednék a fejére, egy téveteg napsugár egyenest a szemének szöknék és megva­kitaná - egész testében megremegve támaszkodott a lépcsőkorlátnak. Szédült. A professzort nem is látta már. Mélyen a szivében pedig hirtelen ujjongani, harsonázni hallotta azt a kis örömet, amely a legcsüggedtebb szivekben is ott lappang.

Hargitay mosolygó gyanuval nézte:

- Na, Korniss! Csak nem maga irta a „Heszperidák kertjé”-t?

Korniss felocsudott.

- Sohasem irtam verseket! Nem is tudom, irnak-e még verseket. Semmit sem tudok. De ugy elkapott a szédülés.

- Vigyázzon magára - morogta az egyetemi tanár ur és öreges sietséggel tipegett el, mintha attól tartana, hogy az a szegény fiu az éhségtől esnék össze. Egy kicsit félt, hogy a találkozás áldozatot követelhetne tőle. És az egyetemi tanár ur egy kicsit fukar természetü volt. El is tipegett.

Korniss pedig a korlátfához támaszkodva, utána nézett, lelkendezve. Hargitay már eltünt a kapuhajlás alatt. Mintha valami látomás lett volna. Nyomában hétköznapi moraj, szürkeség. Az udvarról megint világosan hallszott a nyomdagépek zakatolása, az utcáról léptek kopo­gása, az emeletről ajtók csapkodása: - Korniss hirtelen maga fölé nézett. Az igazgatóhoz akart menni. De már nem megy. Mintha kilenc pajkos ördög szines pántlikákat vetett volna a nyakába és most hurrázva, sivitva vonszolná előre, ki a kapun. Gyi te, hopp lá! Hazafelé!

A szeme káprázott. Már csakugyan látta az ördögök pántlikáit a nyakában.

- Hopp lá!

Futva került ki az utcára. Egy konflis botorkált előtte. No, ezt ott hagyom a faképnél, ujjon­gott magában Korniss és futva elébe került. Száz lépésnyi távolságban egy világos tavaszi ruha ingerelte. Tizet olvasok és előtte járok - adta fel magának a leckét Korniss és csakhamar elhagyta a világos ruhát is. És egyre-kettőre meghaladt hosszu palotákat, háromra-négyre keresztülvágott egész sétatereket, már ott futott valahol a külvárosban. És ugy érezte, mintha a tavaszi zsendülés kikezdte volna a szivét, melyből csodálatos hevességgel nőttek ki a virágok. Egész kert reménységgel megrakodva érkezett a kapu alá.

Bekopogott a házmesterék ablakán:

- Angéla! Angéla kisasszony!

A házmesterné kiszólott az ajtón:

- Mit dörömböl? Angéla az akadémián van.

- Nem baj, lihegett Korniss, azért mégis vivát!

A házmesterné utána nézett, hogy mitől bolondult meg az az éhenkórász, de Korniss már eltünt a kávéház udvari bejárója mögött. Az ajtót majdnem betörte, ugy esett a Szaplonczay Ádám nyakába. És sirt és nyöszörgött, mint a bolond.

- Ádám!

Majdnem sikoltott.

- Ádám, te nagy férfiu vagy!

Szaplonczay megkapta a törékeny embert és a két kezét belevájta a keskeny vállaiba.

- Mi lelt téged, Korniss?

A kis szerkesztő most érezte csak a futás fáradtságát. Verejték szakadt a halovány homlokáról és a szeplői most sokkal erősebbeknek látszottak. Belekapaszkodott a Szaplonczay karjaiba, melyek leszoritották. Nagyon szeretett volna már beszélni és egy értelmes szót nem tudott kinyögni. Csak hebegett és fuldokolt a belső ujjongástól.

Megismételte:

- Ádám, te nagy férfiu vagy!

S kisvártatva kitört belőle a szerkesztő, az irodalomtörténész. Fáradtan lihegte:

- Az életrajzodat... és arcképet...

Szaplonczay maga is remegni kezdett. Valami homályos érzése támadt, hogy öröm érte. És már nem is ösztökélte olyan hevesen Kornisst, hogy beszéljen. Hátha az első szó lerontaná azt a gyönyörteljes érzést, mely most még megremegteti. Ugy maradtak összefonódva, mintha birkóznának, pedig már akkor ölelkeztek.

Korniss egy kicsit magához tért.

- Most találkoztam Hargitayval... Azt mondta, hogy a Huszár-pályázatnak kedvező az ered­ménye...

Szaplonczaynak elállt a lélegzete.

- Kedvező... És a dijat kiadják a „Heszperidák kertjé”-nek...

Abban a pillanatban kiszakitotta magát a Szaplonczay karjából. Soha, nem érzett könnyel­müség kapta el. Az Egyetemes Aesthetikát a kilencszáz oldalával s a kemény bőrkötésével együtt feldobta a levegőbe. Egy kötet lexikont utána. Három kötet vers is a plafond felé röpült. A Szaplonczay halomra rakott kéziratait csak az isten mentette meg, mert a Korniss szentségtelen kezei már azok után is nyultak. De hirtelen észbe kapott és lehajolt a szép, tiszta kéziratokra.

- Szentséges versek... Az Ádám szülöttei...

A másik pillanatban szinte borzalommal suttogta.

- Ezer forint a jutalom! Ezer forint!

Most nézett csak Szaplonczayra. Az talán nem is volt már ezen a világon. A cigányos feje majdnem szürkének tetszett és rá volt hajolva arra a vastag kék könyvre, amelyikben a „Heszperidák kertjé”-nek strófáit először vetette papirra. A mámor első pillanatában valami ösztön kezébe adta a művét és minden kérdésével, reményével és kétségével magához az alkotáshoz fordult. Ami szépet irás közben érzett, ami reménysége a gyöngyöző verssorokkal megjött s ami édessége az alkotás részleteinek sikerében volt, most mind összehabzsolta lázasan s ugy lapozott most a kötetben, mintha minden strófától külön akarná megkérdezni, hogy melyik is hozta neki a diadalt. Ez volt, de talán ez is, meg ez és ez. Innen is köszöntötte egy gondolat, amelybe irás közben szerelmes volt és onnan is egy pajzán ötlet, mely még az impurum kusza sorai közül is diadalmasan kacagott feléje. A lilaszinü kerek betük megeleve­nedtek, picinyke angyalok testébe bujtak, egymás hátára léptek, hancurozva bukdácsoltak előtte és mind kacagott, ujjongott, harsonázott a mámoros poéta fülébe. Csak az a fájdalmá­ban szent asszony érezheti még ennek a kinos gyönyörüségnek mását, aki a most született apróság remegő kékes testecskéjében is a szépségnek, a jóságnak és a léleknek tökéletességét látja.

Ott guggolt Szaplonczay a kék könyv fölött és kigyult szemeivel fölitta a táncoló betüket, mint a nap a harmatcsöppeket. És valami fojtott nyögés szakadt ki a kebléből, csak a jó isten tudja, hogy a kintól-e, a gyönyörüségtől-e? De a Korniss beszédét nem hallotta, az bizonyos. Még azt a remegve, szent borzalommal mondott szót se, amiben a Korniss minden csudálata és megdöbbenése benne volt. Mikor ujra meg ujra suttogta:

- Ezer forint... ezer forint...

Déltájban Szaplonczay egyszer odafordult Kornisshoz:

- Bizonyosan tudod, hogy az a „Heszperidák kertje” az enyém?

- Hát kié volna?

- Nincs egy másik pályamű is, hasonló cimmel?

Korniss egy pillanatra megdöbbent. De csak egy pillanatra. Aztán lázasan kereste ki a „Kritikai Szemle” egyik régi példányát, ahol a Huszár-pályázatra beérkezett munkák cimét lenyomatta. Föllélegzett, ahogy a cimsort keresztülfutotta, „Heszperidák kertje” csak egy volt, egyetlen egy.

- Istenem! - sóhajtotta most Szaplonczay.

Korniss hirtelen a könyveihez futott.

- És most, Szaplonczay, tudod-e, mit csinálok? Elverem az egész nyomdaköltségemet. Ahány könyvet itt látsz, mind viszem az antikváriushoz. Az ördög lesz még takarékos. Holnapután megkapod az ezer forintot s akkor csak nem leszek zavarban! Ezen pedig jóllakunk, ki­ruház­kodunk, mulatunk!

Azt mondta rá Szaplonczay:

- Soha!

- Meglátjuk!

- Én pedig összetöröm a csontjaidat, ha csak egy füzetet is eladsz. Az legyen az én külön gyö­nyörüségem, hogy igy rongyosan és éhesen kezdjem ki az ezresemet! És hogy megmondjam, én most ugy sem tudnék enni, mulatni.

- De nézz a cipődre! - siránkozott kétségbeesve Korniss.

A cipő! Az bizony nem volt olyan tökéletes munka, mint a „Heszperidák kertje”. Inkább a száradó sárhoz hasonlitott, amelyik száz helyütt is meg van repedezve. Itt is, ott is szemtelenül kandikált ki a harisnya szine. Azonfelül görbébb volt a pizai toronynál, pedig a cipőt nem is ilyen értelemben szánták látványosságnak. És a szine! Ah istenem, a lakk a legszeszélyesebb bőr és jobban elárulja szinváltozásával a betegséget, mint az asszonyi arc. Kékes, tejszinü foltok ülnek ki rajta, néhol pedig sötétvörös lesz, mintha gyulladás égette volna ki. No, ne szaporitsam sokáig a szót! Nyomoruságosabb cipőre ritkán pazarolt még iróember ennyi pillanatot.

Szaplonczay szomoruan rázta a fejét.

- Mindegy... Két napig még el fog szolgálni.

De zsörtölődve fakadt ki Korniss:

- Én pedig nem türöm. Idáig itthon ültél és énnekem igy is elég jó voltál. De az akadémia ülésére igy nem mehetsz. Ezeket a cipőket még korrigálni sem lehet. Ha fekete volna a harisnyád, akkor is kiorditana alóla. Én veszek neked uj cipőt.

- Nem veszel.

- Hát akkor rád adom a magamét. Igen, a magamét. Legalább nem mozdulhatok ki hazulról, és itt várom meg, hogy hazajösz. Szaplonczay, ez pompás gondolat. Megirom az életrajzodat, a kritikát, mindent, mig te az akadémián vagy. Én ugyis sirva fakadnék, tudom, hogy sirva fakadnék örömömben és csak nevetségessé tennélek.

Odalépett a barátjához. Annyi őszinteséggel kérte, ostromolta, nem lehetett neki ellentállani. Szaplonczay is ugy érezte, hogy egészen egyedül akar meglapulni valamelyik sarokban, amikor Hargitay felolvassa a jelentést. Hogy az egész nagy teremben ne legyen kivüle lélek, aki csak sejtse is, hogy ő a szerző, a koszorus költő. Hogy zöld diákocskák közé ékelve, ismeretlenül hagyja magára zuhogni annak a jelentésnek minden szavát. Hiszen csak neki lesz az a megujhodás, az örök élet forrása. És azt akkor még ne tudja senki, ne is sejtse senki.

Hát jó. A Korniss cipőjét elfogadja kölcsönben.

Estig a saját álmaikba burkolódzva rótták az utcákat. (Nincs több olyan városi bunda, ahogy az ilyen álmok tudnak meleget tartani!) Szaplonczay Ádám keveset beszélt és ha nagyritkán mondott valamit, az nem is volt összefüggésben a „Heszperidák kertjé”-vel. Uj tervek embrió­ját sejtetgette, messzi álmok leplét bontogatta. Korniss volt a beszédesebb. Minden szavával a jelenhez tapadt s az volt a legnagyobb kirándulása a jövőbe, ha a holnaputánig kalandozott, ahol az ezer forint már letéphető az akadémia aranyfájáról. Közben pedig csodálatos tévedé­sek estek meg rajta. Minden pillanatban megtéveszthette volna az embert, hogy ő irta-e a pálya­nyertes munkát vagy Szaplonczay. Az ezer forint irányában is meglehetős önállással tervezgetett. Csak bizonyos tanári diplomát foglalt le egészen magának és egy kis tisztaszemü babafejet, amelyben némi elnézéssel Angéla kisasszonyra lehetett ismerni. Ezzel a babafejjel kapcsolatban hajtogatta estefelé többször az ő régi sóhajtását: - Ha majd egyszer az irodalmi és művészeti világ találkozik az én szalonomban!

Nagyon korán tértek nyugovóra. A játékszoba ablakán betetszett a szomszédos gangok minden kivilágitott ablaka. Mintha csupa vörös pont lett volna, egy messziről dübörgő vonat jelző lámpái. A két fiatal embernek ugy tetszett, mintha ez a jövő vonata volna, mely nekik is meghozza az évi lakást, a rendes vacsorát, a nyugodalmat.

Korniss a maga részéről még kipótolta ezt a sok jót. Ugy magában suttogta:

- És azt a szalont, amelyben az irodalmi és művészeti világ fog találkozni.

Másnap reggelre esett az a bizonyos kirándulás a fekete tinta iránt. Korniss kezdetben készen volt rá, hogy a Szaplonczay szemérmes tiltakozása ellenére sejtet valamit boldogságából Angéla kisasszony előtt. De az a nyiltság, amivel a házmesterleány a kitalált toilette-titkokról beszélt, torkára forrasztott minden indiszkrét szót. Csak magában gondolta, hogy estére más­képpen áll majd Angéla elé. Egészen másképpen.

Egyelőre pedig futott a fénymázas skatulyával Szaplonczayhoz.

- Itt a suviksz és itt van a cipőm, - szólt sietve.

S mialatt Szaplonczay a megforditott tollszárral kezdte a föleresztett fénymázat a harisnyára kenni s közben meztelen lábait a kemencén melengette, Korniss papirdarabot vett elő.

- Diktáld az életrajzodat.

Bizony vékony életrajz volt. Korniss sehogy sem volt megelégedve. Pedig annyit érzett, hogy ezek az apró intimitások, a kávéházi játékszobának lakássá avatása, a cipőmanőver, a haris­nya­reparálás közben tollba mondott életrajz és a többi, mindez érdekelné a közönséget. Legalább is annyira, mint az az elmaradhatatlan adat, hogy hány középiskolát végzett a poéta. De ha a szineivel meg is volt elégedve, az életrajzi sablont a fogyatékos adatokkal sehogysem látta betölthetőnek. Hiányzott belőlük a - szerelem.

Korniss egy percre felhagyott a jegyzéssel.

- Sohasem voltál szerelmes? - kérdezte Szaplonczaytól, aki éppen akkor próbálta, hogy vajjon a preparált harisnya mennyire tudja leplezni a Korniss cipőinek fogyatékosságát.

- Mindenki volt szerelmes, - dörmögte Szaplonczay.

- Mindenki! De nincs egy kis lány vagy egy asszony, akire irás közben lelked egész gyönyö­rével, vagy kinos fájdalmával gondoltál volna? Egy ragyogó fej, melyet a születő strófák közt gyönyörrel vagy fájdalommal láttál kibukkanni? Szóval egy kis nőnemü teremtés, akinek a „Heszperidák kertje” révén helye jusson az irodalomtörténetben?

- Senki! - szólt egykedvüen Szaplonczay.

- Lehetetlen! - fakadt ki Korniss kétségbeesve. - Az eset páratlan volna az irodalomtörté­netben.

- Eh, hagyj békén! Azok az irodalomtörténeti lányok és asszonyok! Ismerem őket. Akik megcsalták vagy megkinozták a poétát, ők azok. Én nem hagytam magamat megcsalni.

- De hát ha szerettél?

- Hát nem szerettem ugy. Kisérleti ideáljaim voltak, ahogy szokás. Kipróbáltam rajtuk, hogy mennyire tudnék szeretni. Az igazit ezután várom.

- És egy sem volt, akihez verseket irtál? Hát kinek szól az a lirai epizód a „Heszperidák kertjé”-nek negyedik fejezetében? És kiről mintáztad a hősnődet?

Szaplonczay lehuzta az egyik cipőt és babrált rajta a fénymázzal. Csak ugy félvállról felelt:

- Az igazat megvallva, senkiről.

- De nekem adat kell, - könyörgött Korniss.

- Hát ird oda, hogy egy vöröshaju lányra gondoltam, aki azóta férjhez ment. Csakugyan ugy rémlik, hogy volt a helységünkben valami vörös lány és irtam is hozzá verseket. Az ördög emlékszik rá. De hogy azóta férjhez ment, az körülbelül bizonyos.

Korniss ennyivel beérte s az ismeretlen vöröshajut mindjárt be is állitotta az életrajzi sablon­ba. Tejfehér arcot adott neki s olyan szemeket, amiktől a halott szeme is felnyilt még egy első, egy utolsó pillantásra, hogy lássa a vörös tüneményt. Igy most már sokkal jobban tetszett neki az egész életrajz és bele is fogott, hogy megirja több változatban. (Mert azt már el nem szalasztotta volna Korniss Géza, hogy ebből az alkalomból minden heti lapnak meg ne irjon egy cikket az ő hires barátjáról.) Két arckép is akadt s egyelőre talán az is elég lesz.

Délután Szaplonczay meglehetős toiletteben indulhatott el hazulról.

Korniss sok érzéssel ölelte át:

- Menj szegény barátom és térj vissza gazdagon!

Aztán egyedül maradt otthon. Az udvarra lassankint leereszkedett az alkony. Valami szolgáló­leány énekelt és Korniss már olyan kába volt az irástól, hogy önkénytelenül is figyelt a nótára. Hallotta a szöveget és emlékezetből összerakta magának:

Kecskeméti legények,

Tyúkot loptak szegények,

Nem jól fogták a nyakát,

Hej a nyakát, -

Tyuhaj, a nyakát -

S elrikkantotta magát.

Azt mondta rá Korniss:

- Mennyi elmésség van a nép naiv költészetében.

S a nótát föl is jegyezte magának, hogy majd valami értekezésben talán fel is használja.

...Sötét lett. Kornissnak ugy rémlett, hogy a kapuhajlás alól az Angéla hangját hallja. Hirtelen magára huzta a Szaplonczay rongyos cipőit, egy kendővel begöngyölte a nyakát és kiszaladt a kapu alá.

Angéla csakugyan ott volt. És a kis madárfejü tanárjelölt valami különös melegséggel sugta a leánynak:

- Ha én most meg merném magának mondani, amit remélek, amit érzek... De ez az utolsó szomoru nap és holnaptól kezdve más világ lesz. Orgonavirágot hozok a piacról és odalopom a maga ablakába. Fehér orgonavirágot, hogy beszéljen helyettem és reggel és este mondja meg magának - -

Hogy mit mondjon meg az orgonavirág, azt Korniss Géza már nem sughatta meg. A kuckó ajtajából a házmesterné szólitotta Angélát.

JÁKÓB LAJTORJÁJA.

Korniss Géza kora hajnalban fölkelt és zsebrevágott egy könyvet. Mégis csak elment az antikváriushoz. Érezte, hogy Szaplonczay Ádám a nevezetes itélethirdetés után olvasni akarja majd az ujságokat, a minek mégis csak az a legjobb módja, ha valami kávéházba mennek reggelizni. Ennek a költségeit kellett az antikváriustól előteremteni. Korniss maga is kiváncsi volt. Amit Szaplonczay az éjszaka sötétségében az akadémia tegnapi üléséről mesélt, az a szo­katlanul meleg hang, amelylyel az akadémia a „Heszperidák kertjé”-nek fiatalos hangula­tá­ról, pikáns és mégis mélyen járó thémájáról, költői frisseségéről és üde bájáról megemlékezett, azonfelül az a jelenet, mikor Szaplonczay Ádám az itélet kihirdetése után Hargitaynak s a többi akadémikusnak bemutatkozott, a karzati ifjuság pedig rajongva tapsolt a hirtelen fel­bukkant poétának: módfelett izgatta Korniss Gézát. Az ujságok százféle szineivel kiöltöztetve akarta meglátni a csodálatos ülés képét.

A torka szinte kiszáradt az izgatottságtól. De talán az éhségtől is. És amikor pénzzel jött ki az antikvárius boltjából, nem tudta megállani, hogy legalább egy ujságot ne vegyen izelitőnek.

Égő szemekkel itta fel az akadémiai jelentés betüit.

- Meg fogják választani a Kisfaludy-Társaságba!

Ezt suttogta remegő ajakkal és fantáziája kifestette Szaplonczay Ádámnak azt a ragyogó utat, a melyik Magyarországon közös utja minden hirtelen fölfedezett poétának. Látta, hogy az irodalmi társaságok hogyan választják meg sorra; hogy utolsónak miképpen tipeg a nyomuk­ban az öreg akadémia is, melynek régi gyöngéje, hogy az unalmas tudósok közé valami szép­irót is válaszszon, aki aztán sohasem mer elmenni a gyönyörü társaságba; hogy a kormány is megajándékozza egy olcsó kerülettel, nehogy későbben maga a nép ajándékozza meg, ilyenformán az iró nem volna bolond a kormány támogatói közé állni; hogy egy élelmes kiadó lapot csinál neki. És igy tovább.

Korniss ragyogónak látta ezt az utat s annyival is boldog volt, hogy gondolatban ezen az egész pályán kisérhette Szaplonczay Ádámot.

- A protektorom lesz a miniszternél. Irni fogok a lapjába. Legelőkelőbb vendége lesz a szalo­nom­nak.

Mikor azonban egy órával később Szaplonczayval betért egy köruti kávéházba és idegesen futotta át az ujságokat, egy kicsit megijedt. A legtöbb ujság ugyan minden fentartás nélkül dicsérte az uj poétát, sőt akadt olyan ujság is, mely az akadémiától sem sajnálta a jó szavakat. Haladásra képes lábakat fedeztek fel az ódon organizmuszon, mert az akadémia végre számolt az ujkor szellemével és olyan munkát is meg mert koszoruzni, melyet Boccaccio - ez a nem egészen akadémikus klasszikus - sugalmazott. Hiába hangsulyozta az akadémiai jelentés, hogy a „Heszperidák kertjé”-nek nem tárgyában van az ereje, az ujság ugy találta, hogy a koszoru független a jelentéstől és annak az uj iskolának szól, mely lenyirta az emberiség fejéről a copfot és az életvidám könnyelmüséget visszahelyezi jogaiba.

Az egyik ujság elragadtatva irta:

„Meg kellene figyelni, hogy éjféli időben nem fog-e táncba az Akadémia szürke kőpalotája? Valami babona fogta meg a nénikét és ujra meg tudja érteni, hogy az emberek jobban rajonganak a szerelemért, mint a mathematikáért. Sőt nem botránkozik meg, hogy a szerelemnek minden lépéséhez tapad valami gyönyörüség, még a - ballépéséhez is. Hiszen a nénike most olyan munkát koszoruzott meg, amelynek ez az előhangja.”

És az ujság itt leközölte az előhang tiz strófáját.. Egy méltóságos kis legendát az ájtatos Veronikáról, aki liliommal a kezében járja a szüz ártatlanság virágos utját. Napfény fürdeti az uton, legyező lombok viszik arcába az illatos levegőt, énekes madarak szállnak fölötte, a boldog­ság himnuszát fütyörészve. S im, a csodás jelenségre kiváncsian buvik elő egy kődarab, hogy ő is lásson és csodáljon. Veronika pedig, haladván napfényben és hajbókoló virágok között, éppen abban a kőben botlik meg, mely őt csudálva bujt elő a földből. Az ájtatos Veronika megbotlik és leejti kezéből a - liliomot. A természet siránkozva leplezi a leesett liliomot. Az énekes madarak ott busongnak fölötte. A lombok összeborulnak, hogy eltakarják. A napfény hirtelen elapad. A magasságból pedig egy égi hang hatol le vigasztalva Veronikához: „Temesd fájdalmadat, ájtatos Veronika, a liliom mellé, melyet elejtettél! És nem léssz egymagad, aki ez átkozott helyre siralommal gondol! Mert valahány tiszta leányzó jövend, kezében a liliommal, utjában találkozand ez átkozott kődarabbal és szintugy leejtendi a liliomot. Kelj fel és járj tiszta szemekkel, ájtatos Veronika!”... S az előhang utolsó pár sora a legendából a regényre átvezetve még csak ennyit mond:

...S ma ottan áll a Bánky-kastély.

Ha titkolnám is, jelzik a nyomok:

Veronikák... leejtett liliomok...

Sejtik-e már önök, (kiáltott fel a végin az ujság), mennyi bájos Veronika tünik el a Bánky-kastély parkjának bejárója mögött? És miért mondja a pajkos poéta „Heszperidák kertjé”-nek a Bánkyak parkját? Mert a kapunál minden Veronika leejti a - liliomát.

Más ujságok a részletek ötletességén lelkesedtek. Az egyik boulevardlapból szinte kikiáltott néhány sor: „Ez az uj poéta megtalálta a népmesék festékes tégelyét. Csudálatos szineket kever. Megfogná velük az embert akkor is, ha ezeket a pompázó szineket egy darab kutya­bőrre vesztegetné. Pedig a „Heszperidák kertje” théma dolgában is meglepő. A felületes olvasó azt hinné, hogy pikáns théma, de mélységes korrajz domborodik ki lassankint belőle, mint a Boccaccio borsos történeteiből. Ilyen thémák és ilyen szinek megint divatba hozhatják a verses regényt.”

Korniss boldogan tolta az ujságokat Szaplonczay elé.

- Olvasd!

De aztán akadtak maliciózus ujságok is. Az egyik gunyolódott Magyarország önképzőkörein, amelyek könnyüvé tették az idén a diadalt egy - kezdőnek. („Az akadémia, ez a vén dada, megint aranytejjel szoptatja a kisdedeket!” - végezte a kis cikk.)

Egy másik ujság kérdésekben és feleletekben referált a Huszár-pályázat eredményéről. „Ki ismeri önök közül Szaplonczay Ádámot?” - „Senki.” - „Ki fogja holnapután ismerni? - „Senki”. - Mert (minden jó lélek dicséri az urat) a hátára van nyomva az akadémiai bélyeg.”

Korniss lopva nézett fel Szaplonczay Ádámra.

- Olvastad már ezeket a sületlenségeket?

- Olvastam.

- Galád dolog.

- Bánja az ördög - morogta Szaplonczay és nyugodtan olvasta tovább az ujságját.

De Korniss ontotta magából a mérget.

- Törvényt kellene csinálni az ilyen orgyilkosokra. Nem is ismerik a „Heszperidák kertjé”-t és mégis beledöfik a mérgezett tollukat. Csupa lesipuskás. Ha két éjszakán velük mulattál volna, most a „Heszperidák kertje” remekmű volna. Disznóság.

Azt mondta rá Szaplonczay:

- Éppen azért nem bánt.

Idegesen nézett az órára. Tiz óra volt. A kávéházban már csak megátalkodott ujságolvasók ültek, akik a nyomtatott betükben fürödve, nem törődtek vele, hogy a fejük fölött szellőz­tetésre nyitják az ablakokat, a lábuk alatt pedig takaritásra hintik el a vizes fürészport. A főpincér akkor adta át a kávé-leltárt a helyettesének, mert ő is távozni készült. A tüzilegény valami nagy vödörből egész kis tócsákat loccsantott az asztalok alá, egy öreg asszony seprő­vel botorkált a nyomában, egy frakkos gyerek a hetilapokat füzte a bőrtékákba.

Korniss odaszólt Szaplonczaynak:

- Most már elmehetnél a titkárhoz az ezer forintokért.

- Gyere velem.

- Minek?

- Visszajövet kiöltözködünk. Éppen elég sokáig viseltük ezeket a rongyokat.

Elindultak. Ragyogó, márciusi verőfény ömlött el az utcákon. A bérházak tükörablakain a mester­inasok pajkosságával ugrándozott tova a napfény. Egy-egy nyitott ablakszárnyon megpihent és olyankor vakitva, suhancosan villogott a sétáló lányok szemébe, mint ahogy pajkos gyerekek szokták, ha üveglencséből céloznak a felfogott sugarakkal. Csupa elevenség volt az egész nagy főváros és egymással vetekedtek tavaszi kedvben: az utca, mely kibonta­kozott a hóból s a fiatal lányok, akik először hámozták ki magukat a prémes kabátokból. Ruhaderékban, megkönnyebbülve lélegzett az egész világ.

Szaplonczay Ádám oldalvást ránézett barátjára.

- Azt hiszem, nincs az egész fővárosban több ilyen lompos kutya, mint mi vagyunk. Sohasem hittem volna, hogy az ilyen rongyokat ruhának is mertünk nevezni.

- Ojjé, - vonta a vállát Korniss. - Még jóformán be sem léptél a vagyonos osztályba és már is lenézed a kabátomat. Barátom! Ennek a kabátnak is két ujja van, mint a városi bundának s annyi az egész, hogy az én kabátomban szabadabban mozog a két karom, mintha városi bun­dát kellene cipelnie. Hanem azért, elvihet az ördög, ha éppen rajongok a magam kabát­jáért. Vivat sequens! - kiáltom azon kabát felé, amely kabátot az akadémia lesz szives helyettem kifizetni.

Szégyenkező melegséggel nézte Szaplonczay a boldog madárfejüt. Egy pillanatig olyan érzése volt, mintha ez a kis emberke többet tett volna érte, mint az anyatermészet. Az a föltétlen tisztelet és csodálat, a mivel Korniss a nyomoruság keserves hónapjaiban hozzá fölnézett, az a bizalom, amivel benne a sikertelen küzdelmek napjaiban is szakadatlanul hitt: talán jobb sarkantyu volt az ő kedvének és tehetségének, mint az ihlet, vagy aminek éppen azt a pillanatot nevezni szokás, amikor nem az iró rágja a tollát, hanem a toll az irót. Olyan mellékesnek találta Szaplonczay most, hogy az esze voltaképpen nagyon kicsire taksálja ezt az emberkét és olykor nevetségesnek is találja az ő csirke-látkörével és pirinkó vágyaival. Neki mégis legerősebb támasza. És mindenki száraznak és meddőnek csufolhatja az ostoba karót, csak az a szőllőgerezd nem, amelyik a karó nélkül elfonnyadna a homokban.

Valami érzékenység fogta meg Szaplonczayt. Ott az utca során karjába akaszkodott Korniss Gézának és suttogva mondta:

- A pályadijjal te fogsz rendelkezni. Én nem tudok a pénzzel bánni. Kiruháztatsz, talán jobb lakást bérelsz s azontul minden a te dolgod. De ha egyszer azt látnám, hogy magadról nem gondoskodol, akkor fiam, elválnak az utaink. Mert nincsen nekem ezen a világon se rokonom, se barátom, aki közelebb volna a szivemhez tenálad. Szégyelném magam, ha csak egy szóval is ellenkeznél.

Korniss Géza nem is ellenkezett. Szaporán rakosgatta ki a maga kis terveit:

- No a ruha az első, az természetes. Cilindert kapsz, fiu, angol cilindert. És magamnak veszem a párját. A jobb szoba is meglesz. De, hogy megmondjam, a házból nem mozdulunk ki, mert én most az ördögnek se tágitok Angéla kisasszony mellől. Valamelyik emeleten ott is akad egy szép hónapos szoba, azt majd kibérlem. És a többi pénzt elteszem. Az Istennek se engedem elherdálni. Csak olyan szüken élünk, nem, egy kicsit mégis jobban, mint eddig. De telnie kell, mig az ezer forintocska magához vonzza a második, a harmadik ezrest. Kibőjtöljük vele a szerencse folytatását.

Egy virágkereskedés előtt haladtak el éppen. Szaplonczay Ádámnak pajkos ötlete támadt.

- Visszajövet ide mégis betérünk. Bokréta nélkül nem megyek haza.

- Ugyan?

- A bokrétát nem engedem el.

- Mi az ördögnek kell az a virág? Hogy a falon száradjon?

Szaplonczay mosolygott.

- Nem magamnak. Angéla kisasszonynak.

A Korniss szeplői elmerültek abban a nagy vörösségben, mely most az egész arcát elboritotta. Szaplonczay azt a hurt érintette, mely ebben a kicsi lélekben is csak olyan fenségesen tudott rezegni, mint a legtökéletesebb férfi lelkében. Költőinek és csodálatosnak találta az ötletet, egész szive felmorajlott miatta hálásan.

- Ez szép gondolat volt, Ádám!

Korniss szivében pedig rügyezni kezdett, virágba is hajtott a „szép gondolat”. Hirtelen kigondolta, hogy talán mégis szegényesen csinálta meg terveit. A jobb ruha és a szebb szoba talán mégsem minden. Ezekből semmi sem szól Angélának, aki minden. Pedig akire gon­dol­nia is elég volt, hogy aranyfüst ereszkedjék még a nyomoruságra is, amelyben Szaplonczay­val együtt tengődött, az a babafej megérdemli, hogy boldogságukból viszont neki is juttassanak valamit. Ha egyebet nem, egy kis aranyfüstöt legalább. De nem. Sokkal többet. Mert mindig a szegénység fizeti a legdusabb kamatokat, a gazdagság nem is szorult rá, hogy kamatokat fizessen.

- Valami nagy örömöt kéne Angéla kisasszonynak szerezni, - motyogta izgékonyan, és szinte táncolt az utcán a hevülettől.

- Gondolj ki valamit - biztatta Szaplonczay.

- Ajándék nem lehet, mert azt nem fogad el. Nagyon büszke az a lány. Pedig bolond dolog volna, ha valami gyürüt vinnék neki. Nem drága és sokat mond. Egy gyürüt. De nem fogadja el.

Egészen elszomorodott.

- Nem fogadja el.

- Talán majd később, - vigasztalta Szaplonczay. - Korán is volna, hiszen még nem tetted le a tanári vizsgát. Gondolj ki egyebet.

Korniss zavartan gondolkozott.

- Tudnék valami mást. Gyönyörüen férne meg benne minden, ami nekem kedves. Neked is szól­na, neki is, azonfelül pedig, mint a Jákob lajtorjája, megmutatná nekem az utat a mennyek­be. Csupa angyalfej látszanék a lajtorjafokon és szemem belátna a jövendőbe, a gyönyörüségbe. Vágyaim országa nyilnék meg csalogatva előttem. Mikor az irodalmi és művészeti világ találkozik az én szalonomban. És Angéla ott ül az asztalfőn. És beszél. Köröskörül nagyságok, akik nem léhaságokkal kergetik a percet.

- Nos? - faggatta Szaplonczay.

- Borzasztóan sokba kerülne, - mormogta leverten Korniss. - Egy százas is rámenne tán.

Szaplonczay határozottan vágott közbe.

- Széttépem azt a százast, ha föl nem használod. Az egész ezer forintban sem telnék örömöm, ha azt a száz forintot sajnálod magadtól.

Korniss felkacagott.

- No, csak kiüt rajtad a gentry.

- Miért?

- Ahogy megint egy kis pénzhez jutsz, könnyelmü vagy. És százasokat akarsz széttépni. Az őseid is ilyenek lehettek.

Mélységes hála csillogott azért a Korniss apró szemében. Az első érzése az volt, hogy ott az utcán átöleli Szaplonczayt. Majd a terv részleteit akarta kigöngyölgetni. De valami pajkosság kapta el és nem engedte nyilatkozni. Maradjon a dolog Szaplonczaynak is meglepetés. Hiszen az ezer forint ugy sincsen még a kezükben és máris bolondság, hogy tépegetik a szirmait annak a virágnak, amelyiket csak most akarnak elhozni az akadémia kertjéből. Korniss ettől a gondolattól hamarosan meg is ijedt. Olvasmányaiból elébe lebegtek azok a nevezetes plánum-gyártók, akik utközben már kirajzolgatják a nyereségük minden forintjának a helyét, s aztán - nincs nyereség. Félelem fogta el, hogy talán még nem is olyan bizonyos az az ezer forint.

De ezt a félelmet a másik félóra szerencsésen elvitte. Akkor Szaplonczay már lehozta az akadémia titkárától a pályadijat és a kuvertával egyetemben begyömöszölte a Korniss rongyos kabátjába. Ijedten is kapott utána Korniss, mintha valami fejetlen hajós egy lyukas csónakba ültette volna Angéla kisasszonyt.

- Nem szabad az Istent kisérteni, - szólt egy kicsit remegve. És azontul a kezében szorongatta a kincset. - Ebből a rongyos kabátból az is csoda, ha én nem esem ki. S most ezer forintot bizzak rá? Olyan nincs!

És következett a nagy vásárlás, az őrült költekezés. Két rend ruhát kapott a két koldus s az angol cilinder is megjött. Nemkülönben cipőket is vittek már hónuk alatt. Egy csomagban csudálatos nyakkendők szorongtak s volt köztük egy krémszinü, olyan könnyü, mint a pihe és Korniss meg volt róla győződve, hogy csak egyszer kösse azt meg Angéla kisasszony, minden ember rajta felejti majd a szemét. Zsebkendők boritották el lágyan, selymesen a csudanyak­kendőket s legfölül tarka harisnyák pihentek, mintha nekik kellene őrizniök mindazt a sok finomságot, ami a csomagban együtt volt. Egy másik csomag sokkal feszesebben lapult meg a Szaplonczay hóna alatt. Kemény ingek és egyéb fehérnemü portékák nyujtózkodtak benne spanyol gőggel és merevséggel.

Nagy kincsek vitették ott magukat a két fiatal Krözussal. És Szaplonczay a bokrétáról sem feledkezett meg. Betértek a virágkereskedésbe. Korniss válogatott s hamarosan meg is pihent egy bokrétánál, a mibe sok volt a fehér orgonavirág. Az éppen jó lesz Angéla kisasszonynak.

- Most pedig menjünk haza, - sürgette Szaplonczay.

Korniss egy kis zavarral küzdött.

- Mondanék valamit Ádám, pedig a pénzügyminiszteri jó hiremet kockáztatom vele. Hátha kocsit vennénk!

- Bolond, ha idáig elcipelhettük ezt a sok cókmókot...

- A cókmókot igen, de most bokrétát is viszünk. Azt se tudnám, hova tegyem ezt a sok nadrá­got meg harisnyát, mig a virágot átnyujtanám Angéla kisasszonynak. Aztán meg tehetjük is. Nem gondolod, Ádám?

Szaplonczay mosolyogva hagyta jóvá az ötletet. Azon csodálkozott volna inkább, ha Kornisst ez a hiusági roham megkiméli. S ha voltak már, akiket egy pár leányszem ingoványba is tudott csalni, még szerencséről beszélhet, akit csak egy bérkocsiba csábit. S ahogy Szaplon­czay meglátta a Korniss arcát, azt a néma könyörgést a zavaros szemekben, dehogy is vitatkozott volna tovább. Elvégre, akik a bérkaszárnyában laknak, nem szoktak éppen pálcát törni az emberi hiuságok fölött s talán nincs is igaza, amikor kocsival szégyenkezik ott megállani, ahol rongyos kabáttal mindennap besurrant a kapun. Az ilyen disztinkciók talán nevetségesek is a külvárosban.

- Kocsit veszünk, - szólt Kornisshoz.

És a kis tanárjelöltnek megvolt az az öröme, hogy a Nemzeti Szinház tájékán egy csapat friss szini növendékleány látta kocsin elhaladni. Talán ismerősei is voltak köztük Angela kis­asszony­nak. És egyik-másik mondta is tán:

- Nini... a Korniss Géza kocsikázik...

Odahaza az egész cselédség kiállt a gangra, hogy megbámulja a nagy felvonulást. A tanár­jelölt arca ragyogott, ahogy a ropogó csomagokat fölvitte a játékszobába. A hártyapapirossal leboritott bokrétát szinte magasra emelte, mint valami világitó fáklyát. És rejtélyesen nevetett, mikor a házmesterné összecsapta a kezeit:

- Jézusom, mi történt?

- Mindjárt lejövök magukhoz, - szólt oda biztatva, majdnem leereszkedéssel.

S nem is időzött sokáig a játékszoba zöld asztalai közt. Szaplonczayra hagyta, hogy a be­vásárolt portékának helyet csináljon, maga fölkapta a bokrétát és sietett a kapuhajlás alá, a házmesterékhez. Ott már együtt volt az egész bérkaszárnya cselédsége és mind leste a nagy titok megfejtését. A házmesternén pedig meglátszott, hogy kétségbe van esve, de ezuttal ő sem tud többet s azt érti legkevésbbé, hogy a kapuban még mindig nem jelentkeznek a rendőrök, akik a tolvajokat kergetik. Mert hogy tolvajok, az bizonyos.

- Wéberné, rohant elébe Korniss lihegve. - Wéberné, hát először is felmondunk.

- Még ez is? - csapta össze tenyerét a házmesterné.

De Korniss már tovább beszélt.

- A házukból azonban nem költözünk ki. Találjon nekünk valami jó szobát, finomat, akár­melyik emeleten. Kiveszszük. Mert most már gazdagok vagyunk.

- Gazdagok?

- Ne csodálkozzék, Wéberné. Szaplonczay ezer forintot nyert.

- A lutrin?

- Nem a lutrin, az akadémián, - igazitotta ki némi felháborodással Korniss, mert bántotta, hogy Szaplonczay Ádámot bárki is olyan embernek nézhesse, aki lutrin játszik. Egy pár szót motyogott az akadémiáról meg a Szaplonczay verses-regényéről, aztán mikor látta, hogy a kapu népe nem érti meg, hirtelen megkérdezte a házmesternét, hogy itthon van-e Angéla kisasszony?

- Nincsen.

Korniss hirtelen kifejtette a hártyapapirosból a bokrétát, amelyen csillogva remegtek a viz­csöppek. Suttogva, egy kis lázzal erőszakolta rá a házmesternére:

- Adja oda neki, Wéberné. Orgonavirág van benne, az Angéla kedvenc virága.

Aztán egyet gondolt és kérdés nélkül bement a házmesterék lakásába. Letette a bokrétát az asztalra s Wébernéhez, aki már utána jött, igy szólt:

- Valami nagy dologra fogom megkérni, Wéberné. Csak azt szeretném, hogy Angéla kis­asszony is hallja. Minket nagy szerencse ért és ugy tessék nézni, hogy néhány nap mulva a Szaplonczay arcképét fogja hozni valamennyi képes ujság. Mától fogva hires költő Szaplon­czay. Olyan költő, mint Petőfi Sándor, ha ismeri. Majd megmagyarázza ezt magának Angéla kisasszony. Én most nem vagyok elég nyugodt hozzá. Csak annyit mondok, hogy ezt az ezer forintot is egy versért kapta. És többet is fog kapni. Már most nekem valami motoszkál a fejemben. Valami nagy vacsora, amelyen mindenki ott legyen, aki örül a mi szerencsénknek. Talán egy vendéglőben. És akkor el kell oda jönni Wéber néninek, Angéla kisasszonynak és mindenkinek, akit szeretünk. Mit szól hozzá, Wéber néni?

- Én már ettem egyszer vendéglőben! - mondta a házmesterné, aki hamarosan ennyit értett meg a Korniss kusza beszédéből.

Korniss lázasan beszélt tovább:

- Bankett lesz és hal tartármártással. Okvetlenül külön szobában, mert nem akarom, hogy zavarjanak.

Hirtelen valami ötlete támadt. Körülnézett a lakásban.

- Mi volna, ha itt rendeznők azt a bankettet?

- Nincs nekem annyi eszcájgom, - jajveszékelt Wéberné ijedten.

- Bah, eszcájg... A bankettet természetesen vendéglőből rendeljük, majd küldenek onnan eszcáj­got is. Szék van odaát a kávéházban elég. Asztalokat is összeállithatunk. S akkor Angéla kisasszony sem restelkedhetik, mintha vendéglőbe kellene jönnie. Igen... Ez lesz a legoko­sabb. És Angéla kisasszony meghivhatja a barátnőit is, amit a vendéglőben nem tehetne. Wéber néni, meg kell hoznia ezt az áldozatot.

- Én meghozom, - mondta éneklő hangon a házmesterné, pedig jóformán meg sem értette, hogy mi az az áldozat.

Ebben a pillanatban Kornissnak ugy tetszett, mintha az ajtón illatozva lebegne be a tavasz. Káprázó szemekkel nézett elébe és keskeny vállain valami hirtelen remegés futott keresztül. Majdnem hangtalanul suttogta:

- Angéla!

A másik pillanatban reszkető kézzel nyujtotta át neki a bokrétát.

- A mi legnagyobb boldogságunkban is önre gondoltunk, kisasszony!

- Nem értem, - szólt csodálkozva a fiatal leány.

Korniss ujból eldadogta azt a kusza históriát, amelyből a Szaplonczay megnyert pályadija hámozódott ki, mint valami büvös aranykulcs, amely nekik megnyitja a mennyek országát. A házmesterné megint ugy hallgatta, mint aki egy szót sem ért az egész meséből, de az Angéla arca különös lángba borult. A szini-tanodás leány gyorsan megértette az ezer forint jelentő­ségét. Az egyik szinésztanára jutott eszébe, aki egy tragédiával csak száz aranyat nyert az akadémiától s nagy tisztesség érte ennyivel is. Az ő hevülő fantáziája különben is gyorsan beletalálta magát a véletlennek ilyen csudás játékába, mert maga is sürün álmodozott a véletlenről, amelynek udvarias karján egykoron be fog sétálhatni a hirnek országába.

Csak nem igen mert hinni ebben a csudás véletlenben. S most, ime, ugy érezte, mintha közvet­lenül mellette suhant volna el.

Csöndesen sóhajtott:

- Akkor Szaplonczaynak gratulálni kell.

- Nekem is, - könyörgött Korniss Géza. - A Szaplonczay szerencséje az enyém is és mától fogva vigan készülhetek a tanári vizsgára. Az ujságomra is jobb napok fognak virradni, s ha a diploma a kezemben lesz, az ujságommal pedig helyet vivtam ki magamnak, akkor meg fogom várni a legszebb nyári estét... mert azon az estén egy szavam lesz Angéla kisasszony­hoz.

A leány talán nem is hallott minden szót. A másik szobába ment, hogy a kalapját levesse. Wéberné segitett neki s közben siránkozva panaszkodott:

- Én nem tudom, mit akar tőlünk Korniss ur...

Korniss már ott volt a nyomukban.

- Meg kell tennie, Angéla kisasszony. Azt akarom, hogy itt ünnepeljük maguknál a Szaplon­czay Ádám győzelmét. Bankettet csinálunk. Száz forintot szántam erre a bankettre és nem lesz semmi alkalmatlanságuk. A vendéglős fogja szállitani az ételeket és ami csak kell. Virágokat magam hozok. És Angéla kisasszonytól nem kérek egyebet, csak hivja meg a barátnőit a tanodából és lásson minket is szivesen. Mert nincsen a világon hely, ahol tisztább lehetne a mi első gyönyörüségünk, mint ebben a kis fészekben, ahol csak öt lépésnyire vagyunk az egykori nyomoruság tanyájától és másik öt lépésnyire ott láthatom azt is, aki nekem a jövendő, az álom.

A szemei megnedvesedtek, ahogy izgatottan beszélt. Az egész lelke ott ült a szemeiben, az egyik könycseppel akár ki is gördülhetett volna. Az Angéla kis lábai elé. (Nincs annál kivána­tosabb hely a szerelmes lelkeknek).

- Angéla kisasszony! - hangzott a homályban esdeklése.

A kis leány különös zavarban hallgatott. Érezte magán az édes anyja fürkésző szemét s az éles tekintet nyomán érezte magán azt a másikat is, amelyik a szerelem balzsamával futkosott, hogy az anyai tekintet minden sebzését elcsillapitsa. Angéla behunyta a szemeit és türte a pillantások tüzét. Egy kissé meg volt hatva attól a hüséges ragaszkodástól, melylyel Korniss most már hónapok óta kisérte. Jól esett neki, hogy ez az ember a maga nagy szerencséjében még érez valamit, aminek teljesülését csak tőle várhatja. S egy szempillantás alatt átgondolta azt is, hogy a házmesterék kuckójából nem sok egyenes ut viszen a becsületes világba, s az olyan ember karját, aki nemsokára a diploma után nyulhat, nem illik csak ugy könnyen eltaszitani. Csilloghat ugyan a messzeségben a művészpályának sok ragyogó reménysége, de az ilyen reménységekből sokat elfuj a szél s Angéla nem most gondolt rá először, hogy a tanodából vajmi kevesen jutnak el az igazi szinpadra. Tiz leány valami türhető házasságba menekül, százat pedig elnyel az a bizonytalan köd, amely mögött már nem is tudni mindig bizonyosan, hogy mit takar: szerelmes sziveket-e vagy léha courtisane-okat.

Angéla hirtelen fölnézett.

- Talán megtehetnők, ugy-e, mama?

A házmesterné habozva állt a leánya előtt, de Korniss már ujból ostromolta:

- Meglássa, micsoda fényes bankett lesz. Öt hétig beszél róla az egész utca. És nem lesz alkal­matlansága. Hogy fogunk mulatni!

- Én nem bánom, - motyogta a házmesterné, - de mit mond majd Weber a dologhoz?

- A papával majd eligazitom én, - nyugtatta meg Angéla s aztán kezet nyujtott Kornissnak.

- A bokrétát köszönöm, s ha mindent elrendezett, hát majd szóljon. Szaplonczay urnak is szivemből gratulálok, mondja meg neki.

Nem volt azontul boldogabb ember Kornissnál. Az egyik órában a vendéglősnél járt, a másikban Angéla körül futkosott. S egészen boldog volt, amikor Angéla másnap elmesélte, hogy öt barátnője igérkezett a bankettre s két férfi-növendék, aki az akadémia nevezetes ülésén is ott volt, egyszerüen könyörgött, csakhogy a bankettre eljöhessen.

Korniss boldogan kiáltotta:

- Jöjjön! És akit maga akar, az mind jöhet. Ennivaló lesz bőven, mert harminc teritéket rendel­tem. Azt gondolja, hogy nem lesz elég?

- Huszan se férünk el ebben a két lyukban, - nevetett Angéla.

- Hát összeszorulunk. Én boldog leszek, ha a maga lábaihoz kuporodhatom.

- S a teritéket is az asztal alá tegyem?

- Nem kell teriték. A lábait fogom csókolni.

A házmesterleány jó kedvvel tette kezét a tanárjelölt vállára.

- Tudom, hogy szeret.

- Imádom!

Már csakugyan olyan volt, mint egy hüséges kutya. Nem is beszélt emberi hangon, csak morgott hizelkedve, mint az eb. És vékony teste remegett a gyönyörüségtől, ahogy Angéla világos ruhájából feléje mosolygott. Ha most fölszivhatta volna ezt a leányt egyetlen léleg­zettel, sohasem lehelte volna ki többé. Megfulladt volna a saját gyönyörüségében.

- Mit csinál Szaplonczay? - kérdezte egyszer Angéla.

- Az még csak a boldog ember. A Newton megvette a verses regényét és már nyomatja. Ugy bizony, Angéla kisasszony, már megint kaptunk pénzt, ötszáz kemény forintot. Szaplonczay egész nap a nyomdában ül és korrigálja az iveket. Nem lehet most avval okosan beszélni.

Szaplonczay csakugyan keveset tudott róla, hogy mi készül a bérkaszárnyában, a kapu alatt. Az uj hónapos szobába, ahová már az első boldog napon áthurcolkodtak, csak későn este jött meg és olyankor legszivesebben mindjárt leheveredett az ágyba. A felső ablakokat kinyitotta, hogy jobban hallja a hatalmas udvar lélegzését s a behangzó morajban órákig elálmodozott nyitott szemekkel. Kéjes álmok kisértették, valami különös világba szöktették és sohasem hagyták egészen magához térni. Az erős cigányfejét ilyenkor belefurta a párnákba és lihegve figyelte a maga uj álomvilágát. Ugy rémlett neki, mintha igazán a Heszperidák kertjét látná és a susogó lombok közül csodálatos asszonyfejek bólonganának feléje. Édes vágyakozással, valami szemérmetes kacérsággal mosolygott reá a sok asszonyfej és szolgáló sárkányok mindenkitől őrizték az eleven kincseket, csak tőle nem. Ő barátságosan barangolt a buja kertben, asszonyok és sárkányok közt. Egyik sem bántotta a veszedelmes vadállatok közül.

Kornissal mostanában nem sokat törődött. Mikor a Newton igazgatója kifizette neki a honoráriumot, az öt darab százast még átadta Kornissnak.

- Tessék, pénzügyminiszter ur. Tessék elkönyvelni az uj jövedelmet is.

De Korniss akkor már körülbelül elveszthette az érzékét a pénz iránt. Neki már az ezer forint is olyan sok volt, hogy a több nem igen ingerelte. Azonfelül egészen természetesnek is találta, hogy ezentul mindig csurogni fog a pénz az ő kis kincstárukba, mert a szerencse nem is volna szerencse, ha éppen csak egy kurta vizitet tenne az ő választottjánál.

Mindenek fölött pedig egész gondolkozását lekötötték most a bankett előkészületei. Minden­nap ott járt a vendéglősnél és csodálkozva rázta a fejét, hogy két nappal a nevezetes dátum előtt a vendéglős még semmit sem tudott felmutatni. Hol egy tepsi, amelyben az ő pecsenyé­jük fuldokol a zsirban? Hol egy kondér, amelyben az ő halaik uszkálnak utóljára? Hol egy torta, amely szemérmetesen pirul a mélyen tisztelt megrendelő láttára? Semmi, de semmi nyoma a nagy megrendelésnek.

Korniss félénken tapogatózott. A vendéglős pedig szánakozással nézett le hozzá:

- Uraságod is sokat érthet az ételekhez. Hát azt hiszi, hogy harmadnapos sültekkel fogom a társaságot traktálni? Azt ugy frissiben nézze meg majd...

- Persze, persze, - motyogta Korniss ijedten.

Majd megint a Wéberék lakásán keringett. Itt sokkal inkább meg volt elégedve. Wéber bácsi a legényével lassankint átvitte minden fölösleges butorát a néhai játékszobába s visszajövet már hozta magával az asztalokat, a székeket. A hátulsó szobában már össze is volt állitva az asztalsor fele, az ablak mellett várakoztak a székek is, hogy szép sorba állitsák az asztal mellé s ezt már egy kis fantáziával láthatta az ember a hófehér teritővel leboritva, minden tiz araszon egy-egy bokrétával (természetesen sok közte az orgonavirág), két oldalt pedig a nagy vendéglői tányérokkal, a sulyos evőeszközökkel s ami még a teritett asztal ékességéhez való. Az első szobát Wéberné még csak akkor surolta fel és állandóan fecseghetett, mert ahány cselédleány arra vetődött, mind megállott az ajtóban egy kis beszélgetésre.

- Holnap este kilenc órakor lesz, - magyarázta Wéberné.

Az előkészületek most sokkal gyorsabban folytak. A vendéglős kiküldte a maga emberét „helyszini szemlére”. Az elegánsan öltözött pincér egy kicsit felszivta az orrát, mikor a házmesteri kuckóban a csatateret kimérte. Angéla kisasszonynak ugy rémlett, mintha ennek az embernek az arcáról olvashatná le, hogy nem igen tud magának valami hires bankettcsatát ebben a kis lyukban elképzelni. A délutáni órákban mégis fölengedett a pincér hideg arca. A Korniss virágbokrétáit nagyon jól tudta a hosszu asztalon elhelyezni s terités közben néhányszor felpillantván Angéla kisasszonyra, ugy találta, hogy ez a kis leány is elég csinos disz lehet az asztalnál. A házi cselédség tagjait is sorra megismerte és - ember az ember, ha pincér is, - lassankint megbarátkozott azzal a gondolattal, hogy késő éjszakáig ebben a társaság­ban kell majd apró szolgálatokat tennie. S alkonyat idején már teljes ambicióval rendezte az asztalt.

Angéla, Wéberné és az ura a néhai játékszobában csináltak toilettet.

Hat óra után Korniss beszólt az ajtón:

- Szaplonczayt csak délben invitáltam meg. Hogy meg volt lepetve! Egészen belevörösödött. De eljön s akkor fog még csak igazán belevörösödni.

Angéla kiszólott hozzá:

- Hallja, Korniss, maga megy el a leányokért.

- Elmegyek, - felelte jókedvvel Korniss. - Elhozom, az egész iskolát a hátamon.

Ott settenkedett órahosszat az udvaron s megvárta, mig Angéla kiöltözködve jött elébe. Csipkés, könnyü ruha volt rajta, bársony diszszel, a szép kis feje ugy gömbölyödött ki belőle, mint levélbokrétájából a hamvas rózsa. Wéberné is egész takarosan festett, csak a nagy vörös kezeivel nem tudott mit csinálni. Viszont Wéber urat ilyen csekélységek nem hozták ki a sodrából. Ő is bosszankodott az első pillanatban, hogy éppen olyan nadrágot talált kapni, amelyiken csak hátul voltak zsebek, de aztán gyorsan elhatározta magát. Egyszerűen a hátsó zsebekbe dugta a kezeit és ugy járt egész este. Olyan volt, mint valami fizető-pincér, aki ki nem veszi kezeit abból a kis bőrtáskából, ahol a pénzét kell csörgetnie.

Korniss megcsókolta az Angéla kezeit.

- Nincs több ilyen leány a világon.

Ő is ki volt már öltözködve. A fekete szalonruhában valamivel vékonyabbnak látszott még, de a hófehér ing, az a bizonyos krémszinü nyakkendő, a lakktopán s első sorban a fényes angol cilinder, határozottan formát adott neki. Majdnem elegáns volt. S ahogy karját nyujtotta Wéber néninek, hogy az átvarázsolt kuckóba vezesse, még Angéla kisasszonynak is feltünt. Nem is volt most olyan csunya. Mikor pedig az egész kis társaság megállott a „csatatéren” s ámuló szemekkel nézte, milyen csudát művelt a pincér avatott keze a kis lakásban, akkor csak rá kellett nézni Korniss Gézára. Szép volt. A sikernek vannak ilyen csudálatos szépitő szerei, hogy még a Kornissokat is ujjá tudja varázsolni.

Ragyogó arccal állott meg az ajtóban. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt. A két nagy függőlámpa alatt csudálatos kertnek látszott az a hosszan nyuló asztal. A fehér orgona­bokrétákon villogott a nedvesség s három hatalmas üvegtartóból délnek minden gyümölcse kacagott elő. Két oldalt nyulfejek voltak kirakva hófehér asztalkendőkből a tányérokba, amelyeknek peremén apró, lilaszin virágok néztek fel a kis nyuszikákra. Eszcájg is volt, kétfajta minden teriték mellett s a sok különböző pohár szinte kápráztatott, ahogy egyenes vonalban szegélyezte a hosszu asztalt. A kis lakás szürke falai, ugy nézte az ember, ijedten bámultak le a tündérkertre.

Angéla véletlenül odanézett Kornissra. Annak az arcán a megvalósult álmok egész mesés gyönyörüsége ült. A melle lázasan emelkedett s abban a pillanatban, Isten soha se rójja fel bünéül, talán még Angéla kisasszonyt sem látta.

A házmester azt mondta:

- Fene szép!

Wéber néni a kezeit csapta össze:

- Jézusom! És ezt a szépséges asztalt mi el fogjuk rontani.

Angéla semmit sem szólt, hanem megfogta a Korniss kezét.

- Mire gondol?

Nagyot sóhajtott Korniss Géza. Megfogta az Angéla karját s majdnem lázzal suttogta:

- Nézze! Nézze ezt az asztalt! Nem olyan, mintha egy macska nyujtaná el hosszan a testét, hogy most mindjárt ki fog futni az ajtón minden édes terhével? Én legalább nem tudok szabadulni a félelemtől, hogy egyszer csak ez az egész tündérmese kiszökik a szobából. Pedig szeretem. És ugy érzem, mintha ezzel a mesével kötném magamhoz az én vágyaim leányát is. Oh, Angéla, Angéla! Ma este ne hallgasson reám, ha beszélni fogok, mert lázban fecsegem ki minden titkát szivemnek s talán nem is jó, hogy azt maga mind meghallja. Csak a szemembe nézzen és olvasson belőle annyit, amennyi kedves a szivének. És ha rám fog egyszer mosolyogni, elbódulok a gyönyörtől. Mert akkor szemeim jól beszéltek helyettem.

A legokosabb leány is sziv egy kis mámort a szerelem bolondos szavából. Angéla is melegedni érezte az okos kis fejét. Ha egyedül vannak, talán oda is ejtette volna a fiatal ember vállára. Igy is nagyon melegen suttogta:

- Mosolyogni fogok magára.

Ennyitől Korniss megrészegedett már a bankett előtt. S karon vezette ki Angélát az udvarra. Selymes leplével ereszkedett már le az est, csak egy csomó csillag tündökölt ki rajta, mintha angyalok szemei volnának, akik a kárpit nyilásain kiváncsian kandikálnak le, hogy mit is csinálnak odalenn a házmesteréknél. Az udvaron csend volt, csak az utcáról hangzott be a villamos kocsik berregése, csöngetése s valahonnan az emeletről gyöngyözött le egy szomoru népdal melódiája.

- Angéla! - suttogta Korniss.

S a leány csudálatos nyugalommal tudott beszélni.

- Ugy képzelem néha, hogy valahol a pincében van a gyökerem és ahol egy csöpp napfény szürődik be az ablakon, arra indulok, hogy felkússzam a falon, csak ki a napvilágra. Mi mind igy törekszünk fel a pincékből a napvilágra. Én is, maga is. És még nagyon sokan. Álmodunk egymásról, holott alig ismerjük egymást. De másképpen lesz valamikor. És találkozni fogunk, talán már közel is vagyunk egymáshoz. Csak egyszer kijussunk a napfényre! Én tele vagyok bizalommal, Korniss. Mintha már érezném, hogy melenget a napfény s alattam marad a pince. Bizzék maga is.

- Bizom.

Talán félt a maga boldogságától. Nem mert tovább beszélni. Az estét nézte, mely már sürün boritotta a nagy bérházat. S izgatottan szorongatta a leány kezét.

- Most pedig megyek. Elhozom a maga barátnőit.

- Jó lesz! - hagyta rá Angéla és megmondta a cimeket. Két érzékenyebb leányt szemelt ki, aki a formákra is hiu. A többi három eljön majd magába is. Azok is csak - pincevirágok és keresik a napfényt, ha egyelőre egy házmesteri lakásból csalogatja is őket. Jó leány különben mind az öt s nem is rosszaságból siettek a tanodába, ha tehetség dolgában nem is voltak éppen kiválóak. De vigye el az ördög. Angélával együtt (és annyi sok más szegény leánynyal együtt) ők is megérezték, hogy ez a világ mostanában kirakatokra rendezkedett be. Portékákból azt veszi, ami a kirakatokból csábitja. S a leányoknak körülbelül legalkalmasabb kirakat a szini­tanoda. Mert a bál, a korcsolyapálya meg a többi, le is járt és nem is való szegény leánynak. De a tanoda jó hely, csak egy kicsit veszedelmes. No, nem baj. Azért, hogy szegények, mégis elég okosak azok a leányok, a pincékből valók.

Korniss még visszakisérte a bankett-szobába Angélát.

Végignézett a mesés asztalon. S minden álma, minden reménysége ott táncolt egyszerre a függőlámpák alatt, a melegedő levegőben. Igen, egy ilyen karosszékbe fog megbujni s akkor kialakul káprázó szemei előtt a Jákob lajtorjája, minden fokán egy-egy angyalfej fog moso­lyogni s legfölül hófehér szárnyakkal inti magához Angéla, hogy jöjjön fel, siessen abba a megálmodott menyországba, amely az övé s ahol találkozik az egész irodalmi és művészi világ. Csak föl bátran, a tündérkapu nyitva s őt várja az az egész nagy társaság, amely irodalomról és művészetről vitatkozik. Csak föl bátran, Angéla vár, a tündérkapu nyitva...

TÜNDÉRMESE.

Tiz óra után volt s a vendéglői pincér a kappanpecsenyét hordta körül.

Wéber néni azt sugta a szomszédjának:

- Az ember ugy jóllakott már a hallal és a marhapecsenyével, hogy rá se tud nézni a kappanra. Pedig ugy szeretem. Egyszer már ettem és emlékszem, hogy mennyire megkivántam volna máskor is. De az ember gyomra nem fáskamra. Ha meggondolom, hogy azok a nagy urak hány ételt tudnak egymásután megenni! De nem is értem, micsoda gyomruk lehet.

A szomszéd egy nagyon pirinkó ember volt és szabó. Az ő leánya is a szinitanodába járt s azt kellett ide kisérnie a bankettre, mert az asszony nem jöhetett. Éppen betegágyban feküdt. (De az egyszerüen csoda azokkal a szabónékkal, mindig gyermekágyban fekszenek!) A szabó roppant érdeklődéssel figyelte a házmesterné panaszát és minden szóra bólintott a fejével, hogy messziről szinte ugy festett, mintha valami porcellán-pagodli feje mozogna szakadat­lanul. A szabó feje különben is olyan fényes-fehér volt, mint a porcellán.

Vékonyka hangon sugott vissza Wébernének:

- No, de ilyet! Minden szót a szivemből olvasott ki, nagysád! Tessék elhinni, hogy rá se tudok nézni arra a kappanpecsenyére. Ha legalább papirosba göngyölhetné az ember, hogy haza­vihetné a beteg feleségének. De nincs is rendjén. A feleségem fekszik gyermekágyban s én egyem a csirkepecsenyét.

- Kérem, pakkoljon be legalább egy darab combot, - biztatta egész csöndben a házmesterné.

A szabó röstelkedett. A hosszu asztalon véges-végig, minden szem a pecsenyés-tálon csün­gött. Egy kis tréma mutatkozott a fölhevült arcokon, mintha a vendégek már tul szeretnének lenni azon a nehéz pillanaton, mikor azzal a nagy kétágu villával, minden baleset nélkül kell kiszedniük a kappan valamelyes részét. A tanodások különösen vigyáztak. Ők még elegánsak is akartak lenni, ahogy ez illik a jövendő idők művészeihez és művésznőihez. S éppen a tréma miatt nem tudtak boldogulni. Egy hosszu, beretvált képü, frakkos növendékszinész éppen abban a kritikus percben ejtette le a kétágu villáról prédáját, amikor már majdnem bizton­ságba hozta. S a zsiros combrész lecsuszott a tányér széléről, lebukfencezett a fekete nadrágon s egyenest odalapult a szabó leányának ruhájára. S a leány félig sikoltva, félig nevetve ugrott fel s majdnem fellökte a felszolgáló pincért. A hosszu növendéknek eszébe jutott, hogy ő bonvivan-szerepekre készül, tehát sohasem szabad zavarba jönnie. Ugy tett, mintha semmi sem történt volna. S mély hajlongással bókolt a szabó leányának:

- A lábaihoz esett. Adta fickója! Az ember föl se tenne ennyi udvariasságot egy kappantól.

És nevetett. A leány sem mert haragudni, minthogy az ő hirtelen mozdulata sem volt elegáns, amelylyel a pincért fellökte. Ellenben a társaság többi tagjára különösen hatott a baleset. Akik már vettek volt a kappanból és most észrevették a pincér arcán a megvetésnek azt az egész zuhatagát, amivel a bankett társaságát titokban elöntötte, hangosan fölnevettek. A többiek ellen­ben most kezdtek csak igazán trémázni s az asztal alsó felén már feltünően sokan akad­tak, akik előre megsugták, hogy az istennek sem tudnak többet enni. Egy vörösképü kőműves, aki szintén a leányát gardirozta, egyszerüen kijelentette, hogy megveri azt az embert, aki még valami ételt akar belediktálni. Az a korcsmáros pedig, aki a Wéber bácsi külön vendégeként ült az asztal végén, közfeltünést keltett. Mert fölkelt a helyéről és hangosan magyarázta mindenkinek, akihez csak közel jutott:

- Nem kell magát szégyelnie. Hát mire való a két keze? Fogja meg! Igy!

És ott mindjárt megkapta kezével azt a darab fehérhust, amelyik éppen a tál szélén feküdt. Ugy tette le egy kövér asszonyság tányérjába. A kövér asszonyság erősen szabadkozott, de mikor a hus már szerencsésen a tányérjában volt, mégis megette. A korcsmáros pedig magya­rázva és lázitva vándorolt tovább.

- Csak nem hagyjuk meg annak a nagyhasunak az egész kappant. Elég sokba kerül, tessék hozzányulni!

S hogy elüljárjon a jó példával, egész kis tornyot rakott ki a maga tányérjára. A társaság egy kicsitt morajlott, ami megbotránkozás lehetett, de talán helyeslés is. Kivált a kövér asszonyság mozgatta erősen a fejét, aki hatalmas étvágygyal pusztitotta már a véletlenül kapott fehérhust.

- Igaza van, elég sokba kerül, - motyogta teli szájjal.

Odafönn az asztalfőn Korniss Géza meglátta, hogy Szaplonczay arcára egy kis árnyék borul. Angéla is pirosabb volt, mint amennyire a bor és a levegő igazolhatta volna. S mivel ugyis a pecsenyénél tartottak, az ő fejében pedig már reggel óta motoszkált az a felköszöntő, amelyik­ben elmésen fonódott össze a Szaplonczay nagy sikerének rajza azzal a sikerrel, amely felé lelkének minden tehetségével iparkodik az itt összegyült irodalmi és művészeti kolónia, Korniss Géza elszánta magát, hogy ezzel a felköszöntővel szebb világba ragadja a már-már kellemetlenül feszengő asztaltársaságot.

Hirtelen fölemelkedett.

- Hölgyeim és uraim!

A korcsmáros zavartalanul magyarázta tovább, hogy ami a tálban van, az a társaságé s ugy vehet magának belőle, ahogy neki tetszik. A kövér asszonyság sem érezte magát találva a „hölgyeim” megszólitástól, hanem megelégedett arccal intette a korcsmáros felé a maga helyes­lését. A szabó és a kőműves, ha már nem ehettek a kappanból, hangosan kocintották össze a poharaikat. Wéber néni átkiáltott az asztal tulsó végére (ami persze a másik szobában volt), hogy Angéla igazitsa meg a csipkét a nyakán, mert a melegben egészen lehajolt. Az a hosszu növendékszinész, akit az imént baleset ért, fejtegetni kezdte a szomszédjának, hogy egészen más az élet s egészen más a szinpad, mihez képest a szinpadon a pincérek is sokkal ügyesebbek. Azonfelül pedig, fejtegette tovább, a szinpadon még azt is legalább huszszor próbálja az igazi művész, hogy miképpen veheti ki legelegánsabban a kappancombot. A leány azt mondta rá, hogy persze. És hogy el tudja képzelni, hogy a művésznők az életben esetleg cérnát sem tudnak a tűbe huzni. Mert egészen más az élet s egészen más a művészet.

Korniss Géza hangosabban ismételte:

- Hölgyeim és uraim!

A tanodás leányok és az egyik növendékszinész most már elkiáltották magukat:

- Halljuk!

Az élet és a szinpad különböző voltáról vitatkozók hirtelen elhallgattak. Wéber néni is aláza­to­san elnyelte megjegyzéseit. A szabó olyan vigyázva kortyolta a borát, mintha ez is zavar­hatná a csendet. Csak a korcsmáros csodálkozott. A szemével kérdezte a kövér asszonyságtól:

- Mi lelte ezeket?

De az asszonyság már nem mert válaszolni. Még a szemével sem. A hosszu asztalon végig most már csupa porcellán-ember volt, aki vigyázott magára, mintha a legkisebb mozdulattól összetörhetne. A lakás nyitott ajtajában kiváncsi leányfejek bukkantak fel; a kapu alá gyült cselédek akartak meggyőződni, hogy mi okozza azt a nagy csöndet.

S Korniss Géza harmadszor ismételte:

- Hölgyeim és uraim! A siker is olyan, mint Mátyás király s álruhában szeret ellátogatni a szegény nép kunyhóiba. De álruhában is király marad és a Szaplonczay Ádám sikere akkor sem volna királyibb, ha diadalát az irodalom és a művészet fejedelmi alakjai ünnepelnék, nem pedig ez a kis fogékony társaság. Különben is szentelt helylyé vált még az a jászol is, ahol királyok jelentek meg a Megváltó üdvözlésére. És jöhet majd idő, amikor áhitatos hivők zarándokolnak ide, mert tábla jelöli a helyet, ahol Szaplonczay Ádámot először ünnepelték az ő tisztelői...

A felköszöntő itt hirtelen megszakadt. A két növendékszinész belekiáltott:

- Éljen Szaplonczay!

De nem ez hozta ki sodrából Korniss Gézát. Erre inkább számitott is. Hanem a feje fölött, hamarosan észre se vette, hol, éles csöngetés hallatszott.

Az egész társaság ijedten nézett fel. De már akkor Wéberné felugrott és az ajtóhoz sietett. Wéber pedig morogva nyugtatta meg a társaságot, hogy nincs semmi baj. A kapun csöngetett valaki, aki most jött haza. Annyi az egész.

A porcellánszabó vékonyan nevetett:

- Milyen érdekes!

A társaságon is derültség futott végig. Csak ott fenn, Szaplonczay oldalán, az Angéla kis arcán maradt valami csunya árnyék.

Korniss tovább beszélt. A házmesterné ezalatt már kinyitotta a kaput. A füszeres segédje jött haza, aki a második emeleten lakott a gazdájánál. Nevetve nézte, hogy mi történik a kapu alatt s azt bizony érdemes volt megnézni. Mert az a hetes, aki a pincér mellé volt kirendelve szol­gálatra, a kapu alatt külön bankettet rendezett a maradékokból. Ugy, ahogy a pincér kihozta a tálakat, a hetes felkapta mindegyiket és a vendéglőben ellesett pincér eleganciával hordta körül a cselédleányok közt. S meg kell mondani, hogy a kapu alatt nem történt semmi baj. A cselédleányok ugyan az öt ujjokkal nyultak a tálba, de nem is ejtettek el semmit. Pedig nem egyszer megtörtént, hogy a hetes megfeledkezett a köteles eleganciáról s mig balkarján kifo­gástalan finomsággal tartotta a tálat, jobbkezével erősen megcsipte a leányokat. De egy jaj, ha hangzott, más baj nem történt. A hetes határozottan jobban volt megelégedve a társaságával, mint odabenn a pincér. Az egyetlen baleset a Lencsi bakájával történt, aki a halra egy kicsit megszomjazott s hogy bort nem talált, azt a korsót kapta fel, amelyben a tartár-mártás maradéka volt. Azt bizony kiitta a baka.

- Ökör! - mondta neki a hetes.

De a baka azt felelte:

- Engem ucscse, jobb volt, mint a hal.

Két kutyát is odacsalt az ételszag. A hetes a csontokat dobta oda nekik s ez alkalommal azt mondta a Lencsinek, akit nyilván el akart hóditani a bakájától:

- Lássa, lelkem, ugy megy ez sorba. Odabenn a nagy kutyák csak megnyalogatják az ételt. Mi idekünn megeszszük. De ez a két kutya meg is szolgál érte, mig a csontokkal végezni tud.

Igy mulatoztak a kapu alatt. Wéber néni nevetve fenyegette meg őket s magához hivta Lencsit. Neki adta a kulcsot, hogy azontul ő nyissa ki a kaput, ha megint csöngetnének. Különben pedig megintette a leányokat, hogy csöndesebben vihogjanak, mert különben még eszébe jut valamelyik lakónak, hogy leüzenjen. S az már igazán forditott világ volna, ha a lakók figyelmeztetnék a házmestert, hogy éjfélután nem szabad lármázni. Ámbár azt próbálja csak meg valamelyik lakó! Mert az se fog ebben az esztendőben tiz órán tul poroltatni...

Wéber néni hirtelen elhallgatott.

Vad éljenzés dörgött ki a lakásból. A vörös kőműves hangja ugy csattogott ki belőle, mint az ágyuszó. A porcellánszabó sem hagyta magát s annál magasabbra srófolta a cérnahangját. De elég tisztességesen orditott mind a vendég.

A házmesterné aggódva nézett fel az alvó emeletekre:

- Vigyen el az ördög, ha le nem fognak üzenni. Ők sohase mernének igy lármázni.

Csóválta a fejét, ahogy a vihogó cselédek csoportján keresztülvágva, visszament a társaság­hoz. Az ajtóban egy pillanatra megállott. Jóformán rá sem ismert most a lakásra, melyből csak az imént távozott. A két kis lyuk levegője átizzott az ünnepiesen szorongó társaságtól, mely most már reszketni látszott, ahogy a függőlámpák alatt párákkal és gőzölgéssel megtelve, hullámzott a levegő. Valami piszkos vörös fátyol ereszkedett az alakokra s hamarosan nem látszott ki alóla egyéb, csak a leányok világos ruhája s a korcsmáros verejtékes feje, mely a maga kopaszságában ugy ragyogott, mint egy villamos lámpa tejgolyója. A porcellánszabó, a kőműves, a vörös asszonyság s az a pár fiatal ember legkivált, aki az asztalfő tájékán ült, egyszerüen elveszett a rengő vörös fátyol alatt. Csak a lárma, az edények és üvegek csörre­nése hangzott most még sokkal erősebben.

- Éljen Szaplonczay! - kiáltotta némiképpen megkésve, de csöppet sem félénken a hosszu növendékszinész, s mikor a társaság egy kicsit csodálkozva nézett rá, csak ugy ültében morgott hozzá valami felköszöntőt is, amiben emlités történt bizonyos jövendőről, amikor az ünnepelt poéta a szinpadnak is dolgozni fog.

- Mert mégis csak a dráma a legfönségesebb műfaj, - orditotta bősz lelkesedéssel a hosszu növendék.

Korniss Géza erősen bólintott a fejével. Szaplonczay Ádámhoz fordult, aki halkan beszél­ge­tett Angélával és erős cigányfejével jóformán árnyékba boritotta a leány kedves arcocskáját. Ugy tetszett, mintha abban a pillanatban ez a két teremtés egészen más világokban kalan­doznék. A társaságtól egészen elfordulva, egymás szavát figyelve ültek ottan és Korniss Géza meg sem tudta érteni azt a két ijedt arcot, mely az ő megszólitására feléje meredt.

- Csak azt akartam mondani, - szólt a kis tanárjelölt, - hogy a mi művészbarátunk mond valamit s előbb-utóbb csakugyan meg kell majd próbálkoznod a drámai műfajjal is.

Szaplonczay és Angéla ugy nézte, mintha egy szót sem értene.

- Akkor Angéla kisasszony is játszani fog a darabodban, - folytatta Korniss.

A leány szemén valami különös fény reszketett. Ő hamarabb megértette Korniss szavait, de mintha neki is jól esett volna, hogy Szaplonczay, miután egy mosolylyal válaszolt barátjának, tovább egy szóval sem érintette az uj thémát. Csak folytatta, ahol a Korniss megszólitásánál elhagyta és beszélt a maga nyomoruságos ifjuságáról, amelyből még az ifjuság árán is jól esik menekülni. Mert az a nyomoruságnak a legcsunyább természete, hogy meg tudja rontani még az ifjuságot is, mint ahogy egy csöpp sav megrontja az izét a forrás friss vizének. Ki kell önteni a vizet. Futni kell az ifjuságtól. Csak ki belőle - akárhova. S a Szaplonczay hangjában mintha valami utálat remegett volna, ahogy a maga futását mesélte. Angéla pedig alig mert lélegzeni, mert a fojtott szavakból a saját érzései lüktettek feléje. Ugyanaz a nyomoruság s ugyanaz az őrült vágy, hogy az első nyiláson kivánszorogjon a pincelevegőből a napfényre. Csak ki belőle - akárhova.

S ami ezt a kis leánylelket legjobban megfélemlitette: hogy ezen az estén minduntalan meg­szállta már az érzés, mintha a Szaplonczay erőteljes beszédéből a maga lelkének sikoltását hallaná. Szakadatlan találkozása a két léleknek. Ahol a társaságnak minden tagja az eleven tündérmesét vélte látni és egyszerüen felolvadt az ünnep gyönyörében, Angéla odalenn, szive legmélyén, reszketve takargatta ösztönszerü undorát. Legjobban szeretett volna menekülni attól a gyülevész társaságtól, mely az ünnepi köntösben s a ragyogó asztal körül még sokkal inkább elárulta nyomoruságát. Édes apja, aki a házmesterek durva habitusában, minden szögletességével és darabosságával is kedves volt az ő szemének, most a fényes fekete ruhá­ban föllázitotta. Valami természetellenesnek érzése bántotta, mintha meglett emberek éppen ünnepi pillanatokban kezdenének komédiázni. S ezek a koldus emberek, akik talán csak ugy kölcsönözték a viseltes fekete ruhát, de mégis beleöltözködtek, - mintha csupa csizmás kandur volna. De nem, ez még járja a mesében. Ezek a kandurok a valóságban bujnak csizmába. S aztán le kell ülniök egy uri teriték mellé, ami nem is eshetik jól nekik, mert nincs az a kedvenc étel, amit jóizüen tudna megenni a szegény ember, ha a király nézné, mikor eszik. Az embereknek megvan a maguk ruhája és másik nem való nekik. Az étellel pedig ugy vannak, hogy olykor a környezet fontosabb az ételnél. S ezeket valami ünnepi alkalom, amit nyilván meg sem értenek, kicsalta a ruhájukból, a környezetükből. Szögletesebbek, mint hétköznapon és nevetségesebbek, mint a rongyaikban. Csak az a jó isten tudja, micsoda öröme telhetik ilyen mulatságban némely embernek.

Angéla már egész este érezte ezt az undort. S az első pillanatban szinte megrémült, amikor Szaplonczay csöndes megjegyzéseit meghallotta. A szivéhez kapott, hogy talán nyitva felej­tette, mert ez az ember egyszerüen olvas belőle. Mi ez? Nem értette.

- Szaplonczay ur! - szeretett volna felsikoltani. De csak az ajka remegett meg.

S akkor Szaplonczay egy kérdéssel fordult hozzá:

- Hiszi-e, Angéla kisasszony, hogy vannak emberek, akik öreg lélekkel jöttek a világra? Akik ezzel az öreg lélekkel olyan fáradtan botorkálnak fel az idő lépcsőin, mint az aggastyánok az emeletre? Minden lépcsőn megpihennek, körülnéznek. Én pedig az én ifju lelkemmel három lépcsőt szeretnék egyszerre átugrani és a világért se néznék a lábaimra, hova lépnek, hanem csak föl, messzire, a magasba. S ha öregek vannak mellettem, elfárasztanak a maguk fáradtsá­gával.

- Mit akar ezzel mondani?

- Hogy az én vágyam nagyon messzi jár s ez a társaság megöl vele, hogy ilyen kényelmesen helyezkedik pihenőre már az első lépcsőn. Maga nem érzi ezt a fáradtságot.

Angéla nehezen lélegzett. Ez az ember megint szavakba tudta foglalni, nevén tudta nevezni az ő kimondhatatlan bágyadtságát. Valami különös félelem fogta el. Mintha egy titkos kéz mindig leszakitaná a kapcsokat ruhájáról s ő a remegő kezeivel már alig tudná megakadá­lyozni, hogy azok a puha ruhadarabok le ne omoljanak égő testéről. Lelkének szemérme fellázadt és hasztalan. Az a fekete ember ott mellette csak ránézett, és megnyiltak előtte a leánylélek parányi ablakai: mindent kiolvasott belőle.

- Igen, fáradt vagyok, - suttogta a leány remegve.

S hirtelen megemelte a hangját:

- De talán magam vagyok az oka. Egészen lefoglaltam magamnak Szaplonczay urat, mikor ezek mind hallani szeretnék. De ilyen önző nem is voltam még soha s most meg is büntetett. Megértettem. Én vagyok az, aki a magam ostobaságával önt is kifárasztom. A társaság fölviditaná.

Lelkendezve kapaszkodott ebbe az együgyü mentségbe. Egészen belepirult. S ahogy zavartan mosolygott Szaplonczayra, majdnem elszédült a férfi hideg pillantásától. Nem tudta sokáig állani. Lesütötte a szemét és majdnem sirva fakadt.

Szaplonczay azt mondta:

- Jó. Vegyüljünk a társaságba.

S a leány remegve, gépiesen nyögte utána:

- A társaságba.

A társaságnak akkor már egészen más volt a képe. A porcellánszabó, a kőmüves, Wéber bácsi s az öreg asszonyságok nyilván nagyon elunták magukat, hogy az ünnepelt feléjük sem nézett s mikor Korniss Géza is nagyon belemelegedett az irodalmi és müvészeti kérdések vitatásába, akkor az alsó asztal már nagyon kellemetlenül feszengett. A kapu alól szinte csábitva hangzott be hozzájuk a mellékbankett fesztelen lármája s a szabadszáju korcsmáros megint eltalálta a társaság titkos gondolatát:

- Odakünn sokkal jobban mulatnánk.

Mindjárt meg is adta a példát. Kiszökött a kapu alá s néhány perc mulva bedugta vigyorgó fejét az ajtón. Mintha azt mondta volna a társaságnak, hogy csak tessék utána szökni, mert a kapu alatt csakugyan jobb világ van. A porcellánszabó nagyon értelmes emberke volt s hama­rosan kiszökött. A kőmüves sem váratott magára sokáig. A vörös asszonyság már nevetve kapaszkodott a karjába s bár ugy tett, mintha csak egy percre akarná kielégiteni a kiváncsisá­gát, meglátszott rajta, hogy bizony vissza nem jön egyhamar ebbe a furcsa társaságba. Aztán a házmester is ugy tett, mintha valami dolga volna a kapu körül s utóljára már csak Wéberné volt benn az öregek közül. Vagy öt percig még ott keringett a leánya körül s mikor látta, hogy a nagy vitában észre sem veszik, szépen kisompolygott ő is a kapu alá. Sokkal jobban mulattak ők ott a cselédséggel s a szökevényeknél jobban senki sem nevetett a Lencsi bakájá­nak, aki valósággal remekelt a sok komédiában, csakhogy a hetes ki ne vesse a nyeregből. És Lencsi csakugyan régen nem tapasztalt olvadékonysággal simult a bakához.

A bankettasztal körül pedig magukra maradtak a fiatalok.

A szót Korniss Géza vitte. Kis madárfeje fényes volt a nagy gyönyörüségtől. Ott látta maga körül az irodalmi és müvészeti világot, ha egy kicsit soványka volt is. A hosszu növendék-szinész majdnem áhitattal leste az ő tanitásait, a kis tanodás leányok is az ajkán csüggtek s Korniss ugy érezte, mintha valami magaslatról hirdetné az igét, mialatt köröskörül a völgyek­ből zuhogna a tanitásra szomjas ifjuság, csakhogy a mester szavát hallja. Olyan erős volt a gyönyörüsége, hogy nem is látta az arcokat, csak azt a kivánatos képet, mely álmaiban már annyiszor kisértette. Az irodalmi és müvészeti világot látta s a központban önmagát, a mestert, a körülrajongott és mindenkitől tisztelt irodalmi prófétát. Egy kicsit rendszertelenül, de annál buzgóbban beszélt a szinmüvészet titkairól s nyilván nagyon elröstelte volna magát, ha figyelmes hallgatóságából valaki megkérdezi, hogy volt-e már valaha szinházban? Mert nem volt, soha. De olvasott róla sokat, mint ahogy minden tudása ugy szövődött lassankint vékonyka szálakból, amik különböző könyvekből ágaztak be az ő kis madárfejébe.

Csak egyszer jött zavarba. A hosszu növendékszinész szólt akkor közbe:

- A Turgenyev följegyzéseiben olvastam, hogy a müvészet törvényeit jóllakott emberek csinálták; azért kivánatosabb nekik a festett pecsenye, mint az igazi. Lássa, tanár ur, én sohasem tudtam megérteni, hogy éppen iróember mondhasson ilyet! Mert, ha valami hentes mondaná...

Korniss Géza nem tudott hamarjában felelni. Zavartan nevetett s felugorva a helyéről, azt motyogta:

- Irói szeszély... egy kis elméskedés...

S hogy ne kelljen a thémára visszatérnie, egyszerre odafordult Szaplonczayhoz:

- Ádám, ha lehoznád a „Heszperidák kertjét!” Hogy egy részletet felolvass a társaságnak!

A fiatal emberek zugva helyeseltek. A leányok szeméből édes könyörgés szólt Szaplonczay­hoz. Angéla valahol az árnyékban állt, de égő szeme szinte beszélt Ádámhoz, aki már egész este érezte ennek a szemnek delejes tüzét. S most, amikor hirtelen körülfogta az egész társaság és a fiatal leányok szava meleg esőként paskolta, most is csak az Angéla szemét látta, a hogy a homályból esdekelve tapad hozzá. Mintha az a szem azt mondta volna neki, hogy fojtsa el magában az undort, amit azoknak közönséges kiváncsisága kelt benne s tegyen meg mindent az ő kedvéért, aki messziről, csak a szemével kéri.

- Hozza le a „Heszperidák kertjét!”

- Lehozom.

- Éljen! - orditott lelkesen a hosszu növendékszinész.

Szaplonczay szédült egy kicsit. Ugy tetszett neki abban a pillanatban, mintha Korniss Géza odatérdelt volna Angéla elé. Pedig csak olyan kicsinek látszott a sugár leányalak mellett. De ez már nem volt képzelődés, hanem valóság, hogy milyen csodálatos alázat ült a boldog tanárjelölt arcán. A kevlaari boldogaszony előtt térdelő anya nézhetett igy fel Máriához, mikor szivből könyörgött hozzá. Talán egy szót sem szólt Korniss Géza, de az arca olyan hangosan beszélt, hogy a távolabb álló Szaplonczay is jól hallotta minden szavát.

- Semmi sem vagyok nélküled, Angéla! Egy darab kő vagyok és ha kezed hozzám nyul, fenséges szobor is lehetek, Angéla! Sötétség vagyok és ha szemed rám veted, világitani fogok, Angéla! Oh állj mellém, nyulj hozzám, nézz reám...

A társaságból talán senki sem látta. Talán Angéla sem. Szaplonczay Ádám látta és kisietett a szobából. A kapu alatt egy pillanatra megakadt a vihogás, hogy az ünnepelt váratlanul künn termett. De aztán vigan viháncoltak tovább, mert Szaplonczay eltünt az udvar homályában. Kábultan ment fel a lépcsőkön, hogy lehozza lakásából a „Heszperidák kertjé”-nek kéziratát. De alig gyujtott gyertyát, levette lábáról a szédülés. Egy zsöllyébe esett s néhány percig nem tudott semmiről. A zaj, mely a nyitott ablakon behallatszott a bankettező társaságból, alig érintette. Csak olyanforma zugás volt, a minőt a viz alá bukó hall. Gondolatok nélkül, ahogy a zsöllyében ült, a szemeit behunyva: azt hitte volna az ember, hogy alszik. Csak a gyertya­lángnál látszott, hogy fénylik a feje a verejtéktől.

De csak percekig tartott. Akkor felugrott. Már az asztalnál volt, hogy a sok kézirat alól kiássa a „Heszperidák kertjét!” De ahogy a kék füzet a kezében volt, hirtelen valami érzésroham fogta el.

Hogy ő most odalenn felolvassa munkáját! Mikor minden gondolata másutt jár és nincs lelké­nek olyan paránya, amely a „Heszperidák kertjé”-vel törődnék! És szeme a betüket nézze, mialatt lelki szeme előtt egészen más betük kavarognak! Hogy ismét lesiessen a társaságba, mely kétségtelenül ünnepelni akarja, de voltaképpen csak kinozza és marcangolja! Hogy szavaljon és tapsokat halljon, mikor egész lelke a más hangját szomjazza!

Lecsapta a „Heszperidák kertjét”.

Mi történt vele? Olyan boldog és olyan nyugodt volt még ma reggel. Ha járt, ha pihent: azt a melegséget érezte, mely a fiatal dicsőség napjából sugárzott reá. Álmok keresték fel és nem szálltak el akkor sem, ha már fölébredt. De talán nem is volt ébren azóta, hogy a szerencse utólérte. Csak ugy ringatózott ezekben az álmokban, mint a mesebeli rózsakirályné a habokon: hagyta magát vinni a gyönyör szigete felé. Könnyünek, fiatalnak érezte magát, nagy utra könnyü szivvel indulónak, hiszen a hir, a nagyság intett feléje biztatóan. És sehol egy közönséges érzés, mely terhével le akarta volna huzni. Még a szerelem sem tartóztatta röpülésre kész szivét. S most? Tekintete odaesett a „Heszperidák kertjé”-nek kéziratára. Igazán boldogitani tudta a dicsőség reménye? Ő volt az, aki az Akadémia koszorujától is mámorossá tudott lenni?

Ugy érezte, hogy ajka kiperseg a láztól.

Hirtelen eloltotta a gyertyát. Aztán odaállt a nyitott ablakhoz és lenézett a sötét udvarba. Csak a kapuhajlás tájékán látott valami világosságot derengeni, máskülönben sötét volt. De véges-végig hömpölygött az udvaron az a morajlás, mely a házmester-lakásból áramlott kifelé. Olykor ugy tetszett Szaplonczaynak, mintha a morajlásból a saját nevét hallaná ki. Talán éljenzik odalenn.

S akkor népesedni látta a sötétséget. Mintha az egész vidám társaság kiperdült volna az udvar­ra, hogy ott keringőzzék a sötétségben. A porcellánszabó vezeti Wébernét, a bátor korcs­máros egyszerre két szinitanodai növendék-leányt is táncoltat, Wéber bácsi a kapukulcscsal keringőzik s a hosszu szinészfiu egymagában forog. Másutt három leány fogózkodik össze és ugy libeg körül az udvaron. Nyomukban, mint az agarak, szimatolva futkosnak a társaság fiatal férfiai. Még Korniss Géza is ott látszik egy hordó tetején, mintha dirigálná a táncot és mozgatná taktusra a karjait.

- Egy... kettő... forduljatok...

Valahonnan pedig egy tüzsugár vetődik egyszerre a Szaplonczay szemébe. Elébb csak akkora, mint egy gombostü feje, de nő, udvarosodik és már égeti Szaplonczayt. Szinte megvakul tőle. S mégis nyitva tartja a szemét: hadd égjen ki attól a sugártól. Hiszen az Angéla szeme. Az a csudálatos, folyton változó szem, amelyik félénken néz az egyik pillanatban, de utána már támad, éget, csábit.

- Elvesztettem az eszemet - morogta Szaplonczay. - Bizonyos, hogy azok odalenn fecsegnek az asztal körül és én bolondul künn látom őket táncolni az udvaron. Képzelődöm, csakhogy azt a leányt is magam elé varázsolhassam. Hát mit akarok én azzal a leánynyal?

Heves bosszuság fogta el. Mintha már nem is az a türelmetlen legény volna, akit kifárasztanak az öregek a maguk fáradtságával, holott hármasával szeretne felszökni az idő lépcsőin. Mintha meglankadtak volna a szárnyai, melyek még az imént is csudás gyorsasággal vitték, vonták fölfelé. Mintha röptében már nem is szivesen nézne a magasba, ahol a dicsőség csalogatja, hanem inkább vágyakozó szemekkel bámulna maga alá, ahol a völgyben egy kis ostoba leány csak hallgat, ábrándozik s még csak a kis ujját sem mozgatja ugy, hogy őt intse magához. Olyan kicsinek, nevetségesnek, bábnak érezte magát, amilyennek idáig Korniss Gézát látta. Az is minden gondolatába belesző egy álmot és egy leánynevet. S amiért Kornisst nyiltan kinevette, titokban pedig talán meg is vetette, most magát is rajta kapta, hogy a sötétségben is lát egy ragyogó leányfejet s minden kapkodása dacára folyton az ajkára szökik egy név. Amelyet bolond áhitatból nem is mer kimondani.

Nem, ez nem Szaplonczay Ádám többé. Valami istentelen érzés kiforgatta magából. Ő is Korniss Géza lett és le tudna ülni egy pár kicsi láb elé, hogy ostoba álmokat szőjjön valami puha fészekről, ahol ketten turbékolnak és csak turbékolnak. S akárhogy ágaskodik, ez az uj érzés lekapja a lábáról, játszik vele s rákényszeriti, hogy mindenről megfeledkezve, csak ábrán­dozzék. A homályból, a semmiből, a saját gondolatainak mélységéből is elébe hoz egy verőfényben sugárzó lányfejet.

Ugy tetszett neki, hogy az udvarról a nevét kiáltja valaki.

- Türelmetlenek már - suttogta magában Szaplonczay, de tovább is csak azt a fejet bámulta, mely mozdulatlanul látszott ki a homályból.

- Ádám! - hangzott most erősebben az udvarról.

Az ablakhoz sietett. A sötétben is megismerte Korniss Gézát s minden vére az arcába szökött, mert meglátta mellette Angélát is. Nem lehetett más. A felforró vére bizonyitotta, hogy csak Angéla lehet, akihez Korniss olyan közel simul. És Szaplonczay abban a pillanatban ugy érezte, hogy be kellene zárkóznia szobájában. Magára kellene zárnia az ablakokat is, hogy még a hangjukat se hallja, ha szólni akarnának hozzá. Olyan kinos fájdalmat érzett, hogy egymáshoz simulva látta azt a két ismerős alakot.

Már hallani vélte a lépcsőről léptük kopogását. Tehát feljönnek.

S most egyszerre valami különös hidegséget érzett Szaplonczay. Nagyon nevetségesnek találta magát. Józanul tudta elgondolni, hogy ez a pár ember milyen különösen fog ránézni, ha sötét szobában, gondolkozásba merülve, valószinüleg feldult képpel találja. Még leolvasnak valamit az arcáról. Talán meg is sajnálják. Korniss Géza és Angéla őt!

Soha!

Amit az esze, fellázadó gondolata hiába próbált, csodát müvelt a hiusága. Nem akart kicsinek látszani azok előtt, akik nem is próbálták titkolni, milyen nagyra nézik. S egy pillanatra meg­mozdult benne valami hideg büszkeség is. Hogy ő Korniss Gézától hóditson el valakit! Nem!

Majdnem kacagva mormogta:

- Nagyon összeillenek! Az egyik kritikus akar lenni, a másik müvésznő. Nagyon összeillenek!

Sértegette őket, akik miatt szenvedett. S ez jól esett neki. Meggyujtotta megint a gyertyát s kinyitotta az ajtót, hogy elibük siessen. Már hideg volt és nyugodt.

- Azt hittük, hogy elaludtál - nevetett feléje Korniss.

- Sötétben ültem. Az ember megkivánja ezt a kis csendet, ha olyan zajból szökik el.

- Korniss ránézett Angélára. Hamiskásan nevetett:

- Hátha mi is beülnénk egy kicsit. Elolthatnád azt a gyergyát, Ádám.

- Ahogy parancsolod.

Angéla halkan szólt közbe:

- Ne!

Szaplonczay csak most nézett jobban a leányra. Ugy látta, hogy egész testében remeg. Mintha egész lelke fellázadna miatta, hogy ezen a helyen s ilyen környezetben kell lennie. A libegő gyertyavilágnál szinte fehér volt.

S hevesen, ujjongva szólalt meg valami Szaplonczaiban:

- Nem szereti! Nem szereti!

Egy pillanatra ugy érezte, hogy le kellene dobnia a lépcsőkön azt az embert, aki kezén meri fogni Angélát. Hát nem látja, hogy kinozza a leányt, hogy terhére van a jelenlétével, a szerel­mével, a szavával is? És Szaplonczay szinte gyülölettel fordult lakótársa felé.

Az, szegény, maga is reszkett. Olyan volt, mint a mámoros. Gyöngéden szerette volna a szobába vonszolni Angélát és nem tudta. Az arca ezenközben fényleni kezdett s az ember nem tudhatta, az érzéstől-e vagy a pezsgőtől? De mégis inkább az érzéstől. Mert a hangtalanul mozgó ajkak, a nedvesedő szemek, a megrángó vállak nem tudtak titkot tartani. Észre kellett azt venni, hogy ez az ember irtóztatóan erősködik, csakhogy a lába elé ne essék a leánynak. És Szaplonczay, aki világosabban látott a Korniss lelkében, mint a magáéban, nagyon meg­sajnálta most.

- Géza! - szólt rá csöndesen.

S Korniss majdnem sirva dőlt a karjaiba.

- Olyan boldog vagyok! - motyogta és csak ugy messziről nézett a leányra. Benne volt tekintetében a vágy, hogy magához rántsa Angélát és benne az a gyávaság, hogy ujjal sem merné érinteni. Mintha azt mondta volna a szemével: „engedd, hogy csöndesen sompolyogjak utánad, a kutyád - és ne tarts tőle, hogy bántsalak, hiszen a kutyád vagyok!”

Szaplonczay besietett a szobába s kihozta a kéziratát.

- Menjünk le! - mondta aztán, hogy végét szakitsa a jelenetnek, mely kinozni kezdte.

Angéla rámondta:

- Menjünk le:

Egy szót sem szóltak. Korniss megint karon vezette a leányt és Szaplonczay csöndesen haladt mellettük. Most, hogy szinte érezte maga mellett a leányt, csudálatos módon nem izgatta ugy, mint amikor a távolból kellett maga elé képzelnie. Féloldalt nézett le hozzá s már minden gyülölet nélkül is el tudta gondolni, hogy összeillenek. A szerelmében porig alázkodó férfi s a melegséghez nem szokott leány. A tanárjelölt, akinek álmaiban elválhatlanul szövődött már össze az irodalmi és müvészeti szalon az Angéla alakjával és a kis szinészleány, aki elkiván­kozik a pincéből: mindegy, akárhová, csak fel a napvilágra. Talán csakugyan kellenek egy­másnak.

- Igen, erősitgette magában Szaplonczay, szükségük van egymásra.

Talán nem is gondolt reá, hogy voltaképen magát akarja csak erősiteni a lemondásra. Szap­lonczay jól érezte magát, hogy ezzel a gondolattal egymáshoz kötötte Kornisst és Angélát. S ahogy ezen a gondolaton tul volt, megint szabadabbnak érezte magát.

A kapu alatt már táncoltak. Kiáradt oda a bankett zaja, világossága.

Megállt egyszerre Korniss.

- Nagyon boldog vagyok, Ádám! Sohasem mertem volna hinni, hogy az álmok igy megvaló­sulnak. S az élet még szebb is tud lenni álmainknál. Ha még azt az egyet megengednéd, hogy a Heszperidák kertjét én olvassam fel a társaságnak.

Szaplonczay átadta neki a kéziratot.

- Olvasd fel. Ugyis fáradt vagyok.

Korniss Géza tuláradó örömmel futott a szobába és ugy lobogtatta a koszorus költemény kéziratát, mint valami zászlót. A társaság ugyan lefogyott egy kicsit, mert a többség a kapu alatt leste a táncoló cselédséget, de odabenn legalább válogatott társaság maradt együtt. Növendékszinészek és szinésznők. Müértők, a hogy a boldog tanárjelölt konstatálta. S ez a kis társaság igazán mélységes áhittal helyezkedett el, hogy meghallgassa a „Heszperidák kertjét.”

Csönd volt. Korniss Géza belefogott az előhangba. És most fölmagasztosulva, áhitattal olvasott.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A füst vörösre szivta magát a világosságból és körülfogta az egész társaságot. A porcellán-szabó, a korcsmáros, a kövér asszony és a Wéber-pár, ha olykor megjelent az ajtóban, hogy meglesse, mit müvel a fiatalság: alig tudta őket ebben a vörös gőzben egymástól megkülön­böztetni. Korniss Gézának elveszett a feje a füstben és csak a hadonázó jobb karja látszott, ahogy szavalás közben hevesen gesztikulált vele. A hosszu növendékszinész, aki szakadat­lanul magyarázta a szomszédnőjének, hogy Kornissnak fogalma sincs a szavalás törvényeiről és Bercsényi tizenhétszer megbuktatná az akadémián, mert a jelzőket sohasem nyomja meg eléggé, ugy nézett ki az előre hajtott fejével, mint valami elnyult madár, aki szinte összefolyik a felhővel, amely alatt röpül. A többi növendék egyszerüen meg sem látszott s csak a szavuk hallatszott ki, ahogy néha kiszaladt az ajkukon:

- Gyönyörü... ez szép volt...

S az asztal végén Szaplonczay nem hallott, nem látott egyebet, csak egy jelenést: mintha sugármezőben feketén rajzolódnék ki valakinek az alakja. Mert ahogy Angéla az asztal mellé könyökölt és az egész lelkével itta a költemény szavait, a vörnyeges világosság körülfolyta alakját s igazán olyannak látszott, mintha glória övezné. Valami csudálatos lágyság volt most alakjában s olykor szinte olvadni látszott a világosságban. És Szaplonczay már nem tudta, hogy ő reszket-e vagy a leány.

Ujra megfogta az az elüldözött érzés. Ahogy a leány háta mögött meghuzódott, azt mondta magának, hogy Angéla most az ő szavain lelkesedik, ha a Korniss Géza hangjából hallja is a szavakat. S keserüség fogta el, ha elgondolta, hogy ez mindig igy lesz. Korniss fog a leányhoz beszélni, s a leány talán mindig be fogja hunyni a szemeit, csakhogy mégis a poéta szavait vélje hallani. És soha, de soha nem másithat a soron. Nem beszélhet Angélához, csak a Korniss hangján keresztül, mert Korniss hamarabb szerette a leányt és istentelen gonoszság volna, ha tőle el akarná hóditani. Mindenét neki adta az a fiu: az ifjuságát, a hódolatát, az önérzetét - s most cserébe ő vegye el tőle mindenét, a legszebb álmát!

Odanézett Kornissra. Az tűzzel szavalta a „Heszperidák kertjé”-nek verseit s közben egyre Angélát nézte. Csak neki olvasott, csak neki lelkesedett. Mintha a maga mámorát akarta volna átoltani Angélába. Azt mormolta maga elé Szaplonczay:

- Becstelen vagyok, hogy ilyen gondolatokat hagyok magamban lázadozni. Nem. Soha.

Valami vad orditás furódott hirtelen a szobába. A kapu alatt valami nagy kavarodás kereke­dett. Abban a percben vége volt a szent áhitatnak, amivel Korniss felolvasására figyeltek. A hallgatóság felugrált és Korniss reszketve hagyta abba az olvasást, mert sorra szöktek a hall­gatói. Ki a kapu alá, ahol mind nagyobb lármával ment a cécó. Sivalkodás, dühös orditozás hangzott be.

A dolog ugy esett, hogy késő éjszaka megszaporodott a kapualjának társasága. A Lencsi asszonyának, egy hentesnének a tizennyolc esztendős kamasz fia jött le váratlanul. A história kötelessége marad, hogy kideritse, miként vette a kamasz észre, hogy Lencsi nincs odafönn a konyhában és az ágya üresen áll. Annyi szent, hogy mikor Lencsit nem találta odafönn, magára kapta a ruháit és lesietett a kapu alá. Nem szabad ráfogni, hogy a legjobbkor jött. Lencsi bizony kissé csapodárnak tetszhetett abban a pillanatban. Nagyon ki volt pirulva s mig a jobb karjával átölelte a baka nyakát, a balkezét nem minden kedvtelés nélkül pihentette a hetes kezében. Az ember egy kis jóakarattal elképzelheti, hogy a kamasz valami nyilalást érzett a szive táján.

De azért goromba volt.

- Takarodjék fel, Lencsi! - kiáltott a leányra. A mama már egy órája keresi, maga meg itt heje­hujáz. Takarodjék!

Reszketett a kamasz a felindulástól. De Lencsi is kijött a flegmájából.

- Velem ne gorombáskodjék az ifiur és föl se megyek. Azt is tudni tetszik, hogy a ténsasszony keres. Nem keres az engem éjszaka! Tudom én, amit tudok.

- Lencsi! - orditott a kamasz.

- Ujjé! - sivalkodott Lencsi. Még tán meg is ver!

A fiu csakugyan ilyen hajlandóságot mutatott. Egész testében reszketett a méregtől, de fenyegetve közeledett Lencsihez. A karja nagyon gyanusan emelkedett.

De még ez talán nem vitt volna katasztrófára, ha ki nem habzik ajkán a düh:

- Az egész házat fellármázzák. Ilyen söpredék nép. Majd lesz rá gondom, hogy a rendőrség is tudjon róla. Ki látott ilyet?

Akkor már forrni kezdett a kapualja. A hetes lovagias érzésekben kapta magát, amiktől ökölbe gyürődött a keze. De még szó nélkül tartotta az urfi orra alá s csak olyanformán morgott, minha meg akarná fricskázni. A baka nem akarta alább adni és szemtelenül szorongatta a panganétját. Wéber bácsi is fenyegetve állt meg az urfi előtt. A vendégek és a cselédek morogtak. Csak Wéber néni motyogta babonásan:

- Mondtam, hogy semmi jó sem lehet belőle, ha a házmesterék csinálnak egyszer lármát.

Az urfit ette a méreg.

- Az egész csordát ki kellene tenni az utcára.

Abban a percben valami történt. A hetes felkapta az urfit, mint egy zsákot. Meglóbálta maga fölött a levegőben és erősen biztatta Wéber bácsit, hogy csak elő azzal a kapu-kulcscsal. Most már az urfit kell az utcára tenni. A baka egészen egy véleményen volt vetélytársával s hogy mégis valami utravalót is adjon a kölyöknek, katonás barackot nyomott a fejére. A porcellán­szabó már bátorságban érezte magát és azt kiáltotta: „szemtelen pimasz!” A kövér asszonyság a saját hasát ütötte és ugy sipitott: „de ilyet!” A korcsmáros ugy érezte, hogy különb viharokat is látott s különösen is a tettek embere volt. Betuszkolta tehát Wébert, hogy hozza ki a kapukulcsot. De már a Lencsi nyujtogatta is. Ki kell tenni a fickót. Hadd hüljön le!

Az urfi pedig orditott:

- Mama!

Lencsi kinyitotta a kaput. A hetes röhögve vitte kifelé a kapálózó kamaszt s éppen akkor hajitotta az utcára, mikor az emeletről csakugyan hallatszott már a hentesné rémült sikoltása. A fiát szólitotta, csak ijedten elébb, harsogva azután. De már becsapódott a kapu s csak a veszekedett dörömbölés vegyült az iszonyatos lármába. Az egész udvar teli lett. A bankett társasága elállta a hentesné utját, sikoltás és fenyegető kiabálás kavarodott össze, huszan orditoztak egyszerre s a gangokon már mutatkozni kezdtek az álmukból kizavart lakók.

...Benn a házmester-lakásban csak hárman voltak: Angéla, Korniss és Szaplonczay.

A leány fehér volt, mint a fal.

- Ugy szégyellem magam - suttogta lázasan.

Korniss mámoros szemekkel dült elébe s mintha semmit sem hallana az udvar rikoltásából, meg-megakadva, részegen, tuláradva morogta:

- El akarlak vinni Tündérországba, az én vágyaim és álmaim hazájába. Hogy a királyném légy és a lábaidhoz borulva csókoljam a cipőd hegyét. Ha reggel azt fogod mondani, hogy korán jött a nap, befüggönyözök minden ablakot és ott folytatod az álmodat, ahol legszebb volt. Ha este azt fogod mondani, hogy ez szép nap volt, felgyujtom az egész világot, hogy megcsaljam az éjszakát és ne mulhasson el a nap, mely neked tetszett. Leszek a férjed és a szolgád, ahogy akarni fogod. Csak azt ne akard soha, hogy ne szeresselek. Mert akkor meghalok. Óh Angéla, Angéla - megmondtam neked, hogy ne hallgass rám, ha ma este beszélek hozzád, mert tele van a szivem és mind ki talál ömölni, amit titokban, édes félelemmel tartogatok neked. Ne hallgass rám és mégis érezd, amit mondok. Álmodd velem azt a tündérmesét az én álmaimról és öltsd karod a karomba, hogy elmenjünk oda, oda. Az irodalmi és művészeti világ...

Még motyogott szerelmesen, mámorosan.

Angéla reszketve hallgatta s hirtelen fölnézett Szaplonczayra. A szeme megnedvesedett, de a könynyeken keresztül tisztán olvashatta Szaplonczay, hogy ez a leány vár valamit. Egy szót, egy intést. Valamit, ami a maga határozottságával irányt adjon az ő vergődésének. Hogy meg­sejthesse legalább, merre vegye utját. Kapaszkodjék-e a Korniss karjába, vagy várjon? Vala­mire. Akármire. Mindez világosan szólt ezekből a nedves leányszemekből és várt, kérdezett, ostromolt. Mintha égő ház ablakából nézné a vergődő szűz: a mélységbe vesse-e magát vagy jön-e az angyal, aki a magasságba vonja?

Hirtelen sirva fakadt Angéla. Korniss reszketve próbált a haján babrálni. De az a lányhaj égette. Elkapta hát a kezét és maga is reszketve, siráshoz közel várt.

Szaplonczay ugy érezte, hogy ég az agyveleje. Szédülés fogta el. Átjárta az Angéla szeme, mely nedves fénynyel csüngött rajta. De látta Korniss Gézát is, az egyetlen barátját, lelkének tüzelőjét és nyomorának társát. Ott állott a leány előtt és reszketett a szó miatt, amelynek boldogsággal vagy pusztulással kellett rászakadnia. És aztán behangzott erősebben az udvar forradalmi lármája és elöntötte, mint valami hideg zuhany.

Akkor Szaplonczay rekedten szólt Angélához:

- Géza nagyon szereti magát, Angéla. Maga az ő legszebb álma. S olyan becsületes, olyan szeretni való, olyan jó fiu. Szeresse...

I.

A „Heszperidák kertje” jól beütött. A ragyogó versei, a finom pikantériák s az akadémiai protekció kelendővé tették. De a maga jó tulajdonságaival még se csinált volna karriért, ha szerencsére ügy is nem keredik belőle. Amiből ügy kerekedik, az a legjobb tőke Magyaror­szá­gon, a kamataiból is holtig meg lehet élni.

A Szaplonczay verses regénye pedig heteken át foglalkoztatta az ujságokat. Nem maga a regény, hanem az a furcsa forradalom, melyet keltett s mely az ujságok révén „A danczkai ügy” nevet kapta.

Furcsa kis forradalom volt. Nem akkora, hogy a história goromba rostáján keresztül ne hullott volna. A história bizony nem fogja megőrizni az emlékét. De elegendő nagy, hogy a hét­köznapok krónikája egyideig az érdekességek közt emlegesse. A sajtó csakugyan régen kapott olyan pikáns thémát, mint a danczkai ügy volt s a közönség csak ugy falta. Az a kis mező­város, melyet odáig a kutya sem ismert, néhány nap alatt nagyot nőtt s az ujságok jellemző adatként jegyezték fel, hogy a bizonytalan gyermekeket az ország egyes vidékein nem is hivják másképpen, csak „te danczkai!”

Maga a forradalom lassan bontakozott ki a homályból. Előbb csak annyi szivárgott ki a nyilvánosságra, hogy Danczkán a kaszinó tagjai nyilvánosan elégették a Szaplonczay Ádám regényét. Akkor egyes ujságok még csak azt jegyezték meg a danczkaiakról, hogy nevetsé­gesen prüdek. De mikor valahogy kitudódott, hogy Szaplonczay Danczkán született és ott is nevelkedett, egy fürge riporternek az az ötlete támadt, hogy leutazzék Danczkára. Sejtése volt, hogy a saját szülővárosa nem égetné el a poéta koszoruzott regényét, ha valami pikantéria nem rejlenék a dolog mögött. A riporter senkinek sem szólt, de magában azt gondolta, hogy rendes viszonyok közt a danczkaiak inkább büszkék volnának, mikor egy danczkai gyereket igy felkap a hir. Valami bibinek kell tehát lennie Szaplonczayban, a regényében vagy Danczkában. Akármelyikben is legyen, egy utazást megér. A riporter tehát vonatra ült és ott termett Danczkán.

S aztán jöttek a furcsa hirek a kis mezővárosból. A danczkai ügy kezdett dagadni, áradni és egy-két nap alatt elöntötte az országot.

Jelentéktelen kis helység volt Danczka. Ha gróf Danczkay György, a sportvilág ismert alakja, nem hivja oda nyaranta a mágnás barátait vadászatokra, a világ talán nem is tud a városkáról. A gróf kastélya és vadaskertje mégis ráterelte olykor a figyelmet. A lakosság hálás is volt érte a grófi családnak. Mondják, hogy a danczkai ember idegen helyen nem azt mondta a váro­sáról, hogy a Suhogó vize mellett fekszik, (mert ugyan kinek mesélt a geográfia a Suhogó folyócskáról?), hanem ugy emlegette, hogy ott van a Danczkayak ősi kastélya a hires vadas­kerttel. Erről mégis többen emlékeztek a városkára, a vadaskert után valahogy eligazodtak.

Ugy elveszett a város a vadaskert mellett, hogy még a vasut is a kertnél állott meg. Ennyi érdekelte Danczkából.

A danczkai emberek tehát nem is voltak tulságosan büszkék. Tudták és bele is nyugodtak, hogy a vadaskert szarvasain és vadkanain tul nem tehetnek, azokkal nevezetességben föl nem vehetik a versenyt. Élték inkább azt a csöndes, jámbor életet, melynek az is esemény, ha valaki születik vagy valaki meghal. A városi igazgatás abból állott, hogy a kapitány minden délelőtt bejárta a nagy piacot s elmesélte a kereskedőknek meg az asszonyaiknak, mit olvasott az ujságból. Neki ugyanis járt egy ujság. Máskülönben szürkék voltak a napok, jelenték­telenek az esték, a kaszinóba pedig csak vasárnap délután jártak el az emberek kuglizni. Egyebet ott sem csináltak, mert kártyaparti csak egy volt, már ősidők óta s a danczkaiak szent­ségtelennek tartották volna, hogy egy másik partival megbontsák a harmoniát. Négyen játszottak s aki nem kuglizott, az kibicz volt. Körülbelül husz év óta. Valamikor ugyan volt a városban egy világlátott kereskedősegéd, aki a kaszinóban fölvetette az eszmét, hogy a tagok szórakoztatására jó volna néhány ujságot járatni. Akkor meg is bizták a világlátott kereskedő­segédet, hogy a kulturális cél hangoztatásával iparkodjék az ujságoktól állandó tisztelet­példányokat szerezni. De a szétküldött leveleknek nem volt eredményük s akkor a kaszinó elnöke kellő felsőbbséggel cáfolt a világlátott kereskedősegédre.

- Méltóztatnak látni, mennyit jelent a reformpárt egész akciója. Beszélni tudnak, de mihaszna. Az ujságoknak nincs érzékük a kulturális misszió iránt, melyet kaszinónk teljesit.

A reform-párt, akarom mondani, a világlátott kereskedősegéd beadta a derekát s mikor egy szerencsés véletlen következtében (a füszeres meghalt) megüresedett egy hely a kártyaparti­ban, egész lélekkel csatlakozott az uralkodó párthoz. A kártyapartihoz. Azt az egyetlen ujsá­got pedig, mely a reform-párt akciójának kései eredményeképpen nagysokára járni kezdett a kaszinóba, lefoglalta magának a városi kapitány, s minthogy délelőtt ugyis mindent elmesélt belőle a piacon, nem is reklamálta tőle senki a lapot. Nála van az a legjobb helyen.

Ez az ujság csinálta pedig később az egész danczkai forradalmat. (Igy tessék átbocsájtani a határon az ujságokat! Egy is forradalmat csinál belőlük a romlatlan városkában).

Ugy esett ugyanis, hogy a kapitány egy délelőtt rákvörösen járta be a piacot.

- Olvasták?

- Mit?

- Az ujságot. (Eszébe se jutott, hogy ujság csak neki jár s a danczkaiak nem szoktak olvasni.) Hát ez kérem, hálátlanság. Sőt merem állitani, hogy disznóság.

Tizen is tudakolták:

- Micsoda?

- Hát az a Szaplonczay-gyerek! Felviszi az Isten a dolgát s nem tud okosabbat cselekedni, mint szülővárosát agyonrágalmazni. De mindig ilyen komisz népség volt a Szaplonczay.

- Mit csinált?

- Versbe irt minket. Meg a grófunkat. És hogy? Világcsufja lesz már a danczkai ember.

A piacsoron az emberek még nem fogták fel valami nagyon tragikusan a dolgot. De már a patika - az intelligencia főhadiszállása - fellázadt. Mikor a patikus, aki különben is dühös volt, hogy ez a hir nem az ő konyhájáról került ki, hanem a kapitány halászta ki az ujságból, elolvasta a Heszperidák kertjéről irott kritikát és megértette belőle, hogy a névtelen kritikus véleménye szerint Szaplonczay Ádám körülbelül intim ifjukori emlékeket dolgozhatott fel verses regényében: egyszerüen kijött flegmájából. Pedig a kritikus még többet is mondott. Bőven fejtegette, hogy Szaplonczay Ádám talán a szülőhelyén is láthatta azt a bizonyos kastélyt, amelynek kapuja előtt annyi szűz ejtette el a liliomát. Ugyis sok olyan városka van Magyarországon, ahol az apró házakra veszedelmesen nehezedik egy ősi kastély. Valamikor az ilyen kastély kiszipolyozta az egész városka munkaerejét, de mióta a jobbágyságot eltöröl­ték s a házikókban már szabad emberek laknak, legalább az asszonyokra és a leányokra veti vágyó tekintetét a kastély népe. Azt mondta a kritikus, hogy van Magyarország némely vidékén helység, ahol századok óta feltünően hasonlitanak egymáshoz az emberek. Azok az oligarhák teszik, akik a kastélyból fürkészve néznek szét a városkában lakó asszonynép közt.

A patikus lecsapta az ujságot:

- Hallatlan disznóság!

A kapitány emlékezett valamire. Az a Szaplonczay-gyerek, mikor még iskolába járt Danczkán, egyszer valóságos piaci forradalmat csinált a gyerekek közt. Valahogy maga ellen tüzelte az iskolatársait, s mikor azok üldözőbe vették, futva kiáltotta vissza nekik:

- Ha nyugton nem hagytok, panaszra megyek az apátokhoz a - kastélyba.

A kapitánynak eszébe jutott, hogy akkor Danczka néhány hétig nagyon kellemetlen fészek volt. A férjek, akik hallottak valamit a Szaplonczay esetéről, megkövetelték az iskola igazga­tó­jától, hogy fogja vallatóra a szemtelen fickót. S nemsokára kiszivárgott a kaszinón keresztül, hogy Szaplonczay mit vallott az igazgató előtt. Nem is próbálta elütni a dolgot. Egyszerüen elmesélte, hogy az apai háznál akárhányszor hallotta, mikor a cselédség nevetve mondta, hogy Danczkán nem sokat keresgél a gólya, mindig a grófi kastélyra száll. A danczkai gyerekek mind hasonlitanak egymáshoz és tiszta véletlen, hogy amibe az orrukat törlik, a zsebkendőn nincs kivarrva a koronás monogramm.

- Amit a cselédek tudnak, én is tudhatom! - mondta a Szaplonczay-gyerek megátalkodottan.

S megesett, hogy Danczkán sokáig maradt üresen a kaszinó. A férjek nem igen mentek el hazulról s mondják, hogy alig volt ház, ahol apróbb csetepaték ne estek volna a házasfelek közt. Ahol két ember találkozott, nem minden zavar nélkül beszélgettek s abból az időből maradt fenn az egyetlen danczkai szálló ige. Valami kereskedelmi utazó mondta akkor, hogy „a danczkai ember olyan meglepetve nézi a legjobb barátját is, mintha azon gondolkoznék, vajjon hol látta már egyszer ennek az embernek az arcát!”

De aztán titokban, ahogy keletkezett, el is mult a kis forradalom. Talán megnyugodtak valahogy a danczkaiak, hogy mégsem hasonlitanak egymáshoz, vagy másképp nyugodtak meg, de annyi szent, hogy két hónappal később helyre volt állitva az egyensuly Danczka életében. Talán nem is maradt az incidensből egyéb emlékeztető, csak némi idegesség. Nem igen szerették, ha valaki a kastély után kérdezősködött.

Most ez jutott eszébe a városi kapitánynak.

De a patikus gondolata se járt sokkal messzibb. Mély indignációval fakadt ki:

- Megint gázol a becsületünkben.

- Ezt nem lehet türni. Valamit tenni kell! - fakadt ki később a patikusból a közvélemény.

S a patikán táborozó főhadiszállás elhatározta, hogy tenni fog valamit. Elsőbbed is elhatá­roz­ta, hogy anyagi áldozatok árán is meghozatja Budapestről a Szaplonczay könyvét. A kapitány véleménye szerint ugyanis mégis jobbnak látszott, ha előbb elolvassák a könyvet. Tudni kell, világosan és pontosan, meddig terjed annak az embernek arcátlansága. Csak a tényállás teljes ismeretével szabad a döntő lépést megtenni. Elhatározta tehát a főhadiszállás, hogy a verses regényt megrendeli. És pedig a kaszinó költségén. Mikor pedig a könyv megjött (az se tudta szegény, hogyan téved arra az ismeretlen földdarabra, melyet Danczkának neveznek!), a patikus este becsukta a boltajtót, de égve hagyta a lámpát, mert a városkapitány, a boltos, az iskola-igazgató, a pap és a patikus szives közreműködésével haditanácsot kellett tartani. Először is a pap felolvasta az inkriminált regényt. A hallgatóság ezalatt részben felháborodott, részben ivott. Éjfélkor pedig, mikor a pap elkészült a felolvasással: valamennyien felhábo­rodtak és valamennyien ittak. Egyikben sem ismertek mértéket. De az eredmény is egyhangu megállapodás volt. Elhatározták ugyanis, hogy Szaplonczay Ádám könyvét a kaszinóban nyilvánosan megégetik s erről az aktusról a pap kötelessége leszen a fővárosi sajtót hitelesen értesiteni.

Ezt a riporter, mikor Danczkára ért, lassankint kiszimatolta és összeállitotta.

Az volt ugyanis a szerencséje, hogy jókor jött. Danczka piaczán és utczáin még végigzugott a forradalom szele s az emberekben még erősebb volt az indulat, semhogy hallgatni tudtak volna. Még találkozott olyan emberrel, aki megállott vele a piactéren s a sétáló férfiakra, asszonyokra és gyermekekre mutatva, felháborodással kérdezte:

- Hát ez mind hasonlit egymáshoz? Nincs itt kicsi ember, nagy ember, szőke ember, barna ember, csunya ember, szép ember s ahogy már ezt másutt is találni? És nem gonoszság, ha valaki azt meri leirni, hogy „ez a kis városka a világ legnagyobb kolostora, mert nyolcezer - testvér lakik benne?” Szabad egy várost igy pellengére állitani? És ez neveztetik irodalom­nak? Regénynek? Amit az akadémia meg is koszoruz? Pfuj!

A riporter jegyzett és küldte a leveleket. Már harmadik napja.

S akkor a városkapitány egy napon kiejtette kezéből az ujságot. A városka lakosságával együtt ő is azt hitte, hogy micsoda szenvedélyes tiltakozásokat küld majd az az ujságiró a lapjának! Tönkre fogja silányitani Szaplonczayt, aki egy tisztességes várost mert megrágal­mazni. S amit aztán az ujságban talált, azt a legnagyobb jóakarattal sem nézhette szenvedélyes tiltakozásnak. Ellenkezőleg. A kapitány urnak ugy tetszett, hogy az ujság betüiből az egész ország harsogó kacagását hallja. És mindenütt nevetnek Danczkán, csak Danczkán.

Még csak nem is kételkedhetett a saját itéletében. Mert a riporter cikke végén a következő maliciát engedte meg magának:

„A danczkai vadaskert sokkal nagyobb, semmint általában hiszik. És a szarvasok sohasem fognak kifogyni belőle. Itt csudálatos természeti erők dolgoznak s minden szarvasvadászat után - szaporodnak a szarvasok. Ilyen a „danczkai ügy”.

Ezt már nem lehetett félreérteni.

A kapitány ijedten tette meg szokásos körutját. Mire a patikához ért, a fél Danczka már lázban volt. De ez még csak a tehetetlen csőcselék volt. Az intelligencia a patikában tudta meg a merényletet. A kapitány felolvasta a riporter cikkét s az intelligencia képe változott, mint a hold. Előbb valami szenvedélyes pirosság gyult ki az arcokon, de ez a pirosság szinte kékes szinnek adott helyet, mig végre halálos sáppadtságra vált. Az intelligencia egyszerüen elvesz­tette a fejét:

S a patikus rekedten szólalt meg:

- Hisz ez borzasztó!

Ebben egyébként az egész intelligencia egyetértett. Valami homályos érzés kapta meg, hogy Danczka kiesik régi jó hiréből. (Ezt inkább ösztönből érezték, mert Danczkának addig semmilyen hire sem volt. Jó sem.) A patikus, a kapitány, az igazgató és a pap tehetetlenül bámult ki a patikából s ahogy a piacon elnézve, meglátta a lázasan csoportosuló népet: immár az egész intelligencia tisztában volt vele, hogy valami nagyot kell cselekednie, különben Danczka fenekestül felfordul s a vezérlet is kiesik az intelligencia kipróbált kezéből.

A kapitányban dolgozni kezdett a rendőrvér.

- Elfogatom azt a pesti zsiványt.

Az intelligencia, mely hiába törte magát egy becsületes ötletért, mohón kapott a kapitány erélyes nyilatkozatán.

- El kell fogatni az ujságirót és kényszeriteni kell, hogy szivja vissza a cikkeit.

A patikus most már szenvedélyesen vitte a szót.

- Le kell venni a lábáról, móresre kell tanitani. Bizonyosan zsidó a kutya. Ha észreveszi, hogy erélyes emberekkel van dolga, inába száll a bátorsága.

- Menjünk a szállodába! - adta ki a csatakiáltást az iskolaigazgató.

- Menjünk! - kiáltotta az egyesült intelligencia.

S a piacon suttogó forradalom bámulva látta, hogyan vonul el az intelligencia tömör sorokban, fényes nappal - a tettek mezejére. Senkinek sem volt annyi bátorsága, hogy csak egy röpke kérdéssel is tartóztassa az elszántan masirozó intelligenciát. Csak nézték a néma, az elkesere­dett táborkart és Danczka népe forradalmi hangulatban is bizonyos megnyugvást érzett, hogy ilyen erélyes kezekben látta sorsát. Szinte büszkeséggel nézte a kapitányt, a patikust, az igaz­gatót és a papot. Egy irodalmi műveltségü kárpitos a forradalmi nép sorából büszkén kiáltotta el magát:

- Nincs még veszve Lengyelország!

II.

A riporter bölcsen tudta, hogy neki Danczkán csak addig lehet maradása, mig a posta meg­hozza az első ujságot az ő tudósitásával. S ezen a napon már korán reggel elment a szállodá­ból. De nem a vasutra. Valami járt a fejében, hogy a munkát csak félig végezné, ha elutazása előtt föl nem keresi még a danczkai ügy első szereplőjét is. Kiment tehát a városka alá s a Suhogó-part mentén elindult a grófi kastély felé.

A rétekről feléje lengett a sarjadzó fü szaga. A nyári égen apró, tejfehér foszlányokban uszott néhány felhő. A Suhogó vizében lovakat itattak a parasztok.

- Csak idehaza legyen Danczkay, - biztatta magát a riporter.

A vadaskert sarkától lefelé vitt az ut. Gyönyörü, fehér országut kigyózott le egészen a kastély hatalmas kapujáig. Az egyik oldalán a Suhogó folydogált olyan lustán, mintha itt ő is a gróf cselédjének érezné magát, a másikon virágos domboldal tartotta a hátán azt a fehérre festett vasrácsot, melylyel az egész vadaskert körül volt keritve. S erről a kankalinos domboldalról szinte zuhogni érezte az ember a szakadó verőfényt. Mintha a zuhogás hangja is elömlött volna a néptelen uton.

A riporter visszanézett Danczka felé és nevetett.

- Nem hiszem, hogy engem valaha bandériummal várjanak ide. Alighanem megharagusznak rám ezek a kedves népek. De vigye a macska, hát bántott engem valaha az ambició, hogy a danczkaiak várjanak bandériummal? Az a fő, hogy nevetnek-e majd odafenn az eseten. És muzsikus legyek, ha nem fognak nevetni.

Jó kedvvel bandukolt lefelé a fehér országuton s egyelőre nem bántotta egyéb gond, csak hogy a grófot otthon találja. Egy kavicsért hajolt le s aztán feldobta a levegőbe.

- Ha két lépéssel elérem, itthon van Danczkay.

Megtette a két lépést s a kinyujtott kezével elérte a kavicsot. Ez elég jól ütött ki, morogta csöndesen s ahogy megint fölegyenesedett, az ut végéből közeledő fogatot vett észre.

- Ha éppen Danczkay ülne benne!

Felszökött a kankalin közé, a domboldalra. És csak lassan botorkált előre, hogy messziről figyelhesse a közeledő fogatot. Azzal hamar tisztában volt, hogy csak a kastélyból jöhet és okvetlenül a kastélyból hoz valakit. Valami ösztöne támadt, hogy magát a grófot. S kétszáz lépésnyire már bizonyosra is vette, hogy a fogat Danczkayt hozza. Megismerte az erős fejéről s arról a feketén aláfutott fehér hajról, mely a turfon is annyiszor feltünt az asszonyoknak.

Most már csak a haditervet kellett megcsinálni, hogy megállitsa a gróf fogatát.

Eszébe jutott egy ujságiró-bankett, amelyen véletlenül éppen gróf Danczkay György mellett ült. Ott hallotta tőle, micsoda bolond ötletei vannak néha az asszonyoknak. Pezsgő mellett a jókedvü gróf elmesélte, hogy valamikor egy asszonynyal volt ismeretsége, aki megkivánta tőle, hogy amikor hozzájön, háromszor kiáltsa el az ajtóban: Antahurazovics! Ha egyszer elfelejtette, az asszony szóba se állt vele. Az ördög tudja miért? Szeszély volt csak, vagy igazán hivtak ugy valakit, akiről az asszony egykor álmokat szőtt? Sohse tudta meg a gróf. De azt a bolond nevet meg kellett magának jegyeznie, mert az asszony megkérte.

Akkor mondta gróf Danczkay:

- Azt hiszem, holtan is hegyezni fogom még a fülemet, ha valaki rám szól: Antahurazovics!

Hát most jó lesz kipróbálni a gróf ur megbizhatóságát, gondolta magában a riporter s mikor a fogat már egészen közel hajtott, kiágaskodott a kankalinos domboldalról és elkiáltotta magát:

- Antahurazovics! Antahurazovics! Antahurazovics!

Aztán várakozással nézett vissza. A fogat már elhajtott mellette s eleinte ugy tetszett, hogy a gróf nem is hallotta a kiáltást, mint ahogy a köszöntést sem vette észre. De hirtelen a fogat elé fogott paripák ágaskodni kezdtek és a riporter meglátta, hogy a gróf fölállott kocsijában. Fürkészve nézett körül s hogy a riporter ujra köszönt, Danczkay egy ugrással az uton termett.

- Honnan az ördögből ismeri maga Antahurazovicsot? - kérdezte a riporterhez közeledve.

- Nem ismerem, ahogy a gróf ur sem ismeri. De ha az a név kulcs lehetett egy szép asszony szobájához, talán arra is jó, hogy nekem utat nyisson a gróf urhoz.

S már bemutatta magát. Danczkay emlékezett rá, sőt a nevető arca mutatta, hogy az össze­függésből is sejt valamit.

- Maga figurázta ugy ki az én danczkai barátaimat?

- Engedelmével, gróf ur.

- Meg fogják verni.

- Oh, gróf ur, Danczkán sem verik el az embert, amig meg nem fogták.

Danczkay karon fogta a riportert s a fogathoz vezette.

- Nos, fiatal barátom, miben lehetek szolgálatára? Megszöktessem vagy elbujtassam?

- Ohó, - nevetett a riporter, - nekem még dolgom van itt. Nincs kedvem egyelőre megszökni. De ha a gróf ur megajándékozna egy félórával és természetesen az egész bizalmával, nagyon hálás volnék.

Danczkay beült a kocsiba s intett a riporternek, hogy üljön melléje.

- Hát csak ki vele.

- Először is, méltóztassék felelni arra a kérdésemre, hogy olvasta-e már a „Heszperidák kertjé”-t?

- Olvastam. El se hinné, de igazán olvastam. Valaki nagyon unatkozhatott a kaszinóban és kék ceruzával karikázta meg azokat a pikáns verseket, amelyekről maguk is firkálnak most. Az ördög tudta volna, hogy ki is nyomtatnak ilyen bolondságokat, de hát nekem megküldték s az ember kiváncsi állat. Meg hiu is. Magam se hinném, ha más mondaná, de igazán elolvastam a „Heszperidák kertjé”-t.

- És haragszik?

- Miért haragudnám?

- Csak ugy gondolom. Talán nem is igaz a dolog, legalább is tulzás. És aztán vannak dolgok, amiket az ember megtesz, de nem szivesen olvassa magáról nyomtatásban. Danczka is harag­szik.

A gróf nevetett.

- Danczka bolond. Hiszen az a Szaplonczay, vagy minek hivják, elég diszkrét uriember. Se Danczkát, se engem nem emlit. Amilyen ostoba vagyok, soh’sem jövök rá, hogy rólam van szó, ha maguk nem firkálják. De hát maguk firkálnak, a kaszinó locsog s most már szamár volnék, ha nem hinném magam is. S miért haragudnám? Mondok magának valamit, de ki ne irja rólam, mert dühbe jövök. Én elég büszke vagyok az őseimre és meg is érdemlik tőlem. Akármilyen kicsiny legények voltak, többet tettek nálam. De azért nincs az a pennaforgató, aki husz esztendő alatt annyi érdekest tudna kisütni az én őseimről, mint amennyit csak én is tudok don Juanról, aki pedig nagyon közönséges nemesi familiából származott. Miért? Mert az a don Juan ezer és egy asszonyt tudott megcsalni. Nem olyan kis dolog az. A magunkfajta fráter, jó, ha egyet meg tud csalni és azt is feleségül kell előbb vennie, hogy megcsalhassa. Don Juant soh’sem szabad elfelejteni. Mert ő nagyobb volt. Olyan nagy, hogy az a Szap­lonczay, vagy minek hivják, el is felejti a hősénél, hogy más ősei vannak, csak azt mondja róla, hogy az őse: Don Juan. No, ő a legnagyobb. Az egyetlen, aki halhatatlan. És ha egy ilyen verzifeksznek eszébe jut belőlünk don Juant csinálni, még meg is haragudjunk érte? Ugyan. Hát mondhatna rólunk szebbet, kedvesebbet?

Fölnézett a gróf. A szép mandulaszin szemében égett most valami.

- Nem haragszom, barátom. Busulok. Nézze a hajamat, hogy mossa fehérre az idő. Maholnap az a bácsi leszek, akit minden leány megcsókolhat. És a szerelem, aminél nincsen édesebb bolondság, már csak bolonditani fog. Ellenségem lesz, nem szövetségesem. Busulok, bará­tom, mert az a poéta fiatal s én öreg vagyok. Az édes tenger kidobott a partra s én fehér fejjel járok sziklák között. Sehol virág, sehol szerelem. S ha visszanézek, akkor is busulok. Ki tudja, igazán don Juan voltam-e? Hiszen éltem és élveztem, de lassankint elveszti az ember hitét a multjában is. Ez a szomorubb. Mikor már azt se merem hinni, hogy én szakitottam a rózsá­kat... Ah, fiatal barátom, talán jobb lett volna, ha azt a könyvet el nem olvasom.

Az a Szaplonczay, vagy minek hivják, beszél a vadászomról, aki hüséges emberem volt, ügyes és buzgó; elmondja róla, hogy elveszettnek nézte a napot, mikor friss virág nélkül jött hozzám. Milyen igaz! De milyen igaz! Az az én vadászom csakugyan hozott nekem friss virágot minden nap. De ő is fiatal volt. És érzem, hogy harag kalapálja az agyvelőmet, mikor visszagondolok. Hiszen ő volt a fiatalabb, a szebb, az ügyesebb? Hátha igazában ő volt a don Juan s én csak ostoba voltam, mert hittem!

A kocsisra nézett, aki fülelni látszott. Danczkay György hirtelen fölkacagott.

- No, nézze meg az ember, még szentimentális leszek. Lássa, hogy nincs bennem semmi don Juanból, hiszen el tudok érzékenyedni. Ne higyjen nekem. Annyi az igaz, hogy elolvastam a Heszperidák kertjét és nagyon jól esett. Nem is tagadom. De ha ezt is ki meri irni az ujságba, összetöröm a csontjait, kedves barátom. Csak ki akartam magamat fecsegni, s az ördög sugta magának, hogy emlegesse a megboldogult Antahurazovicsot, aki szegény meghalt, pedig való­szinüleg nem is élt. Hát fecsegtem, de maga legyen okosabb és hallgasson.

A riporter valahogy maga is ugy találta, hogy a gróf beszélgetése nem az ujságnak való. Egészen más volt, mint amit várt. Nem illett a danczkai ügybe. De azért érdekes volt.

- Köszönöm, gróf ur. És hallgatni fogok.

A kocsis hátraszólt:

- Városiak jönnek a kastély felé. Ezek aligha sántikálnak jóban.

A gróf mosolyogva nézett a riporterre. Az nevető szemmel viszonozta tekintetét. Valami megkapó léhasággal szólt aztán:

- Nagyon csodálnám, ha azokat az urakat köszönő küldöttségnek kellene tekintenem. Nyilván számonkérés a szándékuk. Meg kell azonban vallanom, hogy nem ismerem egészen a danczkai helyi szokásokat s egyáltalában nem vagyok vele tisztában, szökjem-e vagy sétáljak a deputáció elé? Egészen a gróf urra bizom magamat. Tessék megszöktetni vagy eléjük vinni.

- Azok bizony nem lovagias szándékkal járnak, - kacagott a gróf. A danczkai krónika szerint több a valószinüség, hogy megverik.

- Azt nem teszik, - szólt nyugodtan a riporter.

- Annyira bizik a lábaiban?

- A gróf ur lovaiban bizom. Volt már szerencsém kijelenteni, hogy egészen a gróf ur védő­szárnyai alá helyezem magamat és sehol nyugodtabb nem volnék, mint ott.

Danczkay György nevetett.

- Igaza van. Átkozottul keveset használna önnek Danczkán a lovagiasság. Elvernének ezek bizony engemet is, ha nem félnének tőlem. De valaki megmondhatta nekik, hogy mindig revolverrel járok s ilyenformán én csak a dühös morgásukat ismerem. A fogukat nem. Kocsis, hajts vissza a kastélyba.

S két másodperc mulva porzott az ut a robogó fogat nyomán. Danczkay György egész szeretetreméltóságát kimutatta vendége iránt, akinek még a léhasága is tetszett neki. Föl­vezette otthon a szalonjába és szobát is nyittatott neki. S mintha semmi sem történt volna, ott folytatta intim vallomásait, ahol az uton abbanhagyta.

- Szeretném ismerni azt a Szaplonczayt, vagy minek hivják.

A riporter ismerte a poétát s nyugodtan felelte:

- Meg fogja ismerni, gróf ur. Szép, cigányfejü gyerek, s a télen már minden valószinüség szerint divatos ember lesz. Talán képviselő is, ha valami kerület időközben megüresedik. Nagyszerü fiu ám!

- Megszoritnám a kezét. Elvégre az ember egy kis hálával érzi magát adósának, mikor ilyen veszettül jó hirét költötte.

A komornyik jelentette, hogy a danczkai urak keresik a gróf urat. Danczkay György némán intett vendégének, aki egy zsöllyébe helyezkedett kényelembe. Nem látszott azon a legcseké­lyebb nyugtalanság sem. A gróf kastélyában teljes biztonságban érezte magát. S Danczkaynak ez is tetszett benne.

Kiment a deputáció elé.

Odakünn az udvarban hihetetlen zavarral állottak a danczkai intelligencia férfiai. A szállodá­ban, ahol a riportert keresték, megtudták, hogy a kastélyba jött s bár egyelőre nem is sejtették, hogy miért, utána jöttek a kastélyba. Talán egymástól szégyelték, hogy minden eredmény nélkül menjenek haza. Hogy pedig az országuton felismerték a riportert s látták, hogy a gróf egyenest a kastélyba viszi, a patikus megkötötte magát:

- Most már mindenképpen utána megyünk. Legrosszabb esetben megkérdezzük a grófot, hogy mit kéne tenni. A követünk volna, vagy mi? És mikor szorultunk inkább a jó tanácsára, mint most?

A kastély udvarán mégis zavarba jöttek. Átkozottul kényes a dolog és ember legyen, aki a helyzethez illő szavakat megtalálja. Talán a pap vihetné a szót, vélte a patikus. De a pap a kapi­tányra szerette volna sózni a vezérséget és hivatkozott rá, hogy ő pap és az egész danczkai ügy őt érdekelheti legkevésbbé. Éppen azért, kapott rajta a kapitány s egyhangulag meg is egyeztek, hogy a pap, mint nem érdekelt fél, legbátrabban beszélhet a gróffal. Az egyhangu megegyezés aztán levette a papot a lábáról és szólt a komornyiknak, hogy értesitse a grófot a látogatásról.

A pap hallgatag volt és szavakat keresett. De Danczkay nevetve közeledett és kimentette a zavarból.

- No, maguk csinos szamárságot csináltak, - mondta már messziről.

- Méltóságos uram, - köszörülte torkát a pap.

- Mire volt az jó, hogy elégették a kaszinóban a Szaplonczay könyvét? Bántotta az magukat? Megharapta?

A patikus is mondani akart valamit. Hevesen fogott a szóba:

- De kérem...

- Ugyan, - vágta el szavát a gróf. - Akinek nem inge, mért vette magára! Emliti az a Szaplonczay vagy minek hivják, valahol Danczkát? Emliti magukat? Mond csak egy szót is, amit ne lehessen másra érteni, csak éppen Danczkára? Az egész országban minden falu eléget­hette volna olyan jusson a könyvet, mint maguk.

- Az igaz, - motyogta észbe kapva a patikus. - Nem emliti Danczkát. Sehol.

A pap és a kapitány elkeseredett a patikus köpenyegforgatásán.

- Hiszen te proponáltad a nyilvános elégetést!

- Én proponáltam, hát én proponáltam. Hát nem lehettem én szamár is? Mért mentetek belé? Mire való a pap meg az igazgató, ha nehéz órákban sincs eszük? Proponáltam az elégetést és a gróf ur első szavára belátom, hogy ostobaságot proponáltam.

A pap a helyzet magaslatára próbált emelkedni.

- Tudni kellene, hogy mit lehessen rebus his circumstantibus csinálni? A faktum az, hogy a fránya ujságiró világgá kürtölte ostobaságunkat és ország-világ kacagni fog rajtunk.

A gróf kapott a kedvező fordulaton.

- Si fecisti, nega! Az ujságiró csak ujságiró, de egy város lakossága mégis valami. Nyilatkozni kell, hogy az egész pletykából egy szó sem igaz. Az ujságiró ugyan kapálózni fog, a jegyze­teire, tanukra fog hivatkozni, de hát hol talál olyan danczkait, aki az intelligencia hiteles nyilatkozatával szemben neki adjon igazat?

- Az igaz, - pattant ki megint a lelkesedés a patikusból. - Nyilatkozni kell.

A kapitány is érzett olyasmit, hogy ez nem megvetendő tanács. A pap és az igazgató titokban már a nyilatkozatot próbálta fejből megfogalmazni. A gróf pedig verte a vasat.

- Holnapra föl kell küldeni a cáfolatot. Minden lapnak. Pista legyek, ha a saját ujságja is el nem csapja azt a hazug ujságirót.

- Ugy van, - dörögte a patikus lelkesen.

De a papnak eszébe jutott valami.

- Tudomásom szerint méltóságod vendégének látja azt a „hazug” ujságirót.

- Az más, - ütötte el a ravasz megjegyzést Danczkay. Mint házigazda, nem lehetek udvariatlan s elvégre, magunk közt talán megvallhatom, hogy nem is olyan hazug az az ember. De önöknek, mint képviselőjüknek, kötelességem megmutatni az egyetlen utat, mely ebből a csávából kivezet.

A danczkai intelligencia megadta magát. A dolog csakugyan plauzibilisnek látszott. Ha egy város intelligenciája egyértelmüen nyilatkozik a „galád rágalmak” ellen, annak okvetlenül sulya lesz és lenyomja a serpenyőben a kis riporter pikáns leveleit. És nyilatkozni, mikor meg­van az egyértelmüség, nem éppen nehéz. A danczkai forradalom, a kaszinói autodafé, a piac felháborodása, az általános elkeseredés: csupa rágalom. Egy felizgatott riporteri agy fantazmagóriája. Egy bötü sem igaz belőle. Mi bizonyithatjuk, egy szálig valamennyien: Danczka mezőváros egész intelligenciája, mint e nyilatkozat aláirói. És mi aláirjuk a nyilat­kozatot, sajátkezüleg: a kapitány, a pap, az igazgató, a patikus, a boltos és ahányan még irni tudunk.

Megköszönték a grófnak a jó tanácsot és hazafelé indultak. Danczkay még utánuk kiáltotta:

- Si fecisti, nega!

Aztán visszament a vendégéhez s előhozván a legjobb cognacot, kocintott vele:

- Én bizony bemártottam magát, kedves barátom. A danczkai intelligencia közös nyilatkozat­ban fogja kijelenteni, hogy amit maga irt, abból egy árva szó sem igaz. Az ördög vigyen el, ha el vagyok ragadtatva az ötletemtől. De nem tehettem másként. Koccintsunk barátom! És elvégre, még el lehet viselni Danczka mezőváros megvetését, ha danczkai Danczkay György megszoritja a kezét és a keblére öleli. Nem vagyok szerény, barátom, de ezen a danczkai határon mégis csak én érek legtöbbet. Hát vigasztalódjék...

III.

A nyilatkozat megjelent a fővárosi ujságokban s most a danczkai kaszinóban egészen uj áramlat jelentkezett. Az intelligencia talán a lelkiismeretét akarta megnyugtatni, hogy bizo­nyos dolgokat egyszerüen letagadott, de talán az az érzés is dolgozott benne, mely a primitiv embereket hajszolja, hogy a kénytelen hazugságot legalább utólag próbálják megvalósitani. S a kaszinóban mindennap jobban megérlelődött a meggyőződés, hogy valami nagyszerü tüntetéssel kell kimutatnia, mennyire nem haragszik Szaplonczayra. A patikus néha már ugy emlegette Szaplonczay Ádámot, mint Danczka hirneves szülöttjét, aki egy csapással neve­ze­tessé tette szülővárosát. A pap sem akart a ravasz patikus mögött maradni és elvétve nyilvá­nosság elé merészkedett azzal az ötlettel, hogy talán valami emléktáblával lehetne megjelölni a házat, ahol Szaplonczay született. De nem sok hive akadt az ötletnek, mert az a ház zsidó­kézre jutott s az intelligencia háta borsódzott a gondolattól, hogy ilyen tisztesség éppen zsidót érjen. Az igazgató már sokkal szerencsésebb volt. Az iskola annáleseiben kutatván, megtalálta a Szaplonczay Ádám bizonyitványait s miután egy-két érdekes epizódot is tudott melléjük hazudni a költő iskolai életéből: sikerült az egészet néhány fővárosi lapba csempésznie. Ezzel aztán szerényen elkérkedett a kaszinóban.

Az uj áramlat elragadt az asszonyokra is. Eleinte csak abban nyilatkozott a danczkai asszonyok hódolata, hogy aki csak tehette, hozatott egy diszkötésü példányt a „Heszperidák kertjé”-ből. Abban az időben nem vetődhetett idegen a danczkai szalónokba, hogy az asztalon különböző nippek között meg ne találta volna Szaplonczay verses regényét. Később azonban nevezetesebb formában is jelentkezett a Szaplonczay-kultusz.

Történt ugyanis, hogy valamelyik asszony - véletlenségből vagy unalomból - el is olvasta a Szaplonczay könyvét és fölfedezte, hogy a poéta valami ideálról emlékezik meg a strófák közt s szerelmes lágysággal dalol a vörös eszmény szüzi ártatlanságáról. Az asszony gondolkozni kezdett, hogy ki lehet az a vörös eszmény. Tulajdonképpen tulzás is azt mondani, hogy gon­dolkozni kezdett, mert Danczkán csak egy vörös asszony volt: az iskola-igazgató felesége. Egy kicsit molett, de egészben szemrevaló asszony, aki idáig csak arról volt nevezetes, hogy két esztendő óta versenyez a patikárusnéval az elsőség pálmájáért. Nem látszott nagyon valószinünek, hogy valamikor a poéta ideálja lett volna, de a Szaplonczay-láz jól megművelte a talajt s minthogy a Heszperidák kertjének egyetlen női olvasója különben is haragosa volt a patikus feleségének, szivesen élte bele magát abba a gondolatba, hogy az igazgató feleségé­ben lássa a vörös eszményt.

Még azon este fölkereste az igazgatónét.

- Tudod-e Liza, hogy Szaplonczay téged is megénekel?

Liza asszony az első percben még jobban elvörösödött. Az uj áramlat dacára is féltek attól Danczkán, ha a Heszperidák kertjéből valaki rájuk vélt ismerhetni. És Liza asszony még nem tudhatta, hogy mit énekel róla a költő. De mikor meghallotta, hogy őt sejtik a „vörös eszmény” alakjában és asszonyi észszel átgondolta, hogy micsoda erkölcsi haszna nőhet a felfedezésből, csudálatos módon maga is kezdett emlékezni, hogy Szaplonczay diákkorában csapta neki a levet. Sokat járt az ablaka alatt, de persze nem mert nyilatkozni. Hiszen kölyök-gyerek volt, a földből is alig látszott ki. De bizonyosan miatta sétált annyit az ablak alatt. Ki is lehetne más a „vörös eszmény?”

- Hajh, akkor még szép voltam! - sóhajtott Liza asszony és a szemeit törülte.

- Most is te vagy a legszebb asszony Danczkán, - bókolt neki látogatója. - És ha rájönnek, hogy te vagy a „vörös eszmény”, a költő ideálja: akkor a porba sujthatod azt a gőgös patikárus­nét. Liza, én szép idők hajnalát érzem.

A fölfedezés hire elszivárgott a városkában. A patikárus felesége is hallott róla és kézzel-lábbal iparkodott a hatást elrontani. Szükségből ő is rászánta magát, hogy a Szaplonczay verses regényét elolvassa és mohón kereste a bizonyitékokat, hogy a „vörös eszmény” nem lehet az ő vetélytársnője. És hiveinek körében haragos gunynyal mondogatta:

- Neki volnának egérfogai? Lizának? Ha egyszer a város lapátja elvész, csak a Liza fogaiból kell egyet kölcsönkérni. És oda is fogja adhatni. Nem fog különösebb akadályba ütközni.

De meddő volt az erőlködés, a guny. A Szaplonczay-kultusz sokkal mélyebben gyökerezett már a danczkai hangulatban, semhogy kapóra nem jött volna az érdekes fölfedezés. Közszük­ség volt, hogy találjanak valakit vagy valamit, akiben vagy amiben Szaplonczay iránt való kivé­teles hódolatukat személyesithessék. S még a férfiak is valami hallgatag egyetértéssel kezdtek bucsut járni a „költő ideáljához”. Hiszen ez a legvilágosabb bizonyiték, hogy ők egy pillanatra sem érezték magukat találva a Heszperidák kertjének pikáns verseitől. Már maguk is kezdték hinni, hogy a riporter hazudott, mikor a danczkai forradalomról mert fecsegni. Forradalom Danczkán? És Szaplonczay ellen? Mese az. Még a köveket is felkutatjuk, amelyeken valaha járt. Az ideálja pedig, a „vörös eszmény”, Danczka város irodalomtörténeti nevezetességévé van avatva. Városi látványosság, amelyet minden idegennek látni kell. Mert Danczkán járni s a „vörös eszményt”-t nem látni: - micsoda őrült közöny volna az?

A patikus felesége még egy utolsó kisérletbe öntötte fellázadó haragját. Vasárnap este, mikor tele volt a patika alja az intelligenciával, megint kikezdte vetélytársnőjét. Most más oldalról.

- Szegény Szaplonczay! - igy kezdte. - Milyen ártatlanul vádolták, hogy Danczkát akarta volna gunyolni. Én egy percig sem hittem volna az ostoba vádban. Mert ha azt irja, hogy egyetlen vöröshaju Veronika bolyong a fák alatt és azt sem a vörös hajáról lehet megismerni, hanem a liliomáról, melyet - nem ejtett el: akkor nem gondolhatott Danczkára. Nincs itt olyan vörös Veronika, aki a liliomát nem ejtette volna el.

Ez a kisérlete is balul ütött ki. Maga a patikus forrázta le a feleségét:

- Belőled a düh beszél. Haragszol a költő ideáljára, annyi az egész.

S attól fogva tárgya volt a terjedő Szaplonczay-kultusznak. Liza asszony egyre nőtt a tiszteletben s megváltozott egész viseletében. Valami szelid lemondást tükrözött az arca és hangjának bánatos rezgéséből egész Danczka kihallotta a zokogást. Hisz ez a nő hivatva volt a költő oldalán átélni az életet és sorsa a danczkai elemi iskola igazgatójához láncolta. Hódolattal járultak eléje az emberek s ha ki valami hirt tudott a költőről, ugy hozta meg neki hüségesen, alázkodva. A lakása is muzeummá vált a futó napokkal. Az asztalon ujságok - Szaplonczayról szóló cikkekkel; a falakon arcképek - a Szaplonczay arcképei, gyermekkorától kezdve, ahány fajtát csak fel lehetett hajszolni; és mindenütt apróságok, amiknek Szaplon­czay­ra kellett emlékeztetniök. A régi bizonyitványai, egy penecilus, melyről az iskola öreg szolgája mesélte, hogy Szaplonczaytól kapta valamikor, egy padrészlet, amelybe Szaplonczay belefaragta a nevét, mikor a negyedik elemibe járt, és igy tovább.

Ugy volt, hogy az igazgató ur voltaképpen sokalta is a muzeumot a saját lakásán. De Liza asszony az egekhez sirta fel panaszát:

- Hát az emlékét sem szabad tisztelnem? Ti mondjátok meg, óh egek!

Az igazgató lenyelte mérgét és sietett a kaszinóba. Mert ott megélénkült most az élet s nem mehetett intelligens ember számba, aki a mindennapos konferenciákról elmaradt. Ha a férfiak megváltozott hangulata az első napokban elragadt az asszonyokra, most visszaszármazott a férfiakhoz és egyszerüen elforgatta a fejüket. Már alig emlékeztek a kellemetlen ügyre, mely a riporter ellennyilatkozatával forma szerint letünt a napirendről s minden danczkaiban dolgo­zott a láz, hogy monumentális módon nyilatkozzék meg Szaplonczay iránt szülővárosának hangulata. Mikor pedig hire jött, hogy az irodalmi társaságok tagjaik közé fogják választani a költőt, Danczka nem birt magával.

- Mért nincs most követválasztás! - fakadt ki a patikus elkeseredve.

- Ha még sohasem buktatott grófot, most megcselekedné Danczka! - toldotta meg a kifakadást az intelligencia többi tagja.

S hogy a titkos vágy igy kipattant, azontul nem is próbálták többet véka alá rejteni. A kaszi­nóban, a patika előtt, a piacon s ahol csak találkozott az intelligencia, nem esett szó másról, csak a jövő választás idejéről, mikor Danczka meg fogja mutatni a világnak, hogyan kell tisztelni a város nagy fiait.

Még a kapitány is elszólta egyszer magát.

- Grófot eszünk!

A kastélyt pedig hiába óvta a vaskerités, csak beszivárgott a mozgolódás hire. Danczkay György nevetve hallgatta s egyszer felkiáltott:

- Vigyen el az ördög, ha kedvem nem volna lemondani! Csak ismerném azt a poétát, hogy még jobban szerethessem. Hátha igazán jól esnék neki az a mandátum? Legalább tőlem kapná s nem ezektől a szamaraktól.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Fönn, a fővárosban Szaplonczay Ádám annyit tudott a danczkai ügyről, amennyit annak idején az ujságok irtak róla. A leveleket, amiket később küldözgettek a danczkai tisztelői, bizony a városi lakásán lepte a por, mert ő már május derekán átköltözött a Margitszigetre. Semmiről sem akart tudni. Amióta kergette a dicsőség, már sokkal kevésbbé érdekelte. Legjobban szeretett volna maga elől is elbujni. Bujdosott is a sziget fái között, mint az üldözött. Pedig csak egy álom üldözte. De az ott pihent a szivében és nem akart elszállani. Meg nem irott, csak átérzett dalok zsongtak a pihenő álom körül és testőrökként őrizték. A margitszigeti rózsák pedig illatozva várták jöttét és mindennap elébe küldötték illatukat.

S a városi lakásban gyültek, gyültek a levelek.

Nehéz paksaméták, amik talán föl nem fedezett verses regényeket hoztak a szerencsés poétá­nak, hogy most már ő fedezze fel őket. Hivatalos külsejü levelek, amik talán irodalmi társasá­gok vagy csak asztaltársaságok elismerését hozták. Keresztkötésből (mint valami pólyából) kimosolygó ujságok, amikben kétségtelenül dicsériádák lesték, hogy mikor szerencsélteti a poéta őket az elolvasással. Aztán különböző szinekben, kisebb parfümös levelek, amikben az utcák naivái kopogtatnak sejtelmesen vagy világosan a kitünő költő kegyeiért. S garmadában a szürke levelek, amikben az ismeretlen ismerősök jelentkeznek sorra, hogy hiszen „mi már régen ismerjük egymást és szemtelen kutya volnék, ha elsőnek nem sietnék a gratulá­cióm­mal!”

Por rakódott a levelekre. A házmester sem zavarta.

Mert Szaplonczay Ádám, mielőtt a szigetre költözött, határozottan meghagyta, hogy ne merjék utána küldeni a leveleit. Neki éppen elég volt az a nyitott boritékkal küldött, sablonos levél, amelyet május derekán kapott. Az utolsó, melyet még elolvasott. Abban volt megirva, hogy „Korniss Géza eljegyezte Wéber Angéla kisasszonyt...”

I.

A lépcsőházban még folyton morgott magában, hogy meg akar halni. S a feje már most is zugott, mintha a Duna hullámai már összecsaptak volna fölötte. Szinte jól érezte magát abban a bizonyosságban, hogy nemsokára semmi sem fogja bántani.

S ahogy a kapu alá ért, egy csomó veréb állta az utját.

- Varju haldoklik! - kiáltotta feléje Putnoky Dénes, akit a pletykás Dombrády szerencsésen hátrább szoritott ugyan, de a száját nem foghatta be. S a többi veréb, Boronkay és Novák és vagy öt fiatal tanár mind szomoruan ismételte, hogy Varju György haldoklik és Korniss Gézát kivánja látni. Korniss Géza az első percben meg sem értette, hogy mit csiripolnak s olyan idegenül bámult rájuk, hogy Putnoky rákiáltott:

- Varju haldoklik! Már az este rosszul érezte magát, de azért egész éjjel velünk volt a kávé­házban és folyton szivarozott. Azt hiszem, nikotin-mérgezés.

Dombrády haragosan torkolta le:

- Mire való az ilyen locsogás? Mikor az ember tul van a hatvanon, szivar nélkül is meghalhat. Öreg a szegény Varju és neki is meg kell halnia.

A verebek szomoruan bólongattak, hogy bizony Varju Györgynek is meg kell halnia. S olyan izgatottak voltak, mintha már nekik szólna a harang. De valami különös mozgékonysággal sürögtek Korniss körül s az arcuk elárulta, mennyire izgatja őket a szerep, melylyel a véletlen megajándékozta. Igazi nagy költő utolsó perceinek lehetnek a tanui s aztán mehetnek ki a világba, hogy elmondják a poéta utolsó vivódását, utolsó szavát.

Korniss motyogott valamit.

- Talán nem is olyan komoly az eset? Csak rosszul van?

Öten is biztositották egyszerre, hogy de, nagyon is komoly. Két orvos van mellette és egyik se reméli a felgyógyulását. Az öregebbik orvos megmondta nekik, hogy fogytán van az olaj az öreg mécsesben s a tudomány itt már nem segit. Varju maga is érzi a végét, nem is bántja. Csak hajnalban szólalt meg egyszer, hogy Kornissal szeretne még beszélni. Azért siettek hozzá.

S már vitték is. Az utca hideg levegőjén Korniss Géza megrázkódott. A halállal, ugy látszik, várnia kell egy kicsit, hogy a haldokló poéta kivánságát meghallgathassa. Talán egy-két napra el is kell halasztania a maga utolsó utazását, de ez a gondolat se izgatta. Olyan mindegy. Az ember nem akkor hal meg, amikor a szive dobogása megáll; meghal, amikor a halálra elszánta magát. Órák vagy akár napok is, itt már nem számitanak. A halálra kész embernek a percek is órák s a napok is percek. Mindössze egy kis kerülő az egész. Elindult hazulról, hogy a Dunába fojtsa minden szenvedését s most a haldokló poétához megy előbb. A haldokló nem fogja a halál gondolatát kitépni lelkéből. Meg fog halni este, vagy holnap, de meghal.

Putnoky az uton is locsogott.

- Szenved az öreg, de nem akarja elárulni.

A filozófus Novák szánakozva mérte végig.

- Nem szenved. Az ember drágábbat is veszithet, mint az életét. S aki ugy tudott élni, mint a mi barátunk, azt a halál sem ijesztheti.

- Nem ijesztheti! És ha nem ijed meg? Akkor a halál ijed meg tőle?

Valamennyi veréb rácsiripolt:

- Ne locsogj, Dénes!

- Hát nem locsogok. Azért neki is fáj a halál, csakhogy büszke. Nem akar jajgatni.

- Majd te jajgatsz - szólt mélységes megvetéssel Novák.

- Persze, hogy jajgatok. És aztán meghalok csak ugy, mintha nem jajgattam volna. Ah, egyi­kőtök sem tartja nagyobbra Varju Györgyöt nálam, én is csodálója vagyok az ő szellemének és hiszem, hogy se mélyebbre, se magasabbra nem hatolt még elme, mint az övé. De a haláltól illik félni. És mindig bánt, ha valaki el akarja velem hitetni, hogy nem fél. Napoleon csak egy gombostüvel szurta meg az ujját és fölszisszent. Azért nem volt gyáva.

Korniss Gézát bántotta ez a beszélgetés és előre sietett. Mikor abba a kis mellék-utcába ért, ahol az öreg költő lakott, szinte futva előzte meg a társaságot és néhány perc mulva már be­csöngetett a kis udvari lakásba. Sötét konyhán kellett átmennie, de ott már sóhajtozva csatlakozott hozzá a költő öreg gazdasszonya s bevezette a szobába, ahol Varju György verejtékes fejjel pihegett s a szemeit behunyta, mintha aludnék. Most is olyan volt a feje, mint valami medvéé, de fehér volt, nagyon fehér. A hosszu, fehér hajszálak ugy lógtak a verejtékes arcba, mintha fehér virágok hajolnának a partról a folyóvizbe. Az egész öreg test szinte mozdulatlanul veszett el az ágy durva takarója alatt s csak az a két csontos kéz rángott kinos-idegesen, melyet a beteg szive fölött próbált összekulcsolni.

Egy pillanatra fövetette a tekintetét.

- Ne haragudjék rám, ha egy kicsit megváratom. Nem tudok most beszélni, irtózatosan szenvedek.

Már megint ugy feküdt, mintha aludnék. Korniss Géza reszketve nézett körül a lakásban s tudja az Isten, azok az ócska butorok, azok a szürke szinek sohasem bántották annyira, mint ebben a pillanatban. Tekintete ráesett a zöld posztóval bevont egyszerü iróasztalra, melyen nyitott könyvek, gyürött papirosdarabok és beszáradt tollak hevertek rendetlenül. Ezen az iróasztalon irta Varju György az ő hatalmas kifakadásait a világ ellen és ha irás közben gon­dol­kozva bámult maga elé, csak a meztelen falat látta, mely elzárta előle a világot. S a kopott, zöldes butordarabok, melyeket az utolsó szatócs is régen kidobott volna lakásából, az a két parányi ablak, amely alig akart egy kis napfényt beereszteni a barlangba, az ócska házak, amelyekből csak valami fáradt sárga szin látszott az öreg költő odujába: szinte elvették a Korniss lélekzetét. Olyan hidegnek, fárasztónak, bántónak tetszett neki most ez a lakás és önkénytelenül is azt mondta magának, hogy egy becsületes mondatot sem tudna benne megirni. S az öreg Varju ebben a hideg barlangban a végtelenséget tudta ostromolni.

Ösztön szerint a haldoklóra nézett. Az az erős fej, mintha még megnőtt volna. Mikor a halálos szenvedés már torzitani kezdte rajta a vonásokat, még mindig szigorunak, mordnak látszott. Valami erőszakos, makacs vonal szelte ketté a domboru homlokot s az erőtlenül lankadó orr alatt a száj most is haragosan ráncosodott, mintha az utolsó, legdacosabb kifakadást már nem akarná kibocsájtani a fogak közül. Talán valami alaktalan költemény, valami lázadó gondolat fullad el az összeszoritott ajkak börtönében.

Korniss odaült az ágyhoz. Csöndben és nesz nélkül akkor kezdtek a szobába szállingózni a verebek.

Putnoky Dénes Korniss mögé furakodott. Azt sugta:

- Nem beszélt tiz szót, amióta a kávéházból hazahozták. Azt hiszem, legjobban szeretné, ha valami hatalmas sas kiragadná az ágyából és elvinné a leghidegebb hegytetőre, ahol egyedül, észrevétlen pusztulhatna el.

Idegesen intett hátra Korniss, mert az öreg költő megmozdult. Kinyitotta a szemeit s azokból a dióbarna lámpácskákból valami világosság ömlött ki a fehér arcra. Egy kis szint kapott és az emberi fájdalom emberinek festette át az egész zordon medvefejet. Csak a hangja recsegett még durvábban, darabosabban, ahogy egyszerre megszólalt.

- Meg akarom kérni, hogy vegye gondjaiba az irásaimat.

- A műveit? - kérdezte lelkendezve Korniss.

- A műveimet? Nincsenek, ne beszéljünk róluk. Nem hiszem, hogy akadjon olyan ostoba boltos, aki valaha kérdezősködnék utánuk. Az a pár száz példány, ami a verseimből meg­jelent, talán sohasem fog elfogyni. S ha elfogy, az se baj. Annak a rajongónak, aki ötven év mulva érdeklődni fog, hogy mit irtam, megőrzi verseimet a muzeum. Egy példány - éppen elég.

A verebek motyogtak valamit, ami nyilván tiltakozás akart lenni. Varju György behunyta egy pillanatra a szemét.

- Üssenek a számra! Sohasem voltam ilyen fecsegő. De ne zavarjanak kérdésekkel, mert nem vagyok már elég erős, hogy ne feleljek rájuk. Ott az iróasztalom fiókjában van egy barna könyv. Vegye ki, Korniss.

Mikor a könyv előkerült, az öreg költő a paplana alá dugta.

- Nem azért irtam, hogy kiadjam. Negyven év alatt sok ostobaságot jegyeztem bele, aminek ma már semmi értelme sincsen. Emberekről, akikre dühös voltam és akik nem érdemelték meg, hogy valaki dühöngjön miattuk. Megdöglöttek, mint a tyukok s a cigány is befogta az orrát, ha elment a dög mellett. De valamikor dühös voltam rájuk és irtam róluk a naplómba. Divatokról is irtam, amik elmultak és dicséreteket is irtam, amik szamárságok. Törölje ki mind, Korniss, de van talán benne egy és más, ami megéri a nyomdafestéket és amit értéke­siteni lehet. Magára bizom, hogy szedje egy kicsit rendbe, fésülgesse, öltöztesse, ahogy leg­okosabbnak gondolja s ha elpusztultam, adja ki.

- Kiadom! - suttogta rekedten Korniss.

- A koporsó divatossá teszi a költőt, - morgott tovább Varju György. - Talán ezt a goromba naplót többen megveszik, mint a verseimet. Adja el olyan drágán, ahogy csak tudja. Maga ügyes ember, Korniss és csinál belőle egy kis pénzt.

A verebek ugy figyeltek, mintha az irodalmi végrendeletét diktálná. De csak üzleti dolgokról morgott a haldokló medve.

- Adja el drágán. Goromba könyv, hát jó könyv lesz. Azt akarom, hogy sok pénzt kapjon a gazdasszonyom. Neki adja. Husz év óta szolgál ki, nagyon hűséges állat. Legalább egy embert akarok látni, aki nem fog elfelejteni.

Megint morogtak a verebek. Putnokynak kiszaladt a száján:

- Sohasem fogjuk elfelejteni!

Az öreg semmit se felelt rá, csak megint összeszoritotta az ajkát, mintha mégis csak tudna uralkodni magán és nem türné, hogy akármilyen ostobaságot kifecsegjen a szája.

Korniss átvette a haldoklótól a barna könyvet. A láz, mely a verebeket elkapta, őt sem hagyta hidegen. Egy szempillantás alatt keresztülnyilalt agyán, hogy a Varju-hagyaték irodalmi lebonyolitása nem közönséges feladat s micsoda dicsőség, hogy ennek a megszentelt kertnek gondozását éppen őreá bizzák.

Uj álmok országa bontakozott előtte, szebbek és ragyogóbbak a régi álmoknál, mert ezek az uj álmok nagy irodalmi kötelesség teljesitésére szólitják fel s holnap talán már az egész ország tudni fogja, hogy Varju György a halálos ágyán őt bizta meg irodalmi hagyatékának rendezé­sével. Már szinte látta a szép, diszkötésü könyveket, amint a magyar közönség beállitja őket könyvtárába, a kevés klasszikusai közé. A „Varju György összes munkái”-t és ezt a leg­frissebb klasszikust „sajtó alá rendezte és bevezetéssel ellátta, a költő megbizásából Korniss Géza”. Hogy a haldokló csak az ő goromba naplójáról beszél és az öreg gazdasszonyát szeretné megjutalmazni: ez a csöpp valóság egészen elveszett a sokkal szebb álmok mögött. Az is meglesz, a gazdasszony megkapja a jutalmát, de ah - az „Összes művek!”

Az öreg gazdasszony letérdelt a haldokló ágya előtt, csókolta a szegény poéta csontos kezét. Varju megsimogatta:

- No, Borbála, pénzt fog kapni. Hazamehet a falujába.

- Nem akarok elmenni.

- Nem akar? Én se szivesen megyek, de ha muszáj? Mit csinál magába ebben a bolond nagy városban?

Borbála sirt és igy mégis csak sirt valaki az öreg költő betegágya mellett. A verebek csak csiripoltak, meghatva ugyan, de egy kis büszkeséggel is, hiszen az egész közönyös ország mulasztását pótolják, mikor a haldokló költőt nem hagyják nyomorultan, elhagyatva meg­hal­ni. Mégis irók és művészek fogják fel utolsó tekintetét, rokonlelkek kapják el utolsó szavait és az országnak nem kell magát vádolnia, hogy költőjét valami öreg gazdasszony karjai közt hagyta meghalni. Nem, itt vannak ők, irók és művészek, megédesitik a haldokló utolsó perceit és kihült fejét le fogják boritani a szemfedővel lágyan, csöndesen.

Nem is távoztak estig. Estig? A szomoru barlangban délután két órakor már este volt. Mintha az a hatalmas sas csakugyan eljött volna, hogy az ősz költőt elragadja valami magányos hegytetőre: a kiterjesztett nagy szárnyai homálylyal boritották a betegszobát. Varju György­nek mindegy volt. Déltájban behunyta a szemeit és nem látott többé semmit. A világosság kiszökött a szobából, a verebek ott maradtak csöndes gubbaszkodással: nem látta. Fehér feje mélyebbre süppedt a párnákba, a halálos verejték már lassan leszikkadt homlokáról, a száj komor ráncai az akarat gyöngülésével megenyhültek és a szegény poéta már nagyon könnyü teher volt a kiterjesztett szárnyakkal leskelődő sasnak. Arca egy pillanatra sem változott: hideg volt és érzéketlen.

A filozófus Novák gunyosan sziszegte Putnoky fülébe:

- Hát van a vonásaiban ijedtség? Fél a haláltól?

Az öreg gazdasszony akkor gyujtotta meg a lámpát. A hirtelen eláradó világosságban a haldokló riadtan nyitotta ki a szemét. A lámpafénybe nézett, valami mélységes döbbenettel és rekedten hörögte:

- Tűz!... Nem, nem...

Aztán halva esett vissza. Putnoky Dénes pedig tágra nyilt szemekkel nézett a filozófusra.

- Félt. Azt hitte, hogy a tűz égeti el. Mindenki fél a haláltól.

II.

A verebek szétröpültek a városba. Mindegyik járatos volt valami szerkesztőségbe, ahol ugyan kellemetlen lehetett a lebzselésük, mikor csak kiváncsiságból állitottak be, de most biztosak voltak a szives fogadtatásban. Hiszen az öreg Varju halálának hirét hozzák s az utolsó percei­ről is csak ők tudnak hiteles apróságokat.

Izgatottan bucsuztak tehát egymástól.

- Megyek a „Nyil” szerkesztőségébe! - mondta Boronkay és valami lázas büszkeség volt a hangjában.

Novák csöndesen jegyezte meg:

- A „Közvélemény” megnyuz, ha ma is elkésem. Már telefonoztam, hogy hosszabb cikket irok az utolsó órákról.

De a többi is fontoskodott, készülődött, sietett. Korniss Géza egyszer csak magára maradt az utcán. A barna könyvet szorongatta a kezében s arra gondolt, hogy mennyiért nem adnák az ujságok, ha a holt költő naplóját, egész életének legtitkosabb gondolatait most leközölhetnék. Lefőzhetné valamennyi verebet, ha ezzel a naplóval beállitana valamelyik szerkesztőségbe. Egy pillanatig gondolt is rá, hogy legalább egy kis mutatványt ad belőle a „Közvélemény”-nek s bizonyos, hogy az ujságnak az a mutatvány is megér valamit. De aztán eszébe jutott, hogy a naplót a halott akarata szerint kiadónak kell eladnia, a mutatványnyal pedig a saját kis ujságját teheti kapóssá.

A „Kritikai Szemle” következő számát föltétlenül szét fogják kapkodni s az ujságok se tehetik, hogy a forrás megnevezésével át ne vegyék belőle Varju György naplójának töredé­keit. És azt is meg kell irniok, hogy a holt költő Korniss Gézát bizta meg irodalmi hagyaté­kának rendezésével.

Csodálatos, soha nem érzett megelégedés költözött most a szivébe. A siker, a dicsőség mámora szállta meg és képzeletben már alkudozott a kiadóval és számolgatta, hány ives életrajzot ir a költő összegyüjtött munkái elé. Ah, munka vár reá, nagy kötelesség.

- Hazamegyek, - suttogta fölhevülten és gyorsabban lépkedett a havas utcákon.

S akkor egyszerre ugy rémlett neki, hogy az ég leszakad a fejére. Minden vér az agyába szállt és a szive bolondul kezdett kalapálni. Csak most jutott eszébe, hogy miért ment el hazulról. A Varju halálos vivódása, a hagyaték, a szent megbizás, az uj kötelességek láza ime kivették a saját halálos gondolataiból és elfelejtette, hogy meg akar halni. Mintha semmi sem történt volna s azon a hosszu, keserves éjszakán nem is győződött volna meg, hogy nincs miért élnie: tervek születtek az agyában és képek bontakoztak a lelkében. Sikerekről, irodalmi szerepről, nagy kötelességekről álmodozott, mintha egy élet állna még előtte és nem is volna készen a halálra.

Ott, az utcán, reszketve dadogta:

- Életében, halálában, mindig ügyetlen volt az a szegény Varju. Még a hagyatékát is - halottra bizta.

Mert ebben a pillanatban Korniss Géza meg volt győződve, hogy mégis meg fog halni. Csak valami nagy kisértésnek nézte ezt a napot, mely ugy tolakodott halálos szándéka elé, mint a mesében a tündérlányok, akik csilingelve kérdik a halálba siető királyfitól: hát minket nem sajnálsz itt hagyni? Csak kisértés volt a mese, csak kisértés ez a nap is. Álmokat és jövőt mutogatott neki, hogy megállitsa halálos utjában. De nem fog megállani. Ah, minden álomnál szebb álma volt neki és az is szétfoszlott.

S ahogy a szétfoszlott álmára gondolt, azt hitte, már nincs fölötte hatalma ennek a napnak.

Kóborolni kezdett a sötét utcákban s azt hitte, hogy a halált keresi, de az életre gondolt. Az a kis barna könyv, melyet a kezében szorongatott, csodálatosan beleszólt minden gondolatába. Mig reszketve gondolta el, hogy az élet milyen lassu kézzel tudja összehordani azt a kevéske kincset, melyet a halál egy lehelettel elfuj, az a kis könyv azt kérdezte tőle: „olvastál-e már engem?” Mikor megkapta a láz, hogy az ember most még érzékenyen védekezik a téli éjszaka hideg lehellete ellen és holnap már azt a legnagyobb, a halálos hidegséget sem érzi, az a kis könyv belekotyogott: „de holnap, ugy-e, elviszel a kiadóhoz?” A mélységre gondolt, melyben világok vannak eltemetve s az ember mégis azt hiszi, hogy ő a legdrágább, amit oda temetnek; az a kis könyv pedig biztatta: „táltos vagyok és odaviszlek, kis gazdám, ahová akarod”. Utól­jára Angélára gondolt, aki sohasem szerette s mégis mosolygott, hazudott, álmodott mellette. Milyen csodálatos varázsa van az asszonynak, hogy csak el kell fordulnia s az ember, aki boldogan ringatózott az álmaiban, ijedten siet a halálba! El lehet vesziteni, holott sohsem volt a mienk! Egy hazugsággal leláncol s egy hirtelen szóval kikerget az életből! S a kis barna könyv, mintha gyermek locsogna a legveszedelmesebb vadállat lábainál, most is csak fecsegett: „boldoggá teszlek, kis gazdám!”

Jeges áramlattal figyelmeztette a Duna, hogy már a partjához ért. Az éjszaka csöndjében a folyam hatalmas morajlása ugy hangzott, mintha valami órási gyárban kattognának a kerekek. Azok a lángok, melyek a vizben szétfolyva tükröződtek, olyan félelmesen reszkettek, mint a lidérctüzek. A budai hegyek sötét tömege szinte néma csodálkozással hajolt a folyam fölé, hogy azokat a reszkető lángokat figyelje. Csak a szél sikongott érzéketlenül a vizek s lángok fölött.

Korniss Gézát megijesztette a halál közelsége.

- Meg fogok halni! - suttogta most is, de már csak biztatta magát, mintha nem biznék elhatá­rozásában. Kétségeinek és vivódásainak mélységéből szakadatlanul hozta fel az okokat, amelyek halálos gondolatában támogatták s egyetlen pillanatban megjárta azt az egész utat, mely a féltékeny férjeket egy életen keresztül szokta rémeivel ijeszteni. Látta Angélát és sanda szemmel vizsgálta, hogy mikor fogja megcsalni. Most - de nem, a következő pillanat­ban hirtelen eltünik a szeme elől és okvetlenül oda menekül, ahová a szive hajtja. Rá akart kiáltani, hogy megállitsa, utolérje, de a szó elakadt a torkán és tehetetlenül vallotta meg magának, hogy nem lehet az asszonyt őrizni, ha másba szerelmes. El fog menni és ha nem megy el, még rosszabb. Akkor a saját otthonában csalja meg.

Reszketve mormolta:

- Talán most is nála van!

Összeszoritotta az ajkait és lefelé indult a lejtős korzón. Már semmit sem látott, csak a viz harsogott feléje őrült, eszeveszett kedvvel, hogy zugni kezdett tőle a füle és már csak szédülve bukdácsolt előre.

Akkor a sötétségből egy hang szólt rá:

- Adja nekem a kalapját, nagyságos ur!

A szive verése is megállott. Valami hatalmas alak, talán hajóslegény, bukott fel a közelben és fenyegetve magaslott előtte. Korniss Géza tágra nyilt szemekkel bámult rá és nem tudta, látomás-e vagy élő ember. Csak azt látta, hogy ez az ember födetlen fővel áll a jeges szélben és a karját kinyujtja, mintha fegyver volna.

- Adja nekem a kalapját!

Részeg matróz lehetett. Korniss Géza egyszerre csak futni kezdett. Tompa kopogást hallott maga mögött, mintha az az ember üldözné futásában is. Hohó, nem fogsz utólérni! - lihegett kárörvendezve Korniss és röpült, mint a nyil, mig a világosabb utcákba ért, ahol a ködből már alakokat látott kibontakozni. Valamelyik sarkon fölismerte a rendőrt s már nevetni szeretett volna, hogy üldözője elől megmenekült. Nem futott már tovább, inkább diadalmasan nézett visszafelé, hogy hol is van az a rabló fráter? De senkit sem látott. Csönd, sötétség mindenfelé. Talán nem is üldözte senki. Csak látomása volt.

Egy kicsit szégyenkezett. S az a barna könyv mintha csendesen fölkacagott volna hozzá:

- Az életed akartad eldobni s aztán még a kalapodat is sajnáltad. Ugy mentél a folyamhoz, hogy beleölöd magad és megijedtél egy részeg matróz karjától is. Oh, én szegény kis gazdám, a halálod sem sikerül, nemcsak az életed. Csak ülj a sarokba, merülj belém, üritsd azt a kis tejecskét, amit neked az élet pohara tartogat és várd meg szépen, amig eljön valamikor a halál és elaltat. Tente baba, tente. Nem tudsz te ugy meghalni erőszakkal, hiszen élni se tudsz erőszakkal. Hihihi...

Korniss Géza szégyelte magát. Semmit sem mert felelni a könyvnek, önmagának. Csak a lelke mélyén gügyögött valami vékonyka hang, mintha az életösztön támadt volna fel halottaiból. Azt sugta neki, hogy álmok jönnek álmok után, ahogy tavasz jön a régi tavaszra s nem érdemes az álmokkal elmulni. Ha nem hisz többé Angélának, váljon meg tőle. Ha fáj neki a mult, siessen a jövőbe. Ha nincs, ami az élethez vonzaná, keressen magának uj célokat, uj álmokat. Az ember nem is sejti, milyen kicsi cél s milyen kevés álom elegendő a boldog­sághoz! Hát még az élethez! Országokkal nem érte be a legnagyobb hóditó s egy tenyérnyi szigeten is élni tudott. S az asszony - az a leghiubb álom. Hányan voltak legboldogabbak, mert ezt az álmot ki tudták ölni a szivükből? S éppen a legnagyobbak, a legerősebbek. Aki pedig az asszonyhoz kötötte az életét, nem is volt boldog soha.

Észre sem vette, hogy abba az utcába vetődött, ahol az öreg Varju lakott.

Az a kis barna könyv fészkelődött azonban:

- Itt vagyok én, kis gazdám! Uj cél vagyok, uj álom vagyok! S én nem foglak megcsalni. Dél óta szorongatsz a kezedben és még át sem lapoztál. Pedig megigérted, hogy gondomat viseled és én már az első percben hálás voltam érte. Vagy nem én feledtettem el véled a te nagy tragédiádat? Nem én töltöttem meg a szived uj álmokkal, uj reménységekkel? Nem én kisértelek ezen a nehéz uton és nem én hoztalak vissza az életbe? S még át sem lapoztál. Oh, gyere velem, kis gazdám, odaviszlek, ahol nyugodalom, boldogság vár.

Korniss Géza csöngetett a kis bérház kapujában és kábuló fővel ment föl a holt költőhöz. Ott akart virrasztani a halott mellett.

- El fogok válni! - gondolta a lépcsőkön - már vigasztalta magát, hogy nem ő az első, az utolsó sem, aki elvált a feleségétől. Az ifjuság szép álmait eltemetni bizonyára nem nagyon kellemes, de ha az ember eltemetheti az ifjuságát, vele temetheti az álmait is. És Angéla - több volt-e vajjon, mint annak az ifjuságnak egyik szép álma? Szép volt, boldogitó volt, de csak álom. Elszállt, ahogy jött: véletlenül. Hiszen sohasem volt az övé lélekben és talán átkozni sem szabad, amiért nem akart egy életen keresztül hazudni. Ha rossz volna, mint a többi: csak hazudik, csak játszsza a nagy komédiát és a kénytelen hallgatás még megszerzi a titkos szere­lem füszerét. Miért árulta el magát? Miért futott ő hozzá titkával? Oh, nem lehet Angéla bünös. Csak boldogtalan ő is, mert mást szeret. El van rontva az élete, mint a másé is. Könnyet neki, nem átkot.

Ahogy magával megengesztelődött, már Angélának is meg tudott bocsájtani. S mialatt a maga jövőjét rajzolgatta ki magának, már szinte belenyugodott, hogy Angéla sem lesz örökké boldogtalan.

A halottas szobából zajt hallott. A verebek megelőzték és mind ott virrasztott a halottnál. Mintha csak a régi esték folytatódnának, a verebek most is a kérdések kérdését bolygatták s az öreg Varju talán most sem hallgatta kevésbbé az érdekes vitát, mint máskor szokta.

Akkor behunyta a szemét és a köpönyegébe burkolózva aludt; most fekete lepellel volt leboritva és talán valamivel mélyebben aludt. A verebeket ez a csekélység már nem zavarta, sőt az igazi halott s az igazi halál még inspirálta is vitájukat. A temetőben talán még a verebek is komolyabban csiripolnak.

Mikor Korniss a szobába lépett, Putnoky Dénes hozzá ugrott:

- A lakásodban voltam, kerestelek!

Korniss arcán kibujtak a szeplők. Izgatottan nézett a kis hivatalnok-verébre.

- Van egy ujságiró barátom, aki minden áron meg akarta tőled szerezni a Varju naplóját. Azért mentünk a lakásodra, de nem találtunk.

- A Dunaparton sétáltam.

- Angéla sem volt otthon.

- Tudom, - mondta Korniss, de ugy érezte, mintha a lábai megremegnének. Lelkében megint vadul kezdett dolgozni a harag, a féltékenység. Csak annyit hallott, hogy valaki a lakásán járt, ahová ő már nem mert elmenni és ez a kis hir kivette nyugalmából. De nem szólt, csak elfordult.

Putnoky mégis tovább beszélt:

- A cseléded mesélte, hogy este tiz órakor Wéber néni eljött Angéláért és magával vitte. Történt valami nálatok?

Szédület kapta el Korniss Gézát. Tehát már elvitték Angélát! Már egészen üres a fészek! Ebben a pillanatban szakadt ki szivéből az utolsó gyökérszál, mely a multat még hozzákötötte. Egyetlen őrületes percben átélte ujból az egész tragédiát és le is számolt vele. Nincs Angéla! Nincs mult! Nincs Szaplonczay! Semmi sincsen. Sirni és toporzékolni szeretett volna, de ahogy körülnézett a halottas szobában és látta barátait, akik a bálvány ravatala mellett le­csüggesztett fővel virrasztottak és látta azt a különös, félhomályos szobát, amelyben a holt költő szinte csendre és mérsékletre intett: ő maga is erőt vett magán. Hát elvesztette Angélát! Ha toporzékol, talán visszanyeri? Okos ember nem lázong hiába s a véletlenbe is ugy törődik bele, mintha számitott volna rá. Ami történt, jól történt - rendben van. S mintha valami nagyon közönyös dolgon kellene átesnie, már azt felelte Putnokynak:

- Elválok a feleségemtől. De ki fog ilyen napon a maga kis bajáról fecsegni!

A vitatkozó verebek közé sietett és erős tudott maradni akkor is, amikor Putnoky sorra szólitotta el Novákot, Boronkayt, Dombrádyt, hogy a nagy ujságot nekik megsugja. Korniss pedig ugy tett, mintha nem látná a fészkelődésüket és nem hallaná a suttogásukat. Csak beszélt a kérdések kérdéséről és körülötte lassankint valamennyi veréb elszomorodott, mintha ők vesztették volna el Angélát...

III.

A költő temetése után Korniss Géza beadta a válókeresetet és abban a kis hónapos szobában, amelybe még a temetés előtt költözött, lázasan merült el a Varju-hagyaték rendezésébe. Ezekben az időkben gyöngyökkel töltötte meg a „Kritikai Szemle” minden számát és boldog volt, hogy a lapocskát mindenfelé várták, keresték. Tavaszi zsendülés idején már tele volt a Varju György hatalmas gondolataival és ha estenden elment a verebek közé, a kávéházba, valami csodálatos, szerelmes hangon áradozott:

- Oh, micsoda versek, micsoda gondolatok!

Ugyanolyan megalázkodás, boldogsággal viselt szolgaság és édes elmerülés füzte már a holt költő verseihez, mint valamikor szivének leányához. És már mondogatta olykor a kávéházi szobában:

- Ha majd elkészülök a munkámmal!

És talán megijedt volna, ha akkor valaki a fülébe sugja, hogy egykoron éppen ilyen édes vágya­kozással emlegetett bizonyos szalont, amelyben az irodalmi és művészeti világ fog talál­kozni...