I.
Igardy Malvin otthona.

Igardy Malvinnak nyugtalan napja volt. Még az arczán is meglátszott a nagy izgatottság. Nem hogv ez arcz most kevésbbé szép volna, mint rendesen ; épen nem! Igardy Malvin azon ritka női arczokkal van megáldva, melyeknek nem ártanak az indulatok ; még a sirás is jól áll neki, a türelmetlenségi izgalom pedig rettentőn széppé teszi. Jó, hogy nem tudja, mennyi bájt kölcsönöz arczának e lelki állapot, különben bizonyára mindig ilyen állapotban látnók.

Leirjuk-e e nő szépségét? Megkísértjük, ámbár előre tudjuk, hogy a rajz messze távol marad a valótól, és előre kérjük a szives olvasónőt (a szives olvasó, tudjuk, kérés nélkül megteszi nekünk e szívességet), hogy ha e történet olvasása alatt némi érdek találna benne gerjedni Igardy Malvin grófnő iránt, hívja segítségül gazdag képzeletét, és olvaszsza egybe azon egyes vonásokat, 1* melyeket eléje vázolni igyekszünk; mert csakis igy alkothat magának tökéletes fogalmat e nő szépségéről.

Mindenek előtt grófnő volt.

Hogyan ? hát ez is a szép tulajdonok közé tartozik ? Oh igen, nem csak, de sőt olyan talizmán ez, a mely még azon tulajdonokat is szépekké varázsolja, a melyeket más, közönséges agyaghói gyúrt halandónál épen a rútak közé soroznánk. Ám próbálja csak más leány vagy nő, nyilvános tánczvigalomban kalappal, köpenyben a fényesen kivilágított terem közepében csárdást tánczolni, mit mondana hozzá a finom bon tonhoz szoktatott világ? Pedig mi láttunk ilyen jelenetet, és a közönség, az a „difficil,46 az a „zimperlich“, az a „finyás“ közönség, mely annyira el van telve azon hiszemmel, hogy csak ő tudja, mi az : finom modor, nemcsak semmi illemsértőt nem talált e kissé nagyon is „non chalant“ viseletben, de sőt inkább felette igen kedvesnek tartotta, és igenigen jelentőséges mosolylyal jutalmazta e több mint pongyola könnyedséget; miért ? azért, mert az illető az úgynevezett „felső körök “ díszpéldánya volt, és ezeknek minden jól illik, ezeknek minden szabad.

És akarnak-e önök még egy példát ? Szolgálhatunk akár hánynyal. hogy a

színházban, mikor a többi közönséges világ elég„borniit", visszafojtott lélegzettel követni a költészet magas szárnyalását, vagy boldog önfeledséggel magába szívni a zene bűvös nyönyöret, vagy bámulni a színészet remek alkotását, ezalatt a páholybeli közönség egy része legnagyobb élvezetét abban találja, hogy fenszóval társalog, fenhangon kaczag, a mit ha más ember tenne, egyáltalában nem találtatnék üledékesnek: de a páholybeli közönség a „high life“ közönsége, és a mit az tesz, az mind szép, kecses. Az urhölgyeknek szabad szivarozni, lovakat hajtani, a színházban varrással foglalkozni, a közönségnek hátat fordítani, a vigalmakban másokat lenézni, szóval minden, de minden szabad ; az egyögyüség: naivságnak, a merészség: genialitásnak, az illetlenség : csintalan szeszélynek, a gőg: magas önérzetnek neveztetik; miért? mert isten kegyelméből főurhölgynek született. Ki fog tehát még csudálkozni azon, hogy Igardy Malvin szép tulajdonai közül első helyen említém, hogy grófnő ?

De volt azonkívül még sok más szép tulajdona. Valóban szép né volt; valóságos fejedelmi szépség. A ki csak meglátta, annak mintegy fogva maradt a tekintete rajta, és minél többet nézte, annál jobban bonyolódott be e szépségek tömkelegébe ; nem tudta, mit bámuljon inkább, azt a gyönyörű arczot-e, a melyen a szemek kékek is voltak, feketék is -voltak, és ragyogóbbak az ég csillagaináá; — és e virító arczok, a legszebb fekete hajzattal voltak körülárnyal vH; — a piczi finom ajkakat-e, a mik olyan pirosak, mint a dagadó rózsabimbó, és telided-telvék hamis, kecses, bűbájos mosolylyal; a kissé elöreálló , gödörkés Hat, a finom metszetű, hosszúkás görög orrot, a fenséges szemöldökét, és a magas, sima, merészen kiszögellő homlokoo; vagy a junoi termetet-e, szoborszerűen felnyúló nyakával, a melyen e bübájokkal gazdag fő olyan könnyen, olyan büszkén, olyan kecsesen nyugovók, mint rengő indáján a feselö rózsa; vagy végre azt a tündérszerü könynyedséget-e, mely e nő minden mozdulatát olyan kecsessé, megragadóvá tette.

Hát még mennyire értett azon nagy művészethez, mely a női szépségre nézve ugyanaz, a mi a festőre nézve a színek rendezése, a zenészre az ellenpont ismerete, a költőre a nyelv érzéke; a mely nélkül a természet gazdag adományai soha sem emelkedhetnek a művészi tökély magasságáig; a mely által a természetes szépség egyedül válhatik eszményié; azon művészetet, mely, mint minden igazi művészet, csak hosszas tanulmány utján megszerezhető, és azért mégis pusztán ta-nulmány utján soha el nem érhető, hanem születni kell reá, mint Raphael a festészetre, Canova a szobrászatra, Beethoven a zenészeire, Elszler a tánczra, I. Napóleon a világhóditásra, értjük —alig merjük kimondani, annyira félünk, hogy a gunyorra hajló jelen nemzedék túlságosnak találja állításunkat, kétségbe vonja igazságát — értjük a női szépség-fény körzetét, az — öltözködés művészetét!

Ennyi kitűnő tehetség mellett — pedig mennyi van még hátra, melyeket képtelenek vagyunk e keskeny keretben elötün tét ni! — csudálkozhatni-e, hogy Igardy Malvin megvolt elégedve magával, és azon meggyőződésben élt, hogy a mely férfit ö meg akar hódítani, azt okvetlenül rabszolgájává teszi ?

Nem puszta önhittség, tapasztalatok, számos tapasztalatok érlelték meg benne ezen meggyőződést. — Azon három év óta, hogy özvegy — mellesleg megérintjük, hogy házassága második évében férjét veszté el; párbajban halt meg, — de még ezelőtt is soknemü lélektani kísérletet tett a szivek körül, és dicséretére kell mondanunk, csupán kiváló példányokat választott tanulmánytárgyául : hires tudósokat, a kikről azt tartotta a világ, hogy a könyveken kívül érdekes tárgy nem is létezik számukra; vagy szeleburdi ifjakat, kikről azt hitték, hogy tartós érzelemre nem is képesek ; vagy tikkadt szivü arszlánokat, kikben minden melegebb érzelem kihalva látszott ; ilyeneken kisértette meg erejét, és mindig — ő maradt a győztes.

Ilyen soknemü tapasztalatok után az is természetes, hogy egy részről nem igen hízelgő véleménye volt a férfiak felül, és más részről minél több imádója volt, annál inkább vágyódott hódo-latok után. Első pillanatra e két tulajdon ellenkezni látszik egymással, pedig az életben mégis rendesen együtt szoktak járni. Minél több csatát nyert a hadvezér, annál égetőbbé lesz diadalvá-gya; már nem is annyira a diadal, mint maga a harczi izgatottság ingerli, és a kaezér nő és nagy hadvezér között csak a czél és eszközökre nézve van különbség, a vágy, az érzés ugyanaz. így érintkeznek a végletek.

Mondtuk, hogy az. izgalom még szebbé teszi Igardy Malvin grófnőt;; szebbé igen, de szeretetreméltóbbá nem. Mert Igardy Malvin ilyenkor nagyon nyugtalan, heves, indulatos, és cseppet sem szelíd lelkületű. Inkább hasonlít egy kis ördöghöz, mint angyalhoz. Cselédjei nagyon félnek ilyenkor tőle, és a mennyire lehet, kerülik is a vele való érintkezést; mert volt rá eset, hogy az ily érintkezés csattanóssá is vált a grófnő részéről, a minek pedig még a legjobban fizetett cseléd is csak akkor teszi ki magát, mikor elkerülhetetlenül szükséges.

Magában van tehát a teremben; gazdagon bútorozott, tágas terem ez, Malvin nappalija; de ha még egyszer olyan nagy volna, nem találnábenne helyét. Indulatosan jár fel s alá; majd meg egyik ottomanra dől, török módra gunyasztva, és fejét két kezével megtámasztva. Majd ismét felszökik, újra fel és alá méregeti a termet; egyik szögletben palizander talajon nagy alabastrom virágtartó áll, gyönyörű szép faragvány, melynek árán három szegény családot bízvást boldoggá lehetne tenni; a virágtartó tele van a legszebb délövi virágokkal, kaméliákkal, rhododendronokkal, azaleákkal, kaktusakkal, narancsvirággal, vanigliával. Malvin hirtelen megáll a virágtartó elött, és izgatottságában tépegetni kezdi a gyönyörű növényeket, hogy kis idő múlva a szép fehér, lila, piros és zöld levelek szerte hevernek a persa szőnyegen.

Majd azt is megunva, távozik, óráját nézi, két negyedet mutat ötre ; látszik, nem igen kedvére mutat az óra; mert haragosan ellöki magától ; bizonyára az is a talajra esik, ha gyémántcsattal ruhájához nincsen tűzve; ismét az ottomanra veti tehát magát, és egy ideig azzal mulatja magát, hogy bő ujjairól a csipkét tép^j^^et; mind drága, brüsszeli csipkék ezek, ezrekre menő értékkel, de mit törődik ő azzal ? Majd vesz ő magának másokat, ha ezeket elrontotta; arra való a nagy gazdagság; és majd kiszidja a komomáb miért nem varrta meg erősebben. Neki tudni kell, hogy a grófnőnek indulatos perczei is szoktak lenni.

Végre ezt a mulatságot is megunván, a csengetyü zsinórát rántotta meg, mire nagy sietve egy nö lépett be.

Ez a nő már sem nem nagyon fiatal, sem nem . nagyon szép; azaz, hogy szép soha sem lehetett, hanem annál karcsúbb voll; olyan karcsú, hogy szinte megfoghatatlan, mi tarthatja össze e nő derekát testének többi részeivel. Csont és hús az nem lehet.

E bámulandó karcsúság és arczán bizonyos valami első pillanatra elárulja, hogy franczia; ez a valami pedig sajátságos egybekeverése a bátorság és alázatosságnak, a könnyelműség és számitó önérdeknek; a sima nyájasság és heves indulatos-ságnak, a ragaszkodás és önfejűségnek. Más nemzetbelinek arczán hiába keressük e sajátságos kifejezést.

Öltözete mutatja, hogy felsőbb szolgálattevői minőségben van a grófnő körül; az az alázatos* minden szolgálatra kész sürgősség azonban, a melylyel a szobába lépett és az urnőhez közeledik, kiáltó ellentétben áll válogatott öltözékével. A török rabszolga, kinek élete függ ura kegyétől, nem lehet alázatosabb, mint most e nő.

Ezt a nőt Mademoiselle Fouchonnak hívják, és jelenleg a grófnő társalkodónéja.

— Miért nem húzzák már fel az ablakfüggönyöket ? — kiáltá eléje Malvin, parancsoló.indulatos hangon, meglehetősen jó franczia nyelven. — Mit csinálnak maguk egész nap ? Nem látják maguk, hogy már sötét este van ? Maguk bizonyosan alusznak oda künn! Valóságos naplopók !

És a legkeserübb bántalom, melylyel most az úrnő a demoisellet illette, nem a kemény, parancsoló hangban, sem a „naplopó“ czimben, hanem azon gyanúsításban volt, hogy ő „aludt oda künn!“ A ki e nő jellemvonásait csak némileg ismeri, felfoghatja, mennyire sértő reá nézve e szemrehányás; éjjel sem tud ő úgy aludni, mint más becsületes cseléd, mennyivel kevésbbé nappal!

De a társalkodónő, mintha csak a legédesebb hízelgésekkel halmozták volna el, olyan hálatelt mosolylyal nézett úrnőjére, és csak annyit mondott:

— Bocsánat, grófnő, valóban elfelejtettem ! — Ezzel oda repült az ablakhoz, és felhúzta a függönyöket.

Ennek aztán az lett a következése, hogy a szoba azon módon tele lett vakító világossággal és tikkasztó hőséggel, — mert történetünk szeptember vége felé veszi kezdetét, mikor még mindig olyan idők szoktak járni a fővárosban, hogy a ki csak teheti, nap közben lefüggönyözve tartja az ablakokat.

— Hát most már megint mit csinál ? — kiáltá az úrnő indulatosan. — Nem látja, mint tódul be a nagy hőség! Ah, mennyire ügyetlen maga!

— Bocsánat grófnő! Nem vettem észre • ! — volt reá ismét a felelet a demoiselle részéről, ugyanazon édes, nyájas mosolylyal, és gyorsan leeresztette a függönyt.

Mire az úrnő visszadőlt a kerevetre, és haragos kedvetlenséggel merengett maga elé.

A demoiselle egy pillanatig nyugodtan vizsgálta úrnője arczát, aztán halkai odalépett hozzá, és térdre ereszkedvén élőtte, a csipke-fodrokat kezdé helyre illesztgetni úrnője ruhaujjain, és mikor ezzel készen lett, még mindig ott maradt térdelő helyzetében, és a grófnő kezét gyöngéden a magáéba fogván, kéjes elragadtatással nyugásztá rajta tekintetét, időről-időre forró csókokkal halmozván el azt.

Az úrnő egy ideig nyugodtan tűrte e hódolati nyilatkozatokat, mintha észre sem venné.

— Ugyan ereszd el már a kezemet ! — mondá végre, és visszarántotta kezét.

— Oh ne, drága grófnő! — esedezett a demoiselle. — Engedjen tovább is gyönyörködnöm ez isteni kéz bájain ! Valóban, szebb kezet az ég nem alkothatott ! E dagadó, gömbölyű kai', e klasszikus hajlások, e finom metszetű kéz, ezátherileg gyöngéd ujjak, e rózsapiros körmöcskék, és az a vakító fehérség, és az a hév, selyemlágy, édes ruganyosság! és az a delejes vonzerő, mely belőle kiömlik !

Jól vau, jól, hamis macska! — jegyzé meg reá az úrnő mosolyogva, és már nem rántotta vissza kezét.

— Nem vagyok képes kifejezni azon gyönyörérzést, a mely szivemet általrengeti, midőn e bűbájos iczi-piczi (mignon) kezecskét, a legkisebb kezecskét valamennyi világon , ajkaimhoz szoríthatom! Hát még milyen nagy lehet azon férfi boldogsága, a kinek megengedtetik, égő ajkaihoz emelhetni e tündérujjakat! Meg nem foghatom, mint tudja még kiereszteni! Ha én férfi volnék, meg kellene őrölnöm a gyönyörtől, midőn e kezet a magaméba szorítom ! — folytatá a társalgónő, egyre növekedő hévvel.

Es a rajongó hizelgések végkép elfelejtették Malvinnal nagy felindulását; nem szólt ugyan semmit, de arczárói mindinkább eltűnt a haragos kifejezés, szép fekete szemei szeliden merengtek maguk elé.

II.
Egy, a ki a „műveltséget terjeszti.

— Nem keresett senki ? — kérdé aztán szünet múlva,

— Oh, dehogy nem ! — viszonzá a társalkodónö. — Akár hányán. És úgy sajnálták, hogy tiszteletüket nem tehették! De igazán, nem kis kegyetlenség is az, egy egész napra elzárkózni a világ előtt, mikor az emberek úgy égnek a vágytól, közelében lehetni!

— Ej mit! Nem érdekelnek engem az emberek ! — veté oda Malvin unottan.

— Az igaz ! — jegyzé meg reá a társalkodónő. — Persze, ha nem érdekelnek ! Oh, mi szépen mondja ezt a mi halhatatlan Féval^^uHc:

„És ha volnál szép, mint a csillagos ég,

Ifjú, mint a tavasz, bájos, mint a hajnal,

Nem kellesz, mert nem szeretlek."

És olyan forrón, olyan rajongó lelkesedéssel szavallá a nő e sorokat, hogy lehetetlen volt, el nem ragadtatni általuk. Azután elhallgatott; várta, hogy úrnője mondjon valamit, és midőn erre hiába várna, kis idő múlva újra kezdé :

— De mit mondana hozzá grófnő, ha megtudná, hogy olyan valaki is volt itt, a ki érdekli ?

— Ki lehet az ? — kérdé a grófnő.

— Szép, fiatal, égő tekintettel, mosolygó ajakkal; szép, göndör hajú ifjú ! — monda a társalkodónő, fürkésző tekintettel úrnőjére.

— Gróf Zádor Elek ? És miért nem bocsátottad be? — kérdé Malvin, felszökve ültéből, mintha villanyütés érte volna.

— Nem, az nem, hanem gróf Badacsonyi József.

— A Pipsz ? ! — viszonzá Malvin, fájdalmas csalódással. — Azt ugyan jól tetted, hogy be nem bocsátottad! — és visszahanvatlott az ottomanra.

— Pedig mint csudálkozott, midőn megtudta, hogy a grófnő nincsen honn ! Látszott az arczán, hogy nagyon fáj neki az elutasittatás. Olyan lassan távozott! Szinte nevetnem kellett rajta! Mégis bohó ember az a Badacsonyi, hogy azt hiszi, olyan isteni nő, mint a grófnő, örökké érte fog hevülni! Milyen különbség közte és gróf Zádor Elek között!

— Valid meg, hamis macska, — mondá most Malvin, — csak azért hoztad föl e dolgot, hogy Zádor nevét kicsaljad tőlem ?

— Oh nem, grófnő! Én nem vagyok olyan vakmerő, hogy ki akarnám lopni szive titkát; dehisz én ezt úgyis tudtam már! — viszonzá a társalkodónk ben sóséggel.

— Tudtad? Mikor még magam is alig tudom, ha szeretem-e? — mondá Malvin nevetve.

— Mikor először megláttam, mindjárt gondoltam : Ez azon ifjú, a ki az én úrnőm szerelmére érdemes! Ez vagy senki.

— De hát ha ö engem nem szeret ? — jegyzó meg Malvin, és ajkai fájdalmasan vonaglottak.

— Ah ! az lehetetlen ! — veté ellen a társalkodónő hévvel. — Hol volna a világon az a férfi, a ki ennyi báj és szépségre lángra ne gyulna ?

— Pedig mégis úgy van ! Nagy okom van hinni, hogy ez ifjú engem nem szeret! — viszonzá Malvin, és ismét tépegetni kezdé a csipkéket öltönyén.

— Es miből gyanítja ezt a grófnő ? — kérdé a társalkodónk álmélkodva.

— Miből ? mindenből! — mondja rá az úrnő indulatosan. — Nem gyanítom, de bizonyosan tudom ! Nem veti alá magát! Követelésekkel lép föl ellenemben, és midőn nem úgy cselekszem, a mint ő kívánja, megszökik tőlem, nem is mutatja magát előő^-t^im ! Makacs, önfejű ember !

— Talán bizonyosságot akar elébb szerezni magának, ha a grófnő öt szereti-e 1

— Hisz az, az! — kiáltá fel Malvin, növekedő indulatossággal. — Épen ez az, a mi feilázaszt ellene, a mi Őrjöngésbe hozza szivemet! ügy viseli magát irányomban, mintha közrendi nő volnék ! Csak annyit közelit felém, a mennyit én feléje közelgek; koczkáztatni nem akar semmit!

— Tehát közeledjék hozzá a grófnő! — mondá a hu társalkodón#.

— Igen, hogy aztán ón ő belé legyek szerelmes, és rabszolgája az ő szeszélyeinek ? — viszonzá Malvin kedvetlenül.

— Tehát a grófnő még nem szereti őt ?

— Még nem, de érzem, ha soká űzi igy furfangos mesterkedéseit, képes lennék valóban szerelmes lenni belé.

— Szegény úrnőm! Attól csakugyan az Isten óvja meg! Nincsen is ostobább dolog, mint szerelmes lenni olyan férfiba, a ki minket is szeret! Fi donc! ez olyan közpolgári, olyan füszeirnrugj^í^^rü! Még talán nőül is megy hozzá ! — viszonzá a derék franczia nő, igazi elszörnvüködéssel.

— Még nem találkoztam olyan férfival! — mondá Malvin, mintegy öntudatlanul. — Mit tett velem csak e napokban is! Ostendeban volt, ő miatta hagytam el Ostendot, ő miatta jöttem vissza a fővárosba, e porral és hőséggel telt irtóztató, kemenczébe! Te ezt nem is tudtad ; vagy bizonyára tudtad, hamis macska!

— Hogyan tudtam volna, mikor egy szót sem szóit róla a grófnő ? — jegyzé meg reá a társalkodónő.

— Nem szóltam, mert szégyellem magam I — kezdé újra Malvin, és szép, piros arcza halvány lett a szégyen gondolatára. — Ilyen dolog még nem történt velemJ Oh ! de lakolni fog érte I Keserűen fog érte lakolni! Olyau szerelmessé teszem belém, hogy őrjöngésbe hozza öt egy tekintetem 1 Iszonyúan meg fogom magam boszulni t Igaz ! hát mit tett velem Ostendeban ! A sétányon vagyunk, én meg ö és sok mások; elhalmoz hízelgések kel, magasztalásokkal; tudtam, hogy szívből jönnek e magasztalások, és meg voltam győződve róla, hogy szeret; megérkezettnek vélem tehát a pillanatot, hogy felsőbbségemet éreztessem vele ; azt hittem, ez még inkább fellobbantja majd érzelme"^^; megengedem tehát gróf Kamoinskynek, hogy udvaroljon körülöttem; a bolond ember mar rég őgyelgett körülöttem, azt hitte tehát, komolyan figyelemre méltatom, és egész este tele beszélte fejemee; egy pillanatig sem távozott mellölem. Jól láttam, hogy Zádor boszankodik ezért, és azt hittem, csak annál inkább árulja el érzelmeit ; de hát mit tett? Azt hiszed, köz<^^^(h^e:t hozzám ? Nem az ! Azon módon báró Pfeffersonnéhoz szegődött, ahoz a csúf varangyhoz, a kiről azt mondták, hogy harmadik szépség a fürdőn ; ahoz szegődött, mulatott vele egész este, olyan vidáman, olyan jókedvűen, hogy szinte megfultam mérgemben ; én, mintha csak a világon sem volnék ; csak másnap reá akart ismét eljönni hozzám; de én — mint tudhatod — el nem fogadtam látogatását, és ő, a makacs, büszke, önfejű, nem hogy igyekeznék megengesztelni, bocsánatot kérni vétségéért, a mint én azt olyau büszkén vártam, más nap reá elhagyja Ostendeot, és ide jő Pestre!

— Nyilván azért tette, mert nagyon szereti a grófnőt! — jegyzé meg reá a társalkodónő. — Meglehet, épen büszkesége tiltja, megmutatni, mennyire szerett!

— Magam is azt hiszem; — mondá reá

Malvin, gondolatokba merülve. — Számításból kerül. Meg akar alázni; jó, elfogadom a harczot, készen vagyok mindenre, csak hatalmamba kerítsem ! — Az utolsó szavakat szinte gyülölségi szenvolélyességgel ejté ki.

— Báró Bogyiszlóy ő nagysága! — jelenté most a belépő inas.

— Jöjjön! — kiáltá erre Malvin, és lázas hévvel szaladt az ajtó felé.

— Viictto^iii! — hallatszék még mikor az érkezett nem is volt egészen ben a teremben.

— Igazán ? — kérdé Malvin, és nagy elragadtatásában mindkét kezét szorította meg a belépőnek. — Igazán Victoria? Oh, maga mégis csak kedves embee! — és a legnagyobb izgatottsággal a szoba túlsó végébe vonta maga után az újonnan érkezettet, és ott a pamlagra ülve, helyet mutatott neki maga mellett, és aztán újra kezébe szo-rítván annak két kezét, alig fékezhető kíváncsisággal mondá :

— No, most szóljon, beszéljen, mit miveit, mit végzett? Beszéljen, édes lelkem bárója ! beszéljen el mindent; egy szót se hallgasson el! Tehát igazán Victoria ?

— Igazán, igazán ! — viszonzá amaz, most már sokkal nyugodtabban, mint első ízben, a mi meglepő ellentétben volt Malvin izgatott kíváncsiságával.

A társalkodónő, a ki szintén tanúja volt e jelenetnek, most jónak látta, távozni a szobából, elébb azonban olyan alázatos és tiszteletteljes bókot csinált az újonnan érkezett férfinak, a minő csak franczia társalkod.ónőtől telhetik ki.

III.
Egy tanúja az időknek.

— No hát most szóljon, kérem! — kezdé újra a grófnő, midőn magukban voltak.— Engedje meg méltsád, hogy elébb kissé rendbe szedjem eszméimet. Megvallom, még jóformán azt sem tudom, hol kezdjem! — viszonzá a férfi, kényelembe tevén magát a pamlagon.

— Oh, menjen csak, báró ! — mondá Malvin indulatosan. — Maga ma kiállhatlan ! Csak fak- gatni akar ! Talán nem is végzett semmit!

—Mennyire érdemiem e szemrehányást, erről tények tanúskodjanak ! — viszonzá a báró, és egy levelet nyújtott oda Malvin grófnőnek.

— Levél Zádortól! — kiáltá ez nagy örömmel, és kiragadva azt a férfi kezéből, felszökött ültéből, felbontotta és elmerült annak olvasásába.

Használjuk mi is e szünetet, és vessünk egy tekintetet a derék férfira.

Az inas jelentéséből tudjuk, hogy Bogyoszlóynak hívják, és hogy báró. Ez utóbbit egyébiránt különben is gyaníthatnék; mert nagyon is fesztelenül, kényelmesen ül a pamlagon. Nemcsak hogy jobbik lábát balján keresztbe vetette, de mind a két kezével által is kulcsolta, mintha attól tartana, hogy elszalad tőle. Azon kívül arcza is mutatja, hogy a magasabb körök született tagja. Nem hogy ez arcz kitűnő szépséggel dicsekednék; erre sem a gondos ápolásra mutató, de kissé nagyon is rőt, és álián szépen kiborotvált szakáll, sem a szertelen hosszú orr, sem végre az egészarcznak aránytalan hirtelenséggel álla felé szögellése nem tarthatnak jogszerű igényt; de azért mégis félreismerhetlen rajta az aristocraticus jelleg. Az a tiszta, fellegtelen homlok, a mély hor-padások a szemek alján, az egész arcznak sajátságosán merész, kihívó kifejezése, és a főnek daczosan hátravetett tartása, fennen mutatják, hogy született aristocratát van szerencsénk benne meg-ismerni.

És ezt tudva, senki sem fogja tőlünk kívánni, adjuk elő ez ember foglalkozásait. Hogy mivel foglalkozik tulajdonkép, azt bajos megmondani ; legfolebb is azt mondhatjuk, mivel nem foglalkozik: gazdászattal nem, mert ősi javait jónak látta bécsi és pesti uzsorások kezébe játszani ; ezek nyilván jobban viselik majd gondjukat nálánál. Iparral szintén nem foglalkozik; ez nem való nemes embernek, annál kevésbbé mágnásnak, és az nem is szép az angoloktól, hogy a legnagyobb aristocraták, earl-ek és peerek nagy részt egyszersmind gyártulajdonosok is, és gróf Szé-chenyi István nem tudta, mit beszél és kinek beszél, midőn több Ízben az angol aristocratiára figyelmeztette rangtársait e tekintetben; kardot szintén soha nem forgatott, annál kevésbbé tollat, legkevésbbé pedig könyvet; az elsőhez nem volt kedve, a másodikat ostobaságnak declarálta, és Eötvös, Kemény, Jósika, bizonyára csak azért keverődtek az ..irkászok kompániájába*-, mert még nem készült volt el az országos tébolyda, a mihez elvitázhatlan érdemet szereztek maguknak ez által. A tudományra már nagyobb hajlandósága lett volna, csak hogy ahoz meg könyveket kell olvasni, a könyvek pedig „egy tói-egyig unalmasak", igy tehát az is elmaradt.

De azért ne higyjük, hogy üres ideje, vagy üres erszénye volna ; koránt sem: sőt inkább, nagyon sok a foglalkozása: nélkülözhetlen tagja ő nemcsak az emberi, de a mi sokkal több ennél, a főúri társaságnak. Mikor valami „kényes" ügyet el kell intézni, alkalmasabb embert nem találhatni erre, mint báró Bogyiszlóyt. Maga a discretio, a leleményesség, az erély, a buzgalom, és mert ilyen kényes ügyek igen nagy számmal és nagy változatossággal fordulnak elő a nagy világban, Bogviszlóy ott igen szívesen látott ember; mindegyik azt hiszi, csupán az ő ügyeiben fáradoz; csakis az ő titkaiba van beavatva, máséba nem, másnak a világért sem tenne hasonló szolgálatot, és mindenki ügvekszik is érdem szerint megjutalmazni „önzetlen" hiv szolgálatait. Nagyon el van tehát foglalva, és csak úgy él mellette, mint akármelyik országos nevű főur.

Ezalatt Malvin kétszer is elolvasta a levelet, és azok az örömmel telt szemek, kipirosodott arczok, és édes mosolyra gerjedt ajkakmutatják, hogy tartalma igen kedves lehet reá nézve.

— Oh, maga kedves, kedves báré! Ki nem mondhatom, minő nagy örömöt szerzett nekem e levél által! Ki nem mondhatom, milyen nagyon le vagyok önnek kötelezve e levélért!

— Oh, kérem ! Sőt inkább, szerencsésnek érzem magam, hogy méltsádnak némi szolgálatot tehettem! — viszonzá amaz, udvariasan hajtogatva magát a pamlagon.

— Hanem mondja csak, édes báré, mint sikerülhetett önnek e nagy munka ? Mert őszintén mondva, ilyen fényes eredményre magam sem számiték! — mondá Malvin, újra helyet foglalva Bogyiszléy mellett.

— Megvallom, nem is kis fáradságomba került; mert Zádor rettenetesen fel volt indulva. De el voltam határozva, legyőzni minden akadályt, és az erős akaratnak semmi sem lehetlen!

— Kivált olyan ügyes, olyan jeles embernek, mint ön! — tévé hozzá Malvin lekötelezve.

— Oh, kérem ! Ha van bennem némi ügyesség , ezt csupán azon erélynek köszönhetem, melyre a gréfnő bizalma serkentett, és azon tudatnak, hogy ezáltal egy kedves, szeretetreméltó hölgynek néhány boldog érát szerezhetek ! Ilyenőzéiért, grófnő, én mindenre képes vagyok! — viszonzá Bogyiszlóy udvariasan.

— Ez szép, valóban szép öntöő! — egyebet nem tudott Malvin felelni, és csak kezét szorította a nemes emberbarátnak örök lekötelezettségének jeléül. Csak kis szünet múlva ébredt fel újra nagy kíváncsisága.

— Hanem most ne kínozzon tovább hallgatásával ! Mondja meg, mint járt el a dologban ; mit miveit, mit beszélt, mig czélhoz jutott! Ha nem tudok meg körülményesen minden részletet, még mindig álomnak tartom az egészet! Ez a levél is csak álom, és nem valóság ! Kérem, édes báró, szóljon, mondjon el mindent! Ugy-e bár, nagyon haragudott reám e makacs ember ? — mondá Malvin, hévvel.

— ügy van, grófnő! — feleié Bogyiszlóy. kit a szép nő elragadtatása cseppet sem hozott kf nyugodtságából. —ügy van, grófnő, Zádor nagyon fel volt indulva. Föl nem tudta fogni, mint lehet az, hogy méltsád épen akkor tüntette ki Kamoinszkyt kiváló figyelemmel, midőn neki annyi jelét adta a forró vonzalomnak.

— Tahát azt hitte, hogy nem szeretem ?

— Nem, azt nem hitte, hanem igenis azt, hogy méltsád nem tud mélyen érezni.

— Azt hitte ? — kiáltá fel Malvin ijedten. — És ugy-e bár, ön az ellenkezőről győzte meg őt ?

— Bocsánat, grófnő, de én egyáltalában nem tartom szükségesnek, hogy a nők érzületét hoszszasan bonczolgassuk ! — jegyzé meg Bogyiszlói nyugodtan. — Minek kötnők le a nő szabad akaratját, midőn az nem is szükséges? Avagy a nő, olyan nő, mint méltsád, kevésbbé szeretetre méltó-e, ha azt hiszszük, hogy nem tud igazán szeretni ?

— Tehát mint győzhette le mégis neheztelését? — kérdé a grófnő, kinek e szavak mindig jobban költötték fel kíváncsiságát.

— A legegyszerűbb módon a világon ! — feleié Bogyiszlóy, pusztulhatom nyugodtsággal. — Megkérdeztem, ha ő megvan-e győződve arról, hogy méltsádat komolyan szereti-e?

— És mit felelt arra? — kérdé a grófnő hévvel.

— No természetesen, hogy véghetetlen szeretetre méltónak találta méltsádat! — viszonzá amaz, udvarias mosolygással. — És szeretném is látni azt a fiatal embert, a ki ennyi ritka szépség, ilyen elragadó tekintetű szemek, ilyen virító arczok, ennyi csábulatos bübáj láttára még hidegen latolgatni tudna.

— De mégis, mit mondott neki ? — kérdé a grófnő, kit a báró szavai és azon tüzes hév, melylyei azokat monda, mindig türelmetlenebbé, nyughatatlanabbá tőnek.

— Épen ezt mondtam neki! — mondá Bogyiszlóy, diadalmasan ragyogó arczczal. — Lefestettem neki méltsád megragadó szépségét, igézetes bájait, és azon ki nem mondható gyönyörérzetet, mely a lelket eltölti, mikor ilyen nőt meghódítunk, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem képes igazán szeretni.

— És mit mondott reá Zádor ? — kérdé Malvin grófnő, halk hangon, ragyogó tekintettel.

— Azt, — feleié Bogyiszlóy mosolyogva, — hogy ő milyen nagy bolond volt Ostendeban, és magán kívül volt haragjában, és alig bírtam őt visszatartóztatni, hogy még abban a perczben ide ne szaladjon !

— És minek tartóztatta őt vissza? — kérdé Malvin nehezteléssel.

— Azért, mert elébb értesíteni akartam méltsádat az eredményről. Féltem, ha Zádor megelőz, méltsád képes volna mir nichts dir nichts elfogadni őt, sőt tán viszonozni is szerelmi lömledezéseit, és képzelje csak, mennyire megrövidítettük volna ezáltal a mulatságot! — feleié Bo- gyoszlóy mosolyogva.

— igaza van ! — mondá reá a grófnő nevetve, és a lázas izgatottság egyszerre eltűnt arezáról. — Jól tette, nagyon jól tette, hogy visszatartóztatta ! Jobb, ha holnapig elhalasztjuk a találkozást! Oh, ne örüljön olyan könnyen a diadalnak ! — mondá, fel és alá járva a szobában. — De bizonyosan tudja, hogy holnap eljő Jablon- kayékhoz ? — kérdó aztán, Bogyiszlóy előtt megállva, a ki szintén fölkelt, és távozásra készült.

— Hogy ne, mikor a levélben is megírta !

— mondá ez nyájasan.

— Igaz, igaz! De az egész olyan hirtelen, olyan reményen felül gyorsan fejlődött, hogy alig tudom magam beletalálni az uj helyzetbe! Oh, nagyon jól tette, kedves báró, hogy visszatartóz-tatta őt! Ha én ez embert ma látom, nem tudom, ha nem követek-e el valami fétist! — mondá vidám elevenséggel.

— Ezeket pedig mindig jobb, lehetőleg későre halasztani! — viszonzá amaz mosolyogva.

— De most mennem kell! Ajánlom tehát magam, és engedje méltsád, hogy tovább is en miniatur a gondviselést játszszam szive körül! — teve hozzá a legnyájasabb udvariassággal.

— Mindig, édes báró, mindig! — mondá Malvin derülten. — Ön kivívta magának a jogot, hogy titkaimba beavassam, ámbár megvallom, még mindig félek egy kicsit öntől!

— Tőlem! és miért ? — kérdé a báró mosolyogva.

— Mert nem engedi magát lekötelezni! A független emberek veszélyesek is lehetnek!

— Még a barátok is, méltsád ? — kérdé Bogyiszlóy bensőséggel.

— Még azok is! Ki tudja, maradunk-e mindig barátok!

— Jó! — mondá erre Bogyiszlóy mosolyogva. — Legyen tehát biztositéka a grófnénak! Hol tartja felesleges pénzét ?

— Ott ama szekrényben.

— Szabad-e a kulcsot kérnem ?

A grófnő átadta neki a kulcsot, és a nemes báró két ezres bankjegyet vett ki a pénztárból.

— Ha vissza találnék élni bizalmával, hiresztelje ki, hogy én pénzért szolgáltam méltsádnak! Azt tartom, ez elég biztosíték ! — mondá nyájas, nevető arczczal, és miután a két bankjegyet tárczájába tette, és Malvinnak tiszteletteljesen kezet csókolt, tá-vozott.

IV.

Főúri vigalom.

Az ötvenes években — mert e történet akkor játszódott le — gróf Jablonkay György tánczvigalmai a nevezetességek közé tartoztak a két testvérhazában; nem csak azért, mert fény és pompára akármelyik fejedelmi vigalommal vetekedtek , hanem főleg azért, mert a vidám külső alatt mindig komolyabb , országos czél rejlett. A gróf azon fájdalom, hazánkban is ritka főurak közé tartozik, a kik teljesen fel tudják fogni az állás hivatását, és a legszebb összhangzatba tudják olvasztani az aristocraticus kiváltságot a forró hazaszeretettel. Fejedelmi vagyonnal van megáldva, mennyi alkalma nyílnék tehát neki, harácsolni a nagy birodalmi világvárosokbau, elverni a nagy kincseket lovakon, kutyákon, lóversenvi fogadásokban és a színpadokon kiállított szépségeken; de ő nem vágyódik ilyen dicsőség után; egészen más dicsőség után áhit^ozik az ö lelke; azon dicsőség után, hogy a haza első polgárának neveztessék, azon dicsőség után, hogy mindenik fiának — és a magyarok istene hét fiúval áldotta meg — ép annyi vagyont biztosítson, mint a mennyivel ő bii*, fiaiból pedig olyan főurakatneveljen, a kik úgy tudják szeretni a hazáit, mint a hogy ő szereti.

A világvárosok arszlán-clubbjai tehát tán névről sem ismerik gróf Jablonkay Györgyöt, de annál jobban ismeri nevét a haza. Nagy és nehéz feladatot tűzött volt ő akkor ki magának; olyan feladatot, a melynek csak az tudja, mennyi lelki erő kívántatik sikeres megoldására, a ki valaha tapasztalta, mit tesz az, másokat bátorítani, biztatni, mig magunk is csüggedezünk; olyan feladatot, a meiylyel csak az küzdhet meg a biztos siker reményével, a ki maga is a rajongó hit ihletett lelkesültségével a rideg jelenen tűi a szebb jövőt latja földerengeni. Mert csak az tudja meggyőzni a kétkedőt a másvilági boldogságról, a ki maga is rendületlenül át van hatva annak múlhatatlan léteiéről.

Ezt tűzte ki magának a nemes gróf, és azért nyitotta ki egykor-máskor fényes termeit egy-egy tánczvigalomra. Mikor a fővárosban nagyobb számmal együtt voltak az ország előbbkelő tagjai, vagy mikor valamely nagy fontosságú eszmét országos tudomásuvá kellett tenni, vagy mikor mély fájdalomnak el kellett oszlatni csüggesztö sajgását, akkor a nemes gróf tánczvigalmat rendezett! Vigalmat mindenki rendezhetett, a kinek módja volt hozzá; vigalomra mindenkit meg lehetett hívni, arra nem kellett engedelmet kérni senkitől; azt hihatta, a kit tetszik; tánczolni, vigadni, mulatni, nevetni mindenkinek szabad, és gróf Jablonkay György kellőleg gondoskodott is róla, hogy vendégei jól mulassanak. Ha még olyan szomorúan jöttek is hozzá, mindig tudott 6 valamit, a mitől vendégei felvidultak.

Most is ilyen körülménynek köszönhetjük a tánczvigalmat.

A magyar tánczvigalmak sok tekintetben különböznek más nemzetnek ilynemű mulatságaitól, azért óvakodunk is lehetőleg báloknak nevezni azokat. A franczia „bal“ kiváló jellege a lengeteg vigadási vágy; az angol „bal“-jaban is tulnyomólag az ész embere; a német vigalmak jellemzésére pedig elég mondanunk, hogy mostanság kedvencz táncza a „Zepperl.“ Mennyire más a magyar tánczvigalom ! A kinek kételyei lehetné-nek az iránt, ha váljon bir-e a magyar ős s eredeti ki nem irtható, fel nem oszlatható nemzeti jelleggel, az nézze meg őt nyilvános vigalmaiban.

Tizenegy óra felé van éjjel; a palota ablakai fényes világossággal árasztják el az utczát, a mi annyival inkább szembetűnő, minthogy sok év óta ez ablakok rendesen be vannak zárva, mintha ott benn a napvilág sem kellene a mostani úristentől.

Máskülönben a palota nem mutat semmi változatot; olyan komoly, olyan csendes, mint máskor; csak az utczán élénkebb az élet körűlőtte; díszkocsik, fényes hintók robognak végig rajta, az ország legelső családainak czimereivel; a palota előtt megállnak, fényes úri alakok szállnak ki belőlük, komoly öreg urak, és daliás délczeg ifjak és tűndérszép hölgyek, valamennyien ékes magyar diszöltönyben; leszállnak, eltűnnek a csendes udvaron, a kocsik elhajtatnak és másoknak engedik át a helyet, és ez igy tart tiz órától fogva éjfélig; egyéb változást nem venni észre a grófi palota körül.

De mennyire más most a palota belseje! Alig hagytuk el az előcsarnokot, és mintha tündérországba léptünk volna. Falaknak, boltozatnak semmi nyoma; az egész épület nagy, díszes kertté van átalakítva, idegen éghajlatú virágokkal, a milyent nem látni másutt; nem is virágok ezek, hanem valóságos fák, magasra felnyúló terebélyes ágak mélyen lehajló lo^ibjj^iv^al, ölnyi szélességű levelekkel, harang nagyságú kelyhekkel, a melyeken keresztül gyémántszinü ragyogás rezeg, mint ha e zöld lombozat mögött az ég csillagai volnának felakgatva világításul. Imitt-amott keskeny nyílás van hagyva; mohlepte sziklaüreg sőtétlik elénk, az üreg aljából kristálytiszta vizsugár szökken fel, és nem esik alá többé, hanem eltűnik a magasban, mintha amaz enyhe illatárrá változott volna át, a melylyel a lég meg van telve,vagy amaz üde szellővé , mely minden felől tavaszilag lengedez.

Ilyen tündérországi fény és pompa terül el a palotában; az egész nagy épület egyetlen roppant csarnokká van alakítva, lugasok, facsoportozatok által több osztályra választva, a melyeken a nagyszámú vendégek kényük-kedvük szerint mulatozhatnak.

Nem írjuk le egyenkint a változatos mulatságokat ; bármennyire érdekesek és tanulságosak legyenek is azok, nem szükség mindent leírni; csak azon csoportozatokat keressük fel, hol ismerőseinkkel találkozhatunk.

A csarnok közepe felül a nemzeti zene felvillanyozó dallamai szólnak; ott van a táncztér; és a mint belépünk, első pillanatra büvöletes káprázat ragadja meg lelkünket. Nagy félkör alakú tér ez, felülről eleven zöld lombozattal sze-gélyezve ; az ember szinte tündérországban képzeli magát; a merre a szem fordul, mindenütt kedvre gerjedt ifjak és fiatal hölgyek alakjaival találkozik, és minő hölgyalakokkal! A legtüzesebb képzelet sem tudna szebbet alkotni; Raphael ihletett ecsete nem tudott szebbet teremteni, a minőt itt láthatni, nem egyet, de számosat. Az ember nem tudja, mit bámuljon inkább, a mennyei , vagy a kincset érő öltönyeket, vagy a finom nemes ízlést, a melylyel a természetbájai eszményi tökélylyé vannak fokozva. És e bűbájos tündérvilág, mintha a végtelenségig terjedne. A körfalak magas, padlatig érő ódon velenczei tükrökkel vannak berakva, melyeken az egybegyűlt bájos alakok újra meg újra ellebegnek, innen a káprázatos csalódás, hogy az egész világ tündérországgá változott át.

A kecses nőalakok közül Igardy Malvin grófnő sem hiányozik ; de csak figyelmesebb szemlélet után lehet most reáismerni, annyira más ő most, mint midőn saját lakában vele találkozánk. Nem mintha most nem volna olyan szép, mint akkor; oh nem ! sőt inkább, sokkal, összehasonlithatlanul szebb ő most. Arcza most is izgatott, de ez izgatottság megragadó, meghódító. A szív tüzes lobbanatai derült jókedv igézetes zománczával olvadnak rajta egybe; e ragyogó tekintet vetekedik a diadém gyémántos sugarával, mely fejét díszíti; e kigyult kecses arczok megszégyenítik a szende rózsát, mely kebelére van tűzve, és egész lényén az a sajátságos büvöletes fénykör, melyet a rajta levő sok drágakövekből visszaverődő sugarak körülötte képeznek, valamely régi istennőt tüntet elénk benne.

Egy ifjú áll közelében; hogy ennek külsejéről fogalmunk legyen, elég mondanunk, hogy méltán foghat helyet e nő mellett. Népi tudjuk, ha Malvin grófnő a legszebb hölgy e társaságban, 3*de hogy ez ifjú a legszebb férfi e társaságban, azt bizton merjük állítani, és nem egy nő ért velünk ebben együtt a jelenlevők közül ; mert vajmi sok szép szem pislant lopva a magas homloku, barna arczu, fekete szakállu, vidám, nyílt tekintetű, méla mosolygásig délczeg ifjú felé. Ez ifjú gróf Zádor Elek.

Csak hogy ő bizony nem igen veszi észre a feléje röpített tekinteteket: neki csak egy nő számára van szeme, lelke, és ez Malvin. Az illedék nem engedi, hogy vigalomban a férfi kizárólag csak egy nő körül forgódjék, és gróf Zádor Elek is kénytelen hódolni a közvéleménynek, mások körül is forgódik tehát, leginkább férfiak körül, a kik nem érdekelnek bennünket, ha csak báró Bogyiszlóyt nem veszszük, a ki, isten tudja, mikép, de szintén jelen van, még pedig a tánezteremben, és egész chevalieri könnyedséggel hol valamely férfi, hol meg valamely hölgyhez köz^T^^diik; anynyi nagyúri méltóság sugárzik homlokáról, és olyan büszke, előkelő önérzettel hordozza hosszú orrát, mint ha a haza becsülete az ö görhes vállain nyugodnék. Mindenki számára van egy nyájas szava, egy bizalmas mosolya, csak Zádor Elek számára nincs; valahányszor ez feléje közelit, és ez vagy négyszer-ötször történt már azon félóra óta, hogy itt van, mindannyiszor ügyesen ki tudja kerülni a vele való találkozást, és midőn egyszermégis útját állja, a nemes báró olyan idegenül hidegen tekintett reá, mint a hogy csak a nagy urak szoktak olyan emberre tekinteni, a ki még nincs bemutatva nekik, és nem tudják, váljon mérközhetik-e ennek családi fája az övéikkel, vagy sem.

Zádor Elek azonban nem hagyja magát viszszarisztani e hideg tekintettől. Más alkalommal bizonynyal pisztolyra hívja azt az embert, a ki ilyen tekintettel merészkedik eléje lépni; de most ésrre sem veszi azt, annyira el van telve a szive keserű érzelmekkel, tomboló szenvedéllyel.

— Csak egy szóra, édes Bogyiszlóy! — mondá neki, hévvel ragadva meg kezét.

— Halkabban, édes gróf és lehetőleg röviden ! Ne compromittálja barátjait.

— Csak azt akarom kérdezni, ha általadta-e levelemet! — kérdé az ifjú halkai ugyan, de izgatottsággal.

— Igen! — viszonzá Bogyiszlóy kedvetlenül és tovább akart menni; de Elek nem eresztette ki kezét.

— És még sem bocsátott meg ? — kérdé aggodalommal.

— De igen, megbocsátott.

— Miért nem engedi hát;, hogy közelében maradhassak ?

— Édes barátom, ezt tőle magától kell megkérdezni. Hanem én azt tartom, hogy a szép nők nem azzal mulatnak legtöbbet népes vigalmakban, a ki iránt vonzalmat éreznek — monda a nemes báró, és e bölcs felvilágosítás, úgy látszik, Eleket is megnyugtatá némileg, mert most mégis kiereszté kezét és ismét Malvin közelébe igyekezett jutni.

Ismét nem sikerült neki. A napnak nincsen annyi bolygója, mint a hány férfi a gyönyörű hölgy körül forgott. És mindegyiket boldoggá tette, mindenik számára volt egy forró tekintete, egy elbájoló mosolya, csak annak a számára nem. a ki őrjöngött utána, a kit emésztett a vágy, meghódítani e büszke szépséget. Az neki, mintha világon sem volna!

Zádor csaknem magánkívül volt felindulásában, és tökéletesen hitte, onnan ered ez irtóztató felindulás, mert ő e nőt szereti. Az természetesen nem jutott eszébe, hogy a mely nő ellen az ifjú haragra tud gerjedni, azt — nem szereti igazán. Elek önszeretete meg volt sértve ez által, hogy a legszebb nő épen őt mellőzi, és mert azon meggyőződésben jött ide, hogy Malvin grófnőt bizonyára meg fogja hódítani, tökéletesen hitte, hogy szereti is.

E hit természetesen növelte még benne a kínzó vágyat, hogy közelébe jusson, és végre a sors megszánta kínjait. Mi, kik jobban be vagyunkavatva Malvin gondolkodásába, bizton állíthatjuk, hogy maga vállalta fel a sors szerepét, és Zádor Elek nem csupán saját buzgó igyekvésének, és annál kevésbbé a puszta véletlennek köszönhette, hogy végre közelébe juthatott kínzó angyalának.

— Még mindig neheztel reám, grófnő? — ez volt az első szó, melyet hozzá intézett, remegő ajakkal, reszkető szívvel.

— Természetesen, hogy haragszom ! — viszonzá a grófnő, olyan tekintettel, a mely minden egyebet árult el, csak haragot nem.

— Hát nem kapta meg levelemet ? — kérdé az ifjú.

— Ah, azt a levelet ? — kérdé a grófnő pajzán mosolylyal. — De igen, megkaptam, és igen jól mulattam rajta!

— Oh Malvin, ne*mondja ezt! — viszonzá a gróf, forró epedéssel — különben kénytelen vagyok hinni, hogy az ég nem tud tökéletest teremteni !

— Jó, hát nem mondom! — mondá a grófnő vidáman, — de vallja meg, hiszékenységemre számított, midőn e levelet irta ?

— Nem, Malvin, nem számítottam semmire! Csak szivem sugallatát követtem, és sokkal kevesebbet Írtam, mint a mennyit éreztem!

Malvin egy tekintetet vetett a grófra, aztán lesütötte szemeit. Zádor szemeiben e pillanatbanolyan tűz égett, a melytől a nő remegni érezte szivét.

És Zádor éles tekintetét nem kerülte ki a grófnő hirtelen változása; tudta ő jól, hogy az ilyen hirtelen változás az ő diadalát jelenti.

— Malvm! — mondá tehát a tullobbanó szenvedély lázas rebegésével — csak egy szavába kerül, és én a legboldogabb halandó vagyok!

Bizton hitte, hogy Malvin a felzajlott szív önfeledt pillanatában nem fogja visszatartóztathatni az eldöntő szót.

E helyett azonban a grófnő egy tekintetet vetett reá, olyan tekin, mely előtt a verőfényes nap elveszti fényét, mely egyenesen a szív közepéből röppen elő, és olyan érzelmeket tár föl, melyekre az emberi nyelv még nem talált kifejezést; olyan tekintetet, melyben egy egész élet gyönyöre van foglalva.

— Látom már, barátságot kell kötnöm önnel ; mert mint ellenség még sokkal veszedelmesébe! — mondá végre, és hirtelen eltűnt.

E pillanatban Bogyiszlóy lépett Zádorhoz.

— Barátom, térjen eszére! — sugá neki a nemes férfi. — Ne felejtse, hogy tánczvigalomban vagyunk! —mire Elek legalább annyira tért magához elragadtatásából, hogy visszanyerte önuralmát.

— Barátom, boldog vagyok! — sugá Bo~ gyiszlóynak, a ki karon fogva sétált vele a teremben.

— Az nem baj, csak szerelmes ne legyen — viszonzá ez neki nyugodtan.

— De bizony az leszek ! Már is az vagyok !

— Akkor emlékezzék reá, hogy én tiltakoztam ellene! — mondá a nemes férfiú vidáman, és ismét magára hagyta Zádort; kis idő múlva aztán Malvin grófnővel találkozott össze, természetesen szintén csak úgy véletlenül.

— Diadal! — mondá ez neki, örömtől sugárzó arczczal.

— Nincs vele mit dicsekedni! — jegyzé meg reá a nemes báró.

— Hogy hogy ?

— Nagy veszteséggel fogja kivívni!

— Épen az, hogy ön is azt hiszi, biztosítja számomra a diadaU! — mondá a nő vidáman, és valamelyik udvarlójához fordult, a kit épen előtalált.

V.
Láng és füst.

A vigalom akkorra már általánossá vált; a jókedv megragadta a kedélyeket, a különböző érdekek és vágyak különböző esoportozatokat alakítottak, mindenki el volt foglalva saját környezetével, és nem törődött a másikkal.

Ilyenkor legérdekesebbek a vigalmak. A felzajló indulatok le-lepattantják a tartózkodás szorií^ó béklyóit, az arczokon lángok lobbannak fel, öröm, derültség, vágy, remény és boldogság ragyog a szemekből, és a vigalom helye sok te-kintetben a csatatérhez hasonlít, melyen az egész élet értéke egy pillanatba van foglalva.

És ez örömsovár sokaságban aligha van boldogabb ember Zádor Eleknél. Ő előtte már elvesztette a mulatság vonzó érdekét; nem hallja a zene izgató danáit, nem látja a gyönyörben égő arczok csábulatos szépségét, a tánczoló csoportok hullámzását, a sok sóvár, epedő, bátorító tekintetet, melyek a legszebb szemekből feléje repülnek: semmit sem lát, semmit sem hall, csak azt, hogy ö Igardy Malvint meghódította, hogy a büszke szépség azt mondta, barátságot kell kötnie vele,mert ő mint ellenség még veszélyesebb; csak azt tudja, hogy ő e nőbe szerelmes!

Képes volna nyomban odahagyni a vigalmat, ha az üledék nem parancsolná, hogy legalább éjfélig itt kell maradnia; de mit is keresne ö itt tovább ? a legszebb diadalt ő már kivívta, mit érdekli őt többé e mulatság ? Csak háborgatja őt, nem bírja egészen átengedni magát azon gyö-nyörteljes érzéseknek, melyek szivét megtöltik.

Ha legalább közelében lehetne a legszebb nőnek, hogy lelke újra elmerülhetne e szemek tüzes tengerébe, újra általrengetné szivét e bűbájos szépség deleje ! De nem lehet közelében ! Tudja, hogy ilyen tulzajló szívvel nem szabad közelednie e nöhez; nem bírna eléggé őrködni önönmaga felett; megfeledkeznék arról, hogy társaságban van; azért mégis vágyódik közelébe !

Jár-kél tehát ide-oda a teremben, semmit sem tudva magáról; közeledik Malvinhoz, ismét távozik tőle, és ismét csak közeledik hozzá; szemével kiséri minden mozdulatát; látja, mint mulat másokkal, vidáman, boldogé; boszantja öt, hogy olyan jókedvűen tud mulatni, mikor ő olyan kínokat szenved. Tán nem is gondol többé reá! De igen, most feléje fordult, reá tekintett! De olyan hideg volt e tekintee! Mintha egészeu közönyös volna előtte, mintha ő is csak annyi volna neki, mint a többi férfi, oh nem, még kevesebb;ezeknek legalább mulatni szabad vele, mig neki távol kell maradni tőle, megelégednie egy odavetett hideg tekintettel, csekély koldusalamizsnával !

Rettenetes dühre lobban e miatt! Olyan nagy kedve volna, szélylyel verni azokat a léha ifjúkat, a kik ott körülötte forgódnak ! Mit tolakodnak, fészkelődnek olyan nő körül, a kit ő imád, a kit ő már magáénak képzel! El is van határozva, véget vetni ennek; közeledik Malvinhoz ; de ez, épen midőn hozzá érkezik, hideg tekintetet vetve reá, elsuhan mellette, ki a teremből, kisérve két ifjútól, a kiknek hallja, mint mondja, hogy a kertben egy kis sétát akar tenni.

Elek előtt mintha a föld ketté szakadt volna, mintha a fényes égboltozatból a kietlen pokolba zuhant volna alá; áll ^szegeződ^en, szemével merően azon irány felé fordulva, a merre e nő távozott. El nem tudja hinni, hogy való, a mit látott, hogy ezt csakugyan önönszemeivel látta, hogy erre ember képes volna!

— Hányszor figyelmeztessem, hogy vigyázzon magára! — szólalt meg háta mögött Bogyiszlóy, gyöngéden vállára fektetvén kezét, a mitől aztán Elek magához tért.

— Igaza van, báró! — mondá mosolyogva. — Vigyázni is fogok magamra! E nő képes volna* eszemtől megfosztani!

— Nem az eszére, a szivére vigyázzon, Eleit! Ezt ne veszítse el, ezt tartsa féken, akkor az ész is mindig helyén marad! — oktatá a nemes emberbarát.

— De mikor olyan nagyon szép! — sohajtá az ifjú.

— Tudja meg, édes barátom, — jegyzé meg erre a nemes báró nevetve, — hogy nincsen olyan szép nő a világon, a melyik legalább is kétszer olyan szépnek ne tartaná magát, mint a milyen!

— Tehát mit csináljak ?

— Nem mutatni, hogy olyan szépnek tartja, mint a minő valóban, ebben rejlik a hódítás titka! — mondá neki a derék férfiú, és olyan gyorsan, a mint csak lehetett, távozott ismert; félt, hogy a heves ifjú nem fogja eléggé megtarthatni a titokszerüség leplét, mely — a nemes báró szerint — egyedül szükséges, hogy az jogosult legyen, és ekkor még az ő gentlemani reputatiója is könnyen gyöngédtelenül megillettethetnék, a mit pedig — már anyagi szempontból is kerülnie kellett.

VI.
Régi képek, ábrándok.

Gróf Zádor tehát magában folytatta barangolásait a termekben. Mintha vadon rengetegben bolyongana, olyan kietlen pusztaságnak látszott most előtte e tündérszépségekkel gazdag világ. A nagy izgatottság után kimerültnek , levertnek, kedvetlennek érezte magát; vágyott nyugalom után, magány után, és komolyan gondolkodott arról, hogy elhagyja a tái'sasá^g;ot. Már azt sem bánta, hogy az üledék ellen vét ez által.

— Hát csak úgy egyedül, gróf ur ? És olyan csüggedt arczczal! Tán bizony el akar szökni közülünk ? — hallatszott egyszerre mellette, és midőn ijedve föltekintett, a házi nőt pillantotta meg maga előtt.

Nem Jablonkay gróf neje volt, — az már több év óta özvegységben él, — hanem távoli rokona, egyike azon kedves koros nőknek, a kik a fiatalság rózsáival nem vesztették el a fiatalság kellemét, a kik az élet keserű tapasztalatai után is tisztán tartották meg a szív édes ábrándait, kiknek beesett szemeiben még most is láthatni az illetetlen szív gyermeteg ártatlanságát, az első szerelem boldog emlékét. Olyan szépek, vonzók efonnyatag arczok, a melyek még most is csak ugy tudnak pirulni, mint negyven évvel ezelőtt; e szinehagyott ajkak, ktrűllengetve a fiatal kor odatapadt mosolyával. Olyan jól esik a szívnek, elmerengeni e tisztes öreg arczokon; minél tovább nézzük, annál többet fedezünk fel rajtuk az egykori boldog ifjúságból; mintha hófedett sziklaormon állva, messziről a tavasz bájos képe mosolygana elénk. Miért hogy e tisztes öreg arczok évről évre ritkábbakká lesznek!

Ez öreg asszony Bezdédy grófnő, a szabadságharczban vesztette el férjét; a hazáért esett el; és azóta majd mindig rokona, gróf Jablonkay házánál tartózkodik.

És e fiatal lelkű öreg matrona előtt állt most Zádor, és az első, a mi ajkára jutott, bocsánatkérés volt, annyira meg volt zavarodva. Szégyelte magát a vidám lelkű, öreg grófnő előtt, hogy őt olyan „desperátus“ kedvben találja.

— Semmi bocsánat, édes Zádor ! — feleié neki a grófnő, szeretetreméltó duzzogással. — Á sértés sokkal nagyobb, semhogy oly könnyedén meg lehetne bocsátani! Avagy ki hallotta valaha, hogy kedves fiatal ember annyi szép hölgy társaságában unatkozzék! Ilyen dolgot még nem hallott a világ!

— Méltóságod csak nem teszi ezt föl rólam?

— viszonzá Zádor, némileg erőt véve zavarodottságán.

— De bizony fölteszem! — mondá a házi nö magyaros őszinteséggel. — Avagy miért nem láttam egész este csak egy csárdást is tánczolni ? A mint bemutatta magát nálam, egyszerre eltűnt, és azóta színét sem láttam.

— Az onnan van, mert méltóságod a többi vendéget méltatta ! — mentegetódzék

az ifjú.

— Oh nem, oh nem ! — tiltakozók a grófné.

— Én mindig szemmel tartom fiatal vendégeimet. Nagyon szeretem nézni a tánczot; olyan szép a vidám kedvű fiatalság; annyira el tudok andalodni rajta, mintha magam is fiatal volnék még! És önt egész este nem láttam ! Avagy tán külföl-dön tartózkodása alatt elfelejtette volna nemzeti tánczainkat ?

— Sőt inkább, méltóságos grófné, csak annál inkább megkedveltem !

— Az szép; nem is vártam egyebet öntől! Vannak mágnásaink közűi, kik nem úgy gondolkodnak, kik képesek , elfojtani nemzeti büszkeségüket, csak szívesen lássák őket ott, a hová én nem szeretek gondotIli; de azért hála istennek, még mindig elegen vagyunk, hogy szép mulatság kiteljék tőlünk; azért kivánom is, hogy vendégeim olyan vigan mulassanak, mintha semmi baj semvolna a világon. Avagy nem hiszi, hogy van idő, midőn vissza kell fojtani a bubánatot, és erővel víg arczot kell mutatni? A mig az ember egész szivből vigadni tud, mindaddig nincsen megtörve az ereje!

— Méltóságod önönmagából vészén példát ’ — jegyzé meg reá a gróf.

— Igen is, önönmagamból! — viszonzá az öreg grófné hévvel. — Azután nekem különös érdekemben van, hogy hire járjon vigalmainknak ! Hadd tudják meg, hogy a haza sziue-fénye minálunk gyűl össze, és nem másutt; itt pedig vigad, mulat, magyar szívvel, lélekkel, idegen fesz nélkül; és ön mégis megakar szökni! No várjon csak! Azért megbüntetem ! Árestomba teszem ! Jöjjön csak! Tudom, nem fog többé megszökni akarni! — azzal megfogta Zádor kezét, és a terem túlsó oldalára vezeté, Elek újra meg újra bizonykolá, hogy esze ágában sem volt, megszökni e kedves körből, és mosolyogva követé a kedves öreg nőt. Nagyon kiváncsi volt, minő lehet az az „árestom,“ a melyre őt Ítélte.

A tánczterem túlsó végén, egy kis szögletben, a hol a két felüli fali lombozat lugas alakban folyt egybe, egy nagyon öreg férfi ült, és egy fiatal leányka; egyenesen oda tartott a házi nő.

— Édes Ilkám, rabot hoztam neked, —

Válságos napok. I kőlet. 4monda még jó távol a lugastól, midőn még Elek jóformán nem is tudta, kihez intézi szavait. — Babot hoztam neked, de jó kell ám reá vigyázni, mert el akar szökni!

Zádor némileg zavarba jött. Nem tudta, mit mondjon ez embereknek, a kiknek még be sem volt mut^íUtv^i; nem is tudta , hogy kicsodák.

— Képzeld csak, édes Ilkám ! — kezdé újra a vidám lelkű öreg grófné, — meg akart szökni ! Épen rajta kaptam őt e gonosz szándékon ! — és erre egész fiatalkori élénkseggel elbeszélte, mint látta Eleket jó fél óra hosszat a teremben őgyelegni, mint olvasta le arczárói az irtóztató nagy unalmat, és mint hiúsította meg szökési merényletét.

— Büntetésül tehát egész este mellettetek kell maradim; te úgy sem szereted olyan nagyon a tánczot, annál jobban fogsz tehát felvigyázhatui reá; mert egyáltalában nem szeretném, ha azt mondanák, gróf Zádor Elek idő előtt hagyta oda Jablonkayék tánczvigalmát! — igy végzé szavait, és csak most jutott eszébe a kedves öreg nőnek, hogy nagy elfoglaltságában el is felejtette ez embereket bemutatni egymásnak.

— De igaz, önök még tán nem is ismerik egyi^^át: gróf Kenessey, az én kedves testvérém! gróf Zádor Elek, boldogult Zádor István fia!

— Ez pedig, — folytatá a leányra mutatva, — az én kis Ilkám! — ezzel gyöngédeden megcsókolta a leányt homlokán, és még egyszer figyelmeztette, hogy csak jól vigyázzon a fogolyra, aztán távozott.

A Zádor név hallatára az öreg Kemenesy átható tekintetet vetett az ifjúra, és midőn ez örömét fejezné ki, hogy szerencséje van, ilyen jeles férfinak bemutattatni, az öreg gróf csak gyönge fejbolintással felelt neki, és kis szünet múlva mondá, hogy húga aligha nagyon kemény ítéletet nem mondott ki fejére, és midőn az ifjú tiltakozott ez állítás ellen, az öreg némi indulatossággal vágott szavába.

— Hugóm bizonyára nem tudja, hogy én és az ön atyja sok évig elkeseredett ellenségek voltunk !

— Épen ez nyújt reményt, hogy a fiúnak meg fogja engedni becsüléseért törekedni! — viszonzá Elek udvariasan.

— Ön tán nem tudja, hogy egész életen át elvbeli különbség választott el bennünket?

— Tudom ! — viszonzá az ifjú némi megilletödéssel. — Azonban azt tartom, a harag nem terjedhet túl a sírig !

— Csalódik, fiatal ember! — vágott szavába gr. 4*

Kemenessy oly hévvel, a minőt ez elaggott, megtörődött testben nem is gyanítanánk. — Csalódik ! — ismétlé még nagyobb nyomatékkal. — Ez is olyan fonák állítás, mint az, hogy a nyilvános életből származó ellenséges indulatot nem szabad a magánéletbe átvinni! Tagadom ez állítás helyességét ; tagadom, tiltakozom ellene ! A kit én mint nyilvános jellemet nem tudok tisztelni, azt mint magánjellemet sem szeretem; az emberben csak egy lélek lakozik; egy léleknek csak egy jelleme lehet, akár a nyilvános, akár a magánéletben ! Épen igy van ez a szeretettel és a gyűlölettel is! A kit szeretek, azt holta után is szeretem, a kit pedig gyűlölök, azt a más világban is gyűlölni fogom; igen, igen, gyűlölni fogom !

Bizonyára még tovább is beszélt volna az öreg gróf, annyira tűzbe hozta e tárgy, ha hirtelen erős köhögés nem fogja el.

— Hagyja el e tárgyat, édes atyám ; tudja, árt önnek a fölhevtilés! — mondá most a mellette ülő leányka, a ki eddig szótlan ugyan, de egyre növekedő zavarral folytatta a vitát.

Elek tulajdonképen csak most vetett élesebb, vizsgáló tekintetet a hölgyre. A hang, melylyel a leányka atyjához intézé kérését, mintha csak a szívbe zengett volna belé; annyi melegséggel voltak e szavak mondva, mint a hogy csakaz anya szavai szoktak, mikor édes kisdedét elringatja.

Első tekintetre — igaz ugyan, hogy e tekintet nagyon felületes volt; mert szemei előtt akkor még mindig Malvin képe lebegett — semmi érdekest nem látott a leányka arczán, és most, midőn figyelemmel vizsgálja, ellenkezőleg, egyszerre úgy találja, hogy e leányka nagyon szép. Ki fejti meg e változatot ?

Elek maga is elbámul ezen, és alig bírja levenni szemét a tiszta, szinte átlátszó fehérségű arczról, a mely még tele van gyermeteg ártatlansággal, gyermeteg együgyüséggel: mint egy tavaszi ibolya.

A leányka még mindig atyjával van elfoglalva, de mintha érezné, hogy az ő szeme az ő arczán kalandoz, győngédeden elpirul, olyan gyöngédeden, mint ha csak oda volna lehelve a szelíd halvány fehérség fölé, aztán kíváncsian emeli reá nagy, ábrándtelt kék szemeit. Tekintete az ifjúéval találkozik, és abban a pillanatban mindketten lesütik szemeiket, a leányka arcza meg hófehér halováuynyá válik.

Az egész olyan rövid ideig tartott, mint mikor tiszta nyári éjjel a magas kék égboltozaton meglippen egy villanat; egy pillanat és vége; a ketté vált égboltozat ismét egybe ömlik. Hoválett az égő szikra ? Szétfoszlott a levegőbe, vagy visszaszállt a mennybe.

— Igazad van, édes leányom! — kezdé újra az öreg gróf, némileg csillapultabban. — Nem szabad tüzbe jönnöm, nem szabad ! Aztán az indulat is megragadott; de ki kellett mondanom, a mit e tárgyban gondolok, és önnek kellett azt mondanom.

A leány arczán ezalatt mindig észrevehetőbb zavarodottság nyomódott ki. Látszott rajta, menynyire szeretne már véget vetni e beszélgetésnek, ügy felt, hogy az ifjú bántva érzi magát e kíméletlen szavakért.

— És én csak annál inkább tisztelem a gróf urat ezen következetességért, — viszonzá ez, — de reményiem, elnézőbb lesz az Ítélet kimondásában, ha megtudja, hogy atyám igen, igen boldogtalannak érezte magát utolsó éveiben.

Annyi bensőséggel , annyi megilletődéssel voltak e szavak mondva, hogy az öreg gróf arczárói azonnal eltűnt az indulatosság, és a leányka tekintete most ismét az ifjúéval találkozott; maga sem tudta, mint történt ez; mert neki erős feltétele volt, föl nem nézni többié; de azért mégis csak az ifjú arczán nyugvék szeme. És most már olyan bizal/nasan, olyan meleg bensőséggel nyugovók rajta e tisztes, ábrándteljes te-kintet!

Csak most nyújtotta gróf Kemenesy kezét Zádornak, leültette maga mellett, és beszélt vele oly dolgokról, melyeket mi nem írhatunk ide; az öreg gróf olyan nyiltszivü ember volt, a minőt ritkán találni öregeknél; ifjúi tűz hevítette még kebelét, és mikor érzései megeredtek, nem nézte, háuyán hallgatják szavait; mintha valamely országos gyülekezettől volna körülvéve, és mintha a haza sorsa függne az eszmék valósításától, olyan lelkesült hévvel adta elő azokat.

Elek bámuló tisztelettel nézte, minő erős lélekkel kell ez embernek bírni, hogy azt semmiféle kor, semmiféle viszontagság nem tudta meggyö^n^ii^t^’^i! És szégyennel érezte, hogy ez öreg emberben mennyivel forróbb szeretet, forróbb gyűlölet és magasztosabb lelkesültség lakozik, mint ő benne! Nem ö, hanem ez öreg itt a fiatal, ö meg öreg, erőtlenedett ember hozzá képest. Szégyennel érezte, mennyi idegen, selejtes érzéseket csúsztat az idő az ember szivébe, ha szinte féltékenyen nem őrködik felette; mennyi eloszlató elemet csempész a kor, a divat a jellembe, ha könnyelműen indulunk utánuk, és mennyire észrevétlenül szűnnek meg az emberek és nemzedékek azokká lenni, a mik őseik voltak, ha olyan hajthatatlan szilárdságra nem tesznek szert, mint a minő ez öreg emberben van.

VII.
Fiatal ábrándok, örök igazságok.

A beszélgetésnek az öreg Bezdédy grófnő, a kedves háziasszony, vetett véget, a ki, mint mondá, csak úgy mellesleg jött ide, nézni, ha kellő őrizet alatt van-e még az ö foglya? a min aztán mindnyájan egyszerre egész lélekből nevetni kezdtek. Talán mindegyike e négy ember közöl másmás okból nevetett; de azért mindegyiknek egyaránt jól esett most, nevetni egy kissé.

Bezdédy grófnő aztán engedelmet adott foglyának, hogy „kis időre“ elhagyhatja börtönét, mit az ifjú szépen megköszönt, és arra használt, hogy Ilkát tánczra kérte föl.

A kedves házinő azt mondta volt ugyan, hogy Ilka nem épen nagy kedvelője a táncznak, de ez valóban nem látszott rajta. Mintha láthatlan büverő villauyozta volna át, olyan sajátságos, ki nem fejezhető édes érzéssel töltötte meg az a gon-dolat, hogy ő ez ifjúval tánczolni fog.

És mi szép volt e leányka, a mint az ifjú karján forgott! A kik színpadi szökkelésekben találják nemzeti tánczunk szépségét, azok tán holmi megrovandót találtak volna e leány tánczában; igen egyszerűek, czikornyátlanok voltak e mozdulatok; de azért mégis olyan bájosak, olyan kecsesek, olyan mondhatni lélekteljesek voltak, és önkénytelenül megragadta a szemlélőt azon igazság, hogy ihlettségdélkül nincs művészet; ihlettség mellett pedig a természetileg egyszerű is szebb a művészi remeknél.

A tánczszüneteket természetesen társalgás töltötte be; és csudálatos, az egész, háromszor is ujrázott csárdás alatt Elek egyetlen egyet sem mondott Ilkának azon szokásos bókok közül, a melyekre nézve valóban megfoghatlan, hogy maguk a férfiak meg nem unják. Mindezen bókok közül egy sem jutott most Eleknek eszébe, hanem a helyett öreg apjáról beszélt a leánynyal, milyen ritka jeles férfi az, csak most foghatja meg, hogy vívhatta ki az ország tiszteletét, az osztatlan népszerűséget, és mi nagy szerencséjének tartja, hogy vele megismerkedett.

És mennyivel nagyobb érdekkel hallgatta Ilka e szavakat a legczifrább bókoknál! ügy sugárzott arcza az örömtől, a boldogságtól, minden magasztaló szónál jobban-jobban ! Hallotta ő már édes atyját dicsérni nem egyszer; hisz lehetlen volt magasztalva nem nyilatkozni róla, és mégis soha sem örült annak annyira, mint most. ügy tetszett neki, hogy csak most hall felőle igaz, érdem szerinti dicséretet. És mintha még egyszer oly forrón szeretné édes atyját, mióta ez ifjú úgy magasztalta.

Nem tudta máskép viszonozni Elek jóságát, csak az által, hogy 6 is atyjáról beszéll; és mit mindent nem tudott róla beszélni! Nem a nyilvános, hanem a magánélet emberét festette előtte a tulboldog leányka; nem tudott előtte elhallgatni semmit; és észre sem vette, hogy ezalatt önéletét is lerajzolta Eleknek. Olyan egyszerűen beszélt, mint egy kis gyermek, és mégis annyi bensőséggel, annyi igaz , forró lelkesültséggel, hogy Elek hova-tovább jobban el volt ragadtatva tőle.

Véletlen volt-e, vagy számitás, hogy ugyanazon csoportban Igardy Malvin grófnő is tánczolt ? Elek azonhan sokáig észre sem vette most e nőt, és ha tőle függ, nyilván az egész táncz alatt, de tán az egész vigalom hátralevő ideje alatt nem vette volna észre, annyira le volt kötve figyelme a kis Ilka által.

De annál inkább vette őt észre Malvin grófnő. Oh, ez már régóta nyugtalanul jártatta szemeit a teremben ; meg nem foghatta, mi lelhette Zádort, hogy annyi idő óta nem is mutatja magát előtte; bizton hitte, hogy felkeresi, sőt még arra is számított, hogy a kertbe is követni fogja, perczig sem lehet majd távol tőle, mióta olyan kétségbevonhatlan jelét adta a vonzalomnak iránta; és nem csak hogy a kertbe nem követte^ de itt sem jő feléje, sehol sem láthatja őt a teremben ! Csak nem szökött meg haragjában, mint aminap Ostende-ból ? Oh nem ! ilyen kétségbevonhatlan jelei után a vonzalomnak az uracsok nem is tndnak megszökni a csatatérről. Becsületük tiltja ezt.

És egyszerre csak Kemenesy Ilkát pillantja meg az ifjú karján. Malvin nem ismerte közelebbről e leányt; be voltak ugyan egymásnak mutatva, de egyikük sem keresett alkalmat, köze-lebbről érintkezni; sokkal ellenkezőbb volt lelkületűk , semhogy különösen vágyódtak volna egymás társasága után. Azonfelül Malvin még nagyon gyermeknek tartotta e leánykát, olyannak, a kivel még nem is lehet „okosan“ beszélni ; Ilka meg valami belső ösztönből, a mi tán minden tiszta szivü emberben megvan, tartotta magát lehetőleg távol a fény- és csillogásban gyönyör-ködő nőtől.

Az első tehát, a mit Malvin grófnő érzett, midőn Zádor Eleket Ilkával olyan meghitten társalogni látta, tréfás jókedv volt; önkénytelenül elmosolyodott, olyan jól tetszett neki az, hogy Zádor Elek milyen bizalmas meghittséggel társalog a kis Kemenesy Ilkával. Hisz az egész csak számítás! Csak azért teszi, hogy boszankodását elpalástolja, hogy őt viszont boszantsa! Más oka nem is lehet annak. Avagy csak fölteheti-e is, hogy a kis Ilka, az az egyszerű leányka, a kit az elfogulatlan vendégek a legigénytelenebb, ö pedig,Malvin, a legegyügyübb leánynak tart e vigalomban, komolyan érdekelhetné e szép, kitűnő ifjút, a ki után a legelső szépségek sóvár szemmel tekintenek; érdekelhetné akkor, mikor ő olyan kétségbevonhatlan reményt nyújtott neki, hogy hódolatát szívesen fogad ja !

Az egész tehát csak egy kis ingerkedés; mert ő az elébb olyan szándékosan tüntette ki azt a néhány uracsot, azért ő most viszont e kis együgyű leányt halmozza el figyelmével. Boszantani akarja őt ezáltal; de épen ez mutatja, hogy nem neheztelhet már reá komolyan, hogy „fülig“ szerelmes belé; ha komolyan haragudnék reá, mint Ostendeban, bizonynyal valami hires szépséget választ boszantása eszközéül, mint Ostendeban; de most már nem tehette ezt, most már nem akarta őt komolyan boszantani, csak kissé ingerkedni akar vele, és ezt ugyan eléggé ügyetlenül teszi; de a szerelmes emberek nagyobbára ügyetlenek.

Meg nem állhatta , hogy ebbeli jókedvét valakivel ne közölje, és ki volna arra érdemesebb, mint Bogyiszlóy ? Ah, mi jóizüt fognak majd holnap e kis ármányon nevetni! Még a táncz közben, mikor neki épen pihenője volt, ott hagyta tánczo - sát, oda sietett a nemes báróhoz, a ki épen valami nagy fontosságú ügyről értekezhetett valami uracscsal, mert nagy tűzzel, hévvel susogott vele, és csak akkor vette észre Malvint, mikor már egészen

mellette volt. Ezt kereste tehát föl Malvin, és a legvidámabb dévajsággal közölte vele a mulatságos dolgot. A nemes báró pedig elébb komoly, átható tekintetet vetett Zádor Elekre és Kemenesy Ilkára, azután tökéletesen helybenhagyta Malvin nézetét a kis ármányt illetőleg; maga is merő képtelenségnek tartotta, hogy Elek komolyan érdeklődnék e leányka iránt; meglehet ugyan, hogy ez utóbbi csakugyan szerelmes lesz az ifjúba — mondá — sőt tán már is az; ilyen fiatal leányoktól kitelik az eféle bohóság; de épen ez egy okkal több arra nézve, hogy Elek uem lehet szerelmes ő belé. Ilyen világfinak, mint Zádor Elek, nem való olyan ábrándos szemű fiatal leány !

Malvin grófnő tehát teljesen megnyugtatva tért vissza tánczosához, a ki már nagy türelmetlenülvárta visszatértét; és a bájos grófnő oly kecses mosolylyal jutalmazta az uracs bókjait, mint már régen; nagyon vidám, nagyon kedves volt. Az természetesen eszébe sem jutott az uracsnak, hogy a bájos Malvin, mikor bókjait megmosolyogja, csak igen felületesen hallgat szavaira, és lelke ama távoli pár körül tévelyeg.

Következett azon része a körnek, a melyben a tánczosok egymásnak kezet nyújtva, az egybefonódott fűzért párszor körüliejtik; e változatnak különösen örült Malvin; akkor majd találkoznia kell Elekkel, és pár szót is válthat vele.

— Szép, szép, igy fakgatni az embert! — sugá neki, midőn első ízben előtte ellebegett.

Elek természetesen nem viszonozhatott neki semmit, mert ugyanazon pillanatban már más kézen forgott, és ez igen jól volt így; mert az ifjú hirtelenében úgy sem tudott volna mit felelni, annyira megdöbbent, midőn Malvint megpillantotta.

És csudálkozással vette észre, hogy mióta Ilkával mulatott, egészen megfeledkezett a bájos ^íal^^v^^ró^I; eszébe sem jutott; pedig milyen sovárgó vágy, milyen lázas indulat vonzotta őt e nő felé csak röviddel ezelőtt!

És szinte roszul estek neki a nő negédes szavai. Ha máskor ezt mondja neki, magánkívül ragadtatnék örömében, és most boszankodik rajta ! Hiszen ez, mintha szemrehányás volna!

— No, ne szo]^mot^^lljéék! Tudom, miért teszi! — sugá újra Malvin, midőn másodízben vele találkozék. Nyilván észrevette haragos kifejezését, és szomorkodásnak magyarázta.

— Oh, nem is szomorkodom! — viszonzá neki Zádor, és könnyedén lejtett el mellette, és úgy örült, hogy végre Ilka mellett maradhatott ismét; azonnal visszanyerte előbbi jókedvét.

De a leányka most már nem volt olyan vidám, és nem tekintett többé olyan bizalomteljes,nyílt, ragyogó tekintettel Zádorra, mint azelőtt. Észre vette volt, hogy Malvin kétszer is súgott valamit Eleknek, — hogy is ne vette volna észre, midőn mindig, de mindig csak Eleket követé tekintete! — és erre olyan fájdalmat érzett szivében, mint eddig soha; olyan nagy fájdalmat, a milyen nagy volt boldogsága, midőn az elébb Elek ragyogó tekintetével találkozott. Az a gondolat dobbant meg szivében , hogy e nő tán szereti Eleket, és Elek tán őt szereti; és erre aztán mintha sötét, nehéz felhő ereszkedett volna szivére.

Először életében tett összehasonlítást maga és mások között, és először életében fájt neki azon tudat, hogy szebb nő is vau a világon nálánál. Sorba nézte a jelenlevő hölgyeket, és mindegyiket szebbnek találta nálánál, Igardy Malvin grófnőt pedig szebbnek valamennyinél, épen azt, a ki kétszer is súgott volt valamit Eleknek! Nagyon szerencsétlennek érezte magát e miatt. Alig bírta visszafojtani könyeit.

Elek észrevette a leányka megváltozott kedvét és tudakozott annak oka után ; Ilka elhalványodott és azt mondá, atyja miatt aggódik; atyja roszul érzi magát, és ő olyan sokáig távol van tőle; bár csak vége volna már a táncznak, hogy odamehetne hozzá ! Ezt ugyan igazán óhajtotta ; nagyon vágyódott már, elhagyni e kört, a holegyre úgy tetszett neki, mintha Malvin gúnyolódó tekintete nyugonnék rajta.

Zádor lehetőleg igyekezett megnyugtatni őt atyját illetőleg; eszébe sem jutott, hogy ez csak ürügy a leány részéről, hogy Ilka szive egészen más ok miatt lett olyan nagyon szomorú.

A táncz vége felé mégis sikerült neki egy kis vidámságot hazudni arczára. Sajátságos, hogy a szerelemmel együtt a nőben azon tudat is ébred fel, hogy e szerelmet lehetőleg el kell rejteni, mert sok veszély fenyegeti, és e pillanattól fogva mesterek a tettetésben; vidámnak látszanak, mig keserű könnyeket sirhatnának fájdalmukban.

Ilka a jelenlevő vendégekre vitte át a társalgást.

— És melyiket tartja ön a legszebb nőnek ? — kérdó egyszerre. ügy szégyelte magát, midőn e kérdést tette, és mégis úgy érezte, mintha meg kellene repedni szivének, ha nem teszi e kérdést.

Elek természetesen azt mondta, hogy valamennyi jelenlevő nő közül őt tartja legszebbnek.

Ilka erre mélyen lesütötte szemek; érezte, mint halaványodik el arcza, és mint változik reá ismét égő pirosra; szive pedig úgy dobogott, hogy hamarjában nem tudott szólni.

— A gróf nyilván nagy bóhonak tart engem, a ki mindent elhiszek, a mit nekem mondanak !?

— monda végre, és gyöngédedeu kihúzta kezét az ifjúéból.

Elek égre-földre mentegetődzőöt; egyáltalában nem volt szándéka őt megbántani, hanem azért mondta, mert szent igazságnak tartja, a mit mondott, és szeme nem telhetett be a látásba, szive nem telhetett be a gyönyörrel; mert olyan megragadólag szép nőt soha sem látott, a milyen Ilka volt e pillanatben, azokkal a szemérmesen lesütött szemekkel, azokkal az égő pirosra kigyult arczokkal.

És a leányka mindig jobban-jobban érezte, hogy a mit Zádor most mondott, szivéből mondta. Saját csendülése is van az igazán szívből fakadó szónak! És erre mindig jobban-jobban érezte, mint oszladoz ismét az a nehéz sötét felhő szive körül.

— Nem neheztelek érte! — mondá tehát, egész kedves nyíltságával az ifjú szemébe nézve.

— Tudom, a férfiak azon jogot igénylik maguknak, hogy a nőket kivétel nélkül hiszékenyeknek tarthassák, a hiúságot pedig épen szép tulajdonaik közé sorooják; de azért megengedi, hogy én ne asztozzam az ön nézetében!

— Mire nézve ?

— Hogy melyik a legszebb nő a társaságban !

— Kiváncsi vagyok a grófnő ítéletére. .

Válságos napok. I, kÖttt, 5

— Igardy Malvin! — mondd a leányka, és arcza semmit sem változott, pedig a szive úgy dobogott, a mint e nevet kiejté, hogy a lélegzete is elszorult. Olyan jól értette már a tetetést a kis hamis. Merően reá szegezte szemét Elekre.

Az ifjú első pillanatra nem tudott szólni; meg volt zavarodva.

— És miért találja épen azt legszebbnek? — kérdé kis szünet múlva, a mely Ilkának egy véghetetlenségnek tetszett.

— Mert annak találom ! És ön nem ? — kérdé éz viszont.

— Nem tudom, ha a legszebb-e, de azt igen is tudom, hogy olyan szépség, a ki elől az ember nem szaladhat eléggé távolra.

— De kinek volna erre ereje ? — kérdé a leányka, reszkető hévvel.

— Tudom, a hölgyek azon jogot igénylik maguknak, hogy a férfiakat kivétel nélkül gyöngéknek tartják:*— viszonzá Zádor szelíd mosoly lyal.

Ilka nem folytatta tovább e tárgyat; minek is folytatná ? a mi annyi keserű fájdalommal eltöltő, az a nehéz aggodalom végkép eltűnt szivéből, és helyébe annyi derült vidámság, annyi édes öröm fakadozott elő, mint mikor zordon felhők mögül egyszerre a verőfényes nap búvik elő.

Még soha sem tetszett neki oly szépnek az élet, mint most.

Vége lett a táncznak, Elek visszavezette Ilkát atyjához, és az első , a mit a leány tett, az volt, hogy nyakába borult atyjának, és egész lélekből szivéhez ölelte. Nem nézte ő most, hol van, és ki van jelen; neki szivéhez kellett ölelni édes atyját, a kit, úgy tetszett, soha sem szeretett még olyan forrón, mint most. Csak most érezte, milyen véghetetlen nagy tenger a szeretet és a — sze-relem.

Elek velük maradt még egy ideiig, azután a kedves Bezdédy grófnő ismét eljött, azzal a vidám, szeretetteljes arczczal, és mosolyogva mondá az ifjúnak, hogy most már eleget bűnhődött, fölmenti öt a fogság alul ; mehet a hová tetszik; pedig beh nehezen esett most ennek, eltávozni ez emberektől, a kikhez mintha hozzájuk nőtt volna a szive; de engedelmeskedni kellett; az úgynevezett illedék tiltja, nagyon sokáig mulatni ugyanazon hölgygyei a társaságban ; elbúcsúzott tehát, és engedőimet kért az öreg gróftól, hogy tiszteletét tehesse nála. Kemenessy szívesen adta meg neki az engedelmee ; Ilka pedig, a ki az egész bucsuzás alatt szótlanul maga elé merengett, távozásakor reá emelte nagy, lélektelt kék szemeit, és e szemekben olyan mennyei kifejezés ragyogott, melyet az ember ha csak egyszer látja is, soha sem tud többé elfelejteni az életben.

VIII.
A sziv hajnalhasadása,

Első hajnalhasadása a női szívnek, ki írhatja le boldogságát! a bűbájos képeket, az édes ábrándokat, a hév epedést, a szív édes hullámzását, a képzelet magas röppenését, a lélek mély érzelmeit, a mennyeíleg tiszta világot, a mit magadnak alkotsz ! Mintha az ég lakója , az angyalok társa, a tündérek édes testvére lett volna, annyira széppé, tisztává, magasztossá válik előtte az élet;! Földnek és mindannak, a mi a földi életre emlékeztet, semmi nyoma; nem a szemmel látunk, nem a füllel hallunk, mindezt a lélekkel teszszük, a lélekkel, melyet csak akkor érezünk világosan magunkban, melyről csak akkor tudjuk kétségtelenül, hogy isten ihlette belénk! Azért ölt magára olyan tiszta, mennyei színezetet minden, a világ, a mely köröttünk vau, és az, a mely bennünk van; és azért csüng a szív olyan elszakadhatlan lánczokkal annak a lelkén, a ki az életet olyan istenivé varázsolta át. Hogy ne töltené meg képe a szív minden rejtőkét, hogy ne rajzolná eléje alakját a lélek minden villanata, mikor neki köszöni e tiszta,mennyei boldogságot! És azért nem tud máskép gondolkodni reá, mint a hogy istenére, megváltójára gondol; és azért kész minden áldozatra érette, mert e szív tele van soha le nem róható háladatossággal, és mert tudja, hogy az áldozat, a mit érte hoz, csak tiszta és nemes lehet, oly tiszta, mint az a világ, melyet neki alkotott. Oh boldog ábrándjai az első szerelemnek, miért hogy örökké nem maradhattok a szívben !

Ilyenné változott át Ilka élete, mióta Zádor Elekkel megismerkedett. A szerelem tiszta menyországa boltozódott szive körül, és mindenütt, a hová fordult, Elek kedves képe mosolygott feléje. Lehetlen volt csak gondolnia is másra. Sokszor egész komolyan feltette magában, hogy erőt vesz szívén, nem gondol egyébre, csak arra, a mivel külsőleg el van foglalva, valamely könyv olvasására, vagy valamely zenemű eljátszására, vagy valamely régebben megkezdett festményre, vagy más egyébre, a mi a fogékony lelket lekötni képes ; é$ dolgozott is serényen, elmerülten, és mikor föleszmélt, csak azon vette magát észre, hogy szemei lefordultak a könyvről, kezei lesiklottak a zongoráról, az ecset kiesett ujjai közül, lelke sokkal szebb, sokkal magasztosabb képeken mereng, mint a minőt a legihlettebb művészet elő tud varázsolni : a szerelem bűbájos alakjain, melyeket a csalfa ábránd kifogyhatlan változatossággal előtud teremteni, és melyek mind az imádott ifjút rajzolák eléje.

Csodálatos, milyen hirtelen támad elő sokszor ez az uj világteremtés a nő szivében; egy pillanat alatt. Mikor másoknak még csak sejtelme sincsen annak lehetőségéről, már akkor a szív telided tele van vele. Igv volt ez Ilkával is. Hányán nem voltak körűié, a hu öreg atya, véghetetlen szeretetével, a kedves Bezdédyné, gyöngéd gondoskodásával, az öreg társalkodóné — Adándyné asszonynak hívták, a kivel későbben bővebben meg fogunk ismerkedni — határtalan ragaszkodásával és számos más rokon, barátnő és ismerős és senki sem vette észre a változást, mely a leánynyal véghez ment.

Eszievették ugyan, hogy egy idő óta sokkal vidámabb, sokkal boldogabb, mint eddig volt; lehetlen is lett volna, észre nem venni azt, mikor egész valója mutatá, hogy lelke újjá teremtetett; más tekintet ég a szemben, más pirosság hevíti az arczokat, más mosoly dereng az ajkak körül; egész lelkét bűbájos vidámság lengi körül; de egyiknek sem jutott eszébe azon igaz forrásra gondolni, honnan e hirtelen változás fakadoz; a hű rokonok olyan természetesnek találják, hogy a fiatal leány napról-napra szebbé, vidámabbá lesz.

Ilka pedig olyan óvatosan vigyázott magára, hogy szive szent titkát el ne árulja. Szinte megfoghatatlan is azon ellentét a női szívben : míg egy részről azt szeretné, hogy az egész világ osztozék boldogságában, más felül olyan félénken rejti el szerelmét az idegen szem előtt, olyan szentül őrzi azt szivében, még közel rokonai előtt is, mintha attól félne, hogy mihelyt idegen előtt leleplezi, azonnal elveszti mennyei varázsát. Gyávaság ez, vagy előérzet ? Még maga a kedves előtt is — már a mennyire lehet — óvatosan rejti el boldogító érzelmét, bármennyire óhajtja is, hogy megtudja, és ha az ifjú az apró jelekből, melyektől a túláradó szív a legerősebb akarat mellett sem óvhatja meg magát, nem következteti és egy óvatlan pillanatban ki nem csalja a viszonszerelem vallomását, a leány bizonyára sírba viszi magával ez érzelmet.

így Zádor Elek is jó ideig nem jöhetett azon gondolatra, hogy Ilka szerelmes belé. Bár menynyire boldog volt a leányka az imádott férfi közelében, bár mennyire sóvárgott is látása után : mikor mellette volt — és nem szükség mondanunk, hogy lehetőleg gyakran vette igénybe a gróf Kemenesytől nyert látogatási engedőimet — olyan nyugodt volt, a mint csak lehetett; annyival inkább, minthogy a leánynak úgy tetszék, hogy Zádor semmi különös vonzalommal nincsen iránta. Ez ugyan semmivel sem csökkentette az ő érzelmét iránta; szerelme ment volt minden igény tői;úgy vélte, hogy neki nincsen szüksége viszonszerelemre ; a nélkül is teljesen boldognak érzi magát ; de azért mégis hatalmas intésül szolgált neki, vigyáznia magára, és semmivel sem árulni el szent titkát.

És Zádor ennyi vonzalommal is meg volt elégedve. Sokszor megfordult ugyan lelkében az az óhajtás, vajha a kedves leányka szeretni tudná öt! Nagy boldogság volna reá nézve, ilyen nemes, fenkelt lélek által szerettetni; de úgy tetszett neki, hogy ö e boldogságot el nem érheti; ö nem képes ilyen tiszta szívben szerelmet kelteni; ezt csak szintén tiszta szív volna képes, az ö szive pedig olyan nőkben is talál érdeket, a minö Igardy Malvin grófnő.

ügy van, Zádor gróf még mindig érdeklődött Malvin iránt; sőt mióta Ilkával a tánczvigalomban megismerkedett, inkább mint valaha. Nem, hogy e nőt meghódítsa, oh nem; eliszonyodott most azoif gondolattóó, hogy e nőben szerelmet keltsen; érezte, hogy még hazudni sem tudna azt neki, mert most már kíméletlenebb volt ítéletében e nőre nézve, sőt kíméletlenebb, mint valóban megérdemlette; Malvin grófnő csak kaczér volt, és ő romlottnak is tartotta. A férfiak átalában ilyen végletek közt forgódnak a nők felüli ítéletükben ; vagy angyaloknak tartják őket, vagy ördögöknek. Hogy a nőnek minden szeretőire méltósága mellett hibái is lehetnek, vagy hogy minden hibái mellett szeretetreméltó is lehet, azt nem tudják, vagy nem akarják belátni. És e hibában szenvedett Zádor gróf is Malvin grófnő irányában. Mióta a tánczvigalomban azt a kaczér ingerkedést engedte meg magának irányában, csak idegenedéssel tudott reá go^c^c^li^i; de azért nem kerülte; annyi ereje nem volt; kereste társaságát, érdeklődött iránta; de csak azért, hogy csak egy óhajtása voH: megboszulni magát rajta; tudta, hogy ez nemtelen érzés, de e nő irányában feljogosítva érezte magát mindenre; a szenvedély vakká tette. És a boszumód teljesen méltó volt a forráshoz, a melyből fakadt.

Föltette magában, hogy ugyanazon mértékkel mér neki, a melylyel neki méretett. Malvin szerelmet akart kelteni benne, hogy aztán tetszése szerint kínozhassa, hasonlóra fog ö törekedni : szerelmet kelt Malvinban maga iránt, és aztán kínozni fogja tetszése szerint. Tudta, hogy ez merész egy szándék; mert nincsen nehezebb dolog a világon, mint a kaczér nő szivében nem is szerelmet, csak szenvedélyt gyújtani; a régi görög hitrégészetben — az emberi szenvedélyek e nagyszerű képtárában — találni példát reá, hogy Pygmaleowa sziklaszivben életet gerjeszthetett; de hogy a kaczér nő szivében szerelmi szenvedély gerjedt volna, erre a régi görög hitregészetben sem igentalálni példát. De Zádor most keveset gondolt a mythologiával; határozott szándéka volt, szerelmessé tenni e nőt és az erősen eltökélt szándéknak semmi sem látszik lehetlennek.

Természetesen, hogy e merész terv végrehajtásában némi segélyre volt szüksége, és ki lett volna arra alkalmasabb, mint a nemes Bogyiszlóy báró ? És ez az ember csaknem magán kivül volt örömében, midőn Zádor közölte vele szándékát. Talán nagyobb örömet szerzett neki, hogy Malvin olyan rendkívüli módon reá fog szedetni, mint magának Zádornak. Neki ugyan semmit sem vétett e nő; sut, mint tudjuk, különös lekötelezett-jének is vallotta volt magát; de az nem tett semmit; neki gyönyörűsége volt, olyan dologban segédkezet nyújtani, a mitől más ember eliszonyodik ; csak „eszélyesen“ tudják kivinni, a többivel nem törődött a nemes férfi; aztán az ily dolog szükségképen nagy költekezéssel is van összekötve, és ilyenkor ő is méltó jutalmát szokta lelni buzgó, önzetlen fáradozásainak.

Hozzá is fogtak tehát azonnal a nagy munkához ; Zádor olyan szerelmesnek mutatta magát Malvinba, hogy, mint mondani szokás, a kő is megszánta volna. Nem volt az a hüségi eskü, melyet lábainál le nem tett, az az erőszakos neme a halálnak, melylyel nem fenyegette magát, ha Malvin meg nem hallgatja; Bogyiszlóy pedig hiven referálta neki, milyen hajmeresztő ostobaságokat követ el a szeles gróf szerelmi desperatiójában; a kivel csak találkozik, összevész és meg-verekszik , tele marékkai szórja az aranyokat, csak hogy szórakozzék egy kevéssé; semmi kétség tehát, a fiú őrülésig szerelmes belé.

Ha e szerint a nemes báró Malvin eszét igyekezett körülhálózni, más részről Fanchon, a franczia tái's^tillcc^cld^nő, szive ellen irányozta az édesgetés és reábeszélés veszélyes fegyverét; mert a kedves, áldozatkész, alázatos lélek nem állha-tott ellent az aranyok szivhóditó hatalmának, melyeket gróf Zádor marokszámra kezébe csúsztatott, és mondhatni, a hü lélek nagyobb szolgálatot tett neki magánál a nemes Bogyiszlóynál. A ravasz lélek találékony éléselmüségével leste ki az alkalmat, mikor lehet leg^nyebben elaltatni a szivet, mikor legfogékonyabb a hazug szerelem csába képei iránt, és az izgékony lélek diadalvá-gyával használta fel az ily alkalmakat. Mikor Malvin kábító mulatságok között töltött órák után késő éjjel bágyadtan lepihent, és az udvarlók édes hízelgései körülrajongták izzó elméjét, akkor a ravasz nő Zádorról kezdett vele tetszeni; lefes-tette őt a szenvedély tüzes lélkesültségével, beszélt neki a szerelem édes örömeiről, és a lángra gyűlt szív túl világi gyönyöreiről, a mint az alásülyedt lelkek már beszélni szoktak a szerelemről.

Malvin természetesen nem tudott ellentállni annyi zaklató kisérgetésnek. Eleinte folytatta ugyan a kaczér játékot Zádorral, körülvétette magát udvarlóktól; midőn azonban tapasztalná, hogy Zádor ezeket számba sem veszi, és egyre ostromolja őt szerelmével, mind inkább engedett szivében tért azon hitnek, hogy ez ifjú őt igazán szereti, mindinkább feledkezett meg rendes tetszelgési hajlamáról, és mindig hidegebben és hidegebben bánt a mézes szavú udvarlókkal; Ízetleneknek találta most szavaikat, és mindig kedvesebbé lett előtte Zádor Elek. Mondanék, szerelmet érzett iránta, ha káromlásnak nem tartanók, olyan érzelemre használni ez elnevezést, mely nem a lelkek forró rokonságából veszi eredetét. Malvin azonban annak nevezte, annak tartotta.

— Vigyázzon grófnő, mert arczrózsáit veszély fenyegeti! — mondá neki egykor a nemes Bogyiszlóy, a ki szeretett minden „esetlegességére gondolni.

— Hogy, hogy ? — kérdi a nő mosolyogva.

— Tartok tőle, nehogy Hymen zászlaja alá esküszék!

— Hymen zászlaja alá ? — kérdé a grófnő, és szive vére arczába szökkent, évek óta először.

— Ne aggódjék a miatt! — mondá neki aztán kis szünet múlva, és nem volt ereje, azt mondani, a mit pedig ezelőtt már számtalanszormondott volt neki, hogy utálja a házaséletet; mert e gondolat most édes gyönyörérzettel töltötte meg szivét.

A nemes báró természetesen azon módon Eleknek vitte meg Malvin nyilatkozatát. Nem hitte ugyan, hogy Malvin csakugyan szerelmes lehessen az ifjúba; sokkal nagyobb tapasztalatai voltak az emberi szív körül; tudta, melyik mennyit bir meg a szerelemből; de annál szebb mulatságot ígért magának ez érdekes szemfényvesztő játéktól.

IX.
Megalázva.

Zádor Elek pedig magánkívül volt az elragadtatástól, midőn arra a meggyőződésre jutott, hogy Malvin forróbb vonzalommal van iránta* Csak erre várt ő, csak azt óhajtotta, hogy Malvin igazán szerelmes legyen belé. Most kezdődik a visszafizetés, a boszu órája! Hadd tudja meg egyszer e kaczér nő is, mit tesz az, játszani a szerelemmel, égető kínokat szenvedni!

A mint látta, hogy Malvin édes érdekkel hallgatja az ő szerelmi nyilatkozatait, midőn csak az volt hátra, hogy a nő viszonvallomást tegyen neki, azon módon megváltoztatta viseletét irányábán, félbeszakította látogatásait, könnyedén bánt vele, mint a hogy szoktak a férfiak oly nővel bánni, a kire nézve mindegynek tartják, akár tetszenek neki, akár nem; de azért mégis úgy intézte a dolgot, hogy lehetőleg gyakran találkozott vele; ilyenkor aztán szembetünőleg sokat forgott Malvin körül, a mi most annál könnyebben történhetett, miután az udvarló sereg, azon Íriszemben, hogy ő a szép grófnő választott kegyeneze, önkényt kitért előtte, és más bálványok után zarándokolt. De Zádor Elek most olyan kimért, hideg udvariassággal bánt a szép grófnővel, mintha soha melegebb érdek nem vonzotta volna hozzá, mintha csak most találkoztak volna először, és midőn Malvin némi szemrehányást tett neki — ami azonban csak egyszer -kétszer történt — hogy már oly rég nem látogatta meg, a gróf a legfinomabb nyájassággal mentegette magát ; másutt kellett lennie, a hol ilyen meg olyan fenségesen mulatott, és véghetetlen sajnálkozását fejezte ki, hogy „ő méltósága* — a mint most Malvint czimezte — szintén nem volt jelen; ilyen kitűnő szépség csak emelte volna a mulatság érdekét. így folytatta vele a társalgást, az Ízetlenségig sima udvariassággal, egész órákig, egész estéken át, egyetlen egy árva szóval sem említve szivét, szerelmét, a melylyel csak nem rég tele sohajtozta a levegőt.Oh, minő kin, minő kétségbeejtő keserű fájdalom volt ez a kaczér Malvinra nézve! Ő, kit a száma nélküli könnyű diadal annyira elbizakodottá tőn, a ki hozzá volt szokva, hogy a férfiak porba omoljanak egyetlen mosolyára, őrjöngésbe jöjjenek szemének egy biztató tekintetétől, most ilyen irtóztató módon megaláztassék, megaláztassék attól, a ki iránt igazán vonzalmat érez, akkor, midőn zajló szivét annyi édes reménynyel kecsegtette !

Magánkívül volt dühében. Először történt életében, hogy háromszor kellett a franczia társalkodónőre csengetni. A hű lélek már beléptekor az előszobába leolvasta úrnője arczából, hogy az ügyesen bonyolított franczia drámának csattanós része kezdődött, és bölcs előrelátással igyekezett menekülni a zivatar első kitörése elöl; és mikor végre, negyedik csengetésre, mégis előjött, olyan semmivé léteit áhítozó arczczal kérdezte úrnőjét, mit parancsol tőle, hogy maguk a könyörületet nem ismerő Eumenidák is könyeket hullattak volna rajta; az alázatos Fanchon sokkal inkább kétségbe volt esve nálánál , és midőn Malvin annak oka felül tudakozódott, keserves könyhullatások között mondá, neki ugyan semmi baja, de a szive súgja neki, hogy grófnéjának kellemetlen estéje volt, ez hozta őt a kétségbeesés örvényszélére ; mert hisz ő szive utolsó cseppvérét is oda adná a grófné egy örömteljes pillantásáért !

Malvin aztán elbeszélte neki felindulása okát, a min a hűséges Fanchon még jobban el tudott szomorodni, és eget rázó káromlásokra fakadt az egész férfinem, „e szívtelen vipera-fajzat" ellen, a mely keserű gúnyt tud űzni a szív legszen-tebb érzelmeivel, és azt a tanácsot adta urnőjéne’k, hogy verje ki fejéből e hütelen embert; könnyű dolog lesz nekie véghez vinni e műtétet, miután Magyarország fővárosa olyan gazdag szép főúri sarjakban. Meg is nevezett neki mindjárt egynéhányat, a kik közül tetszése szerint válogathat.

A hűséges Fanchon nyilván csak annak köszönhette, hogy úrnője nyugodtan hagyta öt végig beszélgetni, mert Malvin nem is hallgatott szavaira ; újra lelke elé tolakodott a szivrepesztő keserű bántalom ; letépte magáról a ruhát, ágyba vetette magát, beletemette arczát a párnákba, és egyszerre az elrémült társalkodónő csak tompa, elfojtott zokogást hallott; a kedves Fanchon meredt tekintettel bámult reá; nem hitt szemének, nem hitt fülének. Malvin grófnő, a büszke, a kaczér, a szívtelen, tetszelgő nő, a kit ő eddig csak mosolyogni és nevetni látott, — a büszke Malvin sirt! Fanchon pedig czélszerünek látta, nem háborgatni öt sirtában; ledőlt a pamlagra, és ugyanott el is aludt.

X.
A háborgó lélek.

Oh, hogy haragudott most Malvin ez emberre ! Azért sem ! Azért is itt fog maradni! Még csak kerülni sem fogja ! Azért is fölkeresi! Csak hadd bántalmazza, ha kedve tartja; nyugodtan, mosolyogva tűri majd bántalmazásait, migaboszu órája közeleg!

Igen, arra fog ő várni, azt fogja lesni, ez a gondolat, a boszu reménye erőt fog neki adni a szenvedés nyugodt eltűrésére ! Minél többet szenved, annál édesebb lesz majd a boszu, melyet rajta állni fog!

Még nem tudja ugyan, miböl áll majd e boszu; még azt sem tudja, mikor és miként fogja magát megboszulhatni rajta; de szemmel fogja öt tartani, és bizonyára nyilik majd reá alkalom. Melyik embernek nincsen gyönge, megsebezhető oldala? olyan kincse, a mitől kínosan esik megválnia ; olyan reménye, a melynek vesztét a szív sokáig, örökké gyászolja! Oh. lehetetlen módot nem találnia, boszut nem állnia e vakmerő férfiún, a ki olyan undokul játszott az ő szivével!

Egészen megnyugodott e goi^cd^lnai’ft; mintha már kezében volna az eszköz, mely által forró, égető vágyát kielégíteni fogja; egészen felvidult;

0da sietett a zongorához, és egész létekből játszta el a híres „Tremo Bizantiát“ — Belizarióból.

Fanchon nem hitt füleinek, midőn e hangok tombolása szobájába tolakodott! Épen második toilettejével volt elfoglalva, de kezéből kiesett a festékszilke, úgy szaladt be a grófnőhez. Nagyon sajnálta volna, ha úrnője az ő hozzájárulása nélkül meg tudott volna vigasztalódni.

Fájdalom, a grófnő hangosan

nevetve fogadta, olyan hangos nevetéssel, hogy nem is tudott szólani; csak ujjával mutatott Fanchon arczára, és midőn ez a tükörbe tekintett, irtóztató meglepetéssel tapasztató, hogy egyik arcza piros, a másik halvány, az egyik fiatal, a másik időske, és csak akkor jutott eszébe, hogy csak félig fejezte be reggeli toilettjét, a mit azonban most nem tekintett olyan nagy bajnak, mint azt, hogy a grófnő az ö hozzájárulása nélkül tudott ismét megvigasztalódni. Meg nem foghatta, mi uton-módon mehetett ez végbe.

Hej, pedig beh szerette 'volna azt tudni! Két fogat adott volna szívesen abból a Párisban készült fogsorból, a mely szerencsére már tökéletesen a szájába volt illesztve, ha valahogy megtudhatná, mi vidította fel a grófnőt olyan hamar ! De hiába, türtőztetni kellett magáá; mindenek előtt a toilette-tel kell tisztában lenni; kisietett tehátszobájába, elvégezte az elvégzendőket, aztán viszszajött, arczáin a rózsák bájos pirosságával, szemeiben a nagy kíváncsiság sóvár epedésével.

Természetesen ármányhoz folyamodott; nagyon szomorúnak mutatta magát; könyeket is hullatott, de csak zsebkendőjébe, nem lévén tanácsos, ezeket ilyen piros arczokra hullatni; egész éjjel egy szemet sem hunyhatott be, és mégis irtóztatóbbnál irtóztatóbb álmok gyötrötték; de nem is voltak ezek álomképek, hanem valóságos daemonok, sötét éjféli rémek, és mi véghetetlenül boldognak tartja magát, hogy a grófnőt olyan vidám jókedvben találja ; egészen meg van lepve ezáltal, de kellemesen meglepve, és csak azon óhajtása van, ha ö is úgy tudna felvidulni.

Még ennél is többet beszélt a jó Fanchon, és sit-rítt mellette, hogy a batiszt kendő nem bírta már befogadni a sok könyet; és Malvin, a gonosz Malvin, mégsem akarta megvigasztalni, mégsem akarta neki megmondaui, mi által vidult fel olyan hamar. Malvin, a gonosz Malvin, csak nevetett, egyre ntvetett; még azt is mondta neki, hogy ő tegnap este nem volt szomorú, tegnap is olyan vig volt, mint ma; semmi oka a szomorúságra, és kitekeri a nyakát, ha még egyszer azt mondja, hogy ő tegnap este szomorú volt.

A hűséges Fanchon természetesen nem is mondta azt többee; nagyon szerelmes volt a nyakába; ő sem szomorkodott tehát, ö is vidám lett; a grófnő ellenállhatta!!, mondá ; ha ő vidám, neki is vidámnak kell lennie, annyira hozzá van nőve az ő lelke az övéhez; magában pedig a legundokabb franczia csúfnevekkel halmozta el, a miért nem birta tőle kisírni és kikönyezni titkát — azt a titkot, melyet Malvin grófnő maga sem tudott még bizonyosan, különben aligha nem kicsikarta volna tőle.

Idő folytában még más mesterfogásokhoz is folyamodott a jó Fanchon, de melyek mind hasztalanok, eredménytelenek voltak ; a szegény franczia nő iszonyú kínokat állt ki e matt; a vele született hajlam és Bogyiszlóy egyiránt zaklatták lelkét; gazdag jutalom volt neki Ígérve, csak csalja ki úrnőjéből a titkot; de nem lehetett; a szegény nő bizonyára egészen megsoványodott volna ebbeli fájdalmában; de ez már physicai lehetetlenség volt ö nála.

Ezalatt Malvin mindig egyformán vidám volt;: oh, e nő igen erős volt a tetetésben ! Megjelent minden vigalomban, vágyott találkozni Zádorral, és a helyett Bogyiszlóyval találkozott, a ki sovárgó vágygyal kereste az alkalmat, vissza-szerezni e nő bizalmát; járt-kelt körülötte, de Malvin valahol csak megpillantotta, büszkén elfordult tőle, és mindenképen éreztette vele idegenkedését. Jobban gyűlölte most ez embert, mintmagát Zádort. Ezzel is találkozott ugyan néhányszor, és seramibe sem vévé ennek több mint hideg viseletét, szives, nyájas volt hozzá, a nélkül, hogy példátlan önmegtagadásának eddig csak legkisebb jutalmát is vehette volna. Semmikép nem akadt alkalma, megbosszulni magát rajta.

Azonban minden szigorú ovakodása mellett, az éles szemű báró figyelmét nem kerülte ki azon tapasztalat, hogy Malvint a mulatságvágynál egyéb ok is vezérli újabb lépteiben, és a nemes báró nógató, elhalaszthatlan kötelességének tartotta, Malvinnak akarata ellen is föleroszakolni szolgálatait, és finom tapintata csakhamar megtaláltatta vele az utat, melyen leggyorsabban czélhoz juthat.

Zádor Elek körül kezdett kémkedni; a gróf az utolsó időben szembetünőleg ritkábban volt látható bizonyos gyülhelyeken, a hol a főúri időtöltések és kalandok tárgyaltainak; hol töltheti tehát idejét? És mikor mégis valamely ilyes mulató helyen megjelent, észrevehetőig komoly volt, szórakozott. Mi lehet ennek oka ?

És vajmi könnyű volt a nemes Bogyiszlóynak a feleleteket kitalálni e kérdésekre! Hol tölti Zádor idejét? Gróf Kemenesyéknél, a kis Ilka közelében !

Csak egyszer látta őt báró Bogyiszlóy gróf Kemenessyék páholyában Ilka mellett ülni, és ezalkalomkor csak egyszer tekintett a leány a felvonási szünet alatt Zádorra; e tekintet olyan gyermeteg nyugodt volt, oly mennyeileg tiszta, de a nemes bárónak, e nemtelen, fertelmes léleknek, a kinek szeme maigát a mennyországot is képes volna megszentségteleniteni, mégis e tekintet szolgált szövétnekül sötét fürkészetében.

Csakhamar aztán többet is tudott meg, többet, mint a mennyit tán a két ifjú maga is tudott 5 mert a nemes bárónak a főurak előszobáiban is igen széles összeköttetései voltak.

Egy szép délelőtt tehát , midőn Malvin grófnő meglehetős rósz kedvvel azon tépelödőtt, mivel ölje a napot — mert a szép nő lassankint fogyni érzé türelmét, és ilyenkor rendesen igen rósz kedvű volt — a nemes báró bebocsáttatásért esedezett az előszobában.

Malvin kereken megtagadta kérelmét; tudni sem akart róla; gyűlölte ez embert, a ki azt merte neki tanácsolni, hogy távozzék Zádor elöl; már neve hallatára is roszul érezte magát.

Bogyiszlóy azonban nem hagyta magát viszszautasittatni; csak két percznyi kihallgattatásért esedezett; nagyon fontos közlendője van, oly dologról, mely a grófnő legforróbb óhajtását illeti. Nem is az inastól izente ezt be Malvinnak, hanem egy bepecsételt levélkében, a melyben egyszersmind azt is hozzá tette, hogy Malvin sujtoljaőt egész rettentő haragjával, ha nem úgy lesz, a mint állítja.

Erre aztán Malvin mégis leküzdötte ellenszenvét ; arról akar vele beszélni, a mi legforróbb óhajtását illeti! Leküzdte tehát ellenszenvét; hadd jöjjön; hogy tudhatja ez ember az ő legfor-róbb óhajtását ?

XI.
Fölfedezések.

És kinyílt az ajtó, és Bogyiszlóy belépett.

Nagy lelkeket a balsors nem tudja megtörni ; büszkén tette előre lábait, mintha diadalkocsin járna, és büszkén tartotta magasra törő orrát, mint valami trophaeát

Malvin még egyszer olyan haragos lett, midőn e szertelen büszkeséget látta (nem : szertelen volt a szó, melyet go^adc^ll, hanem egészen más, de mi csak azt irtuk le; úgy is csak egy betűnyi különbségen fordul meg az egész.) De türtette magát; csak hat perczet mondoot; addig csak vissza fogja fojtani haragos indulatát.

A nemes báró mindenek előtt oda lengett Malvinhoz, meghajtotta magát, megragadta kezét, és a leggyöngédebb tisztelettel emelé azt ajkaihoz.

Malvin alig bírta visszatarthatni kezét,hogy ez nyugodtan maradjon a nemes báró ujjai között; de csak törtette magát, átengedte neki a kezét, hidegen, mereven, mintha nem is az övé volna; egy tekintetre sem méltatta őt ez egész idő alatt; balra nézett egy nagy támlásszékre.

— Köszönöm méllsád! — mondá a báró, és épen ezen támlásszéken foglalt helyet, mintha azért tekintett volna reá Malvin. — Leülök, de csak néhány perezre; hat perezre, méltsád; sajnálom, véghetetlenül sajnálom, de mennem kell; azért tehát megboocát, hogy lehetőleg rövid leszek.

— És mit akar nekem mondani, báró ur ? — kérdé Malvin nyugodtan, kimérten, lenézéssel teljes mosolylyal.

— Beszélni akartam a grófnővel, méltsád nem akart elfogadni, bizonyára mással volt elfoglalva ; sajnálom, hogy háborgattam és bocsánatot is kérek érte, de lássa, grófnő^nekem kellett találkozni méltsáddal, becsületem forgott szóban.

Malvin erre ajkai elé emelte zsebkendőjét és tette magát, mintha köhögne, hogy a nevetést eltitkolja, melyre e szavak ingerelték. „Becsülete" forgott szóban!

— Midőn utószor szerencsém volt, tiszteletemet tehetni a grófnőnél, az volt utolsó szavam : „Akarata ellen is be fogom bizonyitann, mennyireérdemes vagyok bizalmára ! Emlékezik még reá, grófnő ?

— Valóban nem! — viszonzá Malvin könyed mosolylyal, és órájára nézett, ha eltelt-e már a kitűzött hat perez ; még három volt hátra.

Es e szavamat ma be akarom váltani! — — mondá a nemes férfi, növekedő hévvel. — Meg akarom mutatni, hogy mióta nem volt szerencsém méltsádnál tisztelkedni, egy pillanatig sem szűntem meg azon möködni, hogy szavamat beváltsam.

— Feloldom önt szava alól! — viszonzá Malvin, megvető mosolylyal.

— Méltóságod ezt teheti, de megengedi, ha én e szabadsággal ez egyszer nem élek, annyival kevésbbé most, midőn alkalmam van, ezt lovaglásán beváltani — mondá Bogyiszlóy, rendületlen nyájassággal.

— És miként ? Tán megint olyan tanácscsal, hogy távozzam Pestről ? — kérdé Malvin, kitörő nevetéssel.

— Nem grófnő, hanem az által, hogy megmondom az oü)t, miért viseli magát Zádor egy idő óta olyan feltünőleg ildomosán.

— Azért, mert fél tőlem! — fakadt ki Malvin, kinek e körülmény felemlitése szive sajgó sebét érintette.

— Nem azért, grófnő ! — viszonzá Bogyiszlóy nyugodtan.

— Hát miért ?

•— Azért, mert szerelmes !

E szóra Malvin átnyilaló tekintetet vetett a szemben ülő férfira ; egész a halántékokig látszott rajta a halálos fehér sápadtság*; ajkai vonaglottak, de egy fzót sem birt szólani; csak a keble zihált nagyon.

Bogyíszlóy pedig olyan nyugodtan nézte ez irtóztató változást, mintha csak kőből volna.

— Van még valami mondani valója a bárónak ? Mert a mit eddig hallottam, keveset érdekel ! — mondá végre Malvin, unottan.

— Igen is, van, az, hogy Zádor Elek Kemenesy Ilka grófnőbe szerelmes!

— Hogyan ? — kiáltá erre Malvin, és felszökött ültéből — Kemenesy Ilkába ?

— Csak nem tartott méltsád olyan balgatagnak, hogy én azt ki nem fogom tudni ? — viszonzá.

— Kemenesy Ilkába ? — kiáltá újra meg újra Malvin, majd a csodálkozás, majd a harag, majd meg a kárvágy hangján, szinte magánkívül fel és alá szaladva a szobában,mig végre Bogyíszlóy előtt megállt.

— Köszönöm, édes báró, nagyon köszönöm! Ez igazán nagy szolgálat; sokkal nagyobb, mint a mennyire számolhattam ! — mondá neki, a háladatosság és megilletődöttség kifejezésével.

— Oh kérem, grófnő ! én csak kötelességemet teljesítettem; hanem most engedelmet kérek, de a hat perez jóformán el't^H ! — monda a nemes háró gyöngéd mosolylyal, és felkelt, hogy távozzék.

— Ej mit, hat perez ! — kiáltá Malvin lázas nevetéssel. — Ki mondta, hogy csak hat perczig kell itt maradnia? Csak azért sem eresztem ! Üljön le, és beszéljen nekem e dologról! Tehát csakugyan igaz ? Zádor szerelmes ? abba a kis halvány, szőke leányba szerelmes ? Oh szóljon, édes báró, mert lássa én még mindig nem tudom elhinni! Még mindig azt hiszem, csak magam költöttem e !

— Ez egyszer a valóság megelőzte méltsád lángelméjét! — viszonzá a nemes báró, ismét helyet foglalván a támlásszéken.

— No, ezt nem hittem volna! Zádor, a szép, az ünnepelt Zádor, a hölgyek bálványa, az idények királya, szerelmes legyen a szende ibolyába! Tehát komolyan szerelmes ? — kérdi újra, nagy csodálkozással.

— Olyan komolyan, mint a legközönségesebb ember ; akár egy poéta ! — viszonzá a báró mo - solyogva.

— De miként történhetett ez ? — kérdé a nő gondolkodva. — Az egész olyan különös, olyan megfoggatatlan!

— Nem egészen, méltsád. Némely ember előtt többét ér egy kis ábránd a legszebb valénál, és Zádor Elek ábrándra hajló! — viszonzá a báré phílosophiai phlegmával.

— Tehát azért! — mondá Malvin; többet nem mondott, csak arczának eleven kipirulása mutatá, hogy szive lángolé szenvedélye mondatta vele e szavakat.

— Tehát csakugyan gúnyt űzött belőlem! — kiáltá újabb szünet múlva, és lángolé lelke tekintetében tüki^^^^^ződött. — Csak azért közeledett hozzám, hogy megszégyenítsen, nevetségessé tegyen ? Csak azért lett szerelmes e leányba! És ön hiszi, hogy igazán szereti e leányt ?

— Legalább úgy látszik! — viszonzá a nemes báré.

— Csalédik, báré ur! — vágott szavába Malvin, folytonosan növekedő dühhel. — Mondom, csalédik. Nem szereti őt! Ez ember nem tud szeretni ! Ha engem nem birt megszeretni, hogy birná e szende kis teremtést? Avagy ki tudja-e állni e halovány kis szappanbuborék a hasonlítást én velem ?

— Mint az ibolya a létuszét! — jegyzé meg reá a nemes báré, tiszteletteljes mosolylyal.

— ügy van, báré, és azért mégis ő hozzá közeledett! Elébb nekem hazudott szerelmet, azután megbántott, megsértett, aztán e leányhoz

pártot;! Nem látja itt az összefüggést? Azért pártolt hozzá, hogy feltűnőbbé tegye megaláztatásomat ! Csak azért, uram, de nem szerelembe!!

A nemes báró most jónak látta, feleletül semmit sem szzóll^i; kezével a szék karfáján dobolt, és mély gondolkodásba merült.

— De ha a leány őt szerette volna meg ? — kérdé Malvin szünet múlva.

— Biz az könnyen meglehet! — feleié a báró.

— Annál roszabb ! Annál irtóztatóbban fogom magam megboszulni rajta! Hogy meri őt szeretni ? — kiáltá Malvin indulatosan.

— Igen, de hogyan ? — kérdé Bogyiszlóy, mintegy önönmagától.

— Ez, ez a kérdés; hogyan ? — feleié neki Malvin, és nyugtalanul járt fel és alá a szobában.

— Ez most még bajos is volna — mondá a báró. — Elébb még ki kellene puhatolni, hogyan, mikor és mikép kell a csapást intézni, ha valami sikerest akarunk végezni.

— Igaz, most még semmit sem tehetünk ! Meg kell várni a kellő időpontot. Oh, pedig milyen kínosan esik a várakozás ! — mondá Malvin türelmetlenül.

— Annál édesebb a jutalom ! — viszonzá a nemes báró, és miután arról is biztosította, hogy ö hűségesen értesiteni fogja mindenröőjami ZádorElek szerelmét illetőleg tudomására jutaud, és hogy mint eddig, úgy ezentúl is, bizton számolhat reá, Malvin még mindig nem akarta őt elbocsátani, de azért végre mégis csak távozott.

XII.
Mikép jár el Bogyiszlóy az ö megbízásában.

Föl kell tennünk olyan lovagias jellemről, mint báró Bogyiszlóy, hogy más alkalmakkal szorosabban veszi a dolgot, mint a hogy azon ígéretet vette, hogy Malvin grófnőt mindenről értesíti majd, a mi Zádor szerelme körül előadja magát ; mert ezt bizony nagyon is könyedén vette ; pedig nem mondhatni, hogy holmi becsületérzési tekintetek tartották őt vissza a hirviteltől. Megsértenék a nemes bárót, ha ilyen gyöngeséget föltennénk róla. Sokkal emelkedettebb lélek, semhogy ilyen előítéletek által engedné magát akadályoztatni, mint a milyen az : becsület. Mi is az a becsületérzés ilyen magas gondolkodású, felvilágosodott szellemű gavallér előtt ? , önaltatás,

szükkeblüség, melyet a köznapi emberek nagy sokasága uton-utfélen emleget, és uton-utfélen ellene cselekszik. Avagy nem találunk-e naponként számosbnál számosb példát arra nézve, hogy az úgynevezett becsületórzésnek immár semmiigaz értelme nincsen? A becsület például tiltja, hogy más ember vagyonát bántsuk, ez lopás, fosztogatás, tolvajság; és nem alapszik-e — Bogyiszlóy szerint — az egész mostani társadalmi szerkezet egy nagy rablórendszeren ? A becsület parancsolja, hogy szivünk nemes sugallatát kövessük, és nem tapasztaljuk-e minden nap, hogy — holmi balga érzelgösöket kivéve — az emberek cselekedeteinél kizárólag az önérdek, a szívtelen önzés a főrugó ? Nemde nyilván való dolog tehát, hogy ez egész szónak most már semmi értelme sincs; olyan forma az, mint az a szó : szerelem ; az egész világ emlegeti, de senki sem érti; valóságos apokriph fogalom.

És — ismét Bogyiszlóy szerint — igen bölcsen van ez igy, és nem is lehetne már máskép. Minden kornak van istene, a jelenkor istene pedig nem a becsület, oh nem, korántsem, hanem az eszély. Ezt kell szem előtt tartani, ez ellen nem szabad véteni annak, a ki a mai kor színvonalán tündökölni akar.

Ez volt a nemes báró alapelve, és valamint nem átallotta,Malvint figyelmeztetni az utra,melyen indulnia kell, ha czélhoz akar jutni, épen olyan óvatosan kerülte még árnyékát is azon gyanúnak, hogy ő segíti őt boszuterve végrehajtásában. Ed-dig már nem terjedt az ő szolgálatkészsége. Mert az ilyen dolog szükségképen soknemü kellemetlenösszeütközéssel jár, és végre is a világ tudomására kerül, megannyi nyomatékos ok tehát arra, hogy az eszélyes ember lehetőleg távol tartsa magát tőle ! Malvin majd a nélkül is kiviszi szándékát, és ha majd sikerül, akkor mindig jogában áll azt mondani, hogy az egésznek ő volt legfőbb tényezője, ő, a ki először mondta meg neki, hogy Zádor Elek szerelmes és kibe szerelmes, a mi tulajdonkép a legfőbb az egészben; hogy ha pedig nem sikerül, a mit azonban nem igen tudott elhinni, akkor ő az ártatlanság liliomköpenyébe burkolődzhatik; ő nem tett semmit, nem tanácsolt semmit; csak annyit mondott, hogy gróf Zádor Elek gróf Kemenesy Ilkát szereti, ebben pedig még a tulszigoru erkölcsbiró sem találhat okot a belekötésre.

Malvin tehát hiába várt volna bővebb tudósításokra, ha Bogyiszlóyra támaszkodik. A nagy izgatottság nem hagyott neki nyugtod mindenütt megjelent, a hol azt hitte, hogy Zádorral vagy Ilkával fog találkozni; most már nem tolakodott Zádor közelébe, nem igyekezett kedvét megnyernn; nem is gondolt többé arra; sőt lehetőleg távol tartotta magát tőle, lehetőleg hidegen bánt vele, mintha legkevésbbé sem érdekelné, csak azért, hogy annál biztosabban szemmel tarthassa.

Mert azon, hogy a két ifjú csakugyan szereti egymást, már legtávolabbról sem kétkedett.

Midőn először látta, bizonyos volt felőle ; a két ifjú viselete egymás irányában külsőleg semmivel sem volt ugyan más, mint száz meg száz fiatal ember viselete fiatal leánykák irányában; de ő azért mégis tudta, hogy létezik ; az ő gyűlölettől, féltékenységtől és bősz uvágytól élesített tekintete keresztül hatott azon sürü fátyolon, melyet a leány szive szent titka fölé borított; maga Zádor nem tudta még bizonyosan, de ő igen is tudta; és még azt is tudta, mikor keletkezett e szerelem; ama tánczvigalom alkalmival, gróf Jablonkaynal; akkor, akkor hálózta őt körül az az ármányos, ravasz ifjú; csalárd Ígéretének senki sem tud ellen tállni; bűvös hatalmat tud gyakorolni minden szív felett; ezt is úgy körülhálózta, mint őt.

Még akkor szerették meg egymást, és Zádor mégis fol^^'tatta körülte udvarlásaH, szépetgésetl! Tehát már akkor meg volt benne érve az a pokoli szándék, hogy őt megbántsa , megalázza ! Mind hazugság, álnok képmutatás volt az a fellobanó láng a tekintetben, a szív sóvár reszketése a hangban, az a csábulatos villanása az arcznak, mind, mind hazugság volt, álnok képmutatás, hogy őt megbántsa, megalázza, porig lesújtsa ! Es ő azt hitte, hogy szereti; édes reményekkel biztatta magát; azt hitte, hogy most soha sem fogja elveszthetni, holott soha sem is bírta !

Oh, hogy gyűlölte most ezt ifjút! Hogy vágyott a boszu után ! Életét kötötte volna le annak* a ki megmutatja neki, mikép boszulhatja meg magát ez emberen halálosan.

Egész éjszakákon át kánykódott ágyában, kinzatva a boszuvágy emésztő lángjaitól. A máglyára itéltnek kínszenvedése nem lehet nagyobb, mint a minőt e nő kiállott. A fájdalom, a sértés, a megszégyenittetés, egész undok serege vonult el lázas elméjében ; majd meg akarta őt ölni, majd meg más módon akarta hűteni szive égető sóvárgását; meg is nyugodott egyik-másik tervben, átengedte magát a kielégített boszu kéjes képzetének, és mikor legjobban örült, mikor már egész lelkét megragadta a szörnyű gondolat, ismét elvesztette, az egyik nagyon botrányos, a másik nagyon gyenge volt neki, és igy újra, meg újra kezdődtek a minden kínoknál kínosabb zaklatások.

Csak Bogyiszlóy ha jönne! Ez bizonyára tudna módot, ez világot derítene ez ijesztő sötétségben , elűzné e telhetetlen daemonokat; de Bogyiezlóy nem jő; a nyomorult csuszó-mászó kérész épen akkor nem mutatja magát, mikor leginkább van reá szükség.

XIII.
Franczia eszmék, magyar pénzzel kifizetve.

De jön helyette más, a gyöngéd lelkű Fanchon, a hűséges franczia társalkodónö. Most szerencsésebb volt, mint a múltkor; hamar ki tudta csalni a titkot úrnőjétől, és hamar is tudott módot találni a boszura; de a hűséges lélek, látván úrnőjének szenvedéseit, csak azért sem mondta meg azt neki mindjárt, hanem hagyta egy ideig martalékul az iszonyú háborgásnak.

Nem mondta neki pedig két okból; először megakarta büntetni, mert a múltkor, midőn félig kipirositott arczczal szobájába rohant, nem tudta kicsalni tőle titkát, a miért meg kellett őt büntetni ; hadd tudja meg ő is, mit tesz az, látni valamit, és nem tudni, mr; mit tesz az, ide-oda hányatni a felzaklatott képzelődés izzó parazsában ! — Másodszor pedig azért, mert tudta, minél hoszszabb ideig hagyja úrnőjét tépelődni, emésztődni, annál jobban örül majd a menekülésnek, és ter-mészetesen annál magasabbra emelkedik majd kegyében. Várt tehát nyugodtan, és kiszámította a perczet, mikor fogadtatik legszívesebben az ő tanácsa, és e perczet végre most vélte megér-kezettnek.

E terv teljesen méltó volt ahoz, a kiben szülemlett , és fényes bizonyítékul szolgált arra, mennyire czélszerü és üdvös, hogy a magyar főúri házaknál idegen nemzetbeli társalkodónők vagy nevelőnők alkalmaztatnak. Magyar társal-kodónő elméjéből ilyen terv nem igen szármázhátik.

Nem egészen Fanchon találmánya volt; a sugallatot, az alapeszmét valamely franczia regényben olvasta: — oh ezek a franczia regények igen fontos kézi könyvek az idegen társalkodónők és nevelőnők szarnám! Ezekből merítik a szelle-met, melyet a reájuk bizott fiatal szivekbe oltanak ! — azonban őt illeti az érdem, hogy a mit e könyvben olvasott, azt a fenforgó viszonyokra alkalmazni tudta.

Annak a franczia regénynek pedig rövid tartalma az : valami férfinak van egy felesége és egy kedvese; a férj természetesen ez utóbbit szereti, és pazarolja is reá vagyonának legnagyobb részét; a kedvesnek azonban ez mégsem elégséges nagyszerű költekezéseinek fedezésére ; hogy tehát a férj még többet pazarolhasson reá, a kedves elmegyen a feleséghez, megmutatja neki, mennyivel több joga van neki, a kedvesnek, e férfi szivéhez, mint a feleségnek, mennyire megalázza tehát az egész nőnemet, ha tovább is kölönczként csüng férje nyakán; mit a hitves végre belátván, elhagyja férjét, és a kedves diadalkodik.

így előadva, természetesen nem igen sok szépet találni e mesében ; oh, de mi egészen másképen van ez a franczia regényben, három köteten végig felosztva, berendezve, kiszínezve! Minő nyelven vannak ott leírva a kedvesnek bájai, minő lángoló elragadtatással a gyönyör, melyet a férj érez, midőn vagyonát ilyen nőért eltékozolja; minő színekkel végre az az „átkos végzeV hogy e férfinak neje van! Oh, ilyen könyvnek elolvasása lehetetlen, hogy az embernek gyökeresen ki ne forgassa leikéből a régi fogalmakat tiszta szerelemről, családi boldogságról és női erényről.

Ezt az érdekes történetet beszélte el Fanchon úrnőjének, azon hozzátoldással, hogy tehát ő is úgy tegyen, keresse föl Kemenesy Ilka grófnőt, az ő vetélytársát, mondja meg neki, hogy régibb jogai vannak neki gróf Zádor szivéhez ; ezáltal okvetetlen czélt fog érni, Ilka bizonyára vissza fog lépni, és akként a bonyodalom nagyon csattanósan fog végződni.

És igaza volt a franezia nőnek : a bonyodalom nagyon csattanósan végződött; mert midőn a hűséges Fanchon elvégezte beszédét, Malvin úgy pofon teremtette őt mind a két felül arczán, hogy az ablakok is zengtek belé, Malvin keze pedig tele lett fehér és piros festékkel.

Magánkívül volt dühében. Azt mondani neki, hogy keresse föl Ilkát, gyűlölt vetélytársát, valljameg neki, hogy ö is szereti Zádor Eleket, Zádor Eleket, a ki olyan gáládul bánt vele, tudassa a világgal az ő szégyenét, az ő semmivé léteiét! Jó, hogy a hűséges társalkodónö azonnal a csattanós fejlemény után kiszaladt a szobából; mert Malvin tán megölte volna e nőt iszonyú harag-jában !

Egész nap ki nem ment fejéből ez a förtelmes tanács; Fanokon párszor bekérdeztetett hozzá, hogy bocsánatot esdhessen, de Malvin nem akarta öt elfogadni: tudni sem akart róla; menjen, hagyja el házát tüstént, szeme elé se kerüljön többé!

Egész nap ki nem ment a szobából, sem maga elé sem bocsátott senkit, annyira szégyelte magát ; mindig ez a vérlázitó boszu-terv forgott elméjében, meg az a franczia történet, melyet Fanchon elbeszélt volt; még mikor délután elszenderült egy kevéssé, még akkor is azzal álmodott.

XIV.
Mint veszik be magukat az idegen eszmék

magyar szivekbe.

Addig gondolkodott, addig álmodott a franczia regény tartalmáról, mig neki magának is egyboszuterve villant meg lelkében; nem olyan, a minőt neki Fanchon tanácsolt; oh, egészen más, sokkal egyszerűbb, sokkal biztosabb, de a mely mégis ama franczia regénynek köszöni életét. A sovárgó lélekben gyökeret vert az eredeti eszme, és uj alakban került ismét ki belőle.

Olyan vidám, olyan csapongó jókedvű lett egyszerre, hogy helyét sem találta a szobában; sirt, nevetett abbeli örömében, hogy végre menekült a kínos tépetődésektőt, hogy végre szabad lélegzetet vehetett.

— Fanchon! Hol van Fanchon ? Hogy jöjjön elő mimljj^^rt! — kiáltá a cselédnek, nagy boldog elragadtatásában egészen elfeledve, minő kellemetlen összeütközése volt neki ma reggel Fanchonnal.

Fanchon nem hagyta volt el a házat, mindamellett, hogy azt Malvin neki napközben többször is megizente. Tudta, hogy úrnője haragban izente azt neki, és ő nem volt az a lény, hogy az effélét számba ne venné.

Bejött tehát, oh, de minő állapotban ! Alig lehetett reá ismerni.

Csak most alkothatott magának igaz fogalmat az ő rendkívüli minőségéről. Olyan karcsú volt, mintha csak valami röpke árnyékot női ruhába öltöztettek volna. Testből ilyen karcsúság ki nem telik.

Aztán milyen öltözet volt e röpke árnyékon! Valami múlt századbeli sötétbarna cziczruha? egyéb semmi, és ez is olyan szűkre szabva, hogy csak féllépéseket tehetett benne; a derékvágás hóna alatt volt, alul meg kilátszott a ezipö, meg a harisnya, viseltes ezipö és viseltes harisnya.

Fenn pedig a fejéből semmi sem látszott: a hol más emberi teremtésnél fej szokott lenni, ott nagy, vastag, veres, koczkás téli kendő volt összecsavarva; csak az orr nézett ki alula és a ké* szeme, a többit aztán csak sejteni lehetett.

Malvin hangos nevetésre fakadt, midőn e különös tüneményt maga előtt látta.

— Hát téged mi lelt ? — kérdé.

De Fanchon nem felelt, hanem a vastag kendő mélységes belsejéből valami tompa nyöszörgés hallatszott, a mely nem igen hasonlított semmiféle teremtés hangjához.

— Hisz ez tán nem is az én Fanchonom ? — kiáltá erre Malvin, még nagyobb nevetésre fakadva, és oda szökött a társalkodónőhez, és megfogta a kendőt, hogy lerántsa fejéről.

De a mint kezét oda értetné, iszonyú kiáltás hallatszott a kendő belsejéből:

— Jaj, az arczom ! — és aztán Fanchon egész karcsú minémüségében elterült a padlaton ; lehetett látni, hogy még a lábát sem rángatta.

Malvin erre mégis megijedt egy kicsit; rázta,költögette, de Fanchon csak nem akart magához térni, még akkor sem, midőn Malvin a padlatról a pamlagra fektette. Könnyen is vihette azt végbe; többet nyomott a kevés ruha, a mi rajta volt, az egész nőnél.

Malvin most a szobaleány segélyével újra a nagy kendőt kezdte bontogatni, hogy az áléit nőt egy kis fris levegő érhesse; mindenféle illatszert is tartott az orra alá, erre aztán Fauchon végre mégis kinyitotta szemét, és az első, a mit tett, az volt, hogy a félig leoldódott kendőt újra feje köré csavargatta, és kezével intett a szobaleánynak, hogy távozzék.

— Tehát mi lelte, és miért nem engedi levenni ezt a kendőt? Hisz igy meg kell faladnia! — mondá Malvin némi indulatossággal.

— Bár úgy volna! Bár megfuladtam volna! Minek költött fel , grófnő ? Olyan jól esett az a gondolat , hogy meg vagyok halva! — viszonzá a hűséges Fanchon, sirás és zokogás között.

— Ne beszéljen ilyen bolondokaa! Örüljön inkább, hogy jobban érzi magáá! — dorgálá Malvin. — És minek vette magára azt a maskarát ? kérdé, kitörő kaczajjal.

E szavakra Fanchon, erejének végső fellobbanásával, fölkelt a pamlagról, egy lépést tett hátra felé , és heroicus állásba tevén magát,mély, tompa, siri hangon, — a mint az nem is lehet máskép, mikor az ember vastag téli kendőn által beszél, — de büszkén, mint egy Veturia, mondá:

— Azt hittem, a grófnő tisztelettel viseltetik a szegénység iránt!

— De hát ki szól a szegénységről ? — viszonzá amaz, még nagyobb nevetéssel. — Avagy nincsen-e más ruhája?

— Ezen ruhában jöttem ez országba, ebben akarok ismét távozni!

— Eredj, eredj Fanchon! — mondá Malvin, gyöngéd nehezteléssel. — Én nem mondtam semmit, és te nem fogsz távozni! Dehogy eresztlek el, édes Fanchonom! — és hozzá fogott a kendő lebontogatásához. — Itt maradsz nálam; holtam napjáig sem eresztlek el, annyira le vagyok neked kötelezve.

— Jaj, jaj! Lassan, grófnő, mert mindjárt meghalok! — kiáltá erre Fanchon, midőn a kendő végre lehullott arczáról.

Még csak most tüntetett elő iszonyú látványt ez arcz. A hol máskor a legpirosabb festék pompázott, ott most össze-vissza fekete tapaszcsíkok rémledeztek elő, mintha taetovirozva volna.

— Iszonyú kínokat szenvedek ! — lihegé a taetovirozott, és ismét a pamlagra vetette magát, és ismét nagyszerű zokogásban olvadt szét.

Malvin csak most emlékezett reá, hogy ő ma e nőt olyan keményen megsértette, és nagyon megbánta tettét. Szinte szégyelte magát e nő előtt.

— Ne neheztelj, édes Fanchon! — mondá tehát, ismét melléje ülve a pamlagra és forrón megszorítva kezét. — Boccásssmeg; érdemetlenül bántam veled; belátom hibámat; az indulat elragadott, de jóvá teszem hibámat, elfelejtetem veled a bántalmat! — mondá és tele tárczáját szorította kezébe.

— Hisz nem tudok én a grófnőre haragudni! Csak az fájt, hogy elakart bocsátani, mikor én nem tudok élni nélküle! — mondá a hűséges lélek, gyöngédeden zsebébe csúsztatván a tárczát.

Nemsokára aztán tökéletesen helyre állt a béke, elannyira, hogy a hűséges Fanchon maga nevetett csudálatos öltözetén; ki is szaladt a szobából, és nemsokára visszajött rendes kecses mi-voltában ; a fekete angol tapaszcsíkok eltűntek az arczokról, a netán ott levő foltokat virító pirosság takarta be, miként hogy a szemekben borongó szomorúságot ismét a régi hűséges kifejezés váltotta fel.

Malvin erre elbeszélte neki boszutervét, valamint azt is, hogy ez eszmét egyenesen neki köszönheti ; ha nem beszéli el azt a franczia regényt, soha sem jött volna reá.

Fanchon el volt ragadtatva; jobban örült a tervnek, mint maga Malvin ; nem ugyan az ő eszméje, mondá, de az Ő eszméjének a gyermeke, és minden izén-vonásán magán hordja a franczia regényesség jellegét: merész és hatásos. Oh, minő fényes diadalt vivand ki általa a grófnő!

XV.
Tündéralak.

Ha száz meg száz ok nem szólna is a szerelem szentsége mellett , már ez az egy is bizonyítaná, hogy a szív olyan féltékenyen őrzi* és még önőnmagától is félti.

Zádor Elek és Ilka már rég boldogok volt egymás által, édes gyönyörrel teltek a szárnyat öltött órák, úgy tudták már szeméből kiolvasni egymásnak a legtitkosabb érzelmeket, és végre annyira minden inger nélkül volt minden öröm, melyben nem osztozhattak, olyan szomorú az idő, melyet egymás nélkül töltöttek, és mégis — soha sem nyilatkoztatták ki szóval, hogy ők szeretik egymást.

Minek is az ! gondolá egyik is, másik is ; vagy tudja, vagy nem tudja; ha tudja, akkor minek is erről szólni, minek adni szavakat olyan érzésnek, melyet úgy sem lehet kifejezni! Hogy hapedig nem tudja, ha csalódik, ha szeret, de nem szerettetik, akkor minek zavarni ez édes, boldog csalódást, minek meggyőződni arról, hogy a boldogság csak a képzelet tünde játékja!

Nem kevésbbé boldog volt az öreg Kemenesy, a két fiatal szív egymásba olvadását látván. Mostoha körülmények által leszoktatván a nyilvános élet színhelyéről, melyen több, mint húsz * éven keresztül lankadatlan erélylyel, és rendületlen elvbeli szilárdsággal működött, keserűséggel telt el az újabb nemzedék iránt, és mert magamagához hűtlen lenni sem nem tudott, sem nem akart, hátat fordított nemcsak a nyilvános élet-nek, de jóformán az egész társadalomnak, visszahúzódott ősi büszkeségébe, elkeseredett szivét édes emlékekkel táplálva; ez édes emlékek és egyetlen gyermeke, Ilka, valának immár azon oszlopok, melyeken élete nyugovók; ezekben találta egyetlen boldogságát, ezekre árasztotta, a mi szeretet erős szivében csak lakozott, semmit sem törődve azzal, a mi e kettőn kívül a nagy világon történik.

A telet rendesen a fővárosban töltötte, ezt is csak leánya kedvéért, és itt is leginkább visszavonultan élt, legfölebb is Jablonkay grófot látogatta meg, azt is csak ritkán; nem egyezett meg vele sok egyben-másban; még ez sem volt neki eléggé szabadelvű.

Ép olyan kevesen látogatták meg öt, és e kevesek is csupa öreg emberek, régi bajtársak voltak, a kik leginkább azért jöttek nála össze, hogy még erősebb összetartásra buzdítsák öreg elkese-redett sziveiket.

Ilyen körülmények között az öreg gróf és leánya között sajátságos viszony fejlődött ki. Ilka természetesen a nemes szív egész határtalan szeretetével csüngött atyján; minél inkább vonult * ez vissza a világtól, annál inkább tartotta kötelességének : derültté varázsolni számára a szűk csar ládi tűzhelyt; minél kevesebb örömmel töltötte meg szivét a külső élet, annál inkább igyekezett megédesíteni neki visszavonultságát. De épen ezáltal nem volt a két ember közti szeretet olyan, mint a minő rendesen lenni szokott atya és gyermek között; inkább a beteg és ápoló közötti viszonynak látszott; az öreg gróf volt a beteg, Ilka az ápoló.

Lassankint egészen magához ragadta a ház kormányát, melyet a gróf annál szívesebben engedett át neki, minthogy úgy sem bizhatta volna azt hivebb és ügyesebb kezekre. Hisz minden kormányzói hivatala csak abból állott, hogy édes atyjának minél nagyobb örömöket szerezzen, minél forróbban tüntesse elő hő, határtalan szeretetét! Az atya természetesen boldog, büszke volt leányának ezen felsőbbsége által; csakhogy ezáltál észrevétlenül Ilka mégis némi önállóságra jutott; a gróf pedig tudván, hogy a mit leánya tesz, úgyis csak jó lehet és boldogságára czélzó, nem igen ügyelt cselekedeteire, és utolsó időben épen csalhatatlannak tartotta őt nagy atyai szeretetében.

Azért nem tűnt fel neki még az sem, hogy Zádor Elek egy idő óta olyan gyakran látogatja az ő házát, és olyan szivesen mulat leányával. Ő vele is szivesen mulatott ugyan, és az öreg gróf is •— bármennyire nem szerette különben az újabb nemzedéket „e csigavér ivadékot/ a mint nevezé — gróf Zádor Elek irányában mégis némi 1 hajlandóságot mutatott; mindez azonban nem tartóztatta az ifjút, hogy inkább Ilka társaságát ke-resse, mint az öreg grófét, a mit egyébiránt nem tartunk szükségesnek még különösen bizonyítgatni.

Ilka ekként napról-napra jobban engedte át magát azon érzésnek , napról-napra mélyebben nyomódott be leikébe az a gondolat, hogy ő ez ifjúval megfogja osztani az életet, és lassankint mindig jobban-jobban szólalt meg boldogságtól áradozó szivében az az édes-fájó óhajtás: bár csak itt volna már az a pillanat, melyben szerelemtelten oda omolhatna a hőn imádott ifjú keblére, és aztán el nem szakadhatna tőle soha.

Nem is igaz szerelem az , melyben aszív az örök időre való egyesülés után nem vágyódik.

És mi nagyszerű, fényes világ nyílt meg lelke előtt e gondolatra! A boldogságtól áradozó fiatal lélek természetesen leginkább csak azt a sok leirhatlan édes örömet látja, melyek a hü nőnek a szerető férj oldalánál teremnek; de Ilka lelke előtt a keserű órák is elvonultak; tudta, hogy az életben nem ingyen adják a boldogsággá ; de épen azért vágyódott az egyesülés után a szeretett ifjúval, hogy az élet keserűségeit is megoszthassa vele; mert hisz nem az a szerelem legnagyobb boldogsága, hogy kedvesünknek örömet szerzünk; sokkal nagyobb boldogság az, hogy a fájdalomban osztozunk vele. Csak ezáltal forr össze igazán, elválaszthatlanul a szerelemben egyesüjt két hü sziv.

Elek csak most érezte, hogy a kapocs, mely öt e leányhoz csatolja, nem olyan, melyet el lehetne szakítani; nem a fiatal évek tünde lángja, a milyen nem egyszer kigyult már szivében, mely fellobban, gyönyörködtet, aztán ismét elfoszlik, az ember azt sem tudja, hová lett; hanem a szív mélyéből fakadó lángfolyam, mely mint az ősforrás, napról-napra erösbbé, hatalmasabbá válik, és feltartózrarharlan erővel fut hegyeken, völgyeken keresztül; vonzatva azon rejtelmes ösztöntől, hogy a tengerrel egyesüljön. Ilyen hatalmas erőaz is, mely őt e' leányhoz vonzza; érezte, hogy egyesülnie kell vele, és először éltében gyönyörrel töltötte meg e gondolat, hogy ő meg fog házasodni.

Eddig mindig irtózattal gondolt e lépésre, mint olyanra, mely szabadságától fosztja meg a férfit, és világot ölelő lelkét a családi tűzhely rideg sziklájához lánczolja; de mi egészen más színben tűnt most elő neki a házasélet! a férfi legnagyobb boldogságának, az örömök kifogyhatlan fo:riráí^áá^áil<! A férfi nem veszti el általa szabadságát, csak a féktelenségről, a nemtelen indulatokról mond le, hogy a nemes érzések annál erősebbekké edződjenek ; elhunyja a salakot, hogy annál fényesebben ragyogjon a gyémánt; fékezi a folyam rakonczátlan futását, hogy zajló áradatában annál kevesebb iszapot sodorjon magával! Épen olyan kevéssé rideg szikla az, a melyhez a lélek kötve van, hanem biztos fészek az élet lombos sudarán, a honnan messze, messze nyílik kilátás, védve vésztől, vihartól. Akármint rengesse is a bősz vihar a családi boldogság fáját, akár-mint tomboljanak is feje fölött a megvadult zivatarok, ő nyugodtan hallgatja csattogásait, az ö fészkéig el nem juthatnak; a kedves nő közelében az élet elveszti kínjait, a csapások nem fájnak.

Ilyennek tűnt fel most Zádor Eleknek a házas élet, és el volt tökélve, legközelebb nőül venni a kedves leányt; és csak most jutott eszébe, hogy még csak szerelmet sem vallott neki, és hangosan elnevette magát. Olyan bohókás furcsának találta, hogy hány nőnek tett ő már térden állva, rikoltó szóvirágokban vallomásokat, a kiket pedig nem szeretett, és Ilkának még nem vallotta meg szerelmét, holott ő nélküle csakugyan nem tudna élni!

Igen is, nem vallott neki szerelmet, minek akkor az ajknak szólni, mikor a két szív olyan bűbájosán, olyan érthetően nyilatkozik ?

De azért ennek is meg kell lenni; ki kell bocsátani e szent érzésta szívből; hangokba kell öltöztetni; a hang az érzés teste, csak igy születik a világra.

Még ma megmondja neki, hogy szereti, nem ma, de mindjárt ; még ma megkéri öt atyjától. És ez eszme egyszer lelkében megszületve, nem hagyott neki nyugtot többé.

XVI.
A vallomás.

Azonnal oda sietett gróf Keme^^s^ékhez ; épen jókor jött; Ilkát otthon találta ; de az öreg gróf távol volt; kivételkóp egyik barátját látógáttá meg; mintha csak érezte volna, hogy Elek ma egyedül akar beszélni leányával.

Midőn Ilka az ifjút megpillantotta, elhalványodott, és egy szót sem birt szólni üdvözletére; alig tudott fejével inteni neki; valami olyan érzés fogta el, mintha meg kellene halnia.

Meg kellene halnia és aztán feltámadnia uj életre, a melynek nincsenek fájdalmai, a melyben a boldogság kétszeres boldogság, és a fájdalom fulánk nélkül.

A mint megpillantotta, szive megsúgta neki, azért jő, hogy kimondja, a mit már régen tudott, hogy valóvá tegye, a mit olyan régen óhajtott. Minden szerető szívnek vannak ilyen sugallatai.

Elek maga is nagyon el volt fogódva. Akárhányszor mondta volt már el a szerelem áradozó vallomásait, és most meg volt zavarodva. A megbántott istennő ilyen módon boszulta meg magát rajta; mikor igazán hozzáfordult a szive, nem jelent meg neki; minek vette annyiszor szent nevét hazugul ajkira?

Aztán más akadálya is volt, hogy igazán szive szerint nem szólhatott : Ilka nem volt magában; társaikodónője volt vele — Ádándyné asszony — egy koros magyar nő, tisztes öreg arczczal, hófehér főkötőben , és hófehér hajzattal.

Elek akár hányszor ott látta volt már e nőt, és nagy tisztelettel is volt iránta; de most, most 8*mégis szive mélyéből óhajtotta, bár csak száz mértfölduyi távolságra volna ide!

Szólni mégts csak kellett valamit; Ilka tehát megkezdte a társalgást; de minő társalgás volt ez! bizonyára maga neveti ki magát, hahogy tudja, mit beszél! Megkérdezte Eleket', hogy mu-latott tegnap, aztán ismét elhallgatott; megkérdezte, hogy tetszett neki a tegnapi előadás a szim házban, aztán ismét tlhallgatott: és ez igy ment jó óranegyedig; olyan zavarodott volt a szegény leány, mintha most szólna először emberree; azt, hogy mit felelt neki Elek, épen nem hallotta; úgy zajlott, úgy dobogott a szive!

Végre az öreg Ádándy nénit mégis megszállta valami szent lélek ; tán érezte, hogy oda kön hasznosabb szolgálatot tehet e két fiatal embernek, mint ide ben ; mert szokása ellenére oda-hagyta a szobát. Ezt látván, Ilka úgy megijedt, és olyan kérő, marasztó tekintettel nézett utána, hogy az öreg Ádándyné jónak látta, azzal nyugtatni meg őt, hogy mindjárt vissza lesz ismét, és Ilka nem bírta neki megmondani, hogy ezen kis idő! alatt, a melyben ő távol lesz, az ő egész élete fordulhat meg.

Azonban Elek is hallotta az öreg asszony biztatását, és azért, alig hogy az ajtó bezáródott, fölkelt, és Ilkához lépvén, megfogta kezét, és azt kérdé tőle, ha szereti-e őt?

Ilka nem felelhetett neki; a mint kezét Elekében érezte, eltűnt előle a világ; egy nagy boldogságtenger borította el a mindenséget: úgy tetszett neki, mintha keze, a mint az ifjúéban nyugszik, egyszerre összenőtt volna az ifjúéval, és maga után húzná egész lelkét.

Nem is tudott tllentállni e bűbájos vonzatásnak, eltikkadtan dőlt Elek kebelére. Ez volt a leány felelete.

És elragadtatása közepette érezte, hogy az ifjú forrón szivéhez szorítja, aztán csókot nyom homlokára; ez volt az ifjú vallomása.

Csak akkor tértek magukhoz, mikor az ajtó nyílását hallották; Ilka hirtelen felkapta fejét az ifjú kebléről; az öreg Ádándyné lépett be; a jó asszony hűségesen beváltotta szaváá; nem maradt ki sokáig; legalább e két embernek úgy tetszett.

Eszrevett-e a jó néni valamit abból, a mi távolléte alatt a szobában történt ? Arcza ugyan semmi olyast nem árult el; most is csak olyan komoly volt az, mint rendesen; jóllehetnem sokat lehet ilyenkor az öreg asszonyok komolyságára építeni. Olyan ártatlanoknak tudják tenni magukat I

De azért a káprázat mégis eltüi^t; Elek forogni érezte maga körül a világot; részeg volt, részeg a szív kéjes lángjaitól, részeg a boldogságtól; az egész világ az övé, örömeivel, kincseivel, csillagos egével, angyali !

Nem is volt itt többé maradása. Hisz itt újra meg újra szivéhez kellene ölelni e gyönyörűséges világot; el sem tudná őt többé bocsátani szivéről, ez pedig nem lehet, nem lehet a jó Ádándyné asszony miatt.

Csak annyit mondott tehát, hogy később újra itt lesz, később, mikor az édes atya is itthon lesz, aztán kirohant. Olyan nyomatékkai mondá ki az utolsó szavakat, és most először hallá a leány, hogy édes atyját ő is atyának nevezi.

A mint távozott, a leányka egy ideig csendesen, maga elé merengve ült;; gondolkozott azon, ha váljon valóság-e, a mi vele történt, vagy csak úgy varázsolta azt eléje a csalfa képzelődés, a mely már annyi szépet varázsolt eléje, a mi később mind nem valósull; aztán fölkelt, oda sietett az öreg Ádándynéhoz, általfonta őt reszkető karjaival, és arczát keblére hajtván, sírva fakadt.

— Grófnő, mi baja ? Az istenért, mi baja, édes grófnő ? — kiáltá az öreg asszony ijedten.

— Semmi! — viszonzá a leány zokogva — csak az, hogy olyan nagyon boldog vagyok !

— Az még nem baj, édes grófnő; azért még nem kell sírni! — mondá reá a jó néni, és öreg szemeiből szintén peregni kezdtek a könyek.

— Ne nevezzen engem grófnőnek, nevezzenengem leányának, édes Róza néni! Hadd gondoljam, anyám kebelén sírhat . >k most, kimondhatatlan nagy boldogságomban! Oh, ha most édes anyám élne! — mondá a leány zokogástól szaggatott hangon.

— Tehát ne sírjon, édes leányom! Őrüljön a boldogságnak, mint a hogy én örülök ! Oh, édes anyja nem örülhetne jobban boldogságának, mint én! — mondá a jó néni^színtén zokogva.

— Nem kell azért sirni, édes grófnő, akarám mondani : édes leányom ! — folytatá aztán szüuet múlva. — Mert hisz ha valaki, kegyed érdemli meg, hogy boldog legyen! Aztán minek ke-seríteni a boldog perczeket, mikor úgy is elég telik a bánatnak!

— Nem, oh nem! nekem soha semmi bánatom nem leszen többé! Szivemhez az többé nem férhet;! Oh, ha tudná, Róza néni, mi nagyon szeretek! — mondá a leány túláradó boldogságban.

— Nem akarom tudni, édes grófnő, édes leányom ; csak azt tudom, hogy nagyon örülök, véghetetlen nagyon örülök, és csak azt kívánom, hogy boldogságának soha se legyen fogyatkozása ! — viszonzá a jó öreg, ájhitátosan égre emelvén könytelt szemeit.'

Ilka elhallgatott; olyan jól esett volna lelkének, kimondani szive nagy boldogságát; de az öreg asszony komoly szavai megfélemlítették némileg. Mintha a verőfényes napot gyönge felhő takarná el, úgy lebegtek Ádándyné néni komoly szavai e boldogságtól ragyogó szív felett.

XVII.
Villámcsapás tiszta égről.

Kiment a szobából; a tél vége felé járt már ; nagy városokban nem igen sokat látni a természet bájaiból; az emberi kéz egymás hegyén-hátán rakja múlandó alkotmányait, tán azért, hogy tekintete a természet nagyságával ne találkozzék, mely előtt az ember legremekebb müve is eltörpül.

A merre a szem fordull, hóval fedett háztetők és komor, rideg falakkal találkozott.

Ilkára nyomasztó hatással voltak a merev hóhalmak. Hogy is lehetnek ezek olyan komorak, olyan borongósak, mikor a föld annyira tele van édes, derült szerelemmel, az ő szive boldogsággal ? Avagy tán ez is mind múlandó volna ? Oh nem! Oh nem! Minden, minden múlandó a világon, csak a szerelem tart örökké, csak ez az egy nem változik a hü szívben.

A mint igy elmerengne, egyik cselédje jő és levelet ad át neki. Épen most hozták, mondá, azon kérelemmel, hogy a grófnő olvassa el azonnal.

Átveszi a levelet; finom, arany szegélyű, illatos borítékba volt takarva; megnézi a czimet; neki szólt; szép, könyed vonásokkal volt a neve írva; minden oda mutatott, hogy e levelet gyöngéd kéz irta.

És mégis úgy remegett a keze, midön fel akarta bontani; annyi aggasztó gondolatot támasztott benne egyszerre e levél. Ki Írhatta? Megnézte a pecsétee; kis finom ostyával volt le-ragasztva, a melyen két galamb csókolódzott, egyéb semmi. És mégis úgy remegett a szive, midön fel akarta bontani.

— Ki hozta e levelet? — kérdé.

— Idegen!

— Küldjék ide! —

Az inas távozott és pár pillanat múlva viszszatért azon hírrel, hogy a ki a levelet hozta, már távozott.

Ez még növelte Ilka aggodalmát. Az egész olyan rejtélyes, olyan félelemkeltő volt előtte. Eszébe jutott, mi sok szerencsétlenséget okoztak már levéld; megmérgezett levelet is küldtek már, a melyből, a ki olvasta, rögtöni halált szívott be. Ha ő neki is mérget rejtene e levél, és meg kellene halnia, most, mikor olyan fényes olyan boldog életnek néz eléje!

Egyszerre elnevette magát. Milyen gyanakodóvá teszi őt a boldogság, milyen félénkké aszerelem ! Mint a gazdag fukar, úgy ő is, minden emberben tolvajt lát;!

Kinek volna érdekében őt megmérgezní, mikor az egész világon egy ellensége sincsen ? Ki akarná őt megszomoritani, a ki a világon senkinek sem vétett ?

Gyorsan, vidám kíváncsisággal törte fel a borítékot; két levél volt benne. Mohó vágygyal bontotta fel az egyiket és elkezdte olvasni. És a mint egy-két pillanatig olvasna, arcza mindig jobban-jobban elhalaványodott, keze reszketett, a mint a levelet maga elé tartá; de még jobban reszketett a szive kebelében.

Végig olvasta az egyiket, aztán a másikat.

Az egyik levélben az volt Írva :

„Grófnő!

Egy Kegyed előtt félig ismeretlen nő, de a ki mélyen érdekelve van sorsa iránt, kötelességének tartja, az ide mellékelt sorokat minél előbb kezéhez juttatni. E levelet legközelebb Zádor Elek irta oly nőnek, a kiről azt hitte, hogy még nem ismeri jellemét. Tudom, hogy fájdalmat okozok Kegyednek, midőn e levelet elküldöm; de midőn tisztalelkü nő életboldogsága forog kérdésben, a roszul alkalmazott kímélet a gyilkossággal rokon vétek volna; fájdalmát pedig enyhíteni fogja a megvetés, és azon tudat, hogy szivét még elég jókor mentette meg olyan férfitól, a ki csak ámitani tud és pusztítani, de érezni, szeretni nem. Szívességem jutalmául csak azt kérem : födözze föl gróf Zádor előtt, hogy én voltam, a ki Kegyedet jelleméről fölvilágosította.

Igardy Malvin grófnő.*

A másik levélben pedig ez állt : „Grófnő!

Ha az eltikkadt vándor enyhítő italért emelte fel esedező, megtört tekintetét, és Kegyed az enyhítő italt nyújthatja neki, fog-e még azon tanakodni , ha vétkezett-e ellene? Ez bátorít engem is arra, hogy bocsánatot esdjek nemes szivétől, és tudom, Kegyed azt nem fogja tőlem megtagadnia mondom : egyedül szivem lángoló érzelmei ragadtak oly dőreségre, hogy a mindent éltető naptól el-, a sötét hold felé fordultam! Mit nem tesz az ember kétségbeesésében! De ha vétkeztem, bűnhődtem is érte! Jelen helyzetem kínosabb a halálnál, és csak egy mód van, hogy ismét őrüljek az életnek : ha holnap kiengedi olvasnom bűbájos szemeiből, hogy nem tagadja meg tőlem a reményt, bebizonyitní, hogy éltem üdve, boldogsága Kegyed szép kezébe van letéve.

Gróf Zádor Elek.*

Ilka elolvasta a két levelet, azután karjai lankadtan ereszkedtek alá, a papír kihullott kezéből, igy állt mozdulatlanul, merően tekintve a komor, rideg téli világba.

Majd magához tért; szivéből mély, kínos fohász szakadt ki; fejéhez kapott, végig simította homlokát, aztán révedező tekintettel jártatta körül szemeit; megpillantotta a leveleket lábainál; felkapta és futásnak eredt, mintha az alvilág rémei üldöznék.

Végig szaladt az előszobában , végig a sok termeken, miglen saját szobájába ért, a hol a jó Ádándyné ült, kötéssel elfoglalva, maga elé merengve, tűnődvén az élet változatos bajain, mint a hogy öreg asszonyok szoktak.

Nagyon megijedt, midőn a leányt olyan hirtelen berohanni látta, de még jobban ijedt meg, midőn a leány egyenesen ő hozzá rohant, és nyakát két kezével általfonva, görcsösen magához szorította.

— Mi lelte, édes grófnő ? Az istenért, mi történt? — rebegé a jó asszony ijedten.

— Nyugodjék meg, Róza néni! — mondá neki szelíden, szintén nyugodtságot színlelve. — Én is nyugodt vagyok! Már elmúlt rólam a nagy fájdalom!

— Elmúlt ? Hála istennek! csakhogy elmúlt !Rég is ijedtem meg annyira, mint most; pedig az egész csak tréfa volt, ugy-e bár ? — mondá a jó asszony, és a milyen hirtelen megijedt az elébb, ép olyan hirtelen vidult fel ismét.

— Igen, tréfa! — viszonzá neki a leány

azon fásult nyugodtsággal, mely alatt olyan gyakran a legnagyobb kétségbeesés lappang.

— Ugy-e bár, mivel az elébb olyan komoly voltam,azt hitte,nem örülök boldogságának ? De hát ki mondta, hogy nem örülök ? Csakhogy az öreg asszonynál az öröm nem nyilatkozik olyan elevenen, mint olyan fiatal gyermeknél. De azért én is nagyon örülök! De mi az ? — kérdé egyszerre meglepetten. — Hisz a grófné nem örül ? Arcza olyan halovány ! A grófnénak valami baja történt

— Semmi, édes Róza néni! — viszonzá a leány, olyan mosolylyal, melyet a menyországban a megváltásba számítanak be.

— Oh, minek e tetetés, édes grófné, mikor úgyis tudom, hogy nem csalódom ! Minek e titkolódzás, mikor a bizonytalanság százszorta jobban fáj a keserű valónál! Avagy azt hiszi, hogy ismét olyan nagyon meg fogok ijedni, mint az elébb ? Nem, drága grófné, nem fogok megijedni; fogadom, hogy nyugodt leszek, csak mondja, mi történt ! — esedezett a jó öreg nö.

— Jó, Róza néni! — mondá erre a leány reszketeg hangon. — Látja, hogy nyugodt vagyok ; de ha épen tudni akarja, mi történt, olvassa el e leveleket!

Az öreg no erre mohó vágygyal kapta ki kezéből a két levelet, oda ment az ablakhoz, és elolvasta.

A szobában csend volt, a beálló est halvány árnyékokat kergetett ide s tova; Ilka nem mert az árnyékokra tekinteni; úgy félt, hogy rögeszmékké válnak tikkadt elméjében.

Róza néni elolvasta a leveleket, aztán odament Ilkához, leült melléje , egy ideig csendesen ült, aztán megfogta fejét, lehajtotta keblére, és szemeiből sűrűn kezdtek omllani a nehéz könycseppek.

Erre aztán Ilka sem tudta többé visszatartani nagy hasogató fájdalmát; érezte, hogy igaza van a jó Róza néninek; szivét repeszti mega nagy bubánat, ha könyekben nem enged neki kifolyást.

Némi könnyebbségére szolgált a jó Ádándynénak, hogy a leányt úgy zokogni hallotta. Oh, máskor a szivét égette volna minden könycsepp mely e kedves szép szemekből hullott, és most jó] estek neki azok! Csak hadd sírjon, csak hadd zokogjon, csak hadd olvadjon szét az a fekete felhő a SZÍV körül.

— Oh, sokat fogunk mi e mai napra gondolni ! — kezdé végre, hosszú szünet múlva. — Sokat fogjuk mi e mai napot, siratni! Valahányszor eszébe jut, ugy-e bár, édes grófnő, mindig eljő hozzám, keblemre borul, és aztán majd együtt szomorkodunk!

— így akár soha el nem távozom innen! —viszonzá a leány — mert a mai nap örökké eszemben marad, Róza néni! Halálom /Táján is csak erre fogok gondolni!

— Majd talán elmúlik, édes grófnő! — vigasztalá a jó asszony. — Az isten mindent jóra fordíthat. A ki a sebeket ejti, az ismét be is gyógyítja ! Csak egy kis türelem, és meglássa, édes grófnő, minden jóra változik. Csak egytől tartok, csak attól irtózom : ha az öreg méltóságos ur megtudja!

— Az, az! — kiáltá a leány kétségbeesetten. — Ha jó édes atyám meglátja a szomorúságot rajtam; ha meglátja kora hervadásomat, jó atyám ezt túl nem éli!

— Épen azért, — mondá a jó néni — épen az az, a mitől magam is tartok; azért kell úgy intézni a dolgot, hogy semmit se vegyen ész r e!

— Rajtam ne múljék , édes Róza néni! — viszonzá Ilka, letörölve arczárói a könyeket, a mik azonban újra kiestek a szeméből. — Én mindent el fogok követan, hogy ne lássék meg rajtam, milyen nehéz a szivem; csak erőm legyen hozzá !

— Lesz, édes grófnő! — biztatá őt a jó asszony. — Hisz kegyed olyan angyali jó ! Aztán úgy szereti édes atyját, aztán meg minden jóra fordulhat még; aztán — és itt arcza egyszerre meg lön világítva a szemeiből kiömlő fénytől.

— De hát ha az egész nem is igaz ? — — kérdé, és e gondolat szinte megfiatalította ez asszonyt.

— Mi nem volna igaz ? — kérdé a leány.

— Az, a mi ez átkozott levelekben Írva van! — viszonzá az öreg nő hévvel. — Hát ha az egész csak koholmány ? E levelet tán nem is ö irta !

— De bizony ő irta! — mondá a leány, szomorúan, de határozottan.

— Hogyan lehet azt tudni ? Miért ne volna lehetséges, hogy az egész csak valami gonosz ármány ?

— Azért, édes Róza néni, mert én magam láttam, hogy ö szereti e nőt! — feleié Ilka, és elbeszélte neki azon jelenetet, melynek a gróf Jablonkay által rendezett tánczvigalom alkalmával tanúja volt.

— Akkor ! — mondá erre a jó asszony csüggedten — akkor csakugyan rósz ember, és anynyival inkább megérdemli, hogy egész lelkűnkből megvessük ! És meglássa, édes grófnő, sok vigasztalás, sok édes balzsam van azon tudatban, hogy a rósz ember nem gondolhat reánk pirulás néll^iül!

Ilka nem felell; csak nézett maga elé, szomorúan, bánatosan. A fájdalom nem tombolt többé szivében olyan vad dühöngéssel, a zajló induatok nem csapkodtak többé szerte-szélylyel, biztos medret ástak maguknak a szívben, hol zajtalanul, észrevétlen folytathatják majd a pusztítás szomorú munkáját, miglen a szív közepéig ásnak, és e szép, fiatal életet eloltják.

XVIII.
Szivek szakadása.

Róza néni lámpát hozatott be a szobába, mert már egészen beesteledett volt azalatt, aztán visszaült a leány mellé, és jól esett hűséges lelkének, hogy Ilka arczán nem látta többé azt az irtóztató feldultságot, mint azelőtt.

Épen valami újabb vigasztalásformát készült mondani, midőn a komorna bejött, és gróf Zádor Elek lépett be.

Elek a szoba közepéig lépett, ott megállt, és bámész szemekkel tekintett a leányra.

Ilka mélyen lesütött szemekkel ült; nem bírta azokat felemelni. Nyilván félt, hogy elveszti erejét, ha Elekre tekint.

Annál többet tekintett reá Ádándyné néni; le sem tudta venni róla szemeit; nem is gondolt egyebet, mint azt, hogy valami gonosz szellem áll előtte, emberi alakban.

Csak egyben hasonlított e három ember nagyón, abban, hogy mindnyájan inkább márványalakokhoz hasonlítottak, mint élő emberekhez.

— Nem mondta önnek a komorna ? — kérdé végre Ilka, ki legelőször érzett erőt a beszédre, tán azért, mert neki fájt legkinosabban e találkozás.

— De igen ! — viszonzá Elek. — Nem akart bebocsátani, de én nem hittem neki, azért voltam olyan bátor!

— Ez pedig igen nagy vakmerőség volt ön tői! — vágott szavába Ádándyné asszony, oJyaténképen előre tolván tisztes ősz arczát, mintha e pillanatban készen volna élet - halál harczra kelni ez emberrel.

A „vakmerőségé szóra Elek tetőtől talpig megrázkódott, mintha villanyütés járta volna át; és az első pillanatban neki is valami élet-halál harcz-forma lebbenhetetett végig elméjén, mert vad, haragos tekintetet vetett az öreg asszonyra; a másik pillanatban azonban a haragos kifejezés valami gyönge mosolynak engedett helyet, a mely némi büszkeség, némi szánalom és némi megvetésből volt összeszerkesztve.

— Én a grófnőtől várom a feleletet! — mondá, Ilkára függesztvén szemeit.

— Feleletemet már a komorna által tudattam önnee! — viszonzá ez halkal, de határozottan.

— De Ilka! Mit jelentsen ez? — kérdéElek, ki e pillanatban ismét forogni érzé maga körül a világot, mint két órával ezelőtt, midőn a leánytól kérdé, ha szereti-e őt igazán ? De mi nagy különbség volt mégis e két egyforma érzés között!

— Én ide jövök, hogy örökre biztosítsam boldogságomat, és igy fogadtatom ! — kiáltá magánkívül a csudálkozástól és a rémülettől.

— Csak az az egy feleletem van : a mit a komorna által megizentem! — mondá Ilka, nyugodt méltósággal.

— Tehát visszautasít, Ilka? Jó, távozom! — viszonzá az ifjú, és egy lépést tett az ajtó felé ; de térdei inogtak és erőtlenül egy székbe fogódzott.

Ádándyné néninek nagy kedve lett volna, figyelmeztetni őt, hogy nem ilyen módon szoktak távozni; de attól tartván, hogy haragos indulata ismét tulságra ragadja , mint az előbb, jobbnak látta hallgatni, és csak úgy magában mormogta :

— Oh, az álnok képmutató, hogy tudja!

— Távozom grófnő! — kezdé Elek szünet múlva. — Bocsánatot kérek , hogy eddig is nem tettem eleget kívánságának; de a fájdalom, a váratlanul jött irtóztató fájdalom elkábitott, levert; most azonban már erősebb vagyok ; távozom tehát ; csak azt az egyet kérem, mondja meg, miért bánik velem olyan iszonyúan kegyetlenül?

9*

Annyi megilletődéssel, annyi kétségbeesési bensőséggel voltak e szavak mondva, hogy a leány szive legmélyéig megindult.

És e pillanatban el lön felejtve saját nagy fájdalma, a keserű bántalom, melyet ez ifjú által szenvedett; csak arra gondolt, hogy Eleknek most szintén véghetetlen sokat kell szenvednie.

— Hogy miért? — kérdé tehát gyönge, reszkető hangon, és odafordult Ádándyné aszszonyhoz, hogy a leveleket elkérje tőle. Meg akarta neki mutatni e leveleket.

— Az istenért, grófnő, csak nem akar nőt compromittálni ? — mondá ez neki elszörnyüködve.

— De nem látja, mennyit szenved ? — kérdé a leány, könyektől fojtott hangon.

— Dehogy szenved ! — tiltakozék a jó néni. — Csupa képmutatás az egész ! Mind ilyenek a rósz férfiak! Higyje nekem, grófnő, csupa merő kiszámítás.

És a leány ismét visszafojtotta a fölébredő szánalmat, és a mennyire lehetett, nyugodt méltósággal mondá :

— Minek annak okát kérdezni, gróf ur ?

— Igaz; elég, ha ön mondja! — viszonozd Elek. — Az ön óhajtása parancsolat; kész is vagyok azt teljesíteni, haladéktalanul. De lássa,grófnő, némi vigasztalás van abban, ha tudjuk, miért vesztettük el boldogságunkat!

— Mert nem voltunk reá érdemesek! — jegyzé meg Ádándyné asszony, önkénytelenül, mig Ilka szótlanul merengett maga elé.

— És még módot sem akar nyújtani, hogy mentegessem magam, a mit pedig a legutolsó gonosztevőtől sem lehet megtagadni ? — kérdé, végső kísérletre összeszedve erejét.

— Kérem, ne kínozzon tovább, gróf ur ! — viszonzá a leány, esdőleg emelvén reá könyázott szemeit.

— Igazsága van, grófnő! — mondá egyszerre Eleik, felugorván ültéből. — Megérdemelném megvetését, ha tovább is itt maradnék ! Kegyed akarja, hogy távozzam, minek is annak okát tudni ? Tehát isten önnel, grófnő ! — és Ihatván magát, kisietett a szobából.

Ilka megráz kodott; tán utána sietett volna, de nem volt annyi ereje; tán visszahívta volna, de nem talált szavakat; mintha megzsibbadt volna teste, mintha kiszáradt volna szive, mintha elszállt volna lelke ! Mereven , mozdulatlanul bámult az ajtóra, a melyen Elek távozott.

Csak mikor úgy tetszett neki, hogy már távozó lépteit sem hallja az ifjúnak, szökött fel ültéből, és dőlt Ádándyné ölébe.

— Most már tudom, hogy nem fogok megőrülni; tudom, hogy nem öl meg a fájdalom ! — moudá, és sokáig visszafojtott könyei ujult erővel fakadtak elő.

— Ne sírjon, édes grófnő! — viszonzá az öreg nő indulatosan. — Higye meg, ez ember egy könyüt sem érdemel!

— Az meglehet édes, Róza néni; tán hiba; de én azért mégis elvesztett boldogságomat siratom ez emberben ! — viszonzá a leány, és szabad folyást engedett könyeinek.

— Nem veszett el örökre, édes grófnő! — vigasztalá őt a jó öreg asszony, mialatt maga is egy pár könyet nyomott szét szemében. Aztán csend lett, csak egy-egy elfojtott zokogás hallat-szott a szobában.

Egyszerre Ilka fölkapja fejét az öreg aszszony kebeléről, letöröli kö^;y^et, félre simítja haját, és ijedten mondja :

— Atyám lépteit hallom! Meglátszik rajtam a szomorúság? — kérdé az öreg asszonytól, vidám tekintettel, mosolygó arczczal.

— Nem, csakhogy kissé halovány!

— Azon könnyű segítem ! — feleié a leány, erősen arczaihoz szorítván kezeit. — így ni! Ugy-e bár, most már jól van ?

Nagyon jó ! — mondá az öreg asszony, és égető könyek gyűltek szemeiben, a mint a leány erőlködését látta, hogy derült, piros arcza legyen,mig ben a szívben halálos harczot vív a nagy fájdalom.

Néhány perez múlva aztán bejött az öreg gróf; ma valamivel nyájasabb volt, mint rendesen ; tudj' isten, minő híreket hallott!

Ilka vidáman szökött eléje, odahajolt hozzá, édes atyja csókot nyomott homlokára, aztán édes örömmel nyugasztá rajta tekintetét.

— Milyen vidám vagy ma, édes leányom ! Minő pirosak orczáid! Ugy-e bár, jól mulattál távollétem alatt ? — kérdé.

— Nagyon jól, édes atyám ! — viszonzá a leány vidám mosolylyal.

— No, annak örülök ! Tán vendégeid voltak ?

— Nem, édes atyám, csak magunkban mulattunk, én, meg Róza néni! — feleié a leány mosolyogva.

— És Zádor sem volt itt ?

— De igen, édes atyám; az itt voU, de már elmenn!

— Olyan korán! Az nem szép tőle! Azt hittem, legalább mig haza jövök, itt marad. Szerettem volna vele találkozni!

— El kellett menme; útra kész ül! — mondá a leányka, ki már fogyni érzé erejét.

— Útra? Csudálatos! nekem semmit sem szólt erről! És nagy utat tesz ?

— Nem tudom ; nem mondta; úgy hiszem,igen! — viszonzá Ilka akadozva; de hirtelen más tárgyról kezdett beszélni; visszanyerte erejét, vidámságát; egész este együtt volt édes atyjával, és ez legtávolabbról sem gyaníthatta, milyen kinos-keserves egy este ez leányának.

Ádándynénak már nem volt annyi ereje; a mint csak szerét tehette, kiszökött a szobából, és ott a jó asszony nagyon sirt magában; a mi nagy fájdalmat Ilka ott ben kiállott, mint átszenvedte és olyan szerencsétlennek érezte magát, mintha ő rajta magán esett volna e nagy szerencsétlenség.

Késő este aztán Ilka is bejött a szobába; a jó néni akkor már ágyban feküdt; Ilka halkal, lábujjhegyen odatipegett ágyához, az öreg néni tette magát, mintha épen most ébredt volna fel álmából, kérdezte Ilkát, hogy van? Jól, feleié ez nyugodtan, és szintén lefeküdt, behnzta a függönyöket és úgy maradt másnap reggelig; csak egy-egy halk fohász szakadt ki néha-néha szivéből; Róza néni azt hitte, nyilván nehéz álmai vannak a szegény leánynak, a min nem is csudálkozott, és később mégis csak elaludt; Ilka pedig, a szegény Ilka egész éjjel egy szemet sem hunyt be; egész éjjel csak azon gondolkodott, mikép intézze el a dolgot, hogy e jó emberek előtt mindvégig elpalástolhassa, hogy ő milyen boldogtalan !

XIX.
Az éj lakói.

Melyik a legnagyobb fájdalom a világon? Az egyik legnagyobbnak mondja a gyermek fájdalmát, a ki egyetlen szüléjét veszté el, és árván maradt a világon; a másik meg a szüle fájdalmát, a ki egyetlen gyermekét, élte örömét, jövője reményét, kora sírba kísérte; a harmadik meg a honfi fájdalmát mondja legkeser'übbnek, a ki sötét börtön mélyében a mindennél drágább haza boldogságát siratja, és igy tovább, a fájdalom hosszú lánczolatán végig, akárhány embert kérdezzünk, mindenki mást-mást fog legnagyobbnak mondani, holott mindenki számára gyógyító írt, enyhitö balzsamot találni, csak egynek nem, és azért az a legnagyobb, a legkeserübb : az a fájdalom, melyet a szív mélyében el kell rejteni, melyet ki nem lehet mondani.

Nézzük csak Zádor Eleket, ez életvidor, derült szivü ifjút, mivé teszi őt az a fájdalom, melyet szive mélyében el kell rejtenie!Otthon találjuk őt lakában; épen most jött haza Ilkától, épen most hallotta a halálnál halálosabb ítéletet, hogy a leányt örökre elvesz tette; csak nem rég járta át szivét az éles, méregbe mártott, gyilkos fegyver; a seb még uj, még nem sajog, még nem éget, csak a teste lankadt, csak a feje kábult, csak azt érzi, hogy a vére fogy, mintha valami lidércz szívná. Nyugtalanul hánykodik a pamlagon; el akarja űzni azt a merev zsibbadtságot a szív körül, szét akarja oszlatni azt a sutét kábultságot a főben; azt hiszi, hogy az sikerül neki, könnyen sikerül neki; nem tudja, hogy a gyilkoló fegyver a szívig fúródott belé, nem tudja, hogy a szerelem válhatlanul egygyé lett életével, és e szerelem van halálosan találva.

Nem sokáig tart nyugtalan hány kodása; a vérző szív hamar elfárad; csendesebb lesz, nyugodtabb lesz; úgy tetszik neki, mintha a merev zsibbadtság engedne, a sötét kábultság oszlanék ; vidám, kedves képek jelennek meg lelkében, boldog órák édes, kedves emlékéé; milyen vidáman telt akkor az idő, mennyire földerítette ekkor az a séta, milyen nagy gyönyörrel hallgatta egykor azt a daljátékot, ismét máskor mennyire mulattatta az a vígjáték, milyen nagy gyönyörrel hallgatta egykor azt a daljátékot, ismét máskor mennyire mulattatta az a vígjáték, milyen jóizüt nevetett rajta, aztán milyen kedves egy délutánja volt nekiekkor meg ekkor, mint tágult a szív, mint telt meg édes, kedves, boldog érzésekkel, és igy tovább, mindig tovább, egyik kép bájosabb a másiknál, egyik mosolygóbb a másiknál; úgy ra-jongják körül, mint a donogó méhek a virágkelyheket, mint a vidáman csiripelő madárkák a lombosodé fát, és mikor egészen átengedi magát e vidám ábránd édes csábulatának, mikor azt hiszi, hogy a lélek végkép kibontakozott a komor jelen fojtó légköréből, mikor felvidámul azon gondolatra, hogy az életnek mennyi öröme van még, és neki mennyi fogékonysága azok élvezetére, akkor látja csak, hogy a min felvidámult, az Ilka képe, a mit a tünde ábránd szépet, édeset, csábulatost eléje varázsolt: szerelme volt, ez égig nyúló lombos fa, világot ölelő ágaival, arany gyümölcseivel: ez termetté meg neki amaz édes örömöket, ama boldog órákat; ez adta meg szivének a fogékonyságot, hogy fel tudott emelkedni a művészet csillagos sphaeráiba, fel tudott emelkedni a költészet sugárszárnyain; ez adta neki a képességet, hogy nevetni tudott, és könyezni, és most a tündérfa meg van döntve, ki van forgatva gyökeréből; világot ölelő lombjai lankadtan csüngnek alá; porba esett koronája, gyümölcse és virága, az arany gyümölcsök és tündér-virágok , azért lebegtek körülötte, mert lehullottak a fáról, meghaltak örökre, és újak nem teremnek többé számára;a gyökeréből kiforgatott szerelem nem hajt többé örömvirágot, nem terem többé boldog reményeket.

A zsibbadtság engedett, a kábulat elfoszlott; csendesebb, nyugodtabb lett, de csak azért, hogy világosan lássa maga előtt a nagy pusztaságot, hogy végig láthassa, milyen irtóztató mélységbe zuhant alá: a csillagos égről a kínok sötét országába !

És erre egyszerre elfoszlanak az édes ábrándok, és jőnek elő helyette mások, nem tünde ábrándok, hanem valóságok , a háborgó lélek csuda fajzati, a szív mélyébe furakodó undok hyenák, tüzes nyelvű, vas körmü, halál szárnyú szörnyeteg keselyük.

De hát miért ? mit vétett, hogy ilyen irtóztató módon számkivettetett a boldogság mennyországából? Mit tudhatott meg róla a leány? Ki mondhatott neki olyast, a miért olyan irtóztató büntetéstől el nem iszonyodott ? És mi lehet az, a mit neki róla mondtak ? Hát van-e az ő életében, de lehet-e általában, lehet-e az emberi életben olyan gonosz tett, a mely ilyen kegyetlen büntetést érdemelne ?

Ezek azon éktelen tépelődések, melyek mint a hyenák a sírokat, a szivet szakgatják fel, és kapargatnak, és vájkálnak benne és pusztítják és széttépik, a mi emberit benne találnak.

Azután következnek a tüznyelvü, érezkörmü, halálszárnyu keselyük: a sejtelmek; ezért történt, azért történt; az egyik elszáll, elvész a sötétségben, a másik alácsap ; sorban előjönnek, a mi hibát vagy gyöngeséget életében elkövetett; ekkor azt tette, akkor ezt mondta, ez boszülta meg magát rajtja; mindenik sejtelem egy-egy emléket szakit ki elméjéből, hogy megrendül belé az agy és a velő, aztán elrepül, elvész a távolban, csak éktelen károgását véli hallani, ez zajlik belé a kinok irtózatos szakgatásába.

— Oh, meg kell őrülnöm! Meg kell őrülnöm ! — szakad ki végre hánykodó kebeléből, és megfordul fekhelyén, és föltépi vadul forgó szemeit, hátha igy hamarabb szabadul kinjaitól.

Oh, ha ezt Ilka tudná! Ha öt most igy látná, azzal a kíndult vonásokkal, azzal az égető fájdalommal ! Hogy leborulna előtte, hogy letörülné a hideg verejtékcseppeket izzó homlokáról, hogy lecsókolná ez őrjítő fájdalmat, még akkor is, ha csakugyan olyan rútul megcsalta volna !

De Ilka ezt nem látja, nem tudja. Ilka most vidáman enyeleg édes atyjával, édesen mosolyog szemébe, vagy csendesen nyugszik ágyában, azon gondolkodva, mikép rejtse el a világtól nagy szomorúságát !

Vagy Igardy Malvin, a kecses grófnő, ha látná, minő iszonyúan jól sikerült boszuterve,mint vonaglik az ifjú az égető sebek kínjaitól, melyeket ő látatlanul szivén ejtett!

Beh kár, hogy nem láthatja; épen neki való látvány volna; bizonyára nagyon gyönyörködnék benne.

— Nem parancsolja a méltóságos ur, hogy vetköztessem ? — kérdé Elek huszárja, hallván ura fájdalmas felkiáltását.

— Vetköztetni ? — kiáltott Elek, meredt szemekkel bámulván a legényre. — Hát te itt vagy, Jancsi ?

— Igen is, itt; már vagy egy órája, hogy bejöttem , de mert a méltóságos ur elaludt volt, hát nem mertem felkölteni! — vi-szonzá a cseléd.

— Elaludtam ? — kérdé a gróf ámulattal. — Igen is, aludtam; nagyon nehéz álmám volt i Ejnye Jancsi, milyen okos ember vagy te! Ha nem mondod, hogy aludtam, én bizony azt hittem volna, ébren álmodtam mindezeket! —

tévé hozzá vidáman. Maga is azt hitte, hogy aludt.

— Megesik ez az emberen, kivált mikor jól mulatott! — jegyzó meg reá a cseléd, kit a régi hűség egy-egy bizalmas megjegyzésre jogosított fel.

De ép e megjegyzés oszlatta szét Elek pillanatnyi csalódását. Nem álom volt az ő szenvedése, hanem keserű valóság.

És újra elmerengett azokon a dolgokon, melyeken ma délután keresztül ment; milyen egy délután volt ez reá nézve! két világrészen hurczoltatott végig lelke azóta: a mennyországon és a poklon!

— Oh igen, nagyon mulatságos volt e mai nap rám nézve! — jegyzé meg végre keserű mosolylyal.

— Talán baja van a méltóságos urnák ? — kérdé Jancsi, ki tulajdonkép csak most vette észre ura feldúlt állapotát.

— Bajom ? — kérdé ez, magához térve. — Nincs! — És egyszerre felugorván fektéből, lázas hévvel kiáltá:

— Nem! Nincsen semmi bajom, Jancsi! — és hangosan elnevetvén magát, fel és alájszaladt a szobában.

— Tán mégis roszul érzi magát a méltóságod ur ? Olyan halvány! — jegyzé meg a huszár aggódva. Ilyen feldúlt állapotban még nem látta urát.

— Nincs, ha mondom ! — kiáltá erre Elek indulatosan. — Eredj, távozzál! Mondd a kocsisnak, hogy fogjon!

— Igen is, méltóságos ur, hallottam, megyek ; csak azt akartam mondani, hogy mindjártlü

éjfél lesz ! — feleié a cseléd ámulatos alázatossággal. Azon hiszemben volt, hogy Elek félre beszél.

— Annál jobb! — mondá reá Elek. — Épen alkalmas idő! Csak mondd meg a kocsisnak, hogy siessen! Elcsapom, ha öt perez múlva készen nem lesz.

Erre aztán Jancsi mégis kiment a szobá * ból. Tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor nem tanácsos komázni az ő urával.

Elek aztán folytatta sétáját fel és alá a szobában, folyvást azon gondolkozva, hogy ő azért sem lesz beteg, azért sem lesz szomorú! Még csak az kellene, hogy ő olyan pulya legyen ? Egy kis szerelem a kórágyba döntse, mint valami holdkórost !

Öt perez múlva visszajött a huszár azon jelentéssel, hogy be van fogva.

Elek vette kalapját, be sem várta, mig Jancsi felső öltönyét adja reá, és sietett le a lépcsőkön, a kocsiba.

— Hová hajtson ? — kérdé Jancsi, ki ez egyszer a liberiás inas szerepét vállalta magára. Nem bírta magára hagyni urát ilyen állapotban. A liberiás pedig szívesen engedte át neki hivata-lát ez egyszer; másfél öles cseh legény volt, és nagyon jól esett neki az éjszakai és a — nappali nyugodalom.— Hová? — kérdé viszont Elek, és hirtelen nem tudott felelni. Arra nem is gondolt, hogy ha ki akar hajtatni, menni is kell valahová.

— Akár hová! — mondá végre, becsapva a kocsi ajtaját, Jancsira bizva az ut irányát. Neki úgyis mindegy volt, ő csak menni akart, szabadulni attól a gondolattól, hogy még beteg is ta-lálna lenni.

Jancsi aztán nem gondolhatott ki jobbat, mint azt, hogy a városligetbe hajtasson; ezt tartotta legalkalmasabb helynek egy kis sétakocsizásra — késő éjszakának idején.

A kocsi megindull; nem valami különösen mulatságos volt az utazás; az éj fekete volt, mint a korom, az ég nem is látszott, annál jobban hallatszott a föld lucskos minémüsége; de Eleknek mégis jól esett a mozgás; kinyitotta a kocsi ablakait ; nem látott ugyan többet, mint mikor be voltak téve; a szűk utcza, mely a városligetbe vezet, nappal sem nyújt valami felvidító látványt; de a fris levegő üditőleg hatott reá.

Már csaknem kinn voltak a városligetben, midőn megállítja a kocsit; Jancsi azt hitte, a méltóságos ur elégli már a mulatságot, és vissza akar térni.

— Báró Bogyiszlóyhoz ! — mondá ez most, újabb csudálkozására a hűséges cselédnek.

A kocsi megfordult, és pár perez múlva Elek báró Bogyíszlóy ajtaja előtt állt.

Semmi csudálkozni való nincsen abban, hogy jó ideig kellett várnia, míg beboccáttaték ; éjjeli tizenkét óra nem az az idő, melyben az ember még látogatásokat vár, még olyan gavallér ember sem, mint báró Bogyiszlóy. Szerencsére Elek nem igen érezte a hideget, különben könnyen meg is fázhatott volna; inkább a türelmetlenségtől reszketett egy kicsit, mint a hidegtől.

Végre kinyílt az ajtó, és Elek belépett, vagyis inkább berohant. Bogyiszlóy házi pongyolában ugyan, de tárt karokkal fogadta, tárt karokkal és tátott szájjal.

Mindent inkább elhitt volna, még azt is, hogy igaz becsület létezik a világon, mintsem azt, hogy ez ember őt most meglátogatja.

— ügy-e bár, csudálkozik ? — kérdé Elek, gazdag damaszk pamlagra vetvén magát. (Nem szükség mondanunk, hogy Bogyiszlóy lakása mindazon kényelemmel és elegantiával bírt, a milyet ilyen tökéletes gentlemantói csak várhatni. A nemes báró igen kényes volt az elegantia dolgában !) — ügy-e bár, csudálkozik, hogy itt lát ? Tán bizony már le is akart feküdni ? Nem tesz semmit, édes báró! Áldozzon ez egyszer nekem egv-két órát nyugalmából!

— Oh, kérem ! akár egy egész éjszakaá! —vágott szavába a báró, ki a férfiakkal sem tudott már máskép beszélni, mint a legnagyobb - udvariassággal.

— Annál jobb ! -— viszonzá Elek jókedvűen.

— Annál jobb ! Szavánál fogom önt, édes báró ! Mert én nem tudok ma aludni! Nagyon uuatkoztam otthon, hát azt gondoltam, eljövök önhez, önnel majd csak elmulatok !

— Mindjárt theát rendelek ! — tévé aztán hozzá, felkelvén ültéből.

— Ej mit, theát! — kiáltá Elek, vad kaczagással. — Nem ilyen mulatságot értek én!

— Hát milyet ?

— Olyant, édes báró, a melyen az ember szórakozni, felvidulni tud! Valami érdekfeszitö, izgató mulatságot, a mely az embert magához vonzza, elnyeli, mint az örvény! — feleié Elek vadon jókedvvel.

— A mi az izgatást illeti, azt tartom, arra már semmi szükség! — jegyzé meg reá Bogyiszlóy mosolyogva, éles figyelemmel fürkészvén az ifjú hév ült arczát.

— Épen azért! — mondá Elek indulatosan.

— Az egyik izgatottságot a másik által akarom megölni!

— Akkor tudnom kellene elébb, mi izgatta föl a grófot.

— Mi ? — kiáltá Elek szenvedéllyel; dehirtelen magához tért ismét és hidegen folytatá.

— Csekélység, édes báró; olyan dolog, a mi minden nap megtörténik a fiatal emberrel! Szép leányba lettem szerelmes, és az hűtlen lett hozzám ! — és hangosan elnevette magát.

— Ha csak ez, úgy könnyű segíteni! — viszonzá a nemes báró, mig fürkésző szeme mindig feszültebb érdekkel nyugovók vendégén.

— Ilyenkor legjobb , homeopatáid orvosolni a bajj!

E szóra Elek egész testén megrázkodott; arcza, mely az imént elhalványodott volt, lángpirosra gyűlt, kis ideig szótlan állt, maga elé bámulva, mintha valami légi tüneményen csűngene tekintete, aztán a báróhoz fordulva, mondá:

— Tudja, mit szeretnék legjobban ?

— Parancsoljon gróf!

— Inni, édes báró ! Valami erős italt, amely leveri az embert lábáról! Rhumot szeretnék inni! Hozasson csak elő egv palaczkkal ; nem , két palaczkkal, három palaczkkal, a mennyi csak van! Meglássa, mind megiszom ma, és mégsem leszek részeg tőle! — mondá, lázas izgatottsággal.

— Oh dehogy, gróf! Ez nem nekünk való mulatság! — jegyzé meg Bogyiszlóy mosolyogva.

— De tudom már, mi fogja a grófot szórakoztatni!

— tévé hozzá vidáman. — Ez izgatóbb a sylphi-

deknél, kábitóbb a rhumnál, és a mellett egészen gentlemanhez illő !

— És mi volna ez ? — kérdé Elek epedő vágygyal.

— A játék, gróf, a kártya! — feleié a nemes báró, gyöngéd biztatással.

— Igaz! — kiáltá Elek nagy örömmel. — Dicső egy gondolat! A játék, a kártya! Oh, klassicus, nagyszerű gondolat ez öntől! Ezreket, százezreket tenni egy lapra, és aztán elvéteni; duplázni, triplázni a tételt, mindig ugyanazon egy lapra, és mindig elvéteni, egy szemmel vagy kettővel ! — és karon fogva házi gazdáját, sietve hagyták el a lakot.

XX.
Párja vesztett szív.

Malvin tehát elérte czélját, a levél megtette hatását, a két szerető szív elszakadt egymástól. nagy, végtelen nagy tenger választja el őket: a bánat, a keserű csalódás fekete tengere, a melyet még a forró sóhaj sem bir általszárnyalni; fele útjában elfárad, aláhull, a sötét hullámok összecsapnak felette, és ott lelik sírjukat. Csak az emlékezet tarka szivárványa vet olykor-olykor hidat a két beláthatlanul távol part közé, azonjárnak át a könnyű ábrándok; de azok is minő hirt hozhatnak ? Csak arról szólhatnak, a mi volt, a mi elveszett, a mit a bánat tengere maga alá temetett, a boldog múltról, a mely még szomorúbbá teszi a boldogtalan jelent, és még rémitöbbé a re - ménytelen jövőt. Szegény ábrándok, jobb nektek el sem jönnö tök; nem szívesen látott vendég: szomorú hir hozója!

Ilyen élet mellett mi marad a szívnek egyéb hátra, mint elhervadni, vagy fellázadni ? Vágyni fel a menybe, vagy alá a semmiségbe, a szerint, a mint nyugalmat reményi.

Zádor Elek ez utóbbit választja; azt hiszi, igy könnyebben jut ezélhoz; vagyis inkább, semmit sem hisz, semmit sem go^ndH ; esak egy óhajtása van: felejteni! Kész kitépni szívéből mindent, a mi a múltra emlékezteti, és mert a mi nemes, szép és magasztos van szivében, mind esak arra emlékezteti, hát esak ezeket pusztítja, és örömmel látja, mint fogynak ott a legnemesebb érzések napról-napra.

Könnyen is adhat túl rajtuk; van, a ki irto- gatja : Bogyiszlóy. Oh, a nemes bárónak rég nem voltak olyan boldog napjai, mint most! Zádor Elek egészen karjaiba vetette magát, marok számra szórja a pénzt, és a derék férfi hűségesen is sá-fárkodik e kincsekkée; jut is, marad is; úgy hur- ezolja őt mulatságról mulatságra, hogy ZádorElek már önönmagára sem akar gondolni, még azt az érzést is ki akarja tépni szivéből, hogy érzés van az emberben.

Valóban Malvin örülhet; tökéletesen elérte czélját; úgy elszakasztotta a két szivet egymástól, hogy még a gondolat sem köti össze őket. Ilyen ember, a minővé Elek igyekszik válni, még gondolni sem bir olyan leányra, mint a milyen Ilka, annál kevésbbé olyan szerelemre, mint a minőt ilyen leány kelthet.

De még nagyobb öröm is vár Igardy Malvin grófnőre. Mert báró Bogyiszlóy nagy férfiú, a ki ismeri az emberi szív változatlan törvényeit* tudja, hogy Elek csak azért hagyja magát olyan vakon vezetni tőle az aljas élvek mérges fertőjében, mert lelke meg van zsibbadva, mert a szerelem elvesztével szive irányt vesztett; a sajgó seb enyhület után sovárog, és mert a nagy fájdalmat máskép nem véli elviselhetőnek, engedi elkábit- tatni érzékéé!; de a nagy emberismerő egyszersmind azt is tudja, hogy az erős lelkű embereknél az ilyen állapot nem szokott sokáig tartani; az erőslelkü ember a legnagyobb fájdalmat is le tudja küzdeni, vagy meghal bele; az idő behegeszti a sebeket, a szenvedés elveszti égető kínjait, és akkor a megbillent lélek újra mégtalálja természeti nyugpontját; a szívben uj érzelmek fakadoznak, az érzelmekből vágyak, eszmék, cselekedetek

Válságos napok. I. kötet. 2 és elvek fejlődnek; nemes szívben nemes vágyak, nemes cselekedetek és nemes elvek, az pedig annyit tesz, mint megengedni, hogy Zádor Elek széttépje a hálót, mely lelke körül van csavarva, és melynek végét Bogyiszlóy tartja kezében; annyit tesz, mint megengedni, hogy Zádor, a ki most jóltevőjének, barátjának tartja és gyönyörrel hagyja magát lelkileg és anyagilag kipusztitani , utálattal forduljon el tőle, bezárja előle a nagy vagyonnak bőven fizető elprédálását!

Igen természetes, hogy mindazon aggasztó körülmények igen jókor merültek fel a nemes báró éles elméjében, és nem kevésbbé természetes az is, hogy ideje-korán gondoskodott módokról, melyek ama természetes bekövetkezendőségeket le- hetlenné tegyék. Az eszélyes ember nem azért eszélyes, hogy nyugodtan bevárja a dolgok fejleményét, hanem azért, hogy irányt szab nekik, és senki sem fogja tagadni, hogy báró Bogyiszlóy eszélyes ember volt.

És a mód, melyet czéljának elérésére választott, teljesen méltó is volt eszéhez. Épen olyan egyszerű, mint a milyen hathatós; épen olyan elmésen volt kiszámítva, mint a milyen ügyesen kivivé.

Tudta, hogy a mint a fiatal szív visszanyeri öntudatát — ha szabad úgy mondanunk — az első, a mi benne gerjed, vágy rokonérzet után; és ez első ^erjedéstől tügg aztán a szív egész jö-vője ; a nemes vágy nemes, a nemtelen nemtelen irányt követ, a hegedő szív belepi ez alaktalan érzést, mint a megalapuló barázda az alája hintett niagszeniet: meleget, életet ad neki, és virágot, gyümölcsöt kap érte; az alaktalan hajlamból vonzalom, a vonzalomból szerelem fejlődik; nemes szerelem a nemes, aljas érzelem a nemtelen vonzalomból, de szerelem nélkül az ép, fiatal szív nem tud élni, és a szerelem a lélek szárnya, ezen emelkedik fel a mindennapiságból, követve egy belső, ösztönt, melyet nem lehet megmagyarázni, és mely aztán vagy az égbe fel, vagy a kárhozatba alá visz, a szerint, a mint ez ösztönnek jó vagy rósz felé van vonzódása; ez az élet megdönthetien, változhatlan törvénye; azért tartotta a nemes Bogyiszlóy nógató, elhalaszthatlan köte- telességének, uj irányt jelölni ki Elek szivének: épen most van annak ideje; későbben késő volna; a régi nemes, magasztos szerelem hajtana ki újra, azt pedig meg kell gátolni; bele kell hinteni egy másik szerelemnek magvait, arra borul majd a lesüppedö barázda, beteli, életet ad neki, kihajt, kifakad, és aztán ez ember élete az ő kezébe lesz adva; nincs erő, a mely onoan kiszabadítja.

Nemde jeles, csalhatlan egy számítás ?

És— Elek ismét Malvin grófnőhöz közeledett.

XXI.
A kik hiába veszik fel az istenség nevét.

És a kísérlet fényesebb eredményeket hozott, semmint maga is reményiette. A mint Elek Malvinnal összejött, a régi, félbeszakadt érzelem lobbant fel újra szivükben, csakhogy nagyobban, lángolóbban, mint valaha.

Valóban, senki sem csalódik gyakrabban, mint azon lélekbúvár, a ki a szívtől minden körülmények közt következetességet követel. Nagyon szép dolog a logika, de az élet minden lépten- nyomon kineveti az elméletet, és azért senki sem lesz meglepve, ha azt mondjuk, hogy Malvin, a kaczér Malvin, szintén el volt ragadtatva Elektől.

Azért, mert Elek olyan keserűen megbántotta? De hát nem tudja-e eléggé mentegetni, szépitgetni a megbontást ? Nincsen is megvesz- tegethetőbb biró annál az oly fennen magasztalt emberi észnél! Sokkkai gyöngébb, elvtelenebb a szívnél. A szív bevallja gyöngeségét, mig az ész erősnek hireszteli magát, és okokat tud felhozni, hogy Malvin helyesen cselekedett igy, és nem másként.

Még egy hatalmas tényezőről sem szabad megfeledkezni, és ez Fanchon volt, a hűséges társalkodónő. Oh, e nő nagy szerepet játszott ez ügy-

lóén, nagyobbat, mint a minőt Elek körül Bogyiszlóy játszott; és mellőzve azt, hogy Bogyisz- lóytól hébe- korban egy pár arany kával tisztelte- tett meg, sze^Hv^déb^’lyel vitte szerepét; el volt ragadtatva, ha úrnője egy lépéssel közelebb ment azon pont felé, a honnan a nőre nézve nincsen többé visszatérés; és kifogyhatatlan volt a leleményességben, hogy úrnőjét azon pontig jutassa; ö hitette el vele, hogy a mit a gróf iránt érez, magasztos, igaz szerelem; ö oszlatott el minden tétovázást, minden kételyt a gróf szerelme iránt; ő biztatta, nógatta, kinevette félénkségét, előítéletességét, a mint a szív nemesebb sugallatát nevezte.

És valóban nem ő oka, hogy Malvin szive végkép meg nem romlott, hanem más valami, a mi egészen kívül esett az ő számításán; az a körülmény, hogy Malvin, midőn Eleket olyan hév, háborgó szívvel hozzá közeledni tapasztalná, azon gondolatra jutott, hogy ez ifjú őt nőül vegye! Még e tévelygések között hánykodó szív is érezte, hogy csak akkor lehet teljes a boldogság, ha nyilván és örökre magáénak mondhatja azt, a kit szeret ; hogy pedig ezt elérhesse, sok egyeben kívül az is szükséges, hogy mindig tiszta, szent tekintettel emelhesse föl szemét az ifjúra, és e gondolat nagy erővel rnházta őt fel: legelragadottabb perczeiben ez állt előtte, a szenvedély leglángolóbb 22

nyilvánulataiban ez jelölte meg neki a határt, a

meddig Eleknek hatalmat engedjen maga felett.

XXII.
Fanchon nagy eszméje.

Ez a gondolat tehát sok nyugtalanságot okozott most Malvinnak, és a mivel a szív tele van, olyan jól esik az ajknak arról szólni.

És váljon kivel szólna erről,ha nem Fanchon- nal, a liü társalkodónövel ? Hisz ha valaki, úgy az fog majd neki tanácsot adni ez ügyben, az , a ki annyira jártas a franczia irodalomban, a ki a bo- szura nézve is olyan fényes eredményű tanácsot adott neki ? El van tehát határozva, beavatni öt szive titkos óhajtásába!

Egyik este tehát, midőn Zádor eltávozott és Fanchon visszajött úrnője szobájába, Malvint a pamlagon ülve találta, szomorúan, búba merülten, fejét kezébe, kezét meg a pamlag kartámlájára hajtva.

A hűséges Fanchon pár enyelgő czélzattal véli elűzhetni úrnője sötét bánkodását, de csalódik ; Malvin minden enyelgő szóra csak szomorúbbá lesz, mig végre azon keserű panasz fakad ki szivéből :— Mit ér a hő szerelem, ha enyémnek nem mondhatom!

Fanchon erre a nagy enyelgő kedvből a még nagyobb bámulatba esik belé ; tökéletesen megértette úrnője szavait, de azért még sem érti, mit akar ezzel mondani.

Egy kérdés lebeg ajkain, de visszaszorítja szivébe; mégis jobbnak véli, ilyest nem kérdezni*; csak a szemében nem tudja visszatartani a csa- podár tekintetet; azt akarta tudniillik úrnőjétől kérdezni, ha csakugyan olyan nagyon ostobának tartja-e ?

Kis ideig szünet állt be; mindegyik várta, hogy a másik szóljon valamit.

— Oh, csak egyszer ha azt mondhatnám neki : Édes férjem ! — kiáltá fel végre Malvin lángoló tekintettel.

— Hát mondja neki, grófnő! Azt tartom, nem fog megneheztelni ér'tte! — mondja reá a hűséges Fanchon, vidám mosolygással.

De Malvin olyan pillantással felelt neki, a melytől menten elmúlt minden nevetési kedve. Megemlékezett, hogy midőn úrnőjének azt az érdekes franczia regényt beszélte volt el, épen ilyen pillantás előzte meg a szomorú következményeket.

Nagyon hallgatott tehát; félt, nehogy még jobban megharagitsa úrnőjét.

Malvin azonban most nem haragudott meg,de sőt inkább, egész bizalmasan fordult hozzá, és megilletődéssel mondá :

— Te nem érted azt;, édes Fanchon! Nálatok Párisban tán máskép van ez, de mi nem élünk Francziaországban, és azért csak akkor lehetek igazán boldog, ha e férfinak, a kit szeretek, neje leszek!

Fanchon most már tökéletesen értette úrnőjét, és nagyon elszomorodott. Milyen egészen másnak gondolta ő úrnője boldogságát!

— De hát miért nem kéri meg a grófnő kezét ? A rósz ember! — mondá végre Fanchon.

— Ne kárhoztasd őt, Fanchon ! — feddé őt Malvin szomorúan. — Ő bizonyosan csak úgy szeret engem, mint a hogy én őt szeretem ; de a férfiak máskép gondolkodnak, mint mi nőik; maguktól ők soha sem jönnek arra a gondolatra.

Azután megint csend lett, Malvin csakugyan el volt fogódva, Fanchont pedig egy eszme ragadta meg; nagy, gyönyörű eszme; ujdonat uj, eredeti eszme, egészen az ő szüleménye, valóságos franczia találmány!

— Nem tudnál te tanácsolni ez ügyben ? — kérdé végre Malvin, midőn látná, hogy Fanchon nem akar szólni.

— Nem, grófnő ! — viszonzá ez, nagy felindulással. — Most még nem tanácsolhatok semmit; tán holnap, vagy holnapután; nagyon sokat fogokrajta gondolkodni; addig azonban legyen nyugodt, vidám : meglássa, grófnő, teljesülni fog óhajtása !

Hej, pedig dehogy nem tudott volna tanácsolni ! Épen ez volt ez eszme, mikép teljesüljön úrnője óhajjása! De nem mondta neki; nem mondta pedig ismét két okbóO; először mert nagy meglepetést akart szerezni úrnőjének; majd ha kivitte, ha gróf Zádor nőül kérte, megmondja neki, hogy ez az ő eszméje, az ő müve, és már előre örült azon drága ajándéknak, melvlyel meg fog jutalmaztatni; legalább is öt aranynyaa!

Nem sokára tehát eltávozott szobájába azonnal lefeküdt, és egész éjszaka csak azon gondolattal foglalkozott, milyen nagyszerű eszmét tudott ő kigondolm !

Másnap reggel még alig pirkadt a hajnal, mademoiselle Fanchon már fenn volt, különös gonddal felöltözködött, többet két óránál állt a tükör előtt, nagy elegantiába vetette magát, olyan piros rózsák még Scheffer „csendéletté-ben sem pompáznak, mint a milyenek az ő két orczáján ma virítottak; és a rózsákkal tökéletes összhang- zatban volt többi öltözéke.

—* Azután elkérezkedett a grófnőtől; azt mondta, sürgetés dolgai vannak, egyik barátnéja, földije, halálán van, ezt kell tehát meglátogatnia; és be sem várva a feleletet, szaladt ki a szobából, le a lépcsőn, ki az utczára; hátra sem mert nézin ;félt, hogy visszahívják. A kik látták, méltán azt gondolhatták, hogy ugy szökött meg valahonnan, leghamarabb a bolondok házából, holott csak az a nagyszerű franczia eszme nógatta-hajtotta őt annyira.

így rohant végig három utczán, a negyedikben aztán bérkocsiba vetette magát; máskor csak egy fogatút szokott használni magánügyei* de most nem nézte a költséget, csakhogy hamarabb czélhoz jusson; egyébiránt betudta azt is azon összegbe, melyet úrnőjétől minden bizony - nyal kapni fog azért a nagy eszmeért, azért a nagy szolgálatért.

1 Egyenesen gróf Zádor Elek lakába vitette magát, és mindazon által, hogy bérkocsin tette az utat, mégis azt óhajtotta egész utón, vajha szárnyai volnának , vagy ha neki nem, hát leg-alább a lovaknak, hogy még hamarabb odaérne.

Az első, a kivel találkozott, Jancsi volt, a gróf huszárja; épen ruhatisztitással volt elfoglalva, és nagy buzgóságában nem is hallotta, midőn az ajtó kinyílt; csak akkor vette észre az ékes társalkodónőt, midőn már az előszobában volt, de akkor meg annyira belemerült a nézésébe, hogy a száját is nyitva felejtette. Meg nem foghatta, mit keres itt e szépséges alak, ilyen arcz- czal, ilyen öltözetben, ilyc^n időben! Vagy tiz óralehetett akkor reggel. Sajátságos mosoly lebegett tehát a hamis legény hatalmas bajusza körül.

Fanchon azonban figyelembe sem véve sem a hamis mosolyt, sem a termetés legényt, kissé hátra vágta a fejét, fölebb tolta az orrát, alább eresztette a szempilláját, mint a hogy a büszke delnők szokták, mikor tekintélyességet akarnak mutatni, és franczia nyelven a gróf ur után tudakozódott.

Jancsi ugyan egy szót sem értett francziául, természetes eszével azonban mindjárt kitalálta az értelmét, és néma-jelekkel adta értésére, a mit ugyan magyar szöveggel is kisért, hogy t. i. a méltóságos ur még alszik, azzal karjára szedve a kezében levő holmit, a mellékszobába távozott, a honnan aztán valami vissza nem fojtható fnevetés- féle hallatszott ki.

Fanchon belátta, hogy várakoznia |kell, és beletalálta magát a kényszerült helyzetbe, a hogy tudott. Nagyon nehezen esett neki; nagyon nyugtalankodott már az a nagy eszme belül.

Szerencséjére a Johanu jött ki, a gróf cseh liberiása; azzal mindjárt jobban boldogulhatott; a Johannroszul tudott francziául,ő meg roszul németül, igy igen jól értették meg egymást, nem is említve azt, hogy különben is bizalmas lábon állt a két ember egymással.

Ennek segélyével aztán rövid várakozásután végre-valahára elérte vágyainak czélját: gróf Zádor elé vezettetett.

Tagadhatatlan, hogy a francziában igen sok diplomaticai ügyesség van; e nemzeti tulajdon természetesen a nőkben is feltalálható, sót a rósz nyelvek azt állítják, még nagyobb mértékben, mint a férfiakban, és a diplomatiának egyik főkel-léke, a mint ezt most már nálunk is tudni vélik : a „politesse.“

Képzelhetni tehát azt a bókot, melyet Fanchon vágott, midőn magát Zádor Elekkel szemben látta! A fél szobát töltötte meg ez egyetlen bókkal.

Valóban csak olyan véghetetlenül fásult szivü embertől, mint a milyen Zádor Elek akkor volt, telhetett ki, hogy ilyen nevezetes bók iránt is érzéketlen tudott maradni; félig fölemelkedett ültéből, egyet bicczentett álmatag fejével, ez volt az egész.

Fanchon mélyen megbotránkozott ennyi vad miveletlenség tapasztalatán; | de azért nem jött zavarba; mentegetést talált azon tudatban;, hogy nem minden ember lehet _párísi termés.

Tehát még egy olyan bókot vágott, a mely- lyel még egyszer megtöltötte a szobát, és csak aztán foglalt helyet egy széken, és pedig jó közel a grófhoz. Hogy ezen egész mutatvány alatt édes- deden nevetett, nem szükséges miután ez a tökéletes bók szükségképi járuléka — és csak azután kérdezte a grófot, ha nem jött-e tán alkalmatlan időben ?

A gróf természetesen azt mondta, hogy épen nem jött alkalmatlan időben, csakhogy nagyon hidegen mondta, mintha egészen másra, vagy épen semmire sem gondolna.

Fanchon újra fölvette a megkezdett tárgyat, hogy ő tudja ugyan, miszerint . ez óra nem olyan, a melyben a férfiak látogatásokat, kivált női, és legkivált hajadon női látogatásokat szoktak elfogadni-; de a czél nagysága, és azon körülmény, hogy ő franczia nő, fölmenti őt az általános szabály alól, és ezen egész beszéd alatt olyan édes- deden mosolygott, hogy Elek szerette volna az ablakon kiröpiteni.

Épen kérni akarta, mondaná meg neki azon czél nagyságát, midőn eszébe jutott, hogy hisz ez Malvin társalkodónője! Eddig ném is gondolt arra, annyira szórakozott volt; de tán reá se nézett e nőre.

— Hát mit csinál a grófnő ? — kérdé tehát, egészen fölvidámultan.

Ez a fölvidámulás aztán nagyon tetszett a hűséges Fanchonnak.

— A grófnő ? — mondá tehát diplomaticus vontatással. — Hát biz a nem a legjobban érzi magát! r

— Hogyan ? — kérdé a gróf meglepetve. — Csak nem beteg ?

— A hogy veszszűk! — viszonzá a hűséges társalkodónő, és sokat mondó franczia mosolylyal tévé hozzá :

— A grófnő szerelmes, gróf ur!

Nagyon sokat ígért magának e szótól és e mosolytól.

Mindebből azonban semmi sem történt, hanem a helyett Elek jobban helyezkedett el székén, jobban takaródzott be reggeli felöltönyébe, egy kicsit hallgatott, aztán egész hidegen kérdé :

— És tudja-e a grófnő, hogy a kisasszony ide jött?

— Nem, uram ! — feleié erre a kisasszony, még sokkal komolyabban. — A grófnő semmit sem tud e lépésről; a magam jószántából, forró ragaszkodásomból, föláldozó hűségemből tettem e lépést! — A kisasszonyt egész patheticus hangulatba hozta Elek váratlan elkoinolyodása.

— És mivel lehetek szolgálatára, kisasz- szony ? — kérdé Elek.

— Nekem semmivel, gróf ur ! A mint mondtam, engem csupán forró ragaszkodásom, föláldozó hűségem vezetett ide!

— És mivel lehetek szolgálatára, kisaszszony?— kérdé Elek újra, kit a társalkodónőerős hanghordozása legkevésbbé sem hozott ki hideg nyugalmából.

— A mint mondtam, gróf ur, — monda Fancbon, mindig növekedő declamatióval. — A grófnő szerelmes, a grófnő beteg, és ha ön férfiú, tudni fogja, mit kell tennie!

— Nem volna a kisasszony szives, kissé halkabban beszélni ? — mondá Zádor olyan hidegen, hogy Fanchon csaknem magánkívül lett tőle.

— Igen is, gróf ur, halkabban beszélek ! — viszonzá Fanchon halkabbau, de nagy lihegéssel.

— Hanem elébb nem távozom innen, míg azon ígéretet nem veszem öntől, férfiúi ígéretét, gróf ur ! hogy ön kötelességét teljesitendi úrnőm irányában.

— És miből áll e kötelesség, kisasszony ?

— kérdő Zádor, kit e nő föllépése hova-tovább mulattatni kezdé.

— És ön még kérdi azt, gróf ur ? — viszonzá Fanchon, hol nagyon halkal, hol nagyon kiáltozva, a szerint, a mint a pathetikus hangulat vagy az illedéki érzet jutott eszébe. — Egy nő szerelmes lesz önbe, egy nő epekedik ön után, egy nő beteg lesz ön miatt, tán meg is hal ön által, és ön még kérdi, miből áll kötelessége? Tudja-e, gróf ur, mit tesz ez : egy nő szerelmes önbe, egy nő meghal ön által ?

— Tudom, — mondá Elek nyugodtan, —de hát mégis, nem lenne ön szives, kisasszony, megmondani, miből áll e kötelesség ?

— Pár bleu, uram! (mert a franczia társalkodónők helylyel-közel káromkodni is szoktak) hát mi másból, mint abból, hogy a grófnőt nejévé tegye !

— Halkai! halkal! — vága szavába Zádor, ki ez utolsó szavakra ijedten ugrott föl székéről, és görcsös hévvel ragadta meg a társalkodónő kezét.

Fanchon most elhallgatott; a szerep ki volt játszva, már most pihenhet; hátra van még ugyan a hatás, de azon már nem lehet kétkedni; egy tekintet Zádor arczára meggyőzheti arról, milyen jól játszotta szerepét.

És csakugyan Zádor arczán sajátságos változat ment végbe e néhány rövid perez alatt; csak egyetlen pillanatig tartott rajta az ijedtség, azután valami különös vidámság, valami átszel- lemültség terjengett le rajta, mint a ki hosszas sötétségből egyszerre a szép, verőfényes napvilágra szabadul.

Fanchon nagy gyönyörrel nézte e folyton növekedő derültséget; mit is jelenthetne ez egyebet, mint azt, hogy fenségesen játszott szerepe nagyszerű hatást idézett elő ?

Egyszerre azonban eszébe jutott, hogy tán mégis tulerős színeket használt (nem az arczára,hanem a nyelvével), azért tehát, hogy némileg enyhítse a hatást, közelebb lépett Elekhez, és komoly ünnepélyességgel mondá :

— Bocsánat, gróf ur, ha tán buzgalmam elragadott ; de én franczia nő vagyok, és úrnőm szólott ajkaimmal!

— Tudom ! tudom ! — viszonzá Elek, még mindig azon átszellemült vidámsággal maga elé merengve.

Egys zerre azonban magához tér, egy tekintetet vet az előtte álló nőre, aztán a mellékajtón át k isiét a szobából.

XXIII.
Gyönyörű meglepetés.

Fanchon erre mégis meg volt lepetve. Sok mindenféle gondolat tódult elő élénk elméjében, a miért ez ember olyan sietve a mellékszobába távozott, mig végre azon egynél állapodott meg, hogy az ő tulerős színei, Malvin szenvedését illetőleg, tán mégis nagyon hatályosak voltak, és most e bolond szerelmes ember azért sietett a mellékszobába, hogy ott véget vessen életének. Egészen olyan történetet olvasott nem rég valami franczia regényben. Most mindjárt, ebben apercz- ben, durranást fog hallani a mellékszobából, és

Válságos napok. II. kötet. 3mikor besiet, ott találja majd gróf Zádor Eleket vérében fekve, a kisütött pisztolyt sebzett szivéhez szorítva.

Nagyon megijedt e gondolatra; még a festéken át is meglátszott rajta a nagy ijedtség, és épen a Johannra akart kiáltani, hogy mikor majd kötelessége szerint el kellend ájulnia, hu karok álljanak készen befogadására , midőn az oldalajtó ismét kinyílt, és gróf Zádor Elek visszajött a szobába.

Nem volt meglőve , sőt inkább, nagyon vidámnak látszott. Fauchon nagyot lélegzett; és először életében történt rajta az a csuda, hogy szűknek érezte ruhája derekát.

— Minek távozott, gróf ur ? Már féltem, hogy valami bolondot csinál! — kérdezé is, feleié is nagy zavarában.

— Ne féljen, kisasszony! — viszonzá Elek mosolyogva. — Nem fogok bolondot csinálni! Fogadja köszönetemet közleményéért és vegye e csekélységet szives fáradozásáért — és hosszudad gömbölyű papirtekercset nyújtott át neki.

— Oh, kérem, gróf ur! — rebegé Fanchon, és gépileg nyújtotta ki kezét a csekélység után, gépileg megfogta, és gépileg vetett reá egy tekintetet, és alig bírta kimondani a fenebbi szót. Is-merte már e csekélység ; többszörvolt alkalma ilyent látni úrnőjénél; e csekélység: száz arany volt!

Ilyen fényes elismerése az j érdemeinek mégis több volt, mint a mennyire számított! Nem is tudta tehát, mit csináljon, hová nézzen örömében, _az aranytekeresre-e,’ vagy a grófra !

— Oh tudtam, hogy nem csalódtam önben gróf ur! — mondá végre, és ez egyszer nem pat- hoszszal, hanem olyan ellágyult sentimentalismus- sal, mintha e perczben kész volna czukros vízzé olvadni szét.

— Azt ne mondja, kisasszony! — feleié neki Elek mosolyogva. — Hátha mégis csalódik ?

Erre a kisasszony összefutott ismét. Egy hideg gondolat borzongott végig karcsú termetén.

— Ha ezek nem volnának aranyok, hanem csak amolyan „piczulák,“ a melyekről valami gonosz nyelvű franczia feuilletonista azt állította, hogy ezüst tartalmukat nem is lehet vegytanilag meghatározni!

— De nem! Ez nem lehet! Ön nem lehet olyan kegyetlen! — mondá végre, kezével mérve a tekercset; nem csalódott; ismeri j már ennek súlyát;; ezek aranyok.

— Most tehát megyek, gróf ur! Nyugodt szívvel megyek! mondá tehát, és sietett ki a szobából ; először életében történn, hogy távoztakor, csak keskeny, mindennapi bókot vágott; de most nem ért reá széles bókra.

Az előszobában már a Johann várta.

— Fanchon kisasszony! csak egy szóra! — sugá ez neki; látszott az orrán, hogy valami fontos mondani valója van, és meghajolván álltában, kinyújtotta fél tenyerét és általfogta vele a belerepülő Fanchon karcsú derekát.

De a mint belerepült, azon módon ki is repült ismét, a mire a cseh legény nem is gondoU; a mig pedig másik kezét utána kinyújtotta, már akkor künn volt az előszobából, se látott, se hal-lott, csak szaladt le a lépcsőkön.

Nem is szaladhatott rajtuk végig; a lépcső egyik kanyarulatánál megállt, körmeivel, fogaival szétbontotta a tekercs egyik végét, egy tekintetet vetett beléje, és oh öröm, oh boldogság l valóságos aranyok voltak benne!

XXIV.
Még egy meglepetés.

Visza már bérkocsin tette az utat; a kocsis párszor hátra nézett, és igen furcsákat gondolhatott ; mert a hűséges társaldodónő menet közben meg nem állhatta, hogy több Ízben hangosan fölne kaczagjon, annyira tele volt szive örömmel, boldogsággal!

De hogy is ne! Mit nem vitt ő véghez egy rövid óra alatt!

Mindenek előtt férjet szerzett úrnőének! Mennyire meg lesz ez lepetve, midőn este, vagy tán még délután, gróf Zádor Elek meg fog jelenni nála, fekete frakkban, fehér atlacz nyakkendő-ben. mint a hogy a táeczvigalomba* szokás megjelenni, és térdre ereszkedik előtte, és megesküszik az égre, hogy ö elébb föl nem kel, mig az „igen“ szó el nem lebben imádottja ajkiról, és mint fog aztán az ő úrnője aláhajolni hozzá, és reszkető hévvel kezét nyújtva neki, fölemeli tórdeltéből, és ámuló csudálkozással és el nem titkolható örömmel .kérdi; — „De Elek, hogy tudhatja ön ezt?“

— és midőn ő e kérdést az ajtónál, a hol ez egész ünnepélyes jelenetnek tanúja leend, — mert ezt csak nem tagadhatja meg magától, hogy ez ünnepélyes jelenetnek legalább az ajtón át tanúja ne legyen ! — tehát midőn ő e kérdést az ajtón át meghallja, akkor be fog lépni, lábaihoz veti magát úrnőjének, és egész franczia rajongással mondja :

— „Bocsánat, grófnő, de ez az én mü^^m! Ezt a boldogságot az én franczia szellemem, az én hűségem szerezte ma önnek!“ Képzelhető-e tehát, hogy a grófnő, midőn őt térdeltéböl fölemeli, legalább is szintén száz aranyat ne ajándékozzon neki ?

Ez az egyik.

Aztán meg Zádor Elek bizalma! Egy férj bizalma a no háta mögött, a melyről a franczia regényirodalom egész egy könyvtárt mutathat föl érdekesbnél-érdekesebb történetkék, ármánykák, ámítások és kalandokról, a melyek mind valamely meghitt házbeli egyéniség által szövődnek, és most e meghitt házbeli egyéniség ő lészen, nemcsak Malvin, de egyszersmind Elek részéről! Lehet-e csak képzelni is érdekesebb, fontosabb és egyszersmind jövedelmezőbb állást, mint a minőnek ő néz eléje?

Aztán az a száz arany a zsebében!

Csudálkozhatni-e tehát, hogy annyi nagyszerű eredmény mellett menet közben több ízben hangosan fölkaczagott, hogy észre sem vette a kocsisnak majd csudálkozó, majd pedig neheztelő gyilkos hátrafelé tekintését? Valóban nem, ép olyan kevéssé, mint a hogy azon nem lehet csu- dálkozni, hogy bérkocsi végre már jó darabig megállt volt, és ő még mindig észre nem vette azt.

Még elég jókor érkezett haza, Malvin még nappali öltözékével volt elfoglalva, nem volt tehát reá szüksége, és ilyenkor nem igen szeretett fe- lesges személyeket látni maga körül.

De Fanchon azért csak mégisboment hozzá; hátha egy országot ígérnek neki, tudott volna ő ma távol lenni tőle ?

Malvin rósz kedvű is volt, mint rendesen egy idő óta, és ilyenkor — mint tudjuk — nem igen kíméletesen bánt Fancbonnal; most is úgy tett tehát; majd ezért, majd azért küldte; olyan hidegen bánt vele, mint valami közönséges cseléddel ; oh, de Fanchonnak ma véghetetlen jól esett e hideg, kíméletlen bánásmód! Bár csak még hidegebben, még kíméletlenebből bánnék vele ! Ma érezte először életében, mennyire lélekedző a fel- söbbség érzete! Hisz bár mit csináljon is ma vele úrnője, nem képes őt megbántani, megharagitani; sőt inkább, csak annál vidámabbá , derültebbé lesz !

Ilyen változatos egyformaság közt telt el a nap, és minél közelebb jött az eset, annál nyugtalanabb lett Fanchon, elannyira, hogy magának Malvinnak is föltűnt különös izgatottsága. Ö maga sem tudja, viszonzá neki a társalkodónö, de neki ma olyan különös előérzetei vannak; olyan édes sejtelmei, mintha ma valami nagyon rendkívülinek kellene történni, mintha nagy boldogság várna reá, és mi lehetne ez más, mint hogy az ő úrnőjét valami váratlan, nagy öröm éri!

Malvin nevetett, de azért ő reá is hatással volt Fanchon jó kedve; neki ugyan nem voltak előérzetei , de lassankint mégis fölvidult. Miért ne volna lehetséges, hogy forró vágya mateljesüljön? — Az ember olyan szívesen hiszi azt, a mit óhajt.

Este aztán látogatásokat akart tenni, de Fanchon kérte, ne menjen, maradjon itthon, hátha Zádor Elek el találna jönni!

És Malvin engedett Fanchon figyelmeztetésének, nem ment látogatóba, otthon maradt, és mindig jobban és jobban engedte át magát azon édes reménynek, hogy Elek ma elóbb fog eljönni, mint rendesen, és valami édes, nagy örömmel fogja öt meglepni, tán bizony azzal, a mit olyan szivepedve óhajt.

így telt el az est, és Elek nem jött el.

De a csalódás csak annál inkább izgatja az alap nélküli reménykedést, csak annál inkább szítja a vágyat. A játékos is minél többet csalódik, annál erősebben hiszi, most már nem fog csalódni. így Malvin is, a fájdalmas csalódás után még csak annál makacsabbul ragaszkodott ábrándjaihoz. Ha most nem jött el, majd elfog jönni később ; el kell jönnie, és akkor el fog dőlni sorsa. Ő maga úgy fogja intézni a dolgot, hogy Elek észrevegye forró óhajtását.

Átalöltözködött, Fanchon a legszebb ruhát vétette föl vele; ma szépnek, ellenállhatlannak, szivet, lelket megragadónak kell lennie! Malvin nem kérdezte, miért óhajtja ő ezt épen ma? sem-mit sem szólt;; nyugodtan engedett Fanchon óhajfásának; csak magában csudálkozott, hogy e leány is annyira rokonul érez vele, annyira ki tudja találni szive titkos érzését.

És Malvin csakugyan szép volt ma; a’ fényes, gazdag öltözék is emelte bájait, de még inkább emelte azokat a sok lángoló érzés, melyet erővel igyekezett visszafojtaui, és melyek mégis egész lényén ömlöttek el. Valami olyan igézetes ábrándszerüség derengett arczán, a mit rendesen csak fiatal leányok arczán látni, mikor szeretnek.

Már egészen készen volt az öltözködéssel, és Elek még mindig nem jött el!

Akkor Malvin nagyon nyugtalan lett. Szive akkor érezte először igazán azt a kimondhatlan kint: hátha Zádor nem szereti őt annyira, mint a hogy ő szereti! Egészen nő volt e pillanatban.

— Ha épen ma nem találna eljönni! — mondá végre szive nagy szorongatottságában a mellette ülő Fanchonnak. — Én akkor igen szomorú tudnék lenni!

— Dehogy nem jő! — biztatá ez úrnőjét.

— Fogadjunk grófnő, hogy mielőtt fél óra eltelik, itt lesz !

— És ha eltalálnád veszíteni a fogadást?

— kérdé Malvin, szomorúan mosolyogva.

— Akkor engem a grófnő úgy büntessen, amint jónak látja! — viszonzá Fanchon határozottan. — De hát én meg mit kapok, ha eljön ?

— Mit érek vele, ha el is találna jönni! — jegyzé meg Malvin szomorúan.

— Nem úgy értettem! — mondá Fanchon élénken, — hanem úgy, hogy eljön mint kedves, és eltávozik mint vőlegény ! Nos grófnő , mit kapok én akkor ?

— Akkor ? oh akkor te szabod meg a jutalmat ! — viszonzá Malvin lelkesülten. És a társalkodónő rendületlen biztossága ő neki is eloszlatta kételyeit; egészen fölvidámult; újra odaszaladt a tükörhez, ha rendben van-e minden, és tekintete elragadtatással nyugodott a feléje mosolygó alakon. Ilyen szépnek még nem találta magát soha. Ha Zádor igy fogja őt megpillantani!

— Előérzeted nem csalt! Nagy, nevezetes

dolognak kell ma történni! Érzem, e mai est fordulópontját teszi egész életemnek! — mondá aztán Fanchonnak, komoly, szinte megilletődött hangon.

— Hát ha még ezt is mondom, hogy — kiáltá ez vidáman.

Hirtelen azonban elhallgatott.

— Hallotta a grófnő ? — suttogá aztán, Malvinhoz fordulva. — Kocsi állt meg a ház előtt!

— Hallottam! — viszonzá ez megzavaro- dottan, és visszaült a pamlagra.

Kis ideig mély csend állt be, tikkadt, lélekre nehezkedő csend; Malvin igyekezett nyugodt lenni, de nem bírt; ugv szorongatta öt szive, és még soha sem volt olyan halovány, mint most.

— Hátha nem is ő jő ? — mondá végre, halk, lehelletes hangon.

— Dehogy nem ! — kiáltá Fanchon, és kezébe tapsolt önörmé^^n.— Nem hallja lépteit? Nem hallja, hogy siet ? Ki más sietne olyan nagyon, ha nem ö ? ! Megnyertem a fogadást, grófnő ! — kiáltá, féktelen örömmel nyakába borulva Malvinnak, a ki a válságos pillanatban le tudta küzdeni nagy zavarodottságát, és a tökéletes szépség és felmagasztosult lélek megragadó igézetével ült a pamlagon.

Fanchon pedig rohant ki a szobából, hogy a belépő Elek itt ne lepje, de azért mégis találkozzék vele az ajtóban; hadd emlékezzék meg ő róla, a ki a most következendő boldogságnak mozgató ereje, éltető szelleme volt.

De már nem távozhatott; a mint az ajtót belülről kinyitotta, kívülről valaki benyitotta azt, még pedig oly hévvel, hogyha hirtelen félre nem ugrik, bizonyára fellöketik.

Félre ugrott tehát, úgy, hogy első pillanatra egészen eltűnt az ajtó mögött, a mit természetesen igen sajnált; mert igy sem ö a belépőt, sem a belépő őt nem láthatta. Ez az egyik terve tehát du-gába dőlt; ez boszantotta is öt egy kissé; de még inkább boszantotta az, hogy a belépő az ajtót tárva hagyta; nyilván nagy siettében felejtette el Elek betenni; ő ugyan azonnal megnyomta, és az be is szaladt a helyére, oh, de akkorára már az ifjú a szoba közepén állt, hogy csak hátulról láthatta, ez pedig ismét nem tetszett neki.

Egy kis szünet állt be erre, olyan forma szünet, a melyet rendes lelki hangulatban észre sem szoktak venni; az egész csak néhány szempillantásig, alig egy perczig tartott: de mikor a lélek túlságosan föl van izgatva , egyetlen egy perez alatt több gondolat röpül végig az elmén mint nyugodt lelkiállapotban órák, napok alatt.

És ez igy tartott, mig az alak meg nem szólalt.

De ha ott az ajtó mögött, a hol még mindig állt, a fal ketté válik, és maga-magát pillantja meg onnan kilépni, még pedig szinezetlen, piperéden, reggeli állapotban, ijesztő kisértet alakjá-ban, nem rémült volna meg annyira, mint midőn ez alak hangját hallotta.

Hiszen ez nem is Elek ! Hiszen ez báró Bogyiszlóy ha^n^jjL!

Elörohant az ajtó mögül; két lépéssel ott állt a szoba közepén az alak előtt,egy tekintetet vetett rá, aztán hátratámolygott egy székhez, arra reádőlt és bámult maga elé, és úgy tetszett neki, minthaaz egész szoba tele volna kisebb-nagyobb Bogyisz- lóykkal, és nem bánta volna, ha e pillanatban igazán az ördög viszi el!

ügy van, nem Elek, hanem Bogyiszlóy volt, a ki olyan nagy sietséggel Malvin szobájába rohant.

XXVII.
Csalódások.

Kisértsük-e leírni azt az érzést, mely Malvin grófnő lelkét általzajlotta, midőn így megcsa- latva látta magát a legédesebb várakozásban, mely a nő szivében csak előtámadhat ?

Nyugodtabb volt Fanchonnál; legalább nyu- godtabbnak látszott; csendesen maradt ülve a pamlagon; talán nem is tudott volna fölkelni; csak a nagy halványság mutatta, mennyit szen-vedhet e nő e pillanatban.

És a halványság oly megdöbbentő ellentétben állt diszes, fényes, gazdag öltözetével! Nagyon emlékeztetett azon fényes, diszes öltözékekre, melyeket a nagyúri hölgyekre füzögetnek, midőn a koporsóba fektetik.

De Bogyiszlóy arcza sem mutatott valami nagy nyugodtságot; semmi sem volt látható rajta abból a főúri reátartásból, mely ez arez főjellegét tette; nagyon fel volt indulva, és a felinduláshoz most még a bámulat is járult.

— Tehát méltóságod már tudja ? — kérdé végre, csudálkozó tekintetével Malvinhoz fordulva.

— Mit? — kérdé ez, és a mint ajkait ki- nyitá, hogy e szót kimondja, nem hirta többé bezárni ; bármennyire igyekezett is nyugodtnak látszani külsőleg, fogai vaczogtak, mintha a hideg rázná.

E kérdésre azonban Bogyiszlóy még nagyobb bámulattal tekintett hol Malvinra, hol a társal- kodónöre, a ki még mindig olyan semmivé lételi állapotban ült, hogy szinte szánakozni lehetett volna rajta.

— Ez mégis kegyetlenség a grófnőtől! Még mindig tetézni bennem a keserű érzést! — mondá végre Bogyiszlóy, és ez egyszer épen nem gyön- gédeden vetette magát egy székre, szemben Fan- chonnal, és még kevesebb gyöngédséggel vágta kalapját a szék alá.

E nyilatkozatra Malvin figyelmesebben tekintett a báróra, és csak akkor vette észre a haragos kifejezést rajta. Fanchon pedig most reá sem mert nézni ez emberre.

— És mi által tetéztem keserű érzését ? — kérdé Malvin, némi kíváncsisággal.

— Az által, hogy a grófnő teszi magát?mintha semmit sem tudna a nagy eseményről, holott tán elébb tudta nálamnál! — viszonzá a báró, lehető legroszabb kedvbeo.

— Micsoda nagy esemény ?

— Hát az, hogy a gróf eltűnt! — feleié a báró, kitörő indulatossággal.

E szóra Fanchon, ki az egész idő alatt mozdulatlanul ült helyén, olyan nagyot ugrott fel székéről, hogy egyszerre a báró mellett termett, és olyan erős hangon, a minő csak szájából kifért, kiáltá:

— Micsoda gróf?

— Mit kérdi? mintha nem tudná ! Gróf Zádor Elek! — viszonzá neki a nemes báró, mindig Malvin felé fordulva.

— Báró ur, az nem igaz ! Az lehetetlen ! — feleié Fanchon, és olyan egyenesen állt meg előtte, mint egy viaszgyertya.

A báró erre csak egyetlen egy tekintetet vetett reá, lenéző, megvető tekintetet, aztán elfordult tőle, és hagyta őt ott állani, mintha a világon sem volna; a legkisebb feleletre sem méltatta többé.

— Eltűnt ? — kérdé végre Malvin bámulva.

— Ne higyje, grófnő! — kiáltá Fanchon. — Mondom, lehetetlen! Bizonyosan mondhatom, hogy még tizenegy órakor itt volt!

— De hát szóljon, báró ur! Avagy azértjött ide, hogy kínozzon I — kiáltá végre Malvin, türelmét vesztvén. -

— Délelőtt fél tizenkét órakor hagyta el a várost! — feleié a báró, ki ezalatt némileg visz- szanyerte nyugodtságát.

— Fél tizenkét órakor ! Elutazott! — da- dogá utána Fanchon, mély sóhajtással, és vissza- tántorgott székére. Egyszerre világos lett előtte, hogy a mit ő lehetetlennek tartott, az mégis meg-, történhetett.

Malvin, ki az egész idő alatt mintegy megzsibbadva volt a bizonytalanság és kíváncsiságtól, most egyszerre nyugodt lön; arczái visszanyerték rendes színüket, szemeiből büszke tekintet ragyogott, és azon finom, nyájas mosolylyal, melylyel annyi győzelmet, annyi diadalt kivívott volt, mondá:

— Nos tehát, mi van abban, hogy elutazott? Mintha Budapesten nélküle nem is lehetne mulatni ! — Egyszerre a régi hideg, a régi köny- nyelmü, a régi kaczér Malvin állt előttük.

Fanchon álmélkodó csudálkozással nézett reá. Honnan veszi most e nyugodtságoo !

— Oh, könnyű a grófnőnek ! A grófnő nem veszített benne, csak egy i^í^ázdSt! Mi méltsádnak egy imádó! De én, én ! Oh, ha felgondolom, minő alattomossággal, minő ravasz titokszerüséggel tudta kivinni tervét, magamon kívül vagyok ha-ragomban! — mondá Bogyiszlóy, fogait csikorgatva.

— De hát mondja csak el, édes báró, mikép történt az egész elmenetel? — kérdé Malvin, könnyed nevetéssel. — Hisz az igen érdekes lehet!

— Tudom is én, hogy történt! — feleié a báró haragosan. — Megesz a méreg, ha csak reá gondolok is! Képzelje csak, az egész dologról egy szót sem tudtam, csak mikor már el volt utazva. Pedig csak a múlt éjjel is egész reggelig együtt voltunk, és egy szót sem szólt utazási szándékáról. Abban maradtunk, hogy ma délután együtt mulatunk majd valahol, és mikor délután egy órakor eljövök hozzá, azt hallom, elutazott, félti- zenkét órakor elutazott.

— És nem tudni, mi okból ? — kérdé Malvin nevetve.

— Nem! Az egész, a mit megtudhattam, az volt, hogy tiz és tizenegy óra között egy no volt nála, és mikor az távozott, azonnal be - fogatott és elutazott, senki sem tudja, miért, vagy hová.

— Nyilván valami kaland ! — mondá Malvin, vidáman babrálkodva lorgnettejével.

— Nem hiszem; erről nekem is szólt volna; aztán a kapus azt mondja, hogy az a nő, a melyik Válságos napok. I. kötet. 4délelőtt nála volt, igen rut volt; valami éktelenül sovány, közönséges teremtés.

Oh, mit érzett Fanchon, midőn e leírást hallotta ! Mert hogy ez csak ő reá vonatkozhatik, azon legkisebb kétsége sem volt, valamint arról sem, hogy Zádor Elek az ő látogatása folytán hagyta el a várost. És most minden, de minden oda van, és azon felül még ilyen leírást kell hallania tulajdon magáról! És ezt mind nyugodtan kell tűrnie! Oh, irtóztatók voltak e nő kínjai ez idő alatt!

— Különös, valóban igen különös! — jegyzé meg Malvin nevetve, Bogyiszlóy szavaira. — És minél többet gondolkodom e lépésről, annál jobban győződöm meg arról, hogy ez ember igen közönséges, igen mindennapi jellem!

— Mit mond a grófnő? Közönséges ember, mindennapi jellem? — pattant föl Bogyiszlóy. — Én meg azt mondom a grófnőnek, hogy ez a legravaszabb, legármányosabb ember, a kit valaha láttam ! Mikor még engem is kijátszott!

— De hát miben játszta ki önt? — kérdé Malvin vidáman.

— Nem is tudok róla szólam! — viszonzá a nemes báró, keserű fájdalommal. — Milyen szép terveim voltak! és ezek most mind oda lettek ! Egész jövőmet tette tönkre e semmirekellő! — teve hozzá, csaknem siránkozó hangon.

E nagy felindulást látván, Malvin némileg elfeledkezett saját szivéről. Fanclion pedig, oh Fanchon nem is volt a világon. A ki ott ült a széken, az nem a régi Fanchon többié; csak a ruhája a régi, meg az arcza, meg a mi ezen van, a többi mind oda lett, elfoszlott, semmivé lett, a sok édes kilátással együtt!

— Oh, de megboszulom magam ! Lelkemre fogadom, hogy megboszulom magam ! — kiáltá végre Bogyiszlóy, és undok lelke egész ijesztő meztelenségében fetrengett haragra gyűlt tekintetében.

E szóra: boszu, Malvin arcza szintén el- veszté büszke nyugodtságát. Miként a ketreczbe zárt vad, mikor vért Ízlelt, olyasmit érezhetett most e nő, midőn Bogyiszlóy a boszu szót kimondá. Szemeiben ádáz indulat sötétlett, szemeidéi sűrűén összevonódtak; alig birt nyugodtan maradni a pamlagon.

— Megboszulja magát, de mikép ? — kérdó, és testét a kárvágy kéjes ingere reszkettette végig.

Bogyiszlóy nem felelt semmit, hanem csak folytatta járkálását fel és alá a szobában, sötéten maga elé merengve, mély gondolatokba merülve.

— Megvan ! — kiáltá végre, és arcza egyszerre felvidámult. — Megvan! — monda újra, 4*diadalkodó hangon. — Ne búsuljon, grófnő! Meg- boszuljuk magunkat! Ilyen boszut még nem látott a világ, mint a milyent majd ez emberen állunk!

— Oh, beh jó volna ez, csak azt nem tudom, hogy miként! — kiáltá Fanchon, kiben a boszu emlegetésére szinten megmozdult a régi lélek.

Azonban csak rövid ideig mozogott. Ez önkénytelenül kiejtett néhány szó megannyi szörnyű rémmé vált e nőre nézve, és ettől fogva egy nyugodt pillanata sem volt többé a házban.

— A kisasszony lesz olyan szives, és magunkra hagy. Egy kis beszélni valóm van a grófnővel ! — mondá báró Bogyiszlóy, hideg, megvető udvariassággal, és Fanchon röpült ki a szobából, mintha szél hajtaná; hajtotta azon gondolat, hogy most a gonosz báró fölfedezi Malvinnak, ki volt ma tiz és tizenegy óra közt Zádornál, most teszi őt majd semmivé ez ember! Oh, mint röpült ki az ajtó felé! Annyi ereje sem volt, hogy hátra nézzen ; minek is nézne hátra ? Hogy e gonosz ember még jobban megismerje ?

Alig ért be szobájába, midőn a szobaleány nagy titokszerüséggel egy levelet adott át neki; valami hordár hozta, a ki azt mondta, hogy valami férfi adta át neki, a kit nem akart megnevezni.

Ez a levél kissé felvidította Fanchont. Kiváncsi volt, ki küldhette azt neki. Talán bizony szerelmes levél ! Az bizony meglehet! Nagyon finom papírra volt írva; a czimirat kissé kemény kézre mutatott ugyan, a helyesírás is sok kívánni valót hagyott; „Fanchon66 helyett az volt Írva, hogy „Fantom66, a mi annyit jelent, mint rémalak; de az semmi; isten a szivet nézi, és nem a helyesírást, tartja a franczia közmondás, azért mégis jó szívvel lehet hozzá az az ismeretlen; és bizonyosan kedves hirt tartalmaz; isten küldte neki e leveke, a jóságos isten , hogy a sok keserű csalódás után egy kis édes vigasztalása legyen.

Felbontja tehát a levelet, elkezdi olvasni, de nem igen tud eligazodni rajta; volt ugyan benne egynéhány szó franczia és német, a miket értett, és ezek mind olyan szavak voltak, a melyeket épen nem szoktak szerelmes levelekben használni; egy része azonban egészen ismeretlen nyelven volt írva. Nézi az aláírást, és akkor már minden világossá lesz előtte. A Johann irta e levelet, Zádor liberiás komornyikja, a kivel Fanchon igen bizal-mas lábon állt egy idő óta; o küldte e goromba levelet; megmondta neki, hogy mielőtt elutazik, tudatni akarja vele, mit tart felőle, mióta az uránál volt, és ezt el is mondta, egy kicsit németül, egy kicsit francziául, a többit cseh nyelven, Fan-chon pedig egészen csehül érezte magát tőle. Oh, még csak az volt hátra !

XXVI.
A boszuterv.

Midőn a társalkodónő a szobát elhagyta, Bogyiszlóy széket vett, és egészen közel foglalt helyet Malvin mellett. Arczán semmi nyoma többé a szivében dúló viharnak; ismét olyan nyugodt, olyan rátartósan nyájas, mint rendesen.

— A mint mondám, méltsád! — kezdé, gyöngédeden helyére simítván hajzatát, mely az előbbi indulatos roham alatt kissé szélylyel bom- ladozott, és egy kis kopaszságot sejtetett a koponya felsőbb tájain, — van mód a bősz ura, még pedig olyan boszura, a melyre e vakmerő ifjú emlékezni fog, a mig ól; csak az a kérdés, ha méltóságod is épen úgy vágyódik-e a boszu után, mint én!

— Ha vágyódom-e ? —kiáltá Malvin, kinek e szavakra a sokáig visszafojtott haragos indulat egész vadon erejében tört ki. — Ha vágyódom-e? Hisz ha kezeim közé kaphatnám, izre- darabokra tudnám őt tépni, olyan véghetetlenül gyűlölöm ez embert!

— Akkor nyugodt lehet! — viszonzá Bo-J),

gyiszlóy. — Édesebb gyönyört szerzek ón mélt- sádnak, mintha izre-darabokra tépné; olyan gyönyört, a melyen évekig hütheti boszu vágy át!

— Annál jobb ! Minél tartósabb, annál jobban örülök; csak mondja meg, mikép? — mondá Malvin, lázas hévvel.

— A mód, méltóságos asszony, tökéletesen megfelel a czélnak ! A nagy czél pedig nagy eszközöket igényel! — jegyzé meg Bogyiszlóy nyugodtan.

— Minő eszközöket ? — kérdé Malvin megszeppenve. — Csak nem olyan dolgot, mely rangommal ellenkezik ?

— Oh nem! — nyugtatá őt meg Bogyiszlóy.

— Fölteheti-e rólam grófnő, hogy én ilyen áldozatot elfogadnék ? E tekintetben egészen nyugodt lehet!

— Tehát minő eszköz ? minő mód ? — türel- metlenkedék Malvin.

— A mód, az eszköz: pénz, méltóságos asszony.

— Oh, ha csak az ! — kiáltá Malvin kitörő örömmel. — Azzal szívesen szolgálok!

— De ahoz sok pénz kívántatik ám, grófnő!

— jegyzé meg Bogyiszlóy.

— Csak nem több, mint a mennyivel ren- delkezhetem ? — kérdé amaz, büszke mosolylyal.— Oh nem! sőt biztosíthatom, hogy gazdagon is fog az kamatozni.

— Azt elengedem! — vága szavába Malvin büszkén, sértődten. — Nekem csak a boszu kell; az legyen az én kamatom ! De most mondja, miből áll e boszu ?

Bogyiszlóy erre egészen közel hajolt a nő- hez, és csaknem fülébe súgta neki:

— Abból, grófnő, hogy koldussá teszszük ez embert!

Malvin feszült figyelemmel hallgatta a báró szavait; még akkor sem rándult meg egy izma, midőn ez már elmondta volt undok szándékát. A nagy felindulás és a kíváncsiság mintegy zsib- basztólag nehezültek volt elméjére, hogy első pillanatban nem is tudta belátni, milyen sok van mondva e nehány szóval.

Bogyiszlóy segítségére sietett lankadt képzelő erejének.

— Tudja-e, grófnő, mit tesz ez : koldussá teszszük ez embert ? Százszorta többet tesz az, mintha azt mondanám : megölöm ez embert! Százszorta többet, mintha azt mondanám: izre-dara- bokra tépem őt! Nem öljük meg, és mégis meg van halva! Élnie kell, de oly életet, a melynél a halál jótétemény, áldás, megváltás ! Képzelje csak, grófnő : gróf Zádor Elek, a társas körök dísze, az arszlánok királya, az urhölgyek versenyczélja, aszép, kedves gróf Zádor Elek koldussá lesz téve, általunk koldussá téve ! — mondá, olyan hévvel, olyan lángoló elragadtatással, hogy Malvin visszafojtott lélegzettel hallgatta szavait.

— Igaz ! — mondá ez végre, midőn Bogyisz - lóy elhallgatott. Ez nagy, szörnyű nagy boszu leend! Meg lesz semmisülve ! Nem fogja túlélhetni e szégyent, e megaláztatást! Önön kezével vet majd véget életének! — És a nő arcza ragyogott a kéjtől, midőn feltüzelt képzelődése ez irtóztató lehetőséget maga elé varázsolta.

Ismét nehány percznyi szünet állt be. Malvin a nagy elragadtatástól nem tudott szólni; idő kellett reá, hogy e nagy, szörnyű eszme meghonosodjék lelkében; Bogyiszlói pedig szívesen engedte neki ez időt;; csak hadd honosodjék meg benne , annál mélyebben szivárog majd alá a szívbe. —

— Igen, de hogyan lehetne ezt kivinni ?

— kérdé végre Malvin, midőn némileg megbarátkozott ez eszmével. — Hisz Zádor igen jómódú ?

— Épen ez biztosítja a kivitelt, mert jómódú !

— viszonzá Bogyiszlóy diadalkodva. — Oh grófnő, szép, nagy eszme ez, a milyen nem minden ember agyában teremhet!

— De megérteni csak lehet ? — kérdé Malvin mosolyogva.

— Igyekezni fogok megértetni magamat, ámbár megvallom, hogy e terv olyan alapokon nyugszik, melyekkel a hölgyek nem igen szoktak foglalkozni.

— Kiváncsi vagyok reá!

— A jelen váltóviszonyokat értem ! — mondá Bogyiszlóy vidáman. — Ugy-e bár, méltsád nem szokott azokkal bajlódni ?

— Az igaz ! — feleié Malvin nevetve.

— Pedig ezek jelenleg, és nyilván még nehány nemzedéken át, a sors kerekei! A mint valamely embernek lefelé kezdenek szaladni e kerekek, azon módon elveszti a földet lábai alul.

— És Zádornak adósságai vannak ? — kérdé Malvin élénken. Most már érteni kezdé némileg Bogyiszlóy tervét.

— Vannak! — feleié ez örömmel. — Ilyen életmód mellett, mint a melyet e könnyelmű em~ bér az utolsó idóben folytatott, lehetetlen is, hogy adósságai ne legyenek! Csak a kártyán is nehány százezerét veszitett! Váltói most még elszórva forognak, és mert a tőkepénzesek tudják, hogy pénzeik biztosak, csak a kamatokat hajtják be, a tőkéket pedig benhagyják: mihelyt azonban valamelyik hitelező több váltónak rögtöni kifizetését sürgeti, a tökészek megijednek — mert pénzszük világban a tőkepénzesek csak pénzes ládájukban bíznak teljesen — mindegyik bejelenti követeié-sét, a melyeket pedig lehetlen lesz idején kielégíteni, és igy a gazdag főur néhány rongyos százezer forint miatt kénytelen tönkre jutni, és a mi drágalátos Zádor Elekünk okvetlenül koldussá lesz téve. .

— Értem! — mondá Malvin, egész testben reszketve.

— Hogyan ! Méltsád reszket ? Talán bizony szánakozik ez emberen? — kérdé Bogyiszlóy, csu- dálkozva.

— Nem! — viszonzá Malvin elkomolyodva. — Nem szánakozom ez emberen! Ő megérdemli sorsát; hanem borzadok a gondolattól, hogy ilyen módon a legbecsületesebb ember, a legtekintélyesebb családok is rövid idő alatt koldusokká lehetnek !

— Hja, ez igy van! — feleié Bogyiszlóy könnyedén. — Ezt úgy hozza magával a korszellem ! Századunk jelszava : eszély, grófnő ! Hanem igy messze térünk el tárgyunk tói! Tehát érti most, grófnő, tervemet.

— Értem ! — viszonzá Malvin. — Látom, hogy bizonyosan czélhoz vezet, Zádor mulhatlanul tönkre lesz téve.

— És nem örül annak a grófnő ? — kérdé Bogyiszlóy. — Megrontom azon embert, a ki olyan példátlanul botrányosan viselte magát méltóságod irányában.

— Örülök neki! Hogy ne örülnék neki! — viszonzá Malvin elpirulva. — Csak azt ohajtóm, hogy az egész ügyben az én nevem elő ne forduljon!

— Természetes ! — mondá Bogyiszlóy. — Méltsádra semmi szükség. Méltsád csak egy utalványt ad nekem, hogy bankárja, a kinél méltsád pénzbeli tőkéi le vannak téve, nekem kétszázezer forintot adjon, én pedig kötelezvényt adok a gróf-nőnek, hogy ugyanannyi értékig Zádorra szóló váltókat fogok általadni, ez az egész. Méltsád pénze biztos, sőt gazdagul is fog kamatozni: hanem arról méltsád tudni sem akar !

— Nem, azt önnek engedem át! — tiltakozók Malvin határozottan.

— Köszönöm! — viszonzá Bogyiszlóy, nyájasan meghajtván magát, — és mondhatom, méltsád igen gazdagul jutalmazza fáradságomat! Nehány hét múlva, de vegyünk hat hónapot, én visszakérem a váltókat, átadom méltsádnak, vagy ha tetszik, bankárjának a kétszázezer forintot, és az egész ügy be lesz fejezve! Sőt, ha méltóságod az utalványt most mindjárt megírja, az egész ügyről, — mely már természeténél fogva sem tartozik a női társalgás körébe, — szó sem leend többé.

— Ez igen jó lesz ! — mondá Malvin, némileg könnyebbülten, és sietett az íróasztalhoz,megírta az utalványt, és átadta a bárónak, a ki viszont a kötelezvényt irta meg számára.

Az egész ügy hamar be volt fejezve. Bogyiszlóy arcza sugárzott az ör<^i^m^c^l; orra mintha még hosszabbá lett volna e nehány perez alatt, olyan büszke rátartással bigyeszkedett előre.

Csak rövid ideig maradt még Malvinnáá; igyekezett udvariassá, szellemdussá lenni , de Malvin nem igen tudott szert tenni jókedvre; mindig úgy tetszett neki, mintha még egy harmadik is volna jelen, a ki látatlanul hallgatja beszédjét; nagyon örült tehát, midőn Bogyiszlóy, ki nyilván észrevette a nő zavarodottságát, nehány perez múlva távozott.

Már az ajtónál volt, midőn Malvin visszahívta.

— Még egyszer kikötöm, hogy ez ügy kettőnk titka maradjon! — mondá neki, szinte fenyegető kom^olysággal.

— Erről bárói parolám biztosíthatja méltsádat ! — feleié a nemes férfiú, lovagiasan összeütvén bokáit, és újra az ajtó felé sietett.

Malvin nem hivta őt vissza többé; sőt köny- nyebben lélegzett, midőn az ajtó ez ember után bezáródott.

XXVII.

Hajdan és most.

Ha ismerni akarjátok a nemzetek jellemét, menjetek ki falura, a vendégváró udvarházakba, vagy a nádfödelü ; de

ha a nemzetek életét akarjátok megtudni, akkor csak a fővárosokat kell tanulmányoznotok. Minden főváros egy kis világtörténet. Nem is szólok Parisról, melynek harmínczkét külvárosa megannyi nevezetes történeti korszak, küzdelmeivel, csalódásaival, reményeivel; hanem csak édes hazánk szivéről, a mi kedves Budapestünkről szólok. Mit mindent nem beszél el nekünk e testvérváros ! Olyan megható nyelven szólnak e néma kövek, e merev téglaalkotmányok! mintha csak az elmúlt idő mauzóleuma volna. Itt az ősi hitért küzdő nép a keresztyénség egyik hü szolgáját gyilkolta le. Amott meg — túl a városon, ama hosszú róna síkon — a nemzeti meghasonlás gyász képe sötétlik elő a ködös párázatból. Oh vaksággal megvert urak ! köz az ellenség, és ti pártokra szakadtok! De hová ragad a csalfa képzeiel! Hiszen mi nem a multat, hanem a jelent akarjuk leirni!

Más idők, más emberek foglalták el e helyet ; mindenik nyomot, maradandó emléket hagyott maga után, magyarok viszályai, törökök dulásai, le egész napjainkig; napjainknak leghí-vebb képviselője pedig a testvérfőváros területén azok a szép, sorban álló házak, a mik messziről is annyira kiválnak a többi épület közül; mindenik ház magán hordja a század jellegét : több fény, mint méltóság, több számítás, mint művészet, inkább laktanya, mint palota; inkább a jövedelem, mint a kényelem forrása.

E városrész első pillanatra elárulja, hogy itt székel a század uralkodó szelleme, hogy itt vannak a „haute fináncé“ residentiái ; a többi városrészben csak mégis találni imitt-amott egy-egy nagyúri palotát vagy kastélyszerű épűletet; itt nem : egyik olyan, mint a másik ; szép, de köznapi ; magasan hordja fejét, de látszik, hogy büszkesége zabon hízott, dicsősége az árcsarno-kokból veszi eredetét, és olyan egyforma hosszú sorokban nyúlnak végig rajta az ablakok, mintha csak a kétszerkettő szolgált volna nekik alaprajzul.

Ilyen házba kell vezetnem szives olvasómat.

Már homlokzatán magán hordja jellemét; a kapu felett nagy fekete táblán nagy aranyos betűkkel már messziről tündököl elé e név: „Madár Keresztély/4 az az „Christian Vogel nagykereskedő;44 magyarul nem igen szokás az ilyent kiírni e városrészben ; sőt Vogel uram tán meg isharagunnék, ha megtudná, hogy mi magyarosítani merészkedtünk nevét; minek is ? a kik itt laknak, legnagyobb részt úgy jöttek he a hazába, nem azért, hogy „barbar“ nyelvünk elsajátítása által e hon gyermekivé váljanak, hanem csupán csak azért, hogy meggazdagodjanak.

Azonban maradjunk csak a magyar név mellett; most tán még sem tekintik ezt többé olyan nagy véteknek, ha valamely idegen nyelvű szót vagy nevet magyarul mondunk ki: tehát „Madár Keresztély nagykereskedő" áll a táblán, aztán egy sorral alább „első emelet, 1-ső ajtó" egyéb semmi, a mi arra mutat, hogy Madár Keresztély ur nem igen barátja az ősi czimereknek, hogy Madár Keresztély ur cosmopolita, a ki nem ismer más rangfokozatot, mint a melyre a pénz osztályozza az embereket : gazdagokra és szegényekre; vagyis emberekre és szegényekre : mert szerinte csak az az ember, a kinek pénze van, bizonyára azért, mert érzi, tudja, hogy ha neki pénze nem volna, nem érdemelné az : ember nevet. És mi furcsa is van ebben ? Ha egy valaki azt vallotta elvének, hogy az ember csak a bárónál kezdődik, mért ne vallhatná elvének e tőzsér, hogy az ember csak a száz- vagy kétszázezer forintnál kezdődik ?

Tehát első emelet, első ajtó, jobbra; menjünk oda ; képzeljük, milyen lehet azon hajlék, a melyben az érzéketlenség istenének : a pénznek, oltárt emeltek !

De mi az ! fényes márványlépcsők vezetnek a század bálványának ezen templomába 1 A legpompásabb márványyépcsők, gyönyörű mozaikkal kirakva, és betakarva drága remek szőnyegekkel; a falon pedig pompás arabeszkek, festmények ragadják meg a tekintetet !

És ha már a külseje olyan díszes, milyen lehet még a belseje! Milyen vakító fényözön árad majd szemünkbe, a mint ez ajtót kinyitjuk !

De ismét csalódtunk; semmi fényözön nem áradt felénk, a mint az ajtót kinyitottuk; sőt inkább, komor egyszerűség minden felül, szinte olyan egyszerűség, mint valami sírboltban. Az első szobában, a melybe értünk , hosszú, keskeny, feketére festett lóczák nyúlnak el a falak mellett, oldalt nagy szekrény, a falon meg megsárgult, nagy térképek, az ajtó előtt végre nagy csizma-törlő, ebből áll az összes bútorzat; legszebb még benne egy tized mérleg a szögletben.

Ez az előszoba; most jerünk beljebb. Ah, ez már egészen mást mutat! Első pillanatra észrevehető, hogy az üzlet szentélyébe léptünk be, a váltók és értékpapírok borzadalmat gerjesztő csarnokába, a hitel nagyhatalmú birodalmába, a hol a számok legyőzhetlen légiói ezrek, százezrek tán milliók sorsát intézik el, a hol minden pillaVálságos napok. II. kötet. • 5natban biztos tudomás szerezhető az emberiség csökkenő vagy növekedő értékéről, szóval : — az irodába.

Minden tekintetben megragadja az ember figyelmét, de azért épen nem gazdag butorzatu. A középnagyságú terem inkább széles, mint hosszú, és fekete fakorlát által két részére van választva ; a korláton inneni tér mintegy harmadát teszi az egésznek, és az által tűnik ki, hogy semmiféle bútor nincsen benne, még csak pad sem, a melyen az ember leülhetne. Nem is ez e hely rendeltetése, hanem az, hogy a kivel hamar akarnak végezni, azt nem eresztik be a korlát ajtaján, hanem csak úgy azon át intézik el vele a dolgot, aztán tovább mehet.

A korláton túl mindennek előtt keskeny, alig félölnyi szabad térség tűnik szembe, mindkét felől mellékszobákba vezető ajtókkal; a szabad térségen túl pedig padlatig érő fekete oszlop-re- keszték emelkedik, a terem egész szélességében: az oszlopközöket belül sötétzöld, némely helyütt félre vonható tafota függöny tölti be, úgy, hogy tetszés szerint el lehet rejteni a rekesztéken kívüli profanus szem előtt, a mi azon belül történik.

E rekesztéken belül van az igazi iroda; ez az üzlet tulajdonképi sanctuariuma. Közepét nagy, zömök, zöld posztóval bevont íróasztal foglalja el, mindenféle fiókokkal, póczokkal, a melyek televannak rakva iró, számoló, vágó és pecsétlő esz-közökkel ; az oldalokon mélységes gödrök tátongnak ; ezek a ténta- és porzótartók, mig mind a két felül a közepén egy-egy olyan vastag, ivrétü könyv hasal, melyek közül mindegyikben bízvást elférnének valamennyi remekíróink , sőt nem remekíróink müvei, Kazinczy Ferencztöl kezdve Jókaiig, kahogy e könyveknek más, magasabb rendeltetésük nem volna. Az üzletbeli főkönyvek ezek, egyik a „pénztár,“ másik a „napló/ és nem csak valamennyi remekíróink, de sőt nem remekíróink is, a kiknek müvei tudvalevőleg sokkal kapósabbak amazokéinál, sem kaptak annyit összes müveikért, még az adomák és nap-tárak és egyéb ilyen nagy kelendőségnek örvendő mestermüvekért fizetett tiszteletdijakat is ideértve, mint a mennyi pénz e két könyvben „be van vezetve.a

Az iroda többi bútorait teszi : mindenekelőtt egy a falhoz támaszkodó magasdad iróállvány, szintén könyvekkel megrakva ; ez állvány felett nagy térkép, a középfalon meg nagy ingaóra, de a melynek soha sem szabad ütni, hanem csak mutatni az időt, hosszú fekete újakkal, melyek most épen háromnegyedet mutatnak kilenczre. Végre a harmadik fal mellett nagy szekrény áll vascsavarokkal a padlathoz szegezve, szépen kihányva aranyos czirádákkaa, és ellátva olyan zárraa, me- 5*lyet csak a beavatottak tudnak kinyitn; ez a pénztár.

Az íróasztal előtt két felül, szemben egymással, két ember ül, fel-alá csavarható, támla nélküli székeken, mindegyik mélyen elmerülve az előtte nyitva levő könyv tartalmába; az egyik se-rényen ir, mig a másik nagy elmélyedettséggel belebámul a maga könyvébe, és számokat ad ösz- sze, ezerekre, százezerekre menő — holt számokat.

Az egyikkel, azzal, a ki a napló előtt ül, kevés dolgunk lesz, azért csak rövideden megemlítjük, hogy már koros férfi, elől kopasz, hátul deresedő fejjel, simára borotvált állal, és olyan-forma arczczal, a melyen meglátszik, hogy tulajdonosa harmincz év óta nem foglalkozott egyébbel, mint számolatokkaa; értelmes arcz, de száraz, közönséges kifejezéssel.

Annál elevenebb a másik, a ki a „főkönyv“ előtt ül. Egyáltalában nem szép , sőt bízvást rútnak mondható; halovány, elnyúlt arcz, erősen kiszögellő állcsontokkal, aránytalanul hosszú, és felkunkorodó orr, széles, vastag ajkú száj , és koromfekete sűrű, rövid, gyapjas hajzatu fej; leg- fölebb is a homlokot lehetne némileg szépnek mondani — inkább széles, mint magas, és két végén erősen kifelé domborul; — hahogy tele nem volna ránczokkal, a mi sokkal idősebb kifejezéstad neki, mint a minő a szemek élénk tüze és az arcznak rugalmassága után ítélve, voltaképen lehet.

Ez alak kiegészítésére hozzáteszszük még, hogy sűrű, fekete, kissé gubanczos szakáit visel, a mi még sötétebbé és haragosabbá teszi kifejezését; hogy véghetetlen sovány, hosszú nyakú, hosszú lábú, hosszú kezű, és hogy végre Spatz Izsáknak hívják.

XXVIII.
A verszövetseg.

A két egymással szemközt ülő férfiú egészen el van merülve foglalkozásába; már tovább egy óránál ülnek igy egymással szemben, a nélkül, hogy föltekintenének, és alkalmasint még tovább is igy ülnének, bahogy az előszobából éles csen- getyüszó és ajtónyilás nem hallatszanék.

Erre Spatz hirtelen felkapja fejét, a fali órára vet egy tekintetet, aztán kíváncsian fordul az ajtó felé, míg az átellenes egyéniség csak tovább folytatja foglalkozását, mint ha mi sem történt volna.

Sőt még akkor sem hagyja ez magát zavartatni foglalkozásában, midőn az iroda ajtaja nyílikés azon idegen férfi lép be. Ez idegen férfi báró Bogyiszlóy.

Beléptére Spatz fölemelkedik, és a külső korlátig eléje menve, mély, alázatos udvariassággal kérdi, miben lehet szolgálatára ? Csak most, midőn állt, látszott meg, mi nagyra termett ember ez a Spatz; egész egy fejjel volt magasabb báró Bogviszlóynál, a mi még annál visszataszi- tóbbá tette azon erőltetett alázatosságot, mely- lyel a báró előtt állt.

Szinte bántó ellentétben volt e mély alázatossággal a nemes báró büszke rátartóssága, gőgös hányavetisége.

— Madár úrhoz van szerencsém ? — kérdé, lovagostorával csapdosva lábszárait, és szemeit gúnyos mosolylyal czéltalanul jártatva az iroda bútorzatán.

— A főnök ur nincsen honn — viszonzá Spatz, mély alázattal, piczi, fekete, szúrós szemeit figyelemmel nyugtatva a bárón, mintha rejtek-gon- dolatait ki akarná olvasni arczából.

— És mikor jő haza ? — kérdé a báró, a nélkül, hogy egy tekintetre méltatná az előtte álló ifjút.

— Azt nem tudom ; tán egy hónap múlva, tán két hónap múlva — viszonzá Spatz.

— ügy ? — jegyzé meg erre báró Bogyiszlóy hidegen, és távozni akart.

— Azonban, ha házunk méltóságodnak valamiben szolgálatára lehet, tessék velem rendelkezni ! — mondá Spatz, a legalázatosabb nyájassággal.

Báró Bogyiszlóy erre mégis leereszkedett annyira, hogy egy tekintetre méltatta az ifjút;; de e tekintet, úgy látszik, nem igen változtatta meg véleményét felőle.

— Önnel? — kérdé fitymálkodva. — És micsoda ön itt ?

— Én e háznak teljhatalmú képviselője vagyok ; főnököm csak vásár idején jön le Pestre, és távolléte alatt én irok alá nevében — feleié az ifjú, és rut arczán némi büszkeség illant végig.

— És ön pénzbeli ügyeket is intézhet el ? — kérdé a báró, némileg nyájasabban Spatz határozott nyilatkozatára.

— Csak úgy, mint főnököm !

— Még akkor is, ha nagyobb összegek fo - rognak szóban ?

— Akár egy miHióig! — mondá az ifjú határozottan.

— Hol van az ön meghatalmazása ? — kérdé Bogyiszlóy, gyanakodó tekintettel e nagyon is egyszerű külsejű emberre.

Spatz erre egy fiókból iratot vett ki és oda- nyujtotta a bárónak. Formaszerinti fölhatalmazás volt ez a bankárház főnökétől, hogy Spatz korlátlanul intézkedhetik az 6 ügyeiben. Bogyiszlóy semmi kivetni valót nem találhatott benne.

— És most miben lehetek szolgálatára méltóságodnak ? — kérdé aztán a képviselő, a legnagyobb nyugodtsággal.

— Igen fontos tárgyban szeretnék értekezni ! — kezdé végre Bogyiszlóy, most már sokkal bizalmasabb hangon.

A képviseli) erre nem felelt, hanem csak székét húzta valamivel közelebb Bogyiszlóyhoz, beszédjének folytatását várván.

De Bogyiszlóy nem folytatta e tárgyat, hanem a helyett ama másik egyéniségre tekintett, mely ez egész idő alatt egy perezre sem szakította félbe irogatását; föl sem nézett a könyvről, mintha rajta kívül ember sem volna a világon.

— Itt bátran szólhat méltóságod; ez ember ott nagyot hall! — monda Spatz, észrevevén Bogyiszlóy habozásának okát.

— Mégis jobb lesz, négy szem között értekeznünk ! — feleié Bogyiszlóy.

— A mint a méltóságos ur parancsolla! — mondá Spatz, és a jobbra szolgáló ajtót kinyitva, a mellékszobába vezeté vendégét.

E szoba tetemesen különbözött az iro(^É^1^(^l; a milyen nagy volt ebben az egyszerűség, épen annyi fény és Ízléssel volt ez bútorozva; a falak tele remek festményekkel, a szögletek között gyö-nyörü szobrokkal, míg a könyvtárban Európa va-lamennyi remekíróinak müvei álltak, gyönyörű aranykötésben. Csak magyar könyvet nem lehetett találni közöttük.

A könyvtárt látván, Bogyiszlóy nem fojthatott el egy könnyed mosolyt, és a balzacon helyet foglalva, finom sarcasmussal kérdé :

— A fönök könyvtára ez ?

— Nem, hanem az enyém. Fönököm a lak másik osztályát birja, — feleié Spatz némi büszkeséggel, de nyomban reá rendes hideg nyugodtságával folytatá :

— Most egészen magunkban vagyunk, méltóságos ur! — és egy székre ereszkedett Bogyiszlóy mellett.

. — Igen is, most magunkban vagyunk ; tehát térjünk a dologra! — kezdé erre a báró komolyan ; de aztán újra elhallgatott, és csak hosszú szünet után, mely alatt Spatz nem vette le róla alázatos, átható tekintetét, folytatá :

— Az ügy, melyre nézve e házzal szövetkezni akarnék, néhány száz ezer körül forog.

— Annál jobb ! És milyen ügy ez ? Kölcsön, haszonbér vagy vétel ? — feleié Spatz kíváncsian.

— Egyik sem, hanem váltóügy ! — mondá Bogyiszlóy.

— Tehát mégis kölcsön ? — viszonzá Spatz.

— Nem, hanem egyik föurnak künnlevő váltóit kell összevásárolni.

— És aztán ? — kérdé a képviselő érdekelten.

— Aztán pedig fizetést sürgetni! — mondá Bogyiszlóy, pongyolán hátradőlve a pamlagon.

Spatz erre nem felelt semmit, hanem nagy figyelemmel nézett a báróra; és igen sok csudál- kozás és igen sok káröröm tiindöklött kicsi, szúrós fekete szemeiből, a mint igy a báróra tekintett.

— Ilyen módon könnyen tönkre is lehet juttatni ama főurat! —jegyzémeg reá végre nyugodtan.

— Tudom, épen azért! — viszonzá Bogyiszlóy, kit e szúrós tekintet bántani kezdett.

— De ha a dolog kitudatik ? — kérdé újra Spatz.

— Hát aztán ? — feleié reá Bogyiszlóy könnyedén. — Azért szövetkezem önökkel!

— Igaz ! — jegyzé meg reá az ifjú. — Nekünk nem kell azzal törődni, csak hasznot hajtson ! És sokra megy ama főur adóssága ?

— Usque ötszázezer forintra, mig jószágai két milliónál is többet érnek.

— Ez igen szép ! Akkor belevágunk ! Csak az adatok legyenek valók, a min egyébiránt leg- kevésbbé sem kételkedem, és örömest vállalkozunk ! — feleié a képviselő hévvel.

— Az adatok valóságáról ez irományok tanúskodnak — mondá a báró, iratcsomót nyújtva oda az ifjúnak, miket Spatz figyelemmel tekintett át.

— Valók ! — mondá végre, összehajtva az irományokat. — És méltóságod teljesen nyugodt lehet; gróf Zádor Elek rövid idő alatt csőd alá kerül.

— Önök pedig vagy egy milliónak birtokába jutnak ! — viszonzá Bogyiszlóy vidáman.

— Dehogy annyinak ! Sokkal kevesebbnek ! Aztán, ha igy volna is, mégis nagyobb a méltóságos ur nyeresége; mert a kielégített boszut nem lehet pénzzel megfizetni! — feleié Spatz.

— ügy van ! — mondá Bogyiszlóy vidáman. — És hogy annál édesebb legyen e boszu, társul szövetkezem önökkel ez ügyben.

— Minek ez ? — viszonzá Spatz a legnagyobb udvariassággal. — Miáltalengedjük méltóságodnak a boszut, méltóságod pedig nekünk az ügy üzleti oldalát engedi át!

— De én az üzleti oldalban is részt akarok venni! — veté ellen Bogyiszlóy. — Nagyon érdekel engem e tréfa!

— És miképen akarná magát méltóságod abban részeltetni ? — kérdé Spatz komolyan.

— A forgalomban levő váltók összevásárlására egy harmadrész összegig magam is hozzájárulok, és igy a nyereség is harmadrészben engem illet — mondá Bogyiszlóy.

Spatz erre nem felelt semmit, hanem csak ránézett a báróra, szúrós, éles, átható tekintetével, és hosszú sápadt arczán sajátságos kifejezés terült el. Pillanat múlva azonban ismét rendes, komoly nyugodtsága borongott rajta.

Újra elővette az irományokat, átnézte , gondolkodott egy kissé, aztán nyugodtan mondá :

— Jó, elfogadjuk az ajánlatot; méltóságod egy harmadrészig érdekelve lesz.

— Még akkor is elég nagy nyereség néz önökre — jegyzé meg Bogyiszlóy vidáman.

— Az igaz ! — feleié reá Spatz, és újra előtűnt arczán az a keserű, sarcasticus kifejezés. — De minket az nem feszélyez. Minket a világ úgy sem tart egyébnek, mint gaz csalóknak! Nekünk csak is arra kell tekinteni, hogy ügyeink jövedelmezők legyenek.

Báró Bogyiszlóy tökéletesen átértette e szavak jelentőségét; azt akarta e szemtelen ifjú azzal mondani, hogy ki itt a gaz, ki itt a csaló? En-e, a ki eszközül használtatom föl magam az ártatlan ember megrontására, avagy te, a ki kezembe adod az eszközt az ő megrontására ? Nemde te? és mégis azt mondják, én vagyok a gaz, én vagyok a csaló!

De báró Bogyiszlóy nem azért volt büszkeaz ő rendkívüli eszélyességére, hogy ilyen fellengd eszméknek befolyást engedjen cselekedeteire ; tette tehát magát, mintha nem értené az ifjú szavát, nem sejtené gondolataii; de tán csakugyan nem sejtette; ki is tenne föl ilyen gondolkodást a hirhedett uzsorás teljhatalmú ügyvivőjéről, e hideg, komor, alázatos képű emberről?

— Tehát ha úgy tetszik, kössük meg a szerződvényt! — mondá aztán Bogyiszlóy, mire Spatz fölkelt, kiment az irodába, és kis idő múlva, mely alatt Bogyiszlóy vidám izgatottsággal fel és alá járt a szobában, visszatért, a szerződ- vénynyel kezében.

Bogyiszlóy nem talált semmi kifogást, semmi kivetni valót az irományban; aláírta tehát, és távozott. Olyan derült volt az arcza; olyan magasan hordta aristocraticus orrát! Hogy is ne ! mi-kor most már bizonyos volt abban, hogy nagyszerű boszutervét sikeresen ki is fogja vinni; gróf Zádor Elek tönkre fog jutni, és vagyonának egy harmada az ő kezébe kerül!

Alig azonban, hogy az irodát elhagyta, Spatz odasietett az íróasztalhoz, és következő tartalmú levelet irt :

„T. ez. Madár Keresztély urnák

Bécsben.“

„Van szerencsém Önt ezennel tudósítani, hogy e mai nap báró Bogyiszlóy Arthur ő nagyságával a másolatban ide mellékelt szerződvényt kötöttem meg. Reményiem, ez meg fogja nyerni Önnek tetszését. Nem hiszem ugyan, hogy az ügy olyan módon fog kiütni, a mint ezt a báró képzeli ; mert gróf Zádor Elek talál majd rokont, vagy barátot a főúri körökben, a ki nem engedi őt végpusztulásra jutni; de azért kétséget sem szenved, hogy házunk részére szép nyereség van kilátásban. Mindazonáltal igénytelen nézetem szerint sokkal czélszerübb volna, báró Bogyiszlóy háta mögött más fordulatot adni ez ügynek, oly- formán, hogy Zádor Elek engedje át valamelyik jószágát házunknak, forgalomba levő adósságai fejében. Ez esetre teljesedésbe mehetne Önnek rég táplált óhajtása : hogy Magyarországon nagyobb- szerü fekvő birtok tulajdonosává legyen. Azt tartom, gróf Zádor Elek hajlandó lesz ez ajánlatra, hogy nyomasztó hitelezőitől szabaduljon, és akkor házunk csak olyan haszonban részesül, mintha báró Bogyiszlóy terve szerint járnánk el. Ezekkor elesnék ugyan azon nyereségtől, melyre számit, de az nem tesz semmit; pert nem fog ellenünk indítani; nem teheti ki annyira bárói nevét; azonfelül nem is nyerne semmit, mert a szerződvény azon föltételen alapszik, hogy gróf Zádor Elek künlevő váltóit három hó alatt közösen összevásároljuk : hogy ha pedig gróf Zádor Elek maga, vagy a mi egyre megy, mi az ő nevében ezalattbeszedjük a váltókat, a szerzödvény magától elveszti kötelező erejét."

„Azon esetre tehát, hogy Ön tervemet helybenhagyja, h’aladék nélkül összeköttetésbe kellene magunkat tennünk gróf Zádor Elekkel, az egész ügyre nézve pedig sokkal előnyösebb volna, ha Ön személyesen minél elébb Pestre jönne.

Tisztelettel maradván Spatz Izsák."

Báró Bogyiszlóy még tán lakába sem érkezett, midőn e levél már a postára volt téve, hogy lehetőleg hamar rendeltetésének helyére jusson.

XXIX.
A mit a tudomány meg nem fejthet.

Mi az, a mi a madarat messze, tengeren túli vidékekre hajtja, mikor a nap virágtermő sugarai más földrészre esnek ? Mi az, a mi az állatot elhagyatott magányos rejtekbe vonzza, mikor végóráját érzi ? és mi az, a mi a szivet olyan szétszakit- hatlan erővel hozzá köti azon földhez, melyet hazának nevez ? Fejtsétek meg ezt, ti nagyeszű tudósok, a kik mert a természet látható részeit egyenként megnevezni tudjátok, magát a természetet is ismerni vélitek. Hát az a föld túl e kisded folyón, vagy túl e hegylánczolaton, nem ugyanazon részekből van-e alkotva, mint innen rajtuk ? és mégis miért van az, hogy ezt a földet úgy szeretjük, a másikat meg nem ? hogy ezen a földön olyan nyugodtan türünk szegénységet és bánatot? hogy itt büszkék vagyunk a szegénységre és a bánatra, mig amott az öröm és gazdagság mellett olyan szegényeknek érezzük magunkat ? hogy itt olyan nyugodtan hagy a halál gondolata, míg amott az életre is félelemmel, remegéssel gondolunk ? hogy itt a szegénységből is szives örömmel áldozunk, mig amott a bőséget is hiába kínálnák ? Ezt fejtsétek meg nekem ti nagyeszű tudósok , kik előtt a természet nem egyób, mint látható és szétbontható részeknek emberészszel fölfogható vegyüléke, és azt fogom mondani: Nektek van igazatok, és az emberi elme előtt meg kell hajolni mindennek, a mi van, volt és leend, meg kell világosodnia minden homálynak, minden rejtélynek ; de a mig azt nem tudjátok megfejteni, engedjétek meg szivemnek a hitet. Ez ha föl nem világosit is, legalább megnyugtat ; mert nem pusztítja ki belőlem azon édes ábrándot, hogy van valami, a mi tökéletesebb az emberi észnél, és igaz igényt tarthat reá, hogy egész lélekből szeressük. Engedjétek, hogy miként atyáink-anyáink mi bennünk, úgy mi isgyermekeinkben szabadon hagyjuk kifejlődni ezt a megfejthetetlen hő szeretetet az édes haza földe iránt.

Két hónapig volt távol gróf Zádor Elek a hazától, azon erős föltétellel lépte át annak határát, hogy sokáig, nagyon sokáig, tán soha sem fogja ismét általlépni; minek is ? mit is keresne rajta ? nem mindegy-e magyar főurnak, akárhol tölti napjait, életét ? Sőt, ha csak az az ember életczélja, a mit olyan sok bölcs állít, hogy minél többet nevessen, bizony sokkal okosabban cselekszik, ha messze, messze távozik, Párisba, Lon-donba. Bizonyára ott is van fájdalom a világon ; de ez a föld idegen hozzá, és az idegennek még sem esik olyan kínosan szenvedéseit látni, örömökben és élvezetekben pedig összehasonlithatla- nul gazdagabbak ama nagy világvárosok, mint a mi fővárosunk, mind a mellett, hogy két nemzet számára vannak benne színházak, és a nyilvános mulatságokra való falragaszokat szintén kétféle nyelven olvashatni. Minek térne tehát vissza? Tán azért, mert Pestnek olyan szép megyeháza van , vagy mert legszebb utczáját Corsonak hívják ? Biz e szépen hangzó nevekért nem mulat benne az, ki bufelejtő szórakozások, szivbeli megnyugvás után sovárog; Eleknek pedig csak ez volt ohajjása ; örülni, mulatni, szórakozni, hogy elfelejtse az utolsó évek szomorú emlékeit, és erre

kétségkívül legbiztosabb mód, mentül messzebb lenni tőlük.

Tette volt ő ezt már egyszer, néhány évvel ezelőtt, és akkor jót is tett ez neki; beutazta volt fél Európát, és meglehetős ép kedélylyel tért vissza, néhány hóval ezelőtt; tökéletesen meg volt tehát győződve arról, hogy most szintén jót fog neki tenni.

Csak, mert most egy nagy fájdalommal többet vitt magával, azon meggyőződéssel távozott, hogy fél Európa helyett egész Európát kell majd beutaznia, és tán még Ázsiát és Afrikát is hozzá, mig a szive ismét nyugodttá lesz; sőt tán soha sem fog visszatérni, mert a fájdalom most sokkal nagyobb és mélyebb, mint első ízben.

Csak azon egyre nem gondolt, hogy miként a szél a lángot, úgy a szenvedés a szeretetet is elolthatja ugyan, de nagyobb lobbanatra is gerjesztheti, a szerint, a mint a szél vagy a láng, a szeretet vagy a szenvedés erősebb.

így volt ez Ele kkel is. Minél messzibbre távozott a hazától, annál jobban kezdett a szive fájni. És oh, milyen sajátságos egy fájdalom ez [ Ki nem lehet ezt mondani. Mintha finom, vékony szálak ömlenének ki a szívből, megszámlálhatlan sokaságu szálak, olyan finomak, mint a sugarak, és olyan hatalmasak, mint a mágnes, és ezek mind valami titkos vonzódási erőnek látszanak engedni,visszafelé törekve a távoli haza felé, hogy szinte megszakad a szív a nagy vágyó vonzódásban, és önkénytelenül, öntudatlanul akárhányszor köny- nyek csordulnak ki a szemből. Ilyenforma ez a fájdalom; de csak ilyenforma; mert nem lehet ezt leírni, nem lehet ezt összehasonlítani semmiféle fájdalommal sem a világon, leginkább azonban azon sajgáshoz hasonlít, a minőt a hü gyermek érez, mikor elszakad az anyai szívtől, az atyai háztól.

Zádorban most különös erővel jelentkezett ez érzés; sokkal nagyobb erővel, mint rendesen jelentkezni szokott; megragadta őt a legédesebb mulatságok közepette; a legvigabb társaságokban egyszerre csak azon vette észre magát, hogy elkomolyodott, hogy a szive erősen dobog, a vig társaságok meg azt vették észre, hogy gróf Zádor Elek elhalványodott, a szava elállt, és mikor kérdezték tőle, hogy mi baja, tán roszul érzi magát ? Zádor elmosolyodott, azt mondta, semmi baja, nem érzi magát roszul; mert ugyan mikép is mondhatná, hogy őt bizony a honvágy kínozza ? Ki hallotta valaha, hogy magyar mágnást a honvágy kínozzon ? Kinevették volna őt a vig társak ; mert hogy azok mind a magas körökből valók voltak, nem szükség mondanunk, és ezek között ez időtájt csak igen ritkán, szórványosan, fordultak elő az ilyen „kóresetek.“

Eleinte azt hitte Elek, azért sajog úgy a szive, mert odahaza olyan sok lelki megrázkódtatáson ment keresztül; a sok keserű emlék, melyek távoztakor mind újra fölelevenültek lelkében, okozzák neki ezt a nagy, kínos bánkodást; de mihelyt majd ez emlékek elmosódnak, a fájdalom is szűnni fog. De csalódott; az idő elmosta ugyan a keserű emlékeket, de azért a fájdalom nem szűnt meg, sőt inkább, csak annál erősebbé, annál kin- zóbbá lön szivében; nem tudta elűzni, nem birt szabadulni tőle. Voltak olyan pillanatai, melyekben közel volt a kétségbeeséshez.

Talán véget is vet életének ; mert nem ritkák az esetek, hogy a honvágy öngyilkosságra is hajtja az idegen földön szerencsétlen bolyongóO; de Elek mégsem birt nyúlni a reményvesztett léleknek e végső szabadulási eszközéhez. Mikor már annyira erőt vett rajta a fájdalom, hogy elkívánkozott e földről, akkor megjelent képzeletében egy nemtő, a múlt emlékek egyik édes, vonzó képe, a melyik mikor az idő a többi emlékeket mind lemosta volt leikéről, egyedül maradt meg benne : azt az egyet nem bírta onnan kifejteni; és annál tisztább ragyogással tűnt fel, minél tisztább volt most a szív, a honnan a képzelet a lakjait veszi. Ez jelent meg a fájdalomtól leroskadónak, és intette őt hű szerelemre, kitartásra, édes, biztató szavakkal, és hívogatta őt édes, testvéri hivoga-

fással; ez az egy, a melyik leginkább megtöltötte volt szivét keserű csalódással, de a melyikre most a tiszta szív mégsem tud másképen megemlékezni, mint áldással és imádással; és ez az egy : Ilka képe volt.

Nem a remény mosolygó sugárpalástjában, hanem a lemondás sötét gyászmezében jelent meg e leány alakja vágyódó lelkének. Nem is úgy, ínint élő, a ki iránt a szivet földi vágyak vonzzák, hanem mint valami szent, idvezitő lélek, a kit elvesztett, mert nem volt elég tiszta, hogy e boldogságot bírja; hogy elveszítse, ez volt büntetése, és most csak imádattal száll utána a lélek.

Ilyen beteg volt Zador Elek, és e betegséget sem az idő, sem a távolság, sem a mulatságok, sem más egyéb földi orvosság nem tudták meggyógyítani. Minél messzibbre távozott, annál be-tegebbé lett, minél többet mulatott, annál többet szenvedett.

De végre a szenvedésnek is megvan a maga költészete; az embernek szinte jól esik, tudnia, hogy ő neki nagyobb, különb fájdalmat kell kiállnia, mint sok száz meg száz másnak. Hiába, az ember még gyöngeségeiben is szereti fitogtatni erejét. De nem esik ám jól a szenvedést látni, annak, a kit hála és szeretet csatolnak a szenvedőhöz !

Inkább százszor beteg lenni, mint betegen látni azt, kit szeretünk; ezt gondolta Jancsi is, gróf Zádor huszárja, midőn urát napról-napra fogyni, napról-napra halaványodni látná.

Hej! kinos, keserves napok voltak ezek a hűséges cselédre! Valami olyas fájdalmat érzett, mintha ő volna oka ura szenvedésének, mintha tőle kérnék számon ura sorsát! Hej! sok pogány káromkodást nyomott vissza hűséges szivébe, és sok keserű könyeket hullatott ruhatisztitás közben!

De mit használ a káromkodás, mit használ a könyhullatás! Azért ura mégis napról-napra fogy és hervad! Már csak árnyéka most a régi méltóságos urfinak! Még a ruha sem áll rajta úgy , mint hajdanában! Hogy is lehetne tehát a szegény cselédnek kedve ilyenkor ruhatisz- titásra!

Csak azt ha tudná, hogy miért busul olyan nagyon! Mert hogy busul, hogy mindennek az a nagy busulás az oka, az csak világos; azt a vak is meglátja! Igen, de miért ? mi okozhatta neki azt a nagy bubánatot? Ez az, a mi a hűséges Jancsit nem hagyja nyugodni, a mi lelopja az álmot szeméről; ezt ha ő valamikép ki tudnásütni, akkor mindjárt jobbra fordulna a dolgok sora!

Épen ilyen tűnődések között tisztogatta szokás szerint egyik reggel a gróf ruháit; és szegény, olyanokat kefélt azon az atillán, mintha a netán rajta levő pelyhekkel együtt a sujtást is le akarná szedni róla, midőn az ablak mellett, a mely előtt állt, kívülről valami fehéret lát alárepülni. — Ni, ni, gondolja, ez bizonyára valami keszkenő, a mit oda fen a második emeletbeliek az ablakon kihullanak! És gépileg hajol ki az abla-kon, és néz le az utczára, hogy reá kiáltson, a ki arra mentiben netalántán föl akarná venni. Hát a mint igy kinéz, látja, hogy az nem kendő, hanem papír, és e papirt valami alant álló ifjú nagy mohón fölkapja, oldalzsebébe rejti, és szalad vele néhány lépésre, aztán megáll, hátra tekint, és mosolyog az ablak felé, nem a mely előtt ö állott, hanem a második emelet ablakára, feje felett. Ez bizonyosan valami szerelmes ember, gondolja erre Jancsi magában, és gépiesen föltekint a második emelet ablakára, ha lát-e ott valamit, vagy valakit ; de nem látott semmit, hanemha a fehér függönyt az ablakon belül, a mely mintha épen e pillanatban nagy hamarosan befelé húzódnék. Jancsi tehát ismét visszahúzta a fejét az előszobába, és kettőztetett buzgósággal kezdi folytatni félbehagyott munkáját, midőn egyszerre csak el-hajítja kezéből a kefét és az attilát, egyenesen a Johann fejébe, a ki épen akkor bujt elő éjjeli nyugodalmából, és álmatag leikével első pillanatra azt sem tudta, mi történik vele. Jancsi pedig egyszerre olyan nagy hangon elkezd nevetni, hogy ha mellény lett volna rajta, bizonyára valamennyi gomb lepattan róla; minthogy pedig jó ideje múlt, hogy igy kedve szerint nevetett, hat csak úgy csordult a köny a szeméből.

A Johann természetesen azt hitte, hogy őt neveti olyan nagyon a huszár, hát elkezdett káromkodni, még pedig őseredeti cseh nyelven, a mely nyelvet Jancsinak sehol sem tudta bevenni a természete, mindamellett hogy huszárkorában több évig Klattau körül volt „kovártélyban és ez igen jó volt igy; mert ha történetesen megérti vala ezt a nyelvet, Jancsi, a milyen jó kedvében most volt, úgy elveri azt a Johannt, hogy nemcsak valamennyi Johann, de valamennyi Nepomuknak is elég lett volna; Jancsinak t. i. olyan széles jó kedve támadt egyszerre, hogy csak úgy ficzkán- dozott benne az óhajjás: vagy ő verjen meg valakit, vagy őt verje meg valaki, csakhogy isten igazában „mulathassák."

Minthogy pedig az nem volt módjában, odaszaladt a Johannhoz, lekonyitotta a fejét, és összevissza csókolta, a mit bizony józan állapotban egy fél faluért sem tett volna ; de most részeg volt,részeg az örömtől, és akkor huszár ember létére vagy verekedni, vagy csókolódznia kellett széles jókedvében.

Az a széles jókedv pedig honnan is származhatott volna máshonnét, minthogy kisütötte, mi okozza urának azt a ruhából kipusztitó, sorvasztó bubánatot! És mindezt egyenesen annak az ablakból kihullott papírnak köszönhette, azaz : annak a két szerelmes embernek, a kik ilyen módon egymással társalogtak! De kívánt is reájuk annyi gyönyörűséges áldást a csillagos égről, hogy a felével is a világ valamennyi boldogtalan szerelmesén busásan segítve lenne.

Mert hát mi más okozhatja urának azt a szivén rágódó, örömpusztitó bánatot, mint az, hogy szerelmes ?

Világos! Avagy mi más isten csapása érheti az ilyen úri gazdag grófot ? És másrészt meginte * len lehetséges-e csak képzelni is azt, hogy ilyen szemen szedett, nyalka ifjú, mint a milyen az ő grófja, szerelmes ne legyen ?

Olyan bizonyossá vált előtte az a gondolat, hogy „vasfogóval sem lehetett volna többé belőle kihúzni", és szeretett volna valakit fölpofozni, hogy ő ezt elébb ki nem találta. De minthogy a Johannon nem vihette ki szándékát, mert ez, ismerve a huszár esze járását, ideje-korán elkotró- dott előle, önönmagától pedig mégis sajnálta egyönyörűséget, tehát ezúttal csak a szép szándék mellett maradt.

Hanem annál inkább tuszkolta öt a vágy, minél elébb szemtől-szemben lenni urával. Oh, hogy fogja majd ezt megregulázni! Olyanokat fog neki mondani, hogy bizonyára nem teszi az ablakba!

Nem is volt künn soká maradása; még soha sem került ki az ő keze alul olyan tisztogatás, mint ma; egyet-kettőt húzott a ruhán a kefével, aztán nyalábra fogta, belebujt az ujjas dolmá-nyába, és rohant be a szobába.

Elek még ágyban volt, de azért már nem aludt;; általában keveset aludt ő utósó időben; fél éjszakákat hánykolódott az ágyban, és mikor lezáródtak is pillái, akkor sem volt az test- és lélek- erősitő álom ; akkor még inkább ébren volt benne a sanyargó lélek.

— Hát a méltóságos ur már fenn van? Még a hét órát sem ütötte el! — mondja Jancsi, a mint a ruhát az őket megillető helyeken elrakosgatta.

— A mint látod, Jancci! — viszonzá neki ura nyugodtan, és tovább merengett a semmiségbe, melyet a beteg lélek olyan csudálatos alakokkal meg tud népesíteni.

Jancsi ezalatt készen lett a munkával, akkor aztán odalépett az ágyhoz, egyet-kettőt illege-tett magán, aztán sodorgatni kezdé bajuszát, hatalmasan.

— Akarsz valamit, Jancsi ? — kérdé Elek, ki tán sajnálattal nézte, hogy foglalja el azt az üres helyet, melyet ő olyan csudálatos alakokkal népesített meg.

— Igen is, méltóságos ur, akarok! — feleié reá Jancsi, és egyet rángatott magán talpától fogva fejtetőig, és aztán állt egyenesen, mint a czolöp.

— Es mit akarsz , Jancsi ? — kérdé újra Elek, még mindig a nélkül, hogy reá tekintene.

— Hát csak azt akarom mondani, kérem alássan, hogy bizony sehogy sem tetszik nekem ez a mi itteni állapotunk ! — mondá reá Jancsi, olyan merev mozdulatlansággal , mintha egé-szen más ember szólt volna ki belőle; csak a keményen kifent bajusz izgett-mozgott egy kissé kétfelül.

— Biz az nekem sem tetszik! — jegyzé meg reá Elek, és bánatosan halvány arczán gyönge mosoly lebegett el, a mi csak annál jobban kiemelte e bánatos halványságot.

— Es mégis itt lopjuk az isten napját! — mondá Jancsi, olyan formán, mintha a mondandójából elől is, hátul is elharapott volna valamit, a mi tán nagyon is erősnek tetszett neki az itt való elmondásra.

— Jól van, Jancsi! Látom már, eluntad magad itt. Nem csudálom. Biz unalmas itt az élet;! Menjünk tehát máshová, ha ugv tetszik ! — mondá Elek nyugodtan.

— Máshová, de hová, kérem alássan ? — viszonzá Jancsi, kinek ura szelid szavaira mindig jobban-jobban kezdett forrni a vére.

— Hát a hová tetszik, Jancsi. Teszem Londonba ! — mondá Elek nyugodtan.

— De isten szent háromság úgy se, oda csak nem megyünk ! — pattant föl Jancsi egész huszáros hanghordozással. — Még csak az kellene, hogy abba a ködös városba menjünk, hol csak az nem kapja meg a náthát, a ki már vele született!

— Hát menjünk Madridba ! — viszonzá neki Elek, és most tekintett föl először a huszárra. Kezdte öt érdekelni e jelenet.

— Oda sem megyünk, méltóságos ur! — mondja reá Jancsi, megátalkodottan. — Mit keresnénk mi Madridban ?

— Hát hová megyünk, Jancsi ? — kérde Elek, mindinkább fölvidulva.

— Csak oda, méltóságos ur, a hová én viszem ! — feleié Jancsi.

— Jól van, de hová szándékozol vinni ?

— Hát haza, méltóságos ur, haza ! — kiáltja a huszár, mintha egyszeri kimondással nem lehetne kifejezni azt a sokat, a mit e szó magában foglal.

Erre aztán Elek nem felelt senrmit;; a huszár szavai valami olyan érzést rezgettek meg szivében, melyet ö hónapok óta nem mert megérinteni : félt, hogy ez még jobban fog neki fájni mindazon kínoknál, melyeket most szenved. És igaz is, fájt neki ez érzés nagyon, olyan nagyon, mintha egyszerre szive minden szála megrándult volna; oh, de e fájdalom mégis nagyon édes volt neki! Annyi boldogságot támasztott föl benne e szó : haza!

Jancsi csak nézte, mint küzködik föl ura arczán az a vidám derengés, a mit olyan rég hiába keresett ottan; mint világosodnak meg e szép szemek régi fénynyel, régi vidámsággal! Olyan nyugodtan állt helyén, mintha odafalazták volna, pedig majd kiugrott a szive örömében!

Az a vidám derengés azonban csak rövid ideig lebegett az ifjú arczán; ismét kiszorította onnan a megtelepedett bánat, a szemekre újra reáborult az a sötét fátyol, és szomorú, megilletö- dött hangon mondá :

— Nem megyek oda, Jancsi! Mit keresnék én ottan ?

Dejsz Jancsinak sem kellett több ennél.

— Mit mond a méltóságos ur ? Nem megy ? No, jól van, én meg máshová nem megyek! Nem én! Ezért a nagy világért sem! — és darabos előadásából, de még inkább tüzesen szikrázó sze-meiből látszott, hogy ismét nagyon sokat kellett neki lenyelni azon sallangos kitételekből, melyekkel ő más társaságban erősebb indulatrohamait fölczifrázni szokta.

— Jól van, Jancsi, akkor tehát itt maradunk ! — jegyzé meg reá Elek, ismét előbbi szomorú mosolyával.

— Itt meg már úgy sem maradok! — viszonzá Jancsi haragosan, és eltávozott az ágy mellől.

— És képes volnál itt hagyni engem, Jancsi? — kérdé Elek érzékenyen.

— Képes hát;! — viszonzá Jancsi, az ablakhoz fordulva. — Hisz megmarad a méltóságos urnák a Johann! Az nem bánja, az elkíséri a méltóságos urat akár a világ végéig, még ki is teríti, el is temeti! Csak enni, inni adjon neki, ott halhat meg, a hol tetszik! — és ezeket mondván, olyanokat sodrott bajuszán, mintha töstől ki akarná sodorni.

Elek ismét nem felelt semmit; érezte, hogy a nagy hűség, a végtelen nagy szeretet mondatja ez emberrel ez ingerült szavakat, és becsülni tudta őt érte.

— De hát miért akarja a méltóságos ur azt a szégyent tenni rajtam ? — kérdé végre Jancsi, visszafordulva az ablak mellől. — Hát azért fogadott maga mellé a méltóságos ur, hogy ifjú her- vadását lássam ? hogy lássam, mint sorvad ki napról-napra jobban a ruhájából ? — és naptól barnult arczán nehéz könycseppek gördültek alá, a mint ezeket mondá.

— És azt hiszed, jó fiú, — mondá Elek megilletódötten — hogy otthon jobban lennék ?

— Hogy ne hinném, méltóságos ur! — kiáltá Jancsi, annál nagyobb hangon, hogy zokogását belefojtsa. — Hogy ne hinném, mikor bizonyos vagyok benne ! Mikor a méltóságos urnák egyéb baja sincsen, csak az, hogy szerelmes!

— Eh, ne beszélj olyan bolondot, Jancsi! — inté őt Elek elkedvetlenedve, mig orczái egyszerre tele lettek égő pirossággal, mint a hogy a fiatal leányok orczái szoktak, mikor szerelmet em-legetnek előttük.

— No persze, hogy az! — kiáltá erre Jancsi, még erősebb hangon. — Mi is lehetne más baja a méltóságos urnák ? — és könytelt szemeiben a szivbe nem férő öröm csillant keresztül, a mint ezt a pirosságot ura arczán elterülni látta.

— Kérlek, hallgas! — parancsolá neki Elek komolyan.

— Dehogy hallgatok, méltóságos ur! —mondá reá Jancsi, egész huszáros elszántsággal. — Úgyis mindegy, akár igy vész el a méltóságos ur én mellőlem, akár amúgy kerget el maga mellől, hát csak kimondom, a mi szivemen van!

— No hát mondd ki ! — viszonzá neki Elek mosolyogva.

— Hát a méltóságos ur egészen úgy tett, mint az az egyszeri siheder, a ki odahaza összeveszett a kedvesével, aztán kapta magát, beállt katonának! Hiszen szép élet a katonaélet, kivált a huszárélet, méltóságos ur, és nem is bánom, hogy azzá lettem; mert hát mi tűrés-tagadás, magam voltam az az egyszeri siheder, méltóságos ur! de azért csak mégis jobb lett volna otthon maradni, és ismét szépen összebékülni kedvesem-mel ; eddig tán már hat ökrös gazda is volnék.

— De hát ki a gólya mondta neked, hogy én szerelmes vagyok ? — kérdé Elek nevetve.

— Tehát nem szerelmes a méltóságos ur ? Jól van! De azért mégis haza kell menni a méltóságos urnák, ha azt akarja, hogy meggyógyuljon, hogy ismét az legyen, a mi volt ! — mondá amaz, kétségtelen meggyőződéssel.

— De mikor mondom, hogy nem vagyok beteg! — szabódott Elek szórakozottan. Látszott rajta, hogy a huszár szavai nagy hatással voltak reá.

— De már akkor inkább azt hiszem el,hogy a méltóságos ur nem szerelmes, mint azt, hggy nem beteg! — viszonzá Jancsi pajzánul. — De meg ha úgy volna is, csak jobb lesz nekünk haza menni, méltóságos ur ! Ha már szomorúnak kell lennünk, legjobb otthon szomorkodnunk; legalább van, a ki megérti a szomorúságunkat! Elek ismét nem felelt; mindig jobban-jobban látszott rajta, hogy az a szivében felküzdő érzés mint erősödik, mint hódit meg pillanatról- pillanatra nagyobb tért magának; még csak kis erőlködés, és az a borongós komorság végkép ki lesz szorítva bitorolt fészkéből, e fiatal szívből és e fiatal arczról.

— De hát ha otthonn még szomorúbb leszek ? — kérdé, félénk aggódással. — Mert a mi mulatságokat én eddig otthon találtam, azok most már mind nem kellenek; terhemre vannak !

— Ha csak az, méltóságos ur, akkor akár mindjárt befogassunk! — kiáltá Jancsi jóked- * vüen. — Fogadom, egy napig sem leszünk odahaza, és annyi mulatság kínálkozik, hogy nem is győizi! Mert hát az igazat mondva, a méltóságos ur eddig még csak nem is mulatottt! Alig hogy haza jött, szerelmes lett, aztán elsiomtrt- dott, és nem tudott többé földvidulni!

— Most sem fogok, Jancsi! Utálom a mulatságokat, a nagyvilági életet! — mondd Elek hévvel.

Válságos napok. II. kötet.

— Hát nem megyünk a fővárosba, méltóságos ur, hanem elmegyünk a jószágra! — viszonzá Jancsi növekedő hévvel. — Van ám a falusi életben is sok őröm, sok boldogság! Én csakegyügyü ember vagyok, és meglehet, az urak más szemmel nézik a világot; de higyje meg, méltóságos uram, sok bolondságot követtem el életemben, de azért soha sem voltam olyan boldog, mint mikor még egyszerű parasztlegény voltam ! Én persze nem tudom azt úgy megmondani; de a szivem még most is bizsereg, ha arra a szép csendes boldogságra gondolok, a mi csak faluhelyen van otthon ! Még a nap is lassabban áldozik le faluhelyen, mint a városban; annak is nehezebben esik az elválás. Aztán meg hisz a méltóságos ur még a jószágait sem látta ! Mióta a boldogult gróf meg- méltóztatott halni, mindig csak nagy városokban kódorogtunk; pedig csak azóta igazán a méltóságos űré az a sok szép jószág, és mégis, még csak reá sem nézett! pedig ugyan csak megilleti cSket! Ki tudja, tán azóta nem is olyanok, mint a milyenek voltak: pedig öreg hiba volna megváltozniuk azoknak a szép jószágoknak, azokkal a gyönyörűséges népekkel, meg azokkal a rengeteg erdőségekkel !

— Igazad van, Jancsi! Elmegyünk haza! Falura megyünk! Csak ott fogok én meggyógyulni ! Egészen uj életet fogok én ott kezdem !

— mondd egyszerre nagy örömmel Elek, kiben a visszakivánkozó lélek lázas erővel belefogódzott ez eszmébe, és azon módon fölugrott ágyából, felöltözködött, vidám, derült lett, mintha soha sem lett volna szivsajgató fájdalma.

Oh, ki volt most boldogabb Jancsinál! Milyen nagy örömmel adta föl urára a ruhát, milyen gyöngéd gondossággal simított le minden ránczot, mit egyik-másik öltönydarab mutatni merészkedett ! Az anya nem győnyörkedik jobban édes gyermekén, mint a hogy ez együgyű ember most urában ! ügy szeretett volna nyakába borulni és szivéhez szorítani, de mert ezt még sem bátorkodott tenni, hát legalább a ruhadarabokat csókolta meg, a mint föladta reá; ez is nagyon jól esett az ő lelkének, és csak akkor csillapodott le némileg, mikor a Johannái pajtásságot kocczintott a korcsmában ; halálos ellenségével is pajtásságot kocz- czintott volna ő most, széles jókedvében !

Hanem annyit mégis megengedett magának a liberiás pajtás irányában , hogy holt részeggé itatta le; még harmad napra is szédelgett a feje a Johannák, ettől a barátságos kocczintástól.

Jancsi pedig még az nap megtette az uti- készületeket, és másnap reggel már el is indultak. A Johannt úgy kellett fölrakni a kocsira a többi úti podgyászszal egyetemben; mert ez még mindig nem aludta volt ki a tegnapi kocczintást.

— Látszik rajta, hogy nem magyar ember! Hátha a teritőn fekünném, nem visszaszállna-e belém a lélek arra a szóra, hogy : visszatérek a hazába! — mondá, midőn a kocsira ült, és szána-kozva nézte a magával tehetetlen Johannt, és ez egyben tökéletesen egyet érzett a főúri Zádor Elek a szegény huszár cseléddel. Mert ez azon érzés, mely a Kárpátoktól kezdve, messze le, a négy folyó határáig, sok, sok millió szivet egy testté, egy lélekké forraszt össze.

XXVIII.
Itthon!

Itthon vagyunk megint, itthon az édes ha- • zában! mennyi üröm, mennyi boldog érzést foglal magában e két szó : itthon a hazában! Állítsátok össze az emberi nyelv minden értelemmel biró hangjait, és nem fogtok több olyan két szót találni, mely a szívben annyi édes, boldog érzést fakaszt, a lelket olyan magasra emeli az ég felé, mint a hogy ezt e szó bírja : itthon, az édes, ked-ves, imádva szeretett hazában!

De hogy is ne töltené meg a szivet édes, boldog örömmel, hogyan is ne emelné a lelket magasabbra az ég felé, mikor csak a hazában érezheti magát itthon ! Ennek a fogalomnak csaka hazában van igazi értelme, másutt nem! Másutt mindenütt és mindenkor idegen , olyan, mint az ágáról leszakasztott levél, vagy mint a fa, melyet idegen éghajlatba ültettek el. Hisz egynémely fának is megvan az a tulajdonsága, hogy minden éghajlat alatt megbir fogamzani, mindenféle földből feltudja szívni az életére szükséges tápot; de azért mégis csak meglátszik rajta, melyik az ő édes hazája, és melyik a mostohája! Csak nézzük például a magyar toportyánt. Hisz más országokban is találni egy-egy elszakadt példányát ezen csak hazánkban és Ejszakamerikában otthonos fának; de mennyire más az, mint az idehaza levő izmos, terebes, gyönyörű lombozatu, mézzel telt virágú és dús, eleven illatu testvér ! Milyen gyöngék, csüggedtek amannak ágai, milyen aprók, beteges színűek levelei, a mi díszes hársunkéihoz képest, és mennyire látszik rajta, hogy idegen földön tengeti örömtelen életét! Még ha gonddal ápolják is, ha minden jóban részesítik is, a mi a vidor tenyészéshez csak szükséges, mégis csaknem az a méltóságosan büszke, erejében biztos, széles koronáju, kedves illatú magyar hárs többé, hanem valami egészen más, idegenszerü származék, melynek csak holmi külső jellegén mutatkozik még az egy anyától való eredet, máskülönben pedig elfajzott.

Hát még az ember, a ki nem csupán testévei, hanem leikével is szívja magába az életére szükséges tápot; a ki nem csupán testével, hanem leikével is hozzá van nőve hazájához ! Testével a földhez, leikével az éghez. Hogyan is érezhetné ez magát másutt egészen szive szerint boldogul, mikor sehol másutt sem találhatja azt a levegőt, melyet zsenge ifjúkorában beszitt; azt az eget, melyen az ábrándteljes gyermekszem olyan boldog önfeledten elmereng; azt az édes nappali derűt, és azt az elandalitó esteli csendet! Hiszen bármilyen messze, tengeren túli tájakra származzék is el, és bármilyen nagy kincs és gazdagságra tegyen is szert, mikor az ember igazán vidám akar lenni, a régi boldog ifjúkorba kell leikével vissza- szállni, azt az eget, azt a földet kell képzeletével fölkeresni, melyeket gyermekkorában látott, azt az eget, azt a földet, melytől olyan távol esett!

Hát ha még a sok édes emléket is hozzá- veszszük, melyek a szivet a hazához csatolják! A közös múltat, a nagy ősök édes rokonságát, a régi dicsőség drága örökségét, sok század közös szenvedését, melyek által a haza földe egy nagy, drága kincses tárrá válik; hol minden egyes térségen egy nagy nemzet vértanusága fel van jegyezve, följegyezve vérrel, százak, ezrek tiszta vérével, mely elontatott az emberiség szent igazai melletti vallástétel végett; minden halom oltár vagy szent emlékű sirhant; minden hegy dicső-ségi oszlop, és a hol minden patak az ősi dicsőségnek siratója; akkor, oh akkor, hogy ne szeretné az ember az édes hazaföldet olyan hévvel, olyan élethalálra késztő szent szeretettel, a milyen a tiszta emberszivbe csak elférhet, és hogyan is ne érezné magát idegenül mindenütt, mindenütt, a mi innen túl esik ? és hogy ne fájna a szív utána, a míg él ?

Ilyenek voltak Elek érzelmei, a mint ismét általlépte a haza határát, melyet néhány hóval ezelőtt azon erős elhatározással hagyott volt el, hogy soká, tán soha sem fogja azt többé viszont-látni. Oh, szégyennel, arczpirulással gondolt most ez elhatározásra, melyet akkor kába fővel, feldúlt szívvel tőn! Hogyan szabad embernek ilyent elhatározni ! Hát szabad-e embernek saját maga ellen fordulni? Tán azért, mert bubánatos napjai voltak itthon ? Hát a jó anya-e oka, ha gyermekei szomorúak ? Nem épen maguk a gyermekek-e ennek oka? Nem akarnak, vagy nem tudnak boldogok lenni! Hát más anya-e ő most, mint századokkal ezelőtt ? Lehet-e anya más, mint anya ?

Igen, igen! annyi módot és alkalmat nyújt e hü anya a felvidulásra — igy folytatá Elek gondolkodását, a mint közelebb és közelebb ért egyik felvidéki terjedelmes birtokához — csak azon erős meggyőződése legyen, hogy : a nagy világon e kívül nincsen számára hely! Ha az egyik térrőlle van szorítva, itt van száz más tér, mód és alkalom, csak erő legyen és akarat, és azon erős hit, hogy : itt élnünk, halnunk kell! A munkavágy meghozza a munkakedvet, és a hol az megvan, ott nem csüggedhet el az ember annyira, mint a hogy Elek lelke elcsüggedt, a mit most annyira szégyenlett.

— Mennyi tér nyílik itt a hasznos munkásságra és a vidám szórakozásra ! — mondá, szemeit az előtte elterülő vidéken körüljártatváu, a melynek határa a kék messzeségben veszett el. Nem bírta levenni róla tekintetét, annyira megragadta lelkét.

XXIX.
JJ j éle,

Gyönyörű szép is volt e vidék, és ha hazánk annyira el nem volna rejtve a nagy világ szeme elől, már régen megörökítette volna valamely halhatatlan művész ecsete; egyike azon vidékeknek, melyeknek láttára a lelket édes-elevenen ragadja meg azon óhajtás : Bár csak itt telepedhetnék meg; milyen jó volna itt töltenie az egész életet!

A láthatárt észak felől erdőkoszorus hegység szegi be; de inkább magasdad halmok, mint hegyek; a Kárpátok egyik ága ez , mely itt regényes halmokban végét éri; mig nyugat felől szel-lőkkel beültetett lejtőzetek terülnek el, olyan derült színben, hogy már messziről mosolyognak az utas elé.

Emeltebb, dombos helyen, elfedve a halmoktól a szem elől, áll a helység : Zádorfalva, a Zádor család ősrégi terjedelmes birtoka. Most még csak a templom tornya látszik, megaranyozva a leáldozó nap rezgő sugaraitól. Jobbról-balról pedig szép rónaság terül el, a melyen elszórva kalangyákba rakva áll az istenáldás, mig más helyütt ember magasságú tengeri, bőségesen megrakva, hosszú, jól betelt csőkkel, sárguló hajjal és hosszan alálogó szakállál; ismét másutt burgonya- és egyéb veteményes táblák nyúlnak el, a melyeken meglátszik, hogy felesen fizetik meg a munkás ember fáradságát, és nem kell minden arasznyi térséget eke alá szorítani; a szántóföldek végén pedig mind a két felöl pázsitos hantolás szegi be az országutat.

A dél felüli róna térségen, melyen az ut elvezet, kristálytiszta patakcsa nagy vidáman cser- gedez jó mélyen megvetett medrében, mintha egyebet sem tudna; holott a magasra felhantolt partok és az erős kőből épült hid, a mely rajta átvisz, mutatják, hogy őszszel és tavaszszal rakon- czátlankodó vad folyóvá dagad, és réteket és mezőket pusztító árjai alá temetne, ha az erősgátok és töltések ellen nem szegülnének szilaj kedvének.

Túl e hídon aztán szép kettős jegenyesorok árnya alatt húzódik tovább az ut, mig messziről már egyes házak látszanak elő a faluból, és ezek közül az uradalmi kastély is, melynek duczos bádog födele olyanformán emelkedik ki a többi háztető közül, uiint valami tarajos sisaku középkorbeli vitéz közönséges csatlósai között.

Minél közelebb ér Elek a faluhoz, annál jobban fölvidul; az a számtalan szálacska, melyek a távolban olyan fájó vonzódással kiáradtak szivéből, mintha mind e földbe törekednének alá, és a földből ismét mások áradoznának ki, vissza az ő szivébe, és ettől aztán mind elmúlik az a sajgó fájdalom.

Öreg este lett már, mire a faluba ért. A fasorban már munkáról hazatérő emberekkel találkozott, a kik komoly bámulással nézték az úri fogatot; jó régen volt, hogy ilyesmit láttak itt e vidéken; találgatták is, ki lehet abban, meg is nézték Eleket, de egyik sem ismerte, egyik sem gyanította, hogy ez az ő kegyelmes uruk, a méltóságos „goróf.“

Elek meg nem állhatta, hogy egyikkel, másikkal is szóba ne ereszkedjék; kikérdezte őket, milyen volt a termés, nem történt-e az utolsó időben valami baj a helységbe!", és meg vannak-e

elégedve az uradalmi tisztekkel? A jó emberek elébb nagy komolyan nézték meg Elek arczát, ha váljon igazán szivük szerint feleljenek-e; — mert tudja isten, miért, de egy idő óta még a kö- zépsorsu magyar emberbe is belevette magát a gyanakodó kétség; már annak sem hisz mindig, a ki magyarul megszólítja; — de midőn Elek szép arczán a félreismerhetlen nemes jelleget meglátták, vidám neki bátorodással feleltek neki, hogy : Hála istennek, a termés csak megvolna, de baj bizony elég volt az utolsó időben ; igy — a közös bajokat nem is említve — a Balog Mihályék káposztáskertjébe beleesett a bolha, Varga Istvánék- nak meg a kis tinóbornya beletévedt a sásba, azután meg ugyanezen a helyen, a hol a teens urfi hintája épen áll — de bizony nem itt, hanem valamivel elébb a „szakadékon,46 — Bognár Fe- renczék búzás szekerének eltörött a kereke, és több ilyen baj, a melyek mind megannyi nevezetes események ez önmagukban megnyugodott emberek életfolyamában; a mi azonban az uradalmi tiszteket illeti, ezekre nézve akárhányat kérdezett Elek, mindig csak ugyanazon egy feleletet vette, hogy jobb uraságot válogatva sem lehet találni; kivált azt az uj igazgatót, a kit az ifjú méltóságos gróf öt évvel ezelőtt — a jó emberek még az öt évvel ezzel hozzájuk jött igazgatót még mindig uj igazgatónak nevezték — nem győzték eléggé dicsérni, de meg az ifju méltóságos grófot is dicsérték, magasztalták azért, hogy ez áldott jóságu urat hozzájuk küldte. Sokat köszönhetnek e nagy eszű urnák, a mint a jó emberek mondák.

Elek véghetetlenül örült e dicsérő nyilatkozatoknak ; mert egész utón nem kevéssé aggasztotta volt az a gondolat, hát ha uradalmain ellenséges indulat választaná el a földnépet az úgyne-vezett úri rendtől! Örömmel tapasztalá tehát, hogy aggodalmai alaptalanok. És nem is lehet ez már máskép. A magyar emberben nem igen van sem lenéző gőg, sem zsarolási vágy a földmivelő osztály irányában, ez meg viszont őszinte bizoda- dalommal ismeri el amannak érdemeken nyugvó felsőbbségét, és épen ez áldott bizalmi kapocs az, a mi a magyar nemzetet egyetlen egy nagy családdá fűzi össze.

Végre beért a faluba: senki sem volt előre értesülve megérkezéséről; Elek tudta, hogy az ilyen megérkezés mennyi mindenféle fogadtatási ünnepélyességgel szokott járni, és ezeket ő el akarta kerülni. Egészen mások ugyan az ilyen tisztelkedési ünnepélyek, mint a minőket néha nagy városokban látni szoktunk, melyekben reáparancsolják a lakosokra, hogy az és az nap, ez és ez alkalomra örüljön és világítsa ki ablakait. Itt, hol az urat és népet igazi szeretet kapcsolja ösz- sze, és igazán szivből ered az öröm , parancsolatnélkül is megtesz mindent, a mi kitelik tőle, hogy örömét kinyilatkoztassa: de Eleknek mégis alkalmatlan lett volna e tisztelkedés. Nem azért vonul vissza a magányba, hogy itt is zaj és lármával vegyék körül. Nyugalom után áhítozott a lelke.

Mi nagy lön tehát csudálkozása, midőn a helységbe érve, a hosszú főutezát tele látta emberekkel, kik hétköznapi öltözetben ugyan, de azért az öröm és tisztelet félreismerhetlen jeleivel kezükben tartották kalapjukat; az asszonyok pedig, mivel kalappal nem rendelkezhettek, szemeikkel fejezték ki örömüket, az öregebbek olyanformán, hogy könyeket törültek ki belőlük, a fiatalok meg másképen.

Zádor Elek meg nem foghatá, miképen tudhatták meg ez emberek az ő megérkezését ? Csakhamar azonban meg lön előtte fejtve a rejtély.

A falu közepén ugyanis Jancsit, az ő huszárját pillantotta meg, a mint a tiszteletes úrral, rektor urammal és néhány becsületes mesteremberrel a megérkezendő fogat elé siettek ; Jancsi azonfelül még valami zászlóra is tett szert, azzal lépegetett a diszcsoport élén, egészen azon gangos tempóval, mint mikor káplár korában a szakasz élén valamely városba bevonulását tartotta.

Csak akkor jutott eszébe Eleknek, hogy már a fasor túlsó végén Jancsi leugrott volt a kocsiról, és nem tért vissza; akkor nem is ügyelt erre, demost már meg volt fejtve előtte, hogyan tudták meg a helységbeliek az ő megérkezését. Jancsi a rövidebb gyaloguton elébe került a hintónak, ő rendezte el aztán a rögtönzött fogadtatási ünnepélyt.

Elek tehát némileg megcsalódott óhajtásában, a csendes bevonulást illetőleg; de azért nem tudott neheztelni a huszárra; bizonyosan örömet vélt neki szerezni ezzel, és csakugyan bár milyen egyszerű és pompa nélküli volt is e fogadtatás, Eleknek mégis jól esett most tapasztalni e tete- téshez nem szokott emberek őszinte örömét az ő megérkezésén, holott még nem is ismerik!

Egy kis baj azonban mégis történt; hiába, a nyilvános fogadtatások ritkán mennek végbe kisebb-nagyobb szerencsétlenség nélkül, és valóban örülni lehet, hogy még nagyobb baleset által nem zavartatott a hevenyészett ünnepély.

Ugyanis a mint a Jancsi által vezényleti diszcsapat Elek közelébe érkeznék, a rektor, ezúttal is fenn akarván tartani a százados szokás által őt megillető tiszteletbeli jogot, egyszerre csak elszakad a többi honoratiorok sokaságától, és egyenesen a hintóba fogott lovak elé járulván, elébb ezeket kényszeríti megállapodásra, annak- utána pedig, hogy, a mint az illendőség magával hozza, szemben legyen a méltóságos gróffal, ugyancsak a lovak előtt, hatalmas üdvözlő szónoklatotindit meg, olyan hatalmasat, hogy midőn a görög istenekre is reákerülne a sor, melyeknek természet szerint nem volt szabad az üdvözlő beszédből kimaradniok, a nagy lelkesültségtől való elragad-tatásában valahogy Phőbus helyett Rebust talált mondani, és e kis botlás aztán annyira kihozta a jó embert a textusból, hogy azon módon elakadt, és bármennyire törülgette is verejtékben fürödő homlokát, és bármennyire toppantott is lábával, sehogy sem birta többé összeterelni megriadt eszméit. Meglehet azonban, sót valószínű, hogy máskülönben sem tudta volna fentartani a rendet a sok római és görög isten között, melyeket mind bele akart fonni ékes szónoklatának szövevényes hálózatába; de igy még annál is inkább belesült, és csak azáltal mentetett meg némileg hét falu határáig híressé vált ékesszólása az e közben összesereglett népség előtt, hogy Jancsi, a mindig jó segítséggel kész huszár, észrevevén rektor uram szurkolását, egyszerre csak eget rázó „Él- jent“ harsantott el, mely aztán száz meg száz torok által viszhangoztatván, a megrekedt rektornak is rést nyitott a szorult helyzetből való szabadulásra, legalább annyira , hogy észrevétlenül visszahuzakodhatott a díszes csapathoz, és Elek is, a ki szerencsére az egész szónoklatból egy igét sem értett, tovább folytathatta útját.

A rektor pedig ez órától fogva engesztel-hetlen ellenségévé lön Jancsinak, a lehető legczá- folhatlanabb okok által demonstrálgatván a csípős élezekben nem fösvénykedő embereknek, hogy az egész „fatum“-nak egyedül a kotnyeles hu-szár az oka; ha ez közbe nem ront az „Eljen“-nel, olyan beszédet penderít, a milyent nem csak az összegyülekezett népség, de még a méltóságos gróf is, sem eddig nem hallott, sem ezentúl nem fog hallani.

Végre a kastélyba ért Elek; ott meg az uradalmi tisztek fogadtak ; de ezen hamar átesett; majd holnap, mondá az igazgatónak, bizalmasan megszorítván napbarnított kezét és szobáiba vonult.

Oh, beh boldogul jól érezte magát, e kedves, rég nem látott falak között! A szép gyermekkor szállott vissza repeső leikébe, tiszta örömeivel, fényes ábrándaival, zavartalan boldogságával ! Gyermekkorában nyarankint több hónapot töltött ö itt, egy szeretetteljes, hűséges jó anyávaa; és mi szépek, mi örömteljesek voltak ez évek ! De a jó anya meghalt, és ő idegen emberek hideg gondviselése alá, majd pedig a nagyvilág még hidegebb szórakozásai közé jutott! Azóta tizenöt évnél is több múlt el, és csak most látja ismét e kedves, otthonias hajlékot!

Könyeket fakasztott szemeiből az a gondolat, milyen sivárul, örömtelenül töltötte eddigi életét! Pedig ez évek az emberkor válságos szakait foglalják magukban ! A ki ezeket könyel- müen elprédálja, annak nem igen teremnek többé virágok ez életben.

Csak azon egy vigasztaló gondolata volt, hogy e válságos életszakoknak még hátra van egy része; azután egy kincset mégis szerzett az elpazarolt évek árán : azon meggyőződést, hogy csak a munkásság tartja meg épségben a lelket; munkásság nélkül a legnagyobb ur is koldus; áldás- talan alamizsna minden öröme, és e tudat tán erőt fog adni neki, helyre pótolni, a mit eddig elmu-lasztott.

És e vigasztaló gondolat mellett még egy emlék is föltámadt a megvidult lélekben, édesfájó emlék, melyet szintén magával hozott az öröm telén mnltból; ezt nem tudta kipusztitani szivéből sem a léleksorvasztó vadon szenvedély, sem a testet sorvasztó bubánat; Ilka képe volt az, melyet az a tudat rengetett körül sugárkoronául, hogy tiszta szerelem is létezik a földön, és ez a tudat ép annyi szeretettel töltötte meg szivét az emberiség iránt, mint a mennyi nemes önérzettel a munkavágy töltötte el.

ügy tűnt fel megtisztult lelkének a leány, mint a hogy a régi századok embereinek azon. lények tűnhettek föl, a kik meg-megjelentek közöttük, hogy megbüntessék őket gonoszságaikért, azután ismét eltűntek, és csak akkor látták be, hogy angyalok voltak, a kik náluk megjelentek volt, és mind a mellett, hogy büntettek, mégis szeretniük kellett éket, mert jót tettek velük.

így szövődött belé a leány emléke az ifjú rajongó képzeletébe, mindig tisztább, magasztosabb sugárfénynyel, valahányszor szivében szép, nemes érzés fakadozott.

Hát Ilka, váljon érzi-e, minő szent áhítattal csüng még mindig rajta az ifjú lelke? Avagy tán e rajongó képzelet az ő tiszta szerelmének vissza- sugárzása, miként hogy a tó is, minél csendesebb, annál tisztábban fogja fel és veti vissza a fényes napnak sugárarczát a magas távolságból ?

XXX.
Munkavágy, munkatér.

Az első napokat arra fordította Zádor Elek, hogy tudomást szerezzen magának azon térről, melynek ezentúl erejét szentelendi. Bejárta a jószágot, megtekintette a földeket, a nyájakat, a gulyákat, szemle alá vette az ügyviteli könyveket, a kiadásokat, a bevételt, a munkabíró erőket és a mennyire csak a viszonyok engedték, mindent a legszebb rendben talált; mindenütt az értelmes fő, a hűséges kéz, a serény buzgalom és fáradhat- lan ügyekezet megörvendeztető nyomaival találkozott, a gazdászat e mulhatlanul szükséges kellékeivel , melyek mellett egyedül reménylhetö sikeres előremenetelt.

Nagyon örült annak Elek, de még jobban örült azon tapasztalatnak, milyen tág mezeje nyílik itt számára a hasznos ! Mert

bármilyen jó rendben találta is a jószágot, mégis minden lépten-nyomon észrevehető volt, hogy kétszerezni, háromszorozni lehetne a jövedelmét, ha a meglevő erő és anyagok kellőleg igénybe vétetnének és felhasználtatnának. Gazdag jövedelmi források hevertek még a terjedelmes jószágon műveletlenül, a föld alá temetve.

Nagy segítségére volt ezeknek felkutatásában Bartók Mihály ur, az igazgató, kiről Elek már a köznép ajkairól is annyi dicséretet hallott; és e derék férfi a szó teljes értelmében meg is érdemiette e dicséreteket. Egyike volt ez azon jeles gazdáknak, a kiknek száma hála istennek, évről évre nagyobb lesz hazánkban, a kik a forró hajlam mellett alapos képzettséggel lépnek a gazdá- szati pályára; a kiknek a magyar becsületesség és a haza boldogságáért hőn lángoló szív főjellemvonásukat teszik. Valóban édesdeden jól esik az érző szívnek, végig tekinteni azon hosszú névsorozatokon, melyeket időről-időire lapjaink közölnek, mikor valamely közérdekű, vagy hazafiui czél előmozdításáról van szó; édesen jól esik ak 8*kor a szívnek azon tapasztalat, hogy a hosszú díszes névsorozatokban legnagyobb részt gazda-emberek és lelkészek neveivel találkozunk, ama két összekötő kapocscsal a nemzet alsó és magasabb osztályai között! Mennyi sok tanulság, menynyi sok vigasztalás van azon tapasztalatban, hogy ilyen emberek éreznek olyan forrón és lángolnak minden iránt, a mi drága hazánkban szükségesnek, üdvösnek elismertetik! Mert a mely ügyért e két osztály buzog, a mely ügyet egyiránti hévvel szereti az, a ki a földdel, és az, a ki az éggel foglalkozik, az az ügy nem lehet rósz, és a jó ügyet az isten is megáldja.

Bartók Mihály — az igazgató — csaknem sírva fakadt örömében, midőn Eleket olyan hév buzgósággal a gazdasági ügyek iránt érdeklődni látta. Mert e jeles, szakértő férfi rég belátta már, mennyi sok kincs vész el e földön használatlanul, és a tervezetek, rajzok és számlák mind készek voltak is már, a mik ez uradalom jövedelmezőbbé tételére szükségesek voltak; és valóságos hazafiui fájdalommal töltötte meg szivét, hogy mindeddig csak papíron tudja ezeket előállítani, de valósággal foganatosítani nem: a foganatosításra, a kivitelre pénz kellett, nem valami nagyon sok, mindössze vagy százötvenezer forint — és mi ez azon gazdag jövedelemhez képest, melyet ez által az uradalomtól reménylett ? — és ez sem egy-

szerre, hanem három-három évenkinti részletekben. A földeket vizvezetésekkel kellene ellátni; a patakra liszt-, papír- és fürészmalmakat építeni ; a rengeteg erdőség csaknem ingyen szolgáltatná hozzá a szükséges anyagolt; a juhfajokat, a marhatenyésztést nemesbíteni, a munkaerőt gépek által hatványozni, és száz más biztos, gazdag hasznot hajtó intézkedéseket kellene életbe lépe- tetni; rövid idő alatt az egész jószág egy kis paradicsomkertté változnék át, ez aránylag csekély összeg mellett: igen, de ez aránylag csekély őszszeg sem állt rendelkezésére! Már számtalanszor terjesztette volt föl a gróf teljhatalmú ügyvivőjének Pesten, és mindig ugyanazon feleletet kapta : nincs pénz; a mi jövedelme a méltóságos grófnak van, az még a rendes kiadások födözésére sem elégséges, még azokra is évenkint százezernyi kölcsönt kell fölvenni, hogyan lehetne tehát még a gazdaságra is uj, jelentékeny összegeket fordítani, melylyel a nélkül sem törődik a méltóságos ur ? Csak maradjon tehát minden úgy, a mint volt; a méltóságos ur ez újítások nélkül is gróf marad, az adósságok majd csak le fognak „fizet- tetődni,“ és igy a derék Bartók forró óhajtásai mindeddig csak papíron, csak óhajtások maradtak, és már-már lemondott a reményről, hogy azokat valaha létesíteni fogja.

És mindezen kínos csüggedésnek most egyszerre véget vetett Elek hazaérkezése, és azon határozott érdek, melyet a gazdaság iránt mutatott. A derek Bartók eleinte természetesen azt gondolta, csupán csak főúri szeszély az egész, futólagos hevület, mely a milyen gyorsan támad, ép olyan gyorsan el is lobban, és azért némi tartózkodással leplezett föl előtte egyes apróbb hiányokat, és mi módon lehetne azokon segíteni. Már az is jól esett volna neki, ha ezekre nézve sikerül kieszközölni a gróf beleegyezését; hát még mennyire jól esett neki, midőn a gróf nemcsak ezen javaslatokat hagyta helyben, hanem azon felől még biztatta is őt, csak terjeszsze elő nézeteit, mit talál ezél- szerünek, hasznosnak, ő mindent létesíteni fog, mert ő ezentúl kizárólag e jószágon fog tartózkodni !

Oh, hogy szaladt a derék Bartók haza, minő reszkető kezekkel kaparta elő a sok heverésbeu megsárgult papírokat, a melyeken az ő kedves tervei évek óta penészlettek, mint szaladt velük vissza a méltóságos grófhoz! A derék ember tíz évvel fiatalabb lett az örömtől!

A méltóságos gróf azonban keveset értett e tervezetek megvizsgálásához, és fájdalommal tapasztálé, milyen hiányosak még az ő ismeretei, és milyen sok kívántatik arra, hogy a honpolgár eleget tehessen kötelességeinek. Ő eddig igen keveset gondolt ezzel; azt hitte, már akkor jó polgár, jó hazafi az ember, ha szépen hangzó magyar neve van. Az, hogy a hazaszeretetnek tettekben kell nyilatkozni, és hogy e tettekre még egyéb ismeretek is kívántainak, mint a minők a lovardában, a táncz- és vitermekben és a fényes salo- nokban megszerezhetők, azt csak most kezdé tapasztalni, és ugyanazon mértékben kezdé nagyra becsülni a derék jószágigazgatót, a ki ilyen jeles tervezetet tudott elkészíteni. Szégyennel vallá be magának, hogy ez hasznosabb polgára a hazának, és tehát nagyobb hazafi is nálánál, az ősrégi névvel dicsekedő gazdag mágnásnál.

Lassankint azonban mégis csak el tudott igazodni a tervezeten; az ismeretek hiányát a derék Bartók szóbeli felvilágosításai pótolták. És minő nagy elragadtatással, minő ragyogó költészettel tudta e derék ember e felvilágosításokat adni! Milyen világos volt előadása, milyen meggyőzők okai és milyen nagyszerűek az eredmények, melyek e tervezet létesítése által csalhatatlan biztossággal ígérkeztek ! Meglátszott minden szaván, hogy olyan eszméről szól, mely éveken által szive vérén érlelődött.

Hogyan ne nyerte volna meg tehát Elek helybenhagyását, a ki e tervek valósítása által olyan tág mezejét látta maga előtt feltárulni a sovárgón óhajtott munkásságnak ? Mert nemcsak a maga, hanem a közügy érdekében akarja e nagyszerű javításokat életbe léptetni. Hadd lássák mások is, hadd lássa az egész ország, mennyi kincsesei bővelkedik a haza.

A pénz ? Oh azon ne aggódjék ! pénz lesz, a mennyi csak kell! Annyi birtok ura, mint ö, soha sem jöhet zavarba pénz dolgában ! Ha ő haszontalan mulatságokra százezreket tudott elvesztegetni, hogy ne kapna pénzt, a mennyi csak kell, mikor azt hasznos, gazdagul jövedelmező vállalatokra akarja fordítani ? Csak egészítse tehát ki a derék Bartók Gábor javítási tervezeteit, és számítsa ki a költségeket, a mikbe azok kerülnek, ő azonnal Írni fog ügyvivőjének, és bizonyára meglesznek a szükséges összegek.

Bartók ur természetesen nem hagyta azt magának kétszer mondani; legott hozzá fogott a terv kiegészítéséhez, ez a munka néhány heti időt vett igénybe; kivált most, nyár derekán, mikor a nappalokat rendesen nagy gazdasági munkák veszik igénybe, és azért csak az éjjeli órákat tölthette az íróasztalnál.

Ezalatt Elek mindig jobban beleélte magát uj munkakörébe, és csak most kezdé igazán érezni, mi nagy vonzerővel bir a föld az emberre. Szinte megfoghatatlan is ez a nagy vonzerő ! Erősebb a delej hatalmánál! Talán a halál is nem egyéb, mint azon vonzatás következménye, melyet a föld az emberre gyakorol, gondolá. De örömmel kezdé,érezni azt is, hogy minél többet foglalkozzunk a földdel, annál jobban megszeretjük, és annál több okot is találunk reá, a miért szeressük. Napról- napra számosabb szépség tárul fel a gazda előtt, csak kissé fogékony lélekkel bírjon a természet iránt.

Még nem volt egy hónapig a jószágon, és már olyan otthonosnak, olyan jól érezte magát, mintha csak évek óta itt tartózkodott volna; szinte lehetlennek tartá, hogy ő még valaha innen eltávozhatnék. Olykor-olykor ugyan egv kis bánatos ábrád is fölmerült lelkében ; mit mondana Ilka, az öreg Kemenesy, ha őt ez uj, magateremtette körben látná ? De csakhamar visszaszorította ez ábrándokat a szív mélyébe; hadd maradjanak ezek ott szép csendesen lezárva; nincs most idő az ábrándozásra, a bánkódó epekedésre; évek múlva majd, ha eredménye lesz törekvésének, ha tetteket fog felmutathatni, akkor ismét fölkeresi az öreg Kemenesyt, megkérdezi, ha érdemes-e már az ő barátságára, és megkérdi Ilkát, ha még most sem tartja-e méltónak az ő szivére.

! évek mul^^vi! És ez nem is jutott eszébe, hogy az évek fáradságos munkáját napok, órák dönthetik romba; hogy a földön csak a jelent nevezhetjük igazán a magunkénak, és hogy a legnemesebb törekvések a legnehezebb kísértéseknek is vannak alávetve!— A boldog ember olyankönnyen feledkezik meg arról, hogy e föld a csalódások hazája.

XXXI.
Korcsmái mulatságok.

Elek még nem volt egészen két hónapig a jószágon, midőn a falu vendégfogadójába, vagy is az úgynevezett nagy korcsmába, — mert a divatszerű vendéglő épitése szintén az életbe léptetendő javítások közé tartozott még — fényes hintó robogott be, melyből két úri tekintetű ember nézett ki, kiket midőn a fogadós a tornáczon megpillantott, egy ujjnyival mélyebben húzta fejébe a fekete báránybőr kucsmát; mert gyakorlott szeme azonnal megismerte, hogy e vendégek nem neki való emberek, és nem is csalódott.

Ezt mellőzve, az újon érkezettek igen előkelő úri embereknek látszottak, kivált az egyik, vidor arczu öreges férfiú, jó domború hassal, kettős állal fehér nyakkendőjében, és aranykapcsu szemüveggel, kicsi, fitos orrán, világos kék szemei előtt. Egyik kiváló tulajdona volt, a mi első pillanatra szembe ötlött, hogy szüntelenül és nagyon nyájasan mosolygott; még a fogadósra is mosolygott, a ki pedig egy lépést sem tett, hogy a hantéról lesegitse, holott csak észrevehette volna, hogy a vendég nagyon várja ezt a megtiszteltetést ; de azért mégis mosölygott, a miért a fogadós még mélyebben húzta fejébe a fekete báránybőr kucsmát, és még egyszer morogta el magában, hogy ezek nem neki való vendégek.

A másik jövevényt nem szükség részletesen leírnunk ; az olvasó ismeri már, és tudjuk, hogy úgy sem kívánkozik felette nagyon ismeretsége után; csak annyit mondunk tehát róla, hogy tökéletes ellentéte az elsőnek ; épen olyan sovány, mint a milyen vastag a másik; aztán a milyen nyájasan mosolygott a másik, olyan komoly volt ez.

Az öltözet egyforma volt mind a két vendégen, nem is látszott rajtuk egyéb a hosszú szürke vitorlavászon porköpenynél, és a széles, zöld ernyöjü úti sipkánál, szintén vitorlavászonból • na, meg a fehér nyakkendő a kisebbiken, a mi a hosszun nem volt; ez nem viselt nyakkendőt, hanem csak széles, kihajtott sárga-fehér inggallért, mely azonban most nem volt sem nem sárga, sem nem fehér, hanem fakó szinü, a bőségesen reá szállt por és egyéb utijáruléktól.

Legelőször is a hosszú szállt le a kocsiról, azaz nem is szállott, hanem csak úgy nyújtotta ki lábát, hozzá nyomta a földhez, felbillentette a nyakát, és talpon voU; a másik azonban még mindig ülve maradt, és mosolygott a fogadósra, a ki még mindig csak azért sem mozdult meg, migvégre a hosszú megsokallván a dolgot, egyet lépett a bal lábával, egyét a jobbikkal, azzal ott állt a kocsi túlsó oldalán, és lesegitette a másikat. A mellett pedig olyan mélyen hajlott alá a föld felé, hogy az emberismerö fogadós azonnal kitalálta, miszerint ez egyéniség minden nagysága mellett mégis kisebb a kicsinél, nyilván egy afféle „persona/6 a ki különös stúdiumot fordíthatott a magameghajtásra, és erre a fogadós harmadszor is eldünyögte magában, hogy ezek nem neki való vendégek.

Az újonnan érkezettek azután oda mentek a tornácz alá, elől a kis ember, utána a hosszú, a mi szintén egy kis stúdiumába kerülhetett, miután csak rajta múlt, hogy egyetlen lépéssel a tornácz alá érjen.

Megálltak a fogadós előtt, és elkezdtek vele beszélni. Tulajdonképen csak az egyik beszélt, t. i. a másik, a kicsi; hanem a hosszúnak az a tulajdonsága volt, hogy mindent utána tett a másiknak; ha ez beszélt, ő is mozgatta ajkait; ha ez kinyitotta a kezét, az is hasonlót tön; csak a mosolygást nem tette utána; mosolyogni nem tudott.

A fogadós pedig hagyta őket beszélni, és állt nyugodtan és nézett hol fölfelé a hosszúra, hol meg lefelé a másikra, aztán kivette a pipáját, meg a dohányzacskóját és elkezdett reágyujtani.

Erre a másik odafordult a hosszúhoz, és elkezdett beszélni ezzel. Ez elébb magában mondta el a másiknak szavait halkal, aztán felelt neki fenszóval, mely alkalommal a vendégfogadós azt a tapasztalatot tette, hogy ez egyéniségnek olyanforma hangja van, mint egy jérczének.

Aztán a másik újra odafordult a fogadóshoz, és mutatott kezével egy ajtóra és azt mondta neki különös nyomatékkai : ! mire a fogadós

előbb egynéhányat szipákolt, hogy a pipája jobban meggyűljön, aztán a kapu felé mutatott, és nagy komolyan azt mondta :

— Czégér ez, nem czímer ! Korcsmára czégér illik, nem czimee; és az is czímer, nem pedig czimmee! Ha igy akarnak én velem beszélni, hát hallgassanak! — azután nyugodtan folytatta pi- pázását.

A vendégek alkalmasint megnyugodtak e nyelvészeti értekezésben, mert nem intéztek hozzá több kérdést, hanem mentek be a vendégszobába : itt is elébb a másik, azután a hosszú; az ajtónál azonban a másik azt a különös hadicselt hasz-nálta, hogy hirtelen megállt, miáltal a hosszú, elvesztvén lábai felett a hatalmat, egy lépést tett előre, és azzal egyszerre csak ott állt a szoba közepén, míg a másik messze elmaradt tőle, és csak lassan, félénken tipegett be utána, olyan gyanakodó tekintettel nézve maga körül, minthaharamiabarlangba lépne; de azért mégis mosolygott.

A szobában senki más nem volt, csak Jancsi, a huszár, a ki most délutánonkint rendesen ide szokott járni, egy kicsit iszogatni.

A vendégek beléptére fölteldinc^tt; nagyon megnézte őket, előbb az egyiket, aztán a másikat, aztán megint az egyiket; ez az egyik, úgy látszott, különösen tetszett neki; aztán megfogta a palaczkot nyakánál fogva, és ivott belőle, a mig csak volt mit; aztán letette, megsimogatta hatalmas bajuszát, megtámasztotta a fejét hatalmas két tenyerével az asztalhoz, és elkezdett gon-dolkodni, egyetlen egy tekintetre sem méltatva többé az újon érkezetteket.

Ezek már akkor is megvoltak rémülve, mikor beléptek; hát még mikor Jancsi olyan keményen megnézte őket, de meg még mikor olyan nagyot ivott utána! Ilyen nagyot ők még soha sem láttak inni! Most már szentül hitték, hogy haramiabarlangba kerültek. Csak a haramia tud ilyen nagyot inni, ennek sem a közönséges fajtája, hanem a vezére.

Szerettek is volna távol lenni innen; de nem merték elhagyni a szobát. Hát ha e haramia, e haramiák vezére, személye elleni sértésnek veszi azt ? Nem tanácsos ilyen embert megharagi- tani! Veszedelmes dolog, felkölteni az oroszlánt,mondja Schiller. Legjobb tehát, azaz a fenforgó körülmények közt legjobb : itt maradni és tenni magát, mintha semmit sem félne az embertelen emberről; igazán legjobb volna azonban : ismét ott lenni, a honnan jöttek.

Itt maradtak tehát, hanem a mennyire lehetett, csendesen viselték magukat; odahuzakodtak a kályha közelébe, és leültek mindketten ugyanazon egy széleire; azaz a másik csakugyan a székre ült, az egyik azonban csak úgy tette magát, mintha ő is rajta ülne, voltaképen azonban csak a levegőn ült.

— Korcsmáros! még egy itczét abból a nyolcz krajczárosból 1 — kiáltá egyszerre Jancsi a lehető legvastagabb huszárhangon, midőn hu- nyorgató szemével ez emberek ijedelmét látná; a mely hangtól aztán az újon érkezettek olyan nagyon elszörnyüködtek, hogy a másik a szoba közepéig ugrott, az egyik pedig, a hosszú, menten elterült a földön, úgy, hogy a feje a kályhaszur- dikban volt, a két lába pedig valahol az asztal alatt.

Ez már aztán Jancsinak való mulatság volt, mert ámbátor csakis azon okból kiabált olyan nagyon, hogy ezek még jobban ijedezzenek tőle, de hogy ilyen foganatja légyen kiabálásának, azt még sem hitte. Olyant nevetett tehát rajta, mint egy ház.

Erre aztán a kicsinek sem kellett több; a mint Jancsit nevetni látta, uczu neki, ő is elkezdett nevetni, még a Jancsinál is hangosabban, csak azért, hogy ez észre ne vegye, mennyire meg van ijedve, el van rémülve.

Az a nevetés azonban mégis annyira felbátorította, hogy oda mert lépni az asztalhoz, és megszólítani Jancsit azon a gyönyörűséges nyelven, a minő akkortájt csak Pozsonyban, a Zukker- mandlban beszéltek.

Jancsinak pedig az a tulajdonsága volt, hogy a mikor tetszett neki, értette ezt a nyelvet, mikor meg nem tetszett neki, nem értette; most pedig úgy tetszett neki, hogy nem érti.

A társalgás tehát természetesen igen egyhangúan folytattatok a két ember részéről, a mi azonban nem tartóztatta a másikat, hogy csak tovább is társalogjon; Jancsi meg csak nézett reá nagy komolyan és tele füstölte a száját jóféle kapadohány aromájával, és hogy a két ember között valahogy irigység ne támadjon, hát egykor- máskor a hosszúnak is fújt egyet belőle a képébe, a ki ezalatt szintén az asztalhoz bátorkodott állni, és halkal utána motyogta a másik szavait.

XII.
Két madár és egy gimpli.

Isten tudja, minő következményekkel lehetett volna még ez a mulatság az utasok tüdejére, ha szerencsére uj vendég nem érkezik, az pedig nem vala más, mint Jancsi halálos ellensége : a rektor. így szövi gyakran a véletlen a legszomo- rubb tragoediákat és a legvigabb komédiákat.

A rektortól már nem ijedtek meg az utasok, nem is volt azon semmi ijesztő, hanemha a magas tetejű kalap, a mely már annyira ki s be volt dőlve, hogy inkább hasonlított valami feketére mázolt cserépkályhához, mint kalaphoz ; a vendégek azonban attól már nem ijedtek meg.

A rektor pedig meglátván halálos ellenségét a szobában, azon módon visszafordult az ajtó felé, hogy távozzék; fordulás közben azonban mégis máskép gondolta meg magát; fölszólalt benne a rangjához tartozó büszkeség, és tán a szomjúság is egy kicsit, elég az hozzá, újra visszafordult az ajtóból a szoba felé, és egyenesen az asztalnak tartva, helyet foglalt annak túlsó végén, épen szembe Jancsival, és parancsolt magának egy itcze bort és egy poharat.

Jancsi természetesen tette magát, mintha a Válságos napok, I. kötet. 9világon sem volna olyan ember, a kit rektor uramnak hívnak.

A másik, t. i. a kiesi utas, azonnal észrevette, hogy a két ember között valami feszengés létezik, és azonnal el volt tökélve, lehetőleg hasznára fordítani e kedvező körülményt. Csak arra nézve nem volt egészen tisztában magával, ha váljon nem valami fogás-e ez e két ember részéről; valami előre kicsinált dolog, hogy őket kelep- czébe kerítsék! Azért tehát czélszerűbbnek tartotta, még tovább is Jancsi dohányfüstjével tele fuvatni magát, és csak a hosszúnak intett, hogy ő ereszkedjék beszélgetésbe a másikkal , t. i. a rektorral.

A hosszú erre csak egyet fordult, kinyújtotta egy kicsit a lábát, és ott állt a rektor előtt, és mélyen meghajtva magát előtte, azt mondta neki németül:

— Az ön egészen legalázatosabb szolgája!

E megtisztelő üdvözletre a rektor elébb föltekintett, aztán nagy gravitással levette a kalapját (a mely gravitásra már azon szempontból is szükség volt, mert máskép nem igen akart már leválni a kalap a fejéről), és még nagyobb gravitással mondá, ugyancsak német nyelven :

— Jó reggelt! Hogyan találja ön magát ?

A másik pedig, t. i. a kicsiny, a mint e lel-kével rokon hangokat a rektor ajkiról lezengeni hallotta, nyomban ott hagyta Jancsit, félre lökte a hosszút, és czukor-ádes nyájassággal a rektor szemébe, vagyis jobban mondva: orrára mosolyogván, minthogy a szája épen csak annak orráig ért, kérdé, ha talán német ?

A rektor kénytelen volt tagadó választ adni e kérdésre, hanem — tévé hozzá némi büszkeséggel — azért tud olyan jól németül, mert 5 egykor Szathmárban járt iskolába.

A kis ember most már eleget tudott; el van ragadtatva, ; soha sem hallott ö olyan szé

pen beszélni, mint most!

E váratlan hizelgés úgy látszott, mégsem Jött egészen váratlanul a rektornak, legalább nem mutatott semmi meglepetéss; csak a kalapjával kezdett foglalatoskodni, mintha le akarná venni, de mert ez nem akart engedelmeskedni, hát csak jobban nyomta alá a fejébe.

A kis ember aztán bort parancsolt, a maga számára egy itczét, a hosszú számára egy félme- szelyt, és odaült a rektor mellé, és kezdé kifejezni örömét, hogy ilyen emberrel találkozott; épen ilyen müveit emberre van szüksége, a ki mindenféle nyelvekben jártas, és e helységbe való.

A rektor erre önelégült mosooygással ajkaihoz vitte poharát, kiitta, a mi benne volt, és aztán sűrűén összehúzván homlokán a bőrt, azt mondá, 9*hogy ő nemcsak németül, de zsidóul is tanult Szathmárban, mert ő tulajdonképen magasabb pályára készült, és a kis emberhez fordulván, olyan forma hangokat eresztett ki a száján, mint mikor a forró zsírba vizet öntenek.

Meglehet, értette a kis ember ezt a sistergő kodácsolást, annyi áll, hogy nagy elragadtatással tekintett a mögötte meredező hosszúra, a ki viszont ő reá nézett, és hasonló nagy elragadtatásá-ban még egyszer töltötte meg a rektor poharát, még pedig a maga borából, a ki is azt azonnal megitta, és aztán a kicsi azt mondta neki, hogy hát mint van az, hogy ilyen kitűnő nyelvtudós ilyen kis faluban tölti életét, holott Pesten, vagy épen Bécsben volna az ő helye ?

A rektor erre szántszándékkal még mélyebben húzta kalapját a fejébe, egyet fohászkodott, egyet ivott, egyet tekintett mérgeset az égre, újra egyet ivott, aztán mondott valamit diákul.

A kis ember erre újra nagyon el volt ragadtatva, hátra tekintett a hosszúra, aztán azt mondá, hogy de talán az a falu nem is olyan kicsiny, mint a minőnek ö tartja? Váljon hány ház lehetne benne ? És kérte, mondaná meg neki körülményesen, hány ház van benne ?

A rektor erre természetesen a legkörülményesebb felvilágosítást tudta adni, a mivel azon-bán a kicsiny még nem volt megelégedve, hanem tovább kérdezte, milyen nagy a helység határa ? merre van az erdősége, a páskuma ? szép búza, jó burgonya terem-e benne ? hová szállítják a terményeket ? szeretik-e itt az emberek a pálinkát ? és több ilyen ártatlan dolgokat.

A rektor aztán mindezen kérdésekre a lehető legkörülményesebben felelt, már csak azon okból is, hogy az asztal túlsó végén ülő Jancsi előtt kitüntethesse, mennyivel különb ember ő nálánál! hogy tud ő ez úri emberekkel társalogni! Meny-nyire fog ez majd boszankodni a maga semmiségének érzetében!

És eltalálta ; Jancsit; ki midőn a rektor ült vele szembe, oldalt fordult, háttal az idegen vendégeknek, csakugyan boszantani kezdte a sok ékes discursus, és midőn már nem bírván tovább hallgatni, visszafordulna, hát látja, hogy a hosszúnak kezében papír és irón van, és a mit a rektor nagy prosopopeával elmond, azt ő mind szépen maga elé jegyezgeti.

Erre aztán Jancsi végkép elvesztvén türelmét, felugrik ültéből, oda lép a jövevényekhez, elébb egy párszor végig nézi őket, azután csak úgy foghegyen-eresztve ki a szót, kérdé:

— Hát kicsodák az urak ?

Az urak csak néztek, csak néztek. Hisz ez az ember is tud az ő nyelvén beszélni!

A hosszú aztán e kérdésre hirtelen visszadugta a papirt a zsebébe, és szeretett volna oly kicsinynyé válni, hogy önönmagát is a zsebébe dughatná, annyira félt; de a kicsi nem; ennek most már egészen megjött a bátorsága, és mosolyogva feleié:

— Uram, ön tetszik nekem ! Olyan jól tudni tetetni magát! Ön igazán tetszik nekem!

— De az ur nekem épen nem tetszik! — viszonzá a huszár keményen. — Az ur bizonyára olyan jó madár, a ki a becsületes emberek gondolataival kereskedik!

— No lám ! milyen okos ember az ur ! — feleié a kicsiny , még édesebben mosolyogva. — Én csakugyan madár vagyok; az én nevem Madár (Vogel), és kereskedő is vagyok, de nem gondolatokkal, uram; oh nem; ez semmit sem hoz be a mai világban; én papírokkal kereskedem !

— Hát az ur papirkereskedö ? — kérdé Jancsi, erős gyanakodással. — És ez itt kicsoda? Ha az ur Madár, akkor az bizonyára

— Lám, lám, milyen elmés az ur! — viszonzá a kicsi, mig a hosszút mindig rövidebbre, rövidebbre húzta össze a nagy félelem. — Ez itt az én könyvvivőim; de azért nem Ijesztő aneve, hanem egészen más! No, miért nem mondja meg nevét ez urnák ! — parancsold a hosszúnak.

— Veréb! — mondá ez végre, olyan halkal, olyan remegő félelemmel, mintha lopta volna e nevet, és most visszakövetelnék tőle.

— Veréb? Ez veréb? — kérdé erre a huszár és elkezdett nevetni, a hogy csak tudott, mit a kicsi hallván, még nálánál is jobban nevetett, végre pedig a hosszú sem állta tovább, ő is szere-tett volna nevetni, de nem tudott; csak a száját tátotta fel, és majd hányát vágta magát azért, hogy öt Verébnek hívják.

A jó kedv tehát általánossá lön ! a huszár valahányszor csak ránézett a Verébre, nagy ka- czagásra fakadt, és azonképen a kicsi, mikor a huszárra nézett.

— És mit jegyezgetett az elébb olyan szorgalmasan az ön könyvvivője, a Veréb? — kérdé Jancsi, folytonos nevetés között.

— Hát ennek a helységnek a !

Nagyon tetszik nekem ez a helység! — viszonzá reá Madár.

— ügy ? tetszik ? — mondja erre Jancsi gúnyosan. — Talán bizony meg akarná venni ?

— ! — nevetett rá a kicsi.

— Hát van-e az urnák sok pénze ? — kérdé Jancsi komolyan.

— Nálam nincs! Nem szoktam magammalpénzt vinni, de otthon van valami kevés! — monda a kicsi, olyan hanghordozással, hogy Jancsi azt értse belőle, hogy az a kevés sokat akar ám jelenteni.

— Úgy ? — mondá reá ez, még komolyabban, mint azelőtt. — Hát hol van az ur otthonja ?

— Bécsben! — viszonzá Madár.

— Tudja mit ? Ha önnek annyi pénze van, és Bécsben van a hazája, és e helység után vásik a foga, akkor építtessen magának az ur ott egy nagy házat, és üljön bele abba, és Írja fel reá, hogy: „Bolondok háza,“ érti ? Mert az ur abba való, érti ? — mondá Jancsi, a lehető legkomolyabban.

Madár erre Verébre nézett, és mosolygott, Veréb meg csak maga elé nézett, és nem mosolygott, mire Madár ismét a huszárhoz fordult, és monda:

— Látom, az ur igen tréfás ember! De hát nem mondaná meg most nekem, hogy az ur kicsoda ?

— Nem az itt a kérdés, hogy én kicsoda vagyok, hanem az, hogy az én uram kicsoda! — vágott szavába Jancsi, türelmét vesztve. — Tudja-e az ur, hogy hívják az én uramat ? Zádor Eleknek, érti ? gróf Zádor Eleknek ! gróf Zádor .Elek ő méltóságának, érti ? És az ur akarja megvenni azt a helységet ? Ezt a helységet, melynek ötvenezer hold a határa ? No, meri-e még egyszer mondani, hogy meg akarja venni ezt a helységet ? — kérdé, mindig közelebb nyomakodva Madárhoz, a ki azonban egy hajszálnyit sem félt már tőle, talán azért, mert tudott vele egy nyelven beszélni, vagy mert a cselédet ismerte meg benne.

— Ötvenezer hold határa? — kérdé tehát mosolyogva, és intett Verébnek, a ki azonnal ismét kihúzta a papirt a zsebéből.

— Tyüh, ezt a hétfejü sárkány sodrófájával bolondok laskájából hosszúra nyujtóztatott Verebét, nem teszi be mindjárt azt a firkántóját? ! — kiáltá most Jancsi, nem németül, de magyarul, németül nem tudta volna azt olyan czifrán kisuj- tásozni; és tán még nagyobb baj is előadta volna magát, hahogy a rektor, a ki hogy Jancsi iránti ellenséges indulatát kimutassa, az elébb észrevétlenül kiment a szobából, most épen jókor vissza nem jő azon hírrel, hogy sikerült neki arra bírni a fogadóst, hogy szobát nyisson számukra, mire aztán vége lett a vitának.

Az utasok távoztak, Jancsi meg visszaült az asztalhoz, és még három itczét kellett lehajtania „a nyolcz krajczárosból,“ mig valahogy le bírta öblinteni azt a haragos indulatot, melyet ez a gondolat keltett benne, hogy ilyen emberek csak álmodni is mernek arról, hogy az ó ura legszebb jószágát, az ö szülőföldjét megveezik! Oh, beh nagyokat, beh irgalmatlan nagyokat ivott és káromkodott e miatt!

XXXIII.
Gescháft.

A reá következő napok is igen mulatságosan folytak le Zádorfalvára nézve; rég nem nevettek ott az emberek olyan jóizüt, és csak azt sajnálták, hogy épen nagy munka ideje van,' és nem engedhetik át magukat azon nagy jókedvnek, melyet egyszerre bennük gerjesztettek.

Ugyanis a két idegen, Madár és Veréb, a kikről Jancsi azt a hirt terjesztette, hogy futó bolondok, és a mit a lakosságnak nem volt oka kétségbe vonni, néhány napig nem tett egyebet, mint hogy bejárták a helység határát, és megvizsgálták azt szegiről-végire; elébb a rónáját vették szemügyre, és ott az emberek látták, mint vesz fel Veréb időről-időre egy-egy marok földet és megeszi, és erre már meg volt fejtve előttük, miért hogy Veréb olyan nagyon sovány. De ki is látta még azt e helyütt, földdel táplálkozni ? Eddig azt hitték, csak a kigyó van ilyen eledelre kárhoztatva. — Azután meg a hegyes részét kezdtékbebarangolni, és ott meg azt látták az emberek, hogy Veréb minden egyes kiálló sziklára ráüt egy kis kalapácsosai, és figyelemmel hallgatja, milyent szól. Bizonyára rejtett kincseket keresnek, mondogatták az emberek^ ki mosolyogva, ki irigykedve. Majd meg a patakra vetették szemüket, és akkor az emberek látták, hogy Veréb egy- egy palaczkot tele merít vízzel, és önt abba mindenféle porokat, aztán nézi, mint ülepedik az meg» aztán iszik belőle egy-két kortyanatot; és ez igen jó volt, t. i. nem a vizkeverék, hanem az, hogy Veréb ivott belőle; mert a lakosság gyanakvóbb része már-már azon gondolatra jött, hogy e csudálatos isten teremtései a vizet akarják megmérgezni. Ez meglevén, a patak partján olyan forma háromlábút állítottak fel, a mely hasonlított a fo- nalgombolyitó lábjához, arra meg valami sárgaréz hurkátóltögető-félét tettek, melyen át Veréb az egész vidéket a kastély irányában körülszemlél- getvén, a földre kiterített papirosra mindenféle ákom-bákomot húzogatott. És ez igy ment több napig. Az emberek békében hagyták őket; egy- kettő közülök tette ugyan azt az indítványt, hogy jó volna kikisérni őket a határból; mert hát ha csak teszik magukat bolondoknak, voltaképen pedig roszban járnak ? a többség azonban más véleményen volt; bizonyosan igazi bolondok; rósz szándékú ember jobban rejtegeti tetteit, és mertsenkit nem bántottak és igen mulatságosnak tartották bolondos dolgaikat, őket sem bántotta senki.

Az uradalmi kastélyba is eljutott ugyan e két ember hire, hanem ott most sokkal fontosabb ügyekkel voltak elfoglalva, semhogy csak reájuk gondolni is idő maradt volna, azonfelül, mint mondók, Jancsi buzgón terjesztette az ő meggyő- * zödését, hogy t. i. ez emberek bolondok. Hogy Madár azt mondta neki, ö e helységet meg akarja venni, arról senkinek sem szólt. Hogy is mondhatna ilyen bolondot? Aztán valami olyan szörnyűnek is tetszett előtte ez a gondolat, hogy az ő grófja uradalmát az a német meg akarja venni, hogy még csak bolond után sem tudta kimondani.

Néhány nap múlva azonban Jancsi a kastély tornáczán mélázgattában férfialakot lát az udvaron bejönni, a melynek, a mennyire a távolban kivehette, némi hasonlatossága volt Madár-hoz, a vendégfogadóbeli bolondos papirkereske- dőhez. Eleinte azt hitte, hogy csalódik; de csak igen rövid ideig maradhatott ilyen hitben, mert minden lépésnél, melyet az alak előbbre tett, jobban-jobban győződött meg erről , hogy jól látott. 1

Csakugyan Madár volt, a „papirkereskedő,“ de minő más Madár, mint a ki a vendégfogadóban Jancsi „tréfáin“ olyan édesdeden mosolygott!

Még most is mosolygott; hisz a nélkül már el sem lehetett ez ember! De milyen egészen más volt most e mosolygás, mint akkor! Angolország kincses lordja nem mosolyoghat büszkébben, mikor az egyptomi Kediveh évi számadásait a hírlapokban látja, mint a milyen büszkén és ravaszul most Madár ur mosolygott.

És nem kevésbbé gyökeres változás ment véghez egész külsején; a legnagyobb választékossággal volt öltözve; gyönyörű atlacz mellényéből a legfinomabb battiszting fehérlett elő, olyan három gyémánt gombbal, hogy Jancsi nem is tudott reájuk nézni; nyakán nehéz, vastag aranyláncz, mellénye zsebében, ismét arany lánczon, mindenféle drágakövek, ling-lógok, fejében a legfinomabb magas tetejű kalap, és igy tovább egész a fény-mázas czipőig.

Madár uram nyilván észrevette azt a magi- cus hatást, melyet megjelenése a huszárra tett; mert még nagyobb büszkeséggel mosolygott reá, és olyan ^bizakodott hangon, mintha kétszer tartoznék neki életével, kérdé tőle, ha itthon van-e a méltóságos ur ?

Jancsinak rettenesen kedve volt, lehetőleg huszárosán felelni neki, olyan leküzdhetlen ellenszenvet érzett ez ember iránt;; de nem merte tenni; ő reá is, mint minden kevéssé müveit emberre, megdöbbentő hatással volt a sok arany ésgyémánt látása. Nem szólt tehát semmit, hanem ment be urához, és kis idő múlva visszatért, nyitotta az ajtót, és néma jelekkel adá értésére, hogy : tessék besétálni.

Elek csak igen keveset hallott azon sok kósza hir felöl, melyek ez emberről kerengtek, mindössze is csak annyit, a mennyit Jancsi neki elbeszélt, és ezt a forrást ezúttal nem tartotta olyannak, a melyből csupán csak a tiszta igazság jutott volna hozzá; ismerte már Jancsi nagy ellenszenvét a németek irányában.

Némi kiváncsisággal fogadta tehát a jövevényt, leültette, és megkérdezte, minek köszöni e látogatást ?

Madár ur egész nyugodt nyájassággal fogadta a gróf előzékenységét, mintha tökéletesen megilletné öt; leült, és némi fensőségi érzettel mondá, hogy ő egyenesen a gróf érdekében jött ide, ö nagy szolgálatot akar tenni a grófnak.

Mindig csak úgy mondta, hogy „a gróf; még csak nem is ur-azta.

Eleket egy kicsit sértette e bizalmasság, mosolyogva kérdezte tehát, kihez legyen szerencséje ?

Madár ur megnevezte magát, hozzá tevén, hogy ő igen előkelő tagja a bécsi börzének.

Elek most már érteni kezdé a dolgot; ez az ember bizonyosan megtudta, hogy ő Zádorfalvánnagyszerű javításokat szándékozik munkába venni, és tehát azért jött, hogy az erre megkivántató összegeket neki előlegezze.

— Igen örülök ! — mondá tehát nyájasan; igazán örült, hogy ez ember eljött hozzá; igy sokkal hamarabb intézi majd el a pénzügyeket, mint pesti ügyvivője által.

— Ön nyilván hallott valamit arról, hogy pénzre lesz szükségem, és ez ügyben fáradozott ide ? — mondá tovább, közelebb huzva székét az üzéréhez.

— Igen is, hallottam, és ép ez ügyben jöttem ide ! — viszonzá amaz, gyönyörű burnótsze- lenczéjét véve elő, a melyből azonban nem szippantott, hanem csak úgy játszadozott vele ujjai között.

— Az igen szép öntől, és megvallom, szolgálatot tett nekem, hogy eljött; én magam nem akarok fölmenni Pestre ; nincs kedvem; aztán jelenlétem itt mulhatlanul szükséges; sokkal jobb szeretem tehát, hogy itt végezhetem el ez ügyet! De hát mit mond ön e nagyszerű tervekhez ? — kérdé Elek vidáman.

— Csak akkor mondhatnék felőlük határozott ítéletet, ha a gróf részletesen avatna be azokba! — viszonzá a tőzsér, kimért nyájasSággal.

Elek erre nagy lelkesedéssel sorolta elő neki,minő változásokat és javításokat szándékozik létre hozni.

— Nos, mit mond hozzá ? Nemde gazdagon jövedelmeznek majd a befektetendő összegek? — kérdé ragyogó tekintettel.

— No, a hogy veszszük! — viszonzá az üzér. — A terv szép, de nagyon költséges, és kedvező körülmények közt is csak több év múlva jövedelmező; nekem sokkal practicusabb, sokkal biztosabb terveim volnának e jószágra nézve.

— Önnek ? — kérdé Elek mosolyogva. — De igaz ! hallottam, hogy ön megnézte a jószágot! De hát ért ön a gazdászathoz ? — tévé hozzá Elek vidáman.

— Nem én, hanem a könyvvivőm! — viszonzá az üzér nyugodtan.

— A könyvvivője ? — kérdé Elek nevetve. — |No képzelem, minők lehetnek azok a tervek ! Hisz ahoz szakférfiú kell!

— Az én könyvvivőm szakférfiú!

— Járatosnak kell lenni a geológiában!

— Az én könyvvivőm járatos a geológiában

— A physicában!

— Az én könyvvivőm járatos a physicában !

— A chemiában, a mineralogiában, a hydrau- licában, az erőműtanban, a mértanban!

— Az én könyvvivőm járatos a chemiában,a mineralogiában, az erőmütanban, a mértanban, a mythologiában és sok más tanban, melyeket sem én, sem a gróf még csak névszerint sem ismerünk! — jegyzé meg az üzér nyugodt mo- solylyal.

— Hisz e szerint ez ember valóságos lángész, egy második Humboldt! — kiáltá Elek vidáman. — Hát miért nem mutatta be nekem e nyol- czadik csudát ?

— Nincs szerencsém Humboldt urat ismerni, mert most vagyok először e vidéken; de bizonyos vagyok benne, hogy nem tud annyit, mint az én könyvvivőm, mert ez csakugyan egy valóságos lángész, és legközelebb be fogom őt mutatni a grófnak, majd mikor a szerződvényeket meg kell Írni! — feleié az üzér.

— De igaz! e lángeszű könyvvivő miatt egészen eltértünk tárgyunktól! — mondá Elek vidáman. — Halljuk tehát az ön practicus tervét!

— Az én tervem az, — kezdé most az üzér, közelebb húzván székét a grófhoz, — hogy először e kastélyt és kertet szeszgyárrá kellene átalakítani.

Elek nem hagyta őt tovább beszélni; szikrázó szemekkel nézett a kis emberre; ez pedig olyan szelid-édesdeden mosolygott Elek szemébe , és olyan kedélyesen forgatta az arany szelenczét ujjai közt, mint valami ártatlan kis gyermek.

Válságos napok. II. kötet. 10

És ép e rendületlen nyugodtság fegyverezte le Eleket; azt gondolta, nem fogta fel jól ez ember szavait; bizonyosan mást mondott, mint a mit hallott ! Egyszerre azonban eszébe jutott, a mit a kastélyban rebesgettek, hogy t. i. néhány nap óta eszelős emberek járnak a helységben.

Erre aztán megrántotta a csengetyüt.

— Ez az az ember, — kérdé a belépő Jancsitól, — a kiről a helységben azok a bizonyos hirek keringenek ?

— Igen is, méltóságos ur! — feleié a huszár.

— Jól van ; mehetsz; maradj az előszobában. Tán szükségem lesz rád! — mondá aztán, fel és alá járván a szobában.

Jancsi haragos tekintetet vetett az idegenre, és távozott. Nem kerülte ki figyelmét, hogy ura nagyon fel van indulva.

De hogyan is ne legyen felindulva, mikor ez ember azt javasolja neki, hogy e kastélyt, e kér - tét, ez ősi ereklyét, hol minden fa egy-egy családi hagyományra emlékeztet, minden kődarab valamely szomorú, vagy vig családi esemény emléke. ez ősi kastélyt, melyben évszázadok óta nyomok vannak hagyva a dicső elődökről, a kik e falak között éltek és meghahak; e kastélyt, melyről még most is az a hit él a nép ajkain, hogy hold- ujulási éjfélkor a nemzetség ősanya elhagyja százados nyughelyét^ családi sírboltban, és hófehér öltözetben, hófehér arczczal és hófehér omlatag fürtökkel bejárja a termeket, és a mely hóban kimarad, azon hóban a család fejének meg kell halni; ezt a kertet, ezt a kastélyt szeszgyárrá alakíttassa át! Lehet-e ezt józan észszel javasolni ? Nemde világos, hogy igaz, a mit Jancsi mondott; ez ember bolond, öriült!

Erre aztán ismét lecsillapult indulatossága, és mély szánakozással nézett az üzérre; nagyon csudálkozott, hogy igy szabadon hagyják jönni- menni ez* embert. Tébolydában kellene annak lenni szegénynek!

— Köszönöm tanácsát! — mondá tehát neki, és figyelemmel nézett szeme közé, ha nem találja-e benne azt a fénytelen merev tekintetet, mely a szegény elmeháborodottakat olyan ijedelmesen megkülönbözteti.

— No, ugy-e bár, practicus egy terv ez ? — kérdé az üzér mosolyogva. — Aztán sokkal kevesebbe is kerül, mint a grófé; csaknem semmibe ! Hát még a haszon! — kiáltá fel hévvel. — A nép a pálinkaitalra szoknék ! Tiz év múlva mind az én kezemben volna a föld, mind nekem dolgoznék a nép! No, nem tartja ezt practicus tervnek ?

— Oh igen ! — feleié Elek. — És mi mondandója van még ? — kérdé Elek halálsápadtan, de nyugodtan.

— Igaz, hisz én tulajdonlfép nem is e végett jöttem ide! — kezdé újra az üzér. — Tehát mint mondtam, én a grófnak egy szolgálatot akarok tenni, meg akarom menteni a bukástól.

— A bukástól ? Engem ? — kérdé Elek és hangosan felkaczagott.

— A gróf engem kikaczag! — mondá az üzér pusztulhatlan mosolygással. — Azt hiszi, a mit én most mondtam, ostobaság, vagy őrültség, pedig nemsokára meg fog győződni, hogy igazat mondok, valamint arról is, hogy én a grófnak nagy szolgálatot akarok tenni. Nincsenek-e u grófnak adósságai ?

— Nem tudom! — mondá Elek, reszketve a dühtől.

— No, én meg tudom, hogy vannak ; mintegy őt százezer forint adóssága van. Tán a gróf azt hiszi, hogy ez csekélység, mikor maga ez a jószág is többet ér egy milliónál, és ezen kívül van még vagy két millióra menő egyéb birtoka. Hanem a gróf csalatkozik, és ha a gróf engem nyugodtan méltóztatik meghallgatni, meg fogom a grófnak mutatni, hogy ezt a három milliónyi birtokot az az ötszázezer forint adósság fogja elnyelni.

— Nyugodtan fogom kihallgatni, csak beszéljen röviden ! — mondá Elek, hátrahajtva fejét a széken; már nem tudott szemébe nézni ez

embernek, és mégis bizonyos belső nógatást érzett, végig hallgatni terveit.

— Pedig ez igen egyszem! — mondá az üzér. — Mit tenne a gróf, ha én most kétszázezer forintig érő váltókat jelentenék be azonnali kifizetés végett?

— Hát beváltanám ! — feleié neki Elek.

— Igen, de miből ? — kérdé az üzér. — Miből, ha nincsen pénz ?

— Kapni, tisztelt Madár ur, kapni! — mondá a gróf, kényelmesen eregetvén a füstöt az épen meggyujtott szivarból.

— De nem kapni, tisztelt gróf ur! — mondá utána az üzér, édes mosolygással. — A ki a jelen üzleti viszonyokat ismeri, az tudja, hogy nem kapni! mert nincs hitel, édes gróf! Legyen önnek egy milliót érő jószága, és szoruljon meg százezer forintban, még egyszer százezrébe kerül, mig megkapja, mert nincs hitel! Tönkre kell jutni! any- nyival inkább pedig olyannak, kinek, mint a gróf-nak, annyi váltója forog künn.

— Majd ki fogjuk fizetni, Madár ur! — jegyzé meg Elek, még keményebb füstöt eregetve; látszott rajta, hogy az üzér szavai mégis hatással vannak reá.

— Igen ám, ha csak arról a kétszázezerről volna szó, akkor a gróf talán azt mondhatná, kivet még kétszázezerét és visszaváltja a kétszázezerét;de tudja-e a gróf, mit tesz az : „berekedni" ? Ez egy kereskedelmi műszó, és annyit jelent, hogy ha valaki, a ki máskülönben jól áll, nem bir egy csekélyebb összeget kifizetni, még több váltót küldenek a nyakára, úgy, hogy lehetetlen többé szabadulni, és meg kell buknia. És épen ez tör-ténik majd a gróffal is, ha az én tanácsomat nem követi. Ötszázezer forintot kell majd törlesztenie, és mert ezt nem tudja, egy milliónyi adósságot fog csinálni, és igy tovább, inig tönkre nem lesz téve.

— És miből áll az ön terve? — kérdé a gróf, ki most mindinkább be kezdé látni, hogy ez ember mégsem őrült, ez embernek igaza van.

— Az én tervem igen egy szerű ! — kezdé újra az üzér. — Én kifizetem a gróf adósságait, az teszen ötszázezerét, adok hozzá még ötszázezerét, az egy millió, és annak a milliónak a fejében a gróf általengedi nekem Zádorfalvát.

Az üzér beszéde már annyira érdekelte Eleket, hogy igen elfogadhatónak találta ez ajánlatot. Eladni egy részét birtokának, hogy szorongató adósságait letöLteszsze, és még elég pénze maradjon, a többinek jó, virágzó karba helyezésére, ez olyan terv, melyet minden okos ember csak helyeselni tud.

— Elfogadom ajánlatát; adok önnek egy milliót érő jószágot, de nem Zádorfalvát. Ez ősi birtokunk, ettől nem válhatok meg, hanem adok más jószágot.

— Megvallom, csak is e jószág végett tettem ez ajánlatot.

— Tán a szeszgyár miatt ? — kérdé a gróf nevetve. .

— Igen is, gróf, a szeszgyár ^^iatt; nagyon jövedelmező egy gondolat ez. Az ember be sem láthatja a hasznát, és nem tudni, ha az a másik jószág olyan alkalmas nagyszerű szeszgyárra. De hogy a gróf belássa, mennyire nem önérdekből tettem ez ajánlatot, nem bánom, legyen az egy másik, milliomot érő jószág! Tehát beleegyezik a gróf ?

— Igen is, beleegyezem! — viszonzá Elek, gondolatokba merülve.

— Sőt, hogy a gróf azonnal munkába vehesse nagyszerű , de mint mondám, költséges terveit, kész vagyok, azonnal százezer pengő forintot adni át, még pedig csupán csak hatos kamatok mellett, a jószág átadásáig.

— Az igen jó lesz ! — viszonzá Elek vidáman. Szinte könnyebben lélegzett, hogy ilyen nagy gondtól szabadult.

— A gróf ur tehát beláthatja, hogy mindent elkövetek érdekei sőt ha úgytetszik, százötvenezer forintot vagyok kész a grófnak előlegezni — mondá az üzér, mindig nyájasabb hangon.

— Annál jobb, édes Madár ur! Minél több pénzzel rendelkezhetem, annál jobb !

— Természetes ! És annál nagyöbű hasznot hajt a jószágba befektetendő tőke! Valóban, igen örülök, hogy a gróf urnák egy kis, szolgálatot tehetek; ez pedig reményt nyújt, hogy a méltóságos ur én értem is tenui fog valaimt! — mondá az üzér, egyszerre behízelgő, alázatos nyájassággal.

— Szívesen, édes Madár ur, a mit csak tehetek ! — feleié neki Elek, ki ezalatt némileg visszanyerte bizalmát ez ember iránt.

— Csekélység az egész! — kezdő újra az üzér. — Egy krajczárjába sem kerül a méltóságos urnák, és nekem mégis nagy szolgálatot tesz vele !

— Mondom, szívesen, csak tudjam, miből álljon az ? — mondá Elek türelmetlenül.

— Ha a méltóságos ur hozzájárulna, hogy váltóit minél elébb .kézhez kapj^im! — adá elő az üzér, kérő nyájassággal.

— Szívesen! Csak mondja meg, mit tegyek ez ügyben ? — feleié Elek vidáman.

— Mondom, csekélység, — kezdé újra az üzér. — Az egész csak abból áll, hogy a méltóságos ur nekem vagy két millió forint erejéig különféle váltókat ad át; tudja, csak úgy látszólagos ! mert én majd ugyanolyan összegről szóló ellenváltókat adok át a méltóságos urnák, csak egy-két hétnyi hosszabb lejárattal.

— És ez mire való volna ? — kérdé Elek, meg nem foghatva ez ember szándékát.

— Arra, hogy én e látszólagos váltókat forgalomba bocsátom, a sok váltó összetorlódása által pedig értékük csökkenni fog, és én akkor harmadik kéz által ugyanezeket, az igazi váltókkal együtt, olcsón beválthatom ismét.

— De hisz ezáltal ön megcsalná a világot, még pedig az én aláírásommal, az én nevemmel ? — kérdé Elek álmélkodva.

— Oh nem, méltóságos ur! — viszonzá az üzér, vidám mosolylyal. — A váltóüzletben ez nem csalás; mi ezt mindössze is csak „nyomás“- nak nevezzük, a mi nagyon közönséges dolog mi- nálunk.

— ügy ? — mondá a gróf. — És ha én e szívességet megtagadnám ?

— Akkor sajnálnám, hogy én is visszavonnám szavamat, a miből pedig a gróf urnák igen, igen nagy kellemetlenségei származnának, valószínűleg megbuknék!

— Megbuknám ? És azt hiszi, hogy inkább gaz csalásnak használtatnám fel nevemet, aláírásomat? — viszonzá neki Elek büszke, arisztokratikus méltósággal; és milyen szépen illett ez igazi arisztokrata lélekhez az az arisztokratikus büszkeség!

Azután odament az ajtóhoz és behívta a huszárt.

— Eredj, Jancsi, vezesd ki ez embert; mert ez nem bolond, hanem gazember! — mondá, és utálattal fordult el tőle.

Madár uram megszeppent; ez egyszer elfelejtett mosolyogni; mondott ugyan valamit tízezer forintról, a miket még ki akar engedni az alkuból; de Elek már nem hallotta, Elek már akkor a másik szobában járt fel és alá, és gondolkozott azon, mikép merészkedett ez ember igy beszélni ő vele.

Jancsi pedig a legnagyobb pontossággal teljesítette ura parancsát, még pedig olyan formán, hogy Madár uramat gallérjánál fogva vezette ki, nemcsak az udvarról, hanem a helységből is; igy értette ő ura azon szavait, hogy vezesse ki innen. Madár uram természetesen szeretett volna kiáltani, de nem bírt még csak lélegzeni sem jóformán ; a falun kívül aztán Jancsi szépen elterítette a gyepre, és visszament a vendégfogadóba, hol Veréb épen azon szeszgyár tervrajzával volt elfoglalva, melylyé főnőke az uradalmi kastélyt át akarta alakítani; de Jancsi nem várta be, hogy munkáját befejezze, hanem nyalábra fogva a hó-réhorgas géniét, úgy, a mint volt, tervestől-raj- zostul föltette a kocsira, melyet a fogadós már azalatt befogott, és kivitte főnökéhez, a ki még mindig nem birt felkelni a gyepről, annyira kirázta a Jancsi általi kivezettetés.

Ez történt délelőtt; az nap délután aztán gróf Zádor Elek következő levelet vett :

„Méltóságos gróf ur!

Nékem kegyelmes uram!

A legmélyebb tisztelet mellett van szerencsém Méltóságodat alázatosan értesíteni, miszerint minden buzgó utánjárásom oly végre, hogy a Méltóságod által fölveendő százezer forintot megszerezzem, mindeddig eredménytelen volt; sőt a legmélyebb sajnálkozással kénytelenittetve érzem magamat a legalázatosabban tudatni Méltóságoddal, miszerint ez idő szerint semmi kilátásom nincsen, ezen vagy ehez hasonló összeget Méltóságod részére elkeríteni, lévén mostanában az egész világ olyan nagy szűkében a pénznek, hogy még a rég idő óta vagyonosságukról hirhedett tőkérek is befogják a markukat, és tudni sem akarnak kölcsönadásról, még a legnagyobb kama-tok mellett sem; nyilván ezen balviszonyoknak kell tulajdonítanom azt a végzetes közbejövetelt is, hogy a „Krénfleis és Maulwurf“ czimü helybeli pénzkölcsönt adó-vevő ház tegnap, u. m. folyó hó 24-kén 200,000 pfrt, olvasd : kétszázezer pfrterejéig szóló váltóleveleiket jelentették be nálam két hét alatti készpénzbeli beváltás végett, ellenkező esetben a fen kitett összegnek törvény utjáni behajtására szükséges lépéseknek leendő megtételét előttem kinyilatkoztatván, melyekre nézve és újólag hivatkozván a fenebb érintettem nagy hiteltelenségi viszonyokra, igen ohajtandónak, fsőt elhalaszthatlan nógató szükségesnek tartom : Méltóságodnak minélelébbi ide-feljövetelét, a melyet legalázatosabban esedezvén, de mindazonáltal egész biztossággal reménylvén, maradtam Pesten, 18 . . .-diki őszelő 25-kén

Méltoságos gróf ur

Én kegyelmes uramnak legalázatosabb szolgája Pennásy Kristóf, hites ügyvéd."

Pennásy Kristóf Zádor Eleknek még boldogult atyjától reámaradt pesti ügyvivője volt.

Mély elkeseredéssel nézte Elek e sorokat, és először életében vonult keresztül szivén azon fájdalmas érzés, hogy a legnemesebb buzgalom, a legszentebb akarat mellett is tehetetlen, haszon- vehetttlen teremtés napjainkban az ember, ha pénze nincs; a leghitványabb, ^müveletlenebb kupecz nagyobb férfi nálánál, ha teli erszénye van.

És most az is megfoghatóvá lön előtte, mint bátorkodott ma délelőtt az a tőzsér olyan gáládnyíltsággal a legocsmányabb becstelenségeket feltárni előtte; azért, mert pénze van! Ezzel min-dent elérhetőnek képzel. Hát csakugyan olyan romlott volna a világ ?

Nem, nem ! — sugá aztán nemesebb önérzete, — az emberiség nem hátra, hanem mindig előre halad az erkölcsiségben, csak a csoportozást változtatják az idők és körülmények. Vannak napok, mikor a földre nyirkos, egészségtelen köd ereszkedik alá; de az csak kis helyen van igy, másutt a legszebb idő jár épen ilyenkor; épen igy van ez az erkölcsi világban is; vannak időszakok, mikor a jók, a nemesek visszavonultan élnek, habár sokkal nagyobb számmal vannak is a gonoszoknál ; de ez soha sem szokott sokáig tartani.

Ez a gondolat ismét megnyugtatta öt némileg; a remény újra visszatért szivébe; majd talál ö módot kimenekülni a kellemetlen helyzetből; mégis furcsa volna, ha ö néhány százezer forintot nem tudna kölcsön kapni, néhány százezer forint miatt kénytelen volna letenni nagy terveiről, édes reményeiről!

Más nap reggel útban volt Pest felé. Az utazás nem volt épen kellemes. Nedves, esős, őszi napok jártaik; a föld aléltan nyugodott a nyári hőség után ; a hegyeket sürü, szürke párák takarták el; köröskörül nedves, őszi szellők csatangoltak, az ut sok helyütt arasznyi mélységre föl volt áztatva az előtte való esőtől. Nem kellemes évszak ez az utazóra, és sokkal kevésbbé a fővárosi lakosra nézve. Ilyenkor legkevesebb élvezetet nyújt a főví^ir^^; semmi nagyvilági mulatság, semmi szórakozás; még a nyárszaknál is unalmasabb; mert hiszen a nyártól úgy sem vár senki semmit a fővárostól; de most, őszszel! sem nem város, sem nem falu.

Elek azonban mégis nagyon örült, hogy ép ez időszakban teszi az utat Pestre; legalább bizonyos benne, hogy nem igen fog még találkozni ismerős arezokkal : Bogyiszlóyval, Malvinnal, és — Ilkával! Oh ezek most mind messze vannak még a fővárostól; Malvin ésBogyiszlóy bizonyára valamelyik külföldi fürdőhelyen mulatnak még, a hol nem köszönt be olyan hamar a komor ősz. És Ilka! váljon hol mulat a kedves angyali leányka ? De mit tűnődik ő azon ! Mindegy neki, akárhol mulat; ő reá bizonyára nem gondol! Jobb tehát nem is találkozni vele; igy talán ő is majd esak mégis elfelejt!

XXXIV.
Bűnös lelke!..

Malvin azonban nem mulatott külföldi fürdőhelyen, de még csak belföldin sem; nem volt kedve oda menni, a régi mulatságok elveszték előtte érdeküket, a szórakozások terhére lettek, a társaságok pedig, a pompás, fényes, díszes divatkörök, hol ő eddig annyi szivet hódított bájos mosolyával, annyi szivet sebzett meg ragyogó, gyilkoló tekintetével, a hol csak úgy „bolondult" utána a sok imádó : ezen körök érdeküket vesztették előtte, és kínos remegés fogta el, valahányszor csak gondolt is reájuk.

Miért ? Mi riaszthatta meg annyira a kaczér nő szivét ?

Tán az, hogy Eleket nem birta meghódítani ?

Oh nem! Az ilyen fájdalomra csakhamar talál írt a kaczér nő. A hol a hiúság vállalja magára a szerelem szerepét, ott a sebek sem hatnak a szívig.Vagy tán azért, mert Elek iránt tisztább reményeket táplált, és ezekben csalódott ?

Ez már inkább valószínű; mert Malvin, habár most nem ámíthatta többé magát, és tisztán érezte, hogy a mi öt ez ifjúhoz vonzotta, az nem volt szerelem, a mely magában rejti a halálig való hűség biztos zálogát; hanem csupán csak szenvedély volt, a mi őt Elekhez vonzotta, a tul- izgatott szív eszeveszett sóvárgása; de azért mégis nagyon fájt neki megcsalódása; mert úgy tetszett neki, mintha e remény teljesülése nemesebbé, forróbbá változtathatta volna szivét; mintha a mit eddig nem volt képes, Eleket igazán is meg tudta volna szeretni. Mindez azonban nem bírta volna visszatartóztatni Malvint, hogy tovább is, és tán ujult hévvel, ujult erővel, bele ne vesse magát a fényes mulatságok zajló tengerébe, hódolatok, udvarlások után vágyva; mert hisz ő Eleket nem szerette! csak akkor, ideig-óráig tetszett neki úgy, hogy szereti, és minő joggal keseregné a szív olyan férfi elvesztését, a kit ő maga sem szeretett ?

Hanem a mi e nőt egyszerre visszatartóztatta eddigi útjában, a miért kerülte a díszes társaságokat, az édes hódolatokat és az imádók szívesen látott seregét, ez a szégyen voll; a szégyen és a félelem.

Mióta Bogyiszlóy, felhasználva gyöngeségét, kicsikarta tőle ama kétszázezer forintról szóló utalványt, azóta e nőnek egyetlen nyugodt órája nem volt.

Szégyelte magát önőnmaga előtt, hogy 5 ilyen aljas, bűnös tett végrehajtására beleegyezését adta; e segédkezés által czinkosává, bűnrészesévé lön ez embernek gróf Zádor Elek megrontására ; nem is czinkosává és bűnrészesévé, hanem főrészese ; mert nem Bogyiszlóy, hanem ő rontja meg e derék, jeles, kitűnő ifjút; ha ő Bogyiszlóy- nak módot nem nyújt arra, hogy aljas, undok szándékát kivihesse, ez soha sem talált volna arra módot; tehát csak is ő e derék, e kitűnő ifjú megrontója !

Most már Elek derék, kitűnő ifjú volt szemeiben ; mert a harag, a szörnyű szenvedély csillapultával mindig jobban belátá, hogy ez ifjú nem tehetett máskép, mint a hogy cselekedett; eltávozott, mikor észrevette, hogy a szenvedély, melyet ő szított benne, nyugalmát, jövőjét veszélyezteti; miért is ne távozott volna, mikor ö szintén nem szerette őt ? Nem becsülendő-e inkább, hogy a válság pillanatában visszanyerte egész nemes férfiúi erejét, és távozott ? Hogy elébb nem tette ezt ? hogy olyan forrón viszonozta az ő érzelmeit? MiéTt ne viszonozta volna, mikor ő annyira szította, élesztette azokat? Mi okon kívánhatna tőle nagyobb erőt, mint a mennyivel ő maga birt ? És mert nem rohant vesztébe, mert nem hagyta magát tovább sodortatni e köznapi szenvedély által, mert nem aljasodott el még inkább, azért bűn-hődjék, azért adta Bogyiszlóy kezébe az eszközöket, hogy megrontsa, hogy semmivé tegye!

Ez az eszme üldözte, hajtotta e nőt, ez töltötte meg szivét nagy, kínos szégyennel azon óra óta, hogy Bogyiszlóynak átadta az utalványt, és beleegyezett az irtózatos boszutervbe !

Oh, mennyit nem adna, ha ezt nem történtté tehetné, ha elháríthatná a csapást Elek fejéről! De mikép ?

Mindjárt más nap irt volt ügynökének, ne adja át Bogyiszlóynak az utalványozott összeget; tépje el az utalványt: de utasítása későn jött: Bogyiszlóy már akkor kivette volt a kétszázezer forintot, és azóta nem is mutatta magát nála : tudja isten, hol jár, mit mivee; de bizonyára a boszuterv végrehajtásán, Zádor megrontásán dolgozik !

Azért kerülte Malvin a fényes társaságokat, a zajos mulatságokat, a hódolók és udvarlók seregét! Szégyelte magát. Mikor ismerős arczo.t látott, lesütötte szemét, szive elszorult, arcza elhalványult ; azt hitte, minden ember leolvashatja róla rut tettét, szégyenét; ezt a tudatot nem bírta elűzni leikéből; nem volt képes emberek közé menni; érezte, hogy ő nem való többé műveltebb körbe; nem méltó reá, hogy művelt ember szóba álljon vele; azzal a tettel ö száműzte magát a nemesebb emberek koréból! így forgatta föl ez egy vétkes tett egész lelkét.

Bekövetkezett a fürdói szak; oh, mennyire óhajtott volna Füredre menni! Még soha sem vágyódott annyira a fürdői élet után, és ez egyszer nem csupán a mulatság kedvéért, hanem azért is, mert még soha sem volt olyan nagy szüksége erőtadó szórakozásra, mint az idén. De még sem ment oda; félt, hogy ott, hol annyi mindenféle ember összegyűl, hol annyi mindenféle titkos magándolog szájról-szájra jár, olyan valaki is lehet, a kinek az ő boszuterve tudomásul esett, és az egész fürdői szak alatt bizonyára ez lesz a körök társalgási tárgya. Hogy is ne! hisz ilyen ocsmány eset száz évben is alig egyszer adja elő magát! Hogyan tudna ő ott emberrel 'találkozni ? Nem kell-e félni minden ismerőstől, a kivel csak találkozik, hogy ez is tudja az ö bűnös, aljas szövetkezését Bogyiszlóyval ? Nem kell-e attól tartania, hogy az emberek kerülni fogják, mint a megbélyegzettet ?

Nem ment tehát Füredre, nem ment semmiféle nyilvános mulatóhelyre, hanem egyik félreeső jószágára; ott akarta a nyarat tölteni, visszavonultan, távol az emberektől.

Milyen lassan tűntek ott a napok, az órák! milyen lázas mohósággal bontotta fel a hírlapokat, és minő kínos félelemmel futotta végig tartalmukat, ha nem talál-e valamelyikben valami hirt Zádorról, Bogyiszlóyról, ö róla!

Nem kevésbbé kínosan tölté napjait Fanchon, Malvin hűséges franczia társalkodónéja; sót ha igaz, a mit egyik jeles tárczairónk mond, — és bizonyára igaz, különben nem mondaná a jeles tárczairó, — hogy t. i. a legkínosabb lelki állapot az, melyet a macska érez, midőn a tejes köcsögről leszedte a tejfölt, és látja a gazdasz- szonyt az éléstárba jönni, és minden pillanatban várhatja, hogy fölfedezi, és érdem szerint megbünteti; ha mondjuk, ez állítás igaz, és hogy ne volna igaz, mikor a jeles tárczairó mondta! akkor a társalkodónő állapota még sokkal szánandóbb volt Malvinénál ; mert a társalkodónö lelki állapota sok tekintetben volt hasonló a tárczairó által festett macska lelki állapotához; sőt valamivel még kínosabb. 0 is olyan formát követett el, megfosztotta úrnőjét egy különösen kegyelt udvarló-tól ; sőt mi több, valaki tudja az ő rósz cselekedetét, ez a valaki pedig báró Bogyiszlóy, a ki tán nem sejti, hogy gróf Zádor előtt irgalmatlan színekben lefesté, de ö azért mégis semmi jót nem várhat tőle, és bizonyosan beárulta őt úrnőjének, vagy ha még nem tette, akkor bizonyosan tenni fogja, a legelső alkalommal fogja tenni, de legva-lószinübb, hogy már is megtette, úrnője tudja már az ő bűnös voltát, azért olyan tartózkodó egy idő óta, olyan magába zárt irányában, és ha még el nem kergette, az bizonyára nem szánalomból történt, és annál kevésbbé bűnbocsánati hajlandóságból ; ilyen bűntettet nem igen lehet megbocsátani ; hanem azért, mert később akarja őt elkergetni, később, mikor majd legkevésbbé várja, hogy annál kínosabban sújtsa őt a büntető kéz.

Ilyenek voltak a szegény Fanchon lelki mardosásai, rémületes aggodalmai; és valóban nem tulzunk, ha mondjuk, hogy a hűséges léleknek ez irtóztató félelem ki nem ment a fejéből; és ha Malvin kevésbbé el lett volna foglalva saját bajaival, és többet ügyel vala Fanchonra, lehetetlen lett volna észre nem vennie annak testilelki zaklatottságát, annyival inkább, minthogy a szomorúság félreismerhetlen jelenségein kívül még olyan változást is vitt véghez rajta az a szünet nélkül való töprenkedés és tépelödés, a mit eddig merő természeti lehetetlenségnek tartott, és a mely változáshoz képest a legritkább természeti tünemények, mint p. o. az üstökösök, meteorkövek, vagy a hegyeknek helyükből való kimozdulása valóságos mindennapi dolgok; az a változás, hogy Fanchon lassankint elkezdé veszíteni azt a sylphidi karcsúságot, melyre ő sok, sok év óta olyan büszke volt.

Eleinte, mikor még Pesten voltak, csak keveset lehetett azt észrevenni, és Fanehon minden lehetőséget el is követett, hogy ne vétessék észre; midőn azonban falura ment, tán a jobb levegő, vagy tán az időjárás, olyan feltűnően siettették a hűséges teremtésnek eddigi minőségéből való ki- vetközését, hogy semmiféle elővigyázati intézkedés nem volt képes, elpalástolni a szomorú valóságot a világ előtt, és e miatt a szegény nő még csak annál is inkább kezdett szomorkodni. Nem elég még, a mit úrnőjével tett, még ez is! Oh, ha ezt úrnője észre veszi!

A szegény nő egészen oda volt; szerencséjére Malvin igen keveset gondolt vele ez időben; alig nézett reá; szinte félt találkozni a társalkodónővel, nehogy ez lelki háborgását lássa meg rajta, és megkérdezze, miért olyan szomorú ? Mi t tudna neki erre felelni!

Pedig a szegény nő mindent elkövetett, hogy kedvében járjon. Utolsó időben mégis hinni kezdé, hogy úrnője nem tudja még, mennyi része van neki gróf Zádor hirtelen eltávozásában, Bogyiszlóy még nem árulta el; de hát ki biztosíthatja öt arról, hogy e rósz ember ezentúl is hallgatni fog? Hisz csak egy levelébe kerül, és ő el van veszve j

A hűséges Fanehon tehát, a mennyire módjában állt, igyekezett elejét venni e bekövetkezhető szerencsétlenségnek; eleinte el volt határozva,Bogyiszlóynak irni, és felkérni őt, legyen könyö- rülettel iránta, és ne tegye őt még szerencsétlenebbé ; de csakhamar letett ismét ezen szándékró] ; belátta, hogy ez nem vezet ezélra; Bogyiszlóy nem lesz könyőrülettel iránta ; ez a gonosz ember nem ismeri a könyörületet!

Más módhoz folyamodott tehát, a mely által inkább vélt ezélhoz juthatni: Bogyiszlóy hitelét kezdé megingatni, jellemét gyanús színben előtüntetni úrnője előtt. Nem volt az az alávalóság, az az ocsmányság, az a gonoszság, melyet ez em-berről el nem ^moadott; természetesen, el volt reá készülve, hogy ellenvetésekre, és tán súlyos ellenvetésekre fog találni Malvin részéről; de ő azt nem bánta; el volt készülve mindenre; tudta, hogy elébb-utóbb mégis győzelmeskedni fog; ismerte Malvin jellemét; eleinte felháborodik, aztán pedig rendesen elhiszi, a mit mondanak neki.

Azonban esalóclott; Malvin semmi ellenvetést nem tett, sőt szembetűnő gyönyörrel hallgatta Fanchon ocsárrlisait; areza, mely az utolsó időben annyira el volt borulva, észrevehetőleg vidámabb lön az óesárlások hallatára, mintha szive könyeb- bülne ezáltal; mi több, egyszer azt az óhajtást is szalasztotta ki száján, mi jó volna, ha az egész világ megtudná ez ember jellemtelenségét! Sokért nem adná, ha ez ember leálezáztatnék a közvélemény előtt!Fanchon visszafojtott lélegzettel hallgatta úrnője indulatos kifakadásait Bogyiszlóy ellen (jóllehet más oka is volt szegénynek, visszafojtani lélegzetét); szive repesett örömében, és nagy elragadtatásában felszólította úrnőjét, mutassa meg neki a módot, mi által lehetne ez embert undok utálatosságában a világnak bemutatni, és ha csak emberi erőt meg nem halad, ő megteszi, ő mindent megtesz , kiteszi magát minden veszélynek, csak boszuját hüthesse ez emberen!

Malvin mélyen meg volt illetődve annyi — önzetlen áldozatkészség tapasztaltára; azt hitte* csupán csak a ragaszkodás, a hűség ő iránta költötte föl e bősz haragot, e lihegő boszuvágyat a társalkodónőben, és egyik ilyen megilletődöttségi állapotában megmondta neki, hogy az egyetlen boszumód az, ha valaki gróf Zádor Eleket arra figyelmeztetné, hogy Bogyiszlóy az ő megrontására, az ő semmivé tételére törekszik.

Álmélkodva hallotta azt Fanchon, azután egyik szó a másikat adta, és igy lassan-lassan mindent megtudott, a mit Bogyiszlóy az ifjú megrontására kigondolt. Malvinnak jól esett, elbeszélhetni valakinek e szörnyű titkot, mely azon végzetteljes este óta az ő üldöző daemonjává lön; mindent, mindent elbeszélt neki, csak azt nem, hogy ő adta Bogyiszlóynak az eszközt Elek megrontására ; azt nem bírta megmondani, még cselédje előtt is szégyelte e bünrészességet; aztán fölkérte Fanchont, gondoljon ki valami módot, mikép lehetne Zádort ideje-korán értesíteni a feje fölött lebegő veszélyről.

Fanchon aztán készített is erre olyan terveket, hogy a franczia regényírók bizonyára ezrekkel fizették volna; egyik borzasztóbb, merészebb, idegrázóbb volt a másiknál; sőt egy-kettő olyan is volt köztük, melyeket tán az életben is ki lehe-tett volna vinni; az egészben csak az volt a bökkenő, hogy Eleket kellett volna erről értesíteni, ezt pedig nem tudták, hol tartózkodik; ez az egy körülmény aztán minden további lépést lehetetlenné tett.

Fanchont azonban ez eszme nem hagyta többé nyugodni; még a maga bajáról is megfeledkezett, nem bánva, akár mi is lesz belőle, csak azt az egyet ha ki tudja vinni; összeköttetésbe tette tehát magát minden ismerőseivel és isme- rősnéivel a fővárosban, hát ha ezek által tudhatna meg valamit ez ügyben!

Sokáig hasztalan volt minden törekvése, és már-már le kezdett mondani a reményről, és ismét bura hajtani fejét, midőn egyszer, már a nyár vége felé, levelet kap, és midőn egy pillantást vetne a czimiratra, kis híja, hogy komolyan el nem ájul örömében.

Reszkető hévvel bontotta fel a pecsétet,reszkető szívvel olvasta el a levelet, éz midőn készen volt vele, magánkívül a nagy őrömtől szaladt ki a szobából, egyenesen Malvinhoz, a kertbe.

— Itt van, méltóságos grófnő ! Megjööt! — kiáltá már messziről, és mint valami diadalmi zászlót, lebegtette feje fölött a levelet.

— Kicsoda ? — kérdé ez fölijedve. Meg nem foghatta, kinek a megérkezésén örülhet olyan nagyon a leány.

— Hát a Johann! — viszonzá Fanchon.

— Micsoda Johann ? — kérdé Malvin, még nagyobb csodálkozással.

— Hát a Johann! — mondá újra a társal- • kodónő, halkabban, magához térve, és szemérmesen sütötte le szemeit, és egy ideig nem tudott szólni elérzékenyülésébeu.

Malvin hosszan nyugasztá tekintetét e megzavarodott nőu, megnézte őt nagy figyelemmel, aztán ő is lesütötte szemeit, és fölgerjedő neheztelése ismét csillapult.

— Bocsánat grófnő, de a Johann gróf Zádor komornika! — dadogá végre a leány, még mindig nagy zavarban, keblébe rejtvén a levelet.

— Mit mondasz, Fanchon ? Zádo* komornika? — kérdé erre Malvin, és most ő jött nagy elragadtatásba. — Tehát tudod, hol van ?

— Hogy ne! Hisz megírta! — viszonzáamaz. — Pesten, grófnő, két napja, hogy megérkezett.

— Oh, ez jó hir ! nagyon jó hir! így még minden jóra fordulhat! — kiáltá Malvin, és nagy örömében megcsókolta a társalkodónőt, és meghagyta neki, hogy azonnal feleljen a Johannák.

Ez a csók pedig és e meghagyás sokkal édesebben esett most e nőnek, mint mikor ezelőtt néhány hóval száz aranyat kapott volt ajándékba; mert most már neki is más fogalmai voltak a boldogságról.

El is sietett mindjárt, teljesíteni úrnője parancsát és szive nógatását; bezárkózott szobájába; mielőtt azonban a felelethez kezdett volna, kivette kebeléből a levelet, megnézte a czimiratot; bizony még most is csak úgy volt írva „Fanchon," hogy könnyen Fantom-nak lehetett olvasni, és egyéb- kint is csak olyan levél volt ez, mint a milyen csak együgyű embertől kitelik, de Fanchon azért mégis kiolvashatta belőle, hogy a Johann nem neheztel reá azért, mert akkor olyan büszkén kirepült tenyeréN^ ; nem olyan ember ő, a ki sokáig neheztelni tudna arra, a kihez jó szivei van, és több ilyen dolgokat, a melyek most mind olyan nagyon jól estek e nőnek.

És ez órától fogva a társalkodónőnek nem volt nyugta; vége volt a csüggedésnek, vége a bánkodásnak, tele volt örömmel, tele édes rémé-nyekkel, csak egyet óhajtott : minél elébb visszatérni Pestre.

De Malvin nem engedett olyan könnyen sürgetésének ; az ő öröme csakhamar elmúlt ism^t; újra megszállta öt a félelem, az irtóztató aggodalom : ha Bogyiszlóy most haragját tölti Eleken, és megtudják, hogy neki is része van abban!

Odamenetele által pedig még inkább magára fordítaná a világ figyelmét, még inkább gyanút keltene maga iránt.

Nem mert tehát Pestre menni, hanem levelet irt Bogyiszlóynak; nagyon ovatos volt kifejezéseiben, nehogy e gonosz ember fegyverül használhassa azokat ellene, visszakövetelte tőle a „kölcsön adott pénzt,“adja meg ezt azonnal, mert nem akar részese lenni akár mi néven nevezendő nemtelen tettnek, a mire ö e pénzt fordithatja, és legkeményebb boszujával fenyegette, ha visszaél jóságával ; ö fog ellene vádlókép fellépni.

Azt hitte, ez elég lesz, hogy Bogyiszlóyt visszariaszsza irtózatos . szándékáról, hogy elhárítsa a veszélyt Zádor fejéröl.

Minő borzasztó volt azonban meglepetése, midőn néhány nap múlva feleletet .vett Bogyisz- lóytól, a melyben diadalkodó hangon tudtára adja, hogy ügyük a lehető legjobban áll, még csak néhány nap és az akna légbe repül, maga alá temetvén áldozatukat; egyébiránt Malvin ne tartsonsem: minden a legeszélyesebben el van intézve; ő nem nyúl olyan eszközökhez, melyek gavalléri hírnevét koczkáztatnák, annál kevésbbó pedig olyanokhoz , melyek egy urhölgy nevének legtávolabbról is hátrányára válnának; az ügy már nincsen is az ő kezében; olyan embernek van az általadva, a ki teljesen elhárítja a gyanút, mind az ő, mind Malvin fejéről; a közönségnek eszébe sem juthat még egy harmadikra is gondolni azon ember mellett, a ki ez ügyet magáévá tette, olyan eszélyesen járt el benne; és semmi kétség, hogy a nagyszerű terv sikerülni fog; fényes, tündöklő lesz az ő diadaluk ! Aztán a pénzre nézve is megnyugtatta; csak néhány napig, leg- fölebb egy hétig legyen türelemmel, akkor visszaadja, kamatostól adja majd vissza, mert akkorra már mindennek vége lesz.

Oh, milyen irtóztatóan kínosak voltak Malvinra nézve e szavak : „akkorra mindennek vége lesz !“ Miként mérges kígyók , miként vértlihegő fúriák, úgy sziszegtek, vigyorogtak szemébe ez átok- és végzetteljes szavak : „akkorra mindennek vége lesz!! „fényes lesz az ő diadaluk!“ Avagy mit is jelenthetnének ezek egyebet, mint azt, hogy akkorra Elek már meg lesz rontva !

Malvin közel volt az őrüléshez, és most már csak egyetlen szavába került Fanchonnak, arra birni őt, hogy Pestre menjen. Nem bánta ő most, Válságos napok. III. kötet. 2akár mi történik vele ! Állíttassák pellengérre az ö neve, legyen a megvetés, a közutálat tárgya, csak ez ifjút ha megmentheti!

Nem tudta még, mikép fogja öt megmenthetni, csak azt tudta, hogy meg kell őt menteni, meg kell őt mentem !

Még az nap Pestre sieted ; egész utón láziban volt a türelmetlenségtől, a lelki mardosástóó; csak akkor tért némileg magához, mikor lakában volt.

Csak most kezdett gondolkodik, mi tevő legyen ? Bogyiszlóyhoz nem f<ol;^^:^m^c^Il£ltiik; ez bizonyára nem hajt most sem kérelmére, sem fenyegetésére ; hiába festené neki iszonyú lelki állapotát ; e gonosz, megromlott ember nem ereszti már ki áldozatát. És annál kevésbbé folyamodhatik Elekhez! Csak most érezte, milyen borzasztó, lesújtó az a tudat a nőre nézve, hogy ez és ez a férfi nem becsüli őt! Még csak szívességet sem tehet vele; még életét sem mentheti meg! nem is közeledhetik olyan férfiúhoz ! Aztán azt is tudta, hogy Elek nem fogadna el tőle semmi szívességet, még ha élete is forogna koczkán. Sokkal büszkébb, semhogy azt elfogadná; inkább meghalna!

De hát mikép ? Hogyan lehetne megtudni, kinek a kezében van most ez ügy! E gondolatban pontosult össze most e nő minden élete; mert csak ez utón látott némi lehetőséget, meghiúsítaniBogyiszlóy rettentő szándékát, és szinte megőrült azon gondolatban : mikép ?

— Meg van ! — kiáltá egyszerre Fanchon, ki úrnőjével együtt gondolkodott, szenvedett, és most ugrándozott örömében.

— Mi van meg ? — kérdé Malvin, fölrezzenve kinos gondolkodásából.

— A mód, a gróf megmentésére ! — kiáltá a tái^^all^<^^^d>nö ujongva. — A Johann által fogjuk megtudni azon harmadik kilétét.

— De hogyan? — kérdé Malvin reszkető hévvel.

— Azt még nem mondhatom ! Még csak úgy zavartan kerengenék bennem az eszmék! De azért meglássa, grófnő, hogy megmentjük! — vi- szonzá a nő, és kendőt, kalapot dobott magára és sietett ki a szobából.

— Oh Fanchon! — mondá Malvin, könyek- kel telt szemekkel. — Mind kettőtöket boldoggá teszlek, ha ezt kiviszed!

— Ne aggódjék, grófnő ! Franczia becsületemet hagyom itt zálogban! És ha egyhamar visz- sza nem találnék is jönni, ne aggódjék rajta, sőt tekintse azt oly jelnek, hogy tervem sikerülni fog. Mint győztes akarok visszatérni, vagy soha ! — mondá Fanchon franczia pathoszszal, de ezúttal igazi lelkesültséggel.

XXXV.

Hogy csalják egymást a jó emberek.

És Ilka mit csinál ? Olyan régen nem találkoztunk vele, olyan rég nem szóltunk róla!

Mit is szólhatnánk sokat róla! Nagyon egyhangú a boldogtalan ember élete ! Olyan egyformán mozognak a napok, mint az óralapon a mutató; alig venni észre, hogy mozdul; de azért mégis halad, osztja az életet perczekre, órákra, és egyszer csak azt vehetni észre rajta, hogy beesteledett.

Ama szomorú nap után Kemenesyék még néhány hetet töltöttek a fővárosban, aztán ők is falura mentek; Ádándyné asszony fürdőhelyet hozott ugyan szóba; de Ilka tudni sem akart róla; nyugalom , csendesség után áhítozott a szive.

Egyéb változás nem látszott rajta, csakhogy mereugőbbé , magába vonultabbá lett. Sokszor, midőn magában volt, földre szegzett szemekkel el-elandalgott, mintha valamit nagy figyelemmel nézne, egyéb semmi; még most is olyan szép, olyan kedves; orczái tán nem egészen olyanok, mint ezelőtt, de azéirt mégis elég üdék még, hogy a szemet csalják; ajkai még most is olyan mosolygók, szemei még most is olyan bizalomteljes,

édes bensöséggel pillantanak: van bennök egy kis sötét ábránd is; de hisz melyik fiatal leánykának nem volna egy kis bánatos ábrándja? Hisz ilyen bánatos ábrándokból alkotja magának a fiatal leány a szép eszmények édes világát!

Hát még mint mosolyognak e szemek, mikor az öreg Kemenesy tekintetével találkoznak ! Olyan vig, olyan pajzánul vidám e leány édesatyja közelében ! Ki nem fogy a jókedvből! Mint a tarka pillangó a virágok közt, olyan vidáman lebeg körülötte; mint a hazatért fecske, olyan jókedvet terjeszt a házban ! Egész boldogság nézni, hallgatni őt, és mennyire örül a leány, hogy ő milyen jól tudja áltatni e jó embereket, a kik öt úgy szer^í^iik!

Csakhogy ilyen vidám, pajzán mulatság után mindig nagyon nehéznek érzi a testét; olyan sajátságos reszketés támad szivében, mintha azon belül valami meg volna kötözve erős kötelékekkel , melyeket lassan, vigyázva, szálankint szélylyelbontogat, hogy aztán ki tudjon menekülni onnan.

Olyan sajátságos gyönyörérzós reszketi által ilyenkor a leányt; fájdalmas e reszketés, de azért mégis olyan gyönyörteljes, olyan édes! Mintha közelebb ereszkednék alá hozzá a tiszta mennyég! Úgy vonzza őt ilyenkor valami belső, megfejthet- len erő, ki a szabadba, a szép, élő természetbe,rejtelmesen susogó lombok árnyába,édesdeden rengő virágok közé, messze, messze el a zajló, fárasztó világból!

Ilyenkor aztán rendesen a kertbe siet. Van neki ott egy kedves, kis mulatóhelye, messze ben a kertben, egy kis halom, szépen elrejtve szomorú füzek aláhajló ágaitól, körülkoszoruzva szép, illatos virágokkal, egészen benőve magas, puha, iratos füvei. Odamenekül ilyenkor Ilka, leereszkedik a halomra, egy-egy kis felhöcskét szemel ki magának az ég tiszta boltozatján, ezt követi merengő tekintetével, a mint igy tovább, mindig tovább úszkál, hol elbújva, hol megint feltűnve, míg egyszer csak végkép eltűnik; és ezalatt las- san-lassan mindig mélyebbre ereszkedik alá a feje, miglen a magas, puha fü lágyan, édesen összesimul fölötte, akkor megszűnik szivében az a sajátságos bontogató érzés, és úgy tetszik neki, mintha ő meg volna halva, az a fehér felleg fen az égen az ö égbe szálló lelke, ez a puha kedves halom meg az ő sirhantja, itt nyugszik ő majd csendesen, meg nem háborítva édes emlékektől, fájdalmas érzésektől, oh milyen jól esik neki ezen ábrándozni!

És mikor igy egy ideig elábrándozott, újra föléled lankadt ereje, visszatér a kastélyba, nyugodtan, vidáman, és úgy tetszik magának abban a gondolatban, hogy ő milyen jól tudja áltatni azo-kát a jó embereket, a kik ót úgy szeretik, és a kiket úgy megszomoritana az a gondolat, a mi pedig neki legkedvesebb gondolatja, hogy ö nemsokára örökre ott nyugszik az ö kedvencz halma alatt!

Pedig dehogy tudja ö áltatni azokat a jó embereket, a kik őt úgy szeretik! Csak úgy teszik magukat, mintha áltatni hagynák magukat.

Dehogy nem tudja a jó Ádándyné asszony, hogy ez a pirosság a fiatal arczon a leáldozó élet alkonyati fénye, az a derült mosoly őszi napnak derengése; dehogy nem tudja, hogy ez a leány, az ő édes grófnője, az ő édes leánya beteg, nagyon beteg, és hogy a halál az, a mi után kívánkozik !

Avagy honnan volna a jó asszony szemlátomást! senyvedése, a szemek elhomályosodása, hanemha attól, hogy nagyon jól tudja, min mereng az ő édes grófnője, az ő édes leánya, olyan mély elandalodáása!! Hisz a jó asszony tiz évvel idősebb lett az utolsó hónapok alatt! A szeme meg nem szárad a sírástól, ha senki sem látja! Csakhogy ő is magában epeszti ma^aá; mikor a sirás rá jő, elvonul a magányba ; titkolja bánatát, azon hiszemben, hogy igy tán Ilka mégis könnyebben felejti azt az embert, a ki áldott jó szivét olyan kegyetlenül !

Oh, az az ember! A mi irtóztató harag ésgyűlölet szivében csak elférhet, az mind Zádor Elek emléke körül csoportosult össze ! Nincs az a büntetés, melyre „ezt az embert" méltónak nem tartja, és csak azon egy óhajtása van a jó asszonynak: ha ő még egyszer ez életben összetalálkozhatnék ezzel az ember rd! Oh, hogy megmondaná akkor neki! Milyen csúnyául összepiron- gatná!

Hát az öreg gróf Kemenesy! Ez tán nem veszi észre leánya szenvedését ? ez tán nem látja, hogy az a pajzán vidámság csak tetetés, hogy öt ámítsa? Hogy is ne venné azt észre a hü atya szive, kinek a leány a korán elhunyt hitves imádott képmása, kinek már e földön egyéb boldogsága sincsen ez egy gyermeknél!

Mindent tud a szegény öreg gróf, még azt is, ki okozta leányának e hervasztó bubánatot; de nem akar ja tudni; ámítja magát, hogy csalód ik, és hagyja magát ámittatni. Az a hövérü, indulatos öreg, a ki még a halál után sem tud meg- békülni az ellenséggel, most önönmaga előtt titkolja el az igazságot; nem úgy van, a mint hiszi! csalódik; úgy van, a mint leánya mutatja magát előtte; leánya egészséges, boldog ! Csak nem teszi azt, hogy beteg legyen, elepeszsze magát egy könnyelmű ifjú után! Hisz tudja, hogy ő ezt túl nem élné !

És ő meg oh, hogy gyűlöli, hogy utálja

Eleket! Mikor észrevette leánya hervadását, és megtudta, hogy ennek Elek az oka, fölkereste öt lakában, és bizonyára megöli, ha megtalálja; de Elek ekkor már távol volt! az öreg Kemenesynek tehát nem volt módja buszúját hűteni; de azért hűségesen magában rejti, és a felbőszült tigris nyugodtságával várja az időt, hogy találkozzék Elekkel. El van határozva, hogy megöli ez ifjút.

így tűnnek a hetek, a hónapok gróf Keme- nesy jószágán ; mindenki iszonyodik a jelentől és irtózik a jövőtől, csak Ilka nem; oh ez nagyon örül a jövőnek; • reszkető hévvel vágyódik, bár csak ne volna többé jelene ! Csak az a jövő ha már itt volna !

XXXVI.
Az uraság zsidaja.

Csak egy ember volt, a kivel a kastélybeliek tartózkodás nélkül közölték érzc^l^^^í^ii^: az öreg Sámuel, az úgynevezett uraság zsidaja.

Méltán is nevezték őt uraság zsidójának ; mert az öreg Sámuel épen olyan híven ragaszkodott egyikéhez, mint másikához e két nevezetnek; épen oly igazán szerette az „uraságot“,mint a milyen buzgósággal ősei istenéhez imádkozott.

Rég idő óta bírja ő a Kemenesy család bizalmát ; apja, nagyapja mind e család házi zsidai voltak, és mondhatni: százados szeretet és bizalmasság fűzte össze a nagyhatalmú zászlós és az akkor még hazátlan zsidó családot; igy jött, hogy mikor a mostani gróf még csak kicsi urfi volt, és az öreg Sámuel kis zsidó gyerkőcz, ez már akkor is bejáratos volt a kastélyba, és nem egyszer ve-rekedett össze a két gyerek, azaz hogy az urfi jól elpáholta a kis Sámuell; de azért mégis csak összebékültek ismét; addig hívta, csalogatta őt vissza a kastélyba, mig a szelíd lelkületű zsidó-gyermek engedett. Az urfi nyilván azért hívta, nógatta őt, hogy újra legyen, kivel összeverekednie, a szelíd lelkületű gyermek meg azért enge- dett,mert tudta, hogy a méltóságos urfi szereti őt, és ő is szereti az urfit, de mindegyiknek más-más a hivatása e földön : az urfinak, hogy verekedjék, amannak meg, hogy megveressék, nem haragból, nem gyűlöletből, hanem azért, mert igy van az szokásban. Hisz a szegény zsidó-gyerkőczöt mindenütt verik, taszigálják, bántalmazzák, az iskolában úgy, mint az utczán, szülék, tanárok szeme láttára ! A keresztyén gyermekek nem is gyűlöletből, hanem csak úgy megszokásból ütik, verik, bán-talmazzák a szegény zsidó gyerekeket, mert úgy látták az öregebb pajtásaiktól, és senki sincs, a ki azt mondaná nekik : Ezek is emberek, ezek is a haza gyermekei. Csak a későbbi években válik aztán a megrögzött szokás gyűlöletté ! Miért legyen tehát a gróf urfi különb a többinél ?

Azután elszakadt a két gyermek egymástól, mindketten elmentek a nagy világba, a fiatal gróf, hogy mulasson, élvezzen, és tapasztalatokat szerezzen, a zsidó fiú meg, hogy tanuljon, tudományokat szerezzen, a mik kedvesek Jehova előtt, és mikor ismét összekerültek, akkor Sámuel már régen visszatért volt szülő falujába, ősi hitében találván fel azt, a mit az életben hiába keresett: erőt, megnyugvást és vigasztalást az előítélet, a türelmetlenség és szükkeblüség ellenében; a gróf pedig többek közt azon tapasztalatokat is szerezte volt magának, hogy az ember annál nemesebb, minél inkább szabadul ki a balfogalmak járma alul, a nemzet annál erősebb, minél számosabban tekintik magukat tagjaiul, és a haza annál boldogabb, minél kisebb azoknak száma, a kik idegenül érzik magukat szülöttjük földjén.

A gyermekkori vonzódáshoz most a férfiúi tisztelet járult a két férfi részéről; a gróf egyre jobban szeretett mulatni Sámuellel, és meglepetéssel tapasztalá, hogy elszigetelt életkörében ez is csak olyan józan életnézeteket gyűjtött, mint ő, a gazdag mágnás, a nagy világban; és mindinkább be kezdé látni, hogy a bölcseség nem any- nyira a külső élményektől, mint iukább a fogékony szív és az éber szellemtől van föltételezve; meleg szívvel és éber lélekkel szűk körben is megismerhetjük az élet igaz értékét, és a mennyi a szűk körben forgódó embernek az események bő-ségében hiányzik, ezt gazdagon pótolja az illetlen szív tisztasága, a mely minden esetre jobban óva- tik meg a szűk körben, mint a nemtelen érintkezéseknek tárva-nyitva álló nagy világban.

És azóta Sámuel gazda meghitt tanácsadója, barátja az összes kastélybeli személyzetnek. Mikor a gróf hosszabb ideig Pesten,, vagy Pozsonyban tartózkodott, Sámuelnek igen gyakran, csaknem minden hónapban föl kellett rándulni hozzá, mert ő vele értekezett minden nevezetesebb gazdasági vagy kereskedelmi ügyben; elébb nem végzett semmit, míg Sámuel gazda nézetét nem hallotta ezen dolgokban. És épen annyi bizoda- lommal vannak hozzá az uradalmi tisztek és cselédek is, egészen az utolsó béresig; a kinek valami venni vagy eladni valója van, csak Sámuel gazdához fordul; kinek tanácsára, vigasztalásra van szüksége, csak Sámuel gazdához folyamodik; ő bizonyára a leghelyesebbet fogja tanácsolni, ő annyi szép példát tud felhozni a nehéz meglátogatásoknak békeséges elviselésére ; a czivódó és összeveszett felek őt választják békéltetőül, ésnyugodtan, zúgolódás nélkül vetik magukat alá ítéletének; sót a betegek is őt hivatják kórágyukhoz ; mert ha orvosságot nem is, legalább bátorító, biztató szavakat tud adni, istenhez fordítani a lelket, a mely magában is fél orvosság.

Ilyen meghitt, bizalmas ember előtt természetesen nem maradhatott sokáig titok az oly dolog, mely annyira reá nehezedett a szeretett család minden egyes tagjára. A mint visszatért a faluba, mindjárt az első napokban észrevette, hogy az ő uraságát valami nagy csapás érte, és mélyen el volt szomorodva a szive.

Hát még, mikor megtudta, hogy a nagy csapás Ilka grófnőt sújtotta meg, azt az áldott, tisz- talelkü leányt, kinek angyalszelid arczát olyan sokszor el tudta nézni édes, szótlan elragadtatással, elgondolkodva, hogy ilyenek lehettek azok a szentirásbeli nők, a kikről meg vagyon írva, hogy ők kedvesek valának Jehova előtt, és szent igéinek hirnökéül választá; ilyen lehetett Mirjám, a látnoknő, Deborah, a szabadság ihletett dalnoknője, ilyen lehetett Anna, a ki szive leendő magzatját istennek adá ajándékul, és sok más jeles nő, a kiknek ragyogó tulajdonai a nőnem őrök tiszteletére vannak följegyezve amaz ősrégi könyvben ; és most ez angyali leányt lássa nehéz fájdalomban, szivén sújtva, gyógyithatlanul!

Már ez is elég lett volna a hü embernek azelszomorodásra, hát még mikor Ádándyné asszony egész irtózatosságában feltárta előtte a nagy csapást, mely a kedves leányt érte, és mikor az öreg grófot látta, mint figyelmezteti őt, milyen vidor, virgoncz, jókedvű az ő kedves leánya, és kérdeztet hogy ugy-e bár, igen szép, egészséges színben van ? csak azért, hogy ez is reáhagyja; mert nagyon jól tudja, hogy leánya, egyetlen gyermeke, egyetlen öröme, halálosan beteg ! Oh, szomorúak, iszonyú kínosak voltak ekkor a jó Sámuel gazda napjai! Egész éjszakákat töltött kopott imádságos könyve előtt, azon kérve a betegek gyógyítóját, hogy csepegtesse enyhítő balzsamát a megsebzett szivekbe.

De nem csupán az imádságra szorítkozott az ő részvéte: tettleg akart ő segíteni, gyökerén akarta a bajt orvosolni. Nagyon szeretett volna az eltikkadó, epedő léleknek legalább egy enyhítő cseppet adhatni, hirt hozni neki gróf Zádor Elekről ; és összeköttetésbe is tette magát e végett ismerős hitsorsosival az ország minden vidékén; holmi kereskedelmi dolgokat adott űrügyül, a melyek inkább érdeklik a világban forgódó embereket, mint egy fiatal szív szerelmi epedése, lassú kimúlása; de hasztalan volt minden iparkodása; csak annyit tudhatott meg Zádor felül, hogy eltávozott a hazából.

XXXVII.
Örömhír.

így tűntek a hetek, a hónapok gróf Keme- nesy házában , lassan, örömtelenül, egyformán? mint a hogy az óralapon körbe forog a mutató. Már a nyár is vége felé járt, Ilka mindig jobban - jobban szerette meg kedvencz pihenőjét a szomorú füzek aljában, mindig hosszabb, mélyebb elanda- lodással nézte a fehér bárányfeli egek könnyed lebegését fen a tiszta égen, és mindig jobban esett neki nyugalomra hajtani szegény, nehéz fejét a kedves dombon.

Egy nap délután ismét igy nyugodott. Csendes, enyhe nyári délután volt; a szomorú fűz ágai méla bánatosan hajlongtak fölötte, a virágok tele pompájukban diszlettek körülötte , imitt-amott egy-egy elsárgult levél is rezegett már a lombos ágakon: Ilka épen azon gondolkodott, milyen lassan, észrevétlenül, mintegy szellők szárnyain, közeleg a természet halála; most még ben vagyunk a legszebb nyárban; a fák görnyednek a rajtuk függő áldástól, a virágok boldogul örülnek még teljes díszüknek, és nem tudják, hogy ez érett áldás, e kifejlett pompa csak azt jelenti, hogy nemsokára meg kell halni! És elgondolkodott, milyen nem jó ez, hogy az élet olyan lassan, észrevétlen elköltözik a testből; sokkal jobb volna, egyszerre kimúlni, egyszerre boldoggá lenni, midón közelgő léptek költötték fel sötét merengéséből, és a mint föltekintett, Sámuel gazdát pillantotta meg, sebes léptekkel feléje közeledni.

Hanem Sámuel gazda arcza most nem volt olyan, mint a milyen rendesen szokott lenm ; nagy föl hévül tség, aggodalmas izgatottság terült el e máskor olyan szelid, nyugodt vonásokon, és Ilka mindjárt első pillanatra észre vette, hogy valami fontos közlendője vezeti e jó embert az ő csendes helyére.

És lázas hévvel emelkedett föl félig fekvő helyzetéből, és könnyen, mint egy őzike, szökkent le a halomról, a feléje közelgő férfi elé.

— Ugy-e bár, engem keres, Sámuel gazda? Valami örvendetest akar mondani ? — kérdé lihegve.

— Igen is, méltóságos grófné ! — viszonzá ez zavarodottan. — Méltóságodat kerestem ; de a mi az örvendetes mondandót illeti, kérnem kell méltóságodat, tegyen le a reményrőő!

— Hogyan? Hát nem hozott nekem semmit? — kérdé a leány csüggedezve.

— De igen is, méltóságos grófnő, hoztam valamit; egy hirt! — mondá Sámuel, növekedő aggodalommal.

— Felőle ? — kiáltá a leány, megragadva a férfi kezét.

— Csendesebben, méltóságos grófné! Beszéljünk halkabban, mert a mit mondani akarok, ez még nagy titok, és ha a méltóságos grófnő vissza nem ül helyére, akkor kénytelen leszek, semmit sem szólni, és ismét oda menni, a honnan jöttem ! — feleié Sámuel gazda szelíd határozottsággal.

A leány erre gyorsan visszatért a füzes alá, leült a pázsitos halomra, és visszafojtott lélegzettel várta, mit fog neki Sámuel gazda mondani.

— Hanem még egy kérésem van a méltóságos grófnöhez ! — kezdé ez szünet múlva, illő távolságban szintén helyet foglalván.

— ígérem, Sámuel gazda! Mindent Ígérek, csak beszéljen nekem valamit felüle! — viszonzá a leány, esdöleg emelvén reá lélektelt, égő szemeit.

— Beszélek , méltóságos grófnő ! Hiszen szives örömest beszélek ! Hanem Ígérje meg, hogy nyugodtan, minden fölindulás nélkül hallgatja meg szavaimat!

— Tán szomorú a hir ? — kérdé a leány elhalványulva.

— Szomorú is, örvendetes is: attól függ, minő szívvel hallgatjuk; de minden esetre olysm, Válságos napok. III. kötet. 3hogy az ember imádatra ragadtatik általa a mennybeli atya iránt, a ki mindenható bölcseségé— vel mindig igazság szerint intézi a halandók sorsát ! — viszonzá az öreg, égre emelt ájtatos tekin-tettel.

— Jól van , Sámuel gazda. Csendes leszek, nyugodt leszek, csak szóljon ! — mondá a leány.

— A grófnő eltalálta! — folytatá tehát az öreg. — Az a hir, melynek hozója vagyok, csakugyan gróf Zádor Elek urat illeti. Épen most kaptam tudósítást felöle.

A leány e szavakra összekulcsolta kezeit szive felett, és örömtől ragyogó arczczal nézett Sámuel gazdára.

— És a mit a barátom ir, az olyan rendkívüli, hogy az embernek megállna az esze, ha azon szent meggyőződés nem élne szivében, hogy bármilyen magas polczán álljon is a földi hatalomnak, isten keze mégis utolérheti a gonoszt.

— Tán meghalt? — kérdé a leány, és kezei őnkénytelenül esdőleg nyúltak Sámuel gazda felé.

— Nem, méltóságos grófnő! Legyen nyugodt ; gróf Zádor Elek nem halt meg! — mondá a zsidó, mindig emeltebb, és megindultabb hangon - — hanem a miről barátom értesít, az oly büntetés, a mi olyan nagy urra nézve, mint gróf Zádor,nagyobb a halálnál. Gróf Zádor Elek ur koldussá van téve!

Mély, nehéz fohász szakadt ki a leány kebeléből, a mint e szavakat hallá. Orczái hirtelen kipirosodtak; szemei mély áhítattal emelkedtek ég felé, és szive mélyéből e szavak fakadtak :

— Oh, hála neked mennyei teremtőm ! — azután nézett maga elé, mélán, merengően ; csak a keble zihált lázasan.

Sámuel gazda szótlan figyelemmel nézte a leányt, átengedte őt érzelmeinek, és gondolkodott azon, milyenek lehetnek most e szív érzelmei, midőn megtudja, hogy isten ujja érte el azt az embert, a ki őt boldogtalanná tette.

— De hát hogyan ? Mint volna ez lehetséges? Hiszen ő gazdag? — kérdé végre Ilka, mintegy önmagától, és szép fehér homloka elborult.

— Oh, méltóságos grófnő! — viszonzá neki Sámuel gazda szelíden ; — micsoda értelme van e szónak: gazdagság a büntető isten előtt ? Száraz levél, melyet a gyönge szellő elsodor! Poz- dorja, melyet egy égő szikra hamuvá tehet!

— De mégis, hogyan? hogy történhetett ez? — kérdé a leány újra, még nagyobb érdé-* kéltséggel.

3J

— Hogyan? — feleié Sámuel. —A legegyszerűbb módon! A mindenható isten ugyanazon utat választja a bűnös megtérítésére, a melyen a kárhozat felé indull! Eltaszitván magától a jót, a nemest, isten megzavarta ez ifjú elméjét, és a rósz, a nemtelenben keresett menedéket! Elhagyván a tiszta viz éltető forrását, büzhödt posványból merített. A megromlott lélek bűnös élveket szomjuhozott , adósságokba sülyedt , a könnyelműség pedig soha sem gondol a fizetés napjára; és midőn betelt a mérték, a hitelezők kopogtak ajtaján, uzsorásokban pedig nincsen kö- nyörület; a lejáratra fizetni kell, és ha nem tud fizetni, kiűzik az urat ősi hajlékából, elveszik az özvegy takaróját!

— De hisz az irtóztató! kiüzetni hajlékából ! — kiáltá a leány, rémülten csüngve a férfi szavain, a melyen a kenetes ihlettség és az indulat folytonos változásai élénken jellegzék a tüzes képzelődésü keleti ivadékot.

— Borzasztó, de igazságos! — folytatá Sámuel. — így dőlnek meg a díszes czédrusok a gyökereiken őrlő férgektől; igy pusztulnak a hazának régi nemzetségei könnyelmű prédálás által ! Boldogtalan azon ország, a melynek gyermekek a vezetői; el kell annak pusztulni, el kell • annak veszni! Még néhány év, és a híres Zádor családnak csak neve él, maga a család homálybavész! Oh, csudálatos, irtóztató az isten büntető karja!

— Irtóztató, irtóztató! — mondá a leány, egész testen megrázkodva.

— De a méltóságos grófnőnek az mindegy lehet! — kezdé újra Sámuel nyugodtabban. — Az ellenség nem nézi a legázolt vetéseket, az elpusztított életet; az ellenség csak a győzelmet nézi, a méltóságos grófnőnek tehát szintén meg- könnyebbedhetik a szive azon gondolatra, hogy irtóztatón meg van boszulva!

E szavakra a leány elfödte arczát két kezével, és keservesen sírva fakadt.

— Oh , dehogy könnyebbedik ! dehogy könnyebbedik ! — monda; egyebet nem szólhatott ; a nagy zokogás elfojtotta szavát.

E szivszakgató fájdalommal kiejtett szavakra, e nagy siró zokogásra Sámuel gazda kissé magához tért elragad'ta't^js^bí^l; szemei bámulattal, majd kegyeletes tisztelettel nyugovónak e fájdalomba felolvadó alakon; nem birta levenni tekintetét e magasztos -képről.

— Bocsánat, méltóságos grófnő! — mondá hosszú szünet után; de ón azt hittem, örömhírt hozok.

A leány erre hirtelen levette kezeit arczáról, egy pillanatot vetett Sámuelre; szemeiben, még telvék könyekkel és kétségbeesési fájdalommal.nemes, méltóságos harag tükröződött, de e haragos tekintet azonnal szelíd megilletődéssé változott át, a mint a zsidó arczán hasonlólag nagy megilletődést , szemeiben hasonlólag könyeket látott.

— ügy van, Sámuel gazda! nagy örömet is szerzett nekem; igen nagy, édes örömet! Hónapok óta most sírtam először, és e könyeket önnek köszönhetem ! — mondá, kezét nyújtván neki, melyet ez tiszteletteljesen ajkaihoz emelt, és kényeivel áztatott.

Azután mindketten elhallgattak, Ilka ismét mély gondolkodásba ^mertült; és Sámuel gazda érezte, hogy ilyen lelki állapotban a legnagyobb jótékonyság, magában lehetni.

— Most megyek, méltóságos grófnő! — mondá tehát, fölkelve ültéből. — Csak arról akartam értesíteni a méltóságos grófnőt, hogy mikor majd a kastélyban e dologról beszélek, nyugodtan találja e hir! — és tiszteletteljesen meghajtván uAgát, távozott.

Már nehány lépést távozott volt, mikor Ilka visszahívta.

— És mennyire megy az az adósság, a miért ki akarják űzni hajlékából ? — kérdé.

— Sokra, méltóságos grófnő ! A mint barátom irja, legalább fél millióra! — feleié amaz.

— Jól van, Sámuel gazda; most már mehet I

— mondá neki a leány halk, reszkető hangon, és alig hogy magában volt, leborult térdre, aláhajtotta fejét a dombra, és újra sirva fakadt, mintha mind ama sok kínos fájdalom, a mi hónapok óta szivében összetorlódott, könyekben olvadna fel.

XXXVIII.
Nemes sziv boszuja.

Sokáig, sokáig maradt így térdelő helyzetében , sokáig folytak könyei a kedves hantra, midőn a kastély felöl Ádándyné asszony hangja hallatszott.

— Grófnő! Édes grófnő! — kiáltá a jó asszony még a szobában, szinte megifjodott hangon. — Grófnő ! édes grófnő! — hallatszott aztán újra meg újra, a tornáczon , a kertben, inig csak Ilkával nem találkozott.

— Grófnő, édes, kedves grófnő! hallotta már az ‘ újságot, a nagy újságot, a mit Sámuel gazda hozott? Ugy-e bár, nem hallotta? Örüljön, édes grófnő ! oh örüljön, mint a hogy én örülök! Nagy, boldogító újságot mondok ! — kiáltá a jó asszony és magánkivüli nagy örömében nyakába borult Ilkának.

— Micsoda újságot ? — kérdé a leány édes, kedves meglepetést tetető arczczal, és ^mií^í^^lygottSámuel gazdára, a ki csak most érhette utói Ádándyné asszonyt.

— Micsoda újságot? — kérdé az öreg asz- szony, még nagyobb kiabálással. — Képzelje, a legnagyobbat; tudja, édes grófnőm, édes leányom, a legnagyobbat, a mi a földön áldott jó szivét csak érhetné!

— Tán bizony gróf Zádor ? — mondá a leány gyöngéd pirulással.

— Igen ám ! — vágott szavába a jó öreg. — Az, az! gróf Zádor, az a gonosz, csalárd lelkű, meglelte, a mit keresett! Szörnyen bűnhődött, tönkre jutott! Ott van Sámuel gazda, ő beszélte el, megírták neki Peströl; a zsidók írták meg neki, a kiknek csak tudniuk kell az efféle dolgot! Tönkre van téve, koldussá van téve ! — kiáltá az öreg asszony, és nagy elragadtatásában térdre vetette magát, és összekulcsolva kezeit, rebegő ajkakkal folytatá :

— Hála neked istenem, én kegyelmes’meny- beli istenem, hogy meghagytad érnem a büntetés napját, azért a kínért, a mit ez ártatlan angyal kiállt! Hála neked istenem, én kegyelmes iste-nem ! — és aztán még tovább is ott maradt térdelő helyzetében; nem tudott se szólni, se fölkelni a nagy felindulástól.

Ilka, az angyali jó Ilka mellette állt, és olyanszelid-vidoran mosolygott a jó öreg asszonyra, mig Sámuel gazda egy könyet törült le arczáról.

— De hisz a grófnő nem is örül! — mondá, magához térve, Ádándyné, tétovázó tekintettel nézvén • a leányra.

— Dehogy nem örülök, édes néni! Nem látja, hogy nevetek ? Mikor látott még olyan igazán nevetni ? Csak attól tartok, hogy édesatyámat ez örömhír nagyon is feltalálná izgatni! — mondá Ilka aggódva.

— Igaz! — hagyá helybe Ádándyné asz- szonv. — Én nem mondhatom meg neki; én ismét nem bírhatnék magammal; pedig a hirtelen öröm épen olyan veszélyes, de sőt inkább még veszé-lyesebb a hirtelen fájdalomnál! Hogyan adjuk tehát értésére ?

— Legjobb lesz Sámuel gazdára bízni a dolgot! — javaslá Ilka.

— Igaz ! — hagyá helyben Ádándyné asz- szony. — Az legjobban ért az efféléhez. Ugy-e bár, megteszi ezt, Sámuel gazda ?

— Szívesen; de hol találhatnám a méltóságos grófot ? — kérdé ez.

— Kikocsizott.

— ügy hát mindjárt eléje megyek ; útközben beszélem el neki a dolgot: akkor legköny- nyebben is hallgatja meg! — mondá Sámuel, és sietve távozott.

A nők aztán visszatértek a kastélyba.

— Nemde mindig mondtam, a jó isten nem hagyhatja ezt boszulatlan ? — mondá Adándyné asszony, még mindig izgatottan.

— Igenis, édes néni, mindig mondta! — viszonzá Ilka szórakozottan.

— És hát miért nem örül neki, édes grófnőm ? — kérdé a jó asszony türelmetlenül.

— Dehogy nem örülök, édes néni! Nagyon örülÖ; csakhogy egy kis időt kell engedni szivemnek, hogy beleszokjék ez uj világba! — feleié a leány mosolyogva, és visszavonulva szobájába, a legnagyobb felindulásban járt fel és alá; alig várhatta már, hogy édes atyjával találkozzék.

Nem kellett sokáig várakoznia; alig egy óranegyed múlva az öreg gróf rontott be szobájába, magánkívül, csaknem eszeveszetten.

— Meg vagy boszulva ! Meg vagy mentve, édes leányom! — kiáltá, a mint Ilkát megpillantotta, és szivéhez szorítva a feléje siető leányt, nyakába borult, és sirt és zokogott, mint egy kis gyermek.

Ilka hagyta őt sirní; mindössze csak a maga könnyeiből is vegyitett egynéhányat édes atyáéi közé.

— No, édes leányom — kezdé végre az atya — ugy-e bár, most vége a fájdalomnak? Nem leszesz többé beteg ? Egészséges leszesz>boldog leszesz, mint én ? Meg vagy boszulva ! Oh, milyen édes a boszu !

— Igen is, édes atyám, meg vagyok boszulva ! Csakhogy én még édesebb boszut óhajtanék ! — mondá a leány, gyöngéden keblére simulván atyjának.

— Édesebb boszut ? — kérdé az atya meglepetve ; de mintha egyszerre megértette volna, leánya mire czéloz, mondá :

— Igazad van, édes leányom! Arról egészen megfeledkeztem! Nekem magamnak kell találkoznom ez emberrel ! j

— Nem úgy értettem én ezt;, édes atyám ! .

— viszonzá Ilka, atyja nyaka köré fonva karjait.

— Nem úgy ? Hát hogyan, édes leányom?

— kérdé amaz kíváncsian.

— Oh atyám, tudok én annál egy sokkal, de sokkal édesebb nemét a boszunak ! — mondá aztán a leány, édes, rajongó mosolygással. — Olyan boszut, a mitől e szív örökre meggyógyulna, örökre felvidulna! Mert édes atyám nem is tudja, mennyi sokat szenvedtem én e nyáron!

— Oh, tudom! — sohajtá az atya szomorúan.

— Nem tudja, édes atyám! De vegyük, hogy tudja, hát nem szeretné-e édes atyám az én meggyógyulásomat ?

— Hogyan kérdezhetsz csak ilyest, édes— u —

leányom ? Hisz ha megtudnálak váltani e szenvedéstől, olyan szívesen adnám oda élete^^t! — mondá az öreg gróf, forrón szivéhez szorítva gyermekét.

— Akkor bizonyosan meg fogja tenni az én kérésemet, megszerzi nekem a legédesebb boszut a világou, a mitől én egyedül meg tudok gyógyulni !

— És mi az, édes leányom ? — vágott szavába az atya, sovárgó hévvel.

— Az, édes atyám, hogy megmentjük azt az embert! — viszonzá a leány, esdőleg emelve .szép, szelíd szemeit édes atyjára.

— Megmentjük? — tagolá ez, szinte megmerevedve e váratlan eszmétől.

— Igen, atyám, megmentek! — mondá újra a leány, növekedő hévvel. — Nem engedjük, hogy kiűzzék hajlékából; nem engedjük, hogy ilyen régi hires család ivadéka elveszszen!

E szavakra az öreg gróf kifejtette magát leanya karjai közül; fel és alá járt a szobában ; arczának minden izma reszketett; minden oda mutatott, hogy szive erős küzdelmet viv.

— Ez ember nekünk ellenségünk! Már apja is ellenségem volt! Megsebzett© szivemee, a te szivedet, elprédálta vagyonát, most tehát bűnhődnie kell: ez a természet rendje, igen is, a természet rendje, édes leányom ! Ha vétkezett, haddbűnhődjék ! Mi közünk nekünk az ö nyomorához ? — mondá, szakgatottan ejtve ki a szavakat, nagy izgatottságában.

— Nem tudom, mi közünk ez emberhez, édes atyám, — viszonzá neki Ilka szelíden, — csak azt tudom, hogy ez az egyetlen hozzánk illő bo- szu, és az egyedüli mód arra, hogy én ismét meggyógyuljak. Csak azt tudom, édes atyám, hogy én meg fogok halni attól a gondolattól, hogy megmenthettük volna ez ifjút a nyom^i^^í^l, a gyalázattól, és nem tettük. Ez a gondolat lesz az én halálom, édes atyám!

E szavaknak aztán az öreg Kemenesy nem tudott többé ellent állni; odaszaladt leányához, lázas hévvel ölelte szivéhez, és tompa, megillető- dött hangon mondá :

— Szólj tehát, mit tegyek, hogy ez embert megmentsem ! Megmentem, ha kívánod, csak azt ne mondd, hogy meg fogsz halni! — és a nagy elérzékenyülés elfojtotta szavait.

— ígérem, atyám, hogy nem fogom többé mondani, mert nem lesz okom többé, hogy mondjam ; egészséges leszek, boldog leszek, atyám; olyan boldog, a mint még soha sem voltam; csak azt a boszut engedje, hogy ez ifjú nekünk köszönje megmentééét! — viszonzá a leány, boldog elragadtatással.

— Megmentjük! —mondá végre az atya, és csengetett.

— Küldjétek be Sámuel gazdát! — mondá a belépő inasnak.

Néhány perez múlva az uraság zsidaja lépett be.

— Samu barátom! — szólitá meg őt a gróf, ki egyszerre mintha tiz évvel fiatalabb lett volna. —Samu barátom, egy nagy szolgálatot kérek tőled !

— Parancsoljon velem, méltóságos ur! — viszonzá a megszólított, mély hajlongások között.

— Olyan szolgálatot, a minőt még nem tettél, mi által leányomat tartod meg nekem!

— Parancsoljon velem, méltóságod! — mondá újra a zsidó , és most már nem hajlongott többé, hanem állt egyenesen, bátran, elszántan, mint a hogy álln i szokott az olyan ember, a kihez nagy bizalommal vannak, mindegy, akár zsidó, akár keresztyén.

— Meg kell mentenünk gróf Zádor Eleket! — mondá neki az öreg gróf reszketeg hangon.

Erre Sámuel gazda megrázkodott; fényes, sötét szemei merően szegeződtek a grófra, a ki nem tudta kiállani e tekintetet; aztán Ilkára tekintett, a ki félrehuzódott az ablakmélyedésbe, a hol a leáldozó nap aranyos sugaraiból koszorút font e megdicsőült homlok körül.: szemei szemérmesen le voltak sütve, és pilláin az édes könyek harmatcseppjei rezegtek.

— Hisz én mindig mondtam, hogy e leány angyal! — e szavak fakadtak ki Sámuel gazdából, elragadtatással, megilletódéssel; és odalépve Ilkához, lehajolt előtte, és megcsókolta ruhája szegélyét, aiázatteljes, magasztos áhítattal, mintha a szent Torah takaróját szorítaná égő ajkaihoz.

— Meg lesz mentve, méltóságos ur! — mondá aztán, fölemelkedve. — De sietnem kell; egy percznyi időt sem szabad elvesztenünk ! Sok pénzbe is fog kerülni; mert a mint értesültem, félmillió körül forog az összeg.

— És ha fél vagyonomba kerül, édes Sámuel barátom! — jegyzé meg reá az öreg gróf.

— Jól van, méltóságos ur, csak egy kis fel- hatalmazványt kérek, és tüstént indulok Pestre ! — mondá a zsidó sürgetőn.

Az öreg gróf azonnal megírta a felhatalma-' zást, és Sámuel sietett ki a szobából; az ajtónál azonban megállt.

— Hogyha pedig mégsem találna sikerülni, kérem, ne okoljanak engem! — mondá, aztán távozott.

A gróf csak most érezte, minő tett ez, melyet leánya ma véghez vitt. Valami olyan édes boldogság telepedett meg szivében, a minőt még soha sem érzett.

— Csak most tudóim, mit tesz ez : nemesen cselekedni! — mondd, fenséges büszkeséggel megragadva leánya kezét.

— Még nem, édes atyám ! Nem hallottad, mit mondott Sámuel gazda ? — viszonzá a leány kínos aggodalommal.

— Mit ? — kérdé az apa meglepetten.

— Hogy még nem tudja bizonyosan, ha sikerülni fog-e terve! — Aztán — kiáltá fel egyszerre elrémülten — még azt se mondtuk neki, hogy Zádornak nem szabad tudni, hogy mi mentettük meg őt!

— Igaz ! — mondá a gróf, homlokára csapva. — Mindjárt vissza kell hívni Sámuelt.

— Nem, atyám, hanem nekünk kell utána menni! Nem tudni, minő mindenféle utasításokra és újabb meghatalmazásokra lesz még szüksége Sámuelnek ! Aztán engem beteggé tenne a félelem, * a türelmetlenség, ha itt kellene bevárnunk az er^dm^nyy! Legjobb lesz tehát, ha mi is Pestre megyünk, titokban ott maradunk néhány napig, Sámuel közelében, aztán mikor minden el lesz intézve, visszatérünk ismét! Ugy-e bár, édes, kedves, jó atyám, megteszed nekem ezt is ?

— Ezt és mindent, édes, kedves, jó, beteg leányom! — viszonzá a gróf mosolyogva, és azonnal rendeletet tett az indulásra. Még az éjjel utói kell érni Sámuel gazdát.

Alig egy óra múlva indultak.

Az egészben csak az a jó volt, hogy Ádándyné asszony a legtávolabbról sem sejtette, mi végett történik e rögtöni elutazás. Ha tudja, tán bizony tiltakozott volna azon határozat ellen, hogy Zádor Eleket megmentsék. Oh, Ádándyné asszony nagyon tudott szeretni, de gyűlölni is nagyon tudott. Pestre természetesen ö is elment a többivel; csak nem hagyhatta el az ő édes grófnőjét ? Meglehet, az a gondolat is megfordult elméjében, hogy gróf Zádor Eleket koldusbottal akarják látni, azért mennek most Pestre, aminek ő nem kevéssé őrült és egész utón csak az isten bölcseségéről értekezett; hogy tudja ő érdem szerint megbüntetni a gonoszokat! Bizonyára jobban tetszett most neki a büntető, mint a könyörületes isten.

XXXIX.
Válságos napok.

Pestre érkeztével gróf Zádor Elek első gondja volt, gondoskodni olyan emberről, a ki a jelen pénzügyi viszonyokban járatos, a ki tud a nagy tekintélyű bankár urak nyelvén beszélni, a ki ért az üzérkedéshez.

Igen, de hol vegyen ő ilyen embert. Ismeretsége körében hiába keresne olyant.

Válságos napok. III. kötet. 4

Épen ezen kérdéssel foglalkozott, midőn belépett hozzá — báró Bogyiszlóy.

Honnan tudta meg ez ember Elek Pestre jövetelét, erre csak az tudna feleletet adni, a ki fel bírná deríteni azt a rejtelmes összeköttetést, mely közte és Madár ur, a kicsi pénzüzér között létezett.

A nemes báró azon egyéniségek közé tartozott , a kikre Elek utolsó időben lehetőleg ritkán, és akkor is csak a szégyen érzetével gondolt.

Hiszen ez volt azon ember, a ki, felhasználva zilált, feldúlt lelki állapotát, a tékozlás és lélekfásitó élvek szégyenletes pályájára sodorta ! Tudta, hogy jelleme sem nem nemes, sem nem tiszta, és nem is kívánkozott vele találkozni többé ez életben.

Most azonban mégis felette örült, hogy megpillanthatta. Épen ilyen emberre van szüksége; ez ki fogja őt rántani a zavarból; ez ismeri az utakat, mikép lehet pénzhez jutni, magas kamatok mellett ugyan, de ez neki mindegy, csak pénzt kapjon.

— Csak hogy megtaláltalak ! — kiáltá Bogyiszlóy, a mint a szobába rohant, és hatalmasan szivéhez szorította őt. — Mióta olyan brusque módon eltűntél, minden nap eljöttem lakásodba ! Meg nem foghattam e hirtelen távozás okát! De kiis hallott ilyest! Hogy a herczegek incognito megérkeznek, ezt csak olvashatjuk a lapokban, de hogy valaki incognito távozzék, ez példa nélkül áll a világtörténetben ! Valid meg, pajtás, valami gyöngéd viszony kergetett el innen, melyet nem bírtunk máskép ketté szakitni, nemde ? No, jól van! ismerem gyöngéd szivedet! De azért nekem csak szólhattál volna! Avagy discretiomban két- kedel? Hihetetlen! Nem is tudtam magamnak megfejteni az okot! Nem volt nyugtom e gondolattól ! Voltam Füreden, hátha ott talállak? Dehogy találtalak! Hát magam is visszajöttem. Kerestelek, mint Telemaque az apját, már nem tudom, hogy hívták; úgy hiszem, Cincinatusnak ! jNem, ez ostoba ember volt; jobban szeretett szántani> mint mulatni; paraszt volt! De mindegy, akárhogy hívták, csak hogy végre megtaláltalak !

Elek nyugodtan hagyta öt beszélni, csak azon csudálkozott, hogy ez ember tegezi őt, holott nem emlékezett rá, ha valaha ilyes barátsági viszony létezett volna közöttük. Azonban megnyugodott benne.

Midőn aztán Bogyiszlóy elhallgatott, elmondta nekii-hol járt, és reáhagyta, csakugyan „gyöngéd viszony" hajtotta őt el innen. Minek is mondaná neki, hogy Malvin miatt távozott !

— És ha elmentél, mi hozott ismét vissza ? — kérdé újra a báró, nagy kényelmesen egy bal- zacra vetvén magát.

Elek a világért sem mondta volna, hogy a honvágy hozta őt haza. Dehogy tudta volna e szót ez ember előtt kiejteni! Inkább azt mondta tehát, hogy elfogyott a pénze, azért jött haza.

Erre aztán Bogyiszlóy olyan nagyot kacza- gott, és úgy hánykolódott a kereveten, hogy két bohócznak is elég lett volna. De mikor neki úgy tetszett az, hogy gróf Zádor Eleket a pénzhiány hajtotta haza!

— Ugyan csak ügyetlen titkárod lehet! — úgy tolmácslá aztán nevetését, — mikor csak egy szavadba kerül, és milliók állnak rendelkezésedre !

Zádor véghetetlenül megörült e nyilatkozaton ; meg is mondta neki azonnal, hogy még most is tart nála e kellemetlen pénzzavar, és épen olyan emberre volna szüksége, a ki őt e zavarból kirántsa.

— És mennyi pénzre volna szükséged ? — kérdé a báró vidáman.

— Vagy ötszáz ezerre!

— Csak ? ! — mondá Bogyiszlóy nevetve. — És e miatt zavarba jöttél ? Hátha négy annyi kellene, nem birnám-e neked megszerezni ?

— Igazán ? — kérdé Elek örömmel.

— Igazán ?! Mikor nem tartottam én szava-

mait? — kérdé a nemes báró sértódten; de csakhamar megengesztelődött ismét. — És mikorra kellene a pénz ?

— Minél elébb, annál jobb. Háromszázezerre azonban már öt nap múlva okvetlen szükségem lesz.

— Meglesz, barátom! — mondá Bogyiszlóy határozottan. — Csak bizd reám; holnap délben ismét itt leszek, addig mindent el fogok intézni.

Elek teljesen megnyugodott; nem kételkedett rajta, hogy Bogyiszlóy beváltja szavát.

Másnap délben a nemes báró csakugyan megjelent , és pedig a legnagyobb jókedvben; már a szobában volt, és még mindig énekelte azt az operai dalt , melyet a lépcsőn elkezdett volt.

— Nos, megvan a pénz ? — kérdé Elek.

— Hát! Hogy ne! — viszonzá amaz, még mindig dudorászva. — A mennyi csak kell! Csak a nevedet kellett említenem, és minden üzér késznek nyilatkozott; csakhogy a kamatokat sokalltam, a mit kértek.

Elek kinyilatkoztatta, hogy nem bánja a ka- mátokat, csak adjanak.

De Bogyiszlóy komolyan tiltakozott ilyen gondolkozás ellen; ez könnyelműség; nem olyan dolog ez, mint mikor például kártyázás közbenpénzt kölcsönzőnk , ez becsületbeli dolog, és akármilyen magas kamatok mellett, a becsületbeli adésságot ki kell fizetni; de váltó-adósság, ez egészen más! Ez philiszter-kérdés, és a philiszte- rekkel philiszterkedni kell! És van is már olyan bankára, a ki a nevetségig csekély kamatok mellett, tiz száztóli meHett! előlegezni fogja a kívánt összegee; csak két napig kell még várnia, mert épen ma váltott be két milliónyi bon-okat egy párisi ház részére, és az kissé megapasztotta pénz-tárát ; holnapután azonban ismét annyi pénzzel áll rendelkezésére, a mennyi csak kell, és pedig tiz száztóli nevetségig csekély kamatok mellett ! Elek tehát teljesen nyugodt lehet; nem ötszázezret, hanem egy milliót szerez neki holnapután.

Harmad nap reggel pedig Bogyiszlóy olyan nagy nevetéssel rontott be Élekhez, hogy azon módon hanyatt vágta magát a balzac-on, és nevetett, hogy a vasrugók is majd leszakadtak alatta. Elek egy párszor kérdezte ugyan e nevetés okát, de a báró nem tudott felelni; a mint szólni kezdett, azon módon újra elfogta a nagy nevetés, és csak akkor tudott szóhoz jutni, mikor már szinte berekedt. Akkor aztán elbeszélte neki, hogylgardy ..Malvin megérkezett; bizonyára megtudta, hogy Elek itt van, azért sietett úgy minden á propos ,nélkül a fővárosba; isten tudja, hol töltötte anyarat, és miféle mulatsággal; és valahogy megtudván Elek pénzzavarát, most minden követ meg-mozdít, hogy pénzhez jusson, és azáltal akarja ismét megkötni a megszakadt ismeretséget, hogy neki ez összeget fel fogja ajánlani, és újabb rettenetes kaczagási roham közt kérdé, hogy tetszik neki e dolog ?

Elek nem tudott szólni; már eddig is haragudott Malvinra, de most megvetette. A vér borította el arczát, azon gondolatra, hogy pénzen akarják megvásárolni az ö hajlamát! Erre mégsem tartotta volna képesnek e nőt;! Komolyan fölkérte tehát Bogyiszlóyt, ne szóljon neki többet e tárgyról ; ö sértésnek veszi, a ki csak említi is e no nevét az ő jelenlétében; még soha sem undorodott úgy embertől, mint e nőtől!

Ha tudta volna, hogy épen ez az, a mit Bo- gyiszlóy óhajt; hogy e gyűlöleten alapszik ez ember undok terve az ő megrontására, az ő semmivé- tételére!

Harmad nap este aztán Elek hivatalos iratot kapott olyan tartalommal, hogy ha holnap délig ki nem fizeti a háromszázezer forintig bejelentett, nevére szóló váltókat, a törvény utjáni behajtás fog kimondatni rá.

Elek nyugodtan vette e jelentést; mit is aggódott vol na rajta ? Ma este kapja meg a kívántpénzt, holnap délig tehát eleget fog tehetni tartozásának.

Ugyanaz nap este pedig Bogyiszlóy jött el hozzá, és feldúlt arczczal, magánkívül a nagy felindulástól, szaladt fel és alá, mintha ostorral kergetnék, és szidta és gyalázta, valahány pénzna- dály van a világon.

Csak nagy sokára tudott lecsendesedni némileg, és akkor elbeszélte, hogy most egyenesen attól a bankártól jó, a kitől ma este a pénzt föl kellett volna vennie; már háromszor volt nála ma délután; a nadály mindig biztatta, minden órában várja a pénzküldeményt a vasúton, és midőn végre most este negyedszer is hozzá ment, hát a nadály a pénz helyett valami levelet mutat neki, melyet épen elébb az esti postán kapott, és melyben érte-sítik, hogy az a hamburgi ház, a melytől a küldeményt várta, épen tegnap függesztette föl fizetéseit, igy tehát lehetetlen neki eleget tenni óhajtásának ! Hiába figyelmeztette őt adott szavára, — folytatá a nemes férfiú a legnagyobb ingerültséggel — hiába figyelmeztette azon nagy zavarra, melybe ezáltal Zádort hozza ; ezeknek a nadályok- nak nincsen szivük, nincsen becsületü k! a nadály csak a levélre hivatkozott, és a nagy pénztelenségre, mely most világszerte uralkodik; a legszilárdabb házak ingának, vagy épen buknak, és egyéb ilyen unalmas ostobaságokra, végre is ki-kergette a házból, és most itt van, és nem tudja? mit csináljon ! Szeretne a föld alá bújni szégyenében , hogy barátjának nem tudott szolgálni, ezek miatt a hitvány pénznadályok miatt! Egy kötni való zsidó miatt szégyenben kell maradnia !

Elek feszült figyelemmel hallgatta a báró kifakadásait; egy szóval sem szakitá félbe beszédét, és midőn végre elhallgatott, Elek még mindig nyugodtan ült, szótlanul; e hir egészen lesújtotta.

— Dehogy haragszom rád! Dehogy okollak ! Tudom, te mindent elkövettél; de meg van Írva a sors könyvében, hogy boldogtalan legyek, és a mértéknek be kell telni! — mondá végre nyugodtan, a reményvesztett kétségbeesés fásult nyugodtságával.

És épen ez volt azon kedélyállapot, melyet Bogyiszlóy benne elő akart idézni. Ismerte ez ifjú jelleméi;; tudta, hogy hiányzik benne az a bátor vállalkozási szellem, mely minden körülmények között feltalálja magát, mely mintegy a sorsot hívja fel versenyre merészségével, találékonyságával ; ez a tulajdon rendesen hiányzik kedélyes? ábrándra hajló emberekben. Ezek többnyire a milyen merészen röpülnek fel a képzelet ragyogó szárnyain, olyan félénkek, ügyetlenek olyan dolgok körül, melyek kívül esnek a képzelődés határain; a legkisebb baleset annyira megrendíti őket, hogy képtelenek tovább folytatni kitűzött szándékukat, és tehetetlen játékai lesznek a hánykodó véletlennek.

— De azért ne busulj, édes barátom! — kezdé tehát újra Bogyiszlóy, valamivel nyugodtabban. — Lesz azért pénz! Hogy ne lenne, mikor annyian ajánlkoztak ! De hisz nevetség is, hogy te, gróf Zádor Elek! kölcsönt ne kapnál! Hanem el kell szánva lennünk kissé magas kamatokra !

— En mindenre el vagyok szánva! Még arra is, hogy golyót röpítek az agyamba ! — viszonzá neki Elek, tompa nyugodtsággal.

— Na, még a volna szép ! — kiáltott fel a nemes báró, komoly megbotránkozással. — Néhány rongyos százezer forintért ? Nevetség! Csak egy ára van az életnek, barátom : a becsület! Az tiz élet árával is felér; de pénz, vagyon és egyéb ilyen dib-dáb prózai dolgok ? ach pfui! De ne búsulj, barátom ! akármibe kerüljön, de teremtek én neked pénzt, ha mindjárt száz kamattal kell fizetnem ! Most tiz óra van este ; ha holnap délelőtti tiz óráig nem leszek itt nálad, akkor én nem röpítek ugyan golyót a fejembe, hanem főbelövöm, valamennyi pénznadály van a városban ! Tehát á re- voir! — mondá, és gyorsan, mintha a keblébentomboló részvét nem engedné csendes lépésekben járni, kisietett a szobából.

Elek hagyta ót menni; még csak az ajtóig sem kisérte; el volt fásulva, meg volt zsibbadva; úgy tekintette magát, mint a kit rideg sziklára vetett ki a vihar ; a mije volt, *az mind elveszett, gazdagsága, múltja, reménye. Oh, azok a remények ! csak ezeket sajnálta, csak ezek szorongatták úgy a szivét! Mit nem akart ő tenni, mint nem akart használni, hogy jóvá tegye az elpazarolt évek ; hogy tiszteletet, érdemeket

fűzzön nevéhez, és milyen közel állt már a czélnál, és most egyszerre olyan messzire esett ismét tőle! Ismét ott áll, a hol ezelőtt! Ott ? Oh nem ! Hátrább, messzire visszavetette a kaján végzet! Szegényebb most, mint valaha; sok szép, édes reménynyel, sok boldogító kilátással szegényebb, és sok keserű csalódással gazdagabb! Akkor azt hitte volt, hogy csak akarnia kell, és hasznos munkakört, boldog jövőt teremthet magának, és most látja, tudja, hegy az akarat nem elég, a munkakör, a boldogság napjainkban csak pénzen szerezhető, pénzen, a melyhez ö nem juthat; az eltékozolt ifjúsággal együtt a megtérhetés reményét is elharácsolta ; a könnyelműen töltött évek keserű gyümölcsei a komoly jövőt is megkeserítették neki! Borzasztóan következetes a végzee; a mint vetett, úgy kell aratnia!

És Ilka ? Oh, e leány is fölmerült fájdalom- dult lelkében, e tiszta, ragyogó angyal, és az ifjú beletemette fejét kezeibe, és sírva fakadt! Hisz csak azért sajnálja nagy terveinek meghiúsultát, csak az tölti meg szivét halál vágyó kétségbeeséssel, mert nem mutathatja meg e leánynak, hogy lelke megtisztult, hogy bátran emelheti föl imádó tekintetét ö reá! Oh nem ! oh nem ! A ki vétkezett, az nem méltó a mennyre, az üdvösségre! Ilka el van veszve számára, elveszve öröki'e! Eddig mindig azon boldog reménynyel kecsegtethette magát; hogy visszavivja a szerelem elvesztett üdvösségét; titokban, lappangva, mindig ez a hit élt szivében ; de most ez a szikra is elaludt, valóság borong előtte, a rémületes, fekete valóság, hogy Ilka el van veszve számára, örökre; elfeledten, örömtele- nül kell keresztül tengődnie egy sivár életet! Oh, mennyivel boldogabb az, a ki mélyen eltemetve, a sírban nyugszik!

XL.
Néha a franczia eszmék is érnek valamit.

Éjfélre járhatott az idő, Zádor Elek lakában már nyugalomra tért mindenki; Zádor Elek lakában most már jókor térhet a cselédség nyugalomra, nem úgy, mint azelőtt; mély siri csend vana hajlékban; nyugalomra tért már Jancsi is, és a Johann is, de azért egyikük sem alszik ; egyik sem szól egy hangot sem, de azért mindegyik ébren van, mindegyiket kerüli az álom, mindegyik nyugtalanul hánykódik az ágyban, még csak le sem vetkőztek, mindketten fel vannak háborodva, az egyik a bubánattó], a másik az örömtől; az egyik Jancsi, a huszár, a ki szive mélyében el van szomorodva, és ismét azt a gondolatot forgatja elméjében : mitől borulhatott el szeretett grófjának a lelke olyan nagyon egy idő óta! a másik pedig, a Johann, a kit mint liberiást hagytunk el, és mint valóságos komornikkal találkozunk vele ismét, de nem azért kerüli most az álom, mivel a komornik polczra felmagasztaltatott, noha ez is egyik főbb óhajtását tette volt életének, hanem azért, mert tegnap levelet kapott Fanchontól, és abban olyan dolgok vannak megirva, a mik oly érzékeny szivü embert, mint milyen a Johann, nagy örömmel képesek megtölteni.

Egyszerre csak a kapu csengetyüje szólal meg oda künn; erre mindkét cseléd egyszerre kapja föl fejét az ágyról, és bámulva néznek a be- függönyőzetlen ablakra.

— Mi az? — kérdé Jancsi.

— Csöngetés ! — feleli a Johann magyarul, a mit nem köszönhet másnak, mint Jancsi buzgó iparkodásának.

— Mi a mennyköt kereshetnek még ilyenkor ! — boszankodék Jancsi.

— Bár csak az volna, a kire gondoltam! — viszonzá a Johann, félig nevetve, félig sóhajtozva.

— Hát kire gondoltál ?

— Minek mondanám, te úgy is kinevetnél! Aztán meg úgyis lehetetlen! — feleié a Johann, most már sóhajtozva.

— Hát akkor mit beszélsz ! — türelmetlen- kedék Jancsi, és épen valami huszáros toldalékkal akarta füszerszámozni szavait, midőn az ablakon halk kopogás hallatszott.

A kopogásra mindketten az ablakra tekintettek , és ugyanazon pillanatban a Johann már lenn is volt az ágyról, és szaladt az ajtó felé.

De Jancsi sem vette tréfának a dolgoo; szintén leugrott az ágyról, és útját állta pajtásának ez egyszer azonban, először, mióta egy kenyeren vannak, a Johann volt erősebb, és úgy félre teremtette Jancsit az útból, hogy egész az asztalig tántorgott vissza; de nem csuda, a Johann e percz- ben herkuleszi erőt és achilleszi bátorságot érzett magában.

És mikor a gyertya meg volt gyújtva, akkor a Jancsi a Johann mellett egy nőt pillantott meg.

Tudjuk, hogy Jancsi huszár volt, és a huszárok általában nem felette kényesek kalandokdolgában ,* annyival inkább kötelességünknek tartjuk kinyilatkoztatni, hogy Jancsi mélyen meg- botránkozott ez éjjeli látogatáson.

Nem szólt ugyan semmit; tán nem tartotta méltónak, hogy szóljon; hanem olyanokat tekintett a nőre, mintha keresztül akarná szúrni megvetésével.

Fájdalom, Fanchon — mert 5 volt — semmit sem vett észre e gyilkos szándékról. Szegény Fanchon, nagyon fel volt indulva; midőn a Johannt a gyertyavilágnál meglátta, lesütötte szemeit, a Johann pedig édes örömmel húzta szélylyel a nélkül is nem keskeny száját, és egy könyüt törült ki szeméből, egy nagy örömkönyüt.

t— Milyen Überraschung ? — mondá végre, nagyon megzavarodva. — Isten bizony , nem vártam !

Fanchon is nagyon meg volt zavarodva, hanem hamar magához tért ismét, és a Johannhoz fordulva, mondá:

— Édes Johann, engem nagy dolog vezetett ide, különben bizonyosan nem jöttem volna!

— Nagy dolog ? — kérdé a komornik álmél- kodva. — És micsoda nagy dolog ? — Ő e pillanatban azt hitte, hogy nincsen már a világon nagyobb dolog, önönmagánál.

— Igen ám, édes Johann ! — kezdé újra a nő, — nagyon fontos dolog!

— Ahá, tudom már! — vágott szavába a Johann. — Az bizony jó lesz ! — és közelebb lépett a nöhez.

— De nem tudja, édes Johannom! — viszonzá ez, hátrálva.

— De bizony tudom ! — feleié a komor- nik , nagyot rázva fejével. — Hát azért jött, hogy megkérdezze, mikor tartjuk meg a házasságot !

— Arról majd később, édes Johann ! Most sokkal fontosabb dolgot kell véghez vinnünk! Meg kell mentenünk a méltóságos Zádor grófot!

Erre a szóra mindkét cseléd odarohant a nöhez, és a Johannák minden hóréhorgassága mellett, mégis Jancsi elébb ért oda. Mindketten nagyon szerették Zádort, de hiába, Jancsi mégis csak jobban szerette.

— Megmenteni, és mitől ? — kérdé tehát Jancsi, megragadva a nő kezét.

— Nagy veszélytől, édes Johann ! — viszonzá a nő, ki mindig csak az édes Johannt látta maga előtt. — Meg akarják őt rontani, meg fogják semmisíteni, ha mi nem őrködünk felette!

Azt a bátorságot, azt a halálra kész elszántságot nem lehet leírni, mely Jancsi szemében felragyogott e szavakra.

— És ki akarja azt tenni ? — kérdé. — Ki akarja az én uramat megrontani ?

— Nem tudom! — viszonzá a no, megijedve ez ember rettenetes tekintetétől. — Sokan vannak; egész terv van ellene: irtóztató, pokoli terv, és bizonyára ki is viszik, ha meg nem mentjük.

— Megmentjük, leányasszony ! — kiáltá a huszár, vad elszántsággal. — Ha mindjárt hetvenhetén volnának is, megmentjük ! Ha mi^<^^járt az ördög guzsalyán fonták is azt a tervet, megmentjük !

— Megmentjük, de hogyan? — kérdé a Johann, egyik kezének mutatóujjával orrát vakar- gatva.

— Hogyan? Hát megöljük a czudarokat, a kik urunkat bántani akarják ! Meg én ! ha mindjárt száz annyian volnának^ — kiáltá Jancsi, vad elszántsággal.

— Igen ám ! de ha nem tudjuk, kicsodák ! — figyelmeztette öt Fanchon.

— Majd megtudom én! Meg én, ha mindjárt a föld alá bújnának! — viszonzá Jancsi.

— Ez nem megy olyan könnyen! A ki a tervet kezében tartja, az ravasz.

— Akkor hát beszéljen, leányasszony! — türtözteté magát Jancsi.

— Mindenek előtt ki kell tudnunk, hogy ki az, a ki a grófot megakarja rontani!

— Az igaz! — vága szavába Jancsi.

— És mikor mindezt megtudtuk, akkor én hirt viszek egy valakinek.

— De hát kicsoda az a valaki? — kérdé Jancsi, kinek ez már nem igen akart a fejébe menni.

— Azt nem szabad megmondanom! — mondá Fanchon határozottan. — Elég annyi, hogy az olyan valaki, a ki életét oda adná a grófért!

— Értem! — mondá Jancsi, jelentős szem- hunyoritással, két felé sodorintván bajuszát.

— Csak azt szeretném most tudni, hogyan tudjuk meg e terveket? — mondá a Johann, mélyen elgondolkodva.

— Az a legkevesebb! — mondá erre Jancsi. — Megkérdem a gróftól, és meglesz!

— Igen ám ! ha ő tudná ! — viszonzá Fanchon. — Hisz titokban, hirtelen akarják öt megrontani !

Erre aztán Jancsi elhallgatott; ő is elkezdett gondolkodni; nagyon látszott rajta, hogy nincsen hozzászokva az efféle munkához; de a többi kedvéért csak mégis megtette.

— Melyik a gróf dolgozó szobája? — kérdé egyszerre Fanchon!

— Hát a keik! — mondá a Johann.

— Van-e ebben valami rejtekszoba?

— Van, szőnyegajtó takarja.

— Melyet a gróf nem használ ?

— Alig ha mostanság.

— És be lehet abba jutni, a nélkül, hogy valaki észrevenné ?

— Be. Titkos lépcső vezet belőle a kertbe.

— No, akkor jól van, akkor minden jól van! — kiáltá Fanchon, kitörő örömmel. — Én a rejtekszobában leszek, ott meghallom, miről beszélnek a gróffal, egyik önök közül felváltva ott lesz a kertben a rejtekajtó mellett, és mikor majd valami bizonyost hallok, kijövök, és megmentjük a grófot!

— Az igen jó lesz! — mondá a Johann, még nagyobb örömmel. — Én meg majd enni, inni viszek fel! Ne féljen semmit, nem lesz semmi szükség ! Nagyon jó lesz !

— Hát isten neki, nem bánom ! — mondá Jancsi, nem minden szomorúság nélkül. — Uram java kívánja, hát legyen! De ha valaha megtudom, hogy a leányasszony másra használja, a mit uramtól hall, mint arra, hogy megmentsük őt, vagy ha eltalálna járni a szája ! akkor tőled kérem azt számon, Johann; rajtad veszem meg azt, Johann; mert én azt a csúfságot nem engedem megtörténni, hogy más valaki megtudja, mi történik az én uram hajlékában!

Johann nagyon meg volt illetődve e szavak által, de azért elvállalta a felelősséget Fanchon irányában, mire Jancsi előhozta a rejtek-lépcső kulcsát, átadta azt a Johannák, hadd igtassa 5 be Fanchont ideiglenes hajlékába, aztán ismét lefeküdt;.

XXXXL
Rémképek.

Más nap reggel aztán Elek fölkelt, felöltözködött, vagyis inkább Jancsi öltöztette őt fel; neki nem volt ereje hozzá; olyan zsibbadtnak, fáradtnak érezte magát, mintha súlyos betegségből lábbadozna. Nem is ád annak erőt az álom, a kinek szivét nehéz gondok nyomják, rémes képek környezik !

Jancsinak majd megszakadt a szive, a mint kedves grófját ilyen elsötétült arczczal látta. Ha ő segíthetne rajta! Hányszor nem tekintett a szőnyegajtó felé, ha nem szólal-e már meg a franczia leányasszony a rejtett szobában ! Nem bánná ő most, akár minő nyelven szólalna is meg, csak valami vigasztalót ha mondana! De a rejtett szobában olyan csend volt, mintha senki sem volna ott elrejtve.

Nyolcz óra után aztán egy idegen emberkért bebocsáttatást Eleknél; valami zsidó volt, és nagyon kérte Jancsit, csak ereszsze be a méltóságos úrhoz, sürgetós beszélni valója van vele.

Sámuel gazda volt; csak tegnap érkezett meg a fővárosba, és még azon este megtette a szükséges lépéseket; hamar is végezte; kereskedő létére igen jól tudta az utakat, mikép lehet jó kamat mellett rövid idő alatt pénzhez jutni.

Mélységes hajlongásokkal lépett be a szobába, és mélységes alázatossággal kért bocsánatot, hogy a méltóságos urnái olyan jókor alkalmatlankodni bátorkodik. Szegény Sámuel gazda, tapasztalatból tudta, hogy a kiváltságos urak rendesen tolakodást lobbantanak szemére Izráel megvetett fiainak, és hogy e szemrehányást kikerülje, hát az ellenkező hibába eseít; nagyon alázatos volt ismeretlen urak előtt, a miért aztán igen sokat nevettek az ügyetlen hajlongón.

Eleknek nem tetszett ez a szertelen hajlon- gás és alázatoskodás. Mit hunyászkodik annyira előtte, a ki tán sokkal szegényebb nálánál! Hideg mogorván kérdezte tehát, mit keres ?

Hát*azt, hogy megtudta, hogy a méltóságos urnák pénzre van szüksége, azért bátorkodott alázatosan megjelenni; ő tudna neki szolgálni a szükséges pénzzel, feleié neki Sámuel nagy zava-rodottsággal.

Elek természetesen nem tudhatta, hogy ezavarodottság azon nagy megilletődésből származik, melybe ez embert ez ügy hozta, és melyet még mindig nem tudott leküzdeni.

De nekem sok pénzre van szükségem ! — veté oda Elek roszkedvüen.

Sámuel a legalázatosabban jelentette neki, hogy ő sok pénzzel áll szolgálatára.

— Három- négyszázezer forinttal is ? — kérdé Elek csudálkozva.

— Akár annyival!

— És minő kamatok mellett?' — kérdé Elek némi érdekkel; el volt készülve, hogy ez a zsidó legalább is a bőrét akarja lehúzni. Ha azok az úri zsidók, a kik büszke elbizakodással hányják-ve- tik magukat, olyan nadályok, hát még az a közönséges öltözetű alázatoskodó! Ez bizonyosan vampyr lesz.

— Csak a mennyit rendesen fizetni szoktak: hatot száztól — viszonzá Sámuel remegve, ügy félt, hogy Elek tán nem fogadja el ajánlatát.

— Vagy ha a méltóságos ur tán sokalja e kamatokat, hát olcsóbban is átengedem ! — mondá tehát, midőn Elek csudálkozását látná, és a jó öreg alig bírta kiejteni e szavakat.

Elek csak bámult. Hát megőrült ez ember, hogy ilyen ajánlatot tesz neki ?

— És saját pénzét akarja nekem kölcsön adni ? — kérdé tehát mosolyogva. Meg volt győződve, vagy öt, vagy ezt az embert akarja valaki bolonddá tenni.

— Igen is, méltóságos ur — az az — nem enyém, de én rendelkezhetem vele! — viszonzá Sámuel, a ki nem volt hozzá szokva a ha- zudozáshoz. Ezt tán sokan hihetetlennek fogják tartani, pedig bizonyomra mondhatom, hogy akár- . hány olyan zsidó van, a ki fcsak úgy irtózik a hazugságtól, mint akár melyik más becsületes ember.

— És maga nekem mindjárt átadhatná a pénzt? — kérdé Elek, mindig vidámabban.

— Igen is, méltóságos ur, mindjárt; fél óra múlva már itt lehet! — viszonzá Sámuel, azon mértékben felvidulva, a minő mértékben az óhajtott czélhoz közeledett.

— Hisz ön páratlan egy hitelező! — mondá erre Elek jókedvűen.

— Tehát elfogadja a méltóságos ur ajánlatomat ? — kérdé Sámuel nagy örömmel.

— Hogy ne! Sőt ezer köszönetét mondok érte! Nagy szolgálatot tesz nekem ! Kimondhatlan nagy szolgalatot! Hogy hívják önt ?

— Bárán Sámuelnek, méltóságos uram ! — viszonzá ez, egyre hajtogatván magát nagy őrömében és nyugtalanságában, ügy szeretett volna már szaladni innen és elhozni a szükséges pénzösszeget !

— Én pedig Aranyos Sámuelnek keresztelem önt! Ön a legbecsületesebb ember a világon ! Ön olyan szívességet tesz nekem, a mit nem tudok eléggé meghálálni! — mondá Elek vidáman, de egyszersmind igaz bensöséggel.

— Ob, kérem! nem engem illet a hála, méltóságos ur! — viszonzá Sámuel szerényen, és nagy vidáman sietett kifelé, hogy a pénzt elhozza,

Már az ajtónál volt, midön Elek ismét visz- szahivta: visszajött tehát és kérdezte, mit parancsol a méltóságos ur ?

De Elek nem felelt, hanem nagy felindulásban járt fel és alá a szobában ; az iménti vidámság eltűnt arczárói; sötét, haragos felhők borongtak homlokán.

Egyszerre megállt Sámuel előtt, és élesen, áthatóan szegezve reá tekintetét, kérdé :

— Ugy-e bár, az imént azt mondá ön, hogy e pénz, a mit nekem kölcsön akar adni, nem sajátja ?

— Igen is, nem, méltóságos ur! — viszonzá amaz, megzavarodottan e sötét, haragos tekintet által.

— E pénzt önnek egy — férfi adta által; és tudja-e, hogy e férfi az én halálos ellenségem ? — kérdé tovább Elek.

— Bocsánat, méltóságos ur, de csalódik!

Mert nekem e pénzt egy nő adta! — sietett Sámuel gazda, igaz szive szerint felelni.

E szóra Elek büszkén megvető tekintettel fordult el tőle.

— Mehet! Nem kell a pénze! — mondá a nélkül, hogy egy pillanatra is méltatná többé ez embert.

De Sámuel gazda nem távozott, nem távozhatott ; lábai, mintha a padlathoz volnának nőve; arcza, becsületes, tisztes arcza, tele volt ijedtséggel, fájdalommal, kétségbeeséssel. Csak most vette észre, hogy Elek cselt vetett neki, csak azt akarta kitudni tőle, hogy e pénzt nő adta neki, és oh, hogy óhajtotta, ki nem mondottá tenni a meggondolatlanul kiejtett szót!

— Nos, miért nem megy már ? — förmedt reá Elek, büszke felindulással.

— Uram, méltóságos, kegyelmes gróf ur ! — kezdé erre Sámuee, alázatos, megilletődött hangon; de Elek szavába vágott.

— Nem akarok többet hallani! nem akarom többé látni! Távozzék! — és az ajtóra mutatott, megvetőleg.

— Méltóságos uram ! könyörgöm, esedezem alázatossággal, az egy élő isten nevében könyörgöm, fogadja el ajánlatomat! Megvallom, kitalálta, ki ajánlja fel általam ez összegee; de ne utasítsa vissza ; megöli ezt az angyalt, ha vissza-utasítja! — monda szegény Sámuel, közelebb-kö- zelebb lépve Elekhezj, földig hajolva, kulcsolt kezekkel, könnyes szemekkel.

Felelet helyett azonban Elek az ajtóhoz ment és behivtaJJancsit.

— Vezesd ki ezt az embert! — parancsold neki, a legnagyobb felindulással.

És a buzgó Jancsi nem hagyta azt magának kétszer parancsolni, ügy is nagyon el volt keseredve, hogy kedves grófját olyan szomorú állapotban kell látnia; nagyon örült tehát, hogy megint akadt olyan zsidaja, a kin haragos] rósz kedvét hütheti. A szoba ajtajáig, a meddig Elek tekintetétöJ tartania kellett, csak vezette: a mint azonban kiért a szobából, gallérjánál fogta meg a nagy fájdalmában meggörnyedt, megkábult Sámuelt, és hurezolta öt végig az előszobában, a folyosón, a lépcsőig, és ott szépen letaszította, és utravalóul m.ég jól hátba is ütötte, hogy a szegény ember úgy gurult alá az emeletről, mint a lapda.

Elek pedig dühösen szaladt fel és alá a szobában.

Milyen jó, hogy olyan egy ügyü embert küldött hozzá ez asszony! Ha ravasz, allatomos embert küld, tán észre sem veszi az ellene kivetett kelepczét, elfogadja az ajánlatot, meghagyja magát menteni — Igardy Malvintóó!

Mert, hogy Malvin volt, a ki e zsidót hozzáküldte, azon semmit sem kétkedett; ha nem is árulta volna el a zsidó, hogy „nőtől kapta a pénzt/4 mégis reá kellett volna neki arra jönni. Avagy ki más ajánlhatna neki pénzt, mint Malvin, a ki újra fel akarja gyújtani szivében azokat az emésztő lángokat, a melyekre ő gondolni sem tud most szégyenpirulás nélkül!

Úgy örült tehát, hogy kikerülte ekelepczét! Úgy örült, hogy Bogyiszlóy jó eleve figyelmeztette e ravasz asszony szándékára ! Ha Bogyiszlóy ezt nem teszi, bizonyára elfogadja a pénzt, újra ösz- szejön e nővel, újra vesztébe rohan.

Inkább bukjék meg, inkább koldusbotra jusson, csak e veszedelmes nővel nem akar többé érintkezésbe jönni!

Csak hamar aztán csillapult felindulása ; föl is vidult ismét, megbarátkozott azon eszmével, hogy ő tönkre fog jutni, nem fogja kifizethetni ma délig az ötszázezer forintot, lefoglalják jószágait, zár alá juttatják; de nem bánja, tegyenek, a mit akarnak; semmit sem bán már; majdcsak megél valahogy, csakhogy Malvin mesterfogásait kijátszotta!

XXXXII.
Bizalomért bizalom.

Kis idő múlva aztán újra idegent jelentettek be neki.

És nyílt az ajtó, és belép hozzá — Veréb, Madár ur, a pénzüzér ügyvivője.

No, ez ugyan nem hajlongott, sem nem alá- zatoskodott, mint a szegény Sámuel gazda, midőn belépett; meg sem állt az ajtónál, egy lépéssel ben volt a szoba közepén, a mit egyébiránt hosszú lábainak is lehetne hibául felróvni.

De a mit nem lehet semmi másnak felróvni, mint épen azon eredménynek, melyet az emberi lélekben azon meggyőződés idéz elő, hogy a földön nincsen nagyobb hatalom a pénznél, ez határoz államok és egyesek sorsa, béke és háború, szabadság és szolgaság, erény és bűn fölött, ez emel a tisztelet és kitüntetés magas polczára, és taszít alá a gyalázat és megvetés mélységébe — az volt azon kifejezés, melylvel ez ember gróf Zádor Elek előtt megállott, gróf Zádor Elek előtt meghajtotta magát, és gróf Zádor Elek szemébe tekintett.

Ezt a bántó, elbizakodott kifejezést nem lehet leírni.

Pedig ez ember nem volt nemesebb hajlamok nélkül; mert igaza volt az örökké mosolygó Madárnak, midón könyvvivője felül azt állította, hogy sok oly tudományban járatos, melyeket sem ő, sem Zádor még névszerint nem ismernek; fölötte tudományos, müveit egyéniség volt, és nagyon valószínű, hogy igen hasznos tagjává, tán jóltevőjévé válandék az emberiségnek, ha illő tért engednek neki, tehetségeit nemes irányban alkal-mazhatni ; de ezt vallásánál fogva el nem érhetvén, és azon tapasztalat, hogy az ő fajabeli emberre nézve nem használ sem tudomány, sem fényes elmebeli tehetség’, sem feddhetetlen, mü-veit magaviselet; azért mégis a társadalom legalsóbb fokán megvetetten álló osztály fia marad, a melytől csak egy szabadíthatja ki, és azon egy aztán fényt, kitüntetést, és tán még azon elégtételt is szerezheti neki, hogy gyűlölettel viszonozhatja a megvetést, a miben ő részeltetik, ha t. i. minél több pénzre tesz szert : a nagyravágyó lélek tekintet nélküli elszántságával Madárnak, az országos hirü pénzüzérnek ajánlotta fel tudo-mányait, tehetségeit; néhány év alatt aztán szép vagyont is szerzett magának, és felül .reá Madár feltétlen bizalmát, a mi szintén felér szép vagyonnal, a mint azonnal alkalmunk lesz tapasztalni.

— Alázatos szolgája a méltóságos urnák ! Szerencsém van gróf Zádor Elek úrhoz ? — mondá,a mint egészen mellette állt, a maga kiállhatatlan jércze hangján.

Elek igennel felelt.

— Igen örülök; én egy bécsi bankár teljhatalmú ügyvivője vagyok, és késznek nyilatkozom, a gróf urat kisegíteni fatalis helyzetéből! — mondá, könyedén egy támlásszékbe vetvén magát, és egész hosszában Elek felé nyújtva éktelen járási szerveit. Olyan állapotban, a miniben most gróf Zádort lenni tudta, helyén találta, minél kevesebb illemet vagy tiszteletet mutatni irányában.

Gróf Zádor azonban cseppet sem ütközött meg ez ember viseletén ; felette örült, hogy tán pénzhez fog juthatni általa.

— Tán báró Bogyiszlóy küldte önt ide ? — kérdé tehát nyájasan.

— Nem! — viszonzá Veréb. — A báró mit sem tud idejövetelemről! Egészen önállólag akarom végezni ez ügyet.

— Igen örülök ! — mondá Elek. — Igaza van önnek; nagy szükségem van pénzre.

— Ne tessék fáradozni! — vágott szavába Veréb. — Tudom már az egészet. A grófnak ötszázezer forintra van szüksége, úgy mint : háromszáz ezerre azonnal, ma délig, a többire pedig rövid idö múlva.

— ügy van! — viszonzá Elek meglepetve,hogy ez ember annyira be van avatva magánügyeibe.

— Én pedig kész vagyok önnek a szükséges összegeket átadni, természetesen illő kamatok mellett! — mondá Veréb, kényelmesen megvetvén hátát a széken.

— És minők volnának e kamatok ?

— Hogy nekem a gróf a zádorfalvi jószágot tiz évi haszonvételre engedi át — folytatá Veréb nyugodtan.

Ez ajánlatra Elek elsápadt. Ha ez ember azt mondja neki, fizessen százat száztól, nem ijedt volna meg annyira, mint azon feltételtől, hogy engedje át ősi jószágát, drága családi emlékeit, idegeneknek, haszonbérlőknek!

— Azt nem tehetem! — mondá tehát határozottan.

— Pedig ez ajánlat igen elfogadható! — jegyzé meg Veréb könyeden. — A zádorfaivi jószág jelenleg nem jövedelmez többet, mint ötven ezer forintot évenkint, a mi ötszáz ezer forintnyi kölcsöntőkének tiz százalékát teszi, ez pedig olyan csekélység, hogy olcsóbb pénzt semmi esetre nem remélhet!

— Menjen ! — mondá tehát megvetőleg. — Nem fogadom el az ön ajánlatát! Kapok én másutt is pénzt!

— Csalódik, gróf ur! nem fog pénzt kapni.

Gróf ur tán báró Bogyiszlóyra számit? — viszonzá neki Veréb érdekelten, észrevevén a gróf zavarát.

Elek újra meglepetten tekintett ez emberre. Hát ezt is tudja?

— A gróf ur legnagyobb hibája, — mondá Veréb — hogy roszul választja embereit. Báró Bogyiszlóy legnagyobb ellensége a grófnak; vesztére törekszik!

Elek meg volt dermedve e szavak hallatára. Némán, mozdulatlanul állt, szemeit meredten Verébre függesztve, mintha kisértet állna előtte.

— Ez lehetlen ! — kiáltá végre. — Miért tenné ezt ez ember ?

— Ha nem hisz szavaimnak, tessék most a Zrinyi-utcza 473-ik számú házba menni, ott van az én főnököm irodája, és ott fogja találni báró Bogyíszlóyt, zsebében az önre szóló váltókkal, melyekkel tönkre akarja tenni! —viszonzá Veréb nyugodtan.

Midőn Fanchon a mellékszobában e szavakat hallotta, kirohant rejtekéből, magával vitte a Johannt is, bérkocsiba vetette magát, és egyenesen Malvinhoz sietett.

És most térjünk vissza Elekhez.

Annyi határozottsággal adta elő Veréb a bizonyitéki adatokat, hogy lehetlen volt kétkedni rajtuk.

— Mit vétettem ez embernek? — kiáltá tehát, csüggetegen egy székre vetvén magát.

— Ő télé származik e terv is, hogy főnököm épen a zádorfalvi jószágot követelje a gróftól; mert tudja, hogy ön arra nem fog reá állani.

— És igaza van a gonosznak! — kiáltá Elek fájdalommal. — Tudta, hogy azt nem tehetem !

— Egy óra múlva pedig majd el fog jönni, és ötven százalékért fogja önnek a szükséges pénzt fölajánlani; ön • természetesen elfogadja, és aztán kész a bukása, — mondá Veréb.

— Az ön főnöke pedig szives örömest nyújtott erre segédkezet! — mondá Elek, keserű nevetéssel.

— Nem, uram, különben nem avatnám be önt olyan nyíltan a titokba. Főnököm látszólag beleegyezett Bogyiszlóy terveibe , de sokkal jobban szeretné, ha az általam ajánlott feltételeket elfogadná; azért küldött engem ide.

— E szerint az ön főnöke még becsületes, derék eml^^e! — mondá Elek, gúnyos nevetéssel, és kitörő haraggal tévé hozzá. — De azért minden esetre becsületesebb ember Bogyiszlóynál! — és szemei vadul forogtak üregükben.

— Nos, mire határozza magát, gróf ur ? — kérdé Veréb szünet múlva.

Elek kínosan forgott a széken. Mint kinek

Válságos napok. III. kötet. 6kétféle mérget nyújtanak oda, és azt mondják neki : tessék, válaszszon közöittűk, olyanformán érezte ö magát e pillanatban.

— És mi okból akarja főnöke, hogy inkább az ő ajánlatát elfogadjam ? — kérdé mintegy ösz- tönileg, csak azért, hogy valamit mondjon, mint szokás olyan helyzetben, a melyben az ember nem tud eligazodni.

— Mindenek előtt azért, mert reá nézve jövedelmezőbb e terv! — feleié Veréb nyugodtan.

— Hát még mi okból? — kérdé Elek tovább, mintha hagymázban beszélne.

— Hát ez nem elég? — kérdé viszont Veréb, és mosolygott volna, ha ugyan tudna. — Talán azért is, mert meg akarja magát boszulni a grófon ! — tévé aztán hozzá.

— Megboszulni magát rajtam ? — kiáltá fel egyszerre Elek, büszke haraggal felugorva ültéből.

— Nem fogadom el az ön ajánlatát! — — mondá, és arczán nemes dacz és méltóság tükröződének.

Veréb álmélkodva nézett a grófra; sötét szemei lassanként vidámabb fényben kezdének ragyogni, mintha e jéghideg szívben melegebb emberi érzés is tudna fakadni.

— Gondolja meg a gróf! — mondá, és hangjában némi reszketegséget lehetett hallani.

— Nem gondolok meg semmit! — vágott szavába Elek hévvel. — Inkább legyek koldus, inkább verejtékes munkámmal keressem mindennapi kenyeremet, mintsem önként beleegyezem, hogy uzsorások szentségtelen kézzel családi ereklyémet dúlják fel, irántam való boszuvágyból! Avagy mondja ön, — hisz mint hallottam, ön tanult, mivolt ember, — mondja tehát, tudna-e ön engem becsülni, ha én ilyen kegyetlenségre, ilyen közönséges gondolkozásra képes volnék? — mondá, Veréb előtt megállva, és a nemes lélek megillető- döttségével szemébe nézve.

Veréb elébb lesütötte szemért; arczának minden izma megrándult, midőn e remes, fenséges tekintet delejes hatását érezé; lassankint azonban nyugodtabb lön ; homloka mély ránczokba húzódott össze, szemeiben sajátságos fény gyűlt ki; látszott rajta, hogy nagy felindulásban van.

Azután felemelte fejét, bátran, elszántan tekintett a gróf szemébe ; egyszerre mintha egészen más emberré vált volna; eddig rut, fásult teremtés, most világos eszű, éber lelkű férfi állt előtte.

— Akarja-e gróf ur én reám bízni sorsát? — kérdé bátor, férfias határozottsággal. — En meg fogom önt menteni, ha elfogadja tanácsomé!

— Ha e tanács elfogadható, miért ne! — viszonzá Elek bizalmasan.

— Elfogadható, méltóságos ur! — mondá Veréb hévvel. — Sót igen előnyös!

— És minő terv ez ? — kérdé Elek, növekedő hévvel.

De Veréb nem felelt; arcza félénk, tétovázó kifejezést öltött; hol Elekre, hol az ajtó felé, hol meg maga elé tekintelt; látszott, hogy küzdelemben van önmagával.

— Nos, nem akarja megmondani tervét ? Tán nem bizik bennem ? — kérdé Elek mosolyogva.

— Igen is, méltóságos ur, bízom benne! — feleié végre az ügyvivő, neki bátorodva. — A gróf nem fog engem elhagyni; nekem van tehetségem, és tudom, a méltóságos ur tért fog nekem nyitni, hogy hasznosan működhessem !

— Nem értem önt! — mondá Elek , csu- dálkozva ez ember szavain.

— Pedig az igen egyszerű — viszonzá Veréb, szinte elfogódottan. — Azon szolgálat által, melyet én a gróf urnák tenni akarok, bizonyára elvesztem állásomat Madár házánál, és koldussá leszek, ha Méltóságod alkalmazást nem ad ; pedig oh, mint vágyódom, nemesebb hatáskörben kitüntetni tehetsége^ee!

— Biztosítom önt, hogy kárpótolni fogom veszteségéért! — mondá neki Elek komolyan —

sőt lekötelezettjének érzem magam, ha csakugyan szolgálatot tesz nekem !

— Oh, de mennyire hasznosat! — kiáltá erre Veréb, a kiben mintha egyszerre uj lélek szállt volna. — Tökéletesen meg lesz mentve, sőt meg is bősz ulva ! A magukásta veremben fogjuk majd meg a rókákat! — és tán évek óta először vonultak nevetésre ez ember ajkai.

— De mikép ? — kérdé Elek, egyre növekedő ámulattal.

— Fogadja el méltóságos ur Madár ajánlatát ! — viszonzá amaz nógatólag.

— Hogyau ? e gálád szándékú ajánlatot ? — kérdé Elek sértődtem

— Nem fogja kivihetni! — feleié amaz di- adalkodva. — Csak ezt az egyet kösse ki magának, hogy ha a tiz év alatt, a meddig a haszonbérnek tartani kellene, ki akarná váltani, azt akár mikor tehesse; Madár arra reá fog állani, mert az a szándéka, hogy nagyszerű építkezést tétet majd a legelső év alatt a jószágon, és azokat oly magas áron felvéteti a leltárba, hogy a gróf soha sem fogja többé visszaválthatni; mi pedig annyi időt sem engedünk neki, hogy a jószágot át is vehesse; mert én a grófnak egy hét alatt a többi jószágaira annyi pénzt fogok szerezni, még pedig csekély kamatok mellett, hogy nem csak Madárnak visz- szaadhatjuk a kölcsön-összeget, hanem még ajószágok jobb karba helyeztetésére is elegendő pénzűnk marad; mert én tudom az utakat, hogyan lehet becsületes biztosíték mellett becsületes kölcsönt kapni! Nos, méltóságos ur, nem dicső egy terv? — kérde Veréb, ragyogó szemekkee!

— De igen! — kiáltá fel Elek nagy örömmel, mindkét kezét vállára téve az ifjúnak. — És oh fiú, mennyire le leszek neked kötelezve! Összes jószágaimnak főszám vivőjéül teszlek, ha e tervet kiviszed!

— Nem, méltóságos ur! — viszonzá Veréb, alázatosan meghajtva magát. — Tudni sem akarok többé a pénz^e^^^el^^i^]! Nagyon veszedelmes csábitó a pénz a szegény emberre nézve; könyen újra megronthatna; hanem nevezzen ki inkább igazgatója segédjévé; ott is hasznomat veheti a méltóságos ur, és egész életemben háladatos leszek érte!

Elek azt is megígérte, mire az ügyvivő még csak annyit mondott a méltóságos urnák, hogy egy óra múlva jöjjön el Madár irodájába, az azalatt megírandó szerződvény aláírása és a pénz fölvétele végett, aztán távozott, olyan vidáman, olyan boldogul, mint tán életében sem.

Jancsi nem tudott eléggé csudálkozni, a mint Verebet az előszobán kimenni látná; az egész ember mintha ki lett volna cserélve; az a vadon komolyság egészen eltűnt arczárói; nevetni istudott, a járása is egészen máskép volt, mint mikor eljött, sőt úgy tetszett neki, mintha bajusza is nőtt volna e félóra alatt.

Ez ugyan nem történt, hanem igenis történt annál nagyobb csuda: rósz emberből jó ember vált, egy rövid fél óra alatt. És hány ilyen ember van, a kik csak azért roszak, mert nem akad ne-mes kéz, mely jobb útra térni segítené őket, mig nem késő!

XLIII.
Ujja születve.

Hiába biztatta Fanchon úrnőjét, legyen nyugodt, ő majd módot talál Elek megmentésére; e biztató szavak csak rövid időre voltak képesek lecsillapítani irtóztató félelmek közt hánykodó lelkét; alig hogy a társaikodónő távozott, csak annál nagyobb dulakodással zúdultak fel az ön- kinzó tépelődések, aggodalmak, rettegések, és a mi még mindezeknél irtóztatóbb: a szivet mar- czangoló szemrehányások. , keserves egy

éjszaka volt ez e nőre nézve ! A felzaklatott képzelet íjcosU rémalakokban állította remegő lelke elé mindazon iszonyú jm——mlvek a Bo- gyiszlóyval kötött bűnszövetség által reá oenu- vetkezheenek; és nem mint lehetőségek, hanemmint valóságok, mint mulkatlanul szükséges, ki nem maradható eredmények vonultak azok végig megriasztott lelkén, hogy minden csepp vére reszketett félelmében, és minél inkább félt, annál irtóztatóbb sejtelmei támadtak elő, és annál ke- vésbbé láthatta lehetségesnek a menekülést, és annál inkább vesztette el a reményt, hogy megakadályozhatja Bogyiszlóyt rettenetes szándékában.

Nem bizott többé Fanchonban ; a jó leány szintén nem fogja kivihetni mentő tervéit; talán nincsen is ilyen terve ; bizonyosan nincsen : miért ne mondta volna meg neki, ha volna? csak azért mondta, hogy megmenti Eleket, mert megakarta öt nyugtatni; sajnálkozásból mondta; megesett a szive irtóztató helyzetén, és távozott, hogy ne lássa a nagy kínokat, melyeket ő szenved; ez az egész, de megmenteni nem fogja, megmenteni nem birja, semmi terve sincsen arra, de ha volna is, hogyan vihetné azt ki olyan irtóztató ördögi ellenséggel szemben, mint a milyen Bogyiszlóy !

Oh, Bogyiszlóy! ez ellen fordult most minden haragja, minden gyűlölete, melyre izgatag, szenvedélyes lelke csak képes volt! Ez oka mindennek ; ö csábította azon kárhozatos szöv<^t^^í^é^r'e; nem is csábította, hanem reá erőszakoHa! elkábi- totta elméjét a vad indulat által, megrészegítette szivét a boszu démoni lángjaival, és mikor igy hatalmába kerítette, mikor minden ellenállásra képtelenné volt téve, megrohanta, kicsikarta tőle a meghatalmazást, alátaszitotta a szégyen, a kétségbeesés örvényébe, öt, a tehetetlen, védtelen asszonyt!

Így telt el az éjszaka, irtóztató, kínos, véget nem érő, hosszú éjszaka, a minőt csak a gyilkos, a gyújtogató vezekelhet által, midőn az érdemelt büntetés órája közeledik.

Reggelre aztán mégis nyugodtabb lett némileg; egy kis reményt is hozott neki a felkelő nap reggeli mosolygása; alaktalan, alaptalan, kósza reménykedést, a mely csak úgy ide-oda úszkált a hánykodó szívben, semmi bizonyosság a valósu- lásra, de azért mégis jól esik a fájó léleknek. mégis jobb a semminél !

Megfésülködött, felöltözködött; tán életében először ; a komorna még nőm jött

volt be; nyilván még aludt; mert igen jókor volt még, alig hét óra, és ő még nem akarta behívni; minek is ? tán hogy ezt a feldúlt arczot lássa ? Elvégzi Ő az öltözködést maga is! Szives-örömest végezné azt mindig egyedül, csak boldog ha voln* ! Minő örömest adná oda minden vagyonát, gazdagságát, csak azt a szégyent ha valaki levenné arczárói, csak az a gyötrő félelem ha elmúlnék szivében!

És a dúsgazdag urhölgy először életébenérezte, hogy nagyobb boldogság is van a földön a fény és gazdagságnál, és hogy. a szegény ember viseltes gúnyája sokszor ékesebb a csillogó ékszereknél ; csak a szemtől függ, a melylyel nézzük, és a szívtől, mely a ruha alatt dobog.

És a dúsgazdag urhölgy forró könyeket hullatott, miért csak ma tudta ő meg, hogy ez igy van! Oh, ha ő ezt elóbb tudja!

Még nem volt egészen készen öltözködésével, midőn gyorsfutár érkezett hozzá Fanchontól. A futár természetesen nem volt más, mint a Johann, és a tudósitás, melyet hozott, csak abból állt, hogy Fanchon kéreti a grófnőt, legyen nyugodt, eddig jól ment minden, ezentúl is minden jól fog menni; ne aggódjék; csak tartsa magát készen mindenre, a terv bizonyosan sikerülni fog.

A Johann természetesen nem mulatott sokáig Ma Ívinnal: utasítása volt , hogy mihelyt megbízását elvégezte, azonnal kérje ki útlevelét ; szükség van reá az udvarnál, a hátulsó kertben, ott kell neki ideiglenesen figyelő állást foglalni.

Malvint azonban mégis megnyugtatta a vett hir; ismerte Fanchon erélyét és vállalkozási merészségét, habár kissé nagyon is a regényesség felé hajlik; de fordulhatnak elő az életben olyankörülmények is, melyekben még a regényességnek is hasznát lehet venni.

Híven ragaszkodván tehát a vett utasításhoz, készen tartotta magát mindenre, azaz arra, hogy Bogyiszlóy terve meg lesz hiúsulva; de nagy öröme közepett eszébe jutott, hogy ez utasítás könnyen azt az értelmet is foglalhatja magában, hogy legyen készen Elek helyett a váltókat kifizetni.

— Oh szívesen ! ezer örömmee! — kiáltá fel nagy jókedvűen, és oda szaladt Íróasztalához, megírta bankárjának, küldjön neki azonnal háromszázezer forintot, és átadta a levelet inasának, hogy fusson vele a bankárhoz.

Nem volt-e a bankárnak annyi pénze, vagy Malvinnak annyi hitele, elég hozzá, az inas azon izenettel jött vissza, hogy a bankár nagyon sajnálja, de teljes lehetlen neki százezer forintnál többet küldeni.

E hir lesujtólag hatott lelkére; még csak az kellene, hogy Fanchon elintézné e gonosz terv meghiúsítását, és törekvése ő általa dőlne dugába , mert neki nincsen elég pénze! Oh nem, annak nem szabad megtörténni, nem fog megtörténni !

És a nélkül, hogy egy perczig is gondolkodnék, odaszaladt ékszertartójához, kiszedte belőle mind, a mi benne volt, és a mi nem három-, dehatszáz ezer forintot is megért; tele rakott vele kalapkatulyákat, kosarakat, kocsira ült, elhajtatott a legelső ékszerárushoz, és kérte, adjon neki kétszázezer forintot e drágaságokért. Maga a kereskedő kényszeritette, hogy ötvenezer forinttal többet kérjen tőle, különben meg nem tartja; még azt hiszik, hogy megcsalta, vagy meglopta !

Kilencz órakor már megvolt a háromszázezer forint, és Malvin olyan boldogul jól érezte magát, mint még soha! Csak azt sajnálta, hogy Fanchon még mindig nem jött el érte. Oh, hogy várta! A vőlegény nem várhatja olyan égő szívvel szeretett aráját, mint a hogy ő most Fanchont várta, hogy vigye őt oda, a hol ezt a pénzt átveszik tőle, és átadják érte Elek váltóit.

XLIV.

A váltságdíj.

Kevés vártatva azonban hallja, hogy kocsi áll meg háza előtt; nagy örömmel felugrik, oda szalad az ablakhoz, szélylyelrántja a függönyt? kitekint, nem lát semmit, csak az üres kocsit: hanem a helyett hall háta mögött az előszobában gyorsan közelgő férfi-lépteket, és még nem ért reá, egy pár lépést tenni az ablak mellől, midőnaz ajtó feltárul, és Fanchon rohan be, nagyon vadregényes külsővel, és magánkivüli felindulásban. Utána pedig következik a Johann, előre kinyújtott kezekkel, a melyekkel mindenképen vissza akarta őt tartóztatni, hogy lassabban járjon, de sehogy sem bírta utolérni.

— Hamar, grófnő ! Megvan ! Csak hamar a kocsira! — kiáltá, Malvinnak rohanva, és megfogva kezénél, maga után kezdé vonszolni az ajtó felé.

Malvinnak mégis volt annyi lélekjelenléte, hogy a kéznél levő kalapot és kashmir-köpenyt magára vette; oh, pedig bizonyára e nő öröme, elragadtatása egy szikrányival sem volt kisebb Fanchonénál!

Leszaladnak a lépcsőn, beülnek a kocsiba, Fanchon kikiáltja: Zrinyi-utcza 474-ik szám, csak gyorsan, lóhalálában! — aztán mennek tovább, sebesen, a mint a lovak csak bírják, a Jo-hann pedig gyalog megy utánuk. ’

Pár perez múlva a kocsi megáll a kijelölt helyen, a két nő kiszáll, Fanchon előre szalad. — Malvin hiába kéri, ne távozzék tőle; csak az emeleten várja be úrnőjét, egy ajtó előtt, a melyen pléhtábla van kiszegezve, rajta nagy betűkkel: „Comptoir!“ (Iroda).

— Ide bemegyünk! — mondá Fanchon halkak — Itt van Bogyiszlóy és az az ember, kinek

a segítségével Eleket megakarják ! Csak

bátorság, grófnő ! Majd elvégzem én a dolgot! Elhozta magával a pénzt? De igaz ! — mondá egyszerre, elrémülve. — Nem is mondtam, hogy sok pénzre lesz szükségünk ! Szent Nepomuk! (ezt a kifejezést az utolsó 24 óra alatt tette sajátjává !) Minden el van veszve!

De Malvin csakhamar megnyugtatja őt, ragyogó szemekkel mutatja a tárczát, megmondja neki, mennyi van ahhan, ezalatt a Johann »is megérkezik, azt Fanchon az ajtó elé állítja fel, azon erős meghagyással, hogy egy lelket se bocsásson be, mig ö ki nem jön, azután ujult erővel megrántja a csengetyüt.

Az ajtó nyilik, és egy kicsi-piczi ember nyújtja ki rajta kicsi-piczi orrát, de azon pillanatban az orr hátra pattan, az ajtó feltárul, Fanchon, mint egy zuáv, beront, apicziember kiáltani akar, de Johannák magától is volt most annyi esze, hogy befogta a száját, Fanchon pedig előre rohan, egyenesen egy szobának, a hová neki félig nyitott ajtó az irányt mutatja. Malvin utána megy, de nem tudja, mit csinál; csak gépileg követi társalkodónőjét; azt hitte, haramiabarlangba jutott; de oda is elment volna; nagyon meg volt ijedve , de azért nem vesztette el bátorságát.

A szobában báró Bogyiszlóy volt, és Veréb,a kit a belépők természetesen nem ismertek, és a kivel nem is sokat törődtek.

A két férfi íróasztal előtt ült, Bogyiszlóy valami papirt tartott kezében, és igen el volt merülve annak olvasásában; nagyon derült volt az arcza; Veréb pedig az asztal felé hajolva, irt- Midőn azonban a nők beléptek, a báró nemes arcza egyszerre elhalványodott, de ez csak egy pillanatig tartott; azonnal fölkelt, vidáman sietett Malvin elé, és mosolygó arczczal kérdé : mi hozta őt ide ?

Malvin hirtelenében nem tudott felelni; szive elszorult ez ember láttá^r^: a düh zárta le nyelvét.

— Mi e lak urával, az iroda főnökével akarunk beszélni! — feleié helyette Fanchon, erős, bátor hangon, egész közel lépve a báróhoz.

Bogyiszlóy erre egy tekintetet vetett reá, egyikét azon büszkén lenéző, magasan megvető tekinteteknek, a melyekkel egykor olyan megriasztó hatalmat gyakorolt a társalkodónőre. De most lejárt már a büszke tekintetek ideje ! Fanchon ha akart, még büszkébben, még megvetőb- ben tudott tekinteni; és tekintett is vissza, olyan megsemmisítő szemekkel, hogy a vér borította el Bogyiszlóy arezát.

Fanchon aztán Verébhez ment, és kiragadvatollát füle mögül, kemény, parancsoló hangon kérdé:

— Mit irt az ur ?

— Szerzödvényt! — feleié ez tiszteletteljesen, nyugodtan engedve át a tollat a felháborodott társalkodónönek. Mert Verébnek az a gyön- gesége volt, hogy növel vagy csak a legna-gyobb tisztelettel, vagy épen semmit sem tudott beszélni.

— Nemde ön volt az elébb gróf Zádor Eleknél? — kérdé Fanchon, hangjáról ismerve meg a könyvvivöt. Lehetlen is volt, öt jércze hangjáról meg nem ismerni.

— Igen! Honnan tudja ezt méltóságod ? — viszonzá ez elhülve!

— Mindent t udok! — feleié a nö egész franczia pathoszszal. — Mindent hallottam !

Veréb egészen oda lett e szavakra.

— És most ön nekem megfogja mondani, mi van e szerződ vényben megírva!

Veréb reszkető hangon tudatta vele a szerződés pontjait.

— E szerződés érvénytelen! — mondá most Malvin, szintén az asztalhoz lépve. — Az egész alku csaláson alapszik, és arra van kiszámítva, hogy a grófot megrontsák !

— És ha igy volna is ? — kérdé Bogyiszlóy,ki ezalatt teljesen visszanyerte lélekjelenlétét. — Mi köze ahoz a grófnőnek!

— Mi közöm? — viszonzá ez nemes méltósággal, de e pillanatban Madár ur lépett be, a ki eddig a Johannái viaskodott oda künn; orráról lement ugyan egy kissé a bor, a mint Fanchon félrelökte, de azért arcza csakúgy mosolygott, mintha semmi baj sem volna.

— Méltóztassék helyet foglalni! — monda, mindegyiknek a két nő közül olyan támlásszéket odahuzva, mely nagyobb volt önöi^im^^^í^ínál. — Én vagyok e ház főnöke, Madár Keresztély a nevem ; hölgyeim nyilván hallottak már e czégről, azért tiszteltek meg becses látogatásukkal; igen nagy szerencsémnek tartom ; csak méltóztassanak megmondani, mit parancsolnak ? — mondá , fehér zsebkendőjét piczi orrára nyomogatva.

— Azt akarjuk, hogy a váltókat tüstént nekünk adja által! — feleié neki Fanchon, parancsoló hangon.

— Micsoda váltókat? — kórdó az üzér, a legvidámabb meglepetéssel.

— Azon váltókat, melyeket önnek ez ember általadott! — mondá Malvin, Bogyiszlóyra mutatva. — Mert e váltók az enyéim!

— Ezerszer bocsánatot kérek méltóságodtól ! — viszonzá Madár édes mosolygással. — De becsületemre mondhatom , semmit sem tudók váltókról! A báró ur nekem semmit sem adott át!

— De grófnő ! — mondá Bogyiszlóy, Malvinhoz lépve, halkak — Minek leplezi le a titkot, melynek csak köztünk kellene maradni!

— Mert megvetem önt, és megvetném magamat, ha titkot engednék meg közöttünk! — feleié Malvin méltósággal, és tárczájából kivévé n egy iratot, Madárnak nyujtá át.

— íme uram, ebből láthatja, hogy e váltók az én tulajdonom ! Az én pénzemen vásárolta meg azokat ez ember!

Az üzér figyelemmel nézte át az iratot, egy kicsit gondolkodott, aztán mosolyogva mondá:

— E szerint a báró úrtól kell kérni a váltókat, nem én tőlem!

— De én bizonyosan tudom, hogy önnél vannak! — kiáltá erre Fanchon indulatosan. — A magam füleivel hallottam, hogy itt vannak, és ha ön szép szerivel ki nem adja, erőszakkal veszszük el! — és olyatén kézmozdulatokat tön, mintha ezennel foganatosítani is akarná fenyegetését.

De Malvin visszatartóztatá.

— Uram ! — mondá, az üzérhez fordulva, — én kifizetem önnek a váltókért adott összeget, sőt nyereséget is adok reájuk; egyáltalá-bán nem akarom az ön kárát, csak adja ide e váltókat!

— De mikor mondom, hogy ón nálam semmiféle váltó nincsen! — mondá újra az üzér. — Azonban méltányos föltételek mellett kész vagyok a báró úrtól átvenni azokat.

— íme uram ! — mondá Málvin, tárczájára mutatva,— háromszázötven ezer forint, az öné, csak adja át a váltókaa!

Ez összeg hallatára az üzér elfelejtette orrára nyomkodni a zsebkendőt, arcza még egyszer olyan mosolygóvá lón, és Bogyiszlóyhoz fordulva, úgy, hogy a többi nem hallotta, mondá:

— Azt tartom, báró, ez becsületes nyereség ! -

— De hová gondol, Madár ur ? — kiáltá erre a báró. — A zádorfalvi birtokot ötvenezer forintért kiereszteni! — úgy látszik, hogy mi azt a birtokot úgy sem fogjuk megkapm; mert e nő a grófnak is átadhatja e pénzt, akkor pedig üres kézzel maradunk !

— Dehogy! — viszonzá neki Bogyiszlóy indulatosan. — E nő nem adhatja neki a pénzt! Avagy azt hiszi, hogy idejött volna, ha személyesen átadhatná neki ? Zádor el sem fogadja tőle ! Halálos haragban van vele! *

— Az más ! — mondá erre az üzér. — Akkor természetesen nem adjuk neki a váltókat! — és visszatérve Malvinhoz, monda:

— Sajnálom, méltóságos asszony; de mint mondám, a váltók nincsenek én nálam!

Malvin erre csüggedten tekintett Fanchonra, nem tudta már, mi tevő legyen.

De Fanchon nagyon is jól tudta, mit kell most tennie.

— Ide adja ön a váltókat, vagy nem ? — kérdé, csípőre tett kezekkel.

— Mondom, nem adhatom, mert nincs ! — viszonzá amaz mosolyogva.

Erre Fanchon nem szólt többé semmit, hanem kiment a szobából, és behívta az ő mindenre kész Johannját.

— Ezeknél az embereknél váltók vannak! — kezdé hévvel, — e váltók a grófnő sajátja, édes Johann, ezekkel a váltókkal megakarják rontani gróf Zádort, ezeket a váltókat tehát el kell venni tőlük !

— Értem ! Melyiknél kezdjem ? — kérdé erre a Johann, ujjait felgyürve, és e perczben egy medvével tudott volna megvívni , annyi erőt érzett karjaiban. A szerelem adta neki e nagy erőt.

Madár most be kezdé látni, hogy a dolog nem tréfa; itt tenni kell valamit; ez az emberképes őt megverni, képes őt megölni, akkor aztán mit használ neki a nagy gazdagság ?

Az ablakhoz akart tehát szaladni, hogy tüzet kiáltson; de Fanchon útját állta.

Legczélszerübbnek találta tehát, az asztal alá buvni, könnyen is tehette ; nem igen kellett meghajolnia, és alatta volt;; onnan aztán kiáltotta elő, hogy ott van a báró, verjék meg ezt, vagy Verebet, ez az ő könyvvivője, ez kiállja helyette, de őt ne bántsák, mert ő pert akaszt a méltósá- gos asszonyok nyakába, hogy ilyen erőszakot tettek rajta.

A Johann pedig épen utána akart buvni az asztal alá, mikor Veréb egyszerre más fordulatot adott az ügynek.

Ugyanis látván főnöke szorongatott helyzetét, intett a Johannák, mérsékelje nemes buzgóságát, azután kinyitott egy asztalfiókot, és kivett belőle néhány papírlapot.

— íme, méltóságos asszony, — mondá, — itt vannak a váltók! Fizesse ki értük az ígért őszszeget, és én általadom azokat!

Oh, ki volt most boldogabb Malvinnál! Reszkető kézzel rántotta elő tárczáját, és oda dobta az ügyvivőnek.

— Nesze, fogja, itt van a pénz, csak adja ide a váltókaa! — mondá, sírva és nevetve egyszerre, és epedé vágygyal nyújtotta ki reszkető kezét, hogy a váltókat átvegye.

De ez nem történhetett olyan gyorsan; mindenek előtt Bogyiszlóy akart neki rohanni az ügyvivőnek, hogy a váltókat kiragadja kezéből; de ezt a Johann tartotta féken ; szépen leültette a pamlagra, reá tette egyik kezét, és ez elég volt, hogy a nemes férfiú meg sem mozdulhatott; azután meg az örökké mosolygó Madár akart előrohanni; de ezt Fanchon tudta féken tartani; ugyanis felkapván az asztalról a papirvágó ollót, megfogta ezt mind a két kezével, mind a két fülénél, félelmetes szélességre kinyitotta, és Madár ábrázatja körül hadonázva vele, megesküdött égre földre, hogy azonnal levágja az orrát vagy mind a két fülét, hahogy veszték nem marad az asztal alatt: és az üzér nem merte próbára tenni Fan- chont, ha csakugyan megtartja-e esküjét; nagyon szerette mind az egy orrát, mind a két fülét; és onnan kiáltott ki irgalmatlan lerchenfeldi átkokat Verébre; tolvajnak , gyilkosnak nevezte őt, és égre-földre megesküdött, hogy felakaszt- tatja, katonának adja, és elkergeti a házából, ha a váltókat általadja.

Malvin mindezekről mit sem hallott, mit sem látott; csak Verebet látta, mint olvassa át a bankjegyeket.

Háromszázötven darab ezrest már csak megolvasni is nagy munka, azon felül pedig Veréb még külön-külön vizsgált meg minden gyanús külsejű bankjegyet, ha nem hamis-e; hiába, mióta Verébből becsületes ember lett, nagyon lelkiismeretesen akart végezni mindent, hogy főnöke semmi roszat ne mondhasson felüle.

Nem vette tehát számba Malvin remegő epe- oTesétj csak olvasott nyugodtan, figyelemmel, hogy V a szegény asszony csaknem elájult vágyakodó türelmetlenségében.

Végre készen lett az olvasással; minden rendjén volt; erre aztán szépen összehajtotta a bankjegyeket, letette az asztalra, és oldalzsebébe nyúlt, hová a váltókat dugta volt, mig a pénzt megolvasta.

— Semmi hiány sincsen a pénzben; ime asszonyom, itt vannak a váltók! — mondá végre, és odanvujtotta Malvinnak a váltókat.

Mély fohász szakadt ki erre a nő szivéből, és bizonyára ez volt a legboldogabb perez életében !

A mint azonban kezét kinyújtaná, hogy a váltókat átvegye, nyílik az ajtó, és

De itt félbe kell hagynunk e jelenet további leírását; más, nem kevésbbé fontos esemény veszi igénybe figyelmünket.

XXXXV.
A védangyal.

Zádor Eleket igen jó kedvben hagytuk el, nagyon örült azon tervnek, melyet Veréb végre akart hajtani érdekében. E terv olyan egyszerű volt, és olyan biztos, fényes eredményt Ígért, hogy lehetlen volt, nem örülni rajta; nemcsak megszabadítja öt a jelen valóban aggasztó zavarokból, nemcsak terhelő adósságai ki lesznek fizetve, de még tetemes pénzmennyiséget is juttat kezébe , melylyel szándékban levő nagyszerű gazdászati javításait ki fogja vihetni, és mindezen felül még erkölcsi nyereséggel is van összekötve, meghiúsíthatja ellenségeinek gonosz terveit, ki- játszsza Bogyiszlóy alávaló megrontási fondorko- dásait, és a nyomorult Madár ravasz számitásná; minden, minden el lesz érve ez egyetlen, egyszerű, biztos eredményű intézkedés által!

Valóságos gyönyörrel festette ki e terv minden egyes részleteit, és addig gyönyörködött benne, miglen egyszer csak azon veszi észre magát, hogy a terv még sem annyira szép, mint a milyennek első pillanatra látszik, és semmi oka nincsen, olyan nagyon gyönyörködni benne; sőt mi több, nem is szép, hanem rut, alacsony tisztátalan egy terv ez; csak a külseje szép, de minéltovább nézi, annál inkább veszi észre, hogy ez nemtelen, nem becsületes embernek való terv, hogy ez valóságos csalás, egy hajszálnyival sem jobb annál, melyet az uzsorás Madár az ó megrontására kifőzött. Madár őt akarta kelepczébe csalni, most meg ő akar hasonlót tenni Madárral, egy sorba akar állni az uzsorással, ,az országos csalóval, miért ? mert ez őt meg akarta csalni, azért neki is szabad csalni, azért a tett megszűnik jel- lemtelen lenni!

Nagyon megharagudott most Verébre, hogy őt e terv elfogadására csábította; de még sokkal inkább haragudott meg önönmagára, hogy ő reá hagyta magát bírni e terv elfogadására, és csak azon egy vigasztalása volt, hogy még ideje-korán észrevette hibáját, és még jóvá teheti.

— Nem ! — igy gondolkodott magában. — Inkább mindent elveszíteni, csak tisztán állni önőnmaga előtt! Inkább verejtékes fáradsággal dolgozni, nélkülözni és nyomorogni, mint elpirulni saját maga elölt! — Ám mondja a világ : könnyelműsége által vesztette el Zádor Elek vagyonát, de azt ne mondhassa senki, hogy Zádor Elek becsületes emberhez nem méltó módon játszotta ki hitelezőit! Az első csak gyöngeség, melyet meglehet bocsátani, mig a másik hiba, folt az ember jellemén ! A könnyelmű ember szánakozást, a csaló megvetést érdemel! Ezt nem lehet kimenteni, nem lehet lemosni!

Azonnal készen volt határozata; irní fog Verébnek, ne tegyen egy lépést sem az általa ajánlott ügyben, mert ő e feltételeket el nem fogadhatja ; ellenkezik lelkismeretével, becsületével. Küldje inkább ide főnökét, azzal fog szerződni, vagy ha az nem akar vele egyezkedni, küldje ide Bogyisslóyt; nem, ezt nem; ezt ne küldje; ezt nem akarja többé látni; ezt meg kellene ölnie, ha szeme elé lépne; hanem küldjön ide akármelyik más tőkepénzest, a ki jószágait által akarja venni tőle, azzal majd megegyezik, kérjen kamatokat, a mennyit akar, tizet, húszat, ötvenet, százat száztól, elfogadja, de az általa ajánlott tervet semmi áron el nem fogadja.

Épen ennek megírásával volt elfoglalva, egészen belemerült az írásba, mint szokás, mikor az embert valami eszme nagyon megkapja, és nagyon siet papírra vetni gondolatait; minden elveszett körülötte, csak azon eszmét látta, a mely lelkében zajlott; észre sem vette tehát, hogy ezalatt az ajtó nyílt, és egy férfi lépett be, nagy, magas termetű férfiú, büszke, nemes magatartással, és még sokkal nemesebb kifejezéssel arczán.

Már találkoztunk egyszer e férfiúval, de akkor csak mellesleg szóltunk róla, akkor egészen más emberek, más érdekek vették igénybe figyelműnket, a nagy vigalom, mely házában folyt, és az emberek, kik e vigalomban részt vettek, és a kik mind az ő vendégei voltak; e férfiú nem volt más, mint gróf Jablonkay, az országos hirü főur.

Bejelentetlenül jött be; ilyen férfit a cselédek bejelentés nélkül bocsátanak mindenhová.

Nagyon fel volt indulva; de felindulásában is megtartotta azon nemes nyugalmat, mely any- nyira kitünteti az erős jellemű embereket. Csak a szemében látszott a nagy felindulás, Ugy-tündök- • lőtt e két szem, mint két hajnalcsillag, és olyan meleg volt tekintetük, mint a nyári napsugár.

A szoba közepéig lépett előre, és midőn látta, hogy Elek el van mélyedve Írásába, nyugodtan, csendesen ült le a pamlagra, és figyelemmel nézte az ifjú arczát, és e figyelmes nézésben annyi részvét nyilatkozott, a -mennyit szóval ki sem lehet mondani. Nyilván nagyon megváltozott- nak találta ez arczot, mióta utólszor látta.

Végre készen lett Elek az írással; átolvasta a levelet; vonásai, melyek eddig komolyak voltak, kiderültek, és midőn elvégezte az olvasást, mély fohász szakadt ki kebléből.

— Jó napot, Elek! — mondá most Jablonkay és fölkelt.

E hangra, e férfi látására az ifjú úgy megijedt, mintha kisértet jelent volna meg előtte. Nem bírta levenni róla tekintetét.

— Ön az, gróf ur ? — kérdé végre, szinte öntudatlanul.

— Én hát;! — feleié a gróf, vidám mosolyával kezet nyújtva az ifjúnak. — Kinek nézett hát, hogy úgy megijedt ?

— Nem ijedtem meg ! Dehogy ijedtem meg !

— mentegetódzék az ifjú mosolyogva. — Csak hogy e nem reménylett szerencse. — És annyira el voltam merülve az írásba, hogy észre sem vettem, midén bejött, a miért bocsánatot is kérek!

— és visszavezetvén a grófot a pamlaghoz, helyet foglalt mellette.

— Nem akartam hábm’r^íitin! Láttam, nagyon benne van az* Írásban. Bizonyosan valami szerelmes levélke ? — enyelgett a gróf.

Elek mosolygott, mintha reáhagyná, hogy szerelmes levél; hanem most eszébe jutott, hogy e levelet minél elébb el is kell küldeni!

— Bocsátna! — mondá tehát. — Csak lepecsételem e levelet! Ebben a perczben ismét szolgálaajára állok méltóságodnak ! — és fölkelt, hogy az asztalhoz menjen.

Jablonkay azonban, látván e sürgős nyugtalanságot, az ifjú vállára tejje kezét, és egész bizalmas komolysággal mondá :

— Bocsánat, ha feltartóztatom; de nekem is csak néhány perczig szabad itt mulatnom!

— És mit parancsol méltóságod ? — kérdéElek, hiába igyekezvén vidám kifejezést adni arczának: el nem bírta fojtani a nagy nyugtalanságot.

De Jablonkay csak nem tágított, sőt még közelebb húzódott hozzá, még a másik kezét is a vállára tette, és nyájasan szemébe nézve, mondá ;

— Nincsen-e önnek pénzre szüksége ?

Ha bomba esik le Elek előtt, nem ijedhetne meg annyira, mint e kérdésre Elébb elhalavá- nyult, aztán meg fülig pirult.

JEsö pillanatra semmit sem tudott felelni, és midőn kissé magához tért, úgy érezte magát a gróf előtt, mint nevelője előtt a gyermek, mikor hibát követett el; véghetlenül szégyelte magát.

— Nincs! — viszonzá tehát, összeszedvén minden erejét. Nem volt az a kincs a világon, a melyért ő most megmondhatta volna ez embernek, hogy igen is, van szüksége pénzre. De azért nem birt a grófnak szemébe nézni, midőn e tagadó feleletet adta.

De kevésbbé éleseiméjü ember, mint gróf Jablonkay is könyen észrevehette, hogy az ifjú nem mondott igazat.

— Nagyon becsülöm önt e büszkeségért! — mondá tehát Jablonkay. — Tudhattam volna, hogy ön igy fog nekem felelni! Nem is igy kellett volna intéznem kérdésemet; de nagyon fel vagyok indulva ; azért kérem, ue titkolja előttem állapotát!

Annyi nemes bensőséggel, annyi forró részvéttel voltak e szavak mondva, hogy Elek érezte, mint nyílik meg önkénytelenül szive, mint tódulnak érzelmei ajakára.

— Köszönöm, méltóságos ur, irántami részvétét ! — mondá tehát megilletödve. — De higve meg, nem vagyok érdemes reá!

E vallomásra Jablonkay arcza elborult, és ha az imént a nyíltság szeretetre méltóvá, úgy a most a nemes komolyság tiszteletre méltóvá tette ez arczot. Nagyon sok hasonlatossága volt azon képekhez, melyekben az istent ábrázolják, mikor törvényt tesz a halandók felett; szigorúság és szeretet párosultak most ez arczon.

— Tisztelem önt ez őszinte nyilatkozatért! — mondá halk, reszketeg hangon. — Hallottam valamit róla, hogy ön elhanyagolja magát, de megvallom, nem tudtam hitelt adni ez állításoknak !

— Pedig meghihette volna méltóságod ! — viszonzá Elek mély fájdalommal. — Nem csak elhanyagoltam, de tönkre is tettem magam ! — És egy könyet nyomott szét szemében.

Jablonkay hallgatott; ő is nagyon meg volt ilietődve, és első pillanatra nem is tudott szólni. Csak hosszú szünet múlva mondá, a nélkül azonban, hogy Elekre tekintene:

— Hogy némely ember nem tudja, hogy mikor önönmaga ellen vétkezik, az egész ellen tör !

— Hisz az, az! — fakadt ki Elek kínos fájdalommal — Higye meg, méltóságod, nem magamat, de a szegény hazát siratom, hogy ilyen fiai is vannak!

— Tehát mindenét elpazarolta ön ? — kérdé Jablonkay, szemrehányó hangon ugyan, de a melyen mégis keresztül hallatszott a forró, atyai részvét.

Elek erre nyílt őszinteséggel beszélte el körülményeit ; semmit sem hallgatott el; úgy érezte magát, mintha saját bűnbánó lelke előtt mondaná el, a mi roszat elkövetett. Csak akkor tud ő igazán megtérni, ha mindent megvall ez embernek.

— Csudálatos! — mondá gróf Jablonkay, gondolatokba merülve, midőn Elek végre elhallgatott. — Megfoghatatlan ! Tehát háromszáz ezer forintot tesz ez az adósság ? íme, itt van a háromszáz ezer forint! — és tárczát tett le az asztalra.

Elek szólni akart, -de nem bírt; a bámulat, a hála, a tisztelet, a szégyen érzete lebilincselték nyelvét. Csak a kezét szoríthatta e férfinak, és csak szemeivel fejezhette ki, a mit szive érzett.

— Szíveskedjék nyugtát adni, hogy ön tőlem e pénzt általvette! — mondá Jablonkay, még mindig elmerülve gondolatokba.

— És mennyi kamatot Írjak ? — kérdé Elek, alig hallkatólag a nagy elfogódottságtól.

— Semennyit! —viszonzáamaz nyugodtan.

De Elek erre ismét letette a tollat, eltávozott az asztal mellől, és egész férfiúi határozottsággal és önérzettel mondá :

— Méltóságos ur, én szívességet elfogadhatok, de kegyelmet nem! Ha kamatot nem vesz tőlem, kénytelen vagyok visszautasítani jóságát! — és oda nyujtá neki a tárczát.

* — Szeles ifjú! — mondá amaz, gyöngéd

mosolylyal. — Miért nem kérdezte tehát tőlem, miként tudtam meg, hogy önnek pénzre van szüksége ? hogy általában Pesten van ?

— Bizonyosan értesült felüle !

— Igen, de kitől ?

— Azt nem tudhatom !

— Én sem! — viszonzá neki Jablonkay mosolyogva. — Az egész olyan különös, hogy csudának mondhatnók, ha nem hinnők, hogy most már csak a nők között találtatnak angyalok !

— Nem értem önt, gróf ur! — mondá Elek, álmélkodva.

— Magam sem értem! — viszonzá az nevetve. — Elég hozzá, e pénzt nem én adom önnek !

— Nem ön ? hát kicsoda ? — kérdé Elek növekedő bámulattal.

— Azt nem tudom; nyilván valami angyal!Egy órával ezelőtt bejön az inasom, átad egy levelet és e tárczát; elolvasom a levelet, hát kérnek, siessek önhez, ön kétségbeejtő helyzetben van, zár alá akarják tenni vagyonát; aztán kinyitom a tárczát, hát háromszázezer forint van benne, épen annyi, a mennyire önnek szüksége van ! No, nemde csudához hasonló dolog ?

— És nem látta azon embert, a ki e pénzt elhozta ? — kérdé Elek, és a helyett, hogy örülne, mint azt a gróf hitte, egyszerre csak elsápadt.

— Nem! — mondá Jablonkay, meglepetve az ifjú hirtelen elváltozásától.

Elek a legnagyobb felindulásban járt fel és alá a szobában. Iszonyú sejtelem kapta meg lelkét.

Ezt a pénzt Malvin küldte a grófnak ! Ezt választotta eszközül, e tiszteletreméltó, országos hirü jeles férfiút, hogy annál biztosabban elaltassa gyanujáá!

Semmi kétség, e nő küldte a pénzt! Kicsoda más ismerhetné olyan alaposan az ö aggasztó körülményeit, mint Malvin, ki Bogyiszlóy által mindent megtudhatott! kicsoda más bírna azon bátorsággal, azon vakmerőséggel, hogy gróf Jablon- kayt czéljainak eszközéül válaszsza? és végre kicsoda más volna képes, olyan jelentékeny összeget elajándékozni, kidobni, mint oly nő, a ki ez által a férfi szivét véli megnyerhetni ?! Semmi kétség tehát, Malvin küldte e pénzt! így akarja Válságos napok. III. kötet. 3 magát megboszulni rajta! A nagylelkűt akarja játszani, hogy ezen az utón hatalmába kerítse! Elébb a zsidót küldte, de ez nagyon ügyetlenül játszta szerepét, elárulta magát, most tehát ügye-sebben intézte el ármányát : gróf Jablonkayt választotta, az országos hírű, kitűnő férfiút, a kiről még gyanítani sem lehet, hogy eszközül engedi magát felhasználtatni ilyen nemtelen szándékra! Oh, a ravasz, furfangos, ármányos, megátalkodott asszony! Semmi kétség, ő küldte neki e pénzt!

— Gróf ur, nem lenne olyan szives, megmutatni nekem a levelet, melyet e tárczával együtt azon ismeretlen küldött ? — mondá tehát, a legnagyobb felindulással Jablonkay előtt megállva.

— Minek ez? —kérdé Jablonkay, meg nem foghatva az ifjú felháborodását.

— Mert — merte levél által tán megtudhatom rejtélyes jóltevőm kilétét! — viszonzá az ifjú.

— Akkor gyöngédtelenség volna, megmutatni önnek e levelet! — mondá erre Jablonkay — miután a jóltevő bizonyára azért folyamodott hozzám, hogy ön előtt ismeretlen maradjon !

— Jól van ; tehát ne mutassa a levelet! — viszonzá Elek, átlátva, hogy Jablonkaynak igaza van. — Csak azt az egyet mondja meg nekem : férfi, vagy nő irta-e ama levelet?

— Még azt sem szabad megmondanom !

— Gróf ur, e kérdést ép úgy teszem az ön, mint a magam érdekében! — sürgeté Elek.

— Hogyan, az én érdekemben ? — kérdé Jablonkay meglepetten.

— Igen is, gróf ur! Mert meglehet, hogy azon rejtélyes jóltevö nemtelen czél eszközéül választotta önt! — feleié Elek a legnagyobb düh és megvetés kifejezésével.

— Hogyan ? nemtelen czél eszközül! engem? — kiáltá Jablonkay megbotránkozva, és reszkető kézzel húzott ki egy levelet zsebéből.

— íme, uram ! nézze meg tehát e levelet! — mondá méltósággal. — Ha úgy van, mint ön gyanítja, akkor ez ismeretlen nem érdemel klméletee! — és átnyujtá neki a levelet.

Elek mohó vágygyal ragadta azt ki a kezéből, reszkető kézzel bontotta szélylyel, egy tekintetet vetett az írásra, és ugyanazon pillanatban le is kapta róla tekintetét, mintha vakító láng lobbant volna föl előtte, mely elveszi a szemek fé-nyét, és eltölti a világot mennyei derűvel.

Még egy tekintetet vetett az írásra, aztán megrázkódott; arczán a boldogság átszellemült kifejezése terült el; ajkaihoz vitte a levelet, hogy csókot nyomjon a hideg, érzéketlen pa;piír'ft; de csak ismét aláeresztette; nem merte ajkaihoz nyomni, hanem forrón szivéhez szorította és kimerültén hanyatlott a pamlagra.

Jablonkay ámulattal nézte ©hirtelen átmenetet; azért mégis némi aggodalommal töltötte meg Elek jelen állapota; mert az ifjú mozdulatlanul feküdt a pamlagon, halvány arczczal, lezárt szemekkel, mintegy eszméletlenül. Jablonkay megijedt e látványtól ; attól tartott, hogy a hirtelen jött öröm még halálát okozza ez embernek!

— Tán roszul érzi magát, Elek ? — kérdé tehát, részvéttel közeledve hozzá.

— Oh nem! — viszonzá az ifjú gyönge hangon, de édes mosooylyal ajkai körül. — Még soha sem éreztem magam olyan boldogul jó], mint e pillanatban, és tán jobb volna, meghalni e nagy boldogság közepette! — Oh, gróf ur ! — folytatá aztán, könyekben ragyogó szemeit a grófra emelvén, — ha tudná, ki irta e lev^el^e! — és túláradó érzelmeitől elragadtatva, térdre ereszkedett.

— De most én kérem önt, mondja meg, ki irta e levelet ? — kérdé Jablonkay, édes gyönyörrel nézvén az ifjú elragadtatását.

— Ki irta? — kérdé ez lelkesülten. — Angyal! Oh, igaza volt önnek, gróf ur! csuda történt! Isten egyik angyalát küldte le az én sza- baditásomra, az én üdvösségemre !

— És nem szabad tudnom ez angyal nevét ? — kérdé Jablonkay, gyöngéd mosolylyal.

— Oh igen! Önnek szabad azt tudni! — viszonzá az ifjú ájtattal. — Ha megmondom, ki-

csoda, tudom, ön is azt mondja, hogy az égnek nincsen tisztább angyala, mint a milyen ő! De lássa, gróf ur — tévé hozzá fájdalommal — nekem nem szabad e nevet kiejtenem! Épen azért választá önt nemes szándékának végrehajtójául, mert engem nem tart méltónak, hogy nevét kiejtsem, hogy csak sejtsem is, hogy Ö az én megmentéin, az én védangyalom !

— De azért elfogadja segélyét ? — kérdó Jablonkay, megilletődve ilyen imádat tapasztalatán.

— Hogy ne fogadnám el! — viszonzá az ifjú gyöngédeden. — Hisz az ö részvéte a legerősebb biztosíték, hogy nem fogok elveszni! Oh, gróf ur, ha tudná, mennyi erőt ad nekem e tudat, hogy ez angyal érdekkel viseltetik sorsom iránt ! — kiáltá fel rajongva. — Csak most érzem igazán, hogy ki fogom vivni, a mit magamnak czéiul kitűztem, hogy még méltó fia leszek édes, imádott hazámnak!

— De most ideje, hogy azt az üzért — Ma- dárt, vagy hogy hívják, — felkeressük; nemsokára dél lesz, és akkora tisztába kell hozni az ügyet! — mondá Jablonkay.

— Igaz ! Erről egészen elfeledkeztem ! — viszonzá az ifjú, és néhány perez alatt mindketten elhagyták a lakot.

A mint a lépcsőn lementek, Elek Sámuelgazdát pillantotta meg, ki azonban, a mint a két embert karöltve kimenni látta, haj reá, vesd el magad! szaladni kezdett, mintha lopáson érték volna.

Elek azonban mégis megismerte.

— Mit keresett itt ez ember ? — kérdé Jancsitól.

— Nem tudom, mi szándéka lehetett a boldogtalannak ! — feleié ez haragosan. — Mióta gróf Jablonkay ő méltósága eljött, mindig itt ólálkodott a ház körül! Hiába hívtam, nem akart már feljönni!

Eleknek azon gondolat lebegett végig elméjén, hát ha ez ember épen az, a ki a levelet Jablonkayhoz elvitte ? De sokkal inkább fel volt izgatva, semhogy sokáig időzhetett e sejtelmek m^lll^tt; egy gondolat a másikat űzte most lángoló lelkében, és egyik szebb volt a másiknál.

XLVI.
A bünhödés.

Épen akkor érkeztek Madár lakába, midőn Veréb, megolvasván a Malvin által odanyujtott pénzösszeget, kivette volt zsebéből a váltókat, és a vágytól reszkető nőnek által akará adni.

A mint azonban Veréb gróf Zádor Eleketmegpillantotta, visszarántotta kezét, és azon kiáltással :

— Méltóságos ur! vegye át a váltó kát! — eléje rohant és az ő kezébe nyomta a papírokat.

Malvin az ajtó felé tekintett, és a mint Eleket megpillantotta, hátra tántorgott; Fanchon, ki e pillanatban megfeledkezett arról, hogy neki az asztal alatti Madárt kell őriznie, székhez vezette úrnőjét, és ott a szegény nő elfödte arczát két kezével, és csendesen sirt. Keserűbb könyek még nem folytak ember szemeiből, keserűbb könyek egy megtisztult szívből!

A mint Elek a váltókat ujjai között érezte, izre-darabokra tépte, és messze hajította el a foszlányokat magától. És úgy tetszett neki, mintha ezzel oly szerződést szakított volna szét, mely által valamely boldogtalan órában az ördögnek, lekötötte volt lelkét.

Elek csak azután nézett körül a szobában, és midőn Malvint a székre hátradőlve látta, megrendült, aztán hozzá rohant. Nyilván mondani akart neki valamit, valami nagyon keményet, nagyon keserűt, a mi szive mélyéig hasson e nőnek; mert ennek bizonyára szintén nagy része volt az ő megrontására ezélzó szándékban, azért találja most itt e társaságban.

Hirtelen azonban megállt. A miveit lelkű férfiú még akkor sem tud nőt megbántani, ha bűnősnek tartja. Az igazán miveit férfiú legnagyobb haragjában is megemlékezik arról, hogy a nő az egyetlen teremtés a világon, a melynek a bántal- mak ellen nincsen fegyvere, fegyvertelen ellenséget bántani pedig: nemtelenség.

Elfordult tehát Malvintól, és csak gúnyos mosoly árulta el a megvetést, melyet iránta érez. Beh jó, hogy Malvin szemét eltakarva ült a széken ! Hogy kőnyeit elrejtse, fedte volt el szemét, és e könyeknek köszönheti, hogy e megvető mosolyt nem látta.

Madár még mindig az asztal alatt volt. Most ugyan Fanchon nem fenyegette többé becses orr^iít, de azért mégsem mert előjönni. Hátha azután újra fenyegetni találná! Nagyon meg volt ijedve.

Elek azután Verébhez fordult, és átadta neki a Jablonkaytól kapott tárczát.

— Minek ez ? — kérdé az ügyvivő, meglepetten.

— Ki akarom fizetni a váltókat! —feleié Elek.

— Nem szükség, méltóságos ur ! — viszonzá neki Veréb. — A váltók már ki vannak fizetve.

— Hogyan ? — kérdé az csudálkozva. — Talán bizony az ön terve ? —

— Fájdalom, nem lehettem olyan szerencsés ! — viszonzá az ügyvivő szomorúan. — Hanem itt e hölgy fizette ki.

— E hölgy ? — kérdé Elek álmélkodva — a ki szintén szövetségese ez embereknek ?

— Csalódik, gróf nr! — viszonzá Veréb hévvel. — E hölgy most jött ide először, és most is csak azért, hogy a gróf nrat megmentse a nagy veszélytől! Ötvenezer forinttal adott többet, csakhogy e váltókat megkapja ! — Egészen föllelkesült az ügyvivő, a mint e szavakat monda. De hogy is ne! hiszen nőt dicsérhetett meg!

Malvinnak pedig, a mint e dicséreteket hallaná, visszatért ereje; nem az örömtől, hanem a szégyentől tért vissza. Szive összeszornlt, midőn tetteit, szándékait annyira dicsérni hallá. Csendesen, halkan fölkelt tehát a székről és az ajtó felé indult.

De Elek ntána sietett, és gyöngédeden megfogva kezét, elérzékeny ültén mondá :

— Bocsánat grófnő!

— Nincs miért! — viszonzá Malvin, nyugodt méltósággal. — Ön nem vétett nekem semmit!

— Igazságtalan voltam ön iránt, grófnő! — mondá Elek hévvel. — Azt hittem, ellenségem, holott jóltevőim közé kell számitanom !

— Az nem vagyok, gróf nr! — viszonzá Malvin nyugodtan, — sőt az ég azt a kegyet is megtagadta tőlem, hogy jóvá tehessem a hibát, a mit ön ellen elkövettem. En tudtam, hogy Bogyiszlóy meg akarja önt rontani, sőt mi több, énnyújtottam neki arra módot, de higye meg nekem, gróf ur, csak egy pillanatig tartott lelkemnek eltévedése, és ez egy pillanatot Bogyiszlóy felhasználta, hogy háborgó telkemet nemtelen cselekedetre bírja; pénzt kért tőlem, hogy az ön váltóit kézhez keríthesse, és én átadtam neki a pénzt; ennyiből áll részeltetésem ez ügyben; de ez is elég volt arra, hogy elborzadjak azon örvénytől, a melynek szélén lelkem oly sokáig szédelgett, és azóta nem volt egyéb óhajtásom, egyéb törekvésem, mint meghiúsítani Bogyiszlóy irtózatos terveit ön ellen, és már a czélnál voltam, midőn ön megérkezett.

Annyi méltósággal, annyi őszinte fájdalommal voltak e szavak mondva, hogy gróf Jablonkay, a ki eddig szótlan tanúja volt e jelenetnek, oda lépett e nőhez, és kezét nyújtva neki, megillető- déssel mondá:

— Grófnő, engedje kifejeznem mély tiszteletemet ! Ön sokkal nemesebb lelket tüntetett most elő, mint a ki soha sem vétkezett. Ön maga magát győzte le ! — és tiszteletteljesen emelte ajkaihoz Malvin kezét.

Ez nem tudott szólni; csak szemeit emelte föl a nagyhírű férfiúra, és tekintetében az emelkedett lélek nemes érzelmei tükröződtek.

— Én pedig nem fejezhetem ki jobban érzelmeimet, mintha őszintén megvallom, hogy nemvagyok érdemes szemei előtt megjelenni! — monda Elek, tiszteletteljesen.

Erre Malvin elpirultan sütötte le szemért; elértette e szavak rejtett czélzatat; de csakhamar visszanyerte nyugodtságát.

— Sőt inkább, kérem a grófot, ne kerülje társaságomat! Nagyon örülnék, ha meggyőződnék arról, hogy egyáltalában nincs mit tartania tőlem ! — viszonzá neki nemes méltósággal.

Azután távozott, a két férfiú a kocsiig kisérte, és Jablonkay különösen kikérte magának azt a szerencsét, hogy lehetőleg gyakran tisztelhesse házánál.

Nemsokára utána a két gróf is távozott; Elek biztosította Verebet, hogy ha máskép oldattak is fel a bonyolult viszonyok, ő azért megtartja neki adott szavát, segédül alkalmazza igaz-gatója mérté; majd a derék Bartók megtanítja, hogy annál szebb terveket is lehet készíteni, mint a minőt ő a legjobb szándékból neki ajánlott.

Jablonkay lakába mentek; Elek szívesen fogadta meghívását, hogy ebédre vendége legyen.

XLVII.
A vallatás.

Még nem voltak egészen fen a lépcsőn, Jablonkay házában, midőn Jancsi hangja hallatszott az udvaron; egész huszáros ékesszólással mivelte el az Ábrahám kebelében ócska nadrágon alkudozó angyalait valamelyik zsidónak.

A zajra a két gróf hátra fordul, hát mit látnak ! Jancsi erős karjai közt valami öreg ember kézzel-lábbal kapálódzott, hogy kiszabadulhasson, a mi azonban egyáltalában nem sike-rült neki.

— Mit akarsz ez emberrel ? — kérdé Jablonkay boszusan.

— Hát a méltóságos ur elé akarom vezetni i — viszonzá a huszár, egyre előre tuszkolva zsákmányát. — Megint a ház körül ólálkodott az istentelen ! És a mint a méltóságos urakat a kocsiból kiszállni látta, ill a berek, nád a kert! ismét odább akart inalni! De most az egyszer rajta veszett ! Bizonyosan roszban töri a fejét! Tán épen ő okozója a méltóságos ur bajának! — mondá, a mint az embert a lépcsőn felczipelte.

— Hiszen ez ugyanazon ember, a ki ma reggel nálam volt! — mondá Elek, csudálkozva nézvén Sámuel gazdát, a ki szétránczigált öltözetében a világért sem mert volna reá föltekinteni.

— Micsoda ember? — kérdé Jablonkay, mire Elek elbeszélte neki, hogy ez ember ma reggel épen olyan szándékkal jött hozzá, a minővel ő, de hogy ajánlatát visszautasította, mert azt hitte, Malvintól van küldve.

Engedelmet kért tehát Jablonkaytól, hogy szobájába vezethesse ez embert, és egyszersmind felszólította , legyen tanúja vallatásának; meg x akarja ót győzni, hogy „a léleknek csak egy istene, a szívnek csak egy angyala lehet!“

Sámuel gazda tehát Jancsi által a szobába kísértetett. Olyan huszáros-peczkésen lépegetett a „delinquens“ előtt, mintha innen egyenesen a siralomházba kellene szállítani.

Elek azonban ezélszerübbnek látta, szeli- debb módokat használni a fogoly irányában. Fel • szólította, mondaná meg neki, ki küldte őt ma reggel hozzá; felfogadta neki, hogy nem fogja elárulni ; ígért neki pénzt, száz forintot, kétszáz forintot, ha megmondja, kinek a megbízásából járt el; de Sámuel nem akart vallani; ő nem volt a méltóságos urnái, soha sem látta a méltóságos urat! sőt még akkor is megmaradt ezen állításnál, midőn Elek végre bottal fenyegette, és hogy nagyobb nyomatékot adjon szavainak, Jancsit szólította be, a ki pedig felszólitatlanul már a botot is magával hozta, hogy ha szükség lesz rá, mindjárt kéznél legyen.

De nem használt semmii; Sámuel nem akart vallani; csak a mellett maradt, hogy 5 nem volt a méltóságos urnái, és ha még úgy veri, kínozza is, más vallomást nem fog belőle kicsikarni.

Más körülmények közt Elek bizonyára mélytiszteletet érzett volna olyan ember iránt, a kit semmiféle Ígéret vagy fenyegetés által reá nem vehetni, hogy a reábizott titkot elárulja; de most nagyon boszantottá, felháborította öt e „makacs megátalkodottság“ ; és e szerint Sámuel gazda alkalmasint csakugyan megismerkedik Jancsi somfa pálczájával, hahogy a véletlen neki is angyalt nem küld megmentésére, még pedig hasonlÓkép nö képében.

A házban ugyanis egyszerre futó tiizként terjedt el azon — isten tudja, melyik cseléd fejéből keletkezett — hir, hogy valami zsidót fogtak el, a ki gróf Eleket épen akkor akarta meg-gyilkolni, midőn a méltóságos úrral a kocsiról leszállóit, és most a gróf dolgozó szobájában a a gyilkost vallatják. Sőt az egyik cseléd még a kést is látta, melyet a gyilkos hátulról a gróf szi-vébe akart szúrni.

E rémhír aztán lassankint a házi személyzet valamennyi rétegein szivárgott át, mindenütt másmás alkatrészekkel megtoldatván, raiglen végre a belső termekbe is eljutott, és akkor már a zsidó nemcsak meg akarta szúrni, de valósággal meg is szúrta Eleket, és épen tetten kapták a gonosz gyilkost.

Bezdédy grófnő pedig, a fiatal lelkű, kedves öreg asszony, alig hallotta meg a szörnyű hirt, lélekszakadva rohan be Jablonkay dolgozó szobájába, egyenesen Elekhez, és egy szót gém szólhatva nagy elrémültében, kezdi őt vizsgálgatni, elébb a szive táján, aztán a fején, és csak midőn mindezen nemes részeket sérületlen épségben találta, kérdé nagy szív beli aggodalommal, hol van tehát megölve ?.

Az emberek bámulnak, majd nevetnek, azután kiderül, hogy az egész hírből egy szó sem igaz; egészen más okból vallatják itt a foglyot; de az ember megátalkodott, és nem akar vallani semmit.

Bezdédy grófnő arra a fogoly felé fordul, és a mint megpillantja, úgy tetszik neki, mintha ez embert már látta volna, de hirtelen nem jut eszébe, hol; gondolkodik tehát, közelebb megy hozzá, szorosabban veszi szei^m^ü^2yy'<e; szegény Sámuel, hiába igyekezett elfordítani tőle ábrázatát; az öreg grófnő csak néz, csak gondolkodik, migleu egyszerre nagy nevetve mondja:

— Hiszen ez Kemenesyék házi zsidaja!

E szavakra Jablonkay Elekre tekint, ez azonban hátradőlve ült a pamlagon, olyan halványan, mintha csakugyan szivén volna szúrva. Csak ajkai mosolyognak boldogan.

— Én semmit sem értek az egészből! — mondá Jablonkay , csudálkozó tekintettel hol Elekre, hol Sámuel gazdára nézve.

— De én értem! — mondá Elek, boldog elragadtatással, és Sámuelhoz rohanva, megfogá kezét, és mély megilletődéssel mondá:

— Bocsánat, derék, jó ember, hogy olyan méltatlanul bántam önnel! Nem tudtam, hogy tőle van küldve!

Szegény Sámuel gazda, egészen oda volt a félelem és a szégyentől; úgy szeretett volna valamit mondani, de nem tudott;; csak a feje izgett- mozgott jobbra-balra, hogy elrejtldzék az emberek szemei elöl.

Jablonkay erre hirtelen fölkelt, és kive- vén zsebéből egy levelet, Bezdédyné grófnöhez fordult.

— Hát te, kedves húgom, tán ez írást is ismered! — mondá, szeme elé tartván a levelet.

— Hogy ne ismerem! — mondá a grófnő vidáman. — Ez Kemenesy Ilka írása! Akárhányszor kaptam tőle levelet!

Jablonkay erre újra gondolkodóba esett, aztán oda ment Sámuel gazdához.

— Hanem azt csak megválthatja, hogy ma reggel ön hozta nekem e levelet ? — mondá neki az ő komoly bizalmasságával.

— Semmit sem tagadok már, méltóságos ur ! Hiszen látom, úgyis mindent kitaláltak! — kezdé erre Sámuel, rendes becsületes őszinteségével. — Igen is, én hoztam a levek!; a méltóságos Zádor gróf urnái is ón voltam, de mert nem akarta el-fogadni a pénzt , és mert minden áron segíteni kellett rajta , és mert megtudtam , hogy a méltóságos gróf épen itt van Pesten, hát ide küldtek !

Jablonkay nyugodtan hagyta ót beszélni, és mikor elhallgatott, oda ment Elekhez, és mély megilletódéssel mondá:

— Igaza van, barátom ; önt angyal mentette meg!

— Mit használ, ha száműzve vagyok közeléből ! Még csak köszönetét sem mondhatok neki! Örökre elvesztettem szerelmét! — viszonzá Elek, keserű fájdalommal.

— Alázatosan engedelmet kérek! — mondá erre Sámuel, erőt véve vele született féléukségén. — Én nem tudom, mit vétett a méltóságos gróf Zádor a mi kedves grófnőnknek, de annyit mondhatok, hogy ez azért még mindig nagyon szereti a méltóságos urat.

— Igazán ? — kérdé azt ifjú, kitörő örömmel. — Oh , szóljon, jó ember , honnan tudhatja azt ?

— Sokat kellene erről beszélnem, méltóságos ur, erre pedig most nem érek rá, mert nagyon várnak! — feleié Sámuel, véghetetlenül megörvendezve, hogy Elek ez egyszer nem hiúsítja meg az ő megmentési müvét.

Válságos napok. III. kötet.

— Tán a grófnőhöz akar menni ? — kérdé Jablonkay.

— Igen is, oda!

— Mit ? hát itt van ? és én hozzám el sem jött? — kérdé Bezdédy grófnő elszörnyüködve.

— Csak úgy titokban jöttünk fel! — viszonzá Sámuel. — Még ma vissza szándékozunk.

— És hol vannak szállva ?

— A „Sas“-bán.

— Tüstént megyek és elhozom őket! — mondá erre a grófnő hévvel, és Elekhez fordulva, szeretetreméltó komolysággal inté:

— Magát pedig ismét árestomba teszem, érti! és tudtom és beleegyezésem nélkül ne merészkedjék innen távozni! Ha baj van közte és Ilka között, majd elintézzük; addig itt marad, maga pedig velem jő, jó ember, és megmutatja a grófnő szállását! — és Sámuel gazdát kezénél fogva, sietett ki a szobából. Az ajtó előtt álló Jancsinak csak úgy dőledtek ki a szemek nagy bámult ában.

Azzal, kit ö lelóditott a lépcsőn, végig hur- czolt az udvaron, azzal a kötni való zsidóval, a méltóságos Bezdédy grófnő kézen fogva jár! de még saját hintájába is ülteti! Hát olyan zsidó is van a világon ?

Kell-e még mondanunk, hogy ezek után a béke csakhamar helyre állott a szerető szivek közt? — Nemcsak Ilka és a jó Kemenesy, de még a boszuvágyó Ádándyné asszony is elfelejtette haragját Elek iránt, midőn kiderült, hogy azt a levelet, melyet Malvin Ilkának küldött volt, és melyből az egész nagy szomorúság származott? akkor Íratott, mikor még nem is ismerte egymást a két szerető ifjú; ámbár Ilka erősen állította, hogy ő már akkor is szerette volt Eleket, mikor még nem is ismerte, és tehát mégis helytelenség volt e levelet Malvinhoz Írnia.

A végzetes levelet aztán Ilka elégette, és a hamvát arany tokba zárta; mert — mondá a leány — e levél nélkül tán soha sem tudta volna meg igazán, milyen nagyon szereti Eleket.

Néhány hét múlva egybekeltek; a szeren- csekivánók közt ott volt Malvin is, és bizonyára senki sem kívánta igazabb szívvel nálánál, hogy az örök szerelem frigyét az ég áldása kísérje. Mert ez most már teljesen belátta, hogy a mit ő Elek iránt érzett, nem volt az a szerelem, mely az egész életre boldogítani képes. Általában az a meggyőződés fejlődött ki benne, hogy az ég meg-tagadta tőle az igaz szerelem boldogságát; — oh, az igazságos ég igen keserűen lakoltatja azokat, a kik szent érzelmeivel könnyelmű játékot űznek! — És ezen meggyőződés szilárdultával egészen

Új irányt adott lelkének. Nem váltotta többé visz- sza eladott ékszereit, és újakat sem vett; belátta, hogy nem az arany és gyémánt a nő legszebb ékessége , hanem azon összegen , melyet érte kapott, nagyszerű leánynöveldét alapított a fővárosban , és lelkesült buzgósággal igyekezett azon, hogy abban a növendékek czélszerübb neveltetést nyerjenek, mint a minőben ő egykor részesült. Néhány év múlva aztán Igardy Malvin neve egyike volt a legtiszteltebbeknek a hazában.

Bogyiszloy pedig, a nemes báró, nagyszerű tervének ilyen szégyenletes módon való füstbemenetelével czélszerünek látta „légváltoztatás kedvéért" elhagyni az országot; elment külföldre, és azóta nem hallani felőle semmit.