Zajzonéknál.

A vendégek már együtt voltak valamennyien; a szalonban? Nem; a boudoirban? dehogy; az ebédlőben? ott sem.

A pitvarból balra nyiló gerendás, alacsony, de meglehetős tágas »utczaiban« voltak, mely nappali, háló, elfogadó és ebédlő szobája volt a családnak.

Tágasnak mondtam ezt a szobát és az is lett volna, ha a régi módi nagy bőrdiván, az özönviz előtti rézfogantyus fiókos »sublót«, két vagy három »kópertás« nyoszolya, egy kisebb fajta, meg egy monstruózus »almárjum« és még egy »kvadrupkasztli« ugy meg nem töltenék, hogy a hosszan kihuzott - nem ezüstre teritett - asztal körül alig lehet mozogni.

Sebaj! sok jó ember elfér kis helyen, mondogatják egymás közt a jelenlevők, akik különben számosan valának.

Tömött sorban ülték körül az asztalt és megfelelő odaadással fogyasztották a vacsorát; azt a becsületes, provincziális névnapi traktamentumot, mely minőségre nézve zsirral, vajjal, tej­föllel és füszerekkel bővelkedő, mennyiségre pedig megelégszik holmi potom tizennégy-tizenöt fogással; melyen minden, ami jó, azaz: kövér, ízes, laktató - garmadával kerül az asztalra s amelyből - ha a hideglelésig nem tömöd magad, ugy a szakadatlanul kinálgató házi asszony nyájas zsörtölődése, sopánkodása tesz beteggé:

»De ugyan miért nem parancsol még kérem?... Tessék, szeresse!... Legalább egy falatkát... Semmi de! Nem fogadok el kosarat... No, ezt a fehérhusocskát, vagy a czombocskát szereti? Ehun a czomb, meg a mája - szárnyastul«.

»Nem? Dehogy nem no. Puha, mint a vaj és mégis ropogós... hogy is ne volna, mikor Magdus­kám maga sütötte. Mindent ő süt, főz kérem, hogy én egy idő óta ilyen mazna, beteges vagyok... Szakácsnét bizony nem tarthatunk... de minek is, ahol nagy lány van a háznál, igaz-e? Jó gyermek az szegényke, dolgos, szorgalmas, igazi áldás. Mos, vasal, még a kenyeret is maga dagasztja; pedig igazában csaknem gyermek még... Lelkem öcsém, abból a kolbászból! megharagszom, bizony isten meg én, ha még legalább egy szeget nem vesz... várjon, ezt ni... egy kis zsirját is no... igy!«

S azt a szárnyat, czombot, azt a májat, kolbászt, azt az egy kanál zsirt és nem tom még mit, maga rakja a tányérodra, bármennyire szabódjál - irgalom és könyörület nélkül s ha ott hagyod, igazán és mélyen megszomoritod a töprenkedő, nyájas háziasszonyt, akit nem csupán a megfelelőbb jelző hián nevezek nyájasnak.

Mert a nyárád-szik-marjai Zajzon Ábrahám élete párja egy örökké mosolygó és változatlanul nyájas asszonyka. Máskülönben pedig olyan se nem szép, se nem rut vézna kis teremtés - ugy a negyven körül; de inkább tul rajta, mint innen.

Alacsony homlokán, sárgás halántékán puritán simasággal lapul meg a koromfekete hajból kanyaritott »palacsinta«. A szemei nagyok, feketék, a fogai fehérek és szintén nagyok - nem tulságosan, azaz: nem annyira, hogy az ajkak örök mosolygását kellemetlenné tennék. A bal lapoczkája - a nélkül, hogy azért pupos volna - kissé kijebb áll, a jobb csipője pedig föllebb, mint a másik, minek következtében különben formás fejét állandóan félre szegi kissé. S ez az alig észrevehető nyomorékság végtelenül megadó, rezignált jelleget kölcsönöz egész lényé­nek, melylyel föltétlenül lefegyverez és részvétre hangol.

Az ember az első pillanatra - maga se tudná miért - önkénytelenül mondja rá magában: Szegény­ke!

Tényleg hallgatva tűrő, titkon könyező martyr hirében áll. Soha senki egy panaszszót nem hallott tőle, ami bizony elég csodálatos, ha az ember fontolóra, vagy akár egyszerüen csak tudomásul veszi a férje ura viselt dolgait.

Az ősnemes családnak eme sarjadéka: nyárad-szikmarjai Zajzon Ábrahám, vagy - ahogy általában nevezik: Ábris ur - az ősi három-négyszáz holdacskát kuriástul, mindenestül ma­gyarosan etette-itta; nyolcz élő kisebb-nagyobb Zajzonkának neveltetését, a jelenben, meg a jövőben várható mindennemü jólétét pedig arra bizta, aki gondot visel az égi madárra s a mezők liliomait ruházza.

Ezekkel azonban még nincs kimeritve az illusztris Zajzon familia jelenlegi szeniorának bünlajstroma, amit ellensulyoz is némiképpen az, hogy a legszorosabban vett élhetési módot a családjának - már ugy ahogy - jelenleg a »maga emberségéből« próbálja megkeresni.

Valamikor tanult, még pedig, mint iskola társai állitják, nem rosszul és végzett valamit; ennek a révén aztán a befolyásos nexus - képviselő, főispán, püspök atyafiság - kieszközölt a számára egy birói állást a törvényszéknél. Csakhogy ez a méltatlan és javithatatlan ivadék, ahol elhagyta falun, ott folytatta most a városban, természetesen valamivel szükebb méretek­ben.

A végtelen vacsorák pompás sültjei csak olyan szükséges mellékkörülmény számba mentek nála - fődolog volt az ivás. Ábris ur traktált, hogy elfogadható ürügye legyen inni és ezzel az ürügygyel élt is: ivott képzelhetetlenül, mérhetetlenül sokat és - mindég, de soha se egyedül, »mert egyedül csak komisz ember iszik!!«

Következett aztán ebből, hogy a szegény feleség, meg a hét csemete - a nyolczadik, leg­idősebb fiuról nem érdemes beszélni, az már három éve, hogy világgá ment, se nem ir, se nem kér soha semmit, szóval életjelt sem ad magáról, - a hét csemete, mondom s köztük egy fölserdült szép, nagy leány, sokszor a kimenésre szükséges ruhadarabok hijával állta körül a házitüzhely melegét, olykor bizony a hidegét is, mert megesett, hogy a nem tulságosan bő fizetésből nem telt elegendő tüzelőre sem.

De azért, amint csak valamennyire sikerült furfang, szép szó, különböző mesterfogások segit­ségével uj hitelezőt fogni, vagy a régieket ismét lépre csalni, okkal, vagy ok nélkül ismét teritve volt az asztal, roskadozva minden képzelhető jótul - s helyet is talált mellette boldog-boldogtalan nem-, kor- és rangkülönbség nélkül.

Titulus bibendi dolgában különben Ábris ur - hála a család szapora voltának - soha se volt nagyon megszorulva. Egy-egy megünneplendő név- vagy születésnap, konfirmáczio, vagy évzáró vizsgálat, első fogkijövés, vagy kihullás - mindég kikerült a létszámból ehez számitva a saját maga és a felesége örvendetes évfordulóit s ha véletlenül mégis fogytán talált lenni: a nagy szép déd- sőt ükapa-anya nevenapja, vagy házassági évfordulója segitette ki pillanatnyi zavarából - (a kapcsos biblia első, hátulsó lapja megbizható adatokkal szolgált ilyenkor.)

...Ezuttal nem kellett olyan messzi benyulni a multak kegyeletes hagyományaiba; a leg­idősebb leány, a tizenkilencz éves Magda születése napját ünnepelte Ábris ur meg a diszes vendégkoszoru, amely, mint mondám, tömötten szegte körül az asztalt.

Az asztalfőn, sápadt arczczal, félreszegett fejjel a szubtilis háziasszony ül. Szép, nagy, szomo­ru szeme áhitattal, vagy tán inkább szorongva függ időnkint átellenben ülő ura arczán.

A háziur, noha már kissé pohosodni indult, még mindég daliás alak. A szeme alja egy kicsit puffadt, mint az ivóké rendesen, szép metszetü ajkai körül pedig mélyen bevésődött az éjszakázó korhelyeket jellemző petyhüdt, elernyedett vonás. Mindamellett nem hazudtolja meg azt a buzavirágszinü diszmagyarban pompázó szinezett fényképet, amely a régi módi falusi nippek: - aranyozott csésze, rózsás pohár, viaszkörte, disztök, porczellán paprika, papir virágcsokor sat. sat. - között üvegbura alatt trónolva Ábris ur hajdani szépségét érintetlenül őrizte az utókor számára.

Az uri banda.

A vigadók már jóformán tul lehettek a komolyabb veszedelmeken. A paprikás kecsege, kürtös­­fánk, páczolt marhanyelv, ropogós malacz, hizott pulyka, tepertős-turós-csusza, roston sült harcsa, velős palacsinta, hurka-kolbász hegyein-halmain legalább már szerencsésen ke­resz­­tül ették magukat.

Nem igen lehetett több hátra öt, vagy hatfélénél s remélhető volt, hogy Isten segedelmével majd csak azon is tul esnek minden nagyobb szerencsétlenség nélkül, mikor egyszerre - épen a sonkával tüzdelt bélszin szeletkéknél tartottak - megzendül az ablak alatt az akkoriban járványos Klapka induló lelkesitő hangja.

- A czigányok! - riadtak fel ujongva a vendégek.

- Juh - juh - juhodály!... kurjantott a házi gazda, két keze mulatós, szilaj mozdulatával a fejéhez kapva.

A ház urnője idegesen rándul föl ültéből, csak félig azonban, mialatt egy esdeklő, az eddigiek­nél is aggodalmasabb tekintettel ura arczát kémleli.

- Itt maradsz! - rivalt rá az keményen.

Zajzonné sebten, mintegy ösztönszerüen, jobb keze két ujjával azt a bizonyos jelbeszédet rögtönözte, amelylyel - tán világszerte - a fizetés tényét markirozzák. Válaszképen az ura legyintett egyet a kezével: eh! - mire a vézna kicsi asszony szemöldökét meg a vállát föl­vonva, rezignáltan sóhajt, közben leül és csöndesen - tovább mosolyog.

- Beljebb morék, beljebb!... a pitarba - rendelkezett Zajzon Ábris a nóta fogytán, s fölkelvén kiment, hogy tulajdon uri kezével nyisson ajtót a czigányoknak.

- Az uri banda!... éljen éljen! éljen az uri banda! kiabáltak lelkesen a vendégek, ahogy a muzsikusok, egyik a másik után, beütögették fejüket a félig nyilt ajtón s tréfásan, alázatos czigányvigyorgással hajlongtak, köszöngettek jobbra, balra.

Négyen valának összesen - czigányoknak pedig különös czigányok ezek a muzsikusok.

Nem hiába kiabálták a mulatók: uri banda - mert a fele valóságos ur, a másik fele meg leg­alább is olyan - urféle.

A primás - igaz, hogy csak szorultságból vált be az ékes bandába, nem lévén a városban senki, aki ugy tudott bánni a hegedüvel - az a helybeli zsidókántor másodéves medikus fia. Göndör veres haju, pufók, de korrektül öltözködött, már kisvárosi fogalmak szerint.

A kisbőgős - nagy nem is volt - csunya fekete vén fiu, apró kék szemekkel - bivaly-szépség, mondta rá Ábris ur - az a szegi pusztán nevelősködött, a tiszttartó urficskái mellett; ő maga is urfi - olyan félbemaradt jogász ember. Az is gálában volt ugy, a maga módja szerint: fekete attilában.

Ez az attila valamikor szebb napokat látott; jelenleg kissé benzin szagu; a hajdan koromfekete zsinórja szürkés vörösben játszik, de azért váltig becses relikvia, melyet a pesti jogászkodás idejében egy háziur pék mester fiai mellett mint korrepetitor szerzett és viselt. Az ára harmincz forint volt. Hallatlan pénz!...

»Drága volt igaz, de - kifizette magát«, - szokta ő maga bizalmasan elbeszélni, mert a pék mester háziur gyöngéd szivü kisasszonykája figyelmét ezzel vonta magára, s most bizony meglehet, hogy nem egy édes pásztoróra s tán még édesebb kávés uzsonna emlékétől olyan fényes.

Ezek a félurak. Hanem aztán a kontrás, a Szánthó Barna, az alispán ur legidősebb - tizen­nyolcz éves - fia! Az már perfekt gavallérszámba megy akárhol, annyival is inkább, mert az érettségin meghibbanván, ez idő szerint a hegedülésen, nyakkendő-variáláson és udvarláson kivül semmi mással nem foglalkozik.

Szándékosan hagytam utoljára a czimbalmost, a krémje lévén nemcsak a bandának, hanem az egész szalkszentjóbi arany- és talmi-ifjuságnak.

Poóts Bélát - azt már mindenki beláthatja - egészen komolyan kell venni; ugy is veszik, mert ő már szigorlandó orvos, még pedig több mint három esztendő óta s amolyan budapesti smokingos, akinek monoklija is van, párbaja is volt, pénze is lesz, mert egy jómódu özvegy anya egyetlen és pedig nagyon csinos leendő örököse, aki különben szivesen türi az anti­czipált »doktor ur« megszólitást.

...Tudni való, hogy ebben a tiszaparti városkában irigyelt kitüntetésszámba ment, ha valamely házhoz az »uri banda« tisztelgés okáért beköszöntött.

Főképpen pedig a leányos házaknál vették nagyra ezt a kitüntető figyelmet - mondanom se kell tán, hogy leginkább a czimbalmos prestige miatt, aki amellett, hogy szép gyerek, »fess« tánczos, négyük között, mégis csak a legközelebb áll ahoz, hogy - de hát, én istenem, azt már csakugyan fölösleges bővebben magyarázni, hogy mihez; okos anyák, apák, eladó kisasszo­nyok fél szóbul megértik, ami magától is értetődik...

- Ipse! küldje be Magda kisasszonyt, szólt oda halkan, parancsolóan Ábris ur a tányért váltogató Benya Józsefnek. Maga pedig le se ült, hanem ugy tett, mintha az uri czigányok poharának megtöltése volna az egyetlen gondja.

Eközben aztán kiügyeskedte, hogy a már előbb is szűk hely daczára a czimbalmos mellett egy szék maradt üresen, amelyre - mint egy véletlenül - ideiglenesen ő maga telepedett le.

A másik három muzsikusnak pedig isten viselje gondját; viselte is, nem annyira az isten, mint a saját élelmességük.

A primás - az a vörös, pufók, meg a bőgős, a bivalyszépség - gyakorlott szeme egy pillan­tással fölfedezte a nekik való helyet s nyomban meg is telepedtek valami felforditott kosáron nehány érintetlen borospalaczk árnyékában a vén koporsóraktáros Csete bácsi mellett, mig Szánthó Barna urfi a nevezett bácsinak fiatal, mérsékelten szép, de mértéktelenül kaczkiás felesége mellé furakodott, ennek a szemmellátható megelégedésére.

Koporsóraktárosék a Zajzon Ábrahám asztalánál!... csodálkozhatnak méltán a tájékozatlanok. Ám tudni illik, hogy Csete bácsi a koporsóraktáron felül - három kevésbbé gyászos ingat­lannal rendelkezik, a feleségét, mint ingóságot, természetesen oda nem értve.

Volt neki ugyanis a két piaczi házán kivül egy harmadik, az, amelyiknek Ábris ur a családjával másfél év óta lakosa és - házbérhátralékosa.

Ez az utóbbi kellemetlen körülmény azzal a különös kedvezménynyel egyenlitődik ki a bérlő és bérbeadó között, hogy az utóbbi feleségének joga van az előbbit Ábris bácsinak, a párját Máli néninek, Magduskát hallod-e Magdának szólitani. Bérbeadó azonfelül minden ünne­pélyes alkalomkor - s hej, sok van ilyen! - helyet foglalhat bérlőnek uri asztalánál, ez a jog pedig a tisztességen kivül azzal a gyakorlati kellemetességgel van összekötve, hogy az öreg Csete hozzá jut egy-két-harmincz pohár kitünő borhoz s egy-egy izes, gazdag vacsorához, amikben - nagy vagyona mellett is - otthon nem igen van szegénynek része, lévén az ő jobbik fele saját jellemző distinkcziója szerint:

»Fejérnépnek ugyan fain egy fejérnép, - de gazdasszonynak - mint a bűn!«

...Csakhamar az általános lárma meg a fehérabrosz védelme alatt suttogó, mély bizalmaskodás fejlődik ki Cseténé és uj szomszédja között, melyből az átellenben fülelő doktorandó éles hallása mégis csak elkapott ennyit:

- Jöjjön közelebb, jöjjön hát!... még... még, - ugy - -

Ezt Barna urfi sugta, mire Cseténé ugyanugy:

- Milyen hideg a keze...

- Meleg a szivem.

- S az én kezem... az milyen?

- Forró, puha... édes, mint maga - -

Ebből a csepp kis mutatóból aztán nem volt nehéz a többire következtetni.

De el is futotta a kakasméreg a szép czimbalmost ugy, hogy hamarosan elment a kedve evés­től, ivástól, czimbalomtul, Magduskától, mindentől.

- Muzsikálnánk tán egyet? kérdé bizonyos számu pohár felhajtása után a kötelességtudó primás.

- Tessék, ha tetszik, - veti oda Poóts, hátat forditva.

Magában pedig évődik: »milyen bolond szerencséje van annak a tacskónak!... Az a liba meg hová tette a szemét, hogy ilyen tejfölös száju kamaszszal kezd ki, mikor ő itt van... Ő, Poóts Béla! ...Ennek mind az a vén róka Zajzon Ábris az oka, aki lefogta s maga mellé gyömöszölte őt, hogy összeboronálja a lányával. No, hiszen azt lesse! abban ugyan nem lesz gyönyö­rüsége! - hozzá se szól, ha bejön... felőle ülhet mellette akár reggelig a kisasszony-leánya.

Többen észre is vették, de félremagyarázták a duzzogását. Tekintgettek az ajtó felé, különösen Ábris ur, jön-e már az ünnep hősnője... no meg az előre jelzett boros pudding?...

De csak hiába! - se pudding, se leány. Ehelyett azonban kitartó, éles, sikongó gyermeksirás hatolt be a vendégekhez már jó idő óta, a legifjabb Zajzon nemzedék számára fönntartott hátulsó szoba irányából.

Az emberséges Benya már kétszer nyitott be s ugyanannyiszor jelentette az ajtóküszöbről:

- Mingyar, istalok, mingyar... ázonál... és ujból csak eltünt és megint csak nem jött senki, semmi.

Benya Józsefnek különben, ugy hiszem, fölösleges volna önálló fejezetet szentelni.

Szükséges, de egyszersmind elegendő röviden érinteni, hogy ez az ur egy jóravaló tót ifju, aki lehet huszonöt, harmincz, vagy negyvenöt éves, több semmi esetre, kevesebb sem.

Multja ismeretlen.

Jelenje: az ünnepi lakomák felhordója, Ábris ur pinczemesterje, iródeákja, a kisebb-nagyobb pénzügyi müveleteknél közbenjárója.

Hivatalos czime: a fiuk correpetitora.

Szép hivatal - bizalmi állás.

Ami azonban egyáltalán nem zárja ki, hogy a betöltője - az egyetlen kis szolgáló tulságos elfoglaltsága esetén - tiz pár kisebb-nagyobb és többé kevésbbé viseltes czipellőt reggelenkint sorra ne fényesitsen - természetesen a magáét is odaszámitva.

Szóval - bátor se magyarul, se németül nem beszélt jól, sőt Szvatopluk hangzatos nyelvén is igen hiányosan fejezte ki gondolatait - amik különben nem valának neki - ez a hüséges Benya József egy évek során kipróbált, mindenre alkalmatos, teljesen megbizható, sokoldalu tehet­ségnek bizonyult.

...A ház urnője nervosusan izgett-mozgott a helyén. Ajkát harapdálva sürün tekintget az ajtó felé. Látszik, hogy szeretne kiosonni, hogy végét vesse vagy legalább okát tudja meg a kínos szünetnek, de férjura zsarnoki pillantása lenyügözi, mintegy paralizálja.

Csak gépiesen mosolygó ajka rándul egyet-egyet s ki-kigyuló meg elsáppadó arczáért szánja, a ki megfigyelte.

- Ipse, hát mi lesz!... jön-e már az a - massza? - kiáltott végre Ábris ur, az asztalra ütve.

Kétséges, hogy vajjon a lányát-e vagy a puddingot értette ez alatt (ugy vacsora vége felé ren­desen massza volt neki minden, a feleségétől kezdve a hivatalbeli főnökén át egész a Trombás kutyáig); bizonyos csak az, hogy sem pudding, sem leány - az a gyerek pedig odakint folyvást visitott, mintha fürészelték volna.

A konyhán.

De hát mi is történik odakint tulajdonképpen?

Csak annyi, hogy a legifjabb Zajzon kisasszony, a három esztendős Lula, máskép Juliska - akit a Magdus vacsora előtt csak nagy keservesen tudott álomba ringatni, a Klapka-induló riadalmas hangjaira felijedt első álmából és pedig a legalkalmatlanabb pillanatban: éppen akkor, mikor Magda a felségesen duzzadó mandulapuddingra föl akarta sodrani a boröntelé­ket.

A bor már zümmögve párolgott a tűzhelyen, a czukorral habart tojás ott sárgállott a fényes réz­medenczében - mikor Magda a sirást meghallva, egyszerre ott hagy mindent, rohan a gyer­mekhez, ölébe kapja, leül vele a küszöbre s térdére fektetve, ráhajlik, ringatja, beczézi, lágy hangon édes szavakat suttog, csititja turbékolva, végtelen gyöngédséggel, kimerithetetlen türelemmel, mint egy édes anya.

Szép volt ez a lány - olyan szép, hogy alig merem leirni...

Apja fajára ütött, nagy, vállas, délczeg. Egy leszakitásra megérett hamvas, rózsás baraczk, mely majd kicsattan az édes nedütől. Az ember szinte féltette, hogy ha a leszakitó késni talál, a saját sulyától válik le az ágról s hull a porba...

A haja két nehéz fonatban kigyózott formás vállán s oly tömött volt, hogy a választék csak vékony, hófehér fonálnak látszott közte. A szine, az valami aranyba-játszó csodálatos gesztenyeszin, mely a tűzhely és lámpafény kettős világitásában sziporkázott, mintha villámos szikrák pattogtak volna ki a szálak közül.

Murillo Madonnája a Bambinoval - mondhatnám, amint ott ül a szép gyermekkel s ahogy azt tömör, szüzies keblére szoritja - csakhogy: mig amannak arczáról a csodaképen anyává lett szűz vágytalan boldogsága sugárzik, ennek szeméből az ismeretlen élet után való öntudatlan sóvárgás tüze lángol.

...Hogy milyen szemmel nézte ezt a kápráztatóan bájos képet a kovász szinü correpetitor és mi kóválygott azalatt a keskeny koponyájában - máig titok.

Tény az, hogy körül-körül settenkedett s kerülgetve a gyönyörü csoportot, mint a macska a forró kását, a maga módja szerint ő is csititani próbálta a siró kis Lulát.

- Nézd ram kicsi... Nye sirjád dusucskam. Dáj, kisasonenká, májd en hurczulgátok...

Magda végig mérte kemény pillantással és nem felelt neki.

Tovább ringatta keblén a gyermeket, kinek szenvedélyes sirása lassankint csendes hüppö­gésbe ment át, mely közel volt ahhoz, hogy édes szenderbe haljon el.

Benya ur azonban nem tágitott. A háta mögé került Magdának és folytatta a békitgetést, most pedig már igazán szükségtelenül.

- Ále csit... nye sird mar... kápsz kávulenká dusa moja, ság nye krics mar.

A gyermek ujból felsirt, Benya ur pedig - miféle ördög szánhatta meg? - lehajolt, hogy meg­csókolja.

Az az ármányos csók azonban egyet gondol s utközben irányt változtatva a gyermek feje helyett a Magda rózsás kis füle czimpáján születik meg - -

A lány nem ugrik föl... hisz ölébe van a gyermek, nem is sikolt... hiszen altatja, hanem abban a pillanatban, amelyben ez a váratlan, vérlázitó inzultus éri, a Benya József arczán elcsattan valami: egy erőteljes, egészséges, dolgos kis kéz adta - pofon.

Benya egy tót szitkot morzsolt szét a foga közt; apró szeme villogott, mint a hiuzé. S ha Magda akkor véletlenül reá tekint, tán megdöbben a néma, gyülölködő fenyegetéstől, mely e szemekből felé sugárzott.

De a lány szeme a kicsike arczát kémli, ha vajjon elaludt-e ujból.

Lassan, óvatosan felemelkedik; elszunnyadt kis testvérét ágyacskájára teszi, betakarja s egy-két pillanat mulva a bor-sodóval körül sánczolt mandulás czitadella a correpetitor kezében párologva kerül a vendégek szine elébe, kissé összetottyanva ugyan, de még mindig elég kivánatosan s méltóan a megostromlásra.

- Mi történt Ipse? kérdi Ábris ur a Benya József arczára meredve.

- Semid...

- Hát az orczáját mi lelte?

- Nyics!

Pedig hajh! dehogy nyics... A correpetitor egyik orczája csodálatos módon ki volt fényesedve s a fakó alapon élesen rajzolódott egy tallérnyi nagyságu kerek, piros folt, afölött meg négy, különböző hosszuságu ugyancsak égő vörös vonal.

Az egész a csalódásig hasonlitott egy középnagyságu emberi tenyér lenyomatához.

Benya ur olyan furcsán pislogott apró, sárga szemeivel, melyek közül az egyik könyben uszott, hogy a fiatalság vihogni kezdett s biz az öregebbek sem állották meg mosolygás nélkül.

...Csak a Zajzonné hervadt ajkán fanyarodott össze az örök mosoly szinte kövesült vonása.

- Benya ur, mondja, erőszakkal ejtve a szót - hol van a kisasszony?

Magda ép akkor lépett be s szó nélkül ült le a Poóts Béla mellett hirtelen megüresedett székre.

Arcza nyugodt volt, csak ajkait szoritotta a szokottnál erősebben össze. A rendes pirossága helyét pedig az imént végzett konyhai művelet daczára is feltünő halványság boritotta.

Az anya rátekintett, aztán Benyára és - hirtelen halott sáppadtság terült el az arczán - mindent kitalált...

Felnyögött tompán, kétszer maga elé kapott a levegőbe, aztán arczczal előrebukva eszmélet­lenül fordult ültéből le a földre.

A vendégek rémüldözve ugráltak fel.

- Szent Isten!

- Elájult...

- Vizet!

- Eczetet - -

- Konyakot!

- Mi lelhette?!

- Milyen zöld...

- Ó, ó, szegényke - hangzott össze-vissza.

Közben a kissé már kótyagos fejü Ábris legyintgetett a kezével s mondogatta nagy gunyosan:

- Hát ez is?!... ejha! jó gusztus. Oda se... ismerem én ezt már! nem kell félni... nem első! Belzebub uccse!... Vigyétek hátra!... No Ipse, rajta! nem nehéz, vigye!... ki más? - Most pedig, azt a felgondolóját! üljön le, aki engem szeret. Most kezdődik a muri, csak most igazán! az igazi... kivilágos kivirradtig...

Azzal kapta az ideiglenes nyugalomba tett bőgőt a sarokból, a vonója végét a szájába dugta nagyokat szippantva rajta s a hosszuszáru pipájával, mely kezeügyében esett, keservesen kezdte reszelni a hurokat.

Ugy látszott, hogy sokan szerették Ábris urat, mert a férfiak nagyobb része - köztük a primás, a bőgős, no meg Csete bácsi, a vig koporsó-raktáros - ujból letelepedtek az asztal mellé, mintha épenséggel semmi se történt volna.

A vacsorának váratlanul vége szakadt, de az ivásnak nem, - bor van, a ki felhordja az is akad, a ki megigya - no! az meg épen...

Az asszonynép, az természetesen ment. A mély ájulásban levő urnőt kivitték, lefektették az ágyba; dörzsölték, locsolták, itatták, ujból dörzsölgették - mindezt a doktorandó szakértő ut­mutatása szerint.

A doktorandó különben csak most váltott szót Magdával, mióta hazajött Budapestről; most is csak a helyzetnek megfelelő telegráf stilusban, a szakember nagyképű fontoskodásával - rendeleteket osztogatva, miknek végrehajtásában ő maga is buzgón segédkezett.

Magdán pedig a gyermekaltatás óta csodálatos átalakulás ment végbe.

Szemében az odaadó szeretet, gyöngédség sugárzó melegét, a melylyel a rosszalkodó testvér­kéjét elárasztotta, valami hideg, metsző közöny dermesztette meg s a hogy az anyját ágyba fektette, a hogyan körülötte tett-vett, szorgoskodott, kimért, merev mozdulataiban nyoma se volt az aggódó gyermek mindenre kész buzgalmának, - de még annak a simulékony lágy­ságnak sem, amely a nőt az ápolásban utánozhatatlanná teszi, mert lényének kizárólagos tulajdona, mintegy kiegészitője.

Mindenből, amit tett s ahogyan tette, kiérzett, hogy azt csupán a kötelesség s nem a szerető gyermeki sziv unszolatára végzi.

...Nagysokára a beteg magához tért; nem kérdezte hol van, mi történt; nem kért semmit, nem is felelt a kérdezősködésre. Tágra nyilt szemeit körül hordozta a jelenlevőkön s csak ennyit mondott csendes, rekedtes hangon:

- Pihenni... pihenni.

- Igaza van, hagyta helybe a doktorandó, most csupán csak nyugalomra van szüksége. Menjünk.

És mentek; távozóban jó éjszakát kivántak Magdának, ki ott állt mozdulatlanul, fásultan anyja ágya mellett - csak akkor ocsudott fel és rázkódott össze valami benső borzongástól, mikor a takaros Cseténé hozzálépett, átkarolta és jobbról-balról arczon csókolta.

Halkan, lábhegyen vonultak ki a szobából, magára hagyva Magdát az ébren levő anyával és a mélyen alvó hat aprós gyerekkel.

A küszöbön tul Poóts Béla előre ugrott, hogy Cseténének a karját lefoglalja, de mire utolérte, az utczaajtó árnyékából váratlanul kilépő Barnabás urfi már megelőzte.

A mi vért kiván.

A fiatal doktor a csinos bajuszkáját harapdálta mérgében.

Az ablakból akkor már kiáradt az utczára az Ábris ur vendégeinek, köztük a kedélyes koporsógyárosnak tivornyázó, borizü hangja:

Haragszik a gazda,

Hogy mi itt mulatunk,

Hej!

Vigye el a házát,

Mert mi itt maradunk!

Huj!

...A juliusi csillaghullásos éj arany sátra borult a távozókra.

»Falun keresd, mi szép az est...« Falun vagy kis városon. Csak a ki ott élvezte, az tudja méltatni a nyári fehér éjszakák méla bübáját...

A telehold pazaron szórta ezüstjét az éji kékes párázatban uszó, mélységes csöndbe merült házak fölé; emberi hang nem hallatszott, csupán a tiszai malmok távoli zakatolása s olykor egy-egy fölriadt komondor obligát vakkanása.

A távozó vendégek önkénytelen mély lélegzettel pótolták az oxigént, melynek hiányát csak akkor érzi a tüdő igaz mértékben, mikor étel, bor és embergőz telitett szobából ismét az isten szabad ege alá került.

Azonközben általános megjegyzések és hozzávető találgatások hangzottak a mai váratlan, megdöbbentő esthez; itt-ott egy kis suttogás is, elfojtott nevetgéléssel vegyest.

Mire az utcza sarkára értek, a hirtelen lirai hangulatba eső Cseténé szükségét érezte, hogy egy meglepő fölfedezés közrebocsátásával érzelmei fölöslegének szelepet nyisson, azzal tudni­illik, hogy a holdvilág gyönyörüen - süt.

Ami egyhangulag konstatáltatván, a vendégraj a vonzás törvényei szerint oszlott elemeire s apróbb csoportokba verődve folytatta utját - kiki a maga czélpontjának attrakciója szerint.

Csak akkor nyilt meg aztán a bizalmasabb véleménynyilvánítások zsilipje, mely egy minket közelebbről érdeklő kisebb csoportnál e szavakkal vette kezdetét:

- Mégis csak igaz, amit a világ beszél Magdáról. Nincs abban a leányban semmi érzés...

A hunczutkás Cseténé mondja ezt, a mint illegve-billegve siet előre a Szánthó Barna karján.

Poóts Bélának »mint komor bikáé, olyan a járása.« Egymaga lépdel, de szorosan a nyomukba s fullánkos hangon közibük bombáz.

- Hol is venné szegényke? Nem ér rá napestig regényt olvasni, mint egy... más valaki.

Cseténé hallatlanná teszi, amit jól hall és folytatja:

- Rideg lelkü, nincs szive.

- No, másnak meg az a hibája, hogy nagyon is sok a szive.

- Már miért mondja ezt, Nuczi lelkem? - kérdezi a Cseténé jobb oldalán »gárdedámkodó« Rózsi néni - az egész világ Rózsi nénije (a néniknek abból a nem kivesző félben levő fajtájából, mely Petőfi jelmondatát: »a szerelem mindent pótol, a szerelmet nem pótolja semmi« - jó ideig változtatás nélkül adoptálván, később - a haladó kor kivánalmaihoz képest igy módosítja: a kávé mindent pótol, a kávét nem pótolja semmi.)

- Hát, ugyan Rózsi néni, ugy kell egy tisztességes leánynak viselkedni, mikor az anyja elájul?

- Persze kötelessége lett volna mellé ájulni - de hát - honnan tudná, mi hogy illik, ha még regényt sem olvas, a kis buta...

Ezt megint Poóts förmedvényezte.

- Igaz, hogy alig nyult hozzá, mondja Rózsi néni a fejét csóválva. Tán most is ott heverne az a szegény, ha én föl nem fogom ölembe az alélt testét... milyen test! szerelmes Jézuskám, milyen! Szinte odateremtém ijedtemben, mikor megfogám. Kidült kemenczének bedőlt oldala... nincs azon egy porczika a maga helyén.

- Hja, a sok gyerek, - veti oda doktor Poóts lakonice.

- Az, az lelkem; de rá is férne már egy kis nyugodalom az istenadtára...

- Az ura még meg se döbbent... tovább iszik.

- Az? Sz’ az egy barom.

- Oh, a szegény csöpp asszony...

- Mártir az.

- Szent...

- Vajjon mi bánthatta olyan egyszerre?

A kissé cynikus és - nagyon mérges doktor ismét odabombáz:

- Hogy mi bántja? - a kilenczedik!

Cseténé hangosan és hitetlenül nevet. Szánthó urfi vállat von és ellenséges hallgatással tüntet. Benne is forr az epe ugy titkon. Sokat remélt a mai holdvilágos sétától; egy s más felől tisztába óhajtott volna jönni a csecse Nuczikával... A Rózsi néni gárdedámsága nem lett volna akadály - a derék matróna kissé nehéz hallásu, ép a balfülére, alkalomadtán mind a kettőre, - de hát ez a Poóts rájuk kötötte magát, csupa irigységből, malicziából s most itt lötyög-kotyog, csakhogy őt vexálja.

Rózsi néni feddődve felel a Poóts szavára:

- Ugyan öcsém, ugyan! már hogy beszélhet ilyen zöldet.

- Főképpen dámák jelenlétében - leczkéztette az alkalmat megragadva a bajusztalan Barna urfi.

- Doktor vagyok, - veti oda gőgösen Poóts.

- Ha mindjárt az volnál is... replikázott amaz kellő hangsulylyal.

Mire Poóts előre lép, egy gracziózus mozdulattal kirántja oldalzsebéből a piros selyem ugy­nevezett zsebkendőt s monokliján áthunyorogva, udvarias impertinenciával emeli a Barna urfi csinos fitoskája felé:

- Szolgálhatok?...

A kaczki Cseténé sikongva nevet ennek a »sikerült elmésségnek« - Szánthó Barna pedig karmazsinra vált arczczal, reszkető ajakkal sugja a szigorlandó fülébe:

- Ez vért kiván!...

- Állok szolgálatodra. Mit parancsolsz? érvágást, köpölyt... vagy pióczákat?

- Mindent, a mi egy ilyen magadfajta borbélytól kitelik.

Ezt már hangosan mondta az alispán fia s itt Poóts Bélán volt az elvörösödés sora.

A koporsó-raktárosné ismét hangos vigságra fakadt. Formás, de szükvelejü fejecskéje nem fogta föl a helyzetet a maga komoly voltában.

Azt látta, jobban mondva megérezte, hogy a két ur némiképen versenyez az ő mosolygásáért s épen ezért a szóváltás hizelgett a hiuságának. Szörnyü mód mulatott azon, hogy két ilyen gavallér igy »hecczelődik« - ő miatta!...

*

...A mi vért kivánt, az másnap csakugyan vérrel intéztetett el.

A »sikkes« Cseténé büszkén, felemelt fővel és szoknyácskájával mutogatta sárga czipellős csinos bokáit a molnár-utczai korzón.

Dr. Poóts nem kevésbbé büszkén ott lépked az ő, a Csete Antalné oldalán. Bal arczán három centiméter hosszu, keskeny fekete ragaszték...

Szánthó Barna pedig legalább tizennégy napi szobafogságra van kárhoztatva egy kis anti­sceptikus kötéssel a válla fölött, melynek pereczén a Poóts Béla kardja egy jókora folyto­nossági hiányt szabott.

Mindez - tudja már az egész város - az ő, a Csete Antalné szép szemei miatt történt!...

Erről beszél ma az egész világ - már mint a Korona sörház, a Magyari kávéház, a czukrászda és a Stein féle könyvesbolt összes törzsvendége; legfőképpen pedig a kedélyes kávéasztalok talányos koru habituée-i.

Kommentálták, czifrázták, variálták ezt a dolgot mindenütt unos-untig, kiki egyéni izlése és fantáziája szerint, melynek hasonló esetekben ellenőrzés nélkül való szabad tér áll rendel­kezésére; még csak bűnül se tudatik senki fiának, ha kiváló ügybuzgalmában egy pár hajitás­nyival tullódul az igazságon.

Hálás, elasztikus anyag is volt ez mindenképpen - »kiadós« ahogy fővárosi ékes magyar­sággal mondják.

Elélhettek volna belőle a jó szalk-szent-jóbiak vagy két-három hétig, tovább is... ha harmad­napra Rózsi néni, a finom kuglófos kávéja mellé ujabb, hihetetlenül csodás szenzáczióval nem kedveskedik, amit aztán a termetes urnő nagy szakértelemmel, fejezetekre osztva, a müvészi crescendo raffinement-ját szem elől nem tévesztve, tálalt fel a vendégeinek s az eset fontos­ságának, meg a tulajdon prestige-ének tudatában mindannyiszor igy tetőzött be:

- Olyan igaz ez lelkem, minthogy élek! El nem hinném a szülő anyámnak, ha a két látó szememmel, két halló fülemmel nem látom, hallom!...

Ezuttal Rózsi néni nem is tért el az igazságtól. Ha tán a »hogyan és miként« be - az előadás kedvéért - itt-ott becsuszamlott volna valami, ami nem felelt meg a szorosan vett igaznak, az magán a tényen s annak csodálatos voltán nem változtat semmit.

A kik megértik egymást.

A »tényről« pedig - és még egyről-másról - nem a Rózsi néni szavaival, nem is az ő felelős­ségére - a következőkben igyekszem beszámolni.

A jó öreg Poótsné - a Poóts Béla özvegy édes anyja - egyedül gyomlálgatott virágos kis kertjében.

A hizásra hajló, könnyen mosolygó, könnyen siró, üde arczu matrona, ezüstös hajával olyan volt, hogy már csupán ránézve is megértheti bárki, miért mondom: édes anyja és nem ugy, ahogy manapság divatosan mondogatják: a mamája.

Mert nem volt ezen a kedves, jóizű öregen semmi modern.

Ósdi volt, a simára fésült fehér hajától kezdve le, egészen a czipője kötőszalagjáig.

Egyike volt azoknak a ma már ritkaságszámba menő háziasszonyoknak, akik a harisnyakötést most sem tartják hiábavaló időpazarlásnak; a kik a fehérnemü foltozásban valóságos virtuo­zitást fejtenek ki; a frissen mosott, vasalt ruhát, mielőtt szekrénybe raknák, megszagolják; az otthon sült kenyér vagy kalács belső mivoltának a diagnózisát pedig befelé görbitett mutató­ujjuk egyetlen koppintása nyomán csalhatatlan biztossággal állapitják meg - de psychologiát, fiziológiát, filológiát, frazeológiát és még egy jó rakás, térszüke mián itt föl nem sorolható lógiát még csak hirből sem ismertek soha.

Ám Poóts néni azért nem volt tudatlan.

Tudta, hogy amit ő mond, azt hinni is szokta, hogy a mit tesz, azt nyiltan teszi meg és ha megtette, soha semmi árért el nem tagadja; hogy amit neki mondanak, ugy hiszi el, a hogy mondják: - ha ő nem csal senkit, hát ugyan őtet ki, miért csalná meg?...

Hitte, hogy a ki mosolyog, annak jó a kedve, a ki sir, annak bánata van, aki nyög, az beteg.

Szóval Poóts néni egy becsületes, naiv, jóhiszemü lélek, aki az egész világot a saját tiszta, gyüretlen lelkiismerete kristályüvegén át nézte - ha ugyan nézte.

Természetes, hogy gyermeteg jóhiszemüségével sokan nemcsak éltek, de vissza is éltek. Itt meglopták, ott becsapták, amott félrevezették - nem egyszer, nem tizszer - ki tudná, hányszor, hányan.

A szeme aztán igaz, hogy kinyilt, de az is igaz, hogy csak erőszakra és mindig utólag.

Ilyenkor aztán sirdogált egy kicsit, de mindenekfölött - csodálkozott: hogy lehet! istenem, hogy lehet az?! - hogy őt rászedjék, őt, aki a légynek se vét, aki még az ellenségének (ha volna) se kiván egyebet a jónál...

- Én istenem, én istenem!

Aztán fogadkozott: »no, sebaj! de ezután lesz ám eszem! Dejszen! tul nem jár azon többet senki, fogadom.«

Nem is járt... a legközelebbi alkalom adtáig.

A sok csalódás nem birta megölni hitét az emberekben. Legföllebb annyi volt a hatása, hogy a tulságig, csaknem a mániákusságig megszerette a - virágokat.

Minden örömét, buját, reménységét, óhajtását azok tudták meg első sorban... azok hallották, amint ültetés, gyomlálgatás, locsolgatás közben fel-felfohászkodott.

- Én istenem... az a Béla... hogy nem ir, hogy nem ir.

- Jézusom, csak le is tenné legalább ez idén az a fiu azt a - micsodát is.

- Teremtőm! add, hogy megérjem a diplomáját...

- Aztán a - - menyemet... akárkit, csak szeresse.

- Aztán... egy kis unokát... csak egyet, csak az elsőt!... aztán...

Itt rendesen sóhajtott és kezével a föld felé legyintett.

Volt ugy, hogy magányos szive tuláradtában beszédbe eredt a virágaival:

- Te napraforgó te, hogy a csudába kerülsz te ide a virágos kertembe?... Én ugyan tudom, hogy soha se ültetélek. De ha már itt vagy, dehogy bántalak - hisz ép olyan szép, szálas vagy mint a Béla fiam. - Te kicsi fukszi! mi lesz már veled... még mióta elojtottalak, egy levél nem sok, annyit se hajtottál. Csuf vagy, - peszlek vagy... de azért csak nem doblak én ki, - Béla is ilyen penészvirág volt jó ideig s lám, mégis milyen dali legényt nevelék belőle!...

Nefelejtsnek, lenvirágnak azzal kereste a kedvét, hogy a fia szeméhez hasonlitgatta, a rózsa­bimbónak meg azzal, hogy a szájához. Minden virágjában fedezett föl valami rokonvonást a fiával és mindeniknek meg is mondta hűségesen.

Mindezekből pedig elég világosan kitünik, milyen igazán régi módi volt ez a kedves öreg Poótsné és azért - csodálatos, - még se nevette ki senki... szerették, tisztelték s bár ő nem járt el soha senkihez, hozzá eljárt az egész város boldogja, boldogtalanja; főképp az utóbbi s egy se ment el tőle ugy, hogy valamely segitséget, jó tanácsot, vagy legalább vigasztalódást ne vitt volna magával.

Most is, hogy itt halkan dudorászva gyomlálgat, s a czifrán nyikorgó verőcze nyilására vissza­tekint, egy csöppet sincs meglepetve, hogy a szintén keveset járogató Zajzonnét maga előtt látja.

Örömmel siet elébe; - nagyon szerette, szánta és mindég beczézte ezt a vézna kis teremtést, - megöleli, megcsókolja a »lelkem öcsémasszony«-át s csak mikor a kerti padra maga mellé vonja, csapja össze a kezét nagy ámultában.

- Ugyan bizony, édes szivem magát mi lelte?!

Zajzonné mintha legalább tiz évet öregedett volna a legutóbbi váratlan végü ünnepség óta. Rendesen sápadt arczbőre fakóra vált, vonásait meg valami beteges mállottság huzta távol egymástól. Mintha a feje is ferdébben állt s a melle is horpadtabb volna - vagy tán csak az az erőtelen roskatagság teszi, amelylyel az öreg asszony mellé leomlik inkább, mintsem leül.

- Poóts néni lelkem, - egyedül vagyunk?

- Egyedül, egyedül. Mi nyomja a szivét, Málikám?... mert valami nyomja, látom... ne is tagadja.

- Oh, bár megszakadna!... tör ki fuldokló zokogással Zajzonné s odaborul a Poótsné vállára, aki anyailag öleli magához s könyázott arczát gyöngéden végigsimitva békitgeti mint egy gyermeket.

- Nem no, fiacskám, nem... csitt hát... ne is mondja; tudom én - csak ne sirjon olyan nagyon, - ugy is tudom, szegénykém, hogy... miért...

- Dehogy, dehogy Poóts néni... hiszen még senki, egy lélek se tudja... jaj, a lányom, a Magduskám, egyetlen örömöm, vigasztalásom...

- Csak nem esett baja?...

- Halálos beteg - elvész, elpusztul - - mit csináljak, mit!... nem segithetek.

A kezét tördelte s jobbra-balra ingott, vonaglott bánatában.

- Mikor lett beteg?

- Már a születésnapjakor borzongott egy kissé, aztán... hogy én... elájultam, tudja - ugy megijedt a jó gyermek, hogy azóta minduntalan elővette a szivfogódás vagy mi... ma meg már az eszmélete is elhagyta... S nekem el kell mennem, itt kell hagynom ápolás, gondviselés nélkül! Mert hiszen... az apja, az... minek is mondom? - annyi, mintha nem is volna...

- De hát, galambom, hogy menne el, ha igy van a sora?

- El kell!... el. Én tudom, hogy muszáj elmennem!... A bácsi, Egerben, tudja néni - a kanonok - -

- Mit, a kanonok?

- Hisz tudja, hogy rokonom, vérszerint való nagybátyám. Ő tett eddig is sokat, mindent; ha ő nincs, akár éhen is elveszhettem volna a gyermekeimmel. Ő segitett költséggel nevelésre, ruhára is - - soha se mondtam senkinek... hát ki hallott engem valaha panaszkodni? S most az is nagy beteg... Ha el nem megyek - tán a halálos ágyához, ki tudja, - aki közelebb van a tűz­höz, az melegszik, ugy szokják mondani... ott a sok, kapzsi atyafi, körül veszi... s megfeled­kezik a szegény gyermekeimről... Hát oda megyek.

- Már édes leányom, kanonok ide, kanonok oda - csak előbb való a maga tulajdon lelkétől lelkedzett vére. A lányomat betegen itt nem hagynám, ha mindjárt maga a római pápa volna a bácsim s az feküdne a halálos ágyán. Magának itt a helye a beteg lánya mellett.

Zajzonné sápadt arczát egyszerre elöntötte a vér. Elfordult, hosszan, mereven nézett maga elé s ajkára szoritott kendőjén keresztül ennyit nyögdelt tompán:

- Tudtam... tudtam - -

- Mit tudott, Máli fiam?

- Hogy maga igy gondolkozik, hogy becsületes anya nem is gondolkozhat másképp; de hát - - jóságos isten... mikor ugy szégyellem - -

- Ugyan, ugyan gyermek! hát lehet magának valami szégyelleni valója én előttem - mi?

- Igaz, igaza van, maga áldott... Meg is mondok mindent, ugy ahogy van... Azon kellett volna kezdenem mindjárt s nem a hazugságon. Hiszen tudom, hogy köztünk marad - ugy-e köztünk? Hát hallja s értse, ha tudja, Poóts néni: nekem pusztulnom kell a háztól, mert az uram el­kergetett... kivert, kiűzött, mint egy rosz kutyát.

Poótsné összecsapta a kezét.

- Szerelmes Jézusom, hát ugyan bizony miért?

- A kilenczedik miatt... sugta amaz lesütött szemmel, alig hallhatólag. Megmondta már a nyolczadiknál - a kis Juliskámnál: ha még egy lesz, kiverlek a házból... Hát lesz. Tehetek én róla, mondja! tehetek? Azért ájultam el akkor este... Nem mondta Béla?

- Nem, nekem semmit, se Béla, se más. Tudja minden ember, hogy nem szeretem a hir­hor­dást. A fiamnak meg, szegénykének, most magának is baja esett - a multkor este felé kocsin jött haza, a kocsiablak törött volt s hogy hirtelen kidugá a fejét valami zajra - felhasitotta az arczát. Azt is titkolta volna a jó lélek, hogy engem meg ne ijesszen, de persze, nem lehetett. Hanem nagyobb baj ennél most a magáé, szerencsétlen! Már most mi lesz vele?

- Megyek Egerbe, a kanonok bácsihoz, - feleli Zajzonné mélyet sóhajtva - ott leszek, mig megszabadulok, aztán - vissza jövök megint, azt nem bánja... asszonyra, anyára szükség van a háznál... csak gyerek nem kell neki több... Megfojtom! azt mondta.

- De hát - megbolondult az az ember? csodálkozott Poótsné mind jobban.

- Tán meg... de hisz nem tehet róla a boldogtalan. Az ital, az ital!... Mikor nem ittas, maga a jóság - de hát, ugyan mikor nem ittas? - Poóts néni, már most tud mindent, adjon tanácsot: mit tegyek a leányommal, kit hagyjak mellette?

- Hát az a becsületes tót ember?

- Benya?! pattant fel Zajzonné lángveres arczczal.

- Az. Hiszen az csak nem veszedelmes... nem is férfi, az istenadta.

- Ó, néni, néni! be csak egy igazi szent maga, be nem ismeri a világot. A kutyámat se biznám arra a gazemberre, nemhogy a lányomat.

- De hiszen eddig mindenüket rábizták...

- Elég hiba volt... elég szamárság. Csalta, lopta a szegény házunkat: a dohányt, a szivart, a bort - régen tudtam... de hogy pénzeket is szedett föl az uram nevében s elköltötte magára, az csak most világlott ki. El is csapta Ábris mindjárt a vacsora után való nap.

- Ejnye, bestelelke tótja!... Hát akkor valami ismerős asszony személyt... én mennék kész örömest, de lássa, az én rossz, öreg lábam nem arra való. Talán a Magdus barátnője, a Csete Tóniné - -

- Poóts néni, maga rábizná a lányát Cseténére? kérdi Zajzonné, a kezét megfogva s egyenesen, nyiltan a szemébe nézve, - látszik lelkem, hogy nem sziveli a hirhordást, külömben nem adhatná ezt a tanácsot.

- Oh, oh... tán csak nem olyan az a fiatal, csinos teremtés?

- Biz olyan az néni, de - ne szólj szám...

- Ne is Málikám. Ki a házi orvosuk?

- A jó isten, aki fölöttünk van - ha van.

Az öreg urnő csöndesen csóválja meg szép, ősz fejét s fölemelt ujjával némán fenyegeti a kétségbeesett asszonyt, mintha mondaná: ne vétkezz! - Aztán kissé elgondolkozik s mintegy magában tünődve mondja:

- Ha most az én fiam doktor volna...

- Hiszen az! - tört ki hirtelen és nagy elevenséggel Zajzonné - vagy tán a diploma teszi a tudományt?... Többet tud az már is magánál az öreg Slakta professzornál... amiért az a hivatalos darabka rongy nincs még a kezében?

- Tudni igaz, hogy tud... sokat tud, mondogatja Poótsné, kinek anyai hiuságát szemlátomást hizlalták az elismerés szavai - de hát - tudja, neki azért addig még se szabad ám...

- Meglátogatni - barátságból, ápolni keresztényi indulatból a jó ismerős beteg gyermekét, aki külömben is gyerekkori játszótársa, majd hogy nem testvére? Hol az az irott törvény, amelyik ezt neki megtilthatná?

- Hát maga... nem bánná, szivem?

- Én!... én? oh, Poóts néni...

Megragadta az öreg asszony kezét és megcsókolta kétszer.

- Megbiznék a Béla gyerekben?

- Mint enmagamban, néni... hiszen a maga fia! Nem mertem kimondani, de ezért jöttem... tudtam, hogy az anya ugy is megérti az anyát - áldja meg az a jó teremtő, aki fölöttünk él, mert él! hiszem most már, meg is verne, ha kételkedném...

- No hát elküldöm Bélát Magdushoz. Megteszi az én jó fiam, ha kérem.

- Köszönöm, köszönöm - hálálkodott Zajzonné - s a két anya, minekutána megértette, ráadásul megölelte, meg is csókolta egymást; ugy váltak el hosszu, érzékeny bucsuzkodással.

Anyátlanul.

A Zajzonék pitvarában pezseg az élet.

Mindjárt a küszöbön tul kezdődik a pezsgés, ahol a kis Pali, meg a Terike sürgölődik a nagy, hintónak előléptetett fahordó kosár körül, mely előtt befogva a ház bozontos őre, a Trombás kutya áll - sorsába beletörődve - mozdulatlanul. Csupán olykor legyint egyet a lompos farkával, vagy kaffant jobbra-balra villogó fehér fogával a körül szemtelenkedő legyek felé.

A gyermekek nagy munkában és megfelelő szuszogásban vannak. Sétakocsizást terveznek messze - a szekérszinen tul levő majorság udvarba...

Palkó volna a kocsis; Terike a nagyságos asszony; Manyóka - t. i. a czirmos czicza, meg az ő négy tarka-barka cziczuskája volna a dada a gyerekekkel.

Ezeknek természetesen, mind a kosárba dobott párnácskák között és fölött kellene elhelyez­kedniök, de erre egyhamar sajna! nincs mód, sem kilátás.

A fegyelmezetlen Manyó mamán nem fog sem a jó példa, sem a szép szó, még a kövér kis öklök erélyes dögönyözése sem.

Mert Manyó határozottan egyéniség; és mint ilyen, következetes jellem, aki ennélfogva ugy viselkedik, mint a legtöbb függetlenségi elveket valló macska hasonló körülmények között: frondeurködik.

Ugy volt, hogy a négy apró czicza már örömest meglapulna a kocsiban bent ülő Terike puha, meleg ölébe, de a rebellis »dada« épen tizenhatodszor ugrik ki a »hintóbul«, ellenállhatatlan anyai pirregéssel mindannyiszor maga után édesgetve a »gyerekeket.«

Palkó egy darabig rendületlen kitartással és elképzelhető nyögések között czipeli és gyömö­szölgeti Manyót és társait a hintóba vissza, ami persze nem esik meg némi szóbeszéd nélkül.

Terike hizeleg Manyónak; rábeszéli, kapaczitálja. Utóbb rekriminál s elmondja Manyót minden rosznak, ami csak fogyatékos szótárából kikerül. Mind hiába.

Palkó érvekkel próbál győzni. Szeliden oktat, magyaráz - majd parancsolni, sőt követelni kezd mind fokozottabb erélylyel - - Manyóka konok, és hajthatatlan.

Végre is - sok ami sok - Palkót az állandó sikertelenség elkedvetleniti s türelme fogytán egy gyors, energikus mozdulattal a csökönyös Manyót a Trombás gyanutlan fejéhez röpiti...

- Nesze!

Ez a fordulat készületlenül találta Manyót, - Trombást nemkülömben. Utóbbi ki is jön a sodrá­ból s előbbit egyik talpával a földhöz lapitva, orrhegyével annak gyomra táját ugyancsak sürün kezdi dögönyözni.

- Fff!... Pfff! tör ki Manyó asszonyságból a méltó fölháborodás - s két első mancsa vala­mennyi szétterpesztett körmét a Trombás orrába ütögetve, teljes erejéből védekezik.

Most, természetesen, vége mindennek!...

Trombás fölordit kinjában és hosszan nyujtott nyivákolással rohanva rohan a fészer végében levő vaczok felé. Az apró cziczák kétségbeesetten nyávognak a vadul kalimpáló hintóban; Terike sikoltozva sir, Palkó pedig - szinte röstelem leirni - nagy szabatossággal utánozza a szomszédék Andrisát, azaz: káromkodik pogányul s ugy nyargal a neki bőszült, tüskön-bokron csörtető Trombás nyomában.

A katasztrófa előre látható s tüstént be is következik, amint a hintó a kacsausztató kátyuból kizökkenve, a malaczvályu sarkához csapódik. Ugyanabban a pillanatban Palkó belelép a possadt, fekete lével telt kátyuba és - orra bukik... egyidejüleg a hintó fölborul s tartalma, azaz: három párna, négy macska, egy tölcsér, két serpenyő, lapát, kis mozsár, tollseprő, kanalak, szóval a kiránduláshoz szükséges tengernyi rekvizitum - no meg a torkaszakadtából sivalkodó Terike - rá, egymásra - keresztül-kasul...

Ha nem mondom is, szemmel látható, hogy a kirándulás határozott kudarczot vallott.

A baleset szintere vigasztalan képet mutat.

A Palkó félczipője, két apró cziczával együtt a kacsausztató pocsolyában süppedez; a kosár füle kiszakadt; a Terike egyik térdecskéjéről lement a bőr s mikor valahogyan felczihelődtek, alig ismertek egymásra... arczuk, hajuk, ruhájuk csepegett a fekete létől.

Más baj nem esett.

De, azt hiszem, ennyi untig elegendő, hogy a megtorlást kihivja.

A két kiránduló némi sirdogálás után össze is dugja a maszatos fejecskéjét s rövid tanácskozás végén határozatba megy, hogy ennyi szerencsétlenségnek okozója vegye el megérdemlett büntetését.

Ez a semmirekellő pedig - közmegállapodás szerint - senki más, mint a boldogtalan Manyó­ka... azt kell büntetni, azt! s egy ujabb expediczió érdekében valami módon ártalmatlanná tenni.

- Tömlöczbe vele! mondja ki az itéletet a leleményes Palkó s a Terike segitségével mindjárt hozzá is lát a végrehajtáshoz.

Egy piros sávos szakajtókendőt huznak ki a »kasztli« fiókból, azt a konyha közepén szétteritik s Manyót, a vonakodót az ágy alól előkeritve, belegöngyölgetik.

Aztán ketten, kétfelől fogják az eleven batyut s egyesült erővel bedugják a lágymeleg sütőbe, ennek ajtaját gondosan reá csukván.

Ez eljárás ellen Manyónak kezdetben aligha volt kifogása. Legalább a sütő ajtón kihallatszó kedélyes dorombolásból azt merném következtetni. Amint azonban a tűzhelyen lassan senyvedő üszök lángra kapott s a sütő fokozatosan melegedett - Manyó egész szivéből s a macskaékesszólás valamennyi skáláján végig protestálni kezdett.

Ez a tiltakozás aztán, az érdeklődő Trombás csaholásától s a két gyermek féktelen diadal­lármájától kisérve pokoli macskamuzsikává tökéletesedett, mely elhallatszott messze - a harmadik szomszédon is jóval tul s igy természetesen eljutott az egy soron lakó Rózsi néni fülébe is.

Magától értetődik, hogy a derék urnő nyomban otthagyja az uborkasavanyitást s fut azonmód - kovászos kézzel - lélekszakadva, megnézni: miféle istenitélet van Zajzonéknál?...

Ez volt a Manyó asszony szerencséje. Ez mentette meg a szegény párát az elevenen való csöndes megsülés kinos proczedurájától, első dolga lévén a jószivü nagyasszonynak, hogy fölnyissa a már-már türhetetlenné hevülő sütő ajtaját.

- Mit csináltok, semmirevaló békái?!

- Én, nem... Terike -

- Én nem... a Pajkó -

- Hol anyátok?

- Pá - -

- Hát Benyátok?

- Ais pá.

- Messzi... tóditotta Palkó, kezével legyintve.

- Péjba, vászájba, - selypitett a négy éves Terike.

- Szolgálótok sincs?

- Csincs, mondja Terike a vállát felhuzva.

- A fészerbe van, magyarázta Palkó, segit az Andrisnak fát rakni.

- Miféle Andris?

- A szomszédék kocsisa...

- De hát - senki sincs itthon, se Magda, se Eszti?

- Magdus alszik. Eszti meg ül az ablakban, imádkozik.

Rózsi néni benyit az első szobába.

A tizennégy éves szőke Eszti csakugyan ott ül az ablakban, de most az egyszer aligha imádkozik. A könyv ugyan nyitva, de háttal kifele forditva fekszik a térdén; két kis, formás barna keze keresztbe rakva pihen rajta.

A lányka bodros lenhaja magasra van tornyozva, mint akkoriban a »nagyok« viselték - s körös körül fantasztikus módon teletüzködve tarka üveggyöngygyel, talmi tükkel, piros szalaggal, zöld muskátli levéllel, meg sárga violával.

Furcsa volt, bizarr, szokatlan, de azért nagyon szép volt ez a fej ezzel a bolond cziczomával.

A lányka se lát, se hall; a szeme mozdulatlanul mered az átelleni kis sárga ház nyitott abla­kára, ahonnan egy pelyhes ajku, önkéntes ruhába bujt suhancz mondja föl neki a leczkét a hadi tudományokból, - természetesen csak ugy, némán, vagyis jelbeszéddel, amit azonban Eszti igen jól látszik érteni, mert elégedetten mosolyog reá és kétszer helybenhagyólag bólint a borzas fejével.

- Eszti!... förmed rá elképpedve Rózsi néni.

Eszti sikolt, fölugrik... a könyv puffanva esik a földre - utána kap, késő!... a czimlap kifordul - Rózsi néni hüledezve betüzi az imádságos könyv czimét: Egy őrült szerelmei.

- Mit ijesztget, Rózsi néni... tagolja Eszti pipacsvörösre váltan, - az ember már nem is készülhet békével a - konfirmáczióra.

- Láttam, béka - áldom a konfirmácziódat, jól láttam... majd feldicsérlek érte az anyádnak.

- Csak fusson utána, ha bir, majd eléri valahol a Mátra alján - ha igaz.

- Csakugyan elutazott?

- El hát.

- Egyedül?

- Juliskával.

- Mikor jön haza?

- Holnapután, kiskedden, borjunyuzó pénteken - veti oda tiszteletlenül Eszti, azzal: tralla-lalla, féllábon szökdelve kisántikál a szobából. Akkor világlott ki, hogy csak egyik lábán van czipellő, az is csak ugy, harisnya nélkül, hogy a szoknya ráncza hosszan leszakadva lóg s a tulpiperézett fejet kivéve az egész alak a legsajnosabb módon elhanyagolt.

Rózsi néni összekulcsolt kézzel, fejét csóválgatva néz a furcsa kis szerzet után, aztán az alacsony, tágas szobában tekint körül.

Magdát keresi, de sehol élő léleknek nyoma se látszik.

A szobában áll minden a maga megszokott régi helyén: a nagy, kopott asztal a középen; a két kópertás nyoszolya véggel egymásnak a fal mentén; előttük sorban három-három, hajdan fekete bőrrel bevont támlásszék; az alabastrom-oszlopos aranyozott óra a sublót-kasztni köze­pén - födeles poharak, nefelejtses findzsák közt méri most is csöndes tik-takkal a mérhetetlen időt.

...Minden ott van, ugy van ahol s a hogyan szokott lenni, csak a rendes, tündöklő tisztaság helyét foglalta el valami nyomasztó köde az elhanyagoltságnak - szürke, vastag porréteg, az asszonyi kéz simitásának hiánya s ennek révén az a leirhatatlan agglegényes ridegség, mely a szobában - nem tudni honnan, tán még a falakból is, - szétárad és nehézzé, fojtóvá teszi a levegőt.

Magda.

Rózsi néni szintugy összeborzong - bizonyára maga se tudná megmondani mitől - s azon van, hogy ezt az otthoniatlan otthont lehető gyorsan elhagyja, mikor egy tompa, tán a föld alól kitörő kiáltásra - ijedtében nagyot zökkenve - fakóra vált arczczal tekint vissza a küszöbről.

Egyelőre állva marad - »homloka márvány, lába gyökér« - káprázatos gyorsasággal vet nehány keresztet s szivdobogva várja, ami következik.

Következett pedig egy hosszu, félig elfojtott nyögés, mely nyomban csöndes zokogásba fulladt. Ugyanekkor a szemben levő nyoszolya zöld szövetü kopertája hangos csörömpöléssel zuhant alá, födetlenül hagyva egy fehér lepelbe burkolt, kigyószerüen ide-oda kanyargó, minden izében vonagló emberi alakot.

Rózsi néni neki bátorodott; nem volt ő külömben se gyáva, ha magához hasonló isten­teremtésével s nem holmi kisértet, lidércz, vámpir, hazajáró, vagy gonoszlélekfélékkel akadt sora s odatipegett az ágyhoz.

Magda feküdt az ágyon, csaknem ismerhetetlenül elváltozott arczczal. Övig kifele volt for­dulva, mig alsó teste hihetetlen merész csavarulattal a falfelé kanyarodott, s egyik karja - az, amelyikkel a kopertát leverte - mozdulatlanul meredt a levegőbe. Halvány ajka megrándult olykor, zárt pillái alól pedig csakugy omlott a köny.

- Magda... Magduska! szólongatta a megdöbbent Rózsi néni, ugyan no!... Magda fiam, nem hallja? szivecském, nyissa ki már a szemét... mi a baja no? a görcs huzza, vagy mi?... Ejnye, ne izéljen már, lelkecském, ne komédiázzon. Szóljon bár egy szót, hisz látom, hogy nem alszik: - rezeg a szemehéjja, hát nyissa ki, szedje össze magát izibe, jó lesz egy csöppet az aprónép után is nézni - istenszámában vannak, bizony fenekestül forgatják föl a házat.

Magda egy ideig csak könnyezett tovább, most már hangtalanul. Egyszer aztán hirtelen egyenesre nyulva hanyat fordul, a feje, meg a két sarka megrögzik az ágyon, derékban pedig följebb, egyre följebb emelkedik, mig az egész teste ivszerüen meg nem hajol - s ugy marad mereven, mintegy kövesülten - miközben homlokáról csöppekben hull a veriték, sirása pedig átváltozik fogcsikorgatássá.

És csikorgott, ropogott az az épséges fehér fogsor, ugy, hogy Rózsi néni azt hitte: izre-porrá törik...

Ennek a tiszteletreméltó urnőnek - mellesleg mondva - immár nem valának romantikus hajlamai, egy sajátsága révén azonban még most is bevált volna novella-, regény- vagy még leginkább drámahősnőnek: mint ezek, ugy ő is megszokta véleményének - ha magában volt is, sőt akkor különösen - hangos szavakban formát adni. Szóval nagy bravourral művelte azt a ma már nem egészen ismeretlen műfajt, melynek a neve: monológ.

Most is, miután hosszan elnézte az önkivületben fetrengő leányt, egyszerre kitört belőle az alapos szakértelemből fakadó meggyőződés szava:

- Rontás... babona, annyi szent! Megverték szemmel, megigézték a boldogtalant. A Poótsné fia, nem más!... Mindég is mondtam: össze van nőve a szemöldöke annak a gyereknek s a két felső foga nem éri egymást... isten bünül ne vegye, de olyan igaz, minthogy itt állok: nekem is volt tavaly tizenhárom kis pulykám - egyszer ment el a házam előtt az a fiu: ahogy a babonázó szemét rájuk vetette, mind a tizenhárom fölfordult, s ezen mód testált, ahogy ez; soha se lett egyből se pulyka, igaz, hogy szerencsétlen volt a számuk is, meg oszt pénteki nap ültettem meg a kotlót... Mondtam én Zajzonnénak, megmondtam! de hiába... most aztán tessék, lássa, itt van... megvan! - ő meg kapja, elmegy Egerbe - vagy hová a... oh, majd megmondám!... a lányának meg isten viselje gondját, ha akarja. Jó, hogy jöttem, tiszta szerencse; isten rendelése. Futok egy kis eleven szénért: vizet vetek szegénykének... ha megitta olyan lesz tőle, mint a makk... soha semmi nem segit rajta, ha ez nem.

Vett egy poharat a »sublótkasztniról« a kötőjével törült egyet rajta, aztán a konyhába totyo­gott, vizet töltött a pohárba, a vizbe három darab égő parazsat dobott, közben kereszteket hányt hol magára, hol a pohárra, hol meg az ajtó küszöbre, hogy a Gonosznak eddig ne tán kivül rekedt tartalék-csapata be ne férkőzhessen - végezetül háromszor fordult meg a saját meglehetős térfogatu tengelye körül érthetetlen szavakat duruzsolva, aztán bement s a poharat a »megrontott« lány elébe tartva, szép szóval iparkodott rábirni ezt, hogy igyék a csalhatatlan hatásu »vetett vizből.«

Magda, anélkül, hogy a szemét fölnyitná, hirtelen fölült fektéből s a Rózsi néni kezéből egy villámgyors mozdulattal ugy ütötte ki a poharat, hogy az neki röpült az ablaknak, tartalma pedig részint a takarón, részint a Rózsi néni kötőjén ömlött szét.

- Radnai szent szüz, irgalmazz! Ennek aztán már a fele sem tréfa. Magda fiam, hát illik ez? Ugyan, ugyan, térjen magához, az isten megáldja - csak legalább a szemét nyissa ki, vagy feleljen bár egy szócskát. Mondja lelkem: haza hijjuk az édes mamáját?

Erre a kérdésre hátra zuhan a test, a két kar szilajul kétfelé csapódik, a kezek ökölbe szorulnak s a görcsösen összeharapott fogak közül erőszakosan, mint egy kínsajtolta nyögés tört elő ez az egy szó:

- Nem!

Rózsi néni teljességgel nem tudta, mihez kezdjen most már. Ment volna is, nem is: haza a félbenmaradt délebéd, a kovász, az ugorka, szóval a teljesitetlen kötelességek szemrehányása tuszkolta; másfelől azonban a felebaráti részvét - no meg az asszonyi kiváncsiság - hatalmas szava maradásra kényszeritette.

A többség győzött. A minoritásban maradt kötelességérzet szava elnémult.

- Még próbálok vele valamit, - mondogatta a saját megnyugtatására. Megkeresem az eczetet... meg egy csippetnyi sót... hamu van a tűzhelyen elég.

Azzal kikutatta a konyha-kasztlit, nem minden fejcsóválgatás és rosszaló szentencziák nélkül a tapasztalt rendetlenségek fölött, mig meglelte a keresett ingrediencziákat.

Az eczetből öntött a tenyerére és dörzsölte vele a beteg leány homlokát, nyakszirtjét, néhány­szor orra alá is tartotta az üveget, hogy belehelltesse. Aztán kifeszitette az összeszoritott öklöket, a jobb tenyérre sót tett, a balra meg hamut; de mikor éppen azon volt, hogy megfelelő keresztvetések után a szokásos mondókával »ráolvasson«, ez a kifeszült két tenyér a kétségbeesés mozdulatával csapódott és kulcsolódott a fej fölött össze.

Rózsi néni szegény tüszkölt és köhögött... a só, meg a hamu... jaj! - De azért csak maradt ő mégis - »adta békája, pedig nem érdemli.« Nem hagyott fel a reménynyel, hogy valahogyan csak fölfedezi a csodálatos baj ellenszerét; hanem most már óvakodott pacziensét személyé­ben belevonni a műveletekbe.

Ujból vizet vetett, ezuttal azonban csak a küszöbre loccsantott abból keresztet, a megmaradt folyadékból részben az ágy alá, részben az ajtó sarkába öntött, csak néhány cseppet hagyott a pohárban, amiből - mutatóujját belemártogatva - a beteg talpára, halántékára, megfelelő távolságból és óvatossággal kabalisztikus jegyeket irogatott.

Szóval megtett mindent, ami hasonló rendkivüli körülmények között képzelhető és elkö­vethető - csak épen orvosért nem ment - az igaz, hogy - mentségére legyen mondva - ez az egy még csak eszébe sem jutott. De ha jutott volna is... »hát mit tud a doktor? szurni, vágni, taglózni, mint a mészáros - olyik még azt se. Hanem azt, hogy mi esik odabent, a gyomor, a sziv, máj, vese tájékán... hej, lelkem, sötét van ám odabent, csak az isten szeme láthat oda,« - szokta mondogatni a derék urnő - »rontásról, szemverésről pedig még csak hallani sem akar a sok nagyképü butája!...«

A betege pedig csak nem tért öntudatra.

A teljes merevültséget gyors egymásutánban apró, az egész testre kiható rángások váltják fel, az arcz viaszsárga, az ajkak szederjesek. Zárt pillái meg-megremegnek, lélegzetvétele ziháló, szokatlanul gyors, majd egyszerre akadozó, vontatott; - most az ajak fölpattan, a szempilla megmerevül; az egész test egyszerre mozdulatlan, dermedt lesz. S ahogy hosszan, egyenesen kinyulva fekszik, olyan, mint a halálnak, a megsemmisülésnek márványba kivésett géniusza...

Az öreg asszony rémült sikoltással rohan reá s nagy ijedtség adta bátorsággal rázza meg a leány kezeit, melyek kemények és hidegek, mint a jég.

- Meghalt! meghalt - Esztike, Palkó - jöjjetek... menjetek, fussatok - apátokért, doktorért! Hol vagytok... hé, te! valaki, senki? - kiabált az öreg eszét vesztve s éppen rohanóban volt az ajtón ki, mikor az ágyból jövő reszketeg sóhajtás ujból megállitotta.

Visszafordul; amit lát, az olyan váratlan, hogy attól aztán végkép megáll az esze.

Magda térdel az ágyon; két keze a keblén keresztbe téve; az imént fakó arcz, homlok élénk pirban ég, mint az alkonyati égbolt; falhoz tapadó tekintetében egyszerre csodálatos fény gyulad ki, mintha látna valamit a falon keresztül, ami egész lényét vonzza, lebilincseli.

Ajka lassan mosolyra nyilik - ez a mosoly sóvár és szomoru... szomorubb a könynél.

Nehány másodpercz telik igy. Rózsi néni lélegzetfojtva bámul, Magda, mintegy átszelle­mül­ten vár - egyszerre összerendül: az utczaajtó nyilott... léptek közelednek; a beteg fölindulása extázissá fokozódik - éles sikoltás tör ki ajkán, mikor Poóts Béla a szobába lép...

- Béla öcsém! - lelkendezett Rózsi néni - magát az isten küldi...

- Dehogy is Rózsi néni... az anyám küldött - kötődött a fiatal ember, hogy zavarát valahogyan palástolja.

- Jaj, ne ízéljen, - inkább nézze... lássa! Jaj, drága öcsém, most segitsen, ha tud s mondja meg, hogy mi ez - ha tudja... Kenyeremnek javát megettem, de ilyet - soha!... Soha én.

És összefüggés nélkül, egy lélegzetre, szédületes bőbeszédűséggel kezdi el hadarni az imént tapasztalt érthetetlen szörnyűségeket.

Nincs istentől...

Poóts doktor azonban oda se hallgat. Megfelelő tartásba csapja magát s némi megbocsátható fontoskodással, de egészben nyugodtan közelit a beteghez.

Érinti a kezét, mire a lány teste megremeg, mintha villámos áramlat érte volna, - hosszan tapintja ütőerét, majd keblére szoritja fülét, hogy a szivmüködést kémlelje. A lány tetőtől-talpig rendül meg erre s a fejét görcsös merevséggel szegi hátra; Poóts később fölemeli és kinyujtja a két kart vizszintesen, aztán ég felé, majd lassan egymáshoz közelitve a kezeket - imára kulcsolja.

A merevült tagok csuklói bizonyos passziv, viaszkszerü hajlékonysággal engednek és moz­dulatlanul rögződnek meg a különböző helyzetekben, melyeket a fiatal doktor tetszés szerint kényszerit reájuk; ugyis maradnak egész az ujabb alakitásig.

A doktor végül kihuzza aranylegyecskés tűjét, mely divatos nyakkendője bogját ékesiti s annak hegyét minden teketória nélkül a felső kar izmai közé mélyesztve, feszülten kémleli a hatást a beteg arczán.

Egy ideg sem rándul azon - -

- Katalepszia... mormogja maga elé Poóts az eképpen megállapitott diagnózist s a tűt óvatosan kivonva, perczre magába vonultan erősen gondolkozni látszik.

Egyszerre határozott mozdulattal lép a beteghez s szemöldjeit erősen összevonva tekintetét hosszan, keményen mélyeszti a lány szemeibe, melyek - mintegy kényszeritve s láthatólag öntudat nélkül viszonozzák ezt a nézést.

Most fölé hajol az ifju s baljának hüvelyk és mutatóujját szilárdan a szemeknek szögezve, kezét lassu mozdulattal sülyeszti lejebb, egyre lejebb, miközben álmos, monoton hangon unos-untig ismételget egyetlen mondatot: alszik... elalszik... elalszik...

A beteg pillái ezt a gépies mozdulatot gépiesen, öntudatlanul követik, - de nem csukódnak le. Minduntalan fölrebbennek s a szemek a félébrenlét tétovaságával révedeznek föl, le.

A doktor végre emelt hangon kérdi:

- Alszik, Magda?

Szilárd, bár halk szóval felel a lány:

- Nem.

Poóts folytatja a pillanatra beszüntetett müveletet baljával, mig jobb kezével ugyanekkor a beteg arcza előtt lassu, simogatásszerü mozdulatokat végeztet, anélkül azonban, hogy az arczot érintené.

A leány szemei most lassan nedvesülni kezdenek, a héjak sürün rángatóznak. A doktor rájuk illeszti két ujját s parancsoló szigorral szól:

- Aludjék. Akarom.

A szemek lecsukódnak; az arczon nyomban mozdulatlan szelid nyugalom terül szét, mint szokott a mély álomban levőkén. A doktor ujabb sürgető kérdésére pedig határozott hang válaszol:

- Alszom.

- Eressze le a karját - ugy. Most figyeljen rám és feleljen - de igazat! Mondja meg, hány esztendős?

- Tizenkilencz.

- Lássa, nem mond igazat. Maga nyolcz éves.

A lány hitetlenül mosolyog.

- Én csak tudom...

- Én jobban tudom. Nyolcz! Se több, se kevesebb. Érted?... S most nyisd föl a szemedet.

- Nem birom.

- Kell! Parancsolom -

A pillák fölpattantak, a szemek kifejezéstelenül merednek maguk elé.

- Öltözködj, egy-kettő! hamar... aztán megyünk - játszani.

- De -

- Mit de, - semmi de! Ide nézz én rám. Csak ismersz? vagy nem?

Magda mosolyog.

- Hogyne.

- Ki vagyok?

- A Poótsék Bélusa.

- Az is, de más is. Gondolkozz csak.

- Óczi - -

- Móczi...

- Majmóczi! kiált kezét összecsapva s örömében sikongva Magda.

- Az hát, a te Majmóczid. Apát keresem, nem láttad?

- Poóts bácsit? dehogy is nem: tegnap. Azóta nem. Akkor almát adott. Kezet is csókoltam érte.

- Minden jó lélek az Urat dicséri! - rebegte az eddig tátott szájjal figyelő Rózsi néni elfehérült ajakkal, közben pedig megszámlálhatlan mennyiségü keresztet hányva magára, lábhegyen és testi sulyához képest hihetetlen könnyü libbenéssel nesztelenül illant ki az ajtón.

...Mint később maga elbeszélte - és pedig hajh, nagyon sokszor beszélte el - tisztán érezte, hogy a fejkötője alatt minden haja szála égnek mered. S ez nem is látszik valami nagy tulzásnak, ha az ember elgondolja, hogy a Béla apja - az öreg Poóts Ferencz - tényleg élt még, mikor Magda nyolcz esztendős volt, de bizony már vagy öt éve, hogy a szalkszentjóbi temetőben alussza siri álmát - az isten nyugasztalja szegényt - s az is tény, hogy életében örömest osztogatott kegyeltjeinek a saját termésü batuljaiból, melyekre oly büszke volt, hogy mindig hordott egyet-kettőt belőlük a kabátja zsebében.

»Magára hagytam a két ördöngőst mindjárt, ahogy láttam, hogy nincs istentől a dolguk. Kárhozzanak el együtt, az istentől elrugaszkodottak, ugy is pokolra valók... ne kisértsék a becsületes keresztény lelket« - szokta volt befejezni előadását a becsületes keresztény lélek; mert ez volt az, amit »senkinek el nem hisz, ha a tulajdon szemével nem látja, fülével nem hallja vala.«

Pedig, ha valamivel kevesebb gondja lett volna, a saját becses lelke üdvössége megmentésére, még igen érdekes és nem kevésbé isten nélkül való dolgot lát, hall és tapasztal vala Zajzonéknál.

Az otthagyottak különben távozásáról se vettek bővebb tudomást, mint jelenlétéről.

...Magda kis leányos szégyenlőséggel kéri a doktort, hogy forduljon el; aztán sebbel-lobbal szedi magára ruháit s jól-rosszul felöltözve kézen fogja a fiatal embert - mint egyik gyerek szokta a másikat.

- No, Majmóczi, kész vagyok. Gyerünk a kertbe.

- Nem. Én itt akarok, mondja Béla durczásan s ugy, mint hajdan - ezelőtt tizenegy esztendőkkel - mikor még mint szomszéd gyerekek játszottak együtt, most is az ő akarata volt a döntő.

- Hát nem bánom - de aztán holnap a kertbe, jó? Csinálsz nekem tilinkót bodzafából, igen? Megigérted Bélus, tudod?

- Csinálok, csinálok valamikor. Most pedig kártyázzunk.

- Pénzbe...

- Pénzbe. Van csereped?

- Van. A sárga bögrének letört a füle. Én törtem le; eldugtam, hogy ki ne kapjak. Itt van a kasztli mögött. Vágd a földhöz - ezért nem kár, mondja nevetve, miközben előadta a fületlen edényt.

Poóts rátette a sarkát s apró darabokra zuzta. Aztán fölszedte, elosztotta a cserepeket, a kártyát is és játszottak, mint régen, gyerekmódra: cseréppénzben.

Magda beszédes lett. Elmondta apró bajait az iskolából, a testvéreivel; aztán pajkoskodott, kalimpált a lábával s dudolt hozzá:

Meghalt a kis czicza,

Harangoz Évicza:

Gingiling, gingilang,

Csingilingi kis harang.

Közben pedig szemlátomást és oly ügyetlenül csalt, ahogy csak egy nyolcz esztendős kis leánytól telhet.

Béla nem türte. Összevesztek; kibékültek; nevetgéltek - ismét veszekedtek, folyton tegezve egymást.

Végre Magda sok cserepet vesztett, sirva fakadt, a kártyát leszórta, a játszó társa ellenkedő kezén hirtelen jót harapott mérgében és hangosan kaczagott, mikor az jajgatva rázta, fujta a megharapott ujját.

Béla ugy tesz, mint aki komolyan megharagudott... Magda megszeppen s a kezét gyöngéden megfogva engesztelő hangon kérdi:

- Fáj?... nagyon?... aztán ráhajol és - odaszoritja ajkát, ahol fáj - no, most meggyógyul, ugy-e meg? ugy-e - no mondjad... Majmóczim! Béluskám!

És hizelgően törleszkedik a kézhez, mint egy szerelmes kis czicza.

A doktor láthatólag kijön a sodrából egy pillanatra... arcza kipirul, keze megremeg. Bizonytalan, korholó hangon mondja:

- Szép. Mondhatom. Illik egy felnőtt leányhoz.

Félig duzzogva, félig pironkodva felel amaz:

- Én kis lány vagyok!

- Az! Tizenkilencz éves -

- Nyolcz esztendős vagyok - és toppantott egyet.

- Tizenkilencz, ha mondom. Hisz már bálban is volt. Velem tánczolta a második négyest. Gondolkozzék! Csak emlékszik tán... No, ugy-e?

Magda fokozatosan elkomolyodik, majd fejével int:

- Emlékszem. Tavaly -

- Persze. Akkor egy kicsit udvaroltam is magának és maga - nem haragudott rám nagyon ezért. Igaz-e?

A lány könnyedén elvörösödött.

- Igaz.

- Hanem, most beszéljünk okosan. Magda, magát valami szomoruság érte, valami bántja. Haragszik valakire... vagy gyűlöl valakit...

A hipnotizált leány egyetlen szóval felel:

- Oh! -

De a hangban, ahogy ezt kiejti, benne van mind az a mélységes, keserü gyülölet, ami egy fiatal, szenvedélyes szivben csak megteremhet.

- Nem csalódtam. Látom. Maga tud gyülölni és gyülöl is. Most csak az a kérdés: egyet vagy többet? Feleljen.

Magda három ujját emelte föl.

- Értem. Köztük vagyok?

A lány édesen elmosolyodik s igazi asszonyos bájjal nyujtja oda mindkét kezét.

- Soha!

- Köszönöm, mondja Poóts lágyan, a nyujtott formás, de dologtól bámult kezeket meg­szo­ritva, - igy hát csak az a kérdés: ki az a három?

Magda hallgat.

- Tudni akarom, tudnom kell! szól a doktor emelt, követelő hangon. Mondja!

- Nem!

- Meg fogom tudni...

És kezébe vette a családi albumot, mely a kisvárosi atyafiságnak, meg az ismerősöknek fényképeit foglalta magában és kihuzott onnan egy arczképet - a Zajzon Ábrisét, a könnyelmü, rosz apáét.

- Ezt?

Magda szeliden veszi kezébe; előbb a szivéhez szoritja rajongó gyöngédséggel, aztán az ajkához.

Megcsókolja forrón s féltve a keblébe rejti apja képe mását.

Poóts Béla tágra nyilt szemekkel bámul... Sorba vesz ki még egynehány képet: Magda közönyösen a vállát vonogatja rájuk.

Most egy elegáns Makart formát - az ékes, pillangós Cseténé képét huzza ki az albumból és hirtelen tartja a szeme elé.

Magda arcza lángba borul. Kiragadja a képet a doktor kezéből s egy önkénytelen, vad mozdulattal derékon ketté szakitva a nyitott ablakon át a pocsolyába sujtja.

- Magda, - mi volt ez?!

- Rossz... nem asszony... állat!.. ész nélkül, sziv nélkül.

- Nem jól ismeri. Csupa sziv az!

- Honnan tudja?

- Sir, valahányszor czimbalmozom neki.

- Az idegeivel - -

- Érző sziv kell ahhoz.

- Akkor a mi Trombásunk a legérzőbb sziv, mert az - vonyit, ha muzsikát hall.

Poóts doktor hirtelenében nem tudta, hogy nevessen-e vagy csudálkozzék. Ez az éles distinkczió furcsán lepte meg ebben a helyzetben, ettől a leánytól.

- Legyen. Nem vitatom. Ez hát egy... Menjünk tovább.

Ismét kivett - csak ugy, találomra - egy képet. A mi véletlenül a Benya Józsefé volt.

A lány az undor kifejezésével nyult utána, a földre dobta és szó nélkül taposott reá.

- Ez kettő... regisztrálja a doktor félhalkan.

Csöndesen lapozgatott visszafelé az albumban, mindaddig, mig rá nem bukkant a Zajzonné félreszegett szomoru fejének mására.

Magda némán, falfehérre vált arczczal mered az elébe tartott képre. Két keze, mintha kigyóhoz ért volna, hirtelen, tiltakozólag rándul vissza; összehuzódva lép hátra s az iszony tompult hangján sugja inkább, mint mondja:

- El!...

És ettől fogva megszünt a fiatal orvos suggestiv hatalma a pacziense fölött. Hasztalan volt unszolás, parancs, könyörgés - a médium csökönyösségén megtört minden - Poótsnak csak az eddig elért eredménynyel kellett beérnie: hogy a lány az apját szereti a bálványozásig, a másik hármat gyülöli, utálja, megveti... miért? ez rejtély, s ugy látszik, egyelőre az is marad.

Végre is belefáradt a doktor s kénytelenül - belenyugodott a helyzetbe. Bemártott ujjával vizet fecskendett s párszor erősen fujt a beteg arczába, mire az ébredező leány szemét fölnyitva révetegen nézett körül, aztán sokáig maga elé. Majd ásitott és kezeivel többször végig simitott szemén, homlokán.

- Hogy aludt, kis Magda?

- Én? köszönöm jól, feleli tétován mosolyogva.

- Álmodott-e?

- Semmit. De... maga... hirtelen a tükörbe pillant, elpirul és hosszan leomló, vörhenyes barna haját gyors, ideges mozdulattal csavarintja kontyba - maga Béla, hogy jött... mikor, miért jött ide?...

- Csak ugy, már régen, hogy magát gyógyitsam. Mert maga nagyon beteg, szegény Magdus. De én meggyógyitom, meglássa.

- Maga?... engem!?... mondja keserü mosolygással a lány. Aztán legyint a kezével és hozzá teszi: Minek?...

- Minek! hogy egészséges legyen, hogy éljen.

- De én - meg akarok halni...

- Azt könnyü mondani.

- Még könnyebb megtenni.

- Hóbort... Hogy érzi most magát?

- Jól, csak kissé fáradtan.

- Nos, hát pihenjen. Én most megyek. Adja kezét! Legyen okos, jó kis leány - holnapig.

És elment. Az utczaajtóból véletlenül visszapillantva furcsa látványra esett a tekintete.

Fönt, a páholylyá előléptetett padlástornáczon Esztike ült és bámultatta kibontott szép lenhaját a szemben levő ablak kis kadétjával, meg a harmadik szomszéd udvaron ácsorgó gimnazista fiával, meg az ajtóüvegen át leskelődő gyógyszerész segéddel, egyenlő kegyes mosolylyal fogadván mind a háromnak néma hódolatát. Különben nem ült tétlenül: a jobb kezével azt a bizonyos »imakönyvet« tartotta a tornáczkarfán kinyitva, a ballal meg Manyót ölelte a keblére.

Az imposztor macska, ugy látszik, meg volt elégedve a helyével. Bajuszos buksi feje lágyan pihent a leányka fehér nyakán s bár nem hallatszott odáig, Béla fogadni mert volna, hogy édesdeden dorombol. -

Anyja szavára...

Poóts doktor tényleg elment betegéhez másnap, harmadnap is és azután sok-sok napon, talán héten keresztül pontosan.

Pedig nagyon nehezen, nagyon kelletlenül adta rá a fejét; de hát: »mit nem tesz meg az ember az anyja szavára« - szokta volt magyarázólag mondogatni.

Ezt a hathatós »anyai szót« pedig véletlenül és bizony-bizony akarata ellen ő maga adta az anyja szájába.

Csak a végét mondom el a hosszas eszmecserének, ami a kérdés fölött folyt le köztük.

- De édes anyám - gondolja meg csak!... nem is illik: az anyja elutazott; az apja meg... no arról nincs is mit beszélni, az rosszabb a semminél; az a fruska Eszti? - annak már megvannak a saját érdekü - vonatkozásai... Aztán - én, egy egészséges, fiatal semmirekellő, meg egy csinos leány!...

Az öreg Poótsné nagy nyugalommal és nyomatékosan veti közbe:

- Aki beteg és orvosra szorul.

- De hiszen én még nem vagyok az! szaladt ki a Poóts Béla száján meggondolatlanul.

- Elég baj az, édes gyermekem! Látod, megint egy okkal több, hogy végre-valahára letedd azt az istenadta szigorlatot.

Amint arra az istenadta, vagy verte szigorlatra csak legtávolabbi czélzás történt, a »szigor­landó« ur azonnal viaszlágy és minden irányban szigortalan lett; - igy történt most is, hogy »anyja szavára« nyomban kapitulált. Még egy végső érvet koczkáztatott ugyan, de csak ugy - találomra, mint a futó ellenség, mikor hátrafelé vaktában kisüti a puskáját.

- Aztán mit mond rá a világ, anyám?...

- A tisztának minden tiszta, a szentnek minden szent... a többivel pedig ne törődjünk. Azt a derék, jóravaló leányt csak nem hagyjuk veszendőbe a világ szája miatt.

- Jó, én megyek és - mosom kezeimet, fejezte be pilátusi mozdulattal az engedelmes fiu.

És ment.

Azonban - mint már fönnebb gondolom megjegyeztem - kelletlenül ment. Hogy az elmult télen volt egy időpont, mikor a hajadonná serdült egykori játszótárs körül kissé melegebb érdeklődéssel forgolódott, az őt nem nagyon zavarta vagy aggasztotta. Napirendre tért ő afölött még ugyanazon farsang végén, ezzel az önmagához intézett - moralitására nem éppen kedvező világitást vető - józan kérdéssel: Mit akarsz kezdeni egy - leánynyal?

De nehezére esett, meg roszkor is jött neki ez a dolog, több más oknál fogva.

Először: mert az a pikáns kis Cseténé - aki ha akart - és mikor nem akart? - nagyon csinos tudott lenni - s az ujdonság ingerével hatott érzékeire: állandóan vonzotta, ingerelte, foglalkoztatta. Egy becses, mert ugy lehet rövid intervallum állott rendelkezésére: a vetély­társat részben vattába takarták s egészben és nagyhirtelen kocsira téve bizonytalan időre a Kecskés pusztára az alispán papa egyik birtokára internálták.

A tér tehát egyelőre szabad... az ő mozgása pedig - épen most! korlátok közé szorul e váratlan inczidens révén.

Másodszor: mert veszedelmesen csinos fiu s elismert Don Juan létére a hiuságának hizelgett is, meg nem is az a föltétlen bizalom, amelylyel egy anya beteg, de amellett ingerlően szép leányát az ő gondjaira bizza - minden megnevezhető ellenőrzés nélkül. (Mert hiszen a hóbortos kis Esztit, meg a többi apróságot csak nem lehet komolyan számbavenni, az öreg Zajzont pedig naphosszant a hivatalában, esténként meg szerte-széjjel a világon mindenütt láthatták - a tulajdon otthonát kivéve.) Homályos és nyugtalanitó sejtések zaklatták; félt... egyelőre csak a helyzet nevetséges volta aggasztotta, majd egy nyomban fölbukkanó kérdés, t. i. az, hogy:

Harmadszor és legfőkép: mit fog majd ehhez szólani Ő - a Nuczi!.. hogyan fogja ennek a prepotens kis zsarnoknak hiuságát, szeszélyeit, uralomvágyát a jövőben egy fél rabszolga kielégíteni, mikor eddig egy egésznek minden ideje, akarata, készsége alig-alig bizonyult elégségesnek e rendkivül megtisztelő, de éppen nem könnyü hatáskör betöltésére.

Mindezt fontolóra véve, könnyü belátni, hogy nem egészen ok nélkül idegenkedett ettől a ráerőszakolt orvosi feladattól a jó Poóts néni szerelmetes - félig doktor - fia, aki külömben - az eddig történtek után talán mondanom is fölösleges - egyáltalán nem volt ostoba, sőt tudatlan sem, csak rest, irgalmatlanul rest, azonkivül kissé korhely és meglehetősen czynikus. Amolyan kiforratlan karakter, a miből még minden válhat; alapjában sem jó, sem rossz - vagy, ha ugy tetszik, jó is, rossz is, amint az alkalom kivánja; - zöld ember, kiről megérése előtt határozott véleményt leszürni idő előtt való, tehát kárba vesző fáradság volna. Egy-egy váratlan esemény, alkalom vagy helyzet hihetetlen, meglepő alakulásokat idézett már elő nem egy hasonló, le nem szürődött lelkületben és soha nem is sejtett sajátosságokat lökött föl­szinre, melyek hatásukban kiszámithatatlanok s fejtetőre állitják a legalaposabb psychologiai tudással rendszerbe szedett theoriákat.

A maga kedvéért.

Nem átallom ismételni és telhetőleg hangsulyozni, mennyire terhes volt a fiatal Don Juannak ez a samaritánkodás - mielőtt hogy belekezdett volna.

De hát, telt, mult az idő - és amint telt és mult, azonképen mult, apadt az aversió, amelylyel a rákényszeritett szerepnek - csak ugy, immel-ámmal - nekifanyalodott.

Már a legelső, meglehetős hosszu »seance« alkalmával önmaga előtt is titkolt módon kezdte érdekelni az »eset«, mely később, napról-napra mind fokozottabb mértékben kötötte le figyelmét, izgatta tudni vágyát és - ambiczióját is.

Különösen az utóbbi volt az, ami állandóan sarkalta s az érdeklődést betege iránt lankadni nem engedte: lassan-lassan azon vette magát észre, hogy kezd bizni a tudásában és hitet vetni a hivatottságába s főkép, a mi őt magát is meglepte - kezd lelkesedni a pályáért, amelyre pusztán a családi tradicziók kényszeritő nyomása alatt lépett: az apja, a nagy-, szép- meg a dédapja is orvos volt, - időtlen-idők óta mindig kellett a Poóts familiában legalább egy doktornak lenni, - s most, mivel épen ő volt a soros, hogy a folytonosság meg ne szakadjon, ráadta a fejét erre a szakmára, ez se lévén előtte kellemetlenebb, mint bármely más, a mi kitartó munkával és hosszas tanulással érhető el.

Nehéz volna, meg fölösleges is, napról-napra följegyezni, a betegség minden fázisát s a módot és eszközöket, melyekkel a fiatal doktor első igazi betegét kezelte, tény, hogy az eredmény gyors és üdvös volta őt magát lepte meg leginkább, mert minden várakozását felülhaladta.

Ennek és nem egyébnek tulajdonitotta, hogy - a szokással ellenkezőleg, orvosi buzgalma a betegség csökkenésével nőttön nőtt - odaadása meg már alig ismert határt, s igy magától értetődik az is, hogy a szép Cseténé rendelkezésére kezdetben fönntartott »fél rabszolga« lassanként negyed-, majd nyolczad-, tizenhatod-, végül harminczkettedrész rabszolgává devalválódott.

Sőt nem mernék jót állani még afelől sem, hogy vajjon a doktor - ugy, in petto - nem foglalkozott-e olykor a rabszolga-fölszabaditás nemes eszméjével. Annyi azonban bizonyos, hogy ha eleinte csak egy-egy órát szentelt a betegének, később már kettőt-hármat is, mert hiszen: - »a suggestiv theraphiának czéltudatos alkalmazásánál a betegnek teljes bizalmát megnyerni ép oly fő és mulhatatlan föltétel, valamint a proteuszszerü kórkép változatainak megállapitásához s ennek megfelelőleg az egyénileg esetről-esetre variálandó kezelési mód megválasztásához elengedhetetlen az odaadó, időt, fáradságot nem kimélő lelkiismeretes tanulmányozás! - sat. sat.« szokta vala Poóts doktor magyarázgatni, első sorban anyjának, aztán az érdeklődő ismerősöknek, legfőképen pedig ő nekie - Cseténének...

Kit meggyőzött, kit nem - Nuczi például állandóan ezt szokta ez ékes és szakszerüen korrekt disszertáczióra felelni: lári-fári; - elég, hogy őt magát ez a magyarázat igazságával annyira áthatotta, hogy végül már jóformán csak enni és aludni járt haza s amint ezekkel a termé­szettől reánk szabott nyügökkel végzett, futvást sietett vissza a beteg leányhoz, aki pedig ezt a részvétre fölhivó melléknevet egyre kevesebb jogosultsággal viselte.

...Aki akarta, mindenki észre vehette, hogy Magda szépséges arcza lassankint visszanyerte hamvas, üde pirját, a hangja csengését, a szeme fényét, elevenségét.

A kataleptikus rohamai egyre ritkábban jelentkeztek s az orvosa közbeléptére mind gyorsabb és enyhébb lefolyásuakká váltak. Annyira például, hogy az utóbbi időkben már elégséges volt, ha a kitörőben levő roham jelentkező tüneteinél dr. Poóts egy kanál tejet, vagy egy pohár vizet, olykor ostyában csipetnyi sót, vagy lisztet, vagy akár apró papirdarabkákat nyeletett vele, azzal a többször és energikusan hangoztatott kijelentéssel, hogy amit adott, az egy kipróbált, csalhatatlan hatásu gyógyszer a baja ellen, amelytől azonnal és okvetetlen jobban kell lennie... Ilyenkor a jelek csakugyan eltünedeztek s az öntudat, tiz közül kilenczszer, visszatért anélkül, hogy hosszabb tartamu hypnotikus kezelésre került volna a sor.

S ha ehhez az expedienshez mégis előszeretettel fordult olykor, - mint ő maga erősitette - csak azért történt, hogy a szükszavu, büszke, zárkozott leány lelki énjébe, féltve rejtett benső életébe a hypnosist, mint reflektort alkalmazva egy-egy jól irányzott fényvetéssel bepillantást nyerjen s az ekkép kiragadott mozaikszerü részletekből - ismét a saját szavai szerint - »a sikeres gyógyitáshoz mulhatatlanul szükséges egységes egyéni képet« magának megalkot­hassa.

Meg is alkotta.

Rövid idő alatt annyi tudást és tájékozódást gyüjtött e részben, amennyire a leány makacs, mondhatnám gőgös hallgatagsága mellett e fényvetités alkalmazása nélkül évek multán is aligha tehetett volna szert.

Mert a Magda átalakulása a hypnosis közvetetlen hatása alatt tökéletes és csodálatraméltó volt.

A máskülönben magába zárt, inkább komor, semmint derüs kedélyü, akaratos leány enge­dékeny, nyájas, tréfára hajló, nyilt és közlékeny lett ilyenkor, akinek kedélyvilágát Poóts doktor - szuggesztiv hatalmánál fogva - tetszés szerint kormányozta; akarat nélkül való gyermek, kinek érintetlen lelke még nem ismer tettetést, hazugságot s a ki közvetetlenül, nyiltan teszi, mondja, amit óhajt, a mit érez: sir, nevet beszél vagy hallgat, aszerint amint az ellenállhatatlan sugallat hatalma megszállja s fogva tartja valóját.

A fénysugár eme meglehetős gyakori vetitésével aztán bőséges alkalma volt a doktornak szakszerü tanulmányok véghezvitelére.

Megtudta ily módon, hogy ez a ridegnek, kedélytelennek látszani akaró külső burok mélyen érző, gyöngéd női szivet takar, mely önfeláldozó szeretettel zárja magába övéit; azaz hogy: apját, meg a testvéreit, ezek között kiváltkép azt, aki családjától önként elszakadva idegenben él - erről áradozva beszél, ha kérdik, ha nem, csak egyről nem lehet belőle szót kicsikarni: az édes anyjáról... soha.

Ennek a fölemlitésére arcza következetesen fakóra válik s ajkait szorosan egymásra zárva mélységes, konok hallgatásba sülyed Magda.

És minden egyes kisérlet, hogy az anyja iránt táplált rejtelmes és természetellenes gyülöletnek okát kifürkéssze, oly sulyos visszaeséseket idéz elő a beteg leány állapotában, hogy a doktor jónak látta ez irányban kezdett kutatásáról végkép letenni.

Megtudta továbbá, hogy a lánynak valami sulyos bánat nehezedik lelkére; hogy ez a bánat, melynek a legnagyobb valószinüséggel betegségét is köszönhette - nem szerelmi bánat...

Megtudta végül, hogy a léha kis Cseténének, - mint a Szánthó gyerekkel vivott párbaj köztudat szerint való okozójának - még akkoriban fölmondta a barátságot s ez azóta nem is lépte át a Zajzonék küszöbét.

...Mindebből aztán könnyü volt megtudni egyebet is... Valamit, ami különben nem igen lepte meg a fiatal doktort, tekintve, hogy a maga ellenállhatatlan volta tudatában titkon ugy is előre föltételezte - azt t. i. hogy a télen elvetett mag fogékony talajra hullott s tavaszra kelve csirába szökkent, vagyis - kevésbbé virágos nyelven beszélve, a mult farsangi meggondolatlan udvarolgatása a gyermekkori barátságot Magda szivében szerelemmé érlelte.

Megsejtette ő ezt még akkor s mint maga mondani szerette: le is vonta belőle a konzek­vencziákat; attól fogva kerülte Magdát telhető következetességgel - mert hiszen:

»Mit kezdhet az ember egy leánynyal?...»

De amit akkor nem sejtett s azóta sem álmodott volna, az a meglepő ujdonság volt, amit az alkalmazott reflektor visszaverődő fényénél saját magában fedezett föl, - az tudniillik, hogy ő tulajdonképpen még sem olyan igazi semmirekellő, amilyennek magát képzelte és mondani szokta...

Ez a leány, ez a fiatal, szép, vakon engedelmes, kinek érzelmeit tetszés szerint hangolta és szólaltatta meg, mint a virtuóz a hatalmában levő hangszer hurjait, ez a kénye-kedvére odadobott őrizetlen teremtés, aki őt az első szerelem, a fiatal vér lángolásával szereti, ez a leány előtte szent, akit nem hogy tettel, vagy szóval, de még egy tisztátalan gondolattal sem sértett meg soha.

Nem állhatta, hogy kissé meg ne csodálja magát ebben a teljesen uj világitásban. Szinte kedve lett volna a saját vállát megveregetni: derék gyerek vagy öcsém, Poóts Béla!... annyira meg­volt e fölfedezés folytán önmagával elégedve.

Türhetetlen...

De ha neki magának volt némi oka a fent tisztelt urral való elégedettségre, annál kevesebb volt Cseténé asszonynak, kit hova-tovább mind jobban bántott, sőt busitott »barátjának« ez az odaadó, határt nem ismerő orvosi lelkiismeretessége. S ezt a szép asszony minden alkalommal a leghatározottabb módon jelezte is.

Kezdetben csak apró, hamar átvonuló nyári zivatarok, dörgéssel, villámlással, langy esővel - miket a szerelmesek - tekintve a förgeteget követő menyei béke édességét - általában nem találnak kellemetleneknek; ezeket követték a komolyabb, nyomokat hagyó viharok - jéggel kevert záporral, mely hosszabb tartamu »fasék« zérusára szállitja alá a barometrumot s ez bizony eltartott olykor két, sőt három napig is; ennek nyomába léptek a keserünél keserübb könyekkel öntözött szemrehányásoknak sértő gyanusitásokká fajult szakadatlan lánczolata, miknek következtében az a nehány percz, (a mit Poóts dr. betegétől ugyis csak kénytelen-kelletlen vont el, hogy azt a harminczkettedrésznyi rabszolgát, mely elég hálátlanul lelki­ismereti furdalások alakjában támadt ellene, valamennyire kibékitse) folytonos vád- és véd­beszédben telt el és pokoli gyötrelemmé vált reá nézve.

A helyzet hova tovább kinosabbá, sőt amint Poóts Béla magát Nuczi előtt többször kifejezte türhetetlenné vált...

Valaminek kell történnie! ezt világosan érezte. Hogy minek, azt persze még maga sem tudta, csak annyit tudott és ezt is megmondta Nuczinak, hogy »a hur az elpattanásig van feszitve.« -

Legegyszerűbb lett volna persze a szép asszonynyal rövidesen szakitani.

De ettől valami - ismét nem tudta, hogy mi - állandóan visszatartotta. Tán a hiusága, melynek hizelgett az a köztudomásu tény, hogy az alispán ur jogászjelölt szép urfiát sikerült »kiütnie a nyeregből;« vagy tán egy szikrája a férfi nemes gyöngeségének, amely visszariad a brutalitás­tól a nővel szemben általában, különösen pedig azzal szemben, akinek végtére is hálára van kötelezve nehány derüs óra emlékeért.

Ki tudná?... Talán a kettő együtt.

A hiuságon és a kötelező lovagiasságon fölül azonban ugy lehet nem kis része volt ebben a »valamiben« - a botránytól való irtózásnak.

Egy hevesebb összeszólalkozás alatt ugyanis Cseténé kereken kijelentette, hogy ha meg nem javul, sérelmét feledve, a haragját félretéve, ő keresi fel Magdát és bebizonyitja a lánynak, »svarcz auf veisz« - hogy Bélához neki, egyedül neki van joga, hogy ezt a jogot ő föl nem adja s hogy amit galádul elbitorolt, visszaköveteli tőle: a szeretőjét... onnan meg elmegy Poóts nénihez - (ahol különben még soha sem volt) és leleplezi neki a »drágalátos fiát« - aztán... legyen, ami lesz!...

És - ahogy Poóts Béla, bizonyos dolgokban némely asszonyi állat ki- és beszámithatatlan voltát ismerte, mindezekre Nuczit teljesen képesnek is tartotta.

Ettől a kiábrándulástól az ő becsületes öreg édes anyja szivét, ettől a krizistől a szegény Magda szemlátomást javuló egészségét akármilyen áldozattal kész lett volna megmenteni!

Nem tehetett hát és nem is tett semmi döntő lépést, hanem tépelődve, olykor titkon átkozódva gyötrődött és - várt... várt folyvást arra a »valamire«, aminek - hite szerint - történnie kell.

...Azalatt pedig naponkint uj, meg uj csalafintával próbált szerencsét. Kerülő utakon, sikátorokon - még a zeg-zugos Térjmeg-utcza keritésén is - settenkedve lopta át magát, mint a tolvaj, hogy betegéhez akadály nélkül eljuthasson; mert az utóbbi napokban már az utczán se járhatott biztonságban: soha se tudta, melyik sarkon, boltbul, sátor mellől, kapu alól bukkan elő - »az az asszony«, gúnyosan örvendezve a »véletlen, kellemes« találkozásnak, aztán mellé szegődve és utczahosszat, egész a Zajzonék kapujáig - veszekedve.

Poóts dr. keserü haragot táplált iránta szivében; sőt már gyülölni is kezdte az asszonyt. És pedig - minél inkább érezte, hogy igazságtalanul: annál hevesebben.

Mert hiszen, mit is vétett neki tulajdonképp az az asszony? Szerette őt. Bolondul szerette.

Ő pedig még csak azt se hozhatta föl saját mentségéül, hogy a Nuczi nyakába vetette, rákötötte volna magát. Nem. Ő volt az, aki mindent elkövetett - egész a vérontásig - hogy kegyébe jusson s mikor ezt elérte, miután egy kis ideig üdvösségének, földi mennyországnak nevezgette a status quot, egyszerre - egy beteg leány váratlan közbejöttére, minden meg­nevezhető benső ok nélkül - kitelhető és nagyon is elérthető módon mutatja ki, hogy az »állapotot« megelégelte, hogy az utjában álló szerelmes asszonyt szeretné valahogy - persze tisztességgel és világért sem brüszk módon - a nyakáról lerázni.

Elég furcsa és érthetetlen volt ez a rohamos átalakulása az érzelmeknek - ő csodálkozott rajta legjobban - de igy volt és nem tehetett róla, hogy igy volt.

Eleintén vakmerően hazudozott neki, képtelen mentségeket és alibiket koholva a mind rit­kábbá váló találkák elmulasztásának magyarázatául; később meg már nem csak hogy el nem ment a találkozókra, hanem a mentségeit is egy-egy - meg kell adni ép oly gyöngéd mint közhelyekkel bővelkedő - levélkében adta elő, abban fejezve ki »epedő szive sóvárgását, melyet egy jobb jövő reményével próbál csillapitani - fájdalom! sikertelenül stb«... »de vannak az életben helyzetek, elvállalt, sulyos felelősséggel járó komoly kötelességek stb.«...

»Lári-fári, lári-fári« - mondogatta ilyenkor a szép Nuczi, a ki bizonyos irányban okos volt, mint a kigyó és nem kevésbbé sima, fürge, tekervényes, ha érdekei ugy kivánták. A szép Nuczit nem egy könnyen szedi rá anyától lelkezett emberfia - bőségesen ki lévén fejlődve benne ama bizonyos hatodik érzék, a mi az asszonyoknak ősidőktől fogva egyik legerősebb támadó és védő fegyvere: a divináczió.

De - hogy szentencziákban beszéljek - az emberi természetben az már benne rejlik, hogy minél nehezebb valamit elérni, annál élénkebb az unszolat, mely a kisérletezésre sarkal.

Poóts Béla is addig-addig törte a fejét valamely modus-vivendin, addig experimentálgatott és vallott kudarczot kudarczra, mig egyszer csak - mint valami mennyei sugallat - (gondolom, igy mondják a romantikusok) szállta meg agyát a mentő eszme, az egyetlen szerinte, ami segithet még ezen a türhetetlen helyzeten.

Hogy erre csak most tudott rájönni! uristen, - és pedig milyen egyszerü, magától kinálkozó az eszköz; itt van előtte; alig harmincz lépésnyire; eljárogat mellette naponkint s nem egyszer használja is - ugy alkonyatkor, Magdától hazatérte után, kommóczió kedveért.

Az ablakból is láthatja im a kert alatt kikötött karcsu csónakot, amint a Tisza szürkén hömpölygő hullámai ide-oda himbálják.

»No, galambom Nuczi, most már lesheted a zöld zsalugáter mögül az utczaajtónkat, akár reggeltől naplementig a bécsi gukkereddel...«

...Nyomban tollat fogott s arany monogrammos papirra ékesen vetett betükkel ismét kifejezést adott »epedő szive sóvárgásának« - melyet most is, mint mindig »egy jobb jövő reményével igyekszik csillapitani«, csakhogy ezuttal nem »sikertelenül« - szilárd alapon épül ez a remény­ség, mert:

»Tanulok, Nuczi! anyám forró vágyát betöltöm: el vagyok erre tökélve végre igazán és komolyan, szavamra mondom! Rövid időn diplomás ember leszek. Mátul fogva bezárkózom szobámba, neki dülök a könyveknek - s lábam se teszem ki, mig el nem készülök, nehogy a nyert benyomások elvonják figyelmemet a tanulástól. Még oda se megyek! (Az a szegény teremtés már ma-holnap ugy is ellehet az én kezelésem nélkül, amibe - köztünk mondva - már bele is fáradtam kissé.) Aztán, ha kellőleg elkészültem, megyek föl Pestre, leteszem a szigorlatot, haza hozom a diplomámat, hogy itthon vegyem hasznát és - a többit miért is mondjam?... a maga szerelmes szivecskéje ugy is kitalálja az enyémnek legforróbb vágyát - ugy-e?...

Hát csak egy kis türelem... aztán még egy csepp türelem, azután immár egészen a magáé lesz a maga addig is szerető - Bélája.

Aminek történnie kellett.

Izmos férfikarok nyomása alatt két karcsu evező ütemes csobbanása szeli a Tisza szőke vizét. A csónak könnyedén suhan ár ellen a habfodrok között.

A fehér-kéksávos sapka mélyen van az evezős szemére huzva, de persze nem olyan mélyen, hogy aki látja, azonnal föl ne ismerhesse a csalafinta Poóts Bélát, ki magában nagy elégülten mosolyog, mikor partot ér s a csónak lánczát egy hidczölöp körül kanyaritva, odalakatolja.

Két-három hosszu ugrással fönn van a parton, onnan balra kanyarodva, magára erőszakolt nyugalommal, sétáló tempóban bandukol a hidon át - oda, ahonnan visszajött: a város felé, - csakhogy pár száz öllel feljebb, mint ahonnan elindult.

A hidon végig haladva, a poros országutra lép s a tuloldalon levő Nepomuki szent János szobrát megkerülve - hirtelen elnyeli a föld, vagyis egy utczaajtó öble, melyet a szent szobor - nyilván tudta nélkül - sok-sok esztendő óta állhatatosan rejteget a háta mögött.

Ez az utczaajtó - amint tán nem is nagyon nehéz kitalálni - a Zajzonék udvarára vezet.

Doktor Poóts nagyot lélegzik: a küszöbön tul s igy biztonságban lévén. Sőt kedve volna a bokáját összeütve, nagyot is kurjantani...

Nem teszi; hanem sietve és nesztelenül a pitarba toppan; de a félig nyilt nappali ajtajában leigézve áll meg egy pillanatra.

Magda a nehéz tölgyasztal mellett ül félig háttal az ajtónak. Fehérbabos sötétkék ruhája feszesen simul telt keblére s amint szép fejét az ölében ülő Terikére hajtja, erős fehér nyaka ingerlően villan ki az apró, hullámos hajgyűrűk közül.

Nagy munkában vannak. Terike az illedelmes evés művészetéből veszi leczkéjét, mely őt majdan a »nagyokkal« való étkezésre kvalifikálja. Akik ezen régen tulestek, el sem hiszik, milyen nehéz a kés, villa, kanál különböző rendeltetésének bonyodalmas rejtelmein eliga­zodni.

Nem tudom, mióta folyik az oktatás; annyi szent, hogy Teri - jól lakván - unni kezdi s lassan lecsuszva a Magda térdéről, beül az asztal alá, ahol egy horgolt szakállkába pólyázott fotografiának halk, alig érthető szavakat motyogva, elméleti oktatást ad az elébb elsajátitott tudományokból.

Magda önfeledten nézi a gyermeket és mosolyog. És ebben a nézésben, ebben a mosolyban ott van az örök asszonyi: az anyai érzésnek meleg verőfénye, melyben a szép arczra mintegy ráfagyott, rideg vonás fölenged. A tiszta homlok szigorát is ez a sugárzó meleg enyhiti meg, mely a délutáni nap beözönlő aranykévéjével ölelkezve, mintegy glóriát von a leány feje körül.

Egy szikrája ennek a fénynek, melegnek, a férfi gyanutlan szivére hull s az abban napról-napra, észrevétlenül halomra gyült gyulékony anyag tüzet fog...

Sóvár szeme mohó gyönyörrel szivja föl a káprázatos jelenség bódulatát s amint csendben, mozdulatlanul nézi, mintegy meglopja a lányt, ez a lappangva tovaharapódzó tüz édes meleggel járja át meg át testi, lelki valóját.

- Magda... édes - suttogja öntudatlanul... vagy tán csak gondolja?

Ám a leány meghallja, megérzi... összerezzen s mélyen elpirulva, szó nélkül nyujtja kezét üdvözlésre.

Kis szünetre mégis ennyit mond:

- Már féltem, hogy itt hagyott... Aztán hirtelen, mintha megbánta volna, száraz, jelentést tevő hangon tette hozzá: lázam volt az este.

- Nem jöttem, mert... nem jöttem!... pedig ha tudná, mennyire jöttem volna; - tördelte Béla értelmetlenül, - most végre látom!... itt vagyok! - milyen jó itt!... a kezét mért vonja el? hogy reszket... miért? mondja!...

Igaz, hogy a kéz remegett, de az arczról eltünt, lassan, mintegy erőszakra tünt el a bűbáj: a sziv, a kedély verőfénye. A régi fagyos szigor visszanyerte uralmát.

Késő...

Amit tudnia kellett és tudott is Béla rég, noha önmaga előtt is rejtegette, az a titok most mint élő, követelő igazság lüktetett szivében:

Szerette Magdát, egyedül őt, régóta... mindig - s ez a mai reveláczió csak egy ujabb fejlődési momentumát világitotta meg a szerelmének. Többé nem kérdezte »mit lehet kezdeni egy - leánnyal...«

Szerette - épp azért, mert leány, mert érintetlen, tiszta, mint a szűz hó... Szerette!

És nézi férfias, nem szégyelni való vágyódással, nézi sokáig, majd halkan kérdi:

- Ráér velem beszélgetni, Magda?

Magda loppal néz reá a hosszu pillák alól s vontatottan mondja:

- Igen...

De ez a rövid szó, erre a mindennapi kérdésre a lány ajkáról ebben a pillanatban - nem tudni miért - olyan jelentőségre emelkedett, mint az az igen, a mit valami életbevágó kérdésre adnak.

Legalább a férfi olyannak hallotta.

Egy széket vont Magda mellé; leült... aztán - valami furcsa esett meg rajta: beszélni akart, még pedig okosan és hosszan; de ennek a frivol Don Juánkodó »semmirekellőnek« - mint ő magát nevezni szokta - jó ideig egyetlen szó sem állott a rendelkezésére.

Végre mégis áthajolt a lányhoz, megfogta mind a két kezét s azt mondta, amit egyáltalán nem volt szándékában mondani s amit sokkal kevésbbé semmirekellő, sokkal rövidebb gondol­kozás után is mondhatott volna:

- Magda... szeret maga engem... egy kissé?

Magda pedig kirántotta a kezét az övéiből s félig fölpattanva ültéből, vágta oda keményen ezt a sivár szót:

- Nem.

- Pedig lássa, én magát... nagyon... régóta... örökre - és ujból megfogta a kezét.

A leány szeme villámlott.

- Bocsásson - doktor ur...

- Béla - magának... könyörgött az.

- Nekem?! Kinek néz?... Az én nevem Zajzon Magda, és nem - Cseténé.

Béla biborvörösre vált a haragtól... talán a szégyentől is.

- Azt az asszonyt... azt ne merje emliteni előttem! - csattant föl magából kikelve; aztán csöndesebben tette hozzá: és ma, épen ma!... igaztalan és kegyetlen Magda. Hát nem a magáé jó idő óta minden időm, gondolatom?

- Mint orvosnak... a betegé. Nem máskép! És ahogy voltunk, ugy lehetünk ezután is - ameddig jónak látja, vagy - - rám nem unt. De, ha még egyszer eszébe jut, hogy ilyen hangon szóljon hozzám, bezárkózom ugy, hogy ezen a küszöbön többé át nem lép, mig élek. És ahogy engem ismer, tudom, hogy ezt nekem el is hiszi - esküdözés nélkül.

- Hiszem; elég!... szólt Béla s hangjából kiérzett a szivében és hiuságában is sértett férfi daczos keserüsége. De - egyet nem hiszek, maga sem hiszi: azt, hogy nem szeret... Szeret! esküszöm és be fogom bizonyitani magának, hogy - - hazudott, igen! hazudott, mikor tagadta... Legyen ez addig egy bevégzett fejezet a mi regényünkben. Bocsásson meg s ne féljen, hogy valaha ujat kezdjek, mig maga nem jár kezemre a folytatásban... Most pedig - ha nem üz el, még itt maradok; mint orvos a - betegnél. Szabad?

Magda mély lélegzetet vett és csaknem suttogva felelte:

- Szabad.

A doktor leül, szemben a betegével, az asztal átelleni oldalán s beszélni kezd hozzá oly nyugodt hangon, mintha az előbbeni fölindulástól legalább is órák választanák el. Nehány stereotyp kérdésre ugyanolyan felelet hangzik: étvágy, álom, általános érzet, amiről tuda­kozódik, a gyakorló orvosok adoptált fölényesen jóakaró modorában - végül pedig átnyul, hogy a leány asztalon pihenő kezén az ütőér lüktetését kémlelje.

Szaggatott az, el-elmaradó, majd szilajon vágtató.

Poóts fürkésző aggodalommal néz a leány arczára, melyet rendkivüli sápadtság borit s amit a szemek elárulnak, az sem valami megnyugtató.

A tekintet szoborszerü merevsége s az ajkszöglet ideges rángása együtt az ütőér rendellenes müködésével ismert előjele Magdánál egy közelgő kataleptikus rohamnak.

- Mit érez, Magda?

- Erős fejgörcsöt, - felelt az teljesen elváltozott hangon.

A doktornak most legfőbb gondja, hogy - ha ugyan még nem késő - egy gyorsan előidézett hypnotikus elaltatással a baj kitörését elháritsa.

Várakozása ellenére a beteg meglepő fogékonyságot mutat a suggestiv eljárással szemben.

Magda két percz mulva csukott szemekkel ül és kijelenti, hogy alszik. Kis idő multán minden nehézség nélkül az első periódusból a másodikba helyezhető - vagyis: kinyitja a szemét, lát, hall, ért mindent, felel mindenre tisztán, értelmesen, anélkül, hogy hypnotikus álmából pilla­natra is fölérezne.

Poóts ekkor zsebéből egy kis szelenczét vesz ki, abból egy piczi csokolád-pasztillát, melyet - ostya hiányában - vizbe mártott czigarett-papirba göngyöl s igy beadva a betegnek, meggyőző hangon mondja:

- Ettől elmulik a fejfájása.

Aztán csevegni kezd vele, mint egy jókedvü látogató, aki azért jött, hogy egy órácskát kedélyesen elbeszélgessen.

Mikor a napi ujdonságok, ártatlan helyi pletykák sorával végez, egy-két - saját gyártmányu - verset olvas föl. (A versek, melyekből, mint boldogult atyja az almáiból, mindig tartogat egy párt a zsebében, irgalmatlan rosszak, - de mivelhogy szerelemről szólnak, megfelelő módon, helyen és időben fölolvasva, mindig klasszikusnak bizonyulnak. Természetesen - most is.) Később megkérdi a betegtől:

- Fáj-e még a feje?

- Hát fájt?... kérdi az mosolyogva.

- És külömben?

- Jól vagyok, kitünően! - csakhogy...

Nem fejezhette be a mondatot: nagy fölháborodással rontott hozzá az asztal alól Terike, ki az egész idő alatt nevelési föladatába mélyedve ült ott a földön. Ám a csökönyös tanitvány: a fotografia tudni illik - legkisebb fogékonyságot sem mutatott az illedelmes étkezés művészete iránt. Végtére is, sok ami sok! Terike haragra lobbant s az ügyet a legfelső fórumhoz appellálta meg:

- Magduska, a baba rossz! csunyán eszik. Ellocsolta a leveskét: tedd áristomba. Nesze.

S odanyujtja a bepólyázott arczképet, melynek csak a feje van ki a szakállkából.

Magda nevet, lefejti a pólyát s a képet a Béla kezébe adja.

A Magda arczképe volt, tizennégy-tizenöt éves korából, félhosszu ruhában, szalagcsokorral a leeresztett két dús hajfonata végén. Az alig fejlődő kebel, keskeny csipő még a gyermek­leányé, de a szem tiszta nézése s az édes száj igéző vonalai már a mostani Magda szépségére tesznek igéretet.

Béla elfogódva nézi a képet egy pillanatig, aztán tétovázva kérdi:

- Hová tegyem?

- Áristomba.

- Jó, - de hová?

- A zsebébe.

- Az én zsebembe?

- Abba. Magának adom...

Poóts visszanyujtá a képet és hüvösen mondja:

- Adja annak, akit szeret.

- Hiszen... azért adom... magának - -

Most fölugrik, meg visszaül a doktor; arczán kigyul az öröm láza - érzi és - ugy látszik rösteli, mert erőszakolt skepsissel felel a vallomásra:

- Magda, én ezt nem hiszem...

A keze remeg, mikor a képet, arczczal lefelé forditva, Magda elébe teszi az asztalra.

- Ha igaz, amit mondott, irja reá a képre... külömben - - el se fogadom...

Hirtelen megfogta a kezét és hosszan nézett a leány szemébe. A szép arcz lassan, édesen pirult el a mélységes tekintet delejes melegétől, aztán... nem tudom: a hypnotizáló unszoló akara­tának, vagy a saját érzése szuggesztiv kényszerének engedve, tollat vett a kezébe s az arczkép hátára erős, határozott vonásokkal irta:

»Szeretem

- Kit?... ez nem elég! folytassa...

Magda tovább ir:

»Magát, Béla

Bélával kerengett a világ. Hangja csaknem elhal, amint mondja:

- Már most én diktálok; - aztán parancsolóan folytatja: irja! »és ha megkér« leirta?... hozzá megyek feleségül.« - Megvan?... most irja alá a nevét »Zajzon Magda«... ugy. A dátumot is.

- Megvan. Itt van.

Béla megcsókolja hosszan a tollat tartó jobb kezet, aztán a balt, melyet sokáig nem bir el­bocsátani - a tulajdonosa se igyekszik elvonni külömben - később kiszakit egy czigarett-papirt, azt a nedves betükre nyomja s a képet igy óvatosan egy régi levél két lapja közé illesztve, oldalzsebébe csusztatja.

Terike pedig ámul-bámul. Nem igen tudja: örüljön-e vagy sirjon, hogy a »babát« ilyen áristomba dugták s igy elvonták az ő fenhatósága alól.

Mégis az utóbbira határozza el magát. Pityeregni kezdett, majd erélyesen követelte vissza a delikvenst: ő fogja áristomba tenni, a bácsi ne vigye el - -

- Nem akarom, nem akarom!... sivalkodott toporzékolva.

Magda nyugtalankodni kezdett, Poóts hirtelen a gyermek kezébe nyomott egy találomra fölkapott fényképet, mire az lecsillapult. Aztán, a szokott eljárást a szokottnál is nagyobb kimélettel alkalmazva, fölébresztette a doktor az alvó leányt, aki mosolyogva, elfogulatlanul nézett reá; tiszta, nyugodt tekintetéből világosan látszott, hogy a legutóbb történtekről semmi tudomása.

A doktornak, ugy látszik, nem volt érdekében, hogy azokat emlékébe hozza. Gyorsan, szó nélkül bucsuzott és könnyen, mint a madár, röpült inkább mint ment, zsebében a drága reversálissal, szivében pedig azzal a lázas, efemer boldogsággal, mely intenzivitásra ugy hasonlit az égiháborut megelőző rekkenő meleghez: ez a testet, amaz a lelket perzseli csak­nem türhetetlen hevével...

Idyll.

Röpült, mondom; azt se tudta, hogy ért át a hidon, még kevésbbé, hogy miféle gondolatok rajzottak a fejében azalatt.

Valami soha nem érzett testi-lelki ellankadás kéjes bódulatának köde takarta el a jövőt s a multat és mindent körülte.

»Szeret!... szeretem!...« suttogta olykor öntudatlanul...

Csak akkor ocsudott föl mámorából, mikor a hid végéről jobbra kanyarodva, a hátra hagyott csónak irányába lassan lefelé indult a parton.

Egyszerre eszébe ötlött minden: a ravaszul kieszelt és szerencsésen végrehajtott államcsiny; a zsalu mögött, vagy valamely boltban leső-váró, ügyesen rászedett szerető: - Nuczi, a zsarnok!... és ezek fölött érzett bolond örömének nem átallott hangos füttyszóval kifejezést adni.

»Igy! Igy fogja ezután kijátszani azt az asszonyt - ki tudja meddig... ameddig csak birja, tán egy egész hétig, vagy még tovább is, azután... aztán majd csak történik valami«...

De mi? Hát valami. Akármi!

Még mindig a véletlentől várta a döntő beavatkozást s tovább örült az arasznyi időnek, amelyben a határozatlan emberek eme passziv szövetségesének módja nyilhat a bonyolult helyzet békés legombolyitására.

A füttyből hangos nóta lett, mire a csónakhoz leért; de a »Hej kikirics, kikirics« hiába várta a kadencziát, torkán akadt az Poótsnak a lélegzettel együtt, amint az őszi alkony szürke világánál a vizen ringó ladik közepéről valami mozdulatlan nagy fehérség villant a szemébe...

Még alig adhatott magának számot arról, amit lát, s már megérezte, hogy mi, vagy inkább ki az a fehér csomag, - egyidejüleg bizsergő zsibbadást érez tagjaiban, a két ökölbe szoruló keze meg egyszerre jéghideg lesz.

Hát hiábavaló volt minden!

A csel, a ravaszság, a hazugság és az örvendezés mind kárba vész... azt az asszonyt nem lehet kijátszani, annak ördöge van, az - boszorkányokkal szövetkezett - az maga egy kész boszorkány.

Vissza már nem fordulhat, mert érzi, hogy látták... de ha tehetné, se tenné.

A félelemnek valami elszántsága, a dacznak kihivó merészsége kerekedett felül benne, amely arra ösztökélte, hogy menjen oda, nézzen szembe, szálljon szembe a kész veszedelemmel.

...Az a rakás fehérség mozdulatlanul bevárta, amig egész közel érkezett.

Akkor fölegyenesedett.

Nuczi volt csakugyan; de egy soha nem látott, merőben ismeretlen Nuczi: hetykeség, kaczér­ság nélkül való.

Szelid, majd hogy nem alázatos mosolygással nyujtja kezét Béla felé, hangjában pedig félreérthetetlen a békés szándék, amint beszélni kezd:

- Jó estét édes. Hát a magáé ez a csónak? Lám, milyen kellemes véletlen. Itt jártam Julissal a káposztaföldünkön; őt haza küldtem egy rakás zöldséggel, magam meg itt maradtam egy kicsit - andalogni. Olyan szép az idő. Aztán rábukkantam erre az elhagyott csónakra. Beleültem ringatózni és - magára gondolni... Most veszem csak észre, hogy alkonyodik. Vigyen haza magával, édes, hogy ne menjek ilyen későn egyedül azon a poros, unalmas hidon... Igen?... Megteszi?

Bélát ez a nem várt fogadtatás kizökkentette az ellenséges tartásából. Megemelte sipkáját, aztán összeszoritott ajakkal, némán lépett a ladikba; eloldotta a lánczot, leült szemben az asszonynyal s a két evezőt kezébe kapva buzgón esett neki az evezésnek.

Talán nagyon is buzgón.

Az asszony nézte. Nézte állandóan, mindent kifejező bensőséggel, - ő meg hol az egyik evezőt, hol a másikat bensőség nélkül ugyan, de - ha lehetséges - még nagyobb állhata­tossággal.

Az őszi est csendes melancholiája lágyan teriti fátyolát körül... néma félszendergésben nyugszik a táj, csupán a tiszai malmok ütemes kelepelése s a távoli pályaház felől egy-egy hosszan nyujtott, éles füttysivitás töri meg a csönd varázsát.

A viz ringó tükre, mint az oxidált aczél csillan meg olykor a csónak körül; távolabb moz­dulatlan, nehéz tömegként terül szét, melynek végtelenségét a szakadó est páráinak rejtelmes boltozata nyeli el.

És hallgattak ők is mélységesen. A fölkelő hold két, némaságában is ékesszóló arczra hinti sáppadt világát.

Poóts Béla arcza kemény és zárkózott, mint egy ellenséges támadásra váró erősség - mely azonban, ugy titkon, nagyon is tudatában van az ő rejtett apró gyöngeségeinek.

A másik arcz kifejezése olyan, amilyen csak asszonyi arcznak adatott meg: a szem esdő, bánatos, az ajk ingerlő és lemondó egyben s mindezek fölött vagy alatt, vagy körül - nem tudni hol, talán az áll pajkos gödörkéjén, az orr remegő czimpáin, vagy a homlokra hulló hajgyürük utvesztője közt - ott lebeg, ott bujkál a ravaszságnak, a diadalmas örömnek fel-fellobbanó, meg elrejtőző lángocskája...

Természetesen az asszony volt, aki nem állta tovább a hallgatást.

- Béla... hát rám se néz, sóhajtja lágyan.

»Ha csak az kell« gondolja Béla és ráemeli a szemeit, melyekben azonban Nuczi ezuttal aligha találta meg, amit keresett.

- Szeret még?... Béla, mondja!...

Poótsnak az adandó feleletre már régóta megvan a maga formuláréja, melyet a hasonló természetü viszony adott stádiumában nem győzök az érdeklett félnek eléggé ajánlani:

- Hogy is lehet azt kérdezni!

Sokszor kibujt már evvel az egyenes felelet, ugy mint a hazugság terhe alól, - Nuczi többnyire elfogadta a hamis pénzt pengő érték gyanánt - ezuttal azonban válogatósabb, vagy gyana­kodóbb.

Óvatos mozdulattal, mint a macska, mikor nem egészen megbizható talajon tapogat - teszi kesztyütlen kezét a Poóts evezőt szoritó jobbjára és esdekelve faggatja:

- Mondd ki, hogy igen! hogy szeretsz! csak engem egyedül...

- Hányszor mondtam már - -

- Mondd ismét, tizszer, százszor!... a végtelenségig...

- Micsoda gyerekség ez megint?

Ránczolt homlokkal, mogorván mondta. Az asszony fölegyenesedett.

- Béla, hát olyan lehetetlen már magának azt az édes szót kimondani?...

Béla ránézett. A tele hold, ez a blazirt arczu vén keritő, behintette a fiatal asszony arczát, haját, egész fehér alakját mindent idealizáló aranyporával. És szép volt ebben a pillanatban, káprázatosan szép, mint tán még soha.

Szőke hajának minden szála sziporkázott, csaknem világitott a reáomló sárgás fényözönben; a szemébe gyült kristálycsöpp kicsordult s lassan, tündökölve perdült alá, fényes barázdát irva a halovány arczon, mint a hulló csillag a tejut fehérjén.

A férfi szeme megkáprázott. Fejét odahajtotta az előtte álló nő térdéhez, a ruhájából áradó ibolyaillat megrészegiti, hangja reszket, mint egy gyönyörbe fult sóhajtás, amint búgja:

- Oh... Nuczi

...Az a férfi, a ki hasonló helyzetben soha se adott hasonló hangot, az vesse reá az első követ.

Nuczi jól ismerte ezt a hangot.

A diadalmi tüz titkon lángba csap szemében; lehajol hozzá, átfogja a fejét és megcsókolja.

A csónak nagyot billen, egyensulyt vesztve. Egészen a széléig nyomul a viz.

Poóts Béla magához tér. A lábát nedvesülni érzi.

- Nuczi, üljön le! felfordulunk biz’isten; itt nem igen lehet komédiázni.

- Komédiázni!... sóhajt amaz szemrehányóan, majd szünet mulva vontatottan mondja: Tóni ma elutazott - Pestre...

És szemszögletéből lesi a hatást. Ám a varázslatnak immár vége. Poóts, a helyzet kényes voltában résen levő, mogorván veti oda:

- Szerencsés utat!...

Nuczi ugy tesz, mintha nem hallaná. Hizelegve, kissé orrán át ejti a szót, kezét a férfi vállára téve:

- A szobámba terittettem teára. A két csészét magam tettem oda. Lámpa is ég. És - és minden ott vár, amit az én nyalánk cziczám szeret. A pezsgő is...

Poóts Béla nem felel; kettőzött hévvel, csaknem bőszülten evez. Nuczi tapogatózva halad a beszédben...

- A magazin kis Wertheim kulcsa nálam... Nézze. Ugy megyünk be, hogy a cselédek se tudják... Alig is várom, hogy kitöltsem a teáját...

- Az enyimet?

- Hát ki másét?

- No, azt ugyan ma nem!...

- Béla!...

- Nos?!

A hang, meg a tekintet, melylyel ezt a hetyke szót amugy rövidesen odaveti, kemény és kihivó. Az asszony, türelme fogytán, végre kezd kiesni a szerepéből.

- Hát igy vagyunk? ezt érdemlem?... ez a hála?... Béla! hát nem mondta százszor, hogy szeretne velem egy estét, egy egész hosszu estét együtt tölteni - meghitten, rettegés nélkül. Ime itt van - megteremtettem az alkalmat s most - - oh istenem, istenem!...

És halkan zokogni kezdett.

Már közeledtek a parthoz, Poóts abbahagyta az evezést. A viz csendesen vitte őket lefelé a part mentén.

Béla egy perczig elmélyedve, lehorgasztott fejjel mered maga elé, aztán - mint aki döntő elhatározáshoz jutott, fölegyenesedik s az asszony kezét megfogva, komoly, megszilárditott hangon beszélni kezd:

- Nina, ne sirjon... hallgasson meg - egyszer ugyis meg kell ennek lenni. Ez a dolog... ez a mi dolgunk - szép volt, édes volt - végére ért. Igen. Ne sirjon ugy, kérem. Ha óhajtottam egykor, amit most a számomra előkészitett, az rég volt. Azóta sok minden megváltozott. És meg­változtunk mi magunk is... mindaketten. Sokkal több keserüség - -

- Nem szeret! elhagy!... tudtam, tudtam...

És arczát két kezébe temetve, kettőzött erővel sir, zokog a nő tovább. Majd váratlanul, nagyhirtelen felüti fejét, maga is fölegyenesedik és melodramatikus hangon szól:

- Hát - jól van... éljen boldogul... ne kisértse soha, soha az én megszakadó szivem utolsó jajkiáltása!... Nyujtsa kezét még egyszer... utoljára... és isten vele... örökre!

És mielőtt Béla megakadályozhatta, felső testével előre bukva, a csónakból a vizbe vetette magát.

Poóts utána. A csónak felborulva messze lódul be a meder felé, aztán lassan, keringve uszik a limányos viz sodrában.

...Most pedig - szinte röstellem leirni - az történt, amire se Poóts Béla nem volt elkészülve, sem az olvasó, de még tán maga Cseténé sem.

A viz a parttól alig pár ölnyire oly sekély volt, hogy övig se ért - s bár a regényes Nuczi fejjel előre bukva, tetőtől-talpig csuronvizre vált - Poóts, ügyes tornász létére csupán övig, vagy övön alig valamivel fölül mártotta be magát a vizbe.

...Derékon kapta a talpra eviczkélő asszonyt és - a fogai közt egy-két energikus szót morzsolgatva... szépen kilábolt »édes terhével« a partra...

Eddig hát eljutottak.

Az asszony fuldokolva, félig magánkivül vonszolta magát a férfi karján, de ahogy ez perczre elbocsátotta, nyomban megfordult, hogy - mint mondta - visszavesse magát a habokba: ő nem akar élni!... miért, kiért éljen, ha Béla elhagyja!... ha nem szereti, ha mást szeret?!... stb. stb.

- Hisz nem hagyom el... no... igazán... De legyen esze - halálra hűti magát; hogy didereg! Haza, gyorsan, ruhát váltani, - kérem Nuczi, parancsolom!

- Ha velem jösz... zokogta.

- Elkisérem, de...

- Vagy - hagyj... hagyjon meghalni.

És ujból küzdött, viaskodott, hogy kiszakitsa magát a férfi vaskarjából.

- Nézze, megláthatnak... a halászok...

- Mindegy már én nekem...

- De édes - -

- Édes!?... azt mondtad: édes! hát jösz, velem... velem jösz! - mégis szeretsz, ugy-e szeretsz? ugy-e? ugy-e...

És nevetve, meg sirva vonszolta Bélát, minden erejével karjába kulcsolódva, a lakása felé.

...Ott voltak, kinyilt az ajtó - a magazin ajtaja.

Beléptek.

Pásztoróra.

A boltives, tágas helyiségben egy középen függő és füstölgő lámpa tette a sötétséget még feltünőbbé. Dohos, kriptaszerü levegő fogadta a belépőket és jobbról-balról különböző nagy­ságu, egymás mellé és fölé állitott ércz- és fakoporsók.

Néma borzadálylyal haladt a férfi a koporsók árnyékában, a karján ezzel a viztől csepegő asszonynyal, kinek egész lényéből dermesztő hideg nyirkosság áradt át az ő testébe. Mintha lidércznyomás nehezedett volna a szivére: csaknem felnyögött a fizikai fájdalomtól, amelylyel az önkénytelenül visszafojtott lélegzet a mellét feszitette.

Az asszony tetőtől-talpig reszketett, a fogai összeverődtek. És ilyen vaczogó, szederjés ajakkal - mosolyogni próbált.

Iszonyatos volt.

Szorosan hozzátapadva vezette kedvesét a gyászos hely zeg-zugain keresztül, melynek árnyékba vesző hátteréből egy ajtórésen beszürődő keskeny fénysáv volt az irány jelölője.

Az az ajtó ez, amely a koporsó raktárból a comptoirba s onnan a lakás belsejébe vezetett. Béla azt hitte: soha se érik el.

...Végre mégis az asszony szobájában vannak.

Illatos, jól eső meleg, élénk rózsaszinü világosság özöne lepi meg a férfit, aki hosszu, mély lélegzettel könnyiti a keblére nehezedő szorongást.

Nem először van itt; jól ismeri a csinos, kissé tulmakartcsokros asszonyi szoba minden rejtelmét s most mégis meglepi az a keresett, kaczér csiny, amelyből csak ugy sugárzik a raffinált hatáshajhászat.

Együtt van itt minden, amit alkalomadtán a novellairók annyi előszeretettel részletezve halmoznak rakásra: a süppedő szőnyeg, a rengő kerevet, a kandalló - nem, kandalló még sincs, de azért a barátságos tüzfény a világért sem maradna el - hiszen csak oly szépen világit az a fehér cserépkályha rostély-ajtaján keresztül is. Nem kevésbbé teszi meg kötelességét a rózsaszin ernyős függő majolikalámpa a gazdagon teritett asztal felett. Sőt a szamovár is ott áll és noha még nem zümmög, de biztos uton van, hogy rövid időn a helyzetnek megfelelő stádiumba jusson: Nuczinak első gondja a szeszt meggyujtani.

A második gondja pedig, hogy ujjhegyével Bélának csókot intve, a mellékszobába osonjon, száraz ruhát ölteni.

...Istenem; ha ezt a sok jó és finom csemegét, amivel ez a teás asztal meg van áldva, a férj csak egyetlen egyszer látta volna maga előtt a tányérján! A szegény, jó falatra áhitozó Csete bácsi, aki a tulajdon házában még álmaiban se remélt ilyen lucullusi vendégséghez juthatni. Milyen boldog lett volna!

S ime, ez a háládatlan (s tegyük hozzá: boldogtalan) udvarló ugy áll itt a kályha előtt - hátat forditva a bő áldásnak - mint akit a siralomházba kitettek.

A nedves ruhája lassan párologni kezd a tüz melegétől, ő maga azonban semmiképpen sem bir fölmelegedni.

A kedvesét váró szerető türelmetlensége helyett valami hideg zsibongásfélét érez egész testében s fáradság kifejezésével párosult bosszuság terül el az arczán.

Összefont karral, szemét a tüzre meresztve állt és várt - jóformán maga sem tudta, hogy mire... valószinü, hogy az urnőre, mig az a hideg fürdő után toilettet cserélve, ismét látható lesz.

Gondolkozni próbált; vagy talán nem is gondolkozott, csak ugy, ösztönszerüen domborodott ki agyában a pillanat fontosságához mért elhatározás.

»Most!... Ha törik, ha szakad... Most meg lesz... meg kell lenni!...« mormogta tusakodva, mintegy magamagát neki erősitve, - mig végre feszülten és tudatosan kezdett várakozni: most már határozottan az ajtó nyilását lesve, amelyen a veszedelmes sellő eltávozott.

Nem sokáig kellett várnia.

Néhány percz mulva Nuczi - mint ahogy azt a regényekben annyiszor olvasta - hófehér pongyolában, kibontott és hosszan leeresztett hajjal lebeg elébe.

Ez a haj pedig tagadhatatlanul szép szőke haj és hullámos is a maga rendes állapotában, csakhogy most nedvesen, összecsapzott tincsekben kigyózik végig a pongyolán; a hevenyében szétfent rizspor pedig az arczon még kisértetiesebbé tette ezt az egészen más hatásra preparált jelenséget.

- Itt vagyok, ragyogok... mondja mosolyogva a higvelejü kis asszonyi állat, mintha a kiállott izgalmakat s az egész katasztrófásdit legalább is hetek választanák el a jelentől.

A kezében tart egy - oh, hogyan is mondjam meg, micsodát?... Csete bácsinak egy nagyon bizalmas természetü szürke öltözet darabját - s odanyujtja Bélának.

- Ezt vegye föl.

- Én?!... Soha!

- Igy csak nem teázik...

- Sehogy se teázom.

- Hát?...

- Megyek haza. Az anyám vár. Adieu!

A szép Cseténé még most sem adja fel a harczot. Közelebb lép a lázadóhoz, két karjával körülfonja nyakát s a fejét törlészkedve, mint egy szerelmes macska, a keblére hajtja - -

Valami kemény tárgy éri az asszony homlokát. Fölkapja a fejét s amint a helyére tekint, egy fénykép csücskét pillantja meg, mely a zsebből kikandikál.

A gondolatnál gyorsabban kap oda és ragadja ki a képet - a Magda képét - s azt magasra tartva, sikoltja:

- Nem az anyád... ez, ez! ez az átkozott az oka, hogy elmégy! ez az oka mindennek: hogy nem szeretsz többé... hogy - -

Poóts Béla a többit már nem hallotta. Mint a keselyü a prédájára, csapott a képre le s kitépve azt az asszony kezéből, egy szó, egy tekintet nélkül, hanyat-homlok rohan vele, amerről jött: üres szobákon, bolton, koporsókon keresztül, mig a külső raktárajtóhoz ér, mely - szerencsére, nyitva felejtődött.

...Végre!...

Az utczán volt!... isten szabad ege alatt - - oh!... A falhoz támaszkodva, hosszan felnyögött inkább, mint sóhajtott s fáradt mozdulattal törülte le a gyöngyöző veritéket homlokáról.

*

...Nuczi asszony pedig - mikor látta, hogy magára maradt és minden erőfeszitése daczára végkép elvesztette az ütközetet, tehetetlen dühében és szégyenében hisztérikus sikongással dobta le magát a szőnyegre; először azt harapta, tépte, aztán a tulajdon kezét, haját és zokogva és átkozódva fetrengett igy - ki tudná meddig.

...Hogy görcsös vonaglása csillapult, az asszony halálra fáradtan, kábult agygyal félkönyökre emelkedett s fektében üres, réveteg tekintettel meredt a szőnyegre.

Az a gondolat és érzés nélkül való önkivület ejtette meg, amely nyomán jár a nagy emóczióknak.

Egy teknősbéka hajtű csillant meg előtte; fölveszi, ujjai közt gépiesen ide-oda forgatja, aztán beletüzi a hajába - akár egy automata - és azonképpen emeli föl azt a kis hártyafinom papirlapot is, amely véletlenül a babráló keze alá akadt.

Tenyerére fekteti s téveteg mozdulattal végig simitja.

A papirlapon irott szavak felszivott nyoma látható; a szeme megakad rajtuk: betüzni kezdi. A szavakból itt-amott egy-egy betü hiányzik; az összefüggő mondatok természete azonban önként vezet a hiány pótlására: - az asszony tekintetében már az első szónál lobbot vet az ébredő öntudat, az érdeklődés lángja... Csaknem folyékonyan olvassa:

»Szeretem

magát, Béla

és ha megkér,

hozzá megyek

feleségül.

Zajzon Magda.«

A halálra sebzett nőstény orditása volt az a hang, amely ekkor - nem is tudom hogyan fért ki ebből a kicsi, fehér torokból.

Talpra ugrott s az áruló papirdarabkát magasra tartva, torzult arczczal nevetni kezdett...

Később fölnyitott egy fiókot, a papirt egy könyvecske lapjai közé téve bele zárta s ökölre szoritott jobbját fenyegetőleg rázva arra, amerre Béla elment, rekedt hangon ennyit mondott:

- Hiszen megállj!... kezemben vagy... megálljatok!...

Nem ezt akarta...

Másnap - nem történt semmi.

Poóts doktor a szokott időben, a rendes uton ment betegét látogatni, minden elővigyázati rendszabály és a legkisebb inczidens nélkül. Pedig daczosan emelt fejével szinte provokálta a veszedelmet.

Harmadnap azonban már történt valami.

Az öreg Poótsné - szokása ellen - reggel benyitott a fiához; - mivel pedig az még, szokása szerint, ágyban feküdt, az öreg asszony leült az ágy szélére s minden bevezetés nélkül a betege állapotáról kezdett tudakozódni.

A doktor kissé meglepődött. Nem az érdeklődés miatt; hisz másszor is, mondhatnám naponkint, kérdezősködött a jólelkü öreg a leány állapota felől, ami meglepte, az a szokatlanul aggodalmas, titkos nyugtalanságot rejtő hang volt, milyet anyjától csak ritkán, csak fontos családi ügyek megbeszélésénél hallott eddig.

A kérdéseire azonban sietett megnyugtató feleletet adni: hogy a gyógyulás rohamosan halad előre s ha valami váratlan közbe nem ártja magát, a leány a legrövidebb idő alatt egész­ségesebb lesz, mint valaha.

Poótsné elégedetten bólintgatott, mig fia ezeket mondta, azután még egy ideig szótlanul ült az ágyszélen s nézett mereven, összekulcsolt két kezére, közben pedig az ajkát kétszer-háromszor is fölnyitotta, mint aki beszélni akarna, de nem tudja hol, hogyan kezdje a mondanivalóját.

Egyszerre fölüti fejét és hirtelen elhatározással megfogja a fia kezét, egyenesen a szeme közé nézve:

- Ugy-e, lelkem, nem igaz? Az én Bélám, az én fiam nem lehet gazember!... ugy-e, hogy - becsületes doktora vagy annak a szerencsétlen leánynak?

- Anyám!... kiált fel Béla elsáppadva.

Az öreg asszony két keze közé szoritja a fia kezét és reáhajtja a szép ősz fejét:

- Ne felelj semmit, ne felelj... Látom a tiszta homlokodról, hogy az a kérdés méltatlan hozzád. Bocsáss meg anyádnak én jó gyermekem.

- Anyám, ismétli a fiu, engedje meg, hogy feleljek. Engem nem sértett, nem is sérthet az édes anyám szava. Hanem a gyanuja - ha van - nem csupán engem illet... Hát csak arról akarom biztositani, hogy amilyen tisztán az anyám lépett oltár elé apámmal, olyan tisztán akarom én is odavezetni azt, akit majd énutánam - Poótsnénak fognak nevezni.

- Jaj, Béluskám, jaj, drága egy fiam, hát szereted... elveszed? Hát mégis csak lesz menyem! áldott az isten nagy neve, hogy ezt megengedi érnem...

Alig győzte a könyeit törülni. Béla maga is csudálatosan meghatva, egyebet sem tett, mint hogy csókolta anyja kezét: Édes, jó anyám!... mondta kétszer is.

- De hát ugyan mért hallgattál erről eddig?

- Hát tudtam én? Én csak két napja tudom igazán, hogy ő lesz a feleségem, vagy senki - ő meg még máig se tud róla semmit.

- De csak szeret? oh, mit is kérdek... már ugyan hogyne szeretne, ki ne szeretne - téged!

- Ha mindenki ezzel a két jóságos, elnéző szemmel látna!... feleli mosolyogva Béla; - de hiszem, remélem, hogy ő sem idegen hozzám... Csakhogy - nem elég ezt hinni, tudni is kell!

- Hát csak kérdezd meg tőle délig, fiam, azalatt elkészitem a szobáját; mert egy perczet se szabad veszitenünk: Magdának ide kell jönni lakni - még ma!

- Ide hozzánk?...

- Ide, hozzám; mert te, édes fiam kiköltözöl ebből a szobából, le a kerti házikóba, a jegyesed pedig nálam lesz, mig az anyja haza jön... ha jön, - isten a tudója, mi van azzal a szegény asszonynyal, - ha pedig nem jön, hát ugyis megtartjuk az esküvőt annak idejében; akkor aztán nem lesz rám itt szükség s én megyek le a kerti házikóba. De most van; és előbb is lett volna - ha reád hallgatok a vén fejemmel. Mert - be kell hogy valljam töredelmesen fiam, hogy neked vala igazságod, mikor az emberek csúf száját emlegetted. Te csakugyan jobban ismered a világot, mint a szegény öreg szüléd; bizony gonosz az, gonosz... mert a nyelvére vett téged... a leánynyal. Nézd ezt az ocsmány levelet.

Egy helyben föladott, névtelen levél volt, a mit Poótsné a fiának nyujtott.

Kusza vonásokkal s a helyesirás nyügének teljes mellőzésével volt a papirra vetve a »köz­vélemény«, a mely - a levél szerint - megbotránkozik, hogy a becsületben élt és istenben boldogult Poóts Ferencz fia - bizonyára tiszteletreméltó anyjának a tudta nélkül - eljár naponkint, gyógyitás ürügye alatt jár el szeretkezni egy eltévelyült leányhoz, kinek a tulajdon édes anyja csupán azért utazott el s hagyta őrizetlenül a lányát, hogy az, ilyen módon egy köztiszteletben álló család fiát behálózva, fejkötő alá juthasson... A levél irója csak »szivbeli kötelességet« teljesit, mikor barátságos indulattal fölnyitja szemét özv. Poóts Ferencznének és ezzel alkalmat ad neki, hogy anyai hatalmánál fogva a közmegbotránkozásnak véget vessen. Még talán-talán nem egészen késő: tiltsa el fiát »attól a háztól«... ha nem teszi, ám lássa a következményeket! a levéliró mossa kezét! mint Pilátus

Aláirva:

»Egy valaki, aki a Poóts család becsületét a szivén viseli.«

Béla arcza ez ocsmányság olvasása közben két vagy háromféle szint váltott. Egyenesen Nuczira gondolt, noha az irás, mely női kézre vallott, nem volt a Cseténéé. Mindamellett az a »valaki«, aki az ő becsületét annyira a szivén viseli, alig lehetett más, mint »az az asszony«.

Ezt a gyanuját azonban nem tartotta szükségesnek az anyjával közölni.

*

...Aznap délben, a szokott órában, de a szokottnál is nagyobb csinnal öltözve, dobogó szivvel lépett Poóts Béla Magda elé. Kivételesen egészen egyedül találta a nappaliban; a cseléd a kutnál mosott, a gyerekek - a zsivalygásból itélve - valamennyien a hátulsó szobában voltak.

A leány nem állt föl vendége üdvözlésére; valami nagy ruhadarabon öltögetett sietve; - de elfogulatlanul mosolygott felé s mielőtt kérdezhette volna, fennen dicsekedni kezdett, hogy pompásan aludt az éjjel, az étvágya is jó s a kedve is.

Béla hallgatta, nézte és majd elnyelte a szemével. Olyan is volt, mint egy feslő rózsa, mint maga az élet megtestesülve.

A doktor le se tette kezéből a kalapot - s egy váratlan impulzus hatása alatt szertartásosan hajtotta meg magát.

- Eszerint hát itt nincs is rám tovább szükség, mondja szárazan s kimért léptekkel az ajtó felé indul. A küszöbnél azonban hirtelen sarkon fordul és szemtől-szembe néz a lánynyal, amint az félig fölemelkedve, falfehérre váltan, némán nyujtja ki karját utána...

A kétségbeesésnek ez az önkénytelen, minden vallomásnál ékesebben szóló mozdulata szivén találta a férfit. Egy kiáltás tört elő ajkán, odarohant a leányhoz, elébe térdelt s két kezét magához vonva, nézett föl rá szerelmes áhitattal.

- Én büszke angyalom... tagadod, még most is tagadhatod, hogy szeretsz? Magda, hiszen nem élhetünk mi már egymás nélkül...

Magda küzdött. A szeme vallott, a mozdulata, az ajka tagadott. Fejét hitetlenül rázva, alig hallhatólag suttogta:

- Mondja ezt a - - annak az asszonynak!

- Magda, figyeljen rám; becsületes embernek tart, vagy nem? ha annak tart, hát folytatom. Igen, én nem tagadom, foglalkoztam egy időben azzal az asszonynyal, talán többet is, mint szabad lett volna; mindkettőnket mulattatott ez a játék, de - játék volt! és esküszöm, hogy immár vége. Amióta tisztában vagyok azzal, hogy magát szeretem, nem is találkoztam vele... Elhiszi?

Ez persze nem volt igaz. De ő teljes jóhiszemüséggel füllentett, annyira nem tartotta be­tudhatónak a legutóbbi találkozást, mely akarata és szive ellen esett meg köztük.

Hát Magda, a becsületes, tiszta lélek, hogyne mondta volna rá a boldog meggyőzetés hangján: elhiszem -

- Most pedig - ne mondjon nekem semmit, nem kérdezek semmit Magda. Itt az arczképe: ha nem igaz, amit ráirt, ha megbánta, amit rajta igér - vegye vissza ezt a kötelezvényt... én soha se fogom reá emlékeztetni.

És kezébe adta a képet, melyről Magda hüledezve olvasta a magáénak ismert irást: szeretem magát Béla és ha megkér, hozzá megyek feleségül.

Egyik kezével eltakarta a szemét, a piruló homlokát, a másikkal - visszanyujtotta Bélának a képet. Béla elvonta a homlokról a kezet s tekintetével belemélyedt a szemekbe. Nem lehetett titkolni: könyek csillogtak ott, ezuttal a boldogság könyüi; a szép fej aztán önként hajolt a férfi vállára.

Ez pedig hősiesen legyőzi a szivét: nem pecsételi meg az eljegyzésüket egy csókkal. Gyöngéden simitja meg az önfeledt leány homlokát és megcsókolja - a kezét.

- Most megyek anyámért. Készüljön édes! jön velünk - anyámhoz, aki mától fogva a magáé is. A jegyesemnek ott a helye, ő mellette, amig feleségemmé lesz...

*

...»Az az asszony« pedig még aznap végig nézte a zsalu mögül, a két kisirt szemével, mikor az öreg Poótsné fényes nappal, a tulajdon kocsiján házába viszi Zajzon Magdát... A kocsis mellett egy ládácska van, a Magda legszükségesebb holmijával, az öreg urnő ölében pedig az itthon levő Zajzonkák legkisebbike: a négy esztendős Terka, akitől Magda nem akart, nem birt megválni.

Az az asszony ekkor bezárkózott a szobájába: tombolt, őrjöngött és átkozódott. Átkozta Magdát, azután Bélát, végül önmagát - sőt a szegény, mindenekben ártatlan Poóts mamát is - - de leginkább átkozta azt a szemeten szedett és sajátkezüleg elvetett konkolyt, amelyből - isten különös csodatételével - tiszta buza kelt ki... az ő romlására.

Mert bizony, bizony mondom: nem igy, nem ezt akarta ő...

Uj élet.

És Magda ott él most a Poótsék tiszta, szép, nagy kőházában; jólétben, kényelemben és szeretettől környezve.

A helyét, az apai háznál - a Poótsné kértére - Rózsi néni tölti be, ki az anyahelyettes hálátlan szerepkörét évek óta kiváló passzióval és önzetlenül kultiválja, valahol csak arra alkalom nyilik. Mert hisz azt az ártatlan kedvtelését csak nem lehet önzésnek nevezni, hogy mikor a felebaráti könyörület révén alkalma nyilik egy-két ellenőrizetlen pillantást vetni idegen háztüz titkaiba, Rózsi néni ezt az alkalmat nem szalasztja el s amit lát, hall, nem hagyja meddőn, hanem megtermékenyiti fantáziájával s az igy fölszaporitott becses anyagot zseniálisan használja föl kuglófos kávéuzsonnái sokaktól irigyelt, mindenekelőtt elismert renomméjának gyarapitására.

Ez a magasabb erkölcsi szempont ad neki erőt, kitartást, most is, hogy napestig elvesződjék a Zajzonék buta kis paraszt szolgálójával, meg a vásott fiukkal és panasz nélkül állja a nagy lányt játszó Eszti fitymáló föl sem vevését. Zajzonnal magával édes kevés a dolga, azt alig is látja a háznál. Megy az a maga választotta lejtőn, amely rohamosan viszi az elzüllés felé.

...Magdának Poóts mama a fia szobáját rendezte be fehéren, illatosan, leányosan. Béla meg lent lakik a megőszlött kertben a »kis házban« könyveivel, czimbalmával, meg a Magduska arczképével s a napnak azt a jókora részét, amit annak eleven másával nem tölthet, ott tölti el - tanulással.

Igenis, tanulással. Készül a szigorlatra; ezuttal komolyan és becsületesen. Amire három hosszu éven keresztül kevés volt az anyai reménykedés és könyhullatás, arra rábirta a szeretett leány szemének egyetlen pillantása, amelylyel óhajtását kifejezte. És ugy állapodtak meg egymás között, hogy csak ha tul lesz a szigorlaton és kezében a diploma, akkor - már mint okleveles doktor - vezeti oltár elé a menyasszonyát.

Addig pedig hallgatag megegyezéssel, önkényt formálódott ki bizonyos házirend közöttük, mely megszabta kinek-kinek a helyét és teendőjét napestig.

Magda, mindjárt kezdetben, levette az öreg asszony vállairól a háztartás terhét, s mig Béla tanulásba mélyedten görnyedt a kerti ház asztalánál, addig a leány ugy járt-kelt, szorgoskodott a konyhán, pinczében, kamarában, mintha világéletében ott lett és azt művelte volna.

Az öreg Poótsné szive pedig repesett a büszkeségtől: hogy a fia tanul, hogy mégis csak »megéri a diplomáját;« a boldogságtól: hogy lesz neki már menye is - és milyen menye! tüzről-pattant, dolgos, tiszta: igazi magyar asszony lesz az; azonfelül még szép is és okos, jókedvü és - egészséges! - S ugy titkon máris elképzelte magának azt a piros-pozsgás kis unokát, melyet ez az épvérü fiatal teremtés majdan az ő öreg két karjára fektet...

Addig is édes illuziót varázsolt a szivébe a kis Teri ezüstös kaczagása, melytől ugy meg­elevenedett az eddig csöndes háztáj. Terike, ki az első percztől fogva bizalmas barátságot kötött a házi czirmossal és a Pagát kutyával - megtisztelve őket a Manyó és Trombás névvel - a »nagymama« leirhatatlan mulatságára, folyton ezeket nevelte, pólyázta, beczézgette s közben locsogott, kérdezgetett százfélét egy szuszra, ha felelt rá valaki, ha nem - szóval gyönyörüen elvoltak egymással.

Délben persze összekerültek mind az ebédlőasztalnál; ebéd után pedig együtt maradtak egy órácskát - hármasban: Magda, Béla és Terike.

Ez a hatszemközt való egy órácska, melyet a jóságos Poóts mama a megszokott sziesztának szentelt s néha másfél órára is kinyujtott - ez volt tulajdonkép a szerelmesek bizalmas négyszemközött-je.

A gyermek ott tötyögött ilyenkor körülöttük; összehordta a háznál található valamennyi divánpárnát a szőnyegre, fantasztikus otthont rögtönzött magának belőlük, melynek közepén ülve, a bepólyázott zsámolyt addig-addig altatta ringatva, dudolgatva, mig többnyire maga magát dudolta álomba s fejecskéjét a legközelebbi párnára hajtva, édes szuszogással aludta a jóllakott és játékban elfáradt egészséges gyermek üditő álmát.

Ifju és leány azalatt suttogott a jövőről, a közös, édes jövőről - mely már a küszöbön van, amelylyel, erős hitük szerint, a sors tartozott nekik - ezernyi ragyogó szinnel festve ki azt. Beszéltek a multról is: Magda néma szerelméről, mikor az csak lemondásból, titkolt könyek­ből táplálkozott; csak a féltés gyötrelmeiről nem beszéltek, melyeket a büszke leány még reménytelennek hitt szerelménél is jobban takargatott.

És élvezték a jelenjüket, a maga mindent rózsás fénybe boritó sejtelmes boldogságával, azzal a felejthetetlen, soha vissza nem varázsolható és semmi más érzéssel össze nem hasonlitható mennyei mámorral, ami a jegybenjárás ideje alatt a szivet betölti - a leányét, aki testben-lélekben tiszta, még inkább, mint a pozitiv tudásu férfiét. Mert azt a salak nélkül való föl­magasztosulást, a mely bálványában hisz vakon, a fanatizmusig, amely a lelket minden nemesre, jóra, a szivet az önfeláldozásig menő odaadásra kristályositja ki, azt a férfi - legyen az bár a legboldogabb szerelmes vőlegény, csaknem oly kevéssé érti s érezheti, mint a mai századvégi félszüzeknek a sivár tudás cynizmusában megfonnyadt, zománczát vesztett lelkülete.

...Csak két nevet kerültek beszélgetéseikben következetesen: a Cseténé nevét és a Magda anyjáét.

Magdának ösztönszerü gyöngédség, kimélet, talán egy kis leányos félsz is sugta ezt a diszkrét agyonhallgatást. Vagy talán a veleszületett tisztaság érzete zárta le ajkát, hogy jegyesét a volt szeretőjére s ezzel kapcsolatosan a röstelni való multjára emlékezni ne kényszeritse.

Poóts Béla meg tudatosan került minden vonatkozást, ami Magdát anyjára emlékeztette volna. Sokkal féltettebb volt előtte ez a csak most visszanyert, alig megerősödött egészség, hogysem azt egy meggondolatlan kérdéssel, vagy akár czélzással is koczkáztatni merje.

Pedig - a szoros összeköttetést tekintve, amelybe a Zajzon családdal lépni már csak rövid idő választotta el - ez az érdeklődés épen nem lett volna jogosulatlan. Magában nem egyszer tünődött azon az érthetetlen viszonyon, melyben az anya leányával állott és azon is, hogy Zajzonné, mióta eltávozott, életjelt sem adott magáról. Sem levél, sem hir nem érkezett tőle senkihez, a - családjához sem. És Béla anyja se tudott többet a sorsáról, mint amennyit a bucsu alkalmával maga a szerencsétlen asszony vallani jónak látott.

Az emberek különben lassankint elfeledték Zajzonnét és titokzatos eltünését s akik nem felejtették el végkép, megelégedtek annyival, hogy fejüket csóválva mondogassák: szegény asszony, szegény asszony!

...De hová lett Cseténé? A Nuczi, a fess, a kaczki jukker menyecske?

Ki látta őt hetek óta a vasárnap délelőtti miséről megfelelő diszben hazalebegni? Ki látta a molnár-utczai ugynevezett korzón naponkint, merészen fölcsipett ruhával illegni-billegni?

Senki se látta; sehol se látták. Nuczit elnyelte a szalk-szent-jóbi világtörténelem...

Csupán egyszer adott életjelt, azt is csak egy rövidke levéllel, amelyben Magdát - eljegy­zéséhez »szivből minden jót kivánva« - kéri, hogy vessenek fátyolt a multra és legyenek ismét jó barátok. Ő részéről bocsánatot kér, ha vétett s önként nyujtja békülésre a kezét, ha Magda elfogadja. Ennek jeléül veszi, ha Magda őt magát is elfogadni hajlandó: »legforróbb vágya« lévén szerencsekivánatait élőszóval ismételni.

Magda szó nélkül és fölbontatlanul adta át ezt a levelet jegyesének, a ki az ismerős kéz­vonások láttára olyanforma szurást érzett, mintha testét jéghideg aczélpenge járta volna át. Arczára azonban közönyt erőltetett, elolvasta és visszaadta a levelet, csak arra kérve Magdát, hogy ő mondhassa tollba a választ.

Ez a válasz sima volt és fagyos, mint a jégcsap: »Magda köszöni a jókivánatot, nincs mit megbocsátani s igy haragról szó sem lehet köztük, azonban mint maga is vendége egy családnak, nincs abban a helyzetben, hogy szerénytelenség nélkül vendégeket fogadhasson magánál, főkép olyan vendégeket, akik a háznak nem bizalmas ismerősei. Egyebekben pedig sat. sat.«

Az erre következő mélységes csönd és titokzatos begubózkodás, mely Cseténé személyét és házatáját körülvette, Poóts Bélát érthetetlen nyugtalanságba ejtette.

Nem ilyennek ismerte ő ezt az asszonyt s el nem tudta hinni, hogy az a maga dezentor rabszolgájáról igy, egyszerre, minden affront és megtorlás nélkül tudjon lemondani.

Már maga a levél békülékeny hangja gyanusnak tetszett; ez a nagy ellapulás pedig - amely aligha egyéb, mint a ragadozók ismert mesterfogása: reculer pour mieux soter - ez már való­sággal aggasztotta.

Az az asszony okvetetlen készül valamire titkon, - hogy mire, el se tudta képzelni, - de azt erősen hitte, csaknem bizonyosra vette, hogy csupán az alkalomra les, hogy a remeteség álarczát levetve, valami módon akczióba lépjen.

Csak egy fegyvert tudott kezében, melylyel boszuját szolgálhatja: a botrány előidézését és ettől jegyesét megóvni volt legfőbb gondja és igyekezete.

És Béla résen is állt kezdettül fogva. Magdát soha, sehova egyedül, még a küszöbig se hagyta menni, sőt a délutáni látogatásokat is a régi otthonába - miket a lány egy nap se mulasztott volna el - mindig kocsin és mindig Poóts mama kiséretében kellett megtennie.

Az öreg urnő nem épen fáradság nélkül, de készséggel vette ki magát a megszokott otthonülés rendjéből s egyszerre mindennapos kocsikázó jelensége lett a városnak a leendő Poótsnéval - nem minden hiuság nélkül való különben, mert bizony mi tagadás, hizelgett neki, hogy az annak idejében maga is a szép melléknévnek örvendő öreg Poótsné ilyen méltó utódot mutathat be a világnak.

Hamar, az isten szerelmeért...

Hogy mennyi idő telt igy el, nem tudnám pontosan megmondani, talán ők maguk se tudták.

Boldogok voltak - röpült az idő.

Béla tanult és elkészült; de elkészült azonközben a kelengye is, melyet Poóts mama titokban rendelt meg a fővárosban a leendő Poótsné számára.

Már alig volt egyéb hátra a menyegzőig, mint a szigorlattal végezni. Végre a határnap is ki volt erre tüzve s Poóts Béla utra készen bucsuzkodott anyjától, menyasszonyától.

Kikisérték a pályaházhoz mindketten és rövid, mondhatnám vig bucsuval eresztették utnak a leendő doktort. Magda tréfásan igy travesztálta a spártai anya mondatát - persze a diplomára czélozva:

- Vagy vele, vagy - nélküle, de okvetetlen haza jőjjön édes!...

Harmadikat csöngettek - Béla fölugrott a kupéjába, kihajolt az induló vonat ablakán, s kalapját lengetve még egyszer, utoljára visszakönyörgött:

- Édes anyám; vigyázzon Magdára...

*

...Másnap borus, nedves novemberi napra virradt. Sürü, hideg eső szitált alá a szennyes szürkébe burkolt égboltról. Az emberek esernyő alatt, - illetve lucskosan - kedvetlenül és dideregve czammogtak a habarcsban, vagy a kisvárosi »pallók« kátyuit kerülgetve.

Ugy alkonyat táján Magda, meleg bundácskájába burkoltan, egyedül ült a zárt kocsi hátsó ülésén, szemben vele a szobalány, hogy az apai házhoz a rendes napi látogatásra elkisérje.

Az öreg urnő a pályaház léghuzatos folyosóján áthült tegnap s erős torokfájással otthon kellett maradnia; Magda nem akarta magára hagyni kedves betegét.

- Menj csak, menj édes leányom, nézz a gyerekek után, biztatta a jó öreg, nekem nincs olyan bajom, hogy ápolóra volna szükség - neked meg mi bajod eshetne az üveges hintóban? Nagyobb biztonság okáért ültesd bele a Marcsát is.

...Otthon Magda mindég talált tenni-venni, rendezgetni valót a ház körül.

Rendbe szedte a szekrényeket, átnézte a gyerekek meg az apja fehérnemüjét, a javitani valókat magával vitte, kikérdezte a fiukat apró szükségleteikre nézve, megbeszélte Rózsi nénivel a háztartás ügyét-baját, szóval nem szünt meg gondviselője lenni övéinek a távolból sem.

Most, hogy megjött, a gyerekeket Rózsi nénivel meg a kis szolgálóval együtt, egy rakáson találta a hátulsó szobában, mint mindég, mióta a hideg napok beálltak, mert az első szobát - takarékosságból - nem fütötték.

Kis ideig velük volt Magda, aztán bement egyedül a fütetlen szobába, gyertyát gyujtott s a szekrény ajtót kinyitva, válogatta és félrerakta az elviendő javitani valókat, csöndesen dudolgatva közben. Egészen belemelegedett a munkába, mikor könnyü neszelést hall az ajtókilincsen: jőjjön, jőjjön Marcsa! szólott kifelé. Az ajtónyilás halk zajára visszafordul és - Marcsa helyett a Cseténé frufrus szőke fejét látja a nyitott résen bekandikálni.

Dobbanó szivvel, tágra nyilt szemekkel mered a látományra... perczig azt hiszi: káprázat az. Csak mikor a jövevény édeskés, fuvolázó hangja a fülébe csendül, győződik meg, hogy amit lát, husból és vérből levő eleven valóság. Elhalványult, s megborzongott, mintha fagyos szél érte volna arczát.

- Szabad, édeském? kapok audiencziát?

Magda csak állt dermedten, mint az anakondától megigézett madárka.

- Ah, hát még mindég haragos a cziczám? Egy menyasszony! egy boldog menyasszony! - aki engesztelhetetlen... Rosszul áll neki, mondhatom... Ugy-e, badar beszéd, drágám? - és beugrott az ajtón, egyenest a Magda nyakába és megölelte, megcsókolta.

A leány ujból megrázkódott erre az utált érintésre s szorongva kérdezte:

- Mit kivánsz tőlem Nina? Lásd, csak magam vagyok - -

Az utóbbi mondás ugy hangzott, mint egy könyörgés - kiméletért. Nuczi megértette és mosolygott... fölvont ajakkal, hogy hegyes fehér foga, piros inye látszott, mint egy vicsorgó tigris-macskáé.

- Tudom szivecském; hisz erre lesek már egynehány hét óta. Beszédem van veled, fontos pedig! és - jól megértsd - a saját érdekedben.

Benyult a köpenye zsebébe s egy meglehetős nagyságu papircsomót huzva ki onnan, azt az asztalra dobta.

Levelek voltak. De mielőtt a rózsaszinü kötőszalagot föloldhatta volna, Magda rátette a kezét és határozott mozdulattal visszanyujtotta neki a csomagot.

- Látlak, Nina!... Azt akarod, hogy ezeket elolvassam. Hanem én meg se nézem. Tudom ki irta és kinek irta, azt is tudom, hogy miről. Ha tán van benne olyan, amit még nem tudnék, ugy az bizonyosan nem is nekem való s mint a többi, a multra vonatkozik, melyet nincs jogom kutatni és együtt és összevéve meg is bocsátottam már - neki... régen.

Nem tartotta méltónak ezt a teremtést, hogy a Béla drága nevét kiejtse előtte.

- Ugy?... kérdezte az asszony torz mosolylyal. Igazad van. A férfinak meg van engedve, hogy két asszonyt sőt akárhányat is bolonditson - egyikét a másik után; de hogy olyan fejedelmi büszke leány, mint te!... te, Zajzon Magda, meg tudod bocsátani a vőlegényednek, hogy egy azon időben bolonditott téged s egy másik szerencsétlent - -

- Hazudsz! vág a szavába Magda elfehérült ajakkal, egész testében remegve.

- Esküszöm, hogy nem... bebizonyitom! csak ezt a két irást olvasd el, s ha hazudtam, vágd az arczomba és nevezz... aminek akarsz.

És odanyujtott két darab papirt.

A leány görcsös mozdulattal, mohón ragadta magához.

Az egyik az a czigarett papir volt, amely a Magda vallomásának hű lenyomatát szivta magába. A leány egy tekintetre fölismerte rajta a keze irását.

- »Szeretem magát Béla, s ha megkér hozzá megyek feleségül«... tagolta dermedt ajakkal.

A másik papir az a levél volt, amelyet ama végzetes csónakázás napján irt Béla - Ninának.

Dátuma pedig - szeptember 23, mint amazé!...

...Hang nem jött torkából a leánynak, csak reszkető ajkai mozogtak el-elfulladva, amint magában a rettentő levelet olvasta:

»Tanulok Nuczi! anyám forró vágyát betöltöm. El vagyok erre tökélve, végre igazán és komolyan! Rövid időn diplomás ember leszek. Bezárkózom a szobámba, nekidülök a könyveknek s a lábam se teszem ki, mig el nem készültem. - Még oda se megyek! Az a szegény teremtés már ma-holnap ugy is ellehet az én kezelésem nélkül, - amibe, köztünk mondva - kissé bele is fáradtam.« - - -

Zokogásszerü mély nyögés tört ki a leány kebléből, keze lehanyatlott egy pillanatra... majd óriási erővel legyőzve önmagát, folytatta, amint következett:

»Aztán, ha kellőleg elkészültem, megyek föl Pestre, leteszem a szigorlatot, haza jövök a diplomámmal, hogy itthon vegyem hasznát és - - a többit miért is mondjam?... a maga szivecskéje ugy is kitalálja az enyémnek legforróbb óhajtását« - -

...Mikor a levél végére ért, a régi viruló Magda nem volt többé! csak a jégvihar halálos pusztitása a teljes pompában diszlő tavasz fölött.

Ez az ifjusága virágában letarolt arcz beesett szemü, hamuszinre vált halotté, hogy az az asszony, mikor ránézett, megborzadott a tulajdon művétől.

- Add vissza a leveleket...

- Nem adom vissza - - menj!

És ellenállhatatlan fenséggel mutatott felemelt jobbjával az ajtó felé. Amaz siró hangon kezdte:

- Magda!... Magda, bocsáss meg legalább...

- Menj!

És az - ment.

*

...Magda fekszik a földön - vérében. Keresztül lőtt melle zihál még.

Kezében az apja pisztolya, melyet az imént vett le a falról.

A szobaleány találta igy, aki a várakozást elunva, mintegy félóra mulva benyitott, hogy figyelmeztesse őt a hazatérésre. Iszonyut sikoltva rohant ki a lány s a kocsiba vetve magát, hajtatott haza az öreg urnőhöz, ki csöndesen szunyókált az alkony homályában, minden bevezetés nélkül és már az ajtóbul kiáltva feléje brutálisan:

- Hamar, az isten szerelmeért! Magda kisasszony agyonlőtte magát. - -

Nem!...

»Jőjj azonnal, Magda nagy beteg - Zajzon.«

Ezt mondja a szükszavu sürgöny, mely este a lakásán várja Bélát a fővárosban.

Negyedóra mulva már a pályaházban van.

Kábultan, révedezve ődöng; néz, de nem lát, vár és nem tudja mit. Az indulást jelző csöngetést várja öntudatlanul; közben álomkórosan mozog, jár-kel; látszik egész valóján, hogy nem érti át, tán nem is hiszi, ami most vele történik.

...Hogy ő most megy vissza, oda, ahonnan eljött - tegnap; itt hagy mindent, amiért jött: a holnapra kitűzött rigorozumot, a sóvárgott diplomát, a bevásárlásait - mindent, mindent és rohan haza... miért? Hogy Magda nagy beteg!

...Képtelenség!...

...Előtte van a délczeg alakja, a viruló édes arcza, amint a robogó vonat után mosolyogva és kendőcskéjét lobogtatva bucsut integet: az épség, a virágzó egészség megtestesülve tegnap még!

...És ezt a remeket lássa ő viszont letörötten, most, alig huszonnégy óra multán!... Képtelenség - - rosz tréfa. De hisz az apja neve áll a sürgönyön... mindegy! misztifikáczió... Talán Nuczi?... ő az! Az ő tehetetlen dühének, asszonyos, gyáva bosszujának idétlen szülötte az a sürgöny - oh istenem, add, hogy ugy legyen!...

Most beleütődik valaki. Fölnéz, egy fiatal ember áll előtte. Ismerős valahonnan, látta valamikor... régente; az rögtön megismeri őt, köszön; most már neki is eszébe villan: Zajzon Kelemen az, a Magda évek előtt idegenbe szakadt legidősebb fivére, azóta megemberedve, meg is bajuszosodva.

Noha régen nem találkoztak, ismerték egymást a Magda leveleiből és Kelemen tudta, hogy a huga jegyesével szorit kezet.

- Te is utazol? - kérdi Poóts, hogy valamit mondjon.

- Ugy látszik, hogy együtt megyünk, felelt az szomoruan s egy papirlapot mutatott fel. Telegramm az is, szakasztott mása a Béláénak: »Jőjj azonnal, Magda nagy beteg. - Zajzon.«

- Hát igaz!... suttogja Poóts rekedten.

*

Az őszi hajnalszürkület vastag ködében érkeztek meg a kis városba.

Kocsira ültek s hajtattak, elébb a Poóts házához, mert hisz ott hitték Magdát találni. Ám az öreg Poótsné fekszik ott csupán - kit a szörnyü hir lesujtott - szélhüdötten. Az orvos mellette van. Béla és Kelemen a cselédektől hallják, ami történt és vágtatnak Zajzonékhoz.

Oda érve az utczaajtóban a távozó orvossal találkoznak. Megismeri Bélát s kezét erősen szoritva, ennyit mond:

- Legyen férfi... csak perczei vannak már.

Az nem felel, rohan.

Itt világos és nyitva minden: az udvar, a pitar, az első, a hátulsó szoba. Emberek jönnek-mennek, lábhegyen, asszonyok suttognak, gyerekek virrasztanak szepegve, - nem pihen senki.

...De mégis. Egy lehunyt szemü, fehér márványszobor, hosszan elnyulva az ágyon: Magda.

Az ágy mellett áll valaki. Egy kővé dermedt mozdulatlan férfi, kulcsolt kezekkel s a fehér szobor arczára tapadó zavaros tekintettel: a megtört apa, - Zajzon Ábrahám.

Az ajtó-nyitásra a márványszobor fölemeli pilláit s szemeit a belépőkre szegzi. Az egyik egy szökéssel mellette van már s ott roskad össze szivtépő zokogással:

- Miért... ó jaj, jaj, miért tetted ezt velem?... majd szilajan fölugrik: Nem! nem lehet... Magda, nem szabad! érted? megtiltom én, én! hát nem ismersz? én, Bélád... megmentelek!!

És rátette a kezét.

A halódó leány arczán még egyszer lobbot vet a kialvóban levő élet lángja. Szemében a vád és itélet, a hangja keményen csengő, előre nyujtott jobbja nem remeg:

- Meg akarok halni - - menj!...

Ellenállhatatlan, földöntuli fenség nyilvánult e kijelentésben, mely parancs volt. Béla görnyedten, alázatosan, panasz nélkül és csaknem tudtán kivül - engedelmeskedik.

A küszöbnél megáll. Mint a halálra itélt, ki az utolsó pillanatban is kegyelmet remél, le­irhatatlanul esdő, kétségbeesett tekintettel néz a haldokló arczára: Magda! szólitja még egyszer elcsukló hangon - ám a pillák már ismét lezárultak s a dermedt vonások titokzatos nyugalma nem árul el semmit: sem vádat, sem bocsánatot.

A férfi megroskad; erőszakkal tépi el tekintetét róla s kezét fejére kulcsolva, mély, zokogó nyögéssel kitámolyog.

- Zárd be az ajtót testvér... suttogja a lány, - maradjunk mi hárman - mig én elmegyek...

Kelemen szót fogad; bezárja kulcscsal; aztán ő és apja oda borul a letört virágra.

...Omló könnyük összevegyül a leány arczán lassan alápergő könnyekkel.

Apja ősz fejét hidegülő két kezébe fogja Magda és nézi hosszan, végtelen szerető fájda­lommal.

- Becsületes ősz fejem te... susogja alig hallhatólag - s a vénhedt homlokra csókot lehel; majd hozzá teszi: Testvér! reád hagyom... hisz már csak te magad s itt hangja hörgésbe fullad.

...Hallgattak.

...Odakint virrad; a lámpa fénye halványodik, fehéredik... A szobában mélységes csönd... a leány keble alig-alig emelkedik már - csak a két férfi erőszakosan elfojtott zokogása csuklott fel olykor.

Egyszerre megzörren az ajtó kivülről. Kétségbeesés vad, sikoltó hangja metszi át a néma­ságot:

- Magdám! leányom!... eresszetek, bocsássatok hozzá!... én vagyok, én, én! Ó ne halj meg!... ne halj meg addig, mig meg nem bocsátottál - anyádnak.

Ő is hirt vett, ő is eljött... az anya - valahonnan.

- Bebocsássam? kérdezte habozva az ifju Zajzon.

A tágra nyilt szemekben iszonyat, a hangban undor, amint a halódó végső erővel felül s ökölbe szoritott két keze szilaj, tiltó mozdulattal hátra csapódik:

- Nem!...

...Ez a szó fagyott a kékülő ajakra. Földi vádra, bocsánatra többé nem nyilt az - - soha.

...És a nap utat tört magának a szin és fény nélkül való köd sivár szürkeségén. Fehér fényét pazarul hinti a fehér ágyon örök álmát alvó fehér leányra...

...Ebben a káprázatos, tündöklő fehérségben, ki venné észre azt a maréknyi fekete papirhamut, mely a padlón lomhán ide-oda imbolyogva hordozza magával ennek a liliomragyogásnak a sir éjjelébe hanyatló titkát?...

*

Megsiratták és eltemették, de feledni sokáig nem tudták az öngyilkos szép menyasszonyt. A kisvárosiak nincsenek bővében a szenzácziós eseményeknek, megbecsülik, jól kihasználják azokat. A szalkszentjóbiak napokat, heteket töltöttek hozzávetésekben, találgatásokban - mindhiába! Nem értette és meg nem fejthette senki a maga választotta szörnyü végét ennek a virágzó élete hajnalán, boldogsága küszöbén álló leánynak. Válasz nélkül maradt ez a százszor, ezerszer megujuló kérdés: Miért?

...Azt az asszonyt akkor este nem látta bemenni senki Zajzonékhoz, sem kijönni onnan. Loppal osont be és ki is, mint a tolvaj; s mint az apró gonosztevőt, aki csak lopni indult, őt magát is iszonynyal töltötte a lelkére tapadó, akaratlanul elkövetett gyilkossága.

És nincs joga senkinek kétségbevonni, hogy az iszonyatnak az a feljajdulása s a könyzápor, amiben kitört a megrenditő hir hallatára, abban a pillanatban igaz és őszinte volt...

...A raktárból a legpompásabb érczkoporsót küldte el a »kedves halottnak«; a temetésen senki se volt mélyebb gyászban, mint ő - és senki se fuldoklott olyan szivrepesztő, mondhatnám őrjöngő zokogással.

...Tubarózsa koszorujának széles fehér szalagján pedig ragyogó betükkel volt kirakva:

»Felejthetetlen barátnőmnek.

Vigasztalhatatlan - Ninád,«

»Itélje el, aki tudja«...

Három éve, hogy a szalkszentjóbi temetőben, télen-nyáron virágos sirhant alatt pihen a boldogtalan Magda.

Egy botra támaszkodó, reszketős fejü öreg asszony, meg egy hét-nyolcz éves leányka láto­gatja a sirját hűségesen és boritja azt el az emlékezés virágaival.

Ez az öreg asszony Poóts Ferenczné, a mindenképpen vigasztalhatatlan anya, aki a lent porladozó leánynyal nemcsak menyét vesztette és siratja, hanem a tulajdon élő fiát is.

...Poóts Béla a jegyese temetése után, két, vagy három hónapon át, teljes lethargiában tengő­dött s magába zárkózottan, emlékeinek, tépelődéseinek élt csak:

...Mit vétett ő annak a leánynak?... És vajjon vétett-e, véthetett-e?... Nem! Igaz volt, hű volt, gondolatban sem csalta, mióta megmondta neki, hogy szereti - a régi pedig, az meg volt neki bocsátva - önként...

...És mégis! mégis itt hagyta őt, egy szó, egy sor nélkül, egy kézszoritás nélkül! - -

...És elüzte a halálos ágya mellől, mint egy gonosztevőt... Irtóztató!...

Vádat, mondhatatlan, de annál keserübb vádat érzett a halott iránt, kétségbeesetten kutatva a mentség után.

És minél mélyebben merült a sötét talány bonczolgatásába, annál titokzatosabb homályosság terjengett azon. S ebből a homályból akarata ellen mindég egy gyászbaborult asszony szőke haja, fehér nyaka villant elébe.

Ezért pedig vádolta önmagát. Hisz az az asszony ártatlan ebben, nincs semmi része a szerencsétlenségben.

Menekülni akart a viziótól; erőszakot tett gondolat menetén, hogy elüzze, órákig elgyötrődve, hogy a minduntalan visszatérő képet képzeletéből kiirtsa. Futni akart előle... de bármely órájában indult el a napnak a templomba, vagy a temetőbe - mert máshova nem járt - e két megszentelt hely ünnepi csöndjében megint és mindég csak a gyülölt viziónak husból és vérből való eleven mása jelent meg - némán, alázatosan lehajtott fejjel: Nina, a gyászos, a vigasztalhatatlan barátnő.

Ilyenkor alig birta leküzdeni fölindulását és nem egyszer érte rajta magát, hogy ujjai görcsösen huzódnak össze: érezte, hogy meg tudná szoritani azt a karcsu, fehér nyakat - halálosan.

Végre az az érzése támadt, hogy valami láthatatlan, titokzatos szál fűzi őket egymáshoz, amely lépteiket folyton egy irányban, egyazon czél felé vezérli. Az érzésből később rögeszme lett. És eljött az idő, hogy immár nem birta tovább viselni e néma találkozások nyomasztó terhét és zsibbadt energiájának erőszakos fölrázásával tépte szét a »láthatatlan szálat«, kiragadva magát zsarnokhatalma bénitó nyügéből.

Menekült. Anyja kérése, könyhullatása hidegen hagyta. Elutazott - maga sem tudta hova, azt se, hogy mennyi időre. Bolyongott czéltalanul, amerre a véletlen sodorta, ki tudná, meddig.

Később Budapestről irogatta a leveleit, melyekben az anyja életmódja, egészsége, körül­ményei iránt érdeklődik; csak magáról ir keveset, a hazatéréséről még annyit sem, a szigor­latról immár semmit - - a házasodásról! arról meg már álmodozni se mer többé a jóságos öreg Poótsné.

...Most is ott tipeg a kedves, ezüstös fejü matróna, csakhogy sokkal roskadtabban, ahol először láttuk őt: a virágos kertjében. Nyomában, kosárkát tartva kezében, az ő kifosztott, magányos élete egyetlen vigasztalása, öröme, gyönyörüsége, a hét esztendős Zajzon Terka, akit magánál tartott, mint a Magda örökét.

És szedik és rakják kosárba a késő ősz utolsó virágait - a temető számára...

Noha nem vár vendéget, az agg urnő szeme minduntalan az utczaajtóra téved s tán nem is tud róla, hogy időnkint föl-fölsóhajtva suttog magában: ha most jönne... ha betoppanna!... istenem! csak még egyszer életemben...

És nyilik az ajtó. Egy sugár, délczeg ifju lép be rajta. Az anya szive nagyot dobban - aztán elcsöndesül: nem a fia... valaki más.

A nyomában lépegető Teri megfordul és gyors iramodással veti magát a jövevény nyakába:

- Kelemen! kicsikém... bácsikám!...

Ő volt - Zajzon Kelemen.

Kezet csókolt Poóts néninek, aztán leültek a kerti padra; az ifju az örvendező kis lányt térde közé fogta s az öreg asszony kérdezgetéseitől meg-megszakitva, beszélni kezdte az élete sorát, attól fogva, hogy elszakadt a szülei háztól.

Elmondta a küzdelmeket, amelyekkel saját erejéből föntartotta magát a főváros ezer bünnel, nyomorral telitett levegőjében. Nappal órákat adott, irodában dolgozott, éjjel - sokszor estétől reggelig - tanult. Most, valahára végzett, meg is házasodott. Dolgos, szerény, jó asszony a felesége, akinek van is némi hozománya, s im azért jött haza, hogy itt gyógyszertárt nyitva, megtelepedjék.

- Szegény apám! - igy folytatja - ha megérhette volna... most magamhoz vehetném, ápolnám, tán ki is gyógyitanám szörnyü bajából, az ivásból... nem adta volna ki a becsületes lelkét idegenben - az őrültek házában.

- Szerencsétlen, szánandó volt ő is, de - még szánandóbb az a boldogtalan, az a mártir.

- Melyik, néném?

- A szegény anyád... Mi lett belőle? hirét se hallottam a... temetés óta. Ugy itt hagytatok, ugy elszármaztatok mind!

A fiu arcza kinosan összehuzódik; a hangja szárazan zörög, mikor mondja:

- Poóts néni! nekem nincs anyám - már régen...

- Az is meghalt?!

- Nekem meg, de - menj csak játszani, hugocskám lelkem - de másnak föltámadt...

- Nem értelek, öcsém... tán csak nem - -

Amaz egyet nyel, mintha valami keserü akadt volna a torkán s csak azután mormogja:

- Férjhez ment.

- Mi... micsoda?... férjhez? az?!... Az a megviselt, elnyomorodott portéka?... Seregeknek ura, el ne hagyj! - No, de hát ő bizonyosan tudta, hogy mit cselekszik, meg hogy miért cselekszi... A jó isten kárpótlással is tartozott neki - eleget szenvedett.

- Eleget!? Hát ha az örök tüzre jut, megszenved-e eléggé azért a bünéért, hogy egy családot tönkre tett, egy becsületes, józan, munkás férfit az elzüllés utjára kergetett?

- Öcsém, öcsém! vágott közbe az agg urnő, fejét szeliden ingatva - tudod te most, hogy mit beszélsz?

- Ó, bár ne tudnám!... Szegény jó apám, hogy szerette! szerette még akkor is, mikor egyik nevelőt a másik után kellett elcsapnia a háztól, hogy ne szaporodjék a száma évről évre a - -

- Kelemen!...

- Poóts néni! nem mondtam soha senkinek, de most tudjon meg mindent, mert megfojt a keserüség, hogy mindig, mindenki csak az asszonyt szánja s az apám a rosz, az iszákos, az elvetemült, aki pedig, mikor már nem szerethette többé azt a teremtést, még akkor is meg­türte, mert szeretett minket... engem, meg Magdát és nem akart megfosztani anyánktól. Ő maga szegény aztán vigasztalódott - ahogy tudott: borba, tivornyába próbálta ölni a bánatát. Itélje el ezért aki tudja... én nem itélem!

- Szegény ember, szegény szerencsétlen!

- Ugy-e, Poóts néni. De hadd mondjam tovább. Utoljára Benya József került a házhoz, ez a rútak rútja, ez a buta, faragatlan tót. Az apám egy ideig meg volt nyugodva: no, hál’ isten! legalább vége van a sornak. És - nem volt vége! Én már akkor idegenbe mentem, mert nem volt maradásom az apai háznál - miért? - mert tudtam, láttam mindent és nem birtam hallgatva nézni az apám szégyenét... Hanem, még ez is mind semmi. Hallgassa meg a Magda beteg­ségének a történetét: egy este, mikor nagy vacsora volt a házunknál, a semmirevaló tót, aki régóta sóvár szemekkel nézte az én viruló, szép hugomat - annyira vetemedett, hogy megcsókolta. A leány ezért fölháborodásában pofon ütötte. Anyám - oh! hogy annak kell neveznem - kitalálta, hogy mi történt, ott, helyben elájult s másnap vak, féltő dühében neki rontott a leánynak, aztán pedig apámnál vádolta be, hogy Magda magába bolonditotta a tótot: az ő kaczérsága vette el az eszét Benyának; s ez a nyomorult maga is igy védekezett! Szegény hugom akkor kapta meg az első ideggörcs-rohamot.

Poótsné a könyeit törülte:

- Oh én Magdám, tisztaságos szép gyermekem!...

- Az édes apám - folytatta Kelemen - ismerte a leányát jól - de a feleségét is! Tudta, hogy ez a kettő, a történtek után, egy födél alatt nem élhet, s természetes, hogy az asszonyt üzte el - Benyástól. És most, nyárád-szikmarjai Zajzon Ábrahámnét ugy tisztelik, hogy: Benya Józsefné.

Öreg Poóts Ferenczné sápadtan hallgatta ezt a mesének is képtelen történetet.

- S én, hogy hittem neki! én hogy sirtam vele... Istenem, istenem, hát már soha se nő be az én szürke vén fejem lágya?... majd hozzátette: hát aztán most azok hogy vannak... együtt? hogy élnek?

- A régiben. Azzal a külömbséggel, hogy azelőtt Benya ur tisztitotta az asszony czipőit, most meg az asszony tisztitja a Benya urét. Ez pedig, köszönet fejében - veri.

Poótsné összecsapta a kezét.

- Veri... az asszonyt?!

- Azt. Őtet pedig az isten - vele. Verje is.

- Hát a gyermekek?

- A fiuk itt-amott - mesterségen; széthullottunk, mint az oldott kéve; Juliska az anyjánál. Esztit - abból nagyon szép leány lett - tanittatom a szinésziskolában. Abból ugy se vált volna soha normális asszony... anyja vére.

- S te, te honnan jösz most öcsém, Kelemen?

- Budapestről, néném.

Az anya szeme fölcsillan. Mohón kérdi:

- Nem láttad a fiamat?

- Láttam többször... jó szinben van, semmi baja.

És Kelemen egyébről kezd beszélni, hogy erről ne legyen kénytelen. Hisz csak nem mond­hatta a szegény anyának: láttam a fiadat gyakran, sápadt, vedlett és szomoru, de nem egyedül láttam, hanem - Csete Antalnéval.

Mert azzal látta.

Ám az asszony nem volt vedlett, hanem czifra, kifestett és nem is szomoru, inkább fonnyadt és unott. Egymás mellett szoktak menni, de nem karöltve, de szót se váltva, tekintetet se...

Mintha tudomásuk se volna egymás létezéséről.

Miképen?...

Ugy esett, hogy a Magda halála után alig két évre az öreg Csete bácsi is elköltözött az élők sorából, nem tulságos búbánatban hagyva maga után az aránylag még fiatal özvegyet, aki a boldogult szerint: fejérnépnek ugyan fáin fejérnép volt, de gazdasszonynak - mint a bün.

Rövidre rá a gazdag özvegy is elköltözött - az már nem az élők sorából, csak a kisvárosból. Mondta mindenkinek, aki hallani akarta: meguntam ezt a fészket, kár nekem itt elveszte­getődni, megyek Budapestre. És meg is tette.

Alighogy ott megtelepedett, legelső gondja volt a Poóts Béla lakását kinyomozni.

És nyomban kezdetét vette egy kitartó és raffinált ostrom. Mert szerelmi csatározások véghezvitelében ez a különben higvelejü, madáreszü asszony ritka hadvezéri talentumokkal volt fölruházva.

Előbb egy-két levélke ment, gyöngéd, részvéttel és bánattal telt; ezekben a barátságon és a saját ujkeletü gyászán kivül semmi érzelemről nem vala szó, a multról legkevésbbé.

Aztán - egy »véletlen« találkozás az utczán.

Követte ezt - jó nagy időközönkint - egy másik, harmadik, de csak amolyan - futólagos. Később azonban már csatlakozás is történt, a férfi elkisérte párszor egész a kapuig. Az asszony végre felhivta lakására a váltig szomoru kisérőjét »elbeszélgetni«... aztán fölhivta még egyszer. Harmadszor már - fölment az magától.

Ez a kisérgetés, föl-fölmenés idővel rendszeresitve lett, és már jó ideig folyt, de szerelemről még mindég nem volt szó közöttük.

Végre, mikor a helyzet annyira érett, hogy az időt elérkezettnek látta, az asszony nagyon bur­koltan, nagyon óvatosan, - támadni kezdett: czélozgatni mindkettejük magányos, örömtelen életére s hogy mindketten fiatalok még arra, hogy mindenről lemondva, ezentul csupán gyászuknak s a mult emlékeinek éljenek stb. stb.

Egyelőre a másik ezt nem látszott elérteni. Később azonban észrevehetően védekezni próbált: immár csak a lépcsőkig kisérte az asszonyt, s ott különböző ürügyek alatt elbucsuzott. Utóbb már a kisérgetés is egyre ritkult. Egyszer aztán - mikor már vagy nyolcz napig hiába várt nyomaveszett lovagjára, Nuczi suggerálta magának, hogy az beteg. Nagy beteg. S a »régi barátság előjogával élve« még aznap, ugy este felé, - látogatásra toppant be a Poóts Béla muzeum-köruti csinos garçon lakásába.

Az ottománon hosszan elnyult, czigarettázó »beteg« Zola »Mouret abbé«-jával kezében, piros koczkás házi kabátban s noha meglepődve, de elég szivesen fogadta a nem várt vendéget és... no és aztán - hát aztán ez a küzdelem is ugy végződött, mint valamennyi küzdelem, melyben erőre egyenlőtlen felek mérkőznek: aminek történnie kellett - megtörtént... Az a két erős, tiszta leánykéz, mely egykor kiragadta az örvény sodrából a férfit, régen ott porlad a szentjóbi temető hantjai alatt s ez a jó és rosz befolyásra egyiránt fogékony lélek igy magára hagyatva menthetetlenül merült alá.

...Most együtt élnek. Közös a fedél s a háztartás is, mely - mellesleg mondva - méltó folytatása a hajdani Nuczi-félének.

Nuczi asszony - ha változott - csupán annyiban változott, hogy fejérnépnek immár nem olyan fáin többé; egyebekben egészen a régi, azaz: gazdasszonynak - mint a bűn; ezenkivül csak oly üres, fölületes, fecsegő, léha divatbáb, aki volt, igaz érzésre, komolyságra képtelen, minden iránt, ami saját becses én-je érdek körén kivül esik - teljesen közönyös.

Az életrendje pedig megfelel az eszejárásának: tisztára megállapithatatlan. Olykor lefekszik esti hat órakor s csak másnap délre kel föl; máskor délben fekszik és éjfélkor kel. Közben: jön, megy, piperészkedik, locsog, fecseg, nevet vagy sir - minden kimutatható ok nélkül. Csak! ezt szokja rövidesen odavetni, ha valakinek netán eszébe jut atettei rugója iránt érdeklődni.

Él a semminek, semmiért, a semmiben: - valamint a légy, mely a székről az ágyra, ágyról a tükörre, onnan az ablakba, meg visszaröpül és senki, - ő maga sem tudja: miért? (ha beszélni tudna, az is azt mondaná: csak).

Ez Nuczi.

Poóts Bélát - ha mindezt eddig nem tudta volna igy, az együttélés, mely föltárja a testi-lelki kendőzgetés titkait, megtanitotta rá.

Az illusió utolsó foszlánya is elszállott rövid időn - örökre.

Még a szerelmében se tud hinni többé ennek a némbernek: ami hozzáköti eltéphetetlen szálakkal, az immár valami vad, hisztérikus makacsság, mely tulteszi magát minden tekinteten, elfogad minden helyzetet, tür bántalmat, megalázást, - hogy a végén elmondhassa:

- Csak azért is!

S a férfi ráunt rég... rég és halálosan.

És kétségbeejti a saját hitványsága, férfiatlan gyávasága, hogy ezt a szégyenletes lánczot vonszolja, mint a gályák nyomorultja a magáét és nincs erkölcsi ereje, hogy széjjel tépje - - nincs és nem is lehet.

A szerelmi gorillaharczok kifogyhatatlan arzenáljában az asszonyok fegyverei között nem utolsó helyet foglal el a köny, meg az ájulás. Özvegy Cseténé asszonyom is rendelkezik ezekkel bőven. Ám ezeken fölül még meg van a maga nem mindennapi különlegessége: a katasztrófásdi t. i. - más szóval: az öngyilkossági kisérletek ügyes inscenálása - (lásd a tiszaparti jelenetet.)

Az ilyfajta jelenetek jóformán napirenden vannak. Az ok: féltékenykedés, - nem is minden alap nélkül való. Poóts azt az idejét, amit a kártyától és házi zsarnokától elszakithat, olcsó szerelmek hajszolásával szokta betölteni.

Az asszony tudja ezt és félti a kedvesét, vagy ugy tesz, mintha féltené. S ha a férfi, a vég­letekig sodortatva, elszánja magát - ki tudná, hányadszor - »mindegy, történjék bármi, de ennek végét szakitja«, akkor: jövel köny, ájulás! utána morfin, kokain, kloroform, gyufaoldat, fogcsöppek és mit tudom még hány ily halált hozó eszköz, melyeknek segitségével - a soha el nem tévesztett czéltudatos adagolás révén Nuczi - meglepő eredményeket tud fölmutatni.

És Poóts, a lágyszivü, noha doktor volna - anyjától örökölt jóhiszeműséggel mindég ko­mo­lyan veszi a permanencziában levő öngyilkosjelölt - műagóniáit s esetről-esetre megszeppen halálosan, mert... »mert ki tudja?... egyszer, mégis... hátha?«

Az efajta lelkülettől kitelhet még az is, hogy halálával gyáva, asszonyos boszuját szolgálja: kinzó önvádat hagyva örökül annak, aki miatt vesztét önkezüleg előidézte.

És eközben folyton ott kisért egy kép a multból: fehér ágyon... fehér, letört virág... Az jó volt, szelid és tiszta... szeretett, szerették, és...

És lám, még is... az is!...

...S a férfi, - akinek sorsa ez az asszony - vergődik tovább, szánalmasan, szárnyaszegetten. Immár valóságos pokol ez az élet mindkettejüknek és - élik ma is.

Ezeket egymással veri az isten. (Aki akarja utána teheti, amit Zajzon Kelemen mondott Benyáékra.)

Már semmi sem tartja őket együtt, csupán a gyülölet, amely azonban olykor, ugy hiszem, erősebb kötelék a szerelemnél.

*

Egy történet, amelyben a jók nem nyerik el a jutalmukat, a rosszak nem bünhődnek eléggé...

Hol a költői igazságszolgáltatás?

Sehol. Az élet azt nem ismeri.

Az élet, amely nem szép és nem is rut, hanem e kettőnek keveréke.

Aki az életben csak a rutat látja s azt adja vissza, az beteg lelkü ember, ki nem tehet róla, hogy csupán a torz iránt bir fogékonysággal.

Aki csak azt látja, irja, ami szép, ugy jár, mint a festő, ki modelljéről letagadja ecsetjével a szemőcsöt, ránczot, májfoltot: - fest ugyan, és képe lehet gyönyörü, sőt művészi is lehet - egy nem lesz soha: igaz.

Van, aki megelégszik a külső hasonlatossággal, s csak azt adja vissza ridegen, lelkiisme­re­te­sen, amennyit a gépe a szük keretében felölelni bir, anélkül, hogy a szinnek, a jellegzetesnek, a benső motivumoknak s az azokban nyilvánuló örök emberinek érvényrejuttatásával törődnék.

Az ilyen már nem fest, hanem - fotografál.

Én festeni akartam.

Modellem a való, a lüktető élet. Eleven, érző, szenvedő emberek igaz dolga; s mikor festeni próbáltam az okozatot, igyekeztem belélehellni az egyénit, mint okot, ugy, ahogy én azt láttam, megfigyeltem, megértettem.

Sikerült-e? Nem tudom.

De ha még egyszer meg kellene irnom ezt a képet, megint csak igy irnám meg, mert igy látom igaznak és nem másképpen.


Citation Suggestion for this Object
TextGrid Repository (2022). Hungarian Novel Corpus (ELTeC-hun). Kisvárosiak: Regény: ELTeC edition. Kisvárosiak: Regény: ELTeC edition. European Literary Text Collection (ELTeC). ELTeC conversion. https://hdl.handle.net/21.T11991/0000-001B-D73A-0