I.
(Hortobágy.)

Túl a rónát lepő öntéseken angol ló látszik nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek körrajzát összeolvasztja a távolság.

Hortobágyot özön borítá. A Tisza-Füred és Nánás felől kiöntött, a Hortobágy folyam feldagadt, a pusztai tavak megnőttek, káka és nád közepén felül, s a hortobágyi csárda mint egy félemlett Ninive állt a szennyes tenger között. Az ó-testamentomi szűzvizen isten lelke járt, itt döglött marhák, kósza tutajok, czibált szénakazlak, s megmosdatott utczák minden szemetje uszkált a habtalan síkon, melyre bőségben teríte nádpelyhet a büzhödt szellő.

Néhol zöld oázok szorultak szigetül az öntések közé, miken ló, birka, szarvasbarom, ember s juhászkutyák éltek szoros közelben, remegve az inség főfokát, mely a koppadt gyepen, a nem szabadítás bizonyos hitében rájok várt. Két dereglye ugyan szépen kimenthetné, de a deszkák önmagokat nem szülik hajóvá, s miért fáradna a magyar óvszerért veszélyek előtt, holott veszély alatt sincs kedve azt tenni?!

A tulkok szomorúan állongtak gyökig legelt szigetek szélein, s mit máskor nem, érzékeny szemet emeltek az égre, tán egy titkos ösztön elősejtésével, míg a rezgő víz eltorzítá nyurgult árnyaikon a nem őket illető arczkifejezést.

Egy ily kisded világra szilaj farkas szorult. Tiz naptól törekvék megszökni a menhely börtönéből, mely szabadságát vevé el, hogy életét megtartsa. Most fáradtan fekszik, de hunyorgó szemhéja alól kivillog a düh és éhség zöld ragyogványa. Körében hantokra hasgatva a felkörmölt gyep, s itt-ott friss porhanyó föld, mint hangyaboly, vagy finom vakandturás, miket mérgében kapart a szokatlan fogoly. E hányások közein agg kan csontváza van szórva tördelt darabokban, melyet szerelmi kalandban lepett az áradás, s vész óráin a ragadozó martaléka lőn. E csontokra nem lehet ismerni, bordák és gerincz szerte marczongva, koponyája s magok a legkeményebb sódarcsontok keresztkasul őrve a mardosás mély karczaival. Csak az állkapczában egy csonka vén agyar mutatja, hogy a zsákmány, csatához szokott kan vala. Most felkél a szép vad hűtelen nyugtából, mely éhségét nem csillapítá. Hosszat nyujtózik kiöltött nyelvvel, s hirtelen felszökik egy öl magasba. Visszaestében kiharap a földből egy darab hantot; majd kiköpve azt, fájdalmasan nyalja mély sebét, melyet a küzdő kan czombján hasított. Eleven húsig nyalja a sebet, mígnem vér serked rajta, és kínosan ordít a közben, mely mértföldekig hallik a néma víz felett. Azonban éhsége vadabb mint a fájdalom. Megrohanja a vázmaradványokat. Foga csattog mint az edzett aczél, ínye vérzik, s egy két töredéket elnyel az éles csontokból. Majd az állkapczát ragadja fogai közé, s fület hegyezve ügetni kezd, megcsalva önmagát az emészthetlen zsákmánynyal. De a sziget szűk, nem adhat tért a haragban futónak. Keskeny körben üget a vízszegélyeken, mint egy iskolába kényszerített ló. Dühe nő, s tért keres. Megáll, gerinczén borzad az ordas szőr, éles szemekkel benézi a látkört, de annak roppant területe csak víz és ég. Látja, nincs menedék, még egyszer belemar a száraz állkapczába, de az agyar ágya nem enged. Bőszülten rázza oldalt és fel s alá, aztán messze veti magától, keresztül ordítja a vizi pusztát, s szilaj szökések közt szaglálja a földet. Rugni s kaparni kezd rövid szünetre egy friss hányást. Szemei zöldveres tüzet lövelnek az alatt, s csattogva kapkod a legyek után, mik a bűzös csontokat megdongják. Végre győzött a természeti ösztön, megszelídült az éhség hatalmára, s foghegyen, finnyás nyámmogással enni kezdi a nyers földet, mely nála rendesen az éhhalál végmenedéke.

Az alatt a látkör alján felhők ütik fel rohanó fejöket tömött kerek gomlyokban, miket hamar hasábokra oszt s ujra szétterít a nyugoti szél. Erős, kövér cseppeket szakaszt le, s hulló terheikkel megragyásítja a sima vizeket. Távol lárma kél a határon, roppant sereg vadlúd repül igen alant, nádast keresve a vész előtt. Kisértő hangjokat hallja az éhes ragadozó. Oly közel, s hallatlan bőségben vonulnak felette, oly étvágyköltőleg látja elnyúlni a jóizű nyakat, melyet csak puha tollazat véd, s szép ifju czombokat, mig a ludak röptében feléje függenek. Tátott torokkal ugrándozik a kecses lények után, nyelvéről lecseppen az étvágy nedve, csak fél öllel tudna följebb ugrani, övé a boldogság. Hiába, az ostoba libák nem tartják szerencsének torkába búvni, s csupa tiszteletből a körmös kalandorhoz, felcsapnak magasra biztosb vidékekbe.

Most a fergeteg nő, a szél dühe szétömlik a vízterén, s féloldalra dönti a megeredt záport, mely, mint vízsodronyból rakott zuhatag, szakadt le. A mén nyerít, a tehenek bőgnek, s a juhnyáj mint egy nyomott nép, sír az apró szigeteken. A vész Körmösig hozza a szájízköltő hangot. Mennyi kövér falat, mily úri különféleség, kivált az alázatos juhok, melyek sem rugni, sem öklelni nem tudnak! hozzá mily horpasztó éhség, s mégis neki goromba földet kell nyelnie minden zsír nélkül! Hajh! ezt tűrni, ennyi csábításra stoicusnak lenni nem lehet. Ő szabadnak születék, hogy ragadozhasson. Beszökik a vízbe, hogy rohanjon az áruló hang felé. De a víz mély, s messze, messze tart. Egy ösztön szól benne, mit az állat is ért, az úgynevezett életi. «Szigetemen világos hogy élek, gondolá, vagy gondolhatá magában, mert érzem, hogy éhezem. E víz itt a sírverem, mihelyst elnyelem, vagy magam elnyeletem. Sírontúl ugyan nyájas örömre hí birka- s tulokbőgés, de ki tudja, nem fognám-e örökre sírban hagyni becses fogaimat, hogy ne legyen mivel harapni a túlélet pecsenyéjébe. Azért jobb lesz visszaragaszkodnom, annyival inkább, mert ez a disznó jég szörnyen püföl.» Körmösdeák alkalmasint ilyesmiken jártatá agyát, mert a gyepre csakugyan visszaszállásolt. Még egy pár próbát tőn a bőgő áldozatok felé, de étvágyán kifogott az életé, s mérges nyifogás közt sérült oldalára fekvék, hogy sebét ne verhesse a kavicsnyi jég. Orrát verhenyes szügyébe vágta, félig húnyt szemhéján felborzolá a szőrt, s akkor jajdult fel egy-egy oldalkapással, ha szemen vagy fültövön üté egy jégtojás.

A pusztai vész folyvást nőtt. A fehérhasú felhők mint könnyű habok merültek egymásba, s itt-ott földig ereszték kesely farkaikat. A szél ákászgalyakat hurczolt a záporban, miket mérföldekből rabolt, a jég sűrün omlott, mintha termett fa gyümölcsét erőszak rázná le, s a sík vizet felverte, hasonlóul a forró olajhoz, mely habzik és bugyog a szörnyű tűz felett.

Egy vészbetört szent ének hangzott s oszlék fel erőtlenül a vad morajban, s utána egykedvűn zúgott ég és víz. A szél visszakanyarult, s ujra megjelent a kétség szózatja. Gyönge női hang éneklé buzgón a zsoltár sorait:

Haragodnak nagy voltában,

Ne feddj meg uram engem.

Csattogó dördület válaszolt, mely megrendíté a földet Kardszagtól Ohatig. A táj rémsötét lőn, az elemharcz tetőpontig jutott. A széltorlat bömbölt, örvénynyé kavarva a záport, s csattogtatva az összevert jeget. A lázadó állatok torz haragban bőgtek a viharzenéhez, míg vészharangokat vert félre a kapkodó szélroham, távol falvaktól ragadozva el a harapdált hangot. A szent zsoltár, tört énekben töredezett elő e vad lázadás közt:

Busúlt gerjedezésedben

Ne büntess meg istenem!

Irtóztatos villám harsant el. Egy pillanatra bevilágitá a láthatárt, s messze fenékszínen megmutatá az istenben bizót. Térdelő paraszthölgy látszék a víz között két ölnyi szárazon. Keblét és karjait kisdedére hajtá, hogy elfedje az úr haragjától. Rajta semmi öltöny, mind csecsemőjét védi az, kinek az áthütő nedv szörnyű halált hozhat. Gazdag barna haját lebontá, sátorúl terítni hideg vállaira. Szemében rémület és éhség, arcza elkékedt a csapkodó vésztől, s rajta vérgyöngyök mosódnak el, hajadon fejéről a jég sebeiből serkedők. Maga tépett sírkereszt, haja gyászlobogó. Ajkán szent ének töredezik fel, erőtlenül éhsége miatt s elverve a haragos széltől. Buzgó hit, vértanúi remény éled lelkében isten mentő irgalmáért, de a test roskad, s nem bir hitelt biztosítni a vallás szavának. Felette, magasban ég a kergető villám, vörös világgal gyujtva a vihart. E fényvonal körében ragyog a fehér jég mint bő ezüst, a villámtér betelve mennyei derüvel, alant porrátört zápor s nedügőz képez ködfelhőt, s benne a fény alatt mint mater dolorosa térdel az ájtatos nő. Felséges rafaeli kép.

Két óra mulva kiderült. A lég megelevenűle, a nap szétönté meleg szerelmét, lanyhán szárogatva a fürdött természetet, s egy tenyérnyi felhő sem foltozá a mennyet.

Hófehéren ragyogott ki tőből az ujvárosi templom, s itt-ott fényesen csillant meg a rézkakas egy-két messze tornyon, vagy falu nyelén, mint a csikós mondja. Millió szárnyassal népesült meg a lég, a vizi zsákmányok ismét nyugton usztak a mocskos oczeánon, s a falvak harangja isten igazában hirdette az alkonyt.

A parasztnő lesimítá a vérében festett hideg vízgyöngyöket, s törlő kezeiből kimerüle képén a nyomorrajz, melynek színeit eddig könyű, vérveríték, s a csapkodó zápor kivenni nem hagyák.

Kedves ifjú kép, mig éhség és rémület be nem roskaszták, most kisértő dúlt ábra, mely senyvesztő sír fogai közül látszik kikelni, hogy magát s az élőket üldözze.

Ajka fakó, arczbőre kékedő és száraz, szemalja szederjes, s medrében üveg lencsékké látszanak merevülni a beesett szemek, mikre a sovány szemöldcsont komor árnyat vet.

Gyermekét tapintja, ha él-e? s meleg sóhaját a reszkető kisded keblébe leheli, hogy megtartsa a szabadítás örömeig, mit isten próbája után kegyesen remél.

Egy máztalan edényt sóvárgva forgat, nincs-e még oldalán némi maradvány, de a tápot már napok előtt végkép levakará arról.

Hajából kifacsará az esőt, s olvadó jegeket, gyermekét megenyhíté anyacsókjaival, s a róna látkörén védkar után vigyáz.

II.
(A csikós.)

A meggyesi csárda irányában hosszúkás vonal tűnt fel a vizen, mely gyors haladtával folyvást hízni látszék. Egy csikós csáklyázott keskeny lélekvesztőn. Fején báránysipka zsírprémmel, s bokrétául rézkupakos makrapipát visel, melynek oldalát még taval átverte a bűzös dohánymocsok. Benne kétkrajczáros debreczeni szár, jóformán kurtább a pipánál, s rajta választóvízzel liliomszál s tízorrú emberek czifrázva megismerhetlenül. A haj nem ragyog úgy Andaluziában mint tarkóján, kivált most csepeg a hájlétől, s rezes nyakát szépen kifényesíti, melyen még soha sem volt nyakravaló. Ingkorcza csak nyaktövig ér, mint a római tunica, hasát félig fedve sárga vásznával, de inas karjain pazérolva lobog a borjúszáju ingujj. Távolról azt hinné az ember, piros csizmát visel, úgy elsüté szárait szél és nap. Szemöldje kiáll, mint a házeresz, s bozontos szőre aláfügg a hamis szemekre, mik gyorsabban járnak a zsebóra ketyegőjénél. Homlokát függőleges redők osztják szét, de nem szenvedés vagy bölcselet redői. Gyakran kell néznie az eleven nap ellen, ha tévedt csikaját keresi, vagy enni való után vigyáz, s ilyenkor sohsem teszi kezét ernyőül szemére, mint asszonyaik szokták. A tisztes ránczok efféle szemlék bélyege homlokán. Szíjkorbácsa vállszalagúl van mellén keresztül hurkolva, melynek fonása apróbb a kigyópikkelynél, s nehéz és sujtós mint a sodrony. Különben arczfénye megközelíti a kordoványt, örök izzadástól keze sötétpiros, s tíz kerek körmei rendkívül hasonlítnak ugyanannyi pecsétostyához.

Ha ladikján egyet egyet taszít, kidugja zömök nyakát lapoczkái közül, összehúzza prémes szempilláit, miközben orrát szépen ránczba szedi, s egyet néz a vízlepte határon, hol kedvező időkben annyi toklyót s malaczot elorzott. Kezében oly ügyesen forog a csáklya, mintha műtánczos tréfálna egyenrudjával, s a lélekvesztőt oly ügyesen kormányozza odább, mint a gyepen kantártalan lovát, pedig egy törökcsónak kormánya nem bajosabb mint az övé.

Távol, a repülő szárnyasok hézagán, valami látszik vizszínt mozogni. Más, legfeljebb bólintó bogácsvirágnak gyanítná, ő már látja a pirostarka kendőt, melyet felé ráznak. Néhány lökésre megismeri, hogy nő, néhányra ismét, hogy saját menye, ki szabadítást vár. Most vége a tekintgetésnek, csáklyája gyorsan és nagyokat lök, a sajka repül, mint a parti fecske, ő siet, siet épen úgy, mintha idegen ürüt vinne vacsorára, mert ő sem erkölcstan parancsát nem érti, sem a tuléletért áldozatot nem visz, őt csak a természet s ösztön igazgatja, s jót, rosszat egyenlő tűzzel visz véghez.

- Hol jársz menyem Sári? kérdé az ügyefogyottat, midőn annyira jött, hogy szóval érheté, oly kuszáltan kuczorgasz mint az árva daru őszszel.

- A jó isten küldte kendet apám uram, felelt a boldog szabaduló, s gyermekét az anyai öröm ujra éledtével csókolá, miközben szemérmesen fedé be ifjú vállacskáit.

- Nem küldött biz engem senki, édes leányom, mert én magam jöttem...

- De csak mégis az úr intéséből, igazítá szabadszájú ipát a vallásos asszony, tudtam én, isten nem hagyja el övéit.

- Dejszen, ne volna csak ménesem harmada a nánási gyepen, s ne akarnám látni most zivatar után, isten nevében itt veszhettél volna az övéi között.

- Júj haj! ne vétkezzék annyit apám uram, jó hogy gyermekem nem érti, soha meg nem halnék nyugodtan, hogy édes nagyapjától ilyeneket tanul, mondá a hölgy együgyű jósággal, s piros fejkendőjét füleire köté, hogy ne hallja a pogány tréfákat, miközben felszedé vizes ruhácskáit s egy pár üres szilket kender-kasornyában.

- Jól van fiam Sára, no hát haza viszlek, csak hágj be ebbe a vizi tekenőbe, s igyál egyet az egészségemért, ott a kulacs a vályu farába, csak ne sokat egyszerre, mert nem lőre... Ej ej, csak már mondtad volna, hogy igyen találkozunk, folytatá tréfásan a vén csikós, szűröm vagy subámat előhozám vala... Fázol ugy-e kis patyolatszuka? ne félj, befűt husz korty diószegi. De úgy látom, Miska reszket az öledben? hja! bábátok sohsem füröszt olyan hidegben mint a jégeső. Kutya baj, majd ha lovat őriz, az orra is befagy, mégis szuszogni kell. Dugd be fiad abba a száraz tarisznyába, vágj egy karé kenyeret, ha éhezel, s van ott egy kis borjúpecsenye is.

- Isten őrízz, felele ijedten Sárika, tudom, más gulyáján nőtt fel az a hús.

- No no, mit félsz tőle, nem bődül bíz az meg kényes begyecskédben, úgy is az öntésbe fult volna, ha el nem fogom. Gazdájának mindegy, akár mi eszszük meg, akár a víz viszi el, válaszolt a természet fia, ellökve sajkáját a száraztól.

- Ugyan apám uram, mit kisérti a gondviselést, tudja mit mond a VI. parancs...?

- Nem tom biz én fiam. Gyermek koromban nem értem rá, most meg vén vagyok iskolába járni.

- VI. parancs: ne lopj, mondá kegyesen Sárika, épen azon szajkói stereotiphangon, melylyel iskolásleány korában észnélkül el szokta hadarni.

- Sohse taníts engem galambom, megérem én magam törvényével. Életemben két prédikácziót hallottam: egyiket Jankó kedves fiam tisztességtételén, másikat, hogy harmadéve a csikós-tanyán egy legatust megpapoltattunk, harmadikát majd elmondják felettem, ha a csizmát üresen hagyom, s az elég lesz nekem. Aztán nem is vagyok én olyan rossz mint a pap mondja.

- Az igaz, taval is öt forintot adott kend az égett szomszédnak, pedig kölcsön kérte.

- Mihály bátyámmal sem osztoztam az anyai részben, pedig semmim sem volt. Neki jobban kellett, káplárviselt ember csak mégsem járhat pőrén.

- A ladányi bukott zsidónak meg elengedé a lóbőr árát, a ki Diószegre ment deáknak.

- Hát mikor gazdámat veszett eb kergette csikóheréléskor, s elibe ugrottam, hogy engem kapjon meg?

- Igaz, mind igaz, kend maga jó, csakhogy a hite rossz.

- Már mások is mondták, kutyahitű vagyok, de én nem hiszem. A rossz ember nem tud aludni, pedig én lófarkára kötve is horkolnék, ha akarom. Aztán mi az, a mit én lopok? Egy-két süldőt, ürüt, vagy legfeljebb borjút ha ragasztok, tinóra már kezem sohse teszem. Lásd kincsem Sárika, nekem nem kell arany, ezüst, sem sallangos bunda. Ha városban laknám, okvetlenül többet kéne lopnom. De itt minden nyáron száz réz pitykét kapok kommenczióban, s az nekem szűrre, szeredásra, erszényre, s késszíjra elég ékesség. De hogy a magyar Kanahánban, mint Hortobágyot a legatus híja, koplaljak, hogy midőn előttem szaladgál a jóizű falat, bőjtöljek mint egy kámzsás barát, azt ugyan ne kivánja tőlem a pap se, a ki lelke van, mert ha igen, ő lássa, kurtát húz. Aztán sehogy sem jó sokat koplalni. Ha éhes az ember, rosszba töri fejét, s elébb-utóbb bakot lő, de ha jóllakott, elfekszik, vagy dolga után lát. Minthogy isten támaszt étvágyat, teszen is arról. Kövér juhot nem azért teremt, ki jóllakott, hanem a ki éhen van. Hogy is venne számban minden sőrét és malaczot mint egy talján sáfár, hogy ha egy elvész, mindjárt megtudja...?

- Uram bocsásd meg nékie, mert nem tudja, mit cselekszik, kiáltá Sárika összetett kézzel, lehetetlen, hogy a ladikkal fel ne borúljunk, ha így garázdálkodik hitével apám uram, s a hiszek egy istent kezdé magában motyogni, miközben a kulacsból már harmadszor erősítőt vőn.

- Hü hü hü! Minap is nevettem, mert hogy Kollát uram juhászát befogták, kinn volt Peti szolgabiró. Tudakozódott az orgazdaságokról, s midőn az új akolbirót jól tartá tanácscsal, azt mondá paposan: isten megőrzi, oltalmazza a hű pásztor nyáját. Püff! jövő éjjel elhajték tőle tizenhat hágó kost. Egy istenem, lelkem, oly igazott a mint hogy Peregi Marczinak keresztelt a csürködi káplán, én mitsem tudok róla. Nem szoktam egyszerre egynél többet hozni, oszt meg a kos büdös, nem is enni való. De mégis jól esett, mert az új juhász bojtárja istenre bizá a nyájőrzést, s maga a csárdába ballagott, pedig egy jó rekrutája sincs. Már én magam járok a ló faránál vagy viczecsikósom. Megtanultam, hogy kell istenre bizni a ménest, ha vasba akarom magamat veretni.

Sárika ezalatt megvidámult a kulacs tartalmától. Látá, miként ipa javíthatatlan. Szánta őt, a gonosz áldozatját, holott féllába már sírban. Csendes hálát adott titkos fohászban, hogy ő jó keresztény, s talpon állva mehet a paradicsomba. Piros kendőjét leoldá, mert a diószegi lelke áthatá. Gazdag haja pongyolán hátra tekerve, s így fonatlan kontyban feküdt a gömbölyű nyakon. Arczain megtértek jószívű vonásai, miket kétség s rémület ijesztőkké tőn, s átpirulva a bor édes erejétől, mint két piros alma ültek a szép haj árnyában. Élénk, szelid szemek, piros gyenge ajk, s a menekvés öröme szépíték a kis paraszt menyecskét, s bizonyos szabadság ült őztekintetében, mely csak a bortól szokott megjelenni.

A vén Marczi elmondta védelmét, s megnémult. Nyakát ismét kezdé kidugdosni lapoczkái közűl, s minden lökés után nagyot nézett.

Sárika hiában szellőzé ki fejét, s fútta el meleg lehelletét, a bor több több gerjedelmet költött vérében. Pillái fáradtan jártak, s ő vígan és édesen nézett alóluk, mint a boldog gondfeledés. Álmot űzni kihuzta Miskát a száraz tarisznyából, hová ipa tanácsára helyezé. Betakarta szikkadt ruháiba, felcsókolá gözűi álmából, s emlőcskéjét nyujtá kendő alá rejtve; maga pedig kegyes harmadrész hangon, de kedélyesen leánykori dalt kezdett:

Kinek nincsen szeretője,

Menjen ki a zöld erdőre;

Irja fel a falevélre:

Hogy néki nincs szeretője.

Ej mit! nagyon bús, gondolá magában, hisz innentúl az uramnál leszek, s pajkos mosolylyal csintalan dalt kezde:

Ma menyasszony, holnap asszony,

Holnapután komámasszony;

S esztendőre vagy kettőre,

Szükségem lesz a bölcsőre.

A vén Marczi addig egész erőből csáklyázott és nézett. Maga sem tudta mit; de már úgy ususában volt, hogy nyakát éjjel is gyakran kidugta lapoczkái közűl, ha ébren volt.

Sajátságos példány a puszták fiaiból. Ő iskolákat nem járt, sem az életben senki nem tanítá. Öt éves korától mindíg pusztán lakik, vad lovak, betyárok s dologtalanság közt. Nem ismer erkölcstant, s hitágazatokat, a keresztségről azt hiszi, csak egy lucskos szokás, melyben nevet osztogatnak; Krisztust csak nevéről ismeri, apostolait úgy sem; jog, törvény, s polgáréletről fogalma sincs, pappal s tanitóval éltében nem beszélt; bűn és erény, üdv és kárhozat, jutalom s bünhödés előtte nem magyaráztaték, s szivében mégis annyi jóság, részvét, feláldozás, hogy felebarátért kész életét adni. Oly csendes, nyugodt, elégült, hogy irigyleni kell. Egyetlen bűne apró orzásban áll, de az nem birvágy, káröröm, vagy ártó szándék műve. Ő nem akar fénylést vagy bőséget, sem a gazdagokat irigyen pusztítni. Ő a természet első ösztönénél marad, ha éhsége csillapítva van: vágya megszünik. Ennek is azon győződéssel szolgál, hogy az nem bűn, hogy az szabados, hogy az természetes, s vele senki nem képes elhitetni, hogy az vétek, s ő bűndíjt érdemel, mert őt csak a természet tanítá, s ott mindennap látja, hogy a farkas elviszi a bárányt akárki nyájából; a kánya ott ragadoz csirkét, a hol kap, s ötven évtől ő is úgy teszen. De azért nem korhely, nem naplopó. Szolgálatot keres, s abban ügyes, pontos, hű. Bár minden minister oly lélekismeretes volna! Gyűlöl minden erőszakot, alárendeltjeit szereti, ügyeikben igaz s szigorú biró, érdemeiket értőleg tudja méltánylani, s a kontárt, idétlent vagy gazot nem tűri. Gazdáját tiszteletben tartja, s egy hosszú életet leél, a nélkül, hogy egyszer verekednék, kétszinű volna, vagy embertársa ellen rossz gondolat kelne szivében. A józan ész ép oly természetes épségben fejlik ki nála, mint az erkölcs. Neki nincs naptára, s mégis minden időpontot meg tud határozni. Ismeri az évszak négy cyclusát, tudja, mikor kell csikót herélni, hágatni, s különválasztni az anyakanczát. Tudja, melyik lova, melyik napon, hány évü; ismeri a téli s nyáréj csillagait, perczre kiszámítja mit, mennyit lehet hajnalig tenni; mikor lesz eső, szél, hó, vagy rendkivül szélvész; tanyájáról a katankórót s bogácsot ki tudja jelelni, mikor, melyik irányban kél fel vagy megy le a nap, s a csillagot nevezni, melyik alatt egyik vagy másik karámja fekszik. Földrajzi tanja a Hortobágy mellékeig terjed, de azt tökéletesben ismeri, mint leghiresb szaktudós a földtekét. Tudja, hol mínő a gleba? melyik rész mit terem legjobban? hová mit kell vetni? hova önt leghamarabb a viz? hol a legjobb juh-, gulya- vagy ménesnek való legelő? hol kell tavaszszal, nyáron, vagy ősz felé étetni? merre van métely? hol vannak jó füves locsogók? s minő zsombékok közt terem csomorika? merre legmélyebb a viz? hol terem legizesebb sás, fedélhez való nád, vagy megfonható gyékény? hol jár legtöbb túzok? merre költenek vadludak? hol szedhetni legtöbb szárcsatojást? merre lehet vizek és lápok közt rövidebben jutni egyik vagy másik faluhoz? hol szikes, bogácsos, vagy kopár a mező? s merre jár legtöbb jég, vagy forgószél? Legfeketébb éjben egyenesen megy, hová akar, rétek és kákások millió ösvényit mind ismeri, melyik hová visz, s beláthatatlan út- és jeltelen gyepsíkon soha el nem téved.

E mellett eszes, dolgaiban teljes tárgyismerő, találékony, magán segíteni tudó, s mindenek felett jószivű. Oly szorgos dolga nem lehet, hogy ideje ne volna, ha kell más baján segíteni. Soha egy itcze bort nem iszik, hogy mást meg ne kináljon. Az embert ismeri, s az osztálykivülieken is hamar keresztüllát.

Mennyivel épebb, eredetibb, okosabb faj a nyugoti földek aljnépénél, melynek buta, goromba s haszonvehetlen példányit oly szomorító sajátságokkal találjuk az életben, vagy színpadok bohózataiban; de kiknek a roppant német föld, a magyarnémet s fajzott félmagyar mosolyg, örvend s tapsokat áldozik.

E könyv folytában alkalma lesz az olvasónak csikósinkról jobban meggyőződni, mégis sok felvárosi gyáva németmagyar, félénk tőkés, bukott kalmár, üres kenyérevő, vagy külföldhöz csatlakozó majom, ki egész életét nehány fojtó légű utczán, s gaminok, zsebelők ólálkodási közt tölti el, undok megvetéssel, átkul, vagy gyermekijesztőleg nevezi a «csikóst», s ha sorsa véletlenül egyszer az alföldre híja, bucsúvétel s végrendelet után indul az ártatlan nép közé. Sőt több zugolyiró, ki minden tárgyismeret nélkül, hallomásból firkál, vagy legfeljebb kocsiablakon néz utazó pudli s tökéletlen térkép közül a pusztára egyszer: nem irtózik őket úgy állítni elő, mint egy rémitő nemét az alföldi vadaknak.

Rágalom, nem igaz! E nép jó és férfias. Gazdag romlatlan tárgya, eleme a civilisatiónak, melyből hasznosabb, gyümölcsözőbb ivadékot idézhet elő törvény- és jogérdek, mint a nyugoti elsatnyult vérből.

Csak az minő sajátságos Peregi Marcziban, hogy szóval sem kérdé Sárikát: mikor, miként jutott a veszélybe? Ő menekvést szükséglett, Marczi megtevé, s többre semmi gondja. Épen ily vágytalan minden ujság iránt. Ha vásárra - a világlátás egyetlen helyére - húsz évben egyszer elmegyen: nem szájong, nem ácsorog, nem kérdezősködik. Megveszi a maga pár csizmáját, s aztán beül a csapszékbe. A Hortobágyon sokszor furcsa vendéget lát. Neki mindegy: londoni utitáska, vagy magyar borztarisznya, piperés szinésznő, vagy legkülönczebb angol. Ő nem bámul, s tartózkodik tőle. Rá sem ereszti szemeit. Elmondja «jónap»-ját, azzal fejébe nyomja süvegét s leül a tölgyfa asztalhoz. De ha felkeresik, s szóba állnak vele: bátran, fogultlanul beszél, egy pipa dohányt kér, kupáját nyujtja, s tüzet ád.

Sárika megunta a dallást, s hogy szóra hozza ipát, a nélkül, hogy amaz kérdezné, kezdé elmesélni esetét.

- Mert, hogy aztán György sógor, az ángyom, uram, és a szóga gyékényt szedni mentek: ételt kellett vinnem a kanálos tóhoz. Már azelőtt jött volt az áradás, de csak azt tudtuk, hogy megelégli tán az uristen. Egy kenyeret, s Miskát lepedőbe kötöttem, mert nem volt kire hagynom, egy szilke lencsét füstölt disznóhússal, másikat jó tojásos lebbencscsel kasornyába tettem, s a hogy lehete kerülgetém az iszapos vizet. De meg az utat sem tudtam biz én, mert mióta kendtül elszakadtam, nem igen lódultam a pusztára. Egyszer lelkem adta veszem észre, hogy nő az áradás. Én csak ellábaltam volna isten nevében, de a Kunság felől úgy tódult a víz, hogy mindenütt sarkamat érte. Akkor hamarjában elszabadulhattam volna a nánási kenderföldek felé; de ki hitte, hogy ilyen itélet lesz rajtunk? Azután késő lett. A rakottyás gáton elcsapott a víz, s úgy jött a mezőre, mint mikor kiöntjük a fürösztőt. Egész addig kergetett az öntés, a honnan jövünk. Tovább nem futhattam, mert előttem összecsapott a víz, s karikába fogott. Azt hittem, állóhelyemen nyél el az itélet, mint Zsodomát, Gomorát: «de az úr énnekem őriző pásztorom», a föld csatornáit bezárolta végre, s én a gyepen maradtam mint az üres halászkunyhó. No biz, isten bocsáss - folytatá önfeddő mosolylyal Sárika - jó lett volna kunyhónak lennem, beletenni édes szülöttemet, de így istenbe bizva, szabad ég alatt vártuk az inséget, mit szent felsége reánk mért...

- Sohse mérte biz a, ki is tudna oly isszonytalan vizet cseberszámra mérni, a Tisza megnőtt, a Hortobágy áradt, a rétek kiöntöttek, a ki lelke van, s készen lett a fürdő.

- Első éjjel nem mertem aludni, hogy a víz alánk fut, vagy a Jónás hala eljő a Tiszából s elnyeli Miskát. Minden faluról behallott az estharang, s én még sem mehettem templomba. Éjjel szinte halálra féltem magamat. A kiöntött rókák csaholtak, s ez a csendben oly közelről hallott, hogy minden lépten nyomon szikrázó szemöket véltem látni a sötétben. Egy farkas borzasztón vonított, azt hittem, szagomat érzi...

- Láttam hunczfutot, holnap utána megyek komondoraimmal. Pistát küldeném, de a csárdába ment egy csikóskötőfékkel Lajos ur számára, s onnan anyjához gyalogol, segítni a vásár hetében.

- Hajnalban láttam messziről egy kompot. A nemesek hadnagyának vittek rajta nádat, mert hogy restellátió lesz, pénzt kapott. Sirtam, ríttam utánuk, de ez a nemesember-féle nem hajt a parasztra...

- Virágvasárnapján a nádudvari bojtárok megnyúztak közűlök vagy kettőt.

- Máskor, ha a nap feljött, sohasem féltem, folytatá Sárika, de most nem tudtam megnyugodni, pedig az esti imádságot is elmondtam reggel. A kenyér- s ételből keveset ettem naponkint, s egész pénteken bőjtöltem, hogy ki ne fogyjak az eleségből, mert nem tudtam, meddig próbál az úr haragja. Magam készen lettem volna a halálra; de Miskát szántam. Nem szeretném, ha meghalna, mig fel nem veszi az úr vacsoráját. Nyolczadik napra letettem minden szabadulásról. Dániel próféta csak három napig lőn az oroszlánok vermében, pedig én csak parasztasszony vagyok. Igaz, hogy a Hortobágyon nincsen oroszlán, de ételemet egy cseppig megettem, s kenyeremből is csak száraz dúcza maradt; ha egy falatot nyeltem, számpadlásáról mind lehordta a bőrt. Nem hiszi kend, mint elfogy az ember, ha rebegésben van. Ujjasom pitykéit hónaljig be tudom hajtani, pedig azelőtt alig fértem bele...

- Szegény árva bogár, hát senkit sem láttál, hogy kihuzzon, a ki lelke van?

- Madárnál egyéb lélek sem jött felém, az is csak hojsza és libucz, pedig mindenik rosszat jelent.

- Hát urad az ebszülötte? tán borsért paripáztak rajta?

- De bizony félek, isten irgalmazzon neki, hogy gyékényszedésnél behalt az öntésbe.

- Hiszen nem ürge, a ki lelke van, hogy mindjárt elázzék. Osztán túl a kanálos tón, a sőre nyomást sohse járja a víz. Ott akar hat lóval elszabadulhattak, s a kócsi puszta felől el lehet ballagni Jeruzsálemig is. Mikor apad a víz, Kócson innen, harminczhét ölnyire napenyészet felől lesz legelébb száraz. Arra befelé még nem értem áradást hajason, s kopaszon is bajoson.

- Nahát tán keresett, vigasztalá magát Sárika, de nem akadt reám. A kúnhegyesi kondás is akkor menté meg feleségét, mikor már belefult.

- Utczu hédervári lobogós! a Józsa ispánja ugyan finczoltatja lovát - mondá a vén csikós egyet sodorítván deres bajuszán, miközben kidugta zömök nyakát lapoczkái közűl, s amúgy szokásaként nagyot nézett.

- Mit beszél kend, hiszen ökörnyált sem látni egész határon, - felelé Sárika, napernyővé emelt tenyere alatt nézvén szerte szét.

- Csillagom adta, az a ficzkó még ma vacsorán éri Pilátust; - folytatá Marczi merev néztében, a nélkül hogy a menyecskét hallaná. A hun ni! ballába kilóg a kengyelből. Minek is a lovon sok teketória, jobb szőrén, pőrén ülni, s ladikját nyílsebesen hajtá a partfelé, mely szemlátomást közeledék. Ejnye kutya kurta! - folytatá nyugtalan hévvel a csikós - már térde is fityeg, volnék csak helyében, átszorítnám makranczos fakóját, hogy bordája horpadna meg bele.

Azalatt gyepszél közelébe nyomult a sajka. Marczi ereiben sebesen vert a vér. Szeme lobogott mint a martaléklátó tigrisé, s mohón nézte a lovag minden mozdulatát. Nyakán dagadtak az inak, arczára vér tolult, fején felborzadt a szürke haj, s csaknem magán kivül lőn. Igen! mert egy embert látott végveszély szélén, kinek reá szüksége van, ki nélküle elvész, kínosan, megmenthetlenül. Lelkében egész erőből feltámadt a szenvedélyes részvét, annyival inkább, mert itt a segély szakmányába vágott.

- Ott van la! ragadja már a milliom adta; - kiálta hirtelen, a csáklyát elvetve kezéből. - Szeme megtelt vérrel, ökle reszketett, s mint hiúz kiugrék a sajkából, feledve, hogy menye s unokája aláborulhat, hogy lábát törheti, vagy mélységbe bukhatik, honnan nincs menekvés.

Egy percz alatt gyepen lőn a kötésig érő vízszélből. Korbácsát kiakasztá nyakából, s «hahó»-t kiáltva, merészen futamlott a ragadó mén elé. Mesteri biztos kilökéssel nyakába veté a szíjhurkot, s nyelével rárántá, hogy a ló nyekkent belé. Most rugott s ágaskodék a szilaj állat, de ő visszarántá aczélerővel, orrát oldalon sujtá korbácsnyelével, s fültövön ragadva mozdulatlan tartá, míg az ispán leszállott, s megszabadult.

III.
(A hortobágyi csárda.)

A debreczeni uton addig különböző jelenetek folytak. Egy gyaloghid[2] czölöpjét kimosta az iménti fellegszakadás, s az emeletmagas tótszekér alatt lerogyott. Kilencz száraz macska[3] van elibe fogva, de két szökött katona kihúzná helyökből. A tót iparkodik ostor- s tengelyemelővel, de mig egyik kerekét kihúzza, a másik merül agyig. Végre azon magyar gondolatra jő: «inkább hátra mint előre» s csikóit az épület farához ragasztja. A csikók igyekeztek is az ostor pattogásira, de a merény siralmasan ütött ki, mert a szekér hengerbuczkát vetett s a zápormosásba önté tartalmát.

Tova előre árúszállító ládák feküdtek két oldalra az útfelen szörnyű halmazokban, miktől fuvarosaink megszöktek, mennyei őrszemre bízva a bécsi kalmárok véres, vagy legalább hamis verejtékét. Itt-ott egy-két istráng, szétszakadt nyaklók, agyába tört küllő, vagy lőcsdarab, a sorssali küzdés mindannyi díszjele, mutatják, hogy a fóti atyafiak nem malae fidei deserteurök, de már se szekér, se hám nem maradt, mikkel tovább vontassák a lógyilkos sarat.

Messze háttérben hosszú sorral látni ácsorgó kocsikat. Füred felől egy jó darabon agyagtöltés létezik néha, hébe-korban, mig a marhák és az utasok földig nem gázolják. Ezt most elszakasztá az ár, s közepén közönyösen rohogott keresztül, mig a bús magyarok partján káromkodtak. Mégis kifogván minden búbánaton, két üres szekeret nyujtottak keresztbe a viztörés partjain, s rájok fektetvén egy vendégoldalt, mint valamely korcsolyán huzgálták által egyenkint a pakolt ládákat. Igy aztán egymásnak segítve, harmadnapon szépen úthoz fogtak, s két héttel vásár után hihetőleg be is értek Debreczenbe, ha minden lovok meg nem döglött, vagy végkép el nem csapott fejök fölött a habarék.

Itt szárközépig vízben nyúzták a lovat, mely földi adaját, a nem rögös ugyan, de annál síkosb pályán végkép lefizette, ott dülés után rakodtak fülig csatakosan, egy roppant úti batardba, melyet e vidéken tíz-húsz évben látni, de nem is ide való; amott mint a hengergöző bivaly, négy lábbal állt ég felé egy felborult szekér, mig a hortobágyi csárda közelében nehány bogárhátú, értsd ernyős kocsi, dalos kerékkel ténfergett a boldog révparthoz.

És a hortobágyi csárda áll, és maradni fog, míg le nem dől, miként azt kezdetben egy naturalista kőműves teremté, sőt meszelve sem volt, kivül legalább, a nyolczszáztizenötödiki biróválasztástól. Véggel Debreczennek, hassal egy özönvizelőtti állásnak feküvén. Ereszét tömör bolthajtások tartják, közönként vasrudakkal egymáshoz foglalva, s alattok a piros, de gödrös téglákkal kirakott folyosó nyúlik el. Ama rozsdás és mocskos vasrudakon pedig füstös kolbászok szellőznek sorjában, miknek mázsákra menő tömege, annyi közlekedés, s jött-ment csavargók közt bántatlanul telel és nyaral. Belől nehány vendégszoba találtatik, miken siralmas nótát nyikorog a mosatlan ajtó. Némelyikben árpa vagy köles van letöltögetve, nemzetes Kátai uram édes tulajdona, mely már a vermekben, padláson, s magtár-hombáriban meg nem fért. A butor mindenütt két-három fehér, vagy inkább sárgult fenyűágy, zsáktalan tavalyi szalmával, ugyanolyan asztal, s nehány festetlen szék, melyek dühösen szétvetik durva lábaikat, mint egy perelő gazdasszony. És ezen együgyű eszközökre ákombákon s irgalmatlanul van besütve a D. V. bilyog,[5] mely annyit tesz: Debreczen városa. Ez egy dicséretes ősszokás, mely marhán és ékszeren, firól-fira, nagy tiszteletben gyakoroltatik. Különben az ónas ablakokat mészpettyes vasazat őrzi, s függönyök helyett repedt deszkatáblák tesznek szolgálatot, miket csepümadzaggal szoktak bekötözni, ha akasztójuk elvész. Téli ablak nincsen, s nem volt, de minek is? Ugyanazért annak idejében minden szoba hideg mint a csűr, nyáron pedig tele van bolhával. Ha idegen felföldit éjjel beszállítnak: azt hinné, börtönben van. Hja, biz az így volt és maradt szinte egy századig.

A város nem akart építni, pedig a haszonbér folyvást feljebb rugott, a csárda nem intéze kényelmet, pedig egy kalán lélöttyért csőd alá kényszerít, s vendégei száma vetekszik a pesti Angolkirálynővel. Most épités történt, vagy inkább tatarozás; de mi, a történet korához tartjuk magunkat. Pinczér ritkán van. Számolni a leányasszony szokott, a házi ifjasszony hajadon rokona, egy kerekhasú debreczeni leány. A pinczéri tisztet tagbaszakadt szolgáló végzi, kinek nem igen tiszta, de annál puhább és tömöttebb hajfonadéka, bokros szalagban veri az inát. És neki minden áron kedvét keresd, ha idvezülni akarsz, azaz ha éhszomjan nem akarsz megveszni. És ha a hús egy-két órával késni találna a leves után, meg ne szólítsd feddő vagy sürgető szózattal, mert úgy lemocskol, hogy az irósvajat se tudod lenyelni.

A fentisztelt állás tátott szájjal, azaz nyitott ajtóval ásít az udvarra, az annyit tesz, hogy az országútra; mert kerítés nincs, s a két épület közti tér merőn kerékvágásból áll. Különben az ó kaloda tanítólag hirdeti: mi az, ha eszménk áll és nem halad. Oldalán semmi ablak, semmi nyílás napvilágnak vagy légnek. Egyetlen szűk ajtó szolgál e czélra, melynek alszegletén lyukat rágtak az anarchiában élő patkányok. Világot két kapujától kap; s ha ezt zivatarban beteszik: a sötétség oly illendő, hogy kaputot lehetne szabni belőle. Ilyenkor iszonyú gyülést tart a szarufákon fecske és veréb; a szagra pedig, mely benne terjedez, nem vállalkozik a legtapasztaltabb orr is. Nádtetője mohos ugyan és idomtalan magas; de kormos fala annál alacsonyabb; s rajta emlékelőtti időkből díszlenek botrányos firkák, karczolatok. Ott láthatni a divatos «ma pénzért, holnap ingyen» felirást; odább: «nem mérnek itt egy petákost, hanem csak tiz karajczárost»; ismét odább a vakolatba vésve:

«Ide bucsujárni fárad,

Kinek a torka megszárad,

Bátran az ivóba tekint,

Nem bántják a szegíny leginyt.»

Túl azon vastag szénnel irva:

«Ha nincs pénzed, kengyelbe!

Nem adnak itt hitelbe.

Jó a pálinka reggel,

Ide hát egy üveggel.»

Ezen kívül mészszel, téglával, kréta és rajzónnal temérdek csárdai vicczek, útféli tréfák, nevek, pajkos ötletek firkálva, s egy sereg bikafő, mészárosbárd, csintalan tárgyak, betűk, s néhány hős betyárok Zöld Marczi korából, mélyen a vakolatba karczolva; úgy, hogy lehetetlen helyet találni, hová egy szót olvashatólag irhatnál. Körüle most récze- és lúddögök nyújtóznak, a lábát kivont nő kövér tanítványai, miket az iménti jégzápor hevenyészett agyon. Fedelén hasogatott gyékény s káka szárad szőlőkötéshez; középen húsos levelű elevenzöld fülfű, a háznép sebgyógyítószere; két végén rozzant gólyafészek, melyekből kiszedték a fiakat, hogy le ne hulljon az ételekül hordott béka s vizikígyó; a gerinczen pedig ős anyaként járdal kövér ordas macska, mely termetében kutyával vetekszik, a helybeli galamb-gyarmatot con amore melleszti s a háznál sok kiváltsággal bír.

A csárda s környéke élénk és népes, kivált most, hogy vásáros idő van.

A «ház alatt», azaz folyosón, nagyszájú leány guggolt a házhéj létráján. Huczfutkája szurokkal szépen kunkorítva, s pofacsontjain a bőr álkörmössel kereken kifestve. Ha az ember ezen arczot közelről vizsgálja: lehetetlen, hogy némi borzadály ne járja keresztűl. Bőre sápadt és ritka, porusait puszta szemmel látni. Ajka rángatag, kedve erőltetett. Szeme merev, pillantóhéja meg-megakad; tekintetében remegés s bizonyos kisérteties van; mi miatt félelmes és visszataszító. De azt ritka ember veszi észre. A piros festék és tettetett nevetés eltorzítja az eredeti bélyeget. Azonban értő szemek ritkán tekintenek reá; az aljnép pedig, mely között forog, nem igen törekszik észrevenni e különösséget. Most egy csinos betyárra pislogott, ki az eresz alatt negédesen tánczolt s ki látni többé nem akarta. Azért keservesen, de hasító nyers hangon kezdé énekelni:

Jaj be szennyes a kendője,

Talán nincsen szeretője;

Adja ide, hadd mossam ki,

Úgy sem szeret engem senki.

Kopogó, kinek neve félelemben tartá a vidéket, mitsem ügyelt ezen földi hangokra, hanem ujjongató kedvvel rakta a friss magyart, helylyel-közzel markába kapva tarkóját, vagy pofonütögetve szárait, ha vígabb kedve szusszant. Félmagas kalapján darutollbokréta; s széles bársonyszegély feltürt karamján. Mellénygombja apró, mint a koporsószeg, de bőséggel csillog a kihányt sujtás közt, mitől posztója alig kivehető. Ruganyos derekán sárga-piros segesvári kendő; selyemrózsás kostök fityeg ki alóla, s tömött sallangjával fedi a szironyos erszényt. Gyolcs-gatyája bővebb, mint a szerb-rokolya s szárközépen alól kiprémezve háromszoros rojttal. Lobogós ingujja két aczélkart fedez s ajkán kipederve a rákóczi-bajusz. Nyakában pongyolán zsinóros dolmánya, s egy körmönfont nehéz agárkorbács. Jobb kezében csillagos rézfokos árvatölgyfa nyélbe, mit oly gyorsan forgat, mint egy parittyát. Negyednap óta iszik a csárdában, s most indulóban volt Debreczen felé, vásárfiát nézni a lókupeczek közt; de nem tudott válni a vendégmarasztó-tanyától, s egy bucsúzó tánczra megállott, vagy megugrott inkább a folyosó alatt. Három poroszlói czigány czinczogott kedvéhez, kik vendégszerepre gyalogoltak ide; de biz úgy akármelyik czinöntő is elhúzná, mert lehetetlen volt megismerni: nóta-e vagy medveijesztgetés? Kopogó sohse bírált zeneművészetet, hanem ha a sors úgy hozá, eljárta kutyabőrdudán is, uti épen experientia docet. Szeme sírt kedvében, dolmánya módosan repkedett, s oda kurjantott amúgy igaz búsan:

Akár iszom, akár nem:

Csak betyár az én nevem;

míg néhány szájtátó korhelyek szalonnázva nézték a szép legényt, nem is gyanítva, hogy híres lókötővel van ügyök.

Egyik vendégszoba rostélyán félve pillogott rá néhány kalmárlegény. Ezen tarkaruhás s illatos Józsefek, nem a tisztes Jákobnak, sőt többnyire Bécs és a pesti kurta boltok szülötti, vásárra küldettek jó remény fejében, hogy mivel hazánk nyelvét félbe, harmadába némileg törték: furfangos szómázzal majd fülig bolondítják az alföldi együgyű vevőket, miként harmadévi kimustrált árúik: az utolsó divat. Most egyszer azonban a füred-poroszlói sár befesté számolásukat; azaz a töltésre lerakva találtattak árúládáik, miknek egy hét előtt Debreczenben kell vala lenniök, s így dolog mi sem lévén, quoniam deus iis haec otia fecit: todzódnak az orrhegyig borotvált principálisuk rovásán. Egyike puha lúdtoll ágyban feküdt, tarkóig lehúzva egy gyapjas hálósapkát, mert azt hitte, hogy meghűté fejét s csúzt kapott. Képén, mint az árvíz, összecsapott a lágypelyhű párna, mit vásár tisztességeül, kékre keményített fejér perkálhajba húzott a lányasszony. Az asztalon szétszórt tarokkártya s krétaszámadások jelelék a nemzeti mulatást, mihez idegen földön sem hitszegők. Nehány halbseitl, alig illetett erős bakarbor itczés palaczkokban (mert Hortobágyon kisebb nincs), s a sonkáról ott hagyott három ujjnyi kövér mutatja, hogy az urak gyomra nem alföldön termett; mit is még inkább igazol ittas tisztitársuk, ki egy falnak hanyatlott széken, állát szügyébe vágva, mód nélkül hortyog. Mellette gőzöl a félbenmaradt pohár puncs, melytől megbődülne a tátrai medve, mert az nem egyéb, mint czitromos ó szilvapálinka arakkal. Arcza vörösebb a pirított kenyérnél, s két oldalra dobasz, mint egy széllapta; de azért ékesen nyalja körül a megkent fürtös haj, mit is még a mult héten utrakelés előtt neki fodrozott egy pesti szőrművész. Három sorsosztályos, kik még lábon álltak, fülhegyezve várták a betyárt, mikor kell puskához kapniok? de látva, hogy az magával bajlódik, insultálni mentek az alvó (nem ugyan oroszlánt, hanem) murmutirt.

Requiem aeternam dona ei Domine

Et lux perpetua luceat ei, -

éneklék az álomhalott felett, de az folyvást horkolt, függvén keze-lába, mint a lőtt rókának, s mit sem hajtván a zúgó legyekre, melyek bőségesen búvtak orrlyukába.

Wünsche ich Ihnen

Wohl zu ruhen,

éneklék ismét dühös tempóban a (nem annyira Bartolo mint) bortoló fülébe, s végre a Schlummerliedet akarták a «Portici némá»-ból, de egyik sem tudta.

A betyár, ki a debreczeni cantust igen szerette, megbotránkozva e nyiváta kintornán, betekint egy tisztábbacska ablakkarikán, melyen légy- és üvegrozsda még nem okozott örökre napfogyatkozást. Nagyot nevet s attáz a szuszogó commisra, férfias ép dalban kurjantván közéjök:

Álmos vagyok mint a kutya,

Nem aludtam az éjszaka;

Még az éjjel sem aluszom,

Galambomról gondolkozom,

s megforgatá hozzá csillogó fokosát. A rőfrend megugrott e pajkos tréfára, mintha török ágyúból lőnék, s maga a csúz fia kivágtatott «mörder» sikoltással, magán hagyva, mint fesch commis-k-hoz illik, ittas barátjukat a vadállat előtt. - Hová, hová héj bugyogós nyulak? - kiáltá hiún széttekintve a betyár; embernek szoktam én szeme közé nézni, ily kákabélű szalma-fráterekkel nincs kedvem kikötni... Mégis molnárlegényt nem láttam tánczolni, folytatá félre vágva hét fontos kalapját; azért, hát ha járnánk egy kállai kettőst, nemzetes lisztlopó? Éretlen búbodra úgyis furcsán illik az a turós-zacskó; - s a hálósipkás fejét vasmarkába fogva, vezette kifelé; ki, minthogy a folyosó végén egy korpás ládába menekült, melyből félig-meddig szokták kiszitálni a lisztet, valóban hasonlíta egy molnárlegényhez. Erre sok nézők vonultak a színpad közelébe, s a betyár nyalkán verte össze pengő sarkantyúját, szembetánczolva az új ballet-mesternek, ki hosszú ing-gatyában, mint az ügyetlen Pierrot, idétlenül és nagyokat lépett a bolhás hideg kövön: - aprózd molnár, kuferczes tempóra, a ki vagy! - odaszólt a betyár, egyet vágva szép barna szemével, - mert sarkantyút verek karmazsin csizmádra, hogy ne rontsd el az igaz magyar tánczot; - s meztelen sarkára gyorsan kezde csapkodni agárkorbácsával, de úgy, hogy csak a csapója csente s vért ne ereszszen. A szerencsétlen commis gyötrelemmel s irgalomesdve nézett ezen műtétel közt a betyárra, mint ő reá kutyaleczkéken saját pudlija, s lehetőségig gyilkosa kedvére igyekezvén járni, egyik lábával úgy letaposta a másikat, hogy fenekére esett. A betyárnak betelt öröme:

Elesett a tyúk a jégen,

Majd felkél a jövő héten,

dallá negédesen, s elfordúlt a kiszenvedett martyrtól, ki azóta rémletes mondákat regél a hortobágyi embernyúzásokról.

IV.
(Szállító parasztok.)

Az alatt az állás túlfelén négy rakott szekérről dögbőrt bontogattak hevesi parasztok. A felhőszakadás útban érte őket s a tiltúl fedett málha fenékig ázott. Most a felső bőröket kezdik teregetni a földre, állásra s vendégoldalakra, mert még egy keserves napi járó Debreczen, noha csak négy mértföld s ha a holnap meleg lesz: végkép összepállik az egész teher.

Négy pipás fuvaros dolgozott morogva, s köztük egy úti felügyelő, ki úgy látszik, fösvény gazdát szolgál, mert kopott ruháit még az insurrectio korában viselték. Kérges májbőr csizma, szükség esetében dobnak használható; toprongyos kék nadrág, itt-ott zsinórfoszlányokkal, miket megfordításkor fehér czérnával varrtak fel; repedt, tarka karton, pruszli óngomb s fakó bársonypaszománynyal, kidőlt-bedőlt kalap, s molnárszín rekli, melynek gallérjáról leszakadt a posztó, babos öltésekkel mutatva az enyves bélésvásznat. Arcza sovány és kedvetlen, haja gubanczos, jelével a sok munka miatti elhagyatottságnak. Sopánkodva néz szét az ázott bőrökön; s hévvel szorgolja morgó furmányosit, de tette úgy látszik, inkább szolgai félelem, mint szíves jóakarat.

- Bizony, nem rakjuk mi egy pint boron alúl Herkópáternek sem - mond az egyik paraszt nekinyújtózva görnyedezéséből - mi csak fuvarozni szegődtünk, nem dajkálni a dögbőrt, mint egy himlős gyermeket. Elég baj nekünk, hogy az ég leöntötte; nehezebb a terih.

- Biz én se bánom, ha olyanná ázik is, mint a főtt tarhonya; mért nem adott hozzá elég takaró gyíkinyt Tógyer gazda - mondá ingerülve a másik, miközben levágta kezéből a terítendő juhbőrt.

- Hiszen mit csináljak Löbl zsidóval, mikor csak felényit akarok vétetni, mint kellene, mégis mindig lehúz belőle - válaszolá a szegény felügyelő.

- Aztán látja Tógyer gazda, Löbl Simon sohsem fizet annyit, mint keresztény ember - közbeszólt a harmadik fuvaros - minden mázsát olcsóbban kiván tizennyolcz krajczárral s könnyebb a lelkének, ha lyukas huszast vagy régi kétgarasost adhat fizetéskor.

- Pedig mennyi kincse, háza, családja. Tavaly, hogy nyíréskor terhet vittünk neki, a pesti dunaoldalon tele volt gyapjúval három bagazinja.[9]

- Egy szó mint száz, a bőröket ki nem teregetjük két pint boron alúl, punctum - mondá határozottan a negyedik.

- Ugyan, honnan adjak? - felelé panaszlólag Tógyer; magam sem ihatom két hétben egy meszelyt.

- Számítsa be kend a gazdájának.

- Puff, ugyan ismerik kendtek Löbl Simont? - Majd annak lehet ilyest beszámítani. Még a kárt is kifogja béremből, mit bőrében az eső okozott.

- Hát mennyi a bére Tógyer gazda?

- Kilencz váltó forint minden hónapra, de négy vasárnapért lehúz harmincz garast.

- S mi kendnek a dolga?

- Lótok, futok, tudakozódom, hol s mit lehet féláron megvenni? falukban fürkészem, kutatom: melyik szegény van szorult állapotban, ki nem képes adót vagy füstpénzt fizetni? kinek nincs sóravalója, vagy nem birja halottját temetni? s ha tud mit eladni: hirt adok valamelyik fiókhajhásznak, ki az ő kezére van fogadva. A nemes urakhoz más sáfári járnak. Azonkívül vásárokra küldöz. Repcze-, dohány-, gyapju- s dögbőr-szállítással bajlódom, de csak magam vesztére, mert ha legkisebb romlik, vagy valamiben egy pár lat hiány van: bérem bánja meg. Sokszor hamisan kellene esküdnöm, hogy ez vagy amaz paraszt megcsalta, de azt nem teszem. Különben nyugtom soha sincs s az év nagyobb részében országúton lakom.

- S mindezt kilencz forintért harmincz garas hijján! No nem csodálom, hogy oly rongyos tiszt kend.

- Még így sem öltözhetném magam emberségén. Ezt egy kurta nemestől exequálták Löbl Simonnak, kire csalárdul ráfogta, hogy az anyadohány közepét penészes sarjúval rakta meg. Akkor nekem ajándékozta; még csodálkozám rajta; s fertályév végével beszámítá tizennyolcz forintba.

- Tályog ölje meg a szakállas kecskéjét - mond fölindultában egyik furmányos; - hát mért nem lökte kend vissza rongyait?

- Akartam, de nem fogadta el. Azt mondá: hogy már elviseltem s mit az ember egyszer megveszen, nem adhatja vissza.

- Mért nem hagyja kend ott szolgálatját?

- Puff! megint nem ismerik kendtek Löbl Simont. Lehetetlen tőle szabadulnom. Hamislelkűséggel mindig adóssá tesz, s ha elhagyni akarom, azt mondja, szolgáljam le elébb, a mivel tartozom, különben visszahozat a szolgabiróval, megkötöztett, botoztat, felakasztat, mint szökött cselédet, mert neki zsebében van a szolgabiró.

- Hogy néz ki az a kend Krisztustagadó hóhérja?

- Kurta, veres haja, szemöldöke, kerek szeme, szeplős pofái, nagy szája, mely mikor nevet, nem istenigazában nyúlik el, hanem két vakszeme felé húzódik. Bajuszt, szakálat nem hordoz, minden kétnap megborotválkozik s máskülönben is szépen jár. Politurás fekete mankót hord, mert ballábára bicczent; pedig az ördögnek is sántája legrosszabb.

- Mi csak a neve?

- Löbl Simon.

- Soh’se felejtem el.

- Fel kék irni minden falu farkán s akasztófára, hogy ne kapjon furmányost magának - jegyzé meg egyik paraszt, miközben kusztorájából[10] a lucskos bagót tenyerébe verte.

- Jövőre megkérdem, ha terhet vállalok, s Löbl Simon névre aranyért sem szállítom mázsáját.

- Én is, én is - mondák a többiek.

- Most pedig két pint bor nélkül is segítek Tógyernek.

- Én is, én is - követék a jószívű parasztok, s a teregetést teljes akarattal folytaták.

Mellettük egy füredi nyereggel tölt szekér állott meg, négy, széltében fogott öszvér fajta lóval. Szegény állatoknak hasán felül ért a sár, víz s agyagcsatak. Mindnyája reszketett, mint a hideglelős; patkótlan körmeik ide s tova csusztak a bizonytalan sárban, s mig gazdájuk kezdé vetkeztetni a törtszíjhámokból, kétkedő hiszemmel tekintgettek hátra: vajjon kapnak-e egy marok üszögös ocsút[12] abrakúl, mi csak két esetben illetheté őket, ha menyasszony alá jártak, vagy nagy út, azaz három-négy mértföld állt előttük.

- Gombolja ki kend azt a csára lógóst földi! mert elesik - mond egyik bőrterítő paraszthoz az irhaködmönös, vidám rövid ember, ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó, s baromorvos szokott lenni lova s szekerénél; különben pedig nyeregcsináló Tisza-Füreden.

- Ugyan hurkadtak a csikók, tán sokat hajtják kendet katonaforspontra? - felelt a megszólított földi, miközben a lihegő mártyr istrángját lehányta.

- Hurkadt biz’ a bátya; pedig nem Jó’sa telelteti. Nagyon megrángatja ez a locsogó a jószágot, hanem úgy kell neki, mért nem lett pappá? mindjárt vetek egy kis magvas pelyvát. - És valóban elkészülvén a kifogással, saraglyához fordítá a fáradt vándorokat s hitvány ocsút tölte egy vászonzablóba; maga pedig, mint ki dolgát végzé, ácsorogni ment a bőrteregetéshez s farán hátravetett kézzel szóba állott.

- Facsarjátok ki kendtek legalább a nagyjából; hisz így meg nem szikkad itéletnapjáig - mondá igazítólag azoknak, csak hogy hibát találjon mások dolgában, mit szenvedélylyel szokott keresni. «Kefurt»[13] kiálta azonban egy lompos kuvasznak, mely a szekér alá sompolygott s egész kényelemmel kezde rágni két-három lenyúlt bőrt.

- Tán nem ettünk gombát, mondá az egyik paraszt, ha facsarnánk, mind paczal lenne ez, s karácson napjára sem lennénk vele készek.

- Hanem szép egyenlő, s világos vérveres bőrök, mintha mind egymásért döglött volna meg ez a nyáj, folytatá a füredi ködmönös.

- Ép azért nincs rajta az isten áldása, mondá Tógyer félig hallhatóan, s ráverte fejével, mi ő nála meggyőződés jele.

- Hogy hogy Tógyer gazda, mit ért kend e gyanús gondolattal?

- Hát azt értem biz én, mondanám is nem is... folytatá az ügynök, kétkedőleg vakarva tarkóját, melyből látszék, miként fontos vagy félelmes történeten jártatja emlékét.

- Csak ki vele bátran, biztatá az egyik hevesi furmányos, bizony tartok tőle, hogy Löbl Simontól nem meri mondani.

- Magam is rá mernék fogadni, hogy Tógyer gazdát ilyesmi bántja, erősíté a másik bőrterítő paraszt.

- Hja, de ha az ember egy vagy más bünt bizonyosan nem tud, még sem illik ám felebarátját agyon rágalmazni.

- No Tógyer, azt ugyan meglőtte. Hát felebarát az a vörös Judás Eskiriótes?[14] mondá ingerlőleg az egyik.

- Osztán a ki haszonhajtó cseléddel úgy bánik, arra nincs rágalom. Én arról mindent elhiszek.

- Mi is! mi is!

- Ha már annyiban tölt, hát elmondom.

- Halljuk, halljuk!

- Biz ezek a juhok nem természetes halállal multak ki.

- Mit mond kend? - hát hogyan?

- Hm!... patkányméreggel, vagy ha nem azzal is, de mindenesetre méreggel.

- Elment a kend esze? Kié volt ez a nyáj?

- Gyapjasy uré, ki a Nyiren lakik.

- No mert igaz, hogy sok fejlágyára esett urakat hallék már, de olyat még nem, ki saját birkáit patkányméreggel ölje meg.

- Ne értsen kend félre földi, hiszen ki mondja azt?

- Beszéljen hát Tógyer gazda világosan.

- Van Pesten egy Márk nevü orvos, beszélé Tógyer, zömök, alacsony termetü, bajusztalan. Szeme sem jól áll, isten óvjon tőle. Pesten ugyan hirlik, hogy tudós egy ember, de biz én úgy hiszem, rosszabb az ördögnél.

- Márk? király-utczában a kávéház felett, második emelet, zárva tartott csengetyűs ajtó- és kancsi szolgálóval? kérdé meglepetve a füredi ködmönös.

- Igen, igen; a garádicsajtó mocskos, s neve kopott bádog táblán vörössel felirva.

- Nem rég valék nála, hogy Pesten fenjártam. Lajos urfi küldött húsz sámsoni dinnyét, s két bál bogáti jó dohányt az ebugattának, mikor odavittem, csak egy üveg papramorgót sem adott.

- De mi köze Márknak a Gyapjasi nyájával? kérdé egyik hevesi furmányos.

- Doktor Márk adós volt Löbl Simonnak. Tartozása régi lehetett, s maga rossz fizető, mert sokszor vittem neki levelet, s Löbl mindig azt mondta, hogy pénzt fogok hozni, de a doktor mindig azt felelte, majd beszél az úrral.

- Hogyan hordhat Pesten levelet falunjáró hajhász? jegyzé meg a másik.

- Télen, ha a gubacsszállítást végeztük, Pesten lakom nála egy kályhalyukban. Azalatt, vagy nyári fenlétemkor, késő estve, ha már raktárakban dolgozni nem látok, tőlem szokott küldözni sürgős leveleket, mikre aztán reggel izenem be hozzá a választ. Nyárban hagyján, de nagy hidegekben sokat szenvedek. Hóban, vízben, sötétben rossz csizmámmal járni nagyon bajos, mert legtöbbször Ó-Budára küldöz, vagy külvárosokba, hol nincs kivilágítás. Sokszor, ha nincs otthon, a kit keresek, azon módon kell haza fáradnom, mert krajczárom sincs, hogy ser- vagy bormérőben egy félmeszely mellett megmelegedhetném. De ha megkapom is, kihez irást viszek, gyakran sokáig, s többnyire kapu alatt, vagy hólepett tornáczon kell válasz után ácsorognom, egy háznál pedig mindig éjfél után várok, mert onnan egy ember velem jön Löblhez, s ilyenkor egy nehéz fekete ládát kell előtte vinnem.

- S mi lehet a nehéz ládában?

- Néha talán ezüst vagy afféle, mit nagy uraktól hordanak zálogba, de azt hiszem lopott drágaságok, mert gyanús személyeket látok a házhoz bejárni, aztán Simon zsidó is mondá már vagy kétszer: Tógyer, nem szükség ám idegennek tudni, mit fürfarag a becsületes ember.

- Miért nem jelenti fel a pesti kapitánynál? kérdezé a füredi ködmönös, kit a dolog nagyon kezde érdekelni.

- Puff! Mert nincs bizonyságom, s Löbl nem ereszt be, hogy szemtanu legyek, ha a ládát nyitják. Aztán mindig mondja: neki zsebében van törvény és igazság... De majd el is térünk doktor Márkról.

- Igaz, hát adós volt, s Löbl sürgette?

- Igen. Egyszer gabonát szeleltünk forgó malomrostán, egyik magazinban. Simon zsidó az ajtóban állott, s Márk doktor vaktából arra talált jőni. Tetteté, mintha igen sietne, de Löbl nem oly ember, ki előtt a dolgot el lehetne ütni. Szépen elsétált, karját karjába ölté, s kezdte mocskolni hazugságaiért, hogy se nem jő, se nem fizet, se kamatot nem ir. A doktor fenyegette őt, hogy épen kamat miatt rugott tartozása ötszázról tizenháromszázra. Simon zsidó szidta, az el akart menni, ez megfogta, amaz felpattant, Simon csalárd csavargónak nevezte a doktort, a doktor uzsorás hunczfutnak kiáltotta Simont, s ránczigálták egymást, miközben Löbl elejté mankóját. A dunaparti fattyuk sarkokba röhögtek, a lármára itt-ott ablakot nyitottak, s a két zsidó a Béla-utczába tért. Tán az ó-testamentomi frigyládát tartják ott, mert oly csendes békén jöttek vissza, mint egy jó házaspár. Márk jó éjtszakát kivánt a «csavargó csalárd» titulus fejében, Simon pedig mondá: «holnap tiz órakor!» s megsüvegelé a lehunczfutozásért. Másnap parancsolá gazdám, hogy vele menjek. Ilyenkor távolba kelle kisérnem, mert különben észrevették volna, hogy a rongyos inas hozzá tartozik. Márk doktorhoz mentünk. A garádicsajtón kicsuktak, hogy várjak künn, míg hínak. Ők bementek az első kék ajtón, mely a fedett folyosóról nyilik.

- Tudom, tudom, közbevág a füredi ködmönös, kinek szinte düledt szeme a figyelem miatt, én is oda nyiték be, midőn dinnyét vittem. Márk török csuhában ült egy apró fióku nyitott tálas előtt, melyen bankóforma czifra papirosok voltak szélyel rakva. Talán, a mint mondják, olyan vadbanknóták. Az igaz, kiszidott, hogy reá nyitottam, de a kancsi leányt is, hogy a garádicsot nyitva felejtette.

- No hát én ott vártam, folytatá Tógyer. Mintegy félórára jött a kancsi szolgáló, kezében egy kosár hus-, zsemlye- s zöldséggel megrakva, mit az ebédhez vásárolt. Kikereste kulcsát, a zárt kinyitotta, s mérgesen rámnézve becsapta az ajtót, mert mindig durczásabb a bőjti boszorkánynál. De egy fő saláta a küszöbhöz esett, melytől nem szaladhatott rá belől a lövőzár. A kancsi hátrament főzni a konyhába, magam pedig a kék ajtóhoz sullogék hallgatni, vajjon melyik zsidó veri a másikát?... Koránsem! Szépen számolgattak. Márk doktor mondá: Ezer ötszáz bőrért fizet Simon per nyolcz garas, 600 forintot. Kap érte per két frt 3000-et. Fuvarbér száz forint, így az összes nyereség 2300 forint; ebből levonva adósságomat, még 1000 forinton osztozni fogunk. Mit törődöm mások bőrszámításával? gondolám, visszasettenkedve a lépcsőhöz, s behuzván az ajtót, kizártam magamat. Alig egy miatyánkkal aztán kijött Simon zsidó, s hogy előtte vigyem, kezembe adott egy félrőfnyi gömbölyű pakétát, mint a fa oly keményt, melynél nem vastagabb egy dragonyos karja. Utban tapogatám, vajjon mi lehet? Érzettem közepén kétfelé van szelve, de nem tudtam sehogy kitalálni. Kapunk alatt gazdám átvevé, s többé nem láttam. A mely házban laknak, van egy új baromorvos is. Szegény, de jó ember, sokszor kapok tőle ezüst tiz krajczárost, ha aprós dolgait elvégzem. Másnap jókor, ez falura ment, egy uraság jármos ökreihez. Ha Gyapjasi ur tiszttartója keres Heves vármegyéből, mond nekem konyhámban, a mit visz, nyissa ki előtte, s ideadta az ajtólakat kulcsát, mint másszor sok ízben, ha ott valék Pesten, mert cselédje nincsen. Reggel öt órakor vizet vittem gazdám pitvarába. A hátulsó garádics, mert elűl sohasem szabad járnom, a baromorvos ablakánál jő fel, s láttam az asztalon két patikás csuprot bekötve, s egy kis darab irást. Hat órakor hozzánk jött Márk a főgarádicson, ép az udvaron sepertem. Kilencz vagy tiz perczig sem igen volt Löblnél, s aztán láttam a folyosón, mely félig elnyelte, a kis garádics felé. A szegletig ugyan, hol a baromorvos szállásol, be nem értem szemmel, de úgy tetszik, mintha későre ért volna hozzám az udvarra, s gyanítám, hogy a baromorvos konyhájában kalamolt, köpenyegjét egész nyakáig befogta, mert esős idő volt, nem láthatám, viszen-e valamit? Kilencz óra tájban eljött a Gyapjasy tiszttartója. Felvezetém oda, s nyitva találom a lakatot. Márkra gyanúm támadt, mert a kapun senki más be nem jött. Azonban nem volt semmi baj. A tiszttartó ráismert a juh-prezivitára, mert már többször is vitt. Gondoltam, vajjon nem cserélte-e ki a gyógyszert Márk? de miért tenné? igazítám magam. Különben a konyha mindig üresen állt; a szoba becsukva, semmi vizes nyom az esős időben, itt nem kotonászott senki, nyugtatám magamat, az ifjú úr maga feledé zártalan lakatját. Öt-hat nappal reá én lejöttem Pestről az uram dolgában, lent is maradtam, hogy itt ért a debreczeni vásár. A mint Löbl dögbőreit hordatom össze fiókhajhászoktól, egyszer levelet ir, most szerdán egy hete, hogy a Gyapjasy pusztáján 1500 bőr van. Nyúl Iczik fizesse ki nyolcz bankó garasával, s a többivel együtt vigyük Debreczenbe...

- Ki az a Nyúl Iczik?

- Csaplár és orgazda a hangyási csárdán. Gyöngyösön laktában nyúlbőrbe huztak egy macskát a legyes diáksüldők, s kertjébe ereszték. Míg kergette, leányát elszökteték. Azóta Nyúl Icziknek hijják. Ahun látják kendtek a vermek irányában, lovát abrakolja, nem hiszem, hogy az is igaz kézen került hozzá.

- Be sunda egy zsidó, szeplős mint a pulykatojás, s szeme öklel, mint a vasvilla.

- Nos, nos..., hát a tiszttartó?

- Panaszkodott a hallatlan dögről. Igaz, a környékben nagyon veszett ez a birkaféle, de máskor, mondá, használt a pesti por. Talán az a hibám, hogy keveset hoztam, mert míg tartott benne, a só közé hintettem, állítá a juhász, olyan vidám volt minden fia, mint az új menyecske; de hogy a por elfogyott, neki szomorodtak, egyik esett a másik után, s a mi a legcsodásabb, a gyengéje utoljára maradt, pedig egy sem döglött vértályogba... Itt a Márk látatlan keze dolgozott, gondolám, de mondani nem mertem, mert tanu nincs, sem nem láttam tisztán, hogy ráesküdhetném. Löbl azt mondaná, hogy adósságomtól akarok megszökni ily rút rágalommal, s hogy lenne hitelem, mikor mindig mondja: zsebemben van az igazság és törvény. Pedig fejemet teszem, hogy a hozzá vitt pakéta két meghamisított patikás csupor volt, melyekkel Márk doktor reggel hat órakor kicserélte az igaziakat.

- Ily bünt Zöld Marczi nem teve, mondá egyik paraszt. Becsületes embert húszezerig rontani, hogy magának ezerháromszáz hasznot csináljon.

- S a jámbor marha tilokus hirét becsületét csúfságra kitegye, jegyzé meg a másik.

- Szerencsétlenségbe döntse, tömlöczbe keverje, vagy épen varjak torára juttassa! egészíté ki a harmadik.

- De hát általában nem volt módja másképen fizetni.

- Dehogy nem, van annak, de pénz az istene. A mit egyszer bezár, szem hozzá sohasem fér, úgy ül rajta mint az elátkozott sárkány.

- Csak nem fér fejembe, töprönködék a füredi ködmönös, hogy küldhet Lajos úrfi egy oly sátányremondának sámsonyi dinnyét és jó bogáti dohányt!

- S az a juhgyilkos czimbora, hogy kivánja a bőrt nyolcz bankó garasért, mikor egy forinton, huszonkét garason egyre-másra veszik?

- Gyapjasy úr Pesten megszorult tavaly. Egy idegen ifjú adósságit akarta fizetni, kit a Dunából fogtak ki, miután beugrott. Löbltől vett föl pénzt három vagy négy hétre s akkor köté Simon a contrectust, miszerint Gyapjasytól hevesi jószágán tiz évig minden dögbőrt harmadrész áron kap.

- Féreg egye meg elevenen a vörös koppasztóját! mondá teljes szivből egy fuvaros.

- Hallgassa meg isten a kend igazságos átkát, folytatá a másik.

- Hallgassa meg!!! kivánák mindnyájan kalapemelintve a gondviselés iránti megnyugtató hittel.

És itt ünnepélyes csend lőn a jobbágyok között, kik öt-hatodíziglen öröklék az árvaságot s nyomort, kik szenvedő apáktól vették át a türelem vérező országát, s kiknek átok vagy megnyugvás jutott hitvány ellensúlyúl a hatalmas bűnök ellenében. Mint minden ily esetnél, megrendűltek a mesterséges vétken, mely közöttök nem létez, melynek szövényes hálóit kivetni nem értik, s melyhez szivök nincs elfajulva, mert elég neveletlenek ugyan rosszra hajlani, de nem elég neveltek, hogy a bűnben művészek legyenek. Jól tapasztalják ők, miként a csavargó törvény gyakran kikerüli a nagy vétkezőt, s azért kit a vallás mutat, egy biztosb fenségtől kérnek büntetést. Ki tudja, ha természet útján nem érik-e borzasztón-valóvá az együgyü népies átok?

A füredi ködmönös szétnézett szekerén, minő pusztulást tőn a fellegszakadás. Harmincz nyerget hozott vásárra, mikről mezővároskájok országos hírben áll. Egyszerű kápás nyereg, tört szíjjal átfűzve még az ó lőcsei formára, de hajlása igen tökéletes, egészen termethez van vágva, s ha jól használtatik, a lovat nem rontja. Most elővett abrakos zsákjából egy karcsú piros-szattyán nyerget, mely gondosan hurkákra volt varrva, mint a miskolczi paplanok. Szattyán szélén csákány és vadászeb, s tulról a füredi torony kiverve gombostűnyi réz szegből, de ezekre magyarázat kell, hogy az ember rájok ismerjen. Kápája kisded és kaczkiás, azaz tele metszve csillagokkal, a nyeregfőn pedig ötágu korona, nagy névbetűivel a tulajdonosnak. A mű csinos, könnyű s erős egyszersmind; valóban dísze mesterének, de nem volt még iparkiállítás, hogy bemutathatná a hideg nemzetnek. Ezt huzá ki mondom az abrakos zsákból s örvendve, hogy zápor martaléka nem lett, hetykén mondá a furmányosakhoz:

- Már ez aztán kitesz magáért. Egy hibás öltés sincs piros szattyánjában. A király ráülhet koronázásában. De Lajos urfit meg is illeti ám.

- Ki a kend úrfia, hogy csak azzal áll elő?

- Ej ha ebugattát, hát nem ismerik kendtek Lajos úrfit?

- Hiszen, ha azt nézzük, annyi Lajost lát kend, mint a nádi veréb.

- De ezt, épen ezt, és nem mást értek én.

- No hát azt, épen azt, kiről kend cseterál, nem tudjuk, ki fia.

- Hisz azt én sem tudom, de magát...

- Mondjuk: nem ismerjük.

- No bizony salavári ficzkók. Kérdjék meg csak bent a nemzetes uramat,[19] bezzeg tudja ám ő, hogy dobaz pugyillárist hordoz Lajos úrfi. Minap is egy szálig kifizette, mit a kócsi indzsellérek harmadnapig szekerestől lovastól ettek ittak, mulattak és törtek. Mikor ide kint van, okos bolond neki megy a bornak, mint a csordakút, mindig ő a gazda. Egyszer, ezt nem láttam, szóbeszédből tudom, maga alól odaadta paripáját egy szállító embernek, kitől Kadarcson két lovát ellopták. Máskor meg egy koldus állott az útfélen jankli nélkül zivargó időben, s köpenyegét veté neki a kocsiból. Mondja is gyakorta, ha úgy szóra hozzák, hogy a népet igen szereti, hogy annak állapotja sanyarú, annak változni kell s ő hazájának él. Szentgyörgyszabadságkor a nyergem el nem kelt s biz ő kifizette igaz árán mind két forintjával, mert a házam eldobolták volna. Aztán meg kiosztá a talyigások közt, azért ajándékba viszem ezt a nyerget, tudom, kedves leszen, mert mit a környékben nevezetest kapni, mindenből szeret. Taval...

- Mégis, ki hát az a Lajos úrfi?

- Nem tudom én atyafi, felele a ködmönös, Debreczenben lakik a táblás uraknál, vagy ha nem lakik is, kardosan jár mint ők, s az utczán is köztök sertepertél.

- Tán lelte azt a sok ezer forintárú pénzt, hogy úgy szanaszét hányja mint a Csáky szalmáját?

- Van annak mindig, erősíté a nyeregcsináló. De nem is kiméli kivált vászon cselédeknél, mert azt nem tagadom, hogy hamis kurafi.

- Szeret járni az asszonyfélék után?

- Mindenütt kergeti. Neki mindegy, alacsony, magas, szőke, barna, köpczös vagy nyurga, csak takaros legyen.

- Fikkom a lelke, bizony jó posztóból szabták a nadrágját.

- A látóképi leányasszonyt is mindig hajhászta, a kit Szoboszlóra vittek németszóra.

- Dejsz ott nem is esnék porba pecsenyéje.

- A rossz nyelvek aztán sok mindent beszélnek, folytatá a nyerges fejét megcsóválva, de én nem hiszem.

- Példának okáért?

- Emberszólás nem igaz mondás, jobb hallgatni vele.

- No csak mégis. Hiszen kend nem félhet tőle, mint Tógyer gazda a vörös kopasztótól.

- De a magyar szópéldában mondja: jótett helyébe jót várj. Lajos úrfi nekem jóltevőm, az isten áldja meg, s rossz kutya volnék, ha megugatnám.

- Igaza van földi, mondák a többiek. Simon zsidó, óh az egészen más. Ki másokat szeret, s a szegényen segít, ha hibázik is, nem lehet rossz szivű.

A nap az alatt hanyatlott, s messze nyujtá az épületek árnyát a sík pusztán.

Egy hosszú ernyős szekér jött ki az állásból, mely alá egyenkint szöktek a fent megijedt komik, hogy kefélt fogukat ott ne kelljen hagyni, az embernyuzó betyár szivességéből. A puncsos morph tulipiros képe szépen kivirított az ernyő tunneljéből, mint egy kettémetszett veresbélü dinnye. A szekér elindult, a műkedvelő Pierrot pedig hátul kivágta a gyékényt, s a nyilásán kidugá ijedt képét mint egy rosszúl festett mumia, hogy jókor megláthassa, ha a betyár utánok rugtatna.

V.
(Kátay, Kopogó, Nyúl Iczik, Pisze Pista, Harangi talyigás.)

Az alatt több teherszállítók kezdtek kászolódni, kik az éj folytában még Debreczenbe törekedének.

Alább a válúnál néhány csámpás lovat itattak; a híd túlsó farkán pedig negyven szilaj marhát hajtott be két gulyás, melyek öklelő szarvakkal, farokat felhányva szöktek odább-odább a hajigált bot előtt.

Most az ambitusra lépett nemzetes Kátay uram a korcsmáros. Fejérvári félselyem-kalapja reggeltől estig, tehát épen most is szürkülő fején ül. Télnyáron zöld magyar nadrágot s ugyanolyan dolmányt visel, három sor ezüst vagy selyem somgombra, hogy mint előkelő polgár, sorsához illetőleg, különbözzék a «kékbeli embertől». Kordoványcsizmája, bár kissé koszlott, nyalkán fényesítve kindruszszal, s mivelhogy sem ünnep, sem keresztelő nincs, a városba pedig csak holnap menend, nem az ezüst sarkantyúst húzta fel. Se baj, az aczél még jobban megteszi, mert ha a láb alá akadt komondorba vágja, úgy behat, hogy tova riadtában csizmástól lerántja. Nyakkendője hollószín marczellin, ránczbaszedett csokrú, nagy és bő, melyben kényelemmel lakik a vastag nyak. Alá, kisebb fehér perkálkendő van kötve, melynek felrésze keskeny szegélyként fehérli torkát köröskörül. Mellénye virágos fekete levantin, (Sáska uram műve) sajtolt szarúgombbal, miknek ketteje felül nyitva áll, hogy kifityegni hagyja a szennyecske fodrot. Szemei aprók, de mérgesek; arcza elég czirmos a puszta szelétől s mig fakó bajusza ázsiai ajkát eresz alatt tartja, terjedelmes álla szépen benne ül a levantin tekercsben, levén negyednapos szakálnak miatta borostához hasonló. Szájában széles, szilkeforma tajt füstöl, mely maga ugyan piszkos, de kupakja annál mocskosabb, szára pedig másfél éve szortyog.

Ablakából látta gulyásait s kijött az asztaltól, melynél ármálisában gyönyörgve, ebéd óta borozik, hogy gazdai tisztét folytassa, azaz: van vagy nincs, hibát találjon mindenben.

- Mondtam, a ki csinált! ne üsd a jószágot, - kiált a gulyáshoz, alig tekintve szét barmai közt - már látom, megint szarvok közé hánytál. Az üstöke tövig lebotozva; annak a hódas negyedfű tinónak meg letörted a fülét.

- Törte biz’ a gálya... - morgott a gulyás, megtoldva szavait érthetlen szitokkal, s botját oly haraggal vágta a marha után, hogy a sárból mint rugony felpattogott, mert szégyenle vásáros idegenek előtt pironkodni.

- Térítsd meg azt az ökröt, hé!... Ne menj rá, hadd igyék! - kurjantá folytatólag Kátay szükségtelenül, mert a gulya sem inni, sem futni nem akart. Bizony mind a nagyját válogattad, ördög ter......, pedig mindig mondom: satnyákat vásárra - türelmetlenkedék továbbá. - Már csak verjétek be ide az akolba, s holnap estig be legyen állítva a barompiaczra, hogy megheverhessen, míg vevője kerül, - fejezé be gazdai tisztét s neki hasalva a kőfalkönyöklőnek, ujjtövig vájt bele a kormos szilkébe.

Lent a vermek irányában Nyúl Iczik lova abrakolt, pongyolán kigombolva egyfogatú bikkfa szekeréből. Tisztán kefélt, kisded, de gömbölyű, jól tartott sárga ló; Iczik kegyencze, öröme, dicsősége. A zsidó, ki mióta Lembergből apja kiszakadt, soha ruhát nem vőn, rongyos tafota kaftánban, csüngő csepüs hunczfutka és asztrakán kalpaggal s hátratett kezekkel köröskörül járta, míg evett; s hátulról, arczélben vagy szemközt gyönyörködött benne. Most farát veregette, majd üstökét húzá; körmével vakart ki szőréből itt-ott apró sárpecsétet, s tógája zsebéből jól szelelt árpát markolgatott neki, hizelgő szavakat motyogván kanihoz.

A tánczos betyár megunván a hosszas dáridót, útjára indula, mit gyalog megtenni nem igen volt kedve. Az álkörmösös leány mézes dalokkal marasztá, nyakára öltvén szőrös karjait, de a legény lerázta válláról s dúdolva csapkodta mentében a sarat. A vermeknél megáll s fél szemmel rápillant az étkes sárgára. És e tekintet veszélyes, mert amire így néz, körme ott nem hagyja.

- Hogy adod a lovad, zsidó? - kérdé vállon ütve az elmerült Izraelt.

Iczik tetőtől talpig mérte a betyárt s megvetőleg felelt:

- Nem eladó.

- De volt már nekem lovam ötszáz forintos is - válaszolt a legény kecsegtető hangon.

Icziknek váratlanul ütött fülébe az ötszáz forint. Azt hivé, kedvén-tölt lókupeczczel van ügye, kivel ittas állapotjában jó alkúra léphet. És mivel a nyereség szagát módnélkül kedvelte, - ennek ötszázhetven az utolsó ára - mondá, szemébe tekintve a lefőzendőnek.

- Nem járja ki, zsidó; az lónak az ára, de te macskát árulsz - felelé a betyár, miközben a kani fogát nézegette.

- Nem nagyság a jóság, - menté kegyenczét Nyúl Iczik; - ilyen állat ritka, kupecz uram, mint a tiszta bor. Termete csinos, szügye széles, maga egészséges s lába mint a szarvasé. Hámban vagy hátán a kaninak mindegy, - s ujra egy marok árpát tartott orra alá.

- Ne taníts engem lovat akózni, a ki vagy; - ellenveté hetykén a vélt kupecz, nehogy alázattal ármányt gyaníttasson.

- Nem is, nem is, dehogy, kupecz uram; ismerem a debreczeni lókupecz urakat; egy kunyorításra derekabbnak látja kanimat, mint én elmondhatnám.

- Ha jó futós, oszt alkudni akarsz, talán megragasztom; - mondá, a ló lábát sorban emelgető betyár, látva, hogy a zsidó horgon van.

- Ha futós-e? uram, mint az agár, s úgy hordja az embert, hogy hátán meg se döcczen.

- Nem is szeretem, ha futtában kotyog bennem a bor. Hát hogy adod?

- Ötszázhetven az utolsó ára.

- Az ötszáz elmarad; hetvenet megadok.

- Hehe; így szoktak tréfálni a lókupecz urak.

- Fele se tréfa biz annak, Ábrahám. Hát magad hogy vetted?

- Nyolczszázhuszonötödiki marhahús árában tavaly exequálta a szolgabiró úr egy nemes uraságtól.

- Úgy még olcsóbban adhatod. Tudom úgy is, bűzös húst adtál s hamis fonton mérted.

- Kérem, ha egy kissé büdös, róla nem tehetek. Hat-hét mázsás sőrét ha levágok, nyolcz napig sem kél el; a földes uraságnak mért nincs jégverme? azért eszi a legyes marhahúst. Fontom pedig a nemes megyéé, s én magam nem mérek. Ha hibáz egy-két lat, az a székálló legény profitja.

- De nem adsz neki kosztot, sem fizetést, hogy annál többet kényszerüljön lopni.

- Abba ne tessék avatkozni, vitéz kupecz uram; az az Iczik dolga.

- Hát mégis, hogy adnád tréfán kül a sárgát? - kérdé dologra térve a betyár, s puffadt piros tárczát vőn ki belzsebéből, látni engedve azt rövid pillanatra. Aztán elfordulva, mintha tartalmát rejtené veszélyes szemektől, zöld galand lómértéket vőn elő belőle, méregetvén a zsidó kaniját, hány marok.

- Mondtam, vitéz kupecz uram, ötszázhetven az utolsó ára; - felelt Nyul Iczik, megjegyezve, miként nincs mit kimélni a fukar lócsiszárt, kinek zsebe olyan puffadt tárczát hord.

- Tizenöt markos sincs; csak dézsát hordani való ily oláh ló. Mégis mivel mondod, hogy jó futós, minden marokért kapsz öt forintot üstben.[25]

- Én tudom, ha ráül, tizet is megigér, kupecz uram; de annyiért sem adom. Csak üljön rá! tessék megpróbálni.

- Nem ülök biz én; látni, haszontalan töröm az árát, nem eresztesz alább; pedig nagy szókülönbség van az alkúban.

- Csak tessék ráülni, ha egyet fordul vele, többet is ad vitéz kupecz uram, mint kértem. Hisz a próba úgysem kerül pénzbe; - sürgeté mindig azon hitben, hogy vevője ama negélyes kupeczosztályból van, kinek, ha egy csikó megtetszik, török áron sem marad el tőle.

- Na hiszen, ha kivánod, zsidó, én megpróbálhatom; de tudom, akkor annyit se kapsz érte.

- Szót sem addig, vitéz kupecz uram, hogy azután meg ne hazudtolja magát; csak én vagyok tudója, mi lakik a kaniban; - folytatá Iczik, miközben sárgáját a betyár alá segíté.

Kopogó rápattant a kanira, s délczegen léptetett a Kadarcs irányában.

- Hát nem mondtam? - hivatkozék Iczik a körülállókra, - hogy lép azon barom, mint egy kisasszony! akármelyik kortesuraság megülhetné. Ereszsze a száját, kupecz uram, hadd mutassa meg, ki ő, - kiálta recsegő torokkal a betyár után, bizonyosnak tartva, hogy legalább háromszázon eladja a nyolczvant érő lovat.

- Majd oda lejebb a lóherés ároknál, - viszonzá a legény csalfán vágó szemmel, - itt a szekerek közt nem lehet futtatni.

- Bizony gyönyörű egy állat, valóban kár, hogy tőle megválok, - folytatá a zsidó. - Ritkítom párját nagy földön; úgy-e nagyon is olcsón tartám oly nyerekedő kupecznek? - kérdé rábeszélő képpel a nézőket.

Kani azalatt a lóheréshez ért. Hátán mint egy könnyű szélkakas megfordult a betyár, visszakiáltva a hüledő Iczikhez:

- Majd csak a városig próbálom a sárgát, hogy gyalog ne menjek. Nem szoktam én lovat soha pénzen venni, de ily borzfogó zabduda ingyen se kell; holnap, ha keresed, a vásáron leled. - S azzal neki rugaszkodék a sigyepnek,[26] mint egy fenicziai nyilas, nevetségre hagyva a rémült Icziket, kinek kárvallásán a bőrteregetők leginkább örvendtek.

- Prosit a lóvásár, zsidó! - kiált Iczik megett egy gyepensült fiú, ki eddig észrevétlenül hasalt a vágott faboglyán s lószőrgyűrüt tekert vékony tollhasábra.

Iczik könybelábadt, de dülledő szemmel nézett a ló után. Kezeit törte, őrjöngő arczot vőn s szaladgált fel s alá, hogy rongyos kaftánja repkedett nyomában, de szólni nem tudott. Az eset és döbbenés oly rögtön lepte meg, hogy torkán ragadt a hang.

- Tudod-e, hogy a kit lókupecznek véltél: Kopogó? - folytatá a fiú kötődőleg, - mult héten szökött ki a kállai hűvösből, mert foga nem fogta a megye kenyerét.

Iczik, ki a hirefutamodott nevet régóta rettegé, még jobban megborzadt. Kezdé menny-földre kérni a furmányosokat, rohanjanak a kani után. Szerencsétlenségből többnyire ismerék, hogy Iczik hamis kopé, vagyis szebben szólva, országos gazember, s ezért senki sem törekvék bújában résztvenni.

- Fusson utána kend, Tógyer, - esdeklék képéből kikelve, - ha a keresztény üdvösség a lelkének drága.

- De lovad olcsó, - közbevág a fiú, - s Tógyer nem bolond.

Most a faboglyához fordult Nyul Iczik s dühöngve kérdezé:

- Te sarjú-lózsivány, mért nem mondtad előbb, hogy Kopogó a kupecz?

- Mert nem kérdted; - mondá boszantva a fiú, - gondoltam, tán ismerősök vagytok.

- Én? lókötő betyárral?...

- No bizony, hisz úgyis orgazda vagy. De ne búsulj Mózes; Kopogó jobban megtartja szavát, mint egy zsidó pap. Ha holnap keresed: a vásáron leled.

- Hogy leljen szárasztófán a pápista varju; - felelé Iczik kétségbeeséssel, árcsökkentést kezdve három-négy paraszttal a rögtöni bevontatás iránt.

- Hát te eb a lelked, megint itt vagy, Pista? - kérdezé a közben Kátay a gyepensült suhanczot.

- Igenis itt vagyok, nemzetes jó uram! - felelt nyers pofátlanul a tulbizott Pista, - Lajos úrfi rendelt, hogy ma itt bevárjam.

Most felállott a vágott-faboglyán s egész minőségben látni hagyta magát. Napon sült fiú pofók kulacsképpel. Szemei szürkék s szemöldig felnyiltak, mint a madaraké. Haja csomolygós, telve sárga-barna kóczczal, s homloka balfelén feltenyerelve áll, tán bábakézben nyomult féloldalra. Szája szokatlanul kisded, mintha mindig fütyülni akarna s orra módtalan pisze, hátratürt czimpával, úgy, hogy tíz ölnyiről lyukaiba láthatsz, miokból tájneve: Pisze Pista lőn. Öltönye pőre ing s rézgatya. Kalap fején s csizma lábain életében nem volt, ugyanazért sarka szurkos, repedt cserepű, s színe, mint a vörös rézolvadék; körme tövén telel a mult nyári agyag; szárai kutyaharapástól forradással rakvák, s többnyire véreznek a bogács-karczoktól. Tekintete vásott és szemtelen, éles bélyegével a rettenthetlenségnek. Tekintélyt nem ismer, örömest czivódik, csúfolódni szeret, s ha ütlekre kerül, meglett férfiakkal is szembeszáll. Feljebb hallók már, hogy apja, a vén csikós, farkast fogni küldné, ha Lajos úrfi ide nem rendelé.

Nyakába körmönfont csikós-kötőfék van tekerve, mit félig ő készített. Még folyvást neveté a Nyul Iczik baját, midőn elnézve a pusztán retkes keze alatt, felkiált, gyomrából jóízűt röhögve:

- Gyihi puhi rozsdás! Harangi talyigás ott jön la. Látom, megint dühös a gazon akadt rongyvár, mert a szürke szemét ugyancsak ássa ki.

Az Iczik baján teljességgel meg nem illetődött közönség a Kadarcs felé nézett. A látkör hátterén esti napvilágban, dühös tortura alatt látszék egy bús szürke. Gazdája fültövén veré két öklével; majd megfordított ostornyéllel szurkálta és vájta fél szemét. Később oldalhosszán fogta s oly hajdús tempóval nyelezte horpaszon, hogy pöfögése a csárdáig hallott.

- Holnap ismét lovat vesz Harangi, mert most kivájta a rozsdás utolsó szemét; - mondá a Kátay egyik gulyása.

- Azt minden kedden teszi, mert egy hét neki sok két lószemet vájni; azért nincsen soha szeme a rozsdásnak, - felelé a másik.

- De soha sem ad többet öt váltó forintnál egy huszadfű csikóért.

Legfeljebb a megboldogult husát adja rá toldásban, mert bőrét vinkóért rendesen beiszsza.

- A lóbőrre hat nap folyvást kap hitelbe; mert az epreskerti csárdás kicsapott timár; - jegyzé Pisze Pista, - s minthogy ott a sóház mellett a bitangvásár, közel éri a totyakos Harangi.

- Ő hát ugyan népesíti a vakok intézetét.

- De mért szedi ki a lova két szemét? - kérdé egy paraszt, tódítva a nyers röhögést.

- Abból neki senki sem parancsol, szokta mondogatni. Mikor maga részeg, vagy lova elakad, vagy csak hajtani kell, sőt néha ok nélkül, ha a makrancz rá jő, neki áll a szegény obsitos csikónak s egyik vagy másik szemét kiveszi.

- Lovát mindig ostorral kereszteli «rozsdás»-nak.

- Tán nincs keresete, s bújában makranczos?

- Ugyan találta kend szarva közt a tölgyit. De sőt inkább mindenüvé hijják, s talyigás collegái úgy félnek tőle, mint a kurucztól.

- Még bakkancsos korából hozta a makranczot, mert nyolcz évig koptatta a Tótház küszöbét.

- Az eb is reszket tőle, s mindnyája ismeri egész városban. A melyik szűk utczán találkozik vele, inkább vissza rugaszkodik, mint mellette elügessen.

- Kúton mindig övé az elsőség; bár félben a hordó, kitérnek előle.

- Ha pedig sertéseket vontat perzselni, szabadon választja a legszebb hólyagot.

- A pálinkás boltban külön üvege van.

Ezen jegyzetekből látható, miként Harangi Pál kitünő példány volt a saját osztályában; s nemcsak Debreczenben, de három mértföldön is nevezetes legény.

Azalatt elővonszolta magát talyigástól a megostorozott világtalan szürke. Fülei lógtak, mint a lopótök. Felfujt hasát jobbra-balra pofozták a szúette rudak, miket hátáról függő kasornyában, alias hevederben, kelle lógatnia. Nyergén tövig koppadt juhbőr mondta fel híres szolgálatát, s a «rozsdás» fejét szöszgyeplővel rángatta Harangi, melyet már egyszer penzióba tett. E rángatás pedig óvszer volt a szürke elbukása ellen, mi is e nélkül minden lépten-nyomon meg szokott történni. A talyiga váltig iparkodott a kiállott locomotiv után, biczegvén tengelyén, mint a hízott gácsir, mely untalan ülepére törekszik esni. A talyiga színig rakva van, de titkait fejtős abrosz fedi, s a nőtlen szekér[31] farkán egy czíva[32] szunyókál, ölén tartva nagy fülü kosarat tele fonatossal.

Díszfogatunk a fogadóhoz ért. Harangi lekapaszkodék a megvedlett nyeregből, s isten segedelmével talpra állt. Hosszú lófejű, tüskés hajú, ürgeszin bajuszú goromba férfiú, ötvenen felül. Ádámcsutkája vastag, nyaka vékony és paprikaszinű, feje úgy függ rajta, mint hosszú piros szárán a gyümölcs. Arcza durva és viseltes, rakva bibircsókkal, miknek fele érik, fele száradó félben van. Gatyája foltos, inge rongyos, maga toprongyos. Nyakravalója nincs; korczához biróhátán vágott kapadohány van tekerve töretlen hólyagba; inge pedig szennyes szattyánszíjjal köttetik két görcsre. Mellénye vásári munka volt kék pukovaiból, de az még sógorán szépen megvetkezett, most vörös bélése tevén szolgálatot. Szoboszlai hat garasos szalmakalapja, kajlán, csurgóra áll, egy lóatakban keresztül üté az ostornyél; de azért ékesen leng koszlott karimáján a rongyollott árvalányhaj-forgó.

- Isten jó nap, - mondá könnyebbült sohajjal, hogy a rémes úttól megszabadult, s fakó ostorával körülvágott a rábőszült kutyákon, melyek visongva rugaszkodtak szét az ismerős szíjtól.

- Ott van la! megint nem férhet az árva kuvaszoktól; - pirongatá Pisze Pista a boglyáról. - No még a Harangi ostorára is ráfér a találós mese:

Vastag széles.

Kurta mérges;

Somfanyél csóválja;

Bolond a gazdája.

Az arszlántalyigás nagylelkűn megveté a pajkos szunyogot, megrázván kopott üstökét a jámbor paripának.

- Ugyan pápistaszínben van a szürke; - mondá Pisze Pista.

- Biz, öcsém, sajnálja a lábát, de’szen kialhatja magát, ha bőréből kibúvik. - Kalapját levéve tüskés szállásáról, kézfejével egyet törült homlokán, hol is a veríték bűzösen megeredt; s odaszól vontatva ürgeszinű szájszőre közül Kátay uramhoz:

- Egy mázsa húst hoztam, osztán meg zöldséget; hol van a nagyasszony?

Ezen néhány szóból kettő a tanulság. Először: hogy Harangi Pál konyhaszállitó hivatalt visel a hortobágyi udvarnál; másodszor: hogy ő minden tizennyolcz éves friss menyecskét nagyasszonynak czímez.

- Nincs itthon; beküldtem, felelt a korcsmáros, mert tudtam, hogy kijő az a sápadt izgága tékozló; folytatá, tovább morogva magának, mert szokott dolga, kedvetlen ügyekről magával beszélni.

- Hát ki veszi által ezt az eleséget? kérdé gorombán Harangi. Hottszi ki egy kupát, de töltesd meg előbb Poltrás, szólt a közben az álkörmösös leánynak, ki a talyigához oldalgott, száját tátani.

A talyigán jött czíva, kinek ránczos négyszegletű arcza valódi szabályos hiuzkép, szakálla bajusza pedig tökéletes, csakhogy ritka és nyírva van, addig egy kis gazt kapart a vámkerék tövébe; ráilleszté gyalog szalmaszékét, s a kosár tartalmát árulni kezdte két váltó krajczárjával, miután egy össze fogdosott fonatost mutatványul végig nyújtóztatott a takaróabroszon. Ezen népsütemény, mely kézfogókban s leginkább iskolásoktól igen kerestetik, nem egyéb, mint gúzsformára tekert, festett bundaszínű, élesztős tészta, mely sokszor legyes, többnyire sületlen, de mindig büdös az avas fürdő miatt, melyben zsír név alatt kisüttetik. Nagysága bakarasz; ára két krajczár váltóban. Ha friss, mint épen most, megjelenik fehér vessző-kosárban, sárgán mosott sáhos abrosz alatt. De minthogy rendesen első nap el nem kél, foltos ponyvák s gyékények alá jut, s lakik négylábú deszkákon, aszalt gyümölcs, méhser, főtt som, pattogatott tengeri s több drága hasművek közt.

Alig foglalt helyet az említett gazon.

Parázs ídes,

Lapos szíles,

Kóstolja kend, beh jó ídes,

kiáltá csúfoló ingerrel Pisze Pista a letelepült nőhöz, ki mérges szemeket vetett ugyan a boglyatetőre; de tapasztalván, miként a martalék távol esik gyakorlott körmétől, jobbnak látta folytatni a szunnyadást, míg vásáros akad. E pajkos megtámadás pedig azért esett zokon a czivának minthogy ő, mint fonatos kofa, őszön sült-tök-árulásra szokta magát adni, s a fentisztelt verssel ajánlgatja ős szokás szerint étekül szolgáló kelméjét.

Pisze Pista még tovább áldozik vala gyilkos szeszélyének, szerencsétlenné teendvén álmos rendes tagját a kofaczéhnek; de túlfelől Kenesei senator gulyása ballagott elő a pusztáról, Pista ismerőse. Vele jön a bodri, egy borjunyi kuvasz. Hosszú szálas gyapja, mint a legszebb magyar kosé, hátán kétfelé vált, s a szőrválasztékon epeszín eblegyek bujkálnak keresztül. Lompos farka tövig rakva csomolygós gubanczczal. Fürösztve sohsem volt, mióta füléből kifordult. Halbőr talpa után körmös nyom maradoz a megázott földön, mint az anyányi farkasé. Száját a hőségben félig tátva tartja, s fürészes állajka mosolyogni látszik, mig márvány agyarán lóg ki hosszú vérszín nyelve. Közönyösen halad gazdája sarkában s előkelő arcza csak akkor változik, ha sok boszantás után egy-két légy után kap.

A gulyás inge, gatyája ki van főzve friss szalonnazsírban, s puhán és fehéren tartja patyolat szép testét. Csillogó font haja csepegésig kenve, gallért eresztett térdig érő szűrén. Creolszín arcza fénylik, ha nap süt rá; bajusza göndör s vastagon befenve, látni hagyja két szabályos ajkát, az elefántcsont fogak vérszín burkolyát. Kékes álla símán borotválva; gyenge, teljes nyakán nincs semmi kötőlék, körülte frissítve suhog a lágy szellő. Szeme bátor, tekintete szabad, beszéde nyílt és eleven. Kezében súlyos tölgyfa-fütykös szegletesre húzva; szűre baloldalán kostök, s furulyája fityeg, markában egy rakás ragyogó kócsag- s fekete gémtollakat hoz.

- Nincs itt Lajos urfi, Pista? kérdi érkeztében a kofaboszantó Piszétől.

- Kijön a nem soká, felelt Pisze Pista, hátat fordítva a fonatos piacznak. Már a halászok is kiveték a hálót, kiket mára rendelt. Ugyan izzad az öreg Czirják üstöke a bóné vonásban. Az árva halász is köztük van. Annak tudom, örülend az urfi, mert még nem ismeri. Reá várok én is.

- Bokrétának valót bizott rám, hogy hozzak: folytatá a gulyás, harmadnapja lesek kócsagokat s gémet, míg vagy kettőt leüthettem; de hoztam is ám olyat, hogy tündérkirályné fején sem ragyog szebb.

- Én meg ezt a féket fontam Gúzs Jankóval, Lajos urfi mondta.

- Tudom, majd kapsz érte vagy öt fehér huszast.

- Minap ugyan jól járt a csonka kondás; baltáját megvette egy új banknótáért.

- Ma jó kedve készül, látom, az urfinak. Dudás Juhász is jő egy kövér toklyóval; azt mondá, estére megfőzi tokánynak, Lajos urfi régen apetussal van rá.

- Nem tom pedig, ha lesz-e apetussa, mert a szép menyecskét Ujvárosra forspontoztatta Kátay; de isten megveré, mert a jégeső úgy bukfenczre püfölte konyhamajorságát, hogy vagy ötven darab ament mondva elnyúlt, mondá Pisze Pista.

- Alkalmasint félti az ifjú vendégtől.

- Lajos urfi úgy néz, mint az égő tűz; akármelyik leányt megveri szemével.

- Hagyd el a más dolgát, csak fejed ne fájjon, inté a szép gulyás, hosszú megfontolt léptekkel indulván be a borivóba.

Azalatt két izmos szolgáló leüríté a talyiga terhét, játszván Kátay számbavevő gazdasszony-szerepet; Harangi pedig keserves kortyokat huzott a tiz krajczárosból, mit a Poltrás számára kihozott. Mikor iszik, kiváltképen szeret dohányozni; minekokáért fentírt puszlijának vászonzsebjéből előkotorászsza csorba makráját. A dohányhólyagot öklén megpofozza, hogy elválasztható állapotba jőjjön a dohány, mely két hét előtt szedetvén száráról, tokjában, a bő nyirok miatt, meggaluskásodott. Ekkor rátölt a viseltes pipára, a nélkül, hogy hamvat vagy bagót kiverne. És kicsihol. Egy kajla czigány-aczél a tűzhozó eszköz, mit ócska gereblyéből csinált serpenyőfoldozó. Ugyanazért nem annyira kemény levén, mint túl a rendén lágy, közepéig kopott a viadal miatt, melyet vele űzni szokott Harangi. Tűzköve oly kicsiny, hogy lapos tömpe körmei alig csíphetik meg. E mellett minden felől pisze és fogatlan, s ütöttkopottsága annyira ment, hogy tíz vágásban csak egyszer vét szikrát, akkor is vakot. Erre illeszti Pál lovag a jó darab zsidóbőrt, miután pipakupakjában bepiszkolá, hogy kevesebb bajjal tüzet fogjon. Most beáll aztán a műtétel órája, s miután körmét leverte, s kézzel-lábbal, vérben forgó szemmel nagyvalahára kicsiholt, elborítja tüzes taplóval a dohány felületét, mely csak azután adja meg magát, ha két-három taplószállítással éghető állapotig megszáradott.

Pál lovag, miután makrája füstölt, s ádám-csutkáját ugyancsak rángatta a kemény szipákolás, ujólag szájához vivé a kőporral szép fehérre surolt fakupát, s felöntvén a gégemaró nedv utóját, fenekére tekint varjui tempóval.

- Ejnye az eb a lelke tele van üressel; szorítasd ki még egyszer a levegőt belőle, Poltrás, mond a rejtelmes tekintetü leánynak; maga pedig fülét eleresztve, szomoruan nézett körül a talyigán, melynek agya maszkban volt a sártömeg alatt, maga pedig lőcshegyig csatakos.

E keserü szemle alkalmával hozzá sullogott Nyul Iczik, ki a vontatási alkudozásokban semmi irgalomra nem talált, s törődött szívvel kérdé Pál lovagtól:

- Nem látta, talyigás uram, jöttében sárga lovamon Zöld Marczit?

- Hol az eszed, Judás? hiszen te még gyufakupecz voltál, mikor azt Fegyverneken szellőzni feltették.

- Zöld Marczi vagy Kopogó, az nekem mindegy, - folytatá a szerencsétlen zsidó sirodalmas arczczal, miután szemöldét felkapta, állát pedig alá ereszté feleletet várva. Tehát nem látott egy panyókás betyárt ötszázhetven forintos kanimon?

- Láttam biz én; mint a szél vágtatott egy gömbölyü sárga mokányon.

- Hát mért nem fogta kend meg az isthentelen thulvajt? Kiadta magát khupecznek, s földönfutóvá tett.

- Mit tudtam én, tolvaj-e vagy harangozó? osztán nem vagyok én vármegye pandurja, hogy a lókötőket szagáról nyomozzam.

- Szeméből is láthatta volna kend, hogy gyilkos, gazember.

- Hát te mért nem láttad szeméből, mikor elcsalta lovadat? - felelt természetes igazítással Pál lovag.

- Már látom, kend is orgazda, mint ez a sok papramorgó paraszt; kezdé Iczik szidalmát mindent fölülmuló gyötrelmében, s hosszu philippica kezdetén látszék lenni, de Harangi nem hagyta befejezni a sallangos dictiót.

- Szedte vette, mi bajom nekem kopott lovaddal? elhord a tógádat, mig szépen vagy, mert ha lőcsöm kikapom, még ma Pilátushoz küldlek vacsorára.

Iczik nem érté a nagy szavakat, mert gyorsan ellábolt, pedig a nagy szó itt is szokott cursusában vala, mert Pál lovag talyiga-bontás nélkül nem juthat lőcséhez, levén szeggel és pántokkal tengelyvéghez foldva.

VI.
(Dudás Juhász. A Poltrás. Csonka Kondás.)

Pisze Pista nagyott röhentett Iczik után; Dudás juhász pedig, kit a kenesei gulyása előre hirnökölt, az állás háta megül beszamarolt.

Hátul iszák, elől a késre itélt toklyó van nyergébe kötve. Fordított subáján csinos facsobán függ, s balra vetve pötyögős dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van bőrből csinálva. A deli juhász üstöke tömött, szeme tüzelő, maga vidor, egészséges arcza kipiroslik a kalap árnyából, mint egy hízott basarózsa; s jöttében dalol:

Ha megunom magam a pusztába,

Kapom magam, megyek a csárdába;

Parancsolom a korcsmárosnénak,

Hogy hozzon bort barna bojtárjának.

Házhoz érve, leugrott a füles paripáról, s mitsem hajtva a fonatos kofa öklelő szemére, ugyanazon vámpóznához köté, mely alatt amaz sátort ütött. Maga pedig leemelé a nyügbe vetett toklyót, melynél jobb izű áldozat nem sok találtaték az Izsákot megváltó kosnak idejétől; s vetkezni kezdett a szaktani öléshez, rakván málháit és leöltött bundáját nem másuvá, hanem mint illik, saját nyergébe.

Subája alatt fekete nyers juhbőrt viselt nyakában, mely lábainál fogva volt keresztül kötve. Ha mondom nyers, az nem teszi, hogy vér csepeg róla, hanem készítetlen állapotában, mint nyúzáskor megszáradt; mint minden időn által pásztori divat volt, mint Gvadányi 1788-ban leirta, s mint az, eredeti juhászbojtároknál, korunkban látható. Kétségkívül keleti maradvány az őspásztorélet üzőitől, egyike azon kedves ereklyéknek, mik e férfias faj eredetét feledni nem hagyják, s mik annyi viszály és korcsulás után, külhagyományul maradtak a romlatlan köznép jelleméhez. Aztán negyedfél rőfös nyakkötőjét kezdé letekerni, mit gyolcsos tótoktól vásárol a pusztán: s neki gyürkőzik könyökig, látni hagyva izmos, halvány, fehér karját, mit hűvös, nedves inge szebben elkészít minden kölni víznél. Ennyi készületet a tokány miatt tőn; részint hogy könnyebben bánjék a toklyóval, részint a főzés melegét akará előzni.

Aztán a bárány lábait oldta meg. Jóízűt nyujtózott a szabadult állat, egyet-kettőt szökve játszadó kedélylyel; de függetlenségét nem vette igénybe. Lábainál maradt szeretett urának, mit a néhai kedvezés között úgy megszokék; fürkészőleg szaglá szelen barnult markát, melyből annyiszor csemegélt ízletes sós zabot; s bárány szelidséggel nézett fel szemébe, mig a fütyürésző bojtár, a gazdai szeretet végbucsujeléül körülveregeté. Ki hinné, hogy egy ostoba juhkép elégedést képes kifejezni? és mégis e bárány tekintetén elvitatlanul látszék a boldogság. Tokája módosan ereszkedék állacskája alá, fiatal szarvacskák ültek füle megé, szeme pillantatlan elmerülve nézett, orrlyukait gyöngén feszíti a hő léhl, s gyorsan, de egyformán pihegett, miként a nyugodt kéj. Még egyszer szaglá a bőségosztó kezet, s látva, hogy most egyszer nincsen friss ajándék, mulatságosan kezde kérőzni féloldalra csapván sima állkapczáját.

Dudás Juhász késlekedni látszék. Talán sajnálta a szegény társalkodót, ki annyit osztozék pásztori kedvében. Neki némaságban telnek napjai; vele csak estharang vagy fergeteg beszél; nála nem oly gazdag jelentéssel bir a pásztor-óra, mint Pesten; olvasókönyve az egyhangú nyáj, melyben minden betűt ismer már; s ha néha órákig elnézi méla paripáját, mely stoice legel bundás társai közt: mégis meg-megjelen lelkében az emberi szellem, mely rokonabb barátokat keres. Ilyenkor hű ebeit hozza kedvre, kiknek társasága egy kissé élénkebb; és ha gyöngédebb élv szomja kél szivében, mert isten a zsíros ing alá is sziveket formála, akkor kegybárányához tér, s vele osztja meg az egyszerü sziv kifakadásait. S van-e szelidebb barátné, mint egy bárány? választhat-e ártatlanabb jóságot a salonok fia? vele tölti a magános pásztor költőibb óráit; meddő életében vele beszél a szeretet nyelvén, melynek szótára két rövid szóból áll: Bari vagy Muczi. Sokszor ha alkonyon betereli nyáját, hosszan neki fekszik a karám enyhében, s ha dudáján elfútta szomoru nótáját, barijához fordul örömváltozatért, mely átengedő bizalommal adja vissza bibelődéseit. S ha éjben az örves őrök körülfekszik nyáját, a meleg bárányka fejénél aluszik, hogy rezgő bégetéssel költse fel barátját.

Szűk kép, nevetséges öröm úgy-e, elnyűtt sziv? Neked vadult kéj, forraló túlzás kell, hogy meleget kapjon a hideg önzők közt elfagyott kebel: de a természet fia fölkeres minden kisded boldogságot; s te vagy-e boldogabb, a kirablott kedély puszta vágyai közt, vagy ő, ki tud mindennek örülni?

E viszony hozá sajnálatra a puszták virasztóját, ki éltében másként csak két alkalomnál sír: ha kuvasza megdöglik, vagy maga részeg. Végre azonban befejezé a válás keserű szünetét s kirántván szárából egy rövid széles, hegyes, éles, csillagos nyelű kést, körmén megpengeté, mint egy borotvát.

A Poltrás, ki a bárányt s neki-gyürkőzést eleitől elragadva nézé: most lángoló szem s odaigézett merev pillanattal kisérte a villogó kést, s midőn a juhász körmén pengeté, visszatarthatlanul vad ösztönnel hozzája ugrék.

Add nekem a kést, add nekem! kiáltá czikázó szemekkel. Vagy ne add, csak prédádat engedd körmeimnek, hogy széttépjem. Oh én jobban tudok ahhoz, mint késed. Elrepesztem szájától farkáig, czombját rángatom ki fél kézzel; vagy orját hasítok fogammal, s bőrét lekörmölöm, mint egy ó rongyot.

A lány képe elváltozott, felforralt vér festette arczait, miken most kékes folttá halványult az álkörmös. Szemei kidióztak, orrlyuka szétfeszűlt, s a kiélt ritka testet vérerek önték el.

A gulyás Bodrija kezdett rá vonítani. Nyugtalanul ugrált s nyafogva ugatta. Most rá akart szökni bűbájos kényszerrel, majd visszarettent tőle, félelemtől kapva; s az oktalan állat csodásan kikelt képéből.

- Hiszik kendtek, hogy a leányzó boszorkány, vagy fára fog kerülni? - kérdé egy paraszt suttogva, szomszéd társaitól.

- Az igaz, Bodri úgy vonít, mint mikor halott lesz a háznál.

De úgy látszik, a bojtár ismerte a Poltrást.

- Megint rád jött a bolondja, mondá egyszerűn, s könnyedén félrelöké egyik könyökével, mint egy zsup szalmát; kését pedig félfontos aczéllal villámgyorsan fente.

A Poltrás ujra közeledett, s kidagadt nyak- s lihegő ajakkal, hülés-hevülés közt, reszketve nézte a működést.

A juhász térde közé kapta a toklyót s tarjánál általszorítá, hogy szőre sem mocczant. Ekkor a kifent kést szára mellé veté, s egy másodpercz alatt hanyat rántá az áldozat fejét.

A Poltrás még egyszer megrohanta őt, mint a tüzes villám.

- Legalább szemét szúrni, vagy nyelvét kihúzni hadd nekem. Be boldog vagy, hogy körmöd közt egy állat; kiálta növekedő őrjöngések közt, miközben ajkai kékedni kezdtek. Ne légy oly kegyetlen, engedd megfojtanom, vagy legalább farkát elevenen szakasztanom ki.

- Majd bizony, hogy úgy járj, mint disznóölésnél; hajtsátok el onnan, - közbeszólt Kátay vontatott szavakkal, ki a foghatlan jelenést megszokott közönynyel szemlélte, a nélkül, hogy eszébe ötlének abban különöst találni.

A juhász szó nélkül ismétlé az előbbi lökést, s előkapva kifent kését, a gége közép gyürüjénél hirtelen s biztosan tövig beszúrta azt, azon másodperczben visszarántva ismét rendkivül ügyesen, hogy a kilövődő vérből egy csepp sem érte őt. A bárány legkisebb hörgés nélkül halt meg; s alig láthatólag reszkettek lábai.

A Poltrás éhes mohó szemmel vérszomjas lázban kisérte kezét; s midőn felsipított a vér, villanyos ösztönnel szökött fel. Szemhéja felakadt, arcza eltorzult s beesék, teste merevülni kezdett, száját sürű fehér hab lepé. Patkány, patkány; sikoltá görcsösen s összerogyott.

A Bodri azalatt bőszülten csaholt és nyihogott. Össze-vissza szökdelt kigyódzó derékkal, s védő és támadó, rettegő és dühös mozdulatok között zöldült, villogott, vagy tüzelt szeme sárkányilag. Gazdája uralkodó szava, sőt bot, korbács nem birtanak vele. És midőn a Poltrás lerogyott, mintha ostoroznák, visítva rugaszkodék el. Az állás szegletén farkára ült, fejét hátracsapá, s bűvidéző, holdas, kisértő, mysticus leírhatlan panaszszal elkezdett vonítni. A puszta távolában ezernyi ebektől visszahangzék a rémes felelet.

- Mondtam, úgy jár, mint disznóöléskor, megjegyzé egykedvüen a nemzetes korcsmáros, vigyétek a mángorló kamarába, míg felocsudik.

Pisze Pista, ki mint mondaték, szent s szenttelen tárgyból szeretett gúnyt űzni, torzképet vágott a csodás eseményhez, s szemtelen tréfában dallá telefútt pofával:

Tüzel a Poltrás, férjhez kéne adni,

Ucczu kis lány, de megnőttél,

Be kár, hogy férjhez nem mentél.

Mentem volna, de nem vettek,

Engem itthon felejtettek;

Tradlillidrarum.

És a szerencsétlen leány elviteték, anélkül, hogy a körülállókban egy gondolat kérdezné: mi ez? lelkiismeret-e vagy betegség? Azon egyszerű nép, mely saját dolgaiban eszes, gondos, ügyes, találékony: hideg közönynyel s tudvágy nélkül néz minden jelenetet, mit nem ismer, vagy megfejteni nem tud, legyen az meglepő, szokatlan, vagy rémes, épen úgy, mint a földi rang tartozékait vagy haladó művészet teremtményeit. És ez újabb tényjel,[38] miként ez osztály folyvást közel áll az anyatermészethez. Mint több állatfaj, élénk, okos, ravasz, s önérdekeiben az embert is kijátsza; de ösztöne magán kivül nem terjed, s idegen tárgyak, esetek irányában nála minden hatás, fogékonyság s eszmélet megszünik. Észrevételem nem föltételezi, mintha nemünket egységbe hoznám a többi állatországgal. Az értelem az örök válvonal, melyet átléphetlenül közzé vont ama nagy rendező; de az ösztön és természet egyetemes rokonságra mutat az állatországban, s túl azon együgyű erkölcsi fogalmon, mit a nemesb ösztön nemünkben magától kifejleszt, a statuskormánynak hagyatik fenn a nagy rendeltetés, az állatból embert nevelni.

Azonban a bojtár szegre függeszté jóizű halottját, művészileg vetkeztetvén ki meleg testét szőrös hüvelyéből. Addig a szakácsné lánczra akaszta egy surolt vasbográcsot, s széles tepertőkben aprít új szalonnát a friss tokány alá, helyet ürítvén az óriás konyhán.

Mig így sertepertél, egy alacsony kondás sunnyogott be hozzá. Homlokáról, balszemén keresztül le a pofacsonton, mély forradás nyuladt, mely a rossz gyógyítás miatt ránczos és darabos. Kalapja zsíros és nehéz, s oldalához bogácsrózsák tűzvék fattyu pipacscsal. Szűre szennyes, s széles kötőszíja két kerek lapos óncsatban van fűzve, mik vállcsontján feküsznek, s zsíros szíjsallangok repkednek le rólok. Szűrujjai bekötvék, dobazok, s egyikében mozog valami. Oldalán ivótök czifra fadugóval, s egy fényes balta lóg hosszú nyélben. Arcza ólomhalvány mint hosszas börtönrabé, tekintete sötét és félénknek látszik, de közelebbről nézve vad, felsemvevő s makacs. Egyik szeme torzult s határozatlan a forradás miatt, másika álnok, mindig földre szegül, s ha olykor felveti, félelmes. Balfüle tövig le van ütve, s szálas haja alatt csak gombája fityeg, alkalmasint azon csatában veszté el, melynek emlékét forradásban hordja. E miatt Csonka Kondás nevet kapott a puszta lakóitól, mely néha «fületlen» czímmel cseréltetik fel.

A konyhába érvén, előre billenté kent fejét, mi által az üdvözlet egész szertartását el-befejezé. Aztán félvállal körülhányta magán kurta szürét, úgy, hogy ujja elől esék, melyben valamit látánk mozogni. És ekkor kihúzott orránál fogva egy kövérke sütőmalaczot, mely egész erőből viczkándott ugyan, de sem pisszenni, sem orrát e vasmarokból kiszabadítani nem tudá.

- Nyársravalót hoztam, csakhogy fülét visszaadja kend néném, mert ha nem számolok, összetör a gazdám.

Az izzadt szakácsné átvette a sörtésnövendéket, próba-emelintést tőn gyakorlott kézzel, s egy betümondás nélkül a katlan alá zárta.

- Töltesse meg néném a tökömet jó tíz krajczárossal; folytatá a kondás, miközben leoldá szüréről czifra fadugós ivóedényét.

Az edény elvéteték s csakhamar visszaadatott tele ugyanazon nedvből, mely Harangi talyigás gégéjét megmarta. Csonka felköté őt előbbi helyére s a gyepre ballagott két kanászfattyuhoz, osztoztatni őket az ünnepi nedüben.

Pisze Pista nem állhatá meg, hogy rá ne kiáltson:

- Hova lódulsz fületlen pityke? ülj le, ha sietsz, ugy is lassan mennek messzire. Mióta Lajos urfi baltádat megvette, nagyon hozzá szokott nyakad az italhoz. Most is megiszod a malacz torát előre, nem félsz, hogy a rovást a másik füleden metszi fel a gazda?

Csonka felveté ép szemét Pistára, minek jelentését a kis garázda komolyan látszék méltánylani, mert jónak látta, félretevén minden kötődő folytatást, a puszták félelmének hátat forditani. És e pillanatban a város felé nézve, örömtapssal mondá: «Ott jő la, futós paripáján», s a vágott faboglyáról leugrott, mintegy czélját érve az őrszemlének.

A háttér fenekén sárga angol ló látszék nyargalni. Hátán karcsú lovagot repít, kinek körrajzát kezdi meghatározni a közeledés.

VII.
(A csökönösi báró Ózugi-család.)

Mászván keddtől szeredáig, Füredtől a hortobágyi csárdáig, calculo numerico három anyányi mértföldet a farahói sertés állapotban fentisztelt batárd, betaszigálta végre csíkos vértanuit, vulgo gabancsait, az agyag udvarra. Lévén pedig ezen öt darab szikár közlegények abrak-mentesek: a csíkos praedicatum nem annyira eb-, mint lóbőrükön vala megirva, a mennyiben tudniillik az ostorhusángolás oly tagadhatlan barázdákat hagyott porozatlan szőrükben, hogy akárki felhúzhatná csíkos nadrágnak. A batárd karakánul inogott tengelyén, mint egy szükre szabott csákó az ittas verbunkoson, s hihetőleg oldalba döngette nemes bennülőit, mert minden félrefintorodás kiáltó hangot ugrasztott ki lehúzott deszkaredőin.

- Hát ezt a bóbitás tégla-kemenczét tán orgonának viszik Debreczenbe? kérdé a kurtabundás, rezes arczú czivis, ki egy gyalog lovon épen elbaktatott, s régen szurta orrát, hogy a nagy templomot ó testamentomi dudával akarják megbéllelni.

Mitsem hajtván pedig ezen fövetlen ötletre a kérdéses hintó, tovább is kedélyesen hánytorgatá csatakos farát, mignem a ház előtt nagyot nyekkenve megállott. E fejfájós, kóbor épületet a pogány is megszánná. Néhány évtizedig, mint nyugalmazott hadastyán lakék már egy kocsigyártó apró marhái közt, mignem a jelen tulajdonos jobb sorsa, háromszáz bankó-forintos váltóért új viszályokra idézte. Bőrét, néhány belgiumi bivaly viselte a celta századokban. Halandó urairól lenyuzatván a fekete köpeny, minden timári közbenjárás nélkül, zsákmányrabló bőrönddé varrattak, szállván firól-fira, a lovag-butorok közt. Végre egy emigráns nadályszedő család köpenyül adá e continensi bárkára, melyet másfél század óta óv az enyészet ostroma ellen. Most immár érzékeny sebeket visel fakó térein. Dühös döfések, időharapások kapkodták fel két ujjnyi rétegét, s a hasadás körül szömörcsösen zsugorodék fel, mint a tepertőbőr, alig engedve látni a feljegyzett csaták évszámait. A batárd alapalkotmánya szétnyiladozék, s bikfapántok tartják tiltul egymáshoz, mivel a ministerium drágálja a vasat. Küllői külön fanemekből tágan összeütvék, melyek hétféle nyelven nyiszorognak. A mozaik kerékagy kenőcsben keres tartalékot e szabadkozó alkatrészek ellen; de kenőcs szűken van, s ha bőven lenne is, legfeljebb a panaszkodó nyifogást hallgattatná el, de kitartó kapcsokat nem pótol. Egész kocsi hasonlít az avult statushoz, melynek minden jelessége zsibvásári tulajdonokban áll.

Most leoldozá magát azon bérszolgai gyarmat, mely elől és hátul, két bakra, és ugyanannyi bőröndbe felpakoltaték. Elől egy ripacsos tót inas szabadult a földre (nemzeti tájszóval: forradt ragyabunkó), kinek képét nem tudni: himlő rongálta-e, vagy sréttel lövöldöztek belé? elég az, úgy elverte a jég, hogy medreiben esővizet lehetne fogni. Néhány szál bajusza szerteszéjjel döntve, mint midőn gyenge köles közé bever a fergeteg. Szőrkalapja ki- s be horpadozva, fülét elereszté, szegényt nagyon megpofozta a sors és régiség. Golyvás nyakán repked egy hírében fogyatkozott köpeny, melynek gallérát sallanggá metélte a szél és régiség, sovány pantalonja alig pislog ki a köpenyeg szárából, mert kurtán járt szegény a kifordításkor, pedig jövő télen irgalom nélkül ismét befordítnák, ha a livretulajdonos báró, per sundám bundám, azaz collateralis öröködés utján, egy alföldi uradalomhoz nem ragadt volna, melyre körmöt vetni most útban van. Különben az inas szeme mindig izzad. Repedt öklei nyakig rejtvék vedlett vadmacska keztyűkben, mikkel ura eldődei kurucz-tábort jártak, most ők járnak enyves kalandokra az elszánt kosztú inasok csempész körmein. Egyébiránt, mint valamely közlegelőhöz, egyenjoggal birnak a cselédek, mig el nem csapják őket, mikor ugyanis, több ingó-bingó aviticumokkal örökűl hagyják az új nemzedékre. Az igaz, hogy itt-ott, mindenütt, fogat vicsorítnak rajtok a foltok öltései; de azért, utcunque daczoltak a sorssal, mignem a kezükben lévő bitang illir kezén minden ékességök lekopott, ki is télen nyáron bennök melegedvén, az emlékül maradt szőrfoltokat, egymásután egyig elperzselé. Oldalán vitézkötésül lóg egy vadásztarisznyából devalvált úttáska, melyből a lófuvart rézpénzzel fizeti; de most lapos apálya jeleli, hogy a börönd nem soká akar adózni. Ott fityeg még egy toktalan pohár, szatyingkantárban, melylyel minden gémetlen kút- s esőárkából dézmát meríthetni, mert a bárónő mindenütt iszik, minthogy mindig eszik.

Leszálltában elejté a ragyás egyik csizmatalpát, maga pedig segédkezet nyujta a német bakostárs szakácsnak, ki mint az erdélyi juhturó, savószínben néz ki, és formátlanul. Azonban e hizott gyomorbéllelőnél gyenge támok lőn ily halandó segély, minek következtében agyba főbe lefordult, feldöntvén zsebjében az élesztős bödönt, minek pedig színig kell utazni, mert a bárónő módtalan szereti a kenyér-budingot.

A hátsó bakülésben piros vászon esernyő alatt (melynek nyele kútostort tudna fiadzani Hortobágy számára) két lakó tartózkodik, különböző nemből, Pirrha és Deucalion módjára vitorlázók a pusztai árvizen, az árboczra feszített bivalyijesztővel. A baki nő szász eredetű, s rongyos turbánt visel szalma kalapból, melyben télen tojás tartatik. Vapeur fátyla félre van csapva, s lengethetné a szél, ha birna véle. Hajnalszín üstöke nagyon szófogadatlan, minden lépten kibúvik a tatár süveg alul, fityegvén nem alább, csak az orrczimpáig. Egyébiránt homloka csapinós, szemöldje nincs, szömörcse számos, de foga annál kevesebb, az is lóg, a mi van. Képe vörös és módtalan lapos, úgy hogy arczélben tekintve, alig domborúabb, mint a rézpénzre nyomott fő. Ölében megvénhedt pindzser, lába között pedig rozsólisos üveg a báró számára. És ezen Pirrha nem egyéb mint a bárónő élethalálban elmaradhatlan szobaszűze, lévén az ő Deucalionja egy czirmos instructor.

E foltozott cseh nevelő selejtes termete hónaljig nyelve van a köpczös bőrkalodától, melyben tartózkodik; de fejével azért folyvást harangoz, ha szél, vagy kocsi kissé meglódítja, lévén ezen hitvány nyakgyümölcs, alias birkafő, suta és rendetlen, felül pedig keskeny, és hegyes, mintha mézesbot gyanánt szopogatták volna. E miatt tűzpróbás kalapja rendszerint spagáttal fojtatik bubjára, vetvén alatta korczot, és ránczokat, mint egy egészséges magyar rokolya. Ürgeképe kisded, s előre tolult, mintha iparkodnék bőréből kibúni. Tafota kendőjét egy hete köté fel; de még taval összekuczorodott, lévén tekercse nem vastagabb, mint egy süldő bodzafapuska, csúcsai pedig lengék, és bizonytalan szinüek, mint a hidegvette ugorkalevél. Beteg katüfrékját Poroszhonban szabta egy féllábas ácslegény. Nyolczszáz héttől huszonötig egy kóbor sváb művész romlandó sárházán szerepelt e kaput színpadon, s padon kivül, lévén egy személyben Hamlet-palást, paripaszőnyeg, és medvetok. Későbben ismét, nem ugyan szín, de sőt színtelen padra került egy prágai zsibáros zsidónál, azon eladhatlan ráadások közé, melynek nemét, és qualitásait teljességgel nem lehet meghatározni, mig nem instructor úr, akkori borzvadász, harminczöt krajczárért sajátjává tette, lévén, mindkét ujja könyöktől körömhegyig, kopott volta miatt, módtalanul kesely. Van neki oldalt két iszákja, mely mondatik zsebnek, s zsirpaszományból nőtt ajkait mindig tárva tartja. Innen pislognak ki a tudós rendjelek, mik doboz péppapir-szatyrában szálláshoz nem fértek, t. i. tintás száju tollak, egy karé cselédkenyér, s a nyolczadik éves naptár, melynek lapjain rajzónnal van kiigazítva az időközi különbség. Szakált minden héten à la Titusz hord, azaz nem borotválkozik, mig annyira nem nő, hogy olló vághatja, s e miatt tüskés tekintete napraforgó színben jár. Pirrha iránt érzékeny szomszédságot táplálna, de a kocsi hátablakán két mérges szem hány lest a szobaszűzre. Tán a báró uré.

E tót, német, illir, s illetőleg szász személyzetből állt az udvari bureaucratia, s jelenleg kiséret, mely mint nélkülözhetetlen útijárulék, a batárdban ülő magyarbirtokú családdal levándorolt, s melynek népessége miatt a kocsibak lábtámján kénytelen szállást ütni a lóhajtó paraszt, szélben lógatván habdás szárait.

A csárda körül ácsorgó magyarok, ősi szokás szerint, segélyre ugrottak a megállt kocsihoz. Egyik a fáradt fogatot vetkezteté kasornyáiból, másik a fuvaros vászon-málhácskáit szedte le, harmadik kerékkenéshez tőn előkészületet, s így tovább, mindenik igyekvék tért találni szives készségihez.

- Ejnye be megvedlett ez a hóka, atyafi! tán csapónak fonta kend fel a serényét, mondá egy paraszt, mi közben pofonüté a kesely lovat, mely kalapját meg akarta enni.

- Nem a bizony sógor, mert a mult farsangon ellövöldözték a vőfények fojtásnak, hogy lakzira jártunk.

Azonban a tót ragyabunkó lovat kért szláv nyelven. Ez idegen udvari botrány megüté az alföldiek fülét, s amúgy összenézve foghegyen kezdék folytatni a kezdett működést. A tót szóhoz, steier szakács adott német exegesist, mely még inkább kétségbe ejté a gatyás magyar ivadékot. A cseh instructor egy nyelvet sem volt ugyan képes beszélni, de a magyarból meg épen nem tudott többet az «illustrissime Domine» czímnél, melyen urát szólongatta. Igy az egész udvari tanács nem lőn képes megértetni a szives magyarokkal, hogy lovaikat akarják befogni, mi őket végkép kihozta minden türelemből.

- Nyisd ki azt a bikateleltetőt, lássuk azt a magyar törvényhozót, ki ily hazafiakat tart cselédekül; mondá egyik paraszt a másikhoz, s alig végzé szavait, lerántva lőn a hintó redőnye. A sovány redők közén láthatók lőnek a setétség lakói.

Avult drapszín hurkán imbolygott divathagyott feje egy álmos öregnek. Kopasz koponyáját trieszti matrózsapka fedi hálósüveg gyanánt. Izzadt szélei pusztán körítik hegyvölgyes homlokát, némi kis ősz bajuszt eresztvén ki hosszú füleinél, melyek rendkivül fényesek, s pamuttal dugvák. Arcza üresen függ, mint két iszákocska, melyekből kifogyott minden lég. Szemöld nem született vele, szemszőrét kiszedte az idő, szemei, a ránczos testszín aszalt szilvák, bőrszatyorban ülnek, melyet a vénség régen korczba szedett. Ajka nincs, egy posztón vágott száj épen így nézne ki. Felajka, egész orrczimpáig tokos a szakáltövektől, mint a marhanyelv. A fény, nem szemében, hanem szeme előtt lebeg, mint a köd a hold körül, s épen azért, noha üvegesen, de bazilisk hatással ragyog. Különben termete oly szerény, hogy harmad magával is félig töltené be sovány kaputját, mely körömhegyig aláereszti tisztes ujjait. Nankin nadrága nürnbergi hímzett tartókon függ, s oly bőségesen szabaték, hogy a Wiener Zeitung, s Pfenning-magazin nehány példányai, minden szorongás nélkül ülnek, és néznek ki dereka mellől. Fejét úgy fekteti, hogy a kocsihát világitó lyukán a fentisztelt kegyest szemlélhesse.

Egy foszlott kocsizsebből félig benyelve néz két kovás pisztoly, melynek gerinczén rézpánton látható fractur betükben: «Csökönösi báró Ózugi Orbán, indigenatus anno 1807».

Mellette vénhedt bordája ül, vulgo Comtesse Wolfsmaul, régi podoliai galyból. Gyarló porhüvelye kétszáz fontot nyom; de isten, ha élteti, az új örökségen felhízlalja magát ez apadt állapotból. Fején németalföldi főkötő, melynek csúcsa homlokaljig horgad, oldalíveit pedig lompos vendéghaj tölti be pacsuli izű lombokkal. Húsos górszemeit ablak alatt hordja, arczai tulipirosak, mint az érett paradicsom, s most képéből kilógott egy vajas kifli, melyet fogatlan ajkaival majszol. Különben tekintélyes tömegét hanyagon burkolja léha gyolcshüvely, melyben kényelmesen szerteszét folyhat puha húsozatja. Öléből a szarvascsúcsra ágaskodik egy rongyos bóbitáju gyomrozott kakadu, melynek vedlett szárnya megül éhesen liheg ki a tokos test.

Elől a kettős törzs méltóságos gyümölcsei ülnek, szűken kuczorogva, mert a gnädige kleinmama három negyedét teszi haszonvétlenné a rozzant épületnek.

Sáfránhajú, zsemlyeszinű, carbunculus szemű, pisze sculus az egyik uri gyümölcs, a baki cseh destructor áldozatja, kinek fonnyadt nyakán piros szigetekben mutatkozik a bolha-mészárlás. Riasztott képében szeme oly csodásan lobog, mintha mindig futófélen volna ijedtében, s szeplős szája lenyilt, mint egy kis mészárszék, mert léhlt azon veszen, miután orra nem arra születék. Inggalléra vállig aláhajtva, s keményített vászna kissé nagyon erős. Most sapkáján csücsül, agyba-főbe törve rajta a gyászbokort, mit boldogult onklija alig is érdemel, ki ily nádiverebet magyar uradalomhoz juttatott. Még egy kötél termetű baronesse látszék a ketreczben, kinek orra-hegyén lencse növekszik, mely szükség esetén mogyorónak is bátran beillenék. Sárga zöld nyaka, s vézna karjai, éretlen ugorkaindaként futottak fel a kocsi oldalán.

A magyar atyafiak kandian néztek be, remélve, miként az udvar kimagyarázandja magát a kiséret bábelzavarából, de látva néhány szólongatás után, hogy a családtagok ép oly idegen tőről metszvék, mint a külső ministerium: tetőtől-talpig elszomorodtak.

- Ez ismét egy trencsini atyafi, ki auctióért megy alföldi vérekhez, - megjegyzé a juhász, bonczolása közben, - pedig ezt a toklyót nem adnám egész portio jussáért.

- Dáriu sem győzné ezt a kiéhezett pipás fejű nemest, - válaszolt a gulyás, - mert az nem hagyja a jussát. Minden idén egy bőrt akar húzni néhai szilvafáiról, s minden varjufiért egy taksást követel, mit harmadik eleje fáján, a fészekkel, zálogba billentett.

- Csakhogy nem igen módi már auctiót adni, mondá a ködmönös. Taval harminczhatan gyalogoltak Nyitra vármegyéből Szabolcsba, mind Csühi, Torkodiak; de biz ők üres kézzel szédelegtek vissza, még tanyát is, csak teve módjára, a gyepen ütöttek, mert nem vala lénung állásbért fizetni.

- Uti-költséget sem adtak Máté-Szalkán? kérdé Tógyer gazda.

- Nem biz a! Ott rostokoltak tizenhárom napig málé-galacsinyon. Kosztjukat pénzül felvetették, reá adtak még egy ezüst tizest, hogy kész summa is legyen, aztán auctióba irták új harminczkét évre.

- Turóczból is kurtán járt egy folt szürfenekű kortes, folytatá Tógyer a példákat. Azoknak meg egy kiszolgált bikát adtak a zálogos urak. Bőrében akarták Turóczba lógatni, de a szilaj bika akaratos lévén, helyben levágatták. Husa sehogy sem költ, maguknak kellett megenniök, s tokját haza vitték, mert a többi familiát is illeté a bőr.

- Ők hát igazán bőrt nyúztak a szilvafáról.

- Egy nadrágszíj talán jutott mindeniknek.

- Legalább a méknek nadrága volt hozzá.

- Ilyen az ősiség, a kurta nemesnél. Azért álló hétig elbeszél jussáról, s ha ellene szólasz, kész lenne mérgében tarkódat, mint a zsengés tengerit, meghámozni.

E kiterités alatt, az utazók részéről folyvást akadályban volt a közlekedés. A bűnös tudatlanság oly rendén túl nyügözé a here honi családot, hogy nyolcz személytől egy magyar szó nem telt, a parasztok pedig szokott gyűlölettel győződtek meg arról. Az idétlen cselédek dideregve bonták ki gyarló tetemiket ázott zubbonyaikból, s az erőtelt, ép kézláb nép nevette az inaszakadt fajt, kit egy kis zápor forró nyárszakban is szerencsétlenné tesz. Egy kérdést tőnek még a kocsiablakon, ha tud-e valaki magyarul? de a «nichts, nein» felelettől elszégyenlék magokat. A lófogó paraszt kiereszté kezéből a hámfát, elfordult s sompolyodva odább oldalgott, mintha pirongatnák. Így tőn a többi is. Néhány percz után elvezeté kifogott gebéit a fuvaros, s a bikateleltető elhagyva maradt lelketlen népével, mint a rossz korhely, ki gyalázatszéket ül.

Azonban Kátay kinézett, mint gondos házigazda. Kalapvéve lépett a kocsihoz, s ablakredőnyi közt beköszönt pipafüstös szájjal. «Guten Abend Hauswirth», üdvözlé egy nyekegő szózat. Kátay egy felelet helyett úgy fejébe nyomá félselyem kalapját, hogy fültöve alá gyüremlett. Ő egy pundrás országpusztítót nem süvegel, a ki lelke van. Minthogy azonban szükség esetén össze tudott öklözni egy két kálvinista német constructiót; szóba állt a hálócsuklyás úrral.

- Mi kell az úrnak? kérdé kurta vallatással.

- A méltóságos báró úr mélyen tisztelt magas személye lovakat parancsol, közbe szólt a levetkezett fejü csehtudós, a teljes czimű értesítés által, ki akarván igazítni Kátay felségsértését.

- Ha báró az úr, miért nem tart lovat? felelt illetődés nélkül Kátay.

Mély csend következett cseléd és család részéről.

- Vagy tán vasalni küldte őket még az úr nagyapja? folytatá gúnyos kitörését Kátay.

- Nagysága ménese lent tartózkodik most az uradalomban, értesíté Kátayt egész alázattal a meztelen fejű nevelő.

- Hát tán az úr dijára jutott a Lipót gróf birtoka? kérdé hüledezve Kátay.

- Van szerencsém tiszteletébe ajánlani a törvényes örököst, folytatá a süvegmentes polák udvarmester.

- No ugyan ebre bizták a hájat, mondá magyarul Kátay; rögtön elbeszélte ott a községnek, miként ez legyen amaz Ózugi, ki mint a város fiscárusa mondá, az ismert uradalmat öröklé, s nyolczszázhéttől magyar báróvá lett, a nélkül, hogy egyet taszított a közterhen, vagy a magyar a, b, ab-ot megtanulta volna.

Az érzékenyült nép botjára támaszkodék körül, s nézte mint ó csudát, a hálátlan urat, mi az udvarmestert kissé genirozá.

- Vajjon ha élne még a magyarok istene, minő nyelven kérne tőle kiflit az anyóka? kérdé Dudás bojtár a grófnőt czélozva.

- A bodza furuja el tudja tanulni az ember nótáját ha jól belefúja, s ez a fűzfa duda huszonhárom évtől nem tud belejönni az országos nyelvbe, mondá dérrel durral a gulyás.

- Mégis mind úrnak rakják az ily salaváriakat, jegyzé Tógyer gazda. Pesten a magyar kenyeret németül veszik meg, s még a tudós magyar szót is német irja.

- Óvja isten tőlük a Tisza partjait, szólt a kis ködmönös. Jól mondja a nóta: nincs becse a hazafinak, csak a pantallós úrfinak. Régenten beszélték, hogy a magyar urak tokányt ettek a szegény legénynyel, s ha baj adta elő magát, megérték az embert, de most szóba sem áll.

- Eljő az ideje, hogy magoktól sülnek meg, mint a ki azért megy oly közel a tűzhöz, hogy melegét mástól elfogja.

- Ily nyersen furt cseh-német taliánt még se látánk soha, ki nyolczad magával annyit ne értsen: bakfütty, mondá egy fuvaros.

- Hiába viszi kend a szajkót templomba, csak Mátyás marad az, engesztelé társa.

- De ha szajkó, a ki lelke van, ebédeljen hernyót, ne magyar kenyeret, vagy bár szajkó módra, tanulja nyelvünket.

- Hány esztendős lehet az a sarju országfutó, a bolhamart nyakkal? kérdé egy harmadik, lábujjhegyen nézve a szeplős sculust.

- Kilencz markos lehet, felelé a másik, éveit akarva gúnyból marokkal mérni meg. Még se tud magyarul, pedig itt tették a gyepre?

- Nem a, bizonyitá Kátay.

- A biz az ebkölök szeme kilencz napra nyilik, s néki kilencz év nem elég száját feltátani.

Még egy rakás kiméletlen értekezést tőnek Ózugi bűnei felett, saját tájmodorban, csaknem oly gorombán, mint a német lapok tudós szerkesztői, alkotmányos létünk szükségkép s főleg fajuk miatt fejlett hibáiról.

VIII.
(Folytatás.)

A nemes bárónő született Comtesse Wolfsmaul szarvasa elfogyván, megsejté a közben, hogy a csárda előtt fonatost árulnak s nyakát fejestől kidugá a kocsiablakon. A stereotip kofa, ki a színjátékhoz egykedvűn pislogott, megsejté, miként a méltóságos arczot faldokló mohóság dülyeszti fonatosa miatt, miért is kezdé az abroszon végig nyujtóztatni avasszagú ugyan, de sárga bunda-szín tészta-csemegéit. Kordovány kezével oly volubiliter forgatá áruit, hogy a pajkos fonatosak csík módra szökdöstek tenyerén s némely karcsú termetűek ágaskodó kellemmel ajánlák magokat, míg néhány potrohosak repedt hassal feküdtek egymáson... Ennyi ingert, ennyi csábot ugyan a bárónénak senki ne mutasson, mert ő természet feletti erélylyel nem bir, nem is akar, ő csak földi nő, kinek gyarló lelke a kenyér-buding, fonatos-vakarcs, de meg minden zsírszagtól kisértetbe jő, elannyira pedig, hogy ha ilyenkor báró úr köröm közé nem kaparítja, menten utána ugrik a zsákmánynak. Most is tehát visszaölelte hű férje a veszélytől, mennyire karja nyúlt, de az csak félig érte körül a bárónő orbis-pictusát, úgy hogy az ablakon szörnyű halált zuhan, ha a vasasráma vállaiban tartalékra nem kap.

A kofa egy intő ujj által oda idézteték. Vegyenek csillagom, jobb a vasas csöregénél. Lám minő pántlikás mint a nyoszolyófánk, tésztája puffadtabb a töltött párnánál, - s czirmos ujjait másfél iziglen dugdosá beléjek, hogy ajánlatához tanújelt adhasson. A vásáros salonhölgy fél bakmát sem értett, hanem sorban külön fogá a kan fonatosokat, miként a fogatlan kufár kezébe olvasá. Instructor úr kivánkodó szeme mindeniket végig késéré útjában, míg a boldog családkörbe jutának s a sors gondoskodék, hogy orra tőlük foghagymás ne legyen. Egy hízott fonatos tudniillik elesék hamarkodás közben, s ő felmarkolván a kerékvágásból, rögtön nyaktilózta éles fogaival, hogy a nagysás asszony be ne kérje saját szükségére.

Most megnyittaték egy ó mancseszter szütyő, az úti éléstár, melynek száján morzsák, és zsirfoltok jelelék a gyakor közlekedést. Benne férges almák, mit Szolnokban vettek, átzsirlott juhturó, s némi kenyér-buding foglalának helyet, mikhez az egész fonatos szállítmány beszállásoltaték. Lőn pedig az alku és fizetés mindkét részről közelégedésre. A kufár négy krajczáron hagyta pajkos csemegéit s így harminczad fejében, minden darabnál két krajczárt fillentett saját javára, a bárónő pedig így is örült az ázsiai pocsék árnak, kivált miután a furfangos tészta-állatokat jó izűeknek találta. Végre az illustrissimus Ózugi, remegve a hortobágyi vérivó vadaktól, kiket a nevelő előre félelmesen leirt, újolag lovakat követelt.

- Nem adok biz én, mondá váltószéki őszinteséggel Kátay.

- Talán nincs lova? kérdé humillime az udvarmester.

- Tizennyolczan esznek kétsor zablóban, pedig a hat jobbik az asszonyt szállítá Balmazujvárosra, - felelt dicsekvően Kátay, bajuszát megvonva, - nem szeretek sárban gyalog maradni, mint az urak teszik.

- Hát miért nem irgalmaz ily ügyefogyottaknak? kérdé töredelmesen a nevelő.

- Mert nem tudtok magyarul, - válaszolt nyersen Kátay, - mégis mindig handabandáztok ellenünk, pedig minden lépten magyarra szorultok.

- Ki volna ily nemzetmaró kuvasz? ellenveté az illir ivadék.

- Mindnyájan, - dörmögé a csaplár. - Egymást éri rólunk torzomborz firkátok, csak hibát kerestek a busás jó mellett, gúnyoltok és martok, mint a veszni tért eb, pedig magatok is csak úgy vagytok egymáshoz foltozva, mint a garabonczás köpeny.

- Hogy tartoznánk ily magyarfaló fajhoz, hiszen mi is e nagylelkü nemzet tején növekedtünk?

- Ha kell vemhes, ha nem kell rühes. Értjük már a többit domine fringiafaló. Most ló kell, s nagylelkü a nemzet. Ha sárból kihuzunk, feláll az orrotok. Tom lesz czifra beszéd a pusztai tempókról, jó hogy irni nem tudsz, mert pohánkás néped előtt még tintába kevernél, boszankodék szittyásan Kátay, magyar kaptára ütvén a kérges német szót.

A suta könyvcsiszár nem vélé korszerűnek Kátayt tovább csábítani, ki jól látszik ismerni a szlávvandal fajok ránk csattogó fogait. Ugyan azért szedte-vette magát, s felült a hátulsó bakba, mit annyival örömestebb tőn, mivel növendéke ócskáit viselvén, borjubőr sarui, lábát úgy szoríták, szeme majd kiugrott. A fogadó árnya benövé az alatt a bivalykéregbe épült családtartót, alföldi nomine szállító csézát, s e csekély motivum felkölté Ózugiékban a félelmes éj rajzát, mely őket vérontó jeleneteivel könnyen itt lephetné. Annál regényesebb lőn pedig e misticus rettegés, mert a jókedvű fiuk ujjongani kezdtek itt-ott a pusztában, mit az udvari professor jóslatára, táborköltő jelhangnak vélt az illustrissimus.

- Kérjen a mit akar megbecsülhetetlen lótulajdonos úr, csak szállíttasson el a halál feltátott torkából, esenge Kátayhoz Ózugi, tremendo tonartban, s a család orgonasípjai kiüték hozzá ólomarczaikat, mint egy érzékeny accord, melyet nem kapott el a szél, de még se hallik.

Kátay kegyosztó arczot vőn, tele szítta léggel egészséges képét, s kifúván magából a pipaszagos szuszt, csipőre tett kézzel alkuba ereszkedék.

- Tehát ötven pengő forintért beszállítom az urat, mondá oly hangon, melyből vastagon kitetszék, miként szerencsének tartsa a báró, ha az embertelen angol áron, Kátay nagyra született lovaihoz juthat.

- Hogy lehetne az? - menté tárczáját Ózugi, hisz ide Debreczen nem több mint négy mértföld s ennyi távolságra londoni bérkocsi sem kiván felényit.

- Tessék hát Londonból fogatot hozatni, kifizeté lacon modorban a nyakas csapláros, beindulva az embernyuzókat remegő családtól.

- Nemes eredetére kérem, legyen keresztény ön, - esdék a trieszti csuklyás családfő, - ne kényszerítsen itt vesztegleni a portyázó zsiványbandák puszta hazájában. Oly rémítő kincset nincs módom fizetni, pedig e rabló Saharában nem találni másutt szállító lovakat.

- Úgy sem adott az úr ezernyolczszáz héttől közügy s magyar czélra egy kan poltrácskát sem, legalább ezúttal megfejem törökül, mint a német szokta a magyar fajtájut.

- Igaztalan vádol becses csapláros úr. A győri felkeléshez fél lovat állíték nemzeti segélyben.

- Fogja be hát most másik felét az úr a felkelési lónak s baktasson el vele Ábrahám keblébe.

A cseh instructor reszketni kezdett a sikertelen alku folytában s késztő sürgönyül, mély alázattal nyujta urának egy irtózatos rajzot, melyen hortobágyi gyilkos történetek állának franczia modorban lefestve. Borzos belényfejű betyáróriások, mázsás fokosokkal, pisztolynyárs s lándzsás szekerczékkel foglalkoznak nő- és gyermekmészárlásban. A rajz alapterét sötét vörösmező képezi, jelentvén a kiontatott vértengert s alatta e szavak «Bilder aus der ungarischen Puszta.»

Noha pedig Hortobágy történeteiben évtizedek alatt sem foly egy csepp emberi vér, ha csak valaki eret nem vágat a sok evés miatt, mégis e szerény kép, tényjelezve a destructor riadt arczaival, eldöntő befolyást gyakorolt a szerencsétlen báró nemzetségre, mely megszokott mindent a cseh tudós fekete-sárga szemeivel nézni.

Ózugi kezdé magában felvetni, ha az úti pénztárban van-e még ötven pengő forintnyi tőke? (mert a házi fő- és fiókpénztár honhagyaték nehány csorba denárral,) de e rejlett számolás nem csekély zavarra, azon bús fináncz-adathoz vezeté, miszerint Kátay török követeléséből nevezetes rész hiányzik, melynek kipótlása (a bárónővel cserélt titkos kérdés és felelet nyomán,) az összes személyzet értékéből sem remélhető.

Kátay belátólag értelmezé ez alkudozási szünet jelentését s mint különben emberséges akaratú polgár, feltevé más árt szabni a család részéről oly halaszthatlan fuvarnak.

- A magyar becsületre kérem tisztes korcsmáros úr, - mondá a közben Ózugi, - ne engedje nevét ily uzsora szenvvel a rossz vélemény vermébe dönteni. Egy lelkes magyarnak több az elismerő emlék néhány mulandó fillérnél s én méltányolva vitéz eredetét, ősi pisztolyommal tisztelem meg kegyét emlékül, mely a német paraszt-háborúban dicsően védte a nemes jogokat, s vetélkedve függend a nemzetes úr fringiája mellett.

- Mi a magyar becsületet illeti, - felelt összeszedve Kátay, - dugja vissza báró úr csábitó szavait. Nem jár az már nálunk, mint a fekete bankó, csak gyermek játszik vele. Ily csalóka értékkel verebet foghatni, nem polgárt. Kitelt a becsülés, bizalom ideje. Nem hindu a magyar, hogy felfüzött csontért eszét s akaratát a németnek cserélje. Nagylelkünek is mond bennünket szükségből. Ez csak más formába gyúrt mézesbot, melyben altató van. Okatlan tapodók ellenében lehet-e elég nagylelkű az emberi kebel? Ha lelkünk olyan nagy volna, mint Ábrahám kebele s köpönyegül adnák a német világra, abból is kiharapná magát s gúnyt ütne a lyukas ruházaton.

A baki udvarmester szeme szája elállt, nem annyira a magyar merészségen, mely ötszáz éves germániai törzs gyümölcse ellen így felágaskodik, mint főleg azon, hogy telnek ily eszmék alföldi kurtadolmányos szittyától, kiken ő csupán buta s rosszakaratú betyárság typusát kereste?

- Én egyszerű magyar ember vagyok báró úr, de nem oly tömpe eszű, mint oda fenn hiszik. Meg tudom itélni, miként nem épen helyén van egy utast útfelen gorombán tanítni, de az úr öreg gyermek hazánk s hazájában, kire minden jó szó felfér annyival is inkább, mivel ilyenhez fizetett szolgái vagy házi barátok közt nem juthat. Azért csapja el magától ezt a rossz tökfilkót, - itt a ránczos kalapú nevelőre nézett, - s vegyen okos magyar embert, a ki fiából józan földesurat faragjon. Egy agg grófot ismerek, ki hasát a vármegyén rendesen két székre ereszti, de azért haltempóban pislog, mint a gatyás kortes érdekét nyirbálja, mert nem érti, miről tanácskoznak. Hát a törvényhozás hogy ne szabna szűk nadrágot hájas tetemére, ha hozzá nem szólhat, a kié a posztó? Azért szólok csupán érdekekről, mert azt nem kivánom, hogy ily hitvány lélekkel magasbra gondoljon.

Az instructor óvást tőn e betyár kifejezés ellen, kit a tökfilkó czím s elcsapási törvényjavaslat tragice érdeklett.

- Úgy, úgy báró úr, - folytatá Kátay. - Fia már magyar földdel birand s e fiatlan hazához több lánczok kötendik. Mi van a bárónak mit németül szeressen? Néhány férges csont ősi sírboltjában, miken alkalmasint elég bűnös vala a hús? vagy a füstös családi ebbőr, melynél egy csizmadia-czímer s ekeszarv mai században jelentőbb kezd lenni? Elbujdosnám házamból, ha benne ellenség közt laknám, pedig kivánhatnám-e, hogy szeressenek, ha én, a minoritás, ellenségök lennék? Azért taníttassa fiát: a nemzetet szeretni, s ha néki édes anyja a hon, legyen ő atyja jobbágyinak, ne zsarnokbérlője, ki a halál executiójáig ideiglenes haszonra szerződést kötött. Ki saját érdekét becsülni nem tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az állatnál. Nem oly rossz a magyar, mint az urak világ csúfjára hitetni akarják. Ismerem a taliánt, kucsébert és csehet. Egy népnek sem lehet annyi hasznát venni mint nekünk, csak vezetni kell tudni. De míg idegen érdekért áldoznak bennünket s magyar épületet másoknak rakunk fel, úgy járunk, mint a tarpai kőműves, ki a gombtételkor vette észre, hogy nincs lépcső a toronyba menni.

E dictióban oly lelkesen fültövig izzadt Kátay, kivált a németszó öklözése miatt, hogy fejét kénytelen lőn megkalaptalanítni. Egyébiránt ily hajánál fogva berángatott térítgetések nála napirenden voltak s azon ne is csudálkozzék senki fia, vagy ha igen, adjon alkalmat az alföldön Kátay számos képmásainak ily kitörésekre, tapasztalni fogja, miként ex abruptó, úgy nyakon hevenyésztetik együgyű, de józan s lélekből fakadt lemocskolásokkal, hogy a népi ébredtség jeleit még bureaucratiában nőtt német kritikus korában sem fogja tagadhatni.

Talán tovább szónoklott volna a talpig magyar, de nem fringia-imádó Kátay, ha a felborozott diószegi ó nedv több ital után nem vágynék. E szent illat azonban, azaz felbuggyant szesz, atyafiságos szeretettel óhajtozék egy pohár bor után, mely hütőben várja a meleg honfi kebelt, s e közbejött körülmény miatt jónak látta ősi szokás szerint kurtán fogni a hosszú vezérszót.

Míg Kátay készen lőn böfögésivel, mik egy gőzszélcső ökröndésit jóval felűlmulták, Ózugi azalatt nyugtalanul várt a határozatra, be fog-e a paraszt pisztolyért fuvaroztatni vagy nem? Mivel azonban az előszó szelleméből indulva, nem sok reménye lehetett e szerencséhez, aggodalmasan látta kisülendni a finnyás fináncz-titkot, ama nem találtató ötven pengő forint életkérdésében. Még ahhoz egy bunkós leczkét kelle átizzadnia, melynek idegen eleme, szokatlan eszméi, rögös nyelvezete, puha lelkét felette szurták. Azonban minden igazságban megvan amaz örök erő, miszerint bár sért, hat, indít, működik. Ózugi átlátta, hogy a nyers szó nemes czélból ered, hogy ezen osztályú szív és fő józanul s mélyebben gondolkozik kötelességiről mint ő, ki az előkeltség jogához számítja, jobb s okosbnak lenni a közép- s alnépnél. Huszonhárom évtől tengett a békés, bő és adótlan honban, hol jog, érdek, élet és bátorság ingyen s önőrködés, vagy mű nélkül védetik, mint a gyermeké szülei által. Fáradalomköltség s érdemtelen lőn osztályosává ily alkotmányos gazdag szerencsének, törvényadó joggal bir a hazán, melyet nem szerzett, nem véd, nem szolgál s mégis huszonhárom évből nem jutott órája a népviszonyt, fajt, erkölcsöt, jellemet észlelni. Sőt rossz szándékú áltan, fogult, félszeg, tudatlan informatiókra, lenézte, megveté, gyűlölte, csürhének, vadállatok s rablóknak tartá a népet, mely e hazát harczban és békében egyedül tartja fenn, mely kimerűlt izmain erőszakadtáig tartja a közállomány már-már ingadozó terhét, s melynek annyi világpéldák között nem juta békés eszébe, tágítni a népjog lánczain! Most Kátay habár durva és torz, de elég világos tükröt tartott arra, hogy benne saját foltjaira pillantson. «Ki saját érdekét becsülni nem tudja, hogyan szeretne másokat? s ki senkit nem szeret, rosszabb az állatnál.» Mennyi igaz, mennyi alázó elem fekszik ez együgyű tételben s milyen semmi ő, kinek gondja s részvéte családküszöbén túl soha nem terjedt. Látá körüle a pusztai népet s olvasta arczukon saját gyalázatát. Ő távol, oktalan előitélettel, kevélyen gyülölte e fajt a nélkül, hogy ismerte volna: most e faj előző szivélylyel, kalapemelintve közelíté meg, segítni, résztvenni átutazásában, a nélkül, hogy őt ismerte volna. Ő kénytelen méltánylani annak szelid, résztvevő, alázatos jellemét, az kénytelen megvetni az ő honfiatlan, felfútt üres lelkét. A közelség oly fordult ellentétben ismerteté meg a különböző kebelt. E megvetett faj emberebb lehet nélkülök mint velök és a megvető osztály semmibe dőlne ama faj nélkül! s mégis amaz szerény, alázatos, míg ő kevély s gőgös, pedig ötven pengő forintot nem képes családnyugalmáért kiadni. Mindez vele, rajta történik, nem könyv vagy gyülésteremben, ingerült ellenpártja által mondatik el, a czélzást s szófulánkot nem háríthatja másra, idegen személyt nem kereshet a feltett rajzban, hanem az élő eset, saját tapasztaló érzeményben döfi szivébe a szégyen tőrét:... s ugyan azért az kinoz és vérez.

Ez volt Ózugi lélekhelyzete a rövid szószünetben, melyet új mocsokkal várt félbeszakadni.

- Azonban, Jankó! szólíts ki nyolcz lovat, s futtasd a városba ezt az ügyefogyott bábelgyarmatot; megszólalt Kátay hetyke kocsisához, s parancsa nyomon teljességbe ment.

- Nem kell, uram, nekem az ötven forintja, oszsza szegényeknek új uradalmában, hogy imádkozzanak bűnös lelkeért; beszólt aztán a szutyongatotthoz, magyar szívességből fogadja el hevert lovaimat.

A bárónő látva e boldog fordulatot, bátrabban fogott evéshez, s kezdé eltemetni a negyedik fonatost.

A csüggedt Nyul Iczik, kárvallottkép - s térdig eredt orral bátorkodék Ózugit instálni, engedné meg árván maradt alkalmatosságát a méltóságos batard hátuljához kötni; s öt váltó forintot ajánlott, ha ily módon Debreczenbe juthat.

Ózugiban felébredt a nemes iparszenv. Tetszék gyöngéd lelkének az eszme, miszerint ingyen-fuvar mellett, még a ragyabunkó hópénzét is megkaparíthatja, épen mint jobbágyi majdan füstpénzt fizetnek az úri dézmára. Azért jóváhagyó kegygyel biztatta Icziket, hogy csak kösse oda.

- De nem oda Buda, vörös Jebuzeus; rákiált Kátay az engedelmes izraelitára, s Nyul Iczik kényszerűlt szerényen visszavonulni e végeszközétől a kani birtokának; titkosan csikorgatván fogait a dühös csaplár ellen.

A közben kocsi elé álltak a felhámozott lovak, s fülhegyző kedélylyel vigaszt nyerítettek a remegő családnak, mely inkább lóragadástól félhete, mint az instructor festette betyárbandától.

- Hátra fogd a lánczost, hadd rángassa meg a csuklyás németet, mondá egyik gulyás a lófogó kocsishoz.

- Majd tudom én, hogy kell németet hurczolni, felelt a boszankodó kocsis, félre rántva ajkát, szurkos prémjével egyetemben.

- A kadarcsi árok közt van vagy két zökkenő, ki ne kerülje kend; tudom, ha azokban a rudasra rácsap: meglódul az agya a henczegő svábnak; javaslá egy itatófuvaros.

- Vagy két csavart jó lesz megeresztni, s a tengelyvégházat tágacskán kell hagyni, hadd fitorogjon isten igazában az a bikateleltető, odaszólt távolról a füredi ködmönös.

- A ház megett van egy rakás szőlőtőke; kössön fel kend egyet a hátulsó keréktalpra, s minden fordulaton olyat zökkent rajta, hogy a lépe pofozza a máját; tanácslá a juhász, ki bonczgyakorlatával készen lőn, s konyhába emelé meztelen bárányát.

Míg a kocsis fogott, a javaslott csínyek végre lőnek hajtva. Kátay rég bement egy pohár hűtött borra, s nem volt e garázda tréfához ellenőr. A szakács, s ragyabunkó rég bakra iszákolák magukat egy foltos előbőrrel; a nevelő szintugy nyakig mélyedt a hátsó nyugszékbe; s e hihetlen vegyületű csoport nem is gondolt semmit urával, s jövővel, csak a pillanati félelmen tehesse túl magát.

Végre hámfákhoz lőn ragasztva a nyolcz nyerítő tátos. Göndör, pirosnyakú gubát ölte fel a kocsis, s fel akart ülni. A szakács, kinek terjedelme, - mint magyaráztaték, - vetélkedett a bőrbe varrt erdélyi turóval, oly violenter elfoglalá a bakot, hogy a forradt komornok is, keszegoldalt tartózkodhaték meg; s annál kevésbbé lehete szó a kocsis harmadikságáról.

- Le a bakról, kukta, négy akós böndőddel a ki vagy! parancsolá nyersen a bőrös juhtúrónak, alföldi kocsisunk; s szavaihoz oly ellenállhatlan torzképet vágott, hogy a szakács, noha egy betűt sem érte, esze nélkül kezdé magát leoldozni a foltos bivalytokból.

- Hová ülteti kend ezt a dudaképű savókáplárt? - kérdé egyik paraszt; - hisz úgy tele van a bikateleltető keresztben s hosszában, mint a csaplár chinai koczája kutyamalaczokkal.

- Kössétek fel alól a nyujtóra, vagy jőjjön orra után, s taszítsa be magát gyalog a városba, adta szedtevette, - felelé a kocsis; - én csak nem lógatom lábom miatta a szélben.

Azalatt a kocsiban rögtöni kormánytanács tartaték, nehogy a beszállítási népkegy, a potrohos udvari kegyencz, s illetőleg főtálnokmester miatt megtagadtassék. Igy aztán fensőbb rendeletre, a komorna belőlre költözék, s elfoglalván helyét a szülék közzé begyűrt ugorkaindának, kiszellőzteté fogatlan szájöblét egy hangos ásításban, s hátralökött fővel szunnyadáshoz fogott. Szakácsunk, vagyis az Ózugié azalatt a borzvadászból előléptetett cseh nevelőhöz települt, s a szállás szűk volta miatt szörnyen mocskolta szomszédját, úgy hogy a suta bölcs, kényszerült rézpénzi termetét oldalt lapítani; ölbe fogván a ráhagyott pindzsert, ki is zsirprémes zsebjéből a cselédkenyeret azonnal kihúzta.

A kocsis bordán kapkodá káromlott lovait, s a bikateleltető, először éltében, neki rugaszkodék. Az instructor feje szokás szerint harangozni kezdett, s míg a csökönösi család úti tokja belátszott, kedélyesen lógatá magát, szakállastól együtt, napraforgó színben.

Nyul Iczik búsan lódítá szemeit a rohanva haladók után; két repedt könyűt ejte el, mely lopott tüszőjén loccsant szét; s végkép lemondva a kani nyájas személyéről, meg akart átkozni minden lókötőket; de eszébe jutott, miként a kani is azok által jutott körmeire, s megigazítá keservét azon reménynyel: «majd lopatok én magamnak jobbat a fegyverneki pusztán».

A parasztok soká elménczkedtek még, sértegetve éles ötletekben a csökönösi Ózugi-családot, miknek meglehetős goromba bunkói nem irósvajas simogatás ugyan: de csak az doboghat érte, ki egy ezred óta iskolátlan néptől, grisetti negélyt és szenvelgést követel, német tudósok birálatait pedig soha sem olvasott.

IX.
(Várt s váratlan vendég.)

E közben nagy tért elhaladt a már két ízben látott karcsú lovag. Körrajza már tisztán kivehető, s az esti napfényben érdekesen láttatá magát a festői alak.

Pisze Pista mohón várta a rejtélyes lovagot, s mint pimasz védencz szokott pártfogója közel érzetében, szilajodva kezdé túlűzni rakonczátlan gorombaságait.

A fonatos kofát, e közelebbi események alatt, végkép elnyomta a buzgóság. Addig szunyókált, hogy csakugyan hortyogásig vitte. A pajkos Pista őt tűzé ki szeszélye czéljául. Lábujjhegyen mellé settenkedék a rakott kosárnak, rögtön ellopinta egy czégérfonatost, melyen dalos kanlegyek sütkéreztek sorban, és akkor zajt üte harsogó lármával:

«Csuda bogár,

Álmos szamár,

Veres pofa;

Büdös kofa;

Lopják a pogácsát.»

A boldogtalan csiriz-sütögető felriadt, s éktelen szemekkel nézett a Pisze kezébe jutott zsákmányra.

- Add ide komisz sexta göde, mert úgy fejedhez teremtem a széket, hogy palacsintává lapúl; odaszólt dühöngve, miközben saját maga alatt zsámolya után kaparászott.

Pisze Pista egy kukkot sem felelt, hanem szétvetett lábakkal ugrált mint a szarka, s tátott szájába dugdosta a bundaszínű tésztát, folyvást ijesztgetve beleharapással.

A rettegő kofa fülig felmérgesült; vörös ábrázatát felfútta, hogy rögzött ránczai kiegyenesedtek, s feje, mint egy gipszmacskáé, alá- s felkísérte a hurczolt fonatost, mintha ki akarná nyelni rablója markából. Aztán átkozódni akart, de orrán, száján kitörvén a harag, oly forma hangot adott, mint a mérges pulyka, midőn öblöget. Pisze még beljebb dugdosá a fonatost; s a hiuzképű asszonyság utána rohanna, ha balul nem jár. A juhászparipa ugyanis, mely mellette bölcsészi non salanszszal ácsorgott, kisértő árpabűzt érzett főkötőjén, melyből aprómarháit szokta vendégelni, s épen akkor tekeríté nyelvére, midőn hiúzi ugrását meg akará tenni. Főkötője a fülesnél maradt, nyakába öntvén gubanczos ősz haját; maga pedig kosarára zuhant, sárba döntve annak szagos rejtelmeit. A gonosz fiókcsikós Harangi bátyjához menekült, míg a hajadon banya fonatosait mentesíté a sárpecsétektől; ki is, mert inai gyengélkedtek ily nyúl fogásához elégnek vélte őt nyelvével üldözni; a minthogy kissé megjuhádzva, felcsapta rozzant konytborogatóját, s székre fészkelődvén, nyugodtan, de folyvást szátyárla piszkot, mocskot, átkot s hurító szidalmat a «sarju betyárra». Mivelhogy pedig Pál lovag jól eszébe vette, miként ide érkeztében, nem irtózott Pisze Pista, világlátott ostorán trágár rágalmakkal méltatlankodni: tehát jónak látta, alkalmat használván, a becsületsértőt ugyanazon megbántott ostorral kődökön suhintni. Pisze megugrott, de nem vitézségből. Csak védpontra helyezé magát, s kirántván egy dézsa füléből a vízhordó dorongot: «ide vele, ha van nyele» kiáltá kihivólag az ostoros-ellenre; miközben ütleghez emelte hevenyészett rúdját.

Most gyors lódobogás kapta meg a fület, mi e dugábadőlt párbajt nézők nélkül hagyá. Karcsú sárga félvér vágta szét erőteljes trappban a sarat: fülhegyezve, tüzelő szemekkel, mint egy vidám szarvas hányva előre sugár lábait. Szellős hátán könnyű lovagot hozott. A lovag szép és ifjú, a huszonkettedik év dús jelentésével. Sötét haja ragyog, tömött és finom, mint a szálahúzott selyem. Szemei nagyok és áthatók; barkója gyönge és ifjúdad, mint zöld kalászon a haj. Ajka férfias, de vídám metszetű, s pajkos mosolyban ül a pelyhes bajusz alatt. Vállán kihajlik a finom nyári ing, s hószín gallérában szabadon hajlong a gömbölyű fejér nyak. Homloka magas, méltóságos; szemöldje vékony, tiszta, s kellemes hajlású; szemében fáradt, méla tűz, mit minden lelkesültség felgyújt és ragyogtat: narczisz orrán sima fejér bőr; s ez kiegészíti kedves, hódító, ellenállhatatlan tekintetét. De arczai halványak, s balról némi törődött daganat, minő ütődéstől marad; szemeit könnyű kékes kör övedzi, melyeket álmatlan éj s csintalan kalandok szoktak rajzolni ifjú arczokon.

Érkeztében lobogó szemekkel nézett szét nyergéből s némi kedvetlenség lepé meg arczait, mintha nem találná, kit tekintete keres. S mily csodás ellentét! A vágytalan, közönyös pusztanép, mely a Poltrás esete, s minden kölönösség iránt érzéketlen marad: a lovag jöttével mintegy villanyosan lőn érdekelve. Öröm s üdvözlet ült mindenik szemében. A füredi ködmönös, Csonka kondás, Dudás juhász, Harangi, a kócsaghozó gulyás, Pisze Pista s minden ismerőse, - e sajátságos nép - körébe futott; őszinte, önzetlen «isten jó nap» mondva; Bél főzőpapnéja, az izzadt szakácsné, kijött konyhájából, s a folyosón kolbász-felhő alatt hódolva üdvözlé; Kátay cselédi süvegvéve sugtak egymásnak örömet, s maga a nyakas, de közönséges gazda, engedve e mágnesi hatálynak, megbillenté fején félselyem kalapját.

S a szép kalandor, ki e hódolathoz szokatlan néposztályon így uralgni tud, a várt Lajos úrfi.

Most leszáll a habhányó paripáról, látni hagyva szálas keleti termetét, melyen kellem és erő gazdagon forrt össze. Csontjai épek; izmai teltek; vállban erős; derékban karcsú; tartása nemes; lába kisded; léptei könnyűk; mozdulata kecses: egy új Alcibiad. A lenéző nyugoti csodálva kérdené: hol jár ennyi kellem, oly távolban a századmíveltségtől? vérünk felel: a keleti fajban.

Lajos vékony dolmánykát viselt nyári szőrszövetből. Czombjain hűvös fehér nadrág; s fején flórenczi rizskalap széles fekete bársonynyal. Bal karja nyakába kötve, crocren kendőben függ, mi okból jobb kézzel tartá jöttében a kantárt. Módja, s túlcsinos ruhái elárulák, mikép szépségére hiú; tetszni vágy; s nagyon tud öltözni. Jóizlésű szemeknek keresettség látszik külsejében; ez csak ifjú túlzás, hihetőn elmarad, kivált ha a főváros hizelgő szabói komolyabb ízléshez akarnák szoktatni.

Pisze Pista átvevé a lenyergelt paripát, mert Lajos lovász nélkül jött. Piszkos kurta karja alig érte fel a magas ló állát, de ő betanult modorral ragadt a zablába; üstökén jót rántott, szemeit kitörlé, s kényesen jártatá a szikkadtabb helyen, míg a nemes állat kifáradtan engedve át nyakát a vezető kantárnak, vontatott léptekkel mendegélt nyomába.

- Adj isten a mi nincs, köszönté népszerűen Lajos együtt és egyszerre az egész társaságot, s oly őszinte arczot nyita rájok körül, hogy mindenikben nőtt a fesztelen bizalom.

- Talán nem is halásztatunk, hogy későn érkezém? - kérdé közeledve a mogorva Kátayt; s kihúzván zsebéből egy vékony spiegelkopfot remekelt szárban, - nézze bátyám, mi szép rabszárra tettem szert, mióta nem láttam; folytatá be sem várva lassú feleletét, s átnyujtá becses tulajdonát megtekintés végett.

A mű két bakaraszos puszpánszár, czikkelyekre osztva, metszett czirádákkal; közein magános alakok, vagy népes csoportok gyönyörű hibátlan rajzokban, történet vagy honi költők műveiből. Itt Mátyás választása, s Szilágyi Erzsébet; ott Dobozy futása, lóról függő nővel; amott a vénhedt szűz Dorottya kisasszony; alább László s Róza története Kisfaludy szerint; s több érzékeny darabok, leginkább Csokonai után; mert a nép örömest látja költője alakjait rajzban. Ő az egyetlen alföldi népköltő, ki nálok születve, köztök velek élve, igaz magyar szív- s vegyetlen honi képzettséggel nőtt fel; ki a népet nem könyvből vagy látcsövön ismerte; kinél annak érzelmei nem külső tanulmány, hanem benszülött tulajdon; ki a népérdeket, bút, kedvet, negélyt, gúnyt, ömlengést, szeszélyt, fájdalmat szivében gyakorlá; ki a nép gazdag, kecses, könnyű, termékeny nyelvét életben beszélte; ki mindezen eredeti kincset, alkotó ész, felfogó lélek, mély érzemény, s meleg kebel, röviden a költői hivatás teremtő ihletével, népszerűn, tiszta erőben, csintalanul bár, de saját beljegyében, minden ragály nélkül, tudta visszaadni; kiben a nép önmagára ismert, s önnyelvét csudálta. És a költő népe lelkében él. E nép ugyan nem tud olvasni, mert nemzete nem taníttatá, de érezni igen; és az édes dal firól-fira száll, mint szálltak Ossián éneki. Sok nem tudja nevét, kitől a dal eredt: de ráismer a versben önmaga szivére, s ha bár névszerint feledve lenne Csokonai: lelke, míg magyar lesz, él a nép lelkében.

A pipaszár rajzai oly tökélylyel voltak az ujjnyi vastag hengerbe kimetszve, s az alá vésett versek, oly szabályos betűkkel, hogy a pórkéz műve London mesterét meglepné.

- Nemde igen jeles mű ez a Dorottya, a mint székestől lezuhan, a vivő leányok Oporhoz rohanván? kérdé Lajos a szemlélő Kátayt, ki fejét hátrarántva, s a szárt messzebb tartva, összevont pillákkal vizsgálta a művet.

- Valóban szakasztott olyan mint Vitéz megteremté; - válaszolt Kátay, - de legény is volt Mihály a nadrágban; nincs a magyaroknak több oly poetája.

- Művein feltűnik a független szellem, mely életeseményeit többnyire okozta.

- A sógorom épen akkor járt a poetába, hogy ő praeceptor volt. Koporsózártáig mindig emlegeté, mily boldogság vala alatta tanulni. Az iskola helyett aló az erdőre; rágyújtottak amúgy törökösen; s elkezdett mesélni az öreg istenek dévajkodásairól. A kamasz korhelyek úgy törtek utána, mint borjú a tőgyire; persze Júnó bűze felüté orrukat, kivált hogy ily leczkén néha kortyoltak is. Senki tanítványa úgy nem tudott soha, mégis a szamarak kibillenték szegényt.

- Az úgy volt s marad is. Lángész szeszélyeit közelme nem bírja felfogni. A járomvonó barom csak kerékvágás közt ténfereg, s irigyli a szabad ló szökéseit. A hasonlat otromba, de igaz.

- De’sz uram, fittyet hányt ő a vaskalaposoknak; tette a mit, mikor, s mint kedve tartotta; sőt egész világot csak félválról vette; ha urakhoz ment is, nem nyalta ki magát. Idegen emberrel meg nem társalkodék. Ha összejött vele amúgy nolle velle, fél órában sem szólt vele egy fél bakmát.

- De választotti közt elmés, vidám, ötletes, gyakran kicsapongó. Fellelkesíté bú- vagy tompultságban; s habár viselete nyilt, szabad, s néha féktelen lőn kedv között: de rendkívül szerény s kímélő volt mások irányában.

- Kivéve, ha község előtt állt szószékre; mert akkor ugyan kilátszott szeméből, hogy rátartja magát.

- Az, önbecsérzet volt; eredendő erők született sajátja. Szolgalelkű szokott hunyászkodni.

- Szép szár biz ez uram, azt meg kell vallani, folytatá a zölddolmányos csaplár, miközben Lajosnak kezébe adá azt; Horog derekasan rajta hagyta keze szennyét.

- Valóban remekelt. De mennyivel pompásb mű vala, mit Ferencz királyunknak ajándékul küldött.

- Hja uram, annál szebbet egész rabságában nem metszett; pedig most másodszor ül bankócsinálásért.

- S minő egyszerűség egész művészete. Tollkéssel teszi fel gyéren a körrajzot, ugyanazzal karczolgatja a hajszálfinom művet, s pipamocsokkal befeni a kész metszvényt.

- Pedig jobb kezén nincs használható ujja; a balon is csak három.[42]

- Kedves szerzeményem, mondhatom, e rabszár, megjegyzé Lajos, mint minden alföldi készítmény, mi sajátsággal bir, s önnemében jeles.

- Nem is jut eszembe, hogy pipát láttam volna még eddig szájában.

- Szivarozni szoktam; de e szár kedveért hébe-hóba szívok egy pipa kóspallagit. Úgy úgy, töltse meg kend Harangi Pál gazda, mert a kezem miatt nem bánhatok vele; mondá nyujtva gyöngyzacskóját Pál lovaghoz, ki a második kupától már szépen neki lelkesült, kihevervén Pisze Pista bántalmait. Lajos szava, tárgya, modora, keresett eszköznek látszék bizonyos feszültség enyhítése végett, mely a házi gazda arczán vészjósló jelemmel árulá el magát. Erőltetett párbeszéde közben, tűrhetlenül tekinte többször szét az izgatott ifjú. Ő kétségkívül valakit keres, ki nincs jelen, kit ő látni vágy. Tehát népszerűség, pusztai élvek, kegyosztás, s parasztok szerelme; tán mind költött regény, álszín és szemfényvesztés, mik alatt önérdek ravasz üzlete rejlik? nyiltszív és bőkezűség tán hamis váltók nála, miknek uzsoráin tiltott örömöket vált be? s a nép szava, mely őt üdvözli, téved és vétkezik?

- Mi lelte bal karját? talán a Luna hányta le, hogy foga is dagadt? kérdezé Kátay közelről vizsgálva arcza daganatát.

Lajos megzavarodék s elpirult; de hirtelen rendbe szedve magát, - egy kútágasnak vitt, túl a Látóképen, felelt, a kérdést elütni akarólag, maga sem elégedvén meg rögtönzött ötletével, mit azonban Kátay annál hihetőbbnek talált, mivel véleménye szerint, Lajos, karkötése végett vetkezteté ki nyakát kendőjéből.

Harangi azalatt saját pipáját is megtömé az idegen vagyonból, még pedig oly otromba telhetlenséggel, hogy a sanczos makra oldala kilyukadt; minek következtében, hat súlyos évi szolgálata után, rézsapkája, mely neveztetik kupaknak, vörös fejéről lehuzatván, im e rangjele nélkül nyugalmaztatott, ha ugyan egy korcsma szemetjén lakhatik nyugalom.

- Dehogy nem; ki is van már vetve a háló, mondá a közben Harangi a rábámult Lajosnak, felelőleg a félóra előtt tett kérdésre, melyet az már rég el is felejtett.

- Vagy úgy, alig értem, halászatról beszél, viszonzá Lajos, miután Harangi felelete körül tájékozá magát, no hát kimenjünk az öreg Cziriákhoz. Hol vetettek hálót? nem valál ott Pista? kérdezé Piszétől, ki a Lunát még folyvást jártatá.

- Itt a Hortobágy árkában, az új hídon felül, felelé Kátay szigorú meghatározással, pedig ócska híd nem is találtatik, hogy az új epitheton okvetlenül kelljen.

- Majd elvezetem én oda Lajos úrfit, úgy sincs még szikkadt nyomadék, ajánlá készségét kedvkeresve Pista; s míg nemzetes uram egy cseléd által a házba szólittaték, ő istállóba vivé a megjártatott sárgát.

- Hát nálatok fiuk hány hét a világ? kérdé, vállatütve Lajos, a hű pásztoremberektől, kik körüle állva, türelemmel várták, míg rájok jő a sor.

- Úgy szoktuk mondani, mával is kevesebb; de hiszen ám legyen, csak kócsag volna több; válaszolt a gulyás, tiszta szívvel nyújtván a ragyogó hozományt, mely ékesen lengett az esti sugárban; alig tudtam kettőt a héten elverni, a jövőn azt hiszem, több kárt teszek bennök.

- A toklyó le van vetkeztetve, s mint az urfi szereti, fartühosszában, majd rámetszem a farkát; mondá kedvekeresőleg a juhász, érdemül érezve, hogy vett parancsát, mint illik, észben tartá.

- Én is megkövetem szépen Lajos úrfit, ha nem átallaná, egy piros nyerget hoztam; - mondá a füredi ködmönös szerényen, horpadt kalapját fél öklével törölve, - az annyok sürgetett s magam is akartam, mert fúrta a fejem, hogy mult szabadságkor, az úrfi kihúzott nagy szorultságomból.

- Köszönöm földi a szives emlékezést; itt egy pohár borra, s friss malaczra való; igyanak egyet egészségemért otthon az annyokkal; válaszolá szerte figyelve Lajos, miközben összetűrt papirospénzt nyujtott a parasztnak.

- Mit gondol az úrfi, engem így gyalázni. Magyar szegény ember nem fizetteti meg szíves ajándokát. Vagy tán csekélyelli úri személyéhez? Füreden úgy mondják: mind bolond az, a ki jobb kalappal köszön, mint a minő van.

Lajos jól ismeré az alföldiek makacs természetét, s azon hiú önérzetet, mit hasonviszonyokban legföldhözragadtabb szegénye is ki szokott fejteni. Méltánylá azért a ködmönös háláját s ösztönszerű gyöngéded érzetét, megkimélvén őt az ismételt ajánlattali álpirulattól.

- No jó, hát ne csapjunk sok teketóriát, vigyétek be szíves hozománytokat a derék ifjasszonyhoz; hadd viselje gondját, míg haza vitetem.

- Úgy ám, ha itt volna, - odafelelt Pista visszaérkeztében; de ez a szakállas róka Ujvárosra hajtá rokonlátogatni. Pedig én is hoztam egy csikóskötőféket, melylyel lefoghatni egy oláh medvét is.

Lajos szemében átfutó ború rajzolá magát, s némi kelő harag, mely az ingerült jellem létét gyaníttatá. Még nyergéből látók őt a folyosón elnézni, alkalmasint az ifjú teljes nőt vadászva, ki máskor borotválatlan férje mellett szokta fogadni őt. Most meggyőződék a késedelem okáról. Ez elrontott estre egy rég kergetett kaland sikerét számítá. Pusztai ünnepet, halászatot, lakomát tervezett, hogy álszínt adjon valódi czéljára. Ily lóvesztő útban sérült kar- s feldagadt arczczal, lovász nélkül kijött, az éjjeli halaszthatlan visszalovaglás szüksége mellett; s ki mind ennek oka, rugója, tárgya volt: nincs jelen. Nem a nőakarat hiányzék; legalább azt hinni nincs oka. A remény, a hit, mely a tiltott öröm mérlegelésével biztatá, sértetlen. A félénk hölgy, hű, következetes, s kész lenne nyugtát, jövőjét, kötelességeit, talán becsületét áldozatul vinni az ellenállhatlan hódító erőnek, s ez élv, e győzelem, s ingerlő szerencse, egy túlélt, mogorva, végkép elúnt férj által van akadályozva, betiltva; kit a nő szeretni nem tud s nem akar; ki a veszélyes titkot talán felfedé, s örök zárparancsot, végakadályt tervez, vagy épen nejét s hódítóját vérig, gyalázatig üldözni tör; ki hálóit álarczozni fogja, jövőjök felett gyanúsan őrködik, czélját, terveit hűbben védve, mint ő, az elárult kalandor. Mind ezt, s a lehető eset több árnyéklatait hirtelen átfutá éles elméje. Ő az ingerült, túlzó, s győzelemhez szokott, most rövid napok alatt másodszor kijátszva, hátravetve, reményhagyottan; arczban és karján viselve egy csalódás jegyét, kedvén, kedélyén kapva a másikat, sértett hiuságban, kételybe hozva öncsábjai felett, s lázzasztva az ifjú hő és bő vértől, melyet e remény gyakran felgyújta: a hírvételen összeharagvék, felbőszűlt. Hozzá járult egy második ok. Pisze Pista oly negédesen s czélzólag jelenté a nő távolát, miként Lajos éles gyanus esze, annak indulatát fenékig látá. Bántva érzé magát, hogy e szemétkölöncz oly túlbizottan, tolakodólag akarja tudni titkait, s dicsekvő szemtelenséggel keres sejtelmében érdemet egy sereg paraszt előtt.

Ez rajzolá szemében az átfutó borút, s tevé pillanatra feddhetlenné fellövelt haragját. Azonban álszint s önmérséket nagyobb tökélyre vitt, mint huszonkét évnél tapasztalni szoktuk. Elsötétült arcza azonnal kiderült, s rajta az álmosoly nyugalmasan látszék; csak értő szem venné észre a vonaglást, mely vidám álarczát némileg torzítja. Azonban büszkébb volt, mintsem Pisze Pistát ellenségül vegye, ki már különben is látta őt kalandban. E mellett szereté e pajkos, eleven kölönczöt, a hűség, ragaszkodás, természeti ész eredeti typusa miatt, úgy hogy többször megjelent nála egy gondolat, miként azt jövőre szolgálat vagy más viszony utján szorosabban magához csatolandja.

Azért jó képet csinált a rossz pecsenyéhez; s hogy a pusztai nép előtt minden további sejtelmet s taglaló véleményt, mennyire a jelen alkalom engedé, elfojtson, közönyösen mondá:

- Igaz, régen mondá már a fogadósné, hogy ma szándékozik rokonlátogatni, azért adj át Pista holmit Kátaynak; ti pedig földiek, ha a tokány kész lesz, jöjjetek utánam, s falatozás közben meséljetek ismét pusztai napokról.

Nyúl Iczik, ki a parasztokkal még sem tudott fukarsága miatt megalkudni, nyúladt képpel, s levert elmével, kalapvéve sullogott az új jövevényhez.

- Nem vett észre méltóztatott Nagyságos uram egy sáros betyárt gyalogolni; s messze előtte, hogy vágtatott volna, egy tizenhat markos, gömbölyű, sagár vemhes paripa, az én nyolczadfél száz forintos kanim? kérdezé reverentiával; s szakállát simítva, alázatos arczczal, majd térdig görnyedten leste a válaszoló képét. Leste pedig azon mellékgondolattal, hogy ha netalán, mint többektől érté, e bőkezű keresztény, szánakozó képet vágna boldogtalan sorsához: rögtön eladóvá teendi számára az ellopott sárgát, a minthogy e kedvező esetre jónak látta lovát előre leírni.

- Láttam bíz én Mózes egy törpe, kurta macskát szőrén egy betyárral. Utasok aludtak egy fóti sátoros szekérben kocsisostul együtt; azoknak lovait visszafordította Kopogó, s a Macsnak vágtatott.

- Tehát nem veté le? pedig sohasem volt hátán többször ember.

- Hát téged szabadított meg attól a potrohós patkánytól? No az árát ugyan úgy teheted zsebbe, mintha lelted volna.

- Az árát Nagyságos uram? Hiszen az a hóhérkézbe való lator mindent ötön vesz. De mégis kanimat a vásárban hagyja. A puruttya Pisze, Nagyságod szerettje, erősen esküszi, hogy az becsületes betyár, s szavának állni fog.

Itten Nyúl Iczik ravasz képet vőn. Lajos szava ugyan nem sok sikert jósolt, de az eredendő ösztön készté próbát tenni; hisz kétségbe esettebb ügyek is ütöttek már jól ki. Azért mosolyogva felnéz az ifjúra, s hizelgő kép alá rejtve a fondor cselt, közelebb lép hozzá, lassan súgva mondván:

- Nagyságod nagylelkű homlokából látom: tán vitéz elődi sem voltak nagyobbak. Ily ritka, s gazdag magyar uraságnak, a hol s mikor lehet, hasznos szolgálatot teszek... Mit gondol Nagyságod, egy G’scheftet. A kani nyolczadfélszázas paripa. A sajkát nem hordja csendesebben a víz, mint ő Nagyságodat...

- Hisz épen állítád, hogy soha ember nem ült még macskádon; közbeszólt Lajos.

- Azaz betyár Nagyságos uram; mert ha mondom ember: az annyit tesz, hogy lókötő betyár; - felelt Iczik szemtelen fogúltlansággal. Tehát a kani értéke nyolczadfélszáz bankó. Nagyságod hihet a Piszének, kanit holnap bizonyosan megkapja Nagyságod. Én odaadom Nagyságodnak szinte feleáron; csak hatszáz forintot fizessen le érte, s birja szerencsével, hogy ne kelljen utána bemennem...

Lajos hahotára fakadt.

- Mit tetszett igérni?

- Egy akó bort annak a derék betyárnak, ki ily orczátlan koppasztót lova nélkül hagyott.

A körülálló karzat jóváhagyólag röhögött az igazságos alkuhoz. Iczik jól ismeré, miként efféle előadásoknál a karzat röhögését közvetlenül ütleg szokta követni: minek okáért nem izgatva tovább a közlekedést, kedvezőbb színpadra halasztá szerepét. Félre igazítván csüngő csepűs fürteit, rájok nyomta vedlett asztrakán kalapját, s rókasullogással elhordta a kaftánt.

Pisze Pista utána szökék hiúz könnyűséggel, s kérges csákóját váltig leüté fejébe; körmös fricskát nyomván előbb, összefolyt szeplőtől rezesült orrára.

- Elsomfordálj hagymabűzű Mózes, mire visszatérünk, ha bőrödnek örülsz, mert a hosszú tógát majd fenékig szabjuk; után veté győzedelmi kurta dicsőséggel, s szokott kostümében, kalap, csizma nélkül, kérges inggatyában kalauzul indult a halászok felé.

X.
(Séta.)

A fogadó megett kiértek a gyepre. Felgazlott árok óvta a kerítést. Partján tömött bolhafű s családhasáb kanyarodott végig, itt-ott megszaggatva burján-, bárányüröm-, gólyahúr- vagy bogácskóróval; s körülterjedve fekete vagy piros földibodza-gyöngygyel. A tömérdek garadgyát fürtdús komlószövet ruházta, melynek ernyedt levelein piros szederindák uszkáltak, rakottan kövér bogyóikkal. Az árok egész medre nem látható. Ránőtt növénysátor rejti azt, mely a szellőn folyvást borzong vagy remeg. Nyirkos fenekén penészmohák, harasztok, gombafészkek, s dögvázak büszhödnek. A pusztai alkony mondhatlan szép volt. Előttök közel, a kiáradt Hortobágy csapongott zavaros özönnel, melyen néma halászok ültek itt-ott keskeny csónakokban. Alább erős kőhídja hajolt át szép bástyaívekkel, melyet Kátay újnak nevezett, s mely valóban nem régi, de élei és párkánya telve csorbákkal, s dísztelen töréssel, hasonlítva a magyar törvényhez, melylyel ha egyszer megalkottaték, ki sem gondol, törve rontva attól, ki hozzáfér. Messze a tárgytalan tér öntésekben fürdik, melyet sápadt aranynyal fest a hanyatló nap. Kopasz szigetekről gulyák fehérlenek, vagy vadménesek szőrén ragyog fel az estfény; míg távol háttérben magányos árboczként nyúlik fel egy kútgém. Néhol az utakon tünedeznek elő gyékényes szekerek, mint megannyi kisded riska tehén, s lassú küzdésben állani látszanak; s ha egyik átkurjant a hosszú távolon: «Segéljen atyafi, tengelyem összetört.» «Kúnsági búzát», feleli a másik, vélve a pusztától elnyelt kiáltásban, hogy azt kérdé tőle: minő terhet viszen? Néhol kék füstszalag kanyargott, egy-egy meszeletlen csárda patics kéményéről; s köztök lomha komp úszott el megmentett barmokkal. Amott ó-nádasok eresztik pelyhöket, mik vágva nem voltak több évtizedektől; s gyékénybuzgányok bólintnak a szellőn, leskődve ütvén ki a hullámzó zöld levéltengerből barna fejeiket. Gődények kerengnek emitt kákás felett. Áll-iszákjok telve apró kövér hallal; s éhező fiaik tátott szájat nyujtanak utánuk a sásból. Túl, egy rét zugából fütyölő szalonkák sikoltoznak által; másfelől hápogva kavarog az égen vadréczefelleg; s itt-ott rátartással, fontolva lépeget egy-egy conservativ gólya.

A látkör oly nagy, az élet oly kevés; az ember oly kicsiny itt saját szemében; s hol gőgünk megszégyenül: közel van az isten. A pusztai hatás - tengerével rokon. Képzetünk nem birja betölteni a nagy ürt, melyben a teremtő erő szabad könnyűséggel működik. Végtelenség s magány eszünkbe juttatja a halált.

Szeretném vad pusztán látni a zsarnokot; hol egy vészroham, éhes ragadozó, vagy úszó lápsziget, percz alatt eltemethet minden földi nagyságot. Itt nem lövel halált haragos szemöld; a pusztai villám végzi e szerepet. Itt vad szelek száguldnak zsoldos csapatok helyett. S az áltanácsosok suttogó bérszavát, a reclamáló mennydörgések nyelik el. Itt nincsenek elnyomó törvények, a szilaj gulyák s lovak védik a természet jogát. Szóval ember helyett isten országol.

Lehetetlen a gőgnek legalább perczekig magához nem térni. Itt nem lát őrbástyát, mely a nép kitört boszuját be-, s szeretetét a néphez ki ne eresztené. Nincs semmi diszítmény, arany és fegyverek, mikben az eszmélet sugára megtörik. Nincs tunya kényelem, és szolgáló sereg, kiket jogtöréssel iparkodjék védni, növeszteni; kik levonják, s görbedezés által alacsonyhoz szoktatják a zsarnok rablelkét; s kik közt épen azért a szív elpuhul, aljasodik, s megvész. Itt a gondolat nem hiú szertartás szűk köreig terjed, mit szolgák találtak fel; itt nincs észszorító előny, korlát s viszony; az elme felkél és elterjed, mint teremtő erő, s a szabad gondolat szálain ahhoz köti magát, kitől eredetét vevé. Síkon és tengeren a gőg megszégyenül, a romlatlan kebel felemelkedik.

Lajos szerette a pusztát. Kereste ugyan itt is a vezérérdeket, mely heves véralkat, munkátlan alföldi nevelés, s mint tapasztalni fogjuk, más befolyások miatt, irányt kezdett adni egy félelmes természetű szenvedélynek, de ifjú életkora közel állt még az eredeti épséghez; még folyvást küzdött a természet szava más hatályokkal, s a józan ész folyvást védte magát a társas romlottság ragálya ellen.

- Mi szép ez a szabad erő; mily nagyszerű eszme e végtelen puszta; s mennyire elragad minden kisded részlet! - felkiálta önkénytelenül.

Az ösvény, fejtetéző gaz között kanyargott; s agyagszín szalagja az árnyék tövében oly lágydad-hűvösen fogadta a lábat, hogy Pisze Pista kéjjel raká elébb-elébb rajta apró meztelen talpait.

- Mily duzzadt élet, tömött teljesség van-e gaznövényeken; - mondá tovább Lajos. A karomnyi gólyahúr eleven-merészen nyújtja fel friss fejét, s szálkás levelei éltető nedűt fogtak fel szártövön a felhőszakadásból. És ott kékes pókhálóba szőve terjed a bojtorjánliget, melynek kesernyés magvain ezer tengeliczék dalolva telelnek, s barátságos vaczkát csomolygós serényén évről-évre hordja a potrohos csikó. Az óriás lapuk vetélkednek a musa[46] levéllel s árnyain jóllakott tarka baromfiak bibirkélik nedves tollaikat. S e fényes simazöld csuda faerdőcske mily izmosan tartja törzsén tiszta ágait. Fehér tölcsérével túlvirágzik halvány pukkantóján, s festékes levele szeszélyes czikkczakkal kétágú ágak közt tüskés gyümölcsöt rejt. Odább kénkőszén virágok lila erecskékkel páros fűzérekben termik a bolondító magvat. Selymes levelei puha szövetűek, s az alsók, szártövön, szakállat eresztnek a kövérség miatt. Ott a nyolczláb magas ökörfarkkóró tömötten ruházva sárga virágokkal; beillenék királyi pálczául a halál kezébe. Szőrös durva levelei földre terülnek, s kérges hajlási közt lihegve pihen a barna mezei gyík. Amott bogácskóró terpeszkedik foglalási joggal. Kövér rózsák ülnek tövisbe vont trónján; rajtok csábosan leng a rózsaálló köd s kékes ibolyaszín. Lehelletök fojtó, mégis népet tenyészt; picziny állatfajok lakják bársonyágyát.

Pisze Pista szájt szemet tátott. Legtávolabbról sem érté ugyan Lajos gondolatait, mik önkénytelenül fakadtak fel a nyiladó szívből: de gyanítá mégis, hogy az úrfi örül; s ez néki elég ok rogyásig bámulni, miként lelhet kedvet nyers gazban földesúr, ki posztó ruhában jár, s tajték pipája van.

Túl a dús bozóton sima gyepre értek, hová közel látszék a Hortobágy folyam, ritka füzes lepte partjával.

- Ohó, - mondá Pista - Cziriák bátyám maga vezeti a hálót, mert ott a füzes könyökénél csak akkor szabad halászni, ha maga jelen van. No hiszen bővében leszünk ma a halnak; ott legszebb harcsákat fognak ezen a meneten, s a Cziriák-öbölben tokot is találni.

- Mért nevezik Cziriák-öbölnek?

- Az öregnek ősi jussa van rá. Apja s öreg apja mindig ott halásztak.

- S ritkán szokott az öreg Cziriák maga hálót vetni?

- Nagyon. Elég szálkás barmot fogtam már én, szokta mondani; kergesse tovább, a ki jobban birja forgatni a hálót. Pedig fele sem igaz; mert az öreg most is úgy hányja a hurkot, hogy a legerősebb révész is csudálja; a pendelyhálót meg úgy kiveti mindig, hogy egy ránczot sem vet, ha a vízre terül. Most már megunta a sokat. Néha bokorhálót ha vet a harcsák kedveért; s legfeljebb koczával[48] mulatja magát vagy szákkal[49] szedeget vízi húst. Gyalommal ritkán bajoskodik. Vejész körül, olykor ha rákot borogat.

- Nekem hát becsület, hogy most hálóvezér?

- No de milyen. Ezelőtt csak elment, ha a füredi kanposseratus[51] halászatot tartott; de most negyedéve Józsa eczetes borral traktálta, s nem adott egyéb fizetést egy füzér döglött csukánál; pedig a holt Tiszán voltak öreg hálóval; s a ki ott beesik, nem szeg több karé kenyeret. Azóta nem megyen Poncziusnak se, pedig gyakran riasztgatjuk, sőt Józsa számára, pajtásival is csak ott huzatja a hálót, hol selejtes ráknál, s egy-két czigányhalon kívül nem kapni egyebet. Taval kin volt Debreczenből az ohati rőzsekomiszáros, akkor emlékezem, hogy vonta a hálót. No meg ha szorítják otthon porczióért, s piaczra kell a hal.

Lajos pipája kiégett; s Pisze rendkívüli készséggel tisztogatá ki a könnyű, száraz pernyét horgas körmeivel. Aztán rézingébe törlé azt, azaz tulajdonkép összekarczolta; s hogy Lajos sérült keze iránti figyelmét, jobb néven tiszteletét, bebizonyítsa: saját mocskos markával a zöld magyarka hátulsó zsebébe surrantá. Aztán, mint ki szénáját jól rendezé, tovább ment a mulatásban.

- A meg az árva halász, az ismétlő félen; az a laptározó.[52]

- Az apja halt meg?

- Biz annak az öreg apja él.

- Hát miért árva?

- Mert úgy híjják.

- S miért híjják úgy?

- Mert mindig szomorú.

- S miért szomorú?

- Hm! elébb is azt kellett volna kérdeni.

- De ha nem mondtad, hogy szomorú.

- Hát miért hínák árvának, ha szomorú nem volna?

- Ne okoskodjál, felelj.

- Mire?

- Kérdésemre.

- Már, hogy miért légyen az árva halász szomorú?

- Igen igen, ostoba birka.

- Kérem Lajos úrfi, máskor nevezzen inkább hülének, mert birka nem vagyok; ostoba pedig hogy volnék, ha birka nem lehetek. Legalább úgy apám uram nagy hazug lenne; mert ha egyszer-másszor, minden héten hatszor, kötőfékkel rám hány, mindig azt mondja: megérdemli Pista a tanítást, mert furfangos esze van a hunczfutnak.

- Ismét kitérsz kérdésem elől?

- Vagy úgy... Biz én nem is tudom, miért szomorú az árva halász, hanem azt igen, hogy mióta? mert ezelőtt igen víg legény volt.

- S hogy szomorodott el?

- Hát egy gazdag molnár lányát szerette, kinek egy zsák rézpénze volt, s malmafarkánál kötelen tartotta a Tisza fenekén.

- Miért nem váltá aranyra; így magával hordhatná?

- Tán hogy többnek lássék.

- No’s...?

- Hát aztán a molnárnak Éva lánya volt. Azt mondják, piros tojásból kelt, mert szebb volt arcza mint a nap, mikor feljő. Kozma halászlegény szívből szerette. S nem is gondolt soha az egy zsák rézpénzre, mert Éva szépsége hétországra szólott. De a molnár rátartotta magát az átkozott kincscsel, s leányát a vörösispányra akarta tuszkolni. Kozma halászlegényt pedig, a hol érte, kidorongolta. Hogy, hogy nem, egyszer, míg a molnár úrvacsoráján volt, zsákját elrabolták; mire hazament, rohadt tuskót kötöttek pénzes kötelére. Na hiszen keserű füstje lehetett, mert ugyan drágán vette a fát. Ugy kell neki minek jár templomba.

- No’s, no’s...?

- A molnár Kozmára gyanakvék. Be is fogták szegényt. Két esztendeig ült az egri hűvösön; s tudom, most se mosna rá az édes anyja, ha a zsák pénz akkor kézre nem kerül.

- Hát megkerült a pénz?

- Meg ám! A füredi révnél borozott egy hajdu, a molnár is betért, mert a lopott lisztet a csaplároshoz hordja. Ketten aztán pajtásságot ittak, s másnap harangozásig ott felejtették magokat, míg kisbiró nem ment a hajdú után. Mikor fizet, csak elkap a molnár tőle egy kétgarasost, megint másikat, vagy harmincz garasig. Ráismert, hogy a zsákjából valók. Mindenikre keresztecskét karczolt, miről csak ő tudott. Biz az osztán kisült, hogy a hajdú napszámost fizetni kapta az ispánytól.

- Hogy tudta az ispány, hol a molnár pénze?

- Gondolom jó fővel kikottyantotta neki; mert saját malmában sokszor felöntöttek ketten a garadra egri bikavérből. Mindig a zsák kötelén hált, s másoknak is mondta, hogy párnája sokat ér. Mikor osztán befogták az ispányt, azzal menté magát, hogy ő azt gondolta, hogy a rézpénz ezüst.

- Évát elvette már azelőtt?

- Ugy se biz a, mint én. Hogy a pénz oda lett: felé se jött többé. A világ azt mondta, a zsák után uszott a vőlegény kedve. Hogy meg kisült az ispány lopása, azt mondták, csúfságból kötött vénszüzi tuskót Évike számára a lopott pénz helyett.

- Férjhez ment Évike?

- Ugy se biz a mint én, ha csak más világon nem.

- Hát meghalt?

- Nem halt biz ő, hanem a Tiszába ölte magát szegény.

- Buvában, szeretője után?

- Már azt ő tudná legjobban megmondani. Mult télen beszélték a Balogné fonókájában, - s erre oly határozottan hivatkozék, mintha Lajos okvetlenül tartoznék tudni, ki az a Balogné, - hogy a molnár nagyon sanyargatá szegényt, s untalan azt hányta szemére, ő volt a pénzkiadó orgazda, s bűne miatt szökött meg tőlük az ispány-vőlegény. Éva neki búsult, állta, míg állhatta, s hogy megsokallá: oly fürdőbe ugrott, mely után ne kelljen a nyujtóztató padra megmosni.

- Holttestét kifogták?

- Nem a... oda veszett.

- Nem is látta senki?

- Nem hát.

- Mi okból hiszik hát, hogy a Tiszába halt?

- Hát hová lett volna?

- S erőszakos apja nem őrült meg saját bűne miatt?

- Ugy se biz a mint én; azt mondá, ha lánya még feltámadna, inkább ismét Tiszába fojtaná, mintsem a halrágó fogára kerüljön.

- Mikor tünt el?

- Taval aratáskor péntek virradóra.

- S nem volt semmi híre többé?

- Egyszer látták lelkét éjjel holdvilágon rákászó emberek az innentső partról a malomszigetben. Piros rokolyában, kék pamut kötővel, épen mint fonókába járt, csakhogy lelke rongyosan viselte.

- Talán ő maga volt?

- Igen hát? hogy gondol az úrfi olyan zöldet. Hisz olyan sápadt csak kisértet lehet; Éva pirosabb volt a sóvári almánál. Aztán meg lehet is oda embernek menni! Oda csak az árva halász jár, ha a hava feljön; beszélik is mindig, hogy istenkisértés. A víz irányában olyan örvény van a sziget alatt, hogy a terhelt tutajt is víz alá sodorja. Kozma csónakját is, mint mondják, elkapta már egyszer, de maga kiugrék, s megkapott a parton egy rakottyatövet. Köröskörül pedig feneketlen láp. Minden idén belevész egy-két idegen kóborló, mert vidéki ember életeért sem megyen ám felé.

- S ilyen veszélyes a malomsziget?

- Biz olyan a... madár száll oda csak; az se soká marad.

- S miért jár oda az árva halász?

- Mert mondták a rákászok, hogy a lelket látták. Gondolom, azt lesi, míg ismét megjelen, mert mindig holdas éjszakán megy.

- S többször nem látták a lelket?

- Nem a.

- S neszét sem hallották?

- Igen a! Ökrészfiuk mondták, hogy a szél vagy kétszer oly szomorúan fütyölt, mintha Éva danolt volna. Már nem is hajtanak marhát a láp mellé. Minden rémülésbe jött a kisértettől.

- S az árva halász folyvást hajózik lélek-lesni?

- Szakadatlanul. Tudom az éjet is ott tölté. Nem is tartja azt meg hét vármegye minden pandurjával. Eleget próbálták, anyja és atyafiak; mert hát restellik, hogy szóba jött a házok.

Lajos egy különös titok nyomára jött, mi ujabban jellemzé a népélet költői oldalát. Egy védtelen leány, kinek anyai fészken kül tápja, reménye, őrhajlékja nincs; kit pártütő sors, csáb, küzdelem, veszély s tán gyalázat, inség és éhhalál fogad; szökve, titokban, visszahozhatlanul kibujdosik az életadó házból; rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserél a jólétért: hogy kivívja lelke szabadságát, szerelmét, választási jogát, mit zsarnok apa kényszerít, üldöz és elnyom.

És egy rab szerető, ki méltatlan lánczokat hurczolt, kiszenvedve kínt, gyalázatot, kórt; nem hűl, nem remeg, nem irtózik a baljóslatu viszonytól, mely azokba dönté; megvet reményt, életet, s a jövő minden szerencséjét; lelkében őrzi őt, a nyomor s szégyen eredeti okát; felkeresi a halálban; életét nem adja egyszerre, nem egy pillanatban, mi az? egy pillanat! a szív reszket, lázba jő s az áldozat megvan. Ő hosszú, szakadatlan veszélyben tartja azt szerelmeért. Élete... egy nap sem övé. A ma meghagyá: a holnap elveheti; és ha nem: holnapután ismét koczkát vet a halálnak, fontolva, híven, ellenállhatlanul. Pedig neki nincs érdeke: ragyogás, kincs, rang, vagy családalapítás. Hol van az erő, jellem s lelkesültség a főélet mondva készült szerelmeiben? Melyik neves kegyencz lép fel ily elszántan, ki a gyáva csábítás könnyű élveit oly mohón kergeti.

Mióta a középszázadok lovagszerelmei kimentek a divatból: úgy látszik elernyedt, s nemtelenült ez érzemény a társaságban. Akkor nyiltan, önérzettel, határozottan, s tettkészen vette fel a lovag hölgye szineit, bajnokerőt, dicset, erényt helyzett annak szilárd védelmében; s e nemes ösztön férfiassá tevé, tisztítá, felemelé szerelmét, s átvivé ama jobb természetü lelkesültségbe, mely minden erélyt szül, és kifejt. Később a puha időszakban nem beltulajdon lőn a szerelmi érdem. Kül dolgoknak adaték elsőség. Rang, termet, szépség, vagyon és befolyás lőn a keresett érték, melyért a nőnem becserélgeté színlett szerelmeit. A velenczei aristokraták, s XV. Lajos kora megérlelék az elaljasulást. Velenczében kihalt a petrarcai szerelem; Frankhonban lejárt a troubadourok kora. A velenczei hölgy csak azt kiváná a nobilitól, hogy család-palotája híres legyen, s neve közel az aranykönyv kezdetéhez. A franknő választá, ki fényesb livrét ad, szebb parókát visel, s udvari körben él. Velenczében kétszínűség és féltés pótlá a szerelmet: Frankhonban kétszínűség s ármány. Ott bravók és álarczok vétettek eszközül; itt légyottok és kéjházak. Ott titkos rettegés kisért minden viszonyt; itt nyilt szemtelenség. Ott méreg és tőr végzé a kalandot; itt új viszonycsere. A két modor összefolyt, s divatjává lőn az új kor minden aristokratiáinak. Többé nem sziv szeret, hanem agyvelő. Nincs nemes lelkesültség a szerelemben; hanem nemtelen szerelem a kalmárkodásban. Szív után nősülni, chineseri tény; ellenszenvvel lépni vőlegényi ágyba bon ton. Szeretni nevetség: ösztönt kergetni viccz. Nyilt érzelem aljnépi gyöngeség: titkon csábítani arszlányi erény. S ha e bűnös utak tekervényein mégis vaktából két rokon szív összetalálkozik, oh azt titkolni kell; mintha szégyenlenék egymást. És valóban méltán! nemcsak a fertelem miatt, mit ily titok fed: hanem hogy a rövid csere után, akadály ne legyen az új kegyencz szemében. A század szótárából ki kellene törleni a «szerelem» nevet, s helyébe «szenvedély, kéjroham» szavakat írni be.

Lajost rendkívül érdeklé a halász jelleme. Neki különben is lelkében születék a lovagiasság; habár nem a szó nemesb értelmezésében: legalább bátorság s vállalkozó szenv szempontjaiból. Kandi lőn ez új ismeretségre; mert pusztai látogatásiban szót sem halla még az árva halászról.

XI.
(Egy ismeretlen.)

Alig hagyták el Pisze és az úrfi a csárda környékét: lovag érkezék Debreczen felől épen azon úton, melyen Lajos jött; mintha őt nyomozná. Lova olcsó, maga pompátlan, tekintete komoly, s mély szemeiben szilárd lélekerő, határozott jellem rajzolá magát. Az állás alvégén, a nyilt kapuszárny megett szállott le, mintha rejleni kivánna, s kémelve nézett el az ösvény hosszában, hol Lajos és Pisze távolodának el, mintegy meggyőződni akarva, hogy nem fog meglepetni. Most a hevedert ereszté meg fáradt paripáján, s bevezeté az állás jászlához. A közel parasztok kalapvéve siettek szolgálni. Úgy látszék, tisztelettel járulnak az ismert jövevényhez. Illemmel köszöné a készséget; de nem fogadá azt el.

Pásztorok, köznép, és cselédek, kik a csárda körül, tőle távolabb esének, ünnepélyesen üdvözlék! Arczaikon öröm és tisztelet fejezé ki magát, minőt őszinte lelkek öltenek becsült s tolakodás nélküli tekintély előtt. Látni lehet, miként a vendégnek hódolattal adóznak.

- Itt a mi atyánk; mondá egyik paraszt, nem tudva visszatartani az érzékeny könyűt, mely annyi ellen közt, oly kevés pártfogóik számára megmaradt.

- A nép igaz barátja, jegyzé meg a másik.

- Istápunk, jótevőnk, szólt a harmadik.

- Isten áldja meg, befejezék együtt.

- Jerünk, tiszteljük meg: indítványozá a csoport egyike.

- Megsértenénk őt, - közbeszólt a másik. - Nem tudják-e kendtek, hogy köszönetet sem tűr, ha valakin segít?

- Igaz, igaz; mindjárt szökik a hálálkodástól.

- Ha valaki nem üres kézzel megy, megpirongatja.

- Szitka is keresztényiebb, mintha más jó szót ád.

- Mennyi jót tett körülbelül köztünk, s még csak nevét sem engedi tudni.

- Valami titkolózó nagy úr.

- Nem biz ő, mert egyszer a macsi kanász nagyságos úrnak szólítá; s azt mondá mogorván: nem kivánok nagyságos úr lenni: a toronygomb fénylik, de az istent földszint dicsérik.

- Én sem hiszem, hogy úr, mert pénzt senkinek sem adott; maga sem pazarol, mikor ide künn van, csak egyfélét eszik.

- De annál több jót tesz munkálkodás által.

- Abban nincs párja. Peregi Marczit kivette a tömlöczből.

- Borsos sógor bitang marháját kivájta a szolgabiró jármos ökre közül.

- A vezsonyi legelőt felszabadítá a jobbágyság számára.

- Mostanában meg az én dolgomat viszi, mondá a füredi ködmönös.

- Egy káptalan sem győzné felirni, mennyi hasznot teszen.

- Felirja az isten, mert nem zsarol érte.

- A mellett jó, mint a falat kenyér; okos, mint egy esperes.

- S szelid, mint a kezes galamb.

- Dejszen azért senkitől se reszket a világon Löbl Simon, csak ettől az úrtól; megjegyzé Tógyer gazda.

- Hogy-hogy?

- Azt nem tom, hogy hogy? de mult szabadságkor a külső vásárban beszélt vele egyszer Debreczenben; s csak úgy zöldült bele a vörös koppasztó.

- Tán a tömjénszagot érezte az ördög?

- Csak az nem fér fejembe, mi köze lehet az isten-áldottjának oly sátán-bordával?

- Hát Lajos úrfinak mi köze Löbl czimborájával, a birkagyilkos Márkkal? jegyzé meg a füredi ködmönös.

- Pedig ez a mi titkos közbenjárónk alkalmasint ismeri az úrfit.

- Aligha úgy nincs. Legalább csak azóta jár ki, mióta az úrfi itt mutatja magát.

- S mindig nyomába jő, mint a vadász a kopónak.

- Osztán hányszor megintett, hogy róla hallgassunk. Nem akarja Lajos urfival tudatni, hogy ő is ide jár.

- Biz atyafiak, ebben titoknak kell lenni!

- Én csak Löbllel és Márkkal nem tudok tisztába jőni.

Míg a pusztai csoport ekként okoskodék, az ismeretlen kész lőn lovával, s nyugalomban hagyva az étkező párat, a csárdába indult. A csoport összes köszöntése fogadá útjában.

- Jőjjön csak kend János! - szólott barátilag; s a füredi ködmönös kalapvéve ugrott szivesen eleibe.

- Tegye fel barátom; nem leszek én nagyobb, ha kend egy kalappal megalacsonyítja magát előttem.

- Biz uram, de némely parasztfalók azt tudják, hogy a szegény ember feje parlag gólyafészek, mire kigyót, békát szabadon szórhatni, - felelt a füredi, miközben ázott kalapját helyre egyengeté.

- Ügye iránt szólok, - folytatá a jövevény. Hogy földesura kibecsülteté, igaztalan dolog. Az törvény szerint lehet, de nem ily esetben. Kend meg van rontva, elégültlenné, földönfutóvá téve. De legyen nyugodt, kend becsületesebb, mint kik azt tevék; s az igazság mindent megvígasztal.

- De uram, hiában keressük azt nálunk teli marok nélkül.

- Talán nem mindig. Az uriszéken ügyét elvesztém; ez természetes. A megyénél szinte az történt; ez nem természetes.

- Nincs ember, ha paraszt dolga forog szóban; de bezzeg megye dolgán, nyakunkon a pandur...

- Fogja be kend száját. Elébb mondám, hogy becsületes ember, s ha lázadna, éppen oly becstelen lenne, mint ki azt előidézte. Munka és szorgalom segít a nép baján, míg a jók szándéka sorsát javíthatja. Zsákban macskát népnek nem árulok. Megmutatom a bordát, melyben sorsát szövik; látni engedem az ollókat, melyek azt felszabják, de nem azért, hogy botra kapjon, hanem, hogy helyzetét ismerve, védni tudja kevés igazait s érjen, forrjon össze jobbat érdemelni.

- De uram, éhen vesznék, míg dolgunk jobbra dül, ha Lajos úrfi meg nem pénzelt volna.

- Kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt, alacsonyít s sikere elmúlik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri fűtéshez kemény tél hosszában; utána még dermesztőbb a fagy. Kendteknek jog kell s szigorú végrehajtás. Törvény és védelem, hogy az iparnak joga legyen boldoggá emelni magát, s bitorlás ne zárja el attól, mit a törvény adott. Ki a szegény szemét ajándékkal akarja kiszúrni, ne higyjen annak. Kendnek alamizsnát nyújt, hogy kérkedjék; saját jobbágyát zsarolja, hogy kérkedhessék. Házi ünnepein bort, marhát áldozik a népnek, hogy imádtassék; és barázdáiban vérig kergeti a robotost, hogy ünnepet adhasson. Szóban, mosolyban bőkezű; kegyelme szűk és uzsorás. Nyilvános körben tolakodó és nagylelkű; magán érdekeknél önző és konok. Míg véleményt hódít, sima és szerény; ha birja azt, pöffeszkedő s hideg. Szive álnok, esze az érdeké; eszköze színjáték; czélja hiú; maga gazember. Óvják magokat. Nem Lajos úrfit értem. Talán nem is ismerem őt, s épen nem szokásom hátulról marni. A népkegyelés most nálunk divatban van. Ez nem a mi érdemünk: az idő és helyzetünk kényszerít. De sokan árúvá teszik azt s kalmárkodnak vele. Nem csuda, hiszen már a jeruzsálemi templom ajtajában nyerekedtek az áldozó galambon. Nálunk most nagy piacza van a népszerűségnek. Mindenki iparkodik venni, hogy drágán adhassa el. Nincs oly beszédes lókupecz, mint az ilyen urak. Beszédök édes méz, folyékony és beszövő, mint a gazdag komló; tiszta és igaz; azt hinnők, angyalok nyelvén szólanak. Vigyázzanak kendtek. Hasonlítnak ők az anakondához; midőn a martalék hozzá andalodott - elnyeli. Hisz olvasták kendtek, hogy Ulysses leányokat látott a tengeren, kik félig tündérek, alól undok halak, s bűv énekkel csábítják felfalni a gyáván kormányzott hajó buta népét. Emlékezzenek meg ezekről, ha kérkedő népbarátot látnak. Ez csak magasságot keres. Ha felemelik, vállokat nyomja; ha feljebb emelik, fejökre lép. Persze a zsidókat kéne megforgatni, kik efféle jószágnak árt szabnak s megveszik; de mivel az nem lehet: legyenek okosak s ne hízlalják őket vásári czikkekké. A nép valódi embere nem jár czifra szóval; sujtásos cselédek, s bársony köntösökben itt-ott ragyogni. Harsonákat nem tart parányi érdemét fennen trombitálni; hizelgőt nem szenved; titkos polgári bűnt nem űz; ellene iránt lovagias; társai közt nem tolja fel magát; titkon áldozik, nyilvánosan szerény; a rossz törvényt is tiszteli; rojt után nem kapkod, jutalmat nem kér; kitüntetést kerül: ő valóságos angyal. Ilyenek a puszták Mózesei, kik nemcsak megmutatják, de be is viszik kendteket az igért Kanahánba.

- Megkövetem, hiszen az úr magát írta le.

- Pfuj szégyen! Ily szemtelenül szembe hizelegni. Ki ezt teszi, csalt vagy csalni akar! pedig ki akarna rókákat szeretni?... No, no... nem kell mentség; tudom, kendteknek nincs útja, módja csalni; de mégis ily tettel magokat csalják meg. Ki alázkodásuknak kevélyen örül, nem ügyök barátja; s ki azt szívből védi, bók által sértve van. Úgy hiszem, nem látnak bennem farizeust.

A csoport összenézett, suttyomban rángatva egymás szűrújját. Azon meleg, őszinte s határozott ügyszenv, melylyel az adózók magán- és közérdekét védte; azon negélytelen, szerény férfias fenség, mely hizelgést, jutalmat szilárdul távol tart; gőg és igénytelen törekvés mindenkinek tanács-, tett- s részvéttel szolgálni, mindig, mindenütt, minden ügyviszonyban, s mégis kerülni a kitünés, hír, vélemény adóját: mindez oly szokatlan s megható volt pusztai ismerősire, hogy az iránta gyarapuló tisztelethez csodálat, hitfogultság, s némi titoksejtő imádás járult, minőt az ó-nép érzett prófétái iránt.

- De hát mi lesz belőlem, ha már a vármegye így nyakamat szegte? - kérdé szünettel a ködmönös.

- Bécsbe folyamodtam, - felelé a jövevény.

- Bécsbe? a németek közé? - kérdé megütközve a panaszos paraszt.

- Nem németek közé; a magyar főszékhez, - vigasztalá a nyugtató pártvéd.

- Hát idegen országban kell a magyarnak igazságot keresni? - békétlenkedék a ködmönös.

- Biz az úgy van atyafi.

- No hát nem csodálom, hogy oly kevesen lelik meg.

- Csak legyen békével; ott szigorral itélnek. Sokszor, ha a birák ide lent tévednek, vissza adnak ott fent jogot, becsületet.

- Mikor már megfagytunk, - felelt a ködmönös.

Az ismeretlen megfenyíté Jánost: - becsületes ember nem itél arról, mit nem ismer, vagy ért, - mondá komoly bensőséggel, s a csárda felé indult. A Poltrás, ki már görcseiből felüdült, szemben találta őt, s szemérmesen, mély alázattal nyult keze után, hogy megcsókolja, de az nem engedé. A leány tekintete egészen átalakult. A csodás torzvonások rejtett fájdalommá látszának olvadni; erőltetett vidorsága eltűnt, merev arczizmait elbocsátá a görcs, s csüggeteg kinyomás folyt el tekintetén. Az álkörmös széttörlődék kisértetes arczán, félénk szeme körül kék karikát hagyott az elébbi láz, fakó ajkai, mintegy nem birva magokat, függeni látszottak; szóval az ingerűlt vonaglás helyébe, természeti tipusz foglalá el képét, s undor helyébe szánalmat idézett maga iránt. Szerény, de önkénytelen, bátortalan, de bízó, félénk, de hálaadó érzettel járult a jövevényhez, mintha feszületnél hajtana térdet.

- Hogy vagy, édes leányom? - kérdé szeliden állát megsimítva az ismeretlen; miközben arczain a részvét felhivó biztatása derült. Jobban foly-e sorsod, mióta bért fizetek érted?

A leány remegett. Erőtlen szeméből köny töredezék fel, melyen át alázattal nézte földi megváltóját. Hosszan nézte őt, mint igért ajándokát egy nemesb világnak, s e szemlélet alatt szétfoszlék szemében félelem s szenvedés. A gúny redőiből mosoly vált, melyben a remény öröme látszék derengeni, s szeliddé lőn az arcz, a formátlan szörny, sejteni hagyva, miként nem istenkéz, hanem emberek tevék olyanná.

- Felelj, jobban foly-e sorsod? - ismétlé a jövevény.

- Dehogy foly, tens uram, lábkapczájok vagyok. Valamennyi cseléd, mind nekem parancsol, s rúgnak s döfölnek, bármint szót fogadok. Reggel most is csak úgy perjét, hamút hordok s azalatt százfelé kergetnek éhszomjan. Ha osztán vagy kétszer összeszidtak, vertek: a kutyáknak főzöm meg az ebédet. Alig ettem egy kis csontos maradékot, mit az asztalokról töltögetnek össze, kifestem magamat s az ivóba ülök, vendégmarasztani.

- Hiszen ezt megtiltám, s nem is vagy köteles tenni, Kátay igérte.

- De’sz a nemzetes úr, gondol is a vele. Vagy kétszer próbáltam a padlásra szökni, de a bormérőné hajamnál lehúzott. Ha betyárok jönnek, mindjárt beránczigál, s a legcsunyább nótákat kell nekik danolnom. Osztán, ha részegek, az Isten mentsen meg! olyanná czibálnak, mint a gór-tyúk, ha vetkezik.

- De úgy-e, édes leányom, az nem történt veled, mit a legszorosban megtilték? - Kérdé a jövevény szelid biztatással, hogy a vallomástól vissza ne ijessze.

- Nem kellek már nekik, hogy így megviseltek. Ha hozzám nyulnának, nem védhetném magam, mert a bormérőné korbácscsal fenyeget.

Az ismeretlen arcza eltorzult. Gúny s mogorva undor mutatkozék azon. Ez esetnél talán nem egyedül védencze sorsán irtózott; az emberi sülyedés haragitá fel. Itt e pusztán az egyszerü élet körében, hol a társas viszony nem sző, hálóz, és köt körül észt, szivet, szabad akaratot; hol csáb, szükség, s kényszerítő ingerben nincs annyi örvény és tömkeleg; hol az érdek s túlművelt önzés ostromai közt nem kövül, rohad úgy el az erkölcs ösztöne: hogy lehet embert ennyire állattá alázni? nyolcz krajczáros érdek szennyes eszközévé igázni, aljasítni, veszni engedni? Hol itt a szabad akarat az önvédelem s fentartás felett, mit a vak és formátlan féregtől az emberig, isten mindenkibe oltott? Ez-e a személy-bátorság, mit nemünk a polgárzatban a természetért cserélt? S ha már a status nem tud, vagy nem akar az állatból embert nevelni, ez-e a védelem, mit a kirablott jogokért biztosít? Ily eszmék keltek ingerült lelkében; mert ő rég észlelő figyelemmel nyomozá a társasélet polipzó vétkeit, s a közbünök sérvei után, nem csoda, ha minden töviske gyuladásba hozá a sebzett kedélyt.

Aztán a Poltrásra tekinte, ki sötétült szemétől félemleni látszék. - Nyugodj meg leányom! - mondá lágy részvéttel; az emberek körülötted rosszak: de vannak jobbak is, s az isten legjobb... Hát a gyógyszert veszed, mit számodra küldtem?

- Veszem igenis, rendesen.

- Tapasztalod hasznát?

- Azóta ritkábban tört ki a nyavalya. De nem hiszem, hogy istenigazában használhasson a szer, mert a tens úr mondá, hogy nyugalom kell hozzá, pedig egy héten sem alhatom ki magam. Késő éjszakáig csavargók szoktak tánczoltatni; s akkor a kutyák közt hálok a tornáczon.

- Én lelked nyugalmát értettem, leányom, hogy csendes légy mindig.

- Elhiszem, galambom! ugyan hogy lehetnék, mikor mindig veszekednek velem.

- Poltrás te! hun csavarogsz, hordjon széjjel az istennyila; mir nem hordasz már vizet a konyhába? - rikolta e pillanatban a boglyos szakácsné, a nélkül, hogy látná a leányt a jövevénynyel beszélni. A Poltrás riadva akart a parancsra futni. A jövevény nem engedé.

- Itt maradsz, édes leányom. Van-e még gyógyszered?

- Ma kezdem meg az utolsó üveget.

- Ime itt van az új, s mielőtt elfogyna, frisset kapsz... Hát a patkányoktól félsz-e még? - s e kérdésnél szigorúan figyelt a leány tekintetére.

A Poltrás neki fehéredett. Öklei becsukódtak; karja merev lőn; arcza vonaglott s gyöngyözni kezde; szemében összefutott a fény s a roham előjelei lepték meg. A jövevény megrettent; látta, hogy a szerencsétlen kór még folyvást pusztít, s szánó segélylyel sietett megelőzni a szörnyű kitörést. - No, no... jőjj magadhoz; ne félj, én vagyok, védőd, barátod! - mondá nyájasan, miközben egy tócsa hűs eső vizéből befecskendé s görcsös karjait szorgosan dörzsölé. A leány öntudata több percz után megtért; tagjait még remegteté tovább a borzalom, de ezt lankadtság váltá fel, s az arcz erőtlen fájdalma ismét visszatért.

- Boldog vagy, leányom, meggyógyulsz; - folytatá a jövevény gyöngéd ápolattal. - A hely, mit félig igérhettem, készen vár. Egy pesti kórházban szolgálatba lépendsz, hol egyszersmind orvosolni fognak. Vedd e levelet, - s ekkor átadá azt, - jól elrejtsd kebledbe, hogy el ne veszítsd. Fuvarost fogadtam, a ki felszállít s bevezet a mondott kórházba. Az orvos, ki téged felveszen, jeles és jó ember; nekem barátom. Légy hű, szófogadó: és szerencsés leszesz. Mindíg felkereslek, ha Pestre utazom... Itt az útravaló; kimélve költs, az Isten áldjon meg.

A leány elérzékenyült. Vére elterjedt fáradt ereiben s vendégpír lepé meg az elhagyott arczot. Gyógyszerét s a levélt kebelébe rejté; kezeit ámultan kulcsolá imára: félénk szemét lassan s félig emelte fel; nem szólt, mert nem tudott, de az őszinte könyörgést olvasni lehete beteg tekintetén. Az ismeretlen hallgatva nézte őt. Megszámlálta könyüit, miket egy csapongó pazar nem élvezhet, miket kérkedő jótét hideg fénye nem olvaszt fel a megvetett kebelből, miket a sziv osztozó jósága tud termeszteni s miknek gyöngyei drágább ék, szőnyeges estélyek diademainál.

Mielőtt a Poltrás szóhoz jöhetne köszönetét rebegni: a jövevény az épületbe ment, hol Kátay nemes levelével társalgott, behűtött bor mellett. Szobáját gerenda-mennyezet borítja, s fala ragyoghatna a fehérségtől, ha pipafüst és legyek nem legelnének örökösen rajta. Két ablak közt, hátát falnak vetve, bőrpamlag nyujtózik pitykékkel beszegve. Felette ó-tükör, pávafarkkal bőven kokárdázva. Odább négy fiókos, barnán fényezett kommód tányérnyi rézlemez kulcsházakkal. Aztán falnak véggel nyiszorgó nyoszolyák, a házi béke s egyetértés jeléül egymáshoz illesztve. Bennök puhantós dunyhák, tarka bőrü párnák lapulnak egymásra, s lábaik között a kilógó szalma szakállat eresztett. Túl azon a legszebb szegletből kihasal a boglya-kemencze, mint egy despota. Megette tagbaszakadt somfogas kapaszkodik két lábon, megrakva tergenyével, mint egy vízhordó szamár. Ott függ a nyolczvanfontos házi bunda, mely télen úti szállás, nyáron kovász takaró, egy fekete sobrák, két kápás nyereg, sallangós kantárok, marhavágó korbács, lófarkban több füsük, borztarisznya, kulacs, fokos és fringia, a közép lovagrend szokott czímjelei. - Az úr terült asztalnál ül, természetesen feltett kalappal. Mellette hűtő dézsában fülel az orros, melyben már csak itt-ott van. Asztalán szikkadt csőrege, mely legjobb borkorcsolya, s a nemeslevél nyugszik tokjából kihúzva. Néz és hallgat; szóval, jól mulatja magát, s mikor egyet-kettőt kortyant, kedélyesen pislog a szemben eső falra, hol a tél, tavasz, nyár, ősz közt, török-pusztító családczímere függ.

Az ismeretlen belépett. - Isten hozta, kedves komám, - köszönté Kátay. Az ismeretlen nem vala ugyan komája, de már ő megszokta kedves embereit úgy szólítani; és az nem is hiba, valamint egyéb sem, mit ő magáról nem szeret hallani; mert a nemzetes úr tetőtől talpig ember, még pedig magyar s a ki magyar, ne is legyen sváb vagy lengyel-zsidó. A jövevény illemmel vevé üdvözletét.

- Kocczantsunk egy pohár savanyú-vizes bort, - kinálá vendégét a szíves Kátay, miközben arcza szembetünőleg kezdett komorodni, mintha egy szomorító gondolat ötlenék eszébe.

- Köszönöm, nem iszom; - felelé egyszerűen az ismeretlen, s Kátayval szembe az asztal mellé ült, jeléül, hogy egymás irányában nem gyakorolnak udvari szertartást.

- Már megint itt van az a sápadt békebontó; - kezdé a háziúr fedetlen jegyével némi álszégyennek.

- Éppen azért jöttem; - felelé a jövevény.

- De hát mért nem tartja vissza, kedves komám?

- Még rosszabb volna, ha erőszakolnám. Az ifjú kevély s szenvedélyes; zsebpénze bőven; apjának tetszik, ha kitünő; hizelkedői elkapatták; s különben is reám inkább felügyelet, mint kormány bizatik.

- De’szen megugrattam volna én azóta; de a betyárok itt a pusztán mód nélkül kedvelik, s félek, hogy felgyújtnak, ha sarkát hátul kötöm.

- Nem is volna czélszerű. Nem olyan ember, kit gorombasággal fékezni lehetne. Legjobb titokban akadályozni kicsapongásait, a mennyire lehet. Ez, mi tőlem nem telik. Különben is, hiszem, nem soká megválok családjától.

- De már azt ne tegye. Oly nagytekintetű úr, mint annak a kóbornak az apja, főispán s tanácsos, majd csak idővel is nagyot lökhet a kedves komám dolgán.

- Fösvény és keserű kegyelem, mit tőle várhatni. Magasabb czéljaim tartottak házánál. Ő durva parancsnok méltánylat nélkül. Hivatalosi közt rendetlen a szakmány. Apró, illetlen, vagy éppen aljas kötelességet oszt gyakran, a mint eszébe jő; követelő, szeszélyrab, irígy és gőgös. Embereiért semmit sem tesz, s engem kivált, kit ezer haszonvétre kényleg alkalmaz, kétségkívül sohasem segél előlépni; értékkel pedig meg nem jutalmazhat, mert hiú fénykergető s tetemesen túlkölt.

- Hiszen most nyeré meg testvére özvegyét. Azt mondják, hogy rá dőlt vagy két uradalom, s most grófságot készül venni családjának.

- Éppen ez örökség főleg, a mi borzaszt. Iszonyú véteknek vagyok nyomában... - E szavaknál hirtelen félbeszakasztá magát az ismeretlen, mintegy bánva, az önfeledésből elárult titkot, s arcza mogorva lőn, mint midőn a Poltrás erkölcsi védlenségéről meggyőződék.

- Hogy-hogy, kedves komám, az özvegygyel bánt igazságtalanul? - esék mohón szavába Kátay, iparkodva nyakon kapni a különös ujságot.

- Hagyjuk azt! sietősb tárgya van óránknak, a nemzetes koma házi becsülete, - felelt a jövevény, elütni akarva Kátay figyelmét féltett rejtelmétől. És valóban, a korcsmáros feledé az ujságot sürgetni. Arcza haragos lőn, mintha az ismeretlen tekintetéről cserélné át a mogorva tipuszt.

- Igaz, igaz! tehát szóljunk arról - viszonzá helybenhagyólag, s egy pohár diószegit letöltött a szívzaj oltására.

- Lajos rég szerelmes a koma nejébe. Azaz, csak ő hiszi, mert nem szerelem. Csak vágy, vagy hiú viszketeg; a győzelem végkép megszüntetné. De annál veszélyesb, mert czélja nemtelen, s Lajos vállalkozó, makacs és vakmerő. Szenvedélye nem ismer akadályt, költség-, csel- s veszélytől nem szokott hátrálni. E mellett szép, ifjú s a csábításhoz ért.

- Csak nem hiszi, kedves komám, hogy...

- A nemzetes asszony könnyelmű volna. Épen nem! De a hölgyek többnyire hiúk; kitünő, keresett ifjaknak tetszeni - hizeleg nekik, s a nő gyakran játszani kezd egy önhitt csapodárral, a nélkül, hogy észrevenné, mikor merül szerelembe... Nem hiszem, hogy komám neje kis részben is hiú! de Lajos környezete árthatna hirének, s ha nem is: untató, bántalmas lenne ez a tolakodás, vagy megcsorbíthatná a komám nyugalmát.

- A mi azt illeti, én nem vagyok féltő; - mondá köhentve Kátay, miközben egy pohár diószegit ismét begyomrozott.

- Ne mossa magát, nemzetes koma! ismerem én a férjek rejlő aggalmait. És az rendén van. Háza becsét, hirét minden tiszta óvja; aztán igaz szerelem nem is lehet némi féltés nélkül. Egy szóval Lajos nem illik e házhoz. Itt zavart, szennyet okoz; idejét veszti, jövőjét rontja, sülyed és sülyeszt. Én nem szeretem őt, sem életéből jót vagy szépet nem remélek; de átvállalám reá ügyelni, s míg azt le nem mondom, szavamnak állok. Azért jövök, hogy határozottan eltávolítsuk őt.

- De miként? hányszor próbáltam már, mit komám tanácsolt? Ha mogorva vagyok: tréfával elüti. Ha az asszony nincs itt: máskor jő.

- Keményebb eszközt kell komámnak megkisértenie.

- Agyon lőjem? - kérdé lelkesedve Kátay, miközben a harmadik poharat felhajtá.

- Az mégis nagyon gyökeres gyógy lenne. Kissé gyengébb szerrel juthatunk tán czélhoz; igazítá tréfásan a jövevény, ki a poharakat sokalni kezdé a terv irányában, mit Kátaynak kellend végrehajtania.

- Hát megöklözzem? - találgatá a bátorult férj a távolító modort.

- Nem épen. Efféle tény csak felingerli őt. Most is kék foltot lát arczán, komám uram, s karja fel van kötve; azok szintén féltési csatában kapott harczjelek. Véli komám, hogy a merénynyel felhagyott? oh nem! még tisztán nem tudom furfangos kalandját, de győződve vagyok, miként őrködésem rendkívül szükséges.

- Miért tartja apja városunkban ezt az izgága naplopót?

- Mert nagyravágyó. Fiát magas rang, hivatal s befolyásra jelelte ki fénykóros reményben. Debreczenben tartja, hogy nyelv, szokás népismeret által tökéletes magyarrá formálja; mert meggyőződék, miként e tulajdon, korunkban annak, ki felkapni akar, nélkülözhetetlen. Ő most szabadelmű, szájas, jog- s népbarát. Ennek így kell lenni, hogy figyelmet költsön. Ha alispán s követ lett: levetkezi bőrét. Ez apjának tanja, terve, czélzata. Azonban a kerületi táblán a törvénygyakorlat egy nemét ismerje. A büszke fenszámít; nem tudja, hogy alant van egy, ki lépteire vigyáz. De meg fiát sem ismeri. Lajos értelmes, élénk s rendkívül eszes. Apja csak ennyit tud; de azt nem, hogy szeszély, érzék és szenvedély uralgnak bősz lelkén; hogy ily jellem nehezen veszen fel önmérsék korlátját s a színlett szerep derekán kitör, megbukik. Ugy látszék, eme szavak közben, ismét az előbbi kedélybe lőn az ismeretlen ragadva, mintha fontos, rejtélyes, rendkívüli ok lappangna ezen család iránti érzelmeiben.

- De koma, inkább is vetkezze le bőrét, mint parasztot lázítson. Mióta oly csűstűl szónoklanak az országgyűlésen, úgy vérszemet kapott ez a korhely paraszt, hogy nemeslevelünk sincsen bátorságban; - fölszólalt Kátay, miközben nemeslevelét őstokjába, keblébe pedig a negyedik pohár tűz tartalmát rejté; mely szavakból, ha a báró Ózugin hagyott szitokra emlékezünk, szépen kitűnik, miszerint Kátay szereti ugyan hazáját s azért áldozni, vagy legalább áldoztatni buzgalmasan ohajt; de a paraszt ugyan tőle mit se várjon, állapot s jogosztály tekintetében a nemesség ellen; mi okból ő nem is kételkedék magát fontolva haladónak czímezni, mely egyéniségéhez szólva annyit tett, mint konok conservativ. Az ismeretlen ismét visszatért tárgyához.

- Tehát, mondom, ütleg s gorombaság csak makacsítná őt s nem illenék oly művelt családatyához, mint nemzetes koma, sem Lajos lelkéhez, mely sokban lovagias s a nemesb önérzetet nem veté le végkép.

- Hát miként mentsem meg a házamat tőle?

- Ejtse szégyenbe; mert más nem használ.

- De miként?

- Neje adjon rá alkalmat a magányos együttlétre; de ügyesen, hogy számítás ne lássék. Lajos kétségkül vakmerő leend: s meggyőződik a nemzetes asszony, mily hiú kalandor ő. Ekkor önérzettel, szigorún, kérlelhetlenűl tiltsa ki a háztól. Költse fel benne az önbecs és szemérem alvó szellemét, s fenyegesse a felfedendő botrány nyilvános gyalázatával. Meg vagyok győződve, miként megszégyenül; értelme felébred s a háznak búcsút mond. Pirulnom kellene, hogy megette tudtán kívül, titkos tervet adok, ha baráti s fenyítő szavaim meg nem előzték volna ezt; ha nem tudnám, miként nyílt befolyásom többé nem képes kalandjaitól elfogni, s ha egy ártatlan nő tiszta híre nem volna kérdésben, melynek megsértése védenczem közszégyenét vonná maga után.

- Okosan, dicsően! kedves komám, az én házam őriző pásztora. De hát mikor vessük meg ezt az egérfogót?

- Még ma.

- Galambom, nem lehet. Nőmet Ujvárra küldtem rokont látogatni a csavargó elől.

- Nem tesz semmit, mindjárt visszajő.

- Hát tán ez az ördögborda ólálkodik titkon? - kérdé hüledezve Kátay, s ijedtségében az ötödik pohár bort is becsusszantá.

- Most egyszer nem. Komám rokonja Debreczenben van sürgős bajok miatt. Vele találkozám s mondá, hogy a nemzetes asszonyt kellett volna ma elfogadnia. Különben is kijöttem volna, mert ma életem egyik fontos percze vár reám a pusztán. Utamon, gondolám, e tervet egyúttal sikerbe vihetném, mely nálam már régibb határozat.

- Az Isten van minden gondolatával, kedves komám! Ha az asszony jő: szentül van. E finnyás dologban még ma véget érünk.

- Azaz csak ér, komám; mert rólam mitsem tud, nem szabad tudnia. Különben az eredményt végkép elrontanánk. Szavam, tanácsom örök titok, s jutalmul azt kérem, négy szem közt se hozza elő soha. Tényem hálálva, érdemét veszti.

- Becsületes ember, üssön velem egy pohár áldomást.

- Ne igyék hát annyit a nemzetes koma, ha józanon akar dolgán intézkedni.

Kátay leönté a hatodik poharat; mert ha ajkát érinté az ital, nem lőn többé képes tőle megválni; de fogadást tőn, hogy holnap reggelig több bort nem iszik.

- Bizony, kedves komám, tanácsa valóságos evangelium. Megvallom, jól esnék; mert nem tagadhatni, hogy ebbeli sorsom sokszor motozott agyamban.

Az ismeretlen felállt s búcsút vőn. Kátay marasztá.

- Nem szabad - felelé komolyan - egy emberrel kell még ma találkoznom, ki rendkívüli fontossággal bir.

E szavakkal elhagyá a csárdát, s megette a bozót ösvényén - hol Lajos és Pisze kimentek - eltünék.

XII.
(Házi jelenet.)

Alig távozott a jövevény, Kátayné asszony, csinos ekhós szekeren, hat jó magyar lovon, csakugyan megérkezék. A folyosólépcsők előtt álltak meg, s ügyesen, vidám, könnyű szökéssel ugrott le. A nő ifjú és szép; szemében eleven élet, ajkán örök mosoly, arczai derültek, szemöldöke nyílt, szöghaja göndör; maga egy vidám kép. Termete nyúlánk, s könnyű redőkben körzi a puha nyárszövet; fején kisded csipkefejkötő, mely korall-függőit látni engedi; gömbölyű karja átfejérlik a fehér hójagos ujjakon, s a keztyűt levetkező teljes kezecskéken rózsaszín mederkék ülnek újjtöveken. Gyorsan futott künálló férjéhez s karjait markolva nyájas öleltében, ország-világ előtt fesz nélkül rányomá az üdvözlő csókot. A hajlékony ifjú hölgy, rozzant s őszbe csavarodott férjéhez fonódva, hasonlított egy száradó fára futott délvirághoz. Kátay mogorván nézte féloldalról nejét s odébb taszítá zsinóros kebléről. Aztán megvető gúnyos szemet vetett rá, minőt zabolátlan féltő férjek szoktak. Az élénk asszonyka, kit az emancipált borszag különben is fojtott, elkomorúlt a gyöngédtelen elfogás miatt. Ő hűség és őszinte érzelem kifejezésével jött vissza férjéhez, kinek korát, szeszélyét, háziterheit megszoknia, oly lemondásba került, kiért ifjú igényei, a városi élet- s kortársaitól elszakadt; ki neki, a reményekért, gondokkal terhelt éveket cserélt s mégis körüle örömvesztett, tartózkodó, alárendelt szerepet kell vinnie. Szíve megfájult, mint minden szív szokott méltatlan bántalmaknál. Szemére köny szökék, mely nem bir gyöngygyé alakulni, csak a szem világán reszketett keserű nedvével. Hosszú fáradt sohaj tört elő lelkéből; férjétől elfordult s a gyermekszabadság önkénytelen vágyával néze szét az estveledő pusztán, melynek a fájdalom eleven perczében, legelhagyottabb teremtményeül képzelé magát. Hány mogorva férj zárja be s hűti meg éretlen féltéssel neje hű kebelét, hány vonzalmat torzit gyűlöletté, melyet a korkülönbségi feláldozás mellett örök derűvel kéne feledtetni; hány virágzó anyát aszal kedélysenyvben életunottá, ki ép éveit roskadt örömökért önszeretlenűl kirablá, s kinek veszteségeiért egy kedvkereső élet minden áldozata hitvány bér? Valóban az egyetemes viszony, mit nemünk a nőnem irányában kifejt és gyakorol, nyomorultan bélyegez, s ha az érlelő századok folytában a hölgyerény hanyatlik és kivész: zsarló durvaságunk jogos bünhődése.

Kátay hivé: neje azért örül s hizeleg, mivel udvarló kegyenczét nálok lenni tudja; miről a téveteg, méla széttekintés még jobban meggyőzé. Huzamosan, vadul, komor mélaságban nézte őt mintha a vesék titkai közt akarná találni gyanúja alapját. Aztán nyers, erőszakos hangon rivala rá: « Asszony! csakugyan szereted ezt a csavargót?» Az ember nem hinné, a féltékeny mint kikél képéből, mint eltorzul a vonagló rohamban s minő külömbség van arczvonásai között, ha társas alkalomnál e bünét tagadja, vagy féltettje körül a lázas kín gyötri. Kátayné megrémült férje szemeitől, bár gyakran láthatá így. Arcza bizonytalan tekintetet vőn; testében remegett, karjait kérőleg terjeszté. Ezt mind bűnjelül vevé a felháborodott férj s gyanú és harag ingerülten terjedt el, bortól égő ereiben. - Hittörő! megöllek; rivalt ismét a szenvedő nőre; alkalmasint nem tudva, mit beszél. - Férjem; az istenért, mi bajod?... jer, jer be a házba; itt a cseléd - s idegenek előtt ne tégy engem s magad csúffá - rebegé az ártatlan feleség s félő szorgalommal vonczolá Kátayt az épületbe.

Soká maradtak falak közt; miután Kátay, vallatásai után, alkalmasint a jövő tervéről adá ki parancsát. Végre a nő kijött s a folyosó alszárnyán némán kikönyökle, hol nem látta ember kisirt szemeit. Lajosra tévedt gondolata, ki miatt annyit és annyiszor szenvedett; ki az enyelgő szerelem, reménytelen óhaj, áldozó átadás epedő jegyével körzé őt; kinek kedélye derűlt, szava ünnepies, modora gyöngéd, előző, illemes; kiben nincs önzés, féltékenység, harag; kinek nincs szigora, szeszélye, fulánkos szavai, s a mellett oly szép, hajlékony és ifjú. A virágzó kor lemondott öröme juta itt eszébe. A társasjátékok, derítő tréfák, leánytársak, független szabadság, ifjú kedvcsapongás, vágy, remény, érzelem mind oda! Mily virágtalan, elzárt, nyomasztó kört cseréle azokért; mi díj- és kárpótolatlan e nehéz megválás a mogorva, hálátlan s öreg férj kitörési miatt. Mennyivel szebb, boldogítóbb jövőt adott volna Lajos, vagy más gyöngéd ifjú; mennyivel könnyebb nélkülözni a vagyont, hírt, hideg szerencsét, mint az őszinte rokonszenv szívemelő kéjét; mily rideg börtönélet ez; mily szabad élet virul egy nyíltkeblű ifjú méltányos ölében! Ily s ezernyi eszmék tolongtak a hű nő sérült lelkére; egész ostromhábor a magányosan őrködő hölgyerény ellen. Ő nem szereté Lajost. Egy perczig sem jogosítá fel érzelmét, vagy csak gondolatát férje iránt hűtlenségbe esni. Ő csak nyájas társnője volt, illem s erény szerint; ma estvére sem igért többet az ifjúnak, mint: «ha kijön pusztánkra, majd vigan mulassunk.» Lajos fajult reménye ez ártatlan szókat értelmezé feslettül. A nő büntelen vala; de jól esnék a gyanútlan ifjú társasága, kinek vétkeit nem tudta, csak az enyelgő kedv szinében ismert; jól esnék ártatlan örömét élvezni a lemondott világból; mert a kor- és szenvrokonság mellett győzhetlen erővel szól a természet szava. Most, miként fájdalomnál szokták, felkeresé lelke az ifjú világot, melyből magát száműzé. E világot, mint élőkép, jelenében körüle csak Lajos képviselte. Azért képzete benne személyesíte minden gyönyört, élvet és szerencsét, miket nélkülözni kényszerül; e mellett a tilalom szánalmát költé fel iránta s egyszersmind daczot a méltatlan féltés miatt; minek következtében, lélektani törvények szerint, önkénytelen hasonlítgatás támadt szivében, mely férjére nem vala kedvező. Azonban fölébredt a nőerény intő szózata. Örült, hogy a tervbe vett kitiltás által megmentendi férjét az aggály-, magát bú- és fájdalomtól. De ha Lajos eltávolodik is: nem fog-e férje új tárgyat keresni kinzó féltésének, mint már gyakran tevé? s elveszíti bűntelen vigaszát a nélkül, hogy nyugalmat szerezne. Végtelenűl szánta saját sorsát; szemében lefesté magát a borulat, s mélyedt eszmélete a szabadság vágyát költögeté; úgy, hogy midőn a bűnbánó férj, engesztelőleg hozzá közeledék, annak méltó bűntetésére s mások rettentő példájára - elborzadt.

XIII.
(Pusztai halászat.)

Míg ezek történtek, Lajos és a Pisze, a bozóton keresztül, a füzes alá értek. Vak varjak s néhány kanálosgém reppent fel a csonka ágakról, miket neszök vert fel; míg ők, a locsogós gyepen, kerülgetve értek a Hortobágy partjaihoz.

Tulsó vízszélen, keskeny vájt ladikon - mely a Peregi Marcziéban kétszer elfért volna - ült a tisztes Cziriák. Haja tökéletes fehér, síma, de éles üstöke kibuvik a túri süveg alul, mely egy néhai karamvesztett kalap magas tetejéből naturaliter van felgyűrve, vagyis inkább tűrve. Arczbőre kérges, mint a répahéj: miért is hófehér bajusza s szemöldökei, nem másként veszik ki magokat képén, mint krétapingálás a fekete táblán. Öltözete nemzeti ing s gatya; mert nemzete nem gondoskodék a népről, hogy hosszú évezred után gazdagabban öltözzék, mint a foglaláskor, tudniillik nyers bőrbe, vagy kérges vászonba. Hátán kendertarisznya, melyben friss gombát, s fonott gyékény pórász, melyen válogatott halat szokott vinni agg nejének kirándulásaiból; mert ők kölcsönös szeretet kedvezési között őszültek együvé, s bár e gyöngéd figyelmek csekély költségbe kerülvék: tisztább szívből jöttek, mint a vett s eladott szerelem gyöngy-ajándékai. Arcza vidám, hónaljig tűrt karja izommal rakott, szeme élénk s még egy csomó egészséges évhez látszik igényt tartani.

- Fogadj Isten! - előzé Lajos üdvözletét s az öröméletvonásai átlátszottak a vizen - nem is vártam már ma Lajos úrfit.

- Hát mikor nem tartám meg adott szavamat?

- Az igaz, - mond a vén; de már alkonyodott. A sár is javában van, meg hogy felhőszakadás is volt.

- Te vagy az árva halász? - kérdé Lajos partra léptében, egy fekete bajuszú sápadt legénytől, ki meggörnyedt vállal s földön vitt szemekkel, némán, szomorúan vonta a hálókötelet.

- Igen, - felelt állapodás nélkül; egy oldalpillanatot vetve a kérdőre.

Lajos megdöbbent az árva tekintetén. Szemei mereven látszának reá tapadni és szíve gyorsan dobogott, mintha a halász vonásaiban, ép oly véletlen, mint meglepő, érdekes vagy épen lázasztó hasonlattal találkozott volna.

- Hát mit csinál Éva a malomszigetben?

A legényt némi pir futá el, erőtlenül küzde a bú rögzött sárga színével. Még egyszer veté Lajosra földhöz szokott szemét, s e tekintet nem remeg az elárult titokért, mit ő élettel véd, ez hála inkább, hogy van, kit sorsa érdekel.

Lajos, akaratlan, faggató ösztönt érze vele szólni, beszédbe eredni, de bizonyos tolongó érzelem elfogulttá tevé. Szemeit elkapá a különös arczról, mintha nem merne vonásaival ismét találkozni. Aztán elhagyva őt, gyorsan a könnyű naszádba ugrott, mely számára parthoz vala kötve.

Pisze Pista kapta a lapátot s evezni akart. Lajos nem engedé.

- Én a természetben mulatni akarok: nem dajkáltatni magam, mint egy beteg majom, s Pistát a sajka orrába ültetvén, evezni akart, de sérült karját nem birta forgatni.

- Tán ismét elesett a ló az úrfival? - kérdé a vén Cziriák.

- Igen, - felele Lajos piruló zavarral, hogy szabaduljon hosszabb vallatástól; feledve, miként a fogadónál más magyarázatot tőn.

Pisze Pista egyet rántott fején s gyanúsan mosolygott a kétféle okhoz; miközben gyorsan úszék kormánya alatt a kisded fenyűcsónak.

Most Cziriák mellé értek, hogy vele versenyt evezzenek.

- Hogy foly a világ, öreg? - kérdé Lajos barátságos hangon a tisztes aggot.

- Mindig a régi rossz. Az ember fut, fárad, hiában; ha mai szerencséjét holnap elveszti: újra remél és csalódik. A jelen mindig rossz, tehát jövőtől vár; de az is csak olyan, mikor jelenné lesz, s a koporsó szélén veszi észre aztán, hogy megcsalta magát.

- Hát mi a baj, Cziriák? hisz oly egészséges, mint a friss kecsege?

- Mert nem rontom el soha.

- Hát mit ronta kend el?

- Semmit. De a sors nem épít; az Isten nem rendelt.

- Mit?

- A mi kellene.

- S tehát olyan szegény?

- Mint a templomegér.

- De hajléka csak van?

- Egy rossz halászkunyhóm, mit a nagyapám is kákával foltozott.

- Hát télen hol lakik?

- A csordás kamrájában.

- Nyugalmas szállás?

- A mennyiben bölcsős gyermeke nincs. De a tanya ablak- s padlástalan. Szalmatűzzel fűtünk a kamraközépen, s annyokom szemét kiette a keserű füst.

- De csak nem koplalnak?

- Mikor van mit enni. Nyáron hébe-hóba bőven van a halunk; de télen csak akkor kaparítunk csíkot, ha nagy fagyok nem járnak. Vastag jeget nehéz mezitláb vagdalni.

- S vagyonkájok nincsen?

- Egy bónét s két pirittyet az apám hagyott rám, de már elrongyollott; most kezd egyet kötni a fiam mátkája.

- Egyebe nincs?

- Hét csíkfogó kosár, ez a két csónak la, s az annyokom menyasszonyi ágya.

- Hát a mit keresnek?

- Porczióba megyen, meg az uraságnak, mert mióta így elgyalázott az idő, nem birunk dolgozni magunk a roboton.

- S nem voltak jobb idők, mikor szerezni lehetett?

- Csak egyszer lett volna a nagy drágaságban; de biz engem sehogy se vitt rá a lélek. Az urak méregdrágán adták a gabonát, s mi a kit lehetett, megmenténk olcsón árult hallal az éhenhalástól.

- Erről a Hortobágy, mely millió darab barmot eltart, arról a nagy Kúnság tízmagtermő földdel; itt nyolcz, tíz mérföldön alig ötszáz ember s mégis oly döghalál lőn az éhség miatt?

- Nyolczszáztizenhétben rakásra hullottak. Nyers tormát s főtt csalánt szerencsés volt, ki eleget evett. Sok koplaló szegény erővel neki ment a kihúzott hálónak s nyersen faldosta a kotús czigányhalat. Sőt, uram bocsásd, még a gólyát s varjút is félfőttében nyelték.

- S a megye nem rendelt számukra élelmet?

- Honnan? hisz magának se volt. Aztán meg az urak nem gondolnak velünk, ha egy lábig elveszünk is; csak addig ne, míg a dézsmát be nem vette, s robotját leróttuk.

- S kend az éhségben sem adta drágábban a halat?

- Mint máskor; fontját két garason.

Lajos azalatt megfogta a hálókötelet, mely Cziriák kezéből a vízszinre úszott, s közel voná magát annak csónakához.

- S többé nem lett alkalom vagyonkát szerezni?

- Soha. A mit kuporgattunk, fiamért fizettük, mikor nagy beteg volt. A patika, doktor, s debreczeni forspont egy szálig elvitte.

- S a földesuraságnak nincs saját orvosa?

- Nincs.

- Hát a megyei járásnak?

- Van egy rossz tilókus; de szegényhez nem jő, mert nem fizetheti.

Lajos hátrább tartá csónakját s észrevétlenül egy türetke bankjegyet csempésze Cziriák tarisznyájába, melynek korcsos száján ökölnyi hézag nyilt.

- Majd másként lesz, Cziriák; a jövő jobbat hoz.

- Sose bíz az, urfi. A sírban tán igen; de addig nem hiszem.

- Mégis oly vidám kend.

- Miért nem, ha lelkiismeretem csendes, Isten rendelte így. Hiában igyekszem; nem kerülhetem ki, a mit rólam végzett.

- Mégis szép, hogy értem maga vetett hálót.

- Mert Lajos úrfi a szegényt szereti. Illő megtisztelni az ily ritka példát; - s egyet emelinte süvegén a becsületes öreg.

- Ezt a hálót hagyta apja örökségben?

- Ezt la, a kit vonok. Hej, mióta véle járok, egyszer másszor szép halat húzott a szárazra. Kilencz esztendeje, ott a fűz tövénél egy tokot is fogtunk, az áradás hozta fel a nagy Tiszából. A drágaság előtt meg mázsás harcsát kaptunk, itt a vizkönyöknél; de már öt-hat idén kiveszett a nagy hal. Azóta nyaranként nem fogy a vizihús; még héjjas férget[56] sem kap annyit az ember.

- Úgy hát alkalmasint hiában fárasztom.

- De’szen, ha bő a víz, halban nincsen szükség. Úgy hiszem, nagy barom akadt a hálóba, mert karom rángatja. Aztán meg a Cziriák-öböl soh sincsen hús nélkül, mert ott nem kaparász minden bolond ember s a vízfolyás ide veri a halakat; - s végszavait oly önérzettel mondá, mintha monárcha beszélne népes országiról.

- Ugy-e, Cziriák öble nem Csáki szalmája?

- Biz uram az nekem avitum jószágom. Belőle senki más, csak én szedek dézsmát.

E pillanatban oldalt a rekettyés szélében egészséges dal hangzott fel:

Az alföldön halászlegény vagyok én,

Tisza partján kis kunyhóban lakom én;

Szőke kis lány jer be hozzám pihenni,

Öreg anyám majd gondodat viseli.

Lajos oda tekinte. Közel a vízpartján egy kis halásztanya tünék szemébe. Nádkunyhó kúpformára korczvesszővel kötve, mely a csúcsán kötött tömött nádpehelyből lengő kokárdát látszék viselni. Faltöve csinosan fel volt hanttal hányva; ajtó gyanánt tojásdad lyuk szolgált s belől beterítve új árpaszalmával.

Előtte a dalos legény ült a pázsiton, valamit dörgölve négyszögű vörös téglán; mig mellette nyugvék a teszi veszi rúdja, mit időnként kihúz, s közel hozzá tömött hajú szőke lányka köt egy most kezdett hálót. Szemeit a dalra szerényen lesüté; gyönge arczán igaz szerelem piroslott, s kék babos kendőjét a szellő ellebbenté, ragyogni engedve friss, ifjú tejnyakát.

Lajos elemében lőn. A női inger az, mi lelkén feltétlenül uralg. Negélyes szoktatás, győzelem s hiúság tette rajta úrrá. És ő kiváltan kedvelé a nép egyszerű, de ép szépségeit. Kevés álom, friss lég, elfoglalt és mértékletes élet, ruganyosb, élőbb testet nevelnek, melyben a lélek vidám, élénk, fogulatlan. Lajos többször vőn alkalmat a műveltebb osztály s nép hölgyei között különbséget tenni, s jól ismerve ennek előnyeit, mintegy villanyozva ugrott ki a partra.

A leány közelében iszapos kárakatona vergődött, mely mint gyakran történik, a hálóba akadt, s mit aztán kivesznek, mert különben elver minden halat. Lajos ruháit befecskendé sárral.

- Úgy kell la! - mondá féltő kárörömmel az elkomorult legény; - miért megy oly mohón a más mátkájára.

- Se baj, fiú, ne bánd! Mátkádat meg ne féltsd, tán csak nem jégből van, hogy ha szem előtt áll, mindjárt elolvadjon.

- Nem is olvad az el; de az urak szoktak hamar olvadozni.

Lajos égő pillanattal függött a gömbölyű leánykán, s könnyű láng repkedett halvány arczaiban. Félrevágta szemén könnyű rízskalapját, egyet pederítve pelyhedző bajuszán s összeütvén gyöngén lovagsarkantyúját: finom-betyárosan lépett közelébe.

- Szép vagy szőke babám, eszem a lelkedet, nyakad oly eleven s ragyogó hófehér, mint a friss fehérhal.

A leányka felrántá babos, kék kendőjét s félénken fölugrott a hálókötéstől. Vőlegénye félreveté szép ürömtaplóját, mit vörös czémenttel sárgított, támadó állásba lépve haragos szemekkel.

- Eredj haza, Zsuzsi, az öreganyámhoz, majd viszek én magam halat vacsorára.

Zsuzsika oly karcsú, tiszta növésű volt s oly könnyű, szellős mozdulatú, hogy az ember akarta vagy nem, vidám őzikéhez látta hasonlónak. Kebelhalomkái, mint két selyem alma, kereken rejlettek szűk karton válljában. Rózsaszín könyökén kövérded mederke s duzzadt karocskáin hullámzott az izom.

Lajos, gyöngéden vállára helyezé félkarját, s szeliden benézve pillás szép szemébe, betyáros érzéssel kedélyesen dallá:

Nem anyától lettél,

Rózsafán termettél,

Piros pünkösd napján

Hajnalban születtél.

A legény türelme elfogyott s el akará jegyesét rántani. Lajos derékon ölelé a leánykát, hogy el ne vehesse. Karoltában lábujjhegyre emelkedék az ifjú szűz fölé, benézve az édes kebel titkaira. Zsuzsi kebelkéjét kebléhez szorítá, s vékony nyármellényén átérzé szíve meleg dobbanásit. Zsuzsika védőleg taszítá magától. Kötetlen kendőjét ellebbenté gyönge küzdelmében; Lajos felülről láthatá félig a karton váll pihegő rejtelmét. A leányka felmelegült s tiszta szűzi teste friss tejszagot lehelt. A telivér ifjúban édes gerjelem kelt; csókoló ajakkal keresé Zsuzsika cseresznye szácskáját, de ő védőleg temeté arczát Lajos kebelébe, s az égő nedves csók, aranyló hajfonatja megett, piruló nyakán csattant el.

A szerény leányka sírt. Férfikar még őt soha nem ölelte, sem idegen ajak hevét nem érzé; a mátka előtt is tiltva volt ez öröm. Egyszerű kisded fogalmú, de tiszta erkölcsben nevelé szigorú anyja. Fonóka, temetői játék, s a falúnép minden mulatsága, hol férfi hölgyekkel társaskörbe jő, tiltva volt előtte. Gondja, eszméje, foglalkodási, az őskunyhói szegény gazdaságban s öröme nyájas cziczájával oszlék meg, melynek piros nyakkötője volt Zsuzsika legértékesebb drágasága. Minden istenadta nap templomba járt s irtózatosabb reá nézve nem volt elképzelhető, mintha valaki eklézsiát követ.[59] Első távolléte anyja nélkül ez vala, miről a becsületes Cziriák őrködése lőn kezes, s mi csak azért engedteték meg, hogy beteges napának halat vigyen haza, míg a férfiak, mint Lajos hivott vendégei, Hortobágyon lesznek. Most az ártatlanka elrabolva hivé védett szűzességét. Ő, a tiszta, érintetlen hölgy, ki álmában sem nézett férfit mosolyogva: egy forró ifjúhoz ölelve fedetlen váll s keblétől fült arczczal, egy égő kedves idegen csók alatt kirabolva áll. Remegő irtózat futá el képzelt vétke miatt, melyet többé nincs mód nem letté tenni. Sírt és a fáradt lélek vonaglásba hozta.

Mindez pillanat műve. Effélék gyorsabban történnek, mint elmondani lehet. A legény szilaj lépést tőn, jegyesét megszabadítani. Zsuzsikát a kétség tigrissé idézé. Megfeszíté egész erejét s kirángatá magát Lajos öléből, ki, sérült karja miatt, csak egyikkel védheté hevítő zsákmányát.

- Úrfi, ez betyárság, - kiáltá a fiú kitörő haraggal. - Köszönje apámnak, hogy össze nem töröm.

- Hó ha, ne szilajkodjál, bakafántos kölyök; - csitítá fiát az öreg Cziriák, ki megfordult derékkal az eset után nézett. - Biz azért nem ejti porba a pártáját; az úrfi csak tréfált.

- Vigye az ily tréfát az anyja házához; ottan megjárhatja; minálunk nem szokás, - folytatá a felingerült halász, a nélkül, hogy vérben forgó szemét Lajosról levenné. - Hallom, mi sorsa van a szobalányoknak; tessék velök kötni; úgy is ők előre felteszik a kontyot. Az én Zsuzsimat nem úri ház nevelte: s a ki úgy traktálja, betöröm a hátát, milliom lelke! - befejezé ütleg-mozdulattal, miközben a hozzá menekült leányka zilált haját vigasztalólag simítá.

Pisze Pista némán ült, de szeméből látszék, hogy a mocskos szóknak igazat ad. Cziriák és az árva leüték fejöket, s a méltó kitörésre szemrehányó csend következék.

Lajos elpirult. De hiú kebelben ritkán kél szégyen harag nélkül. Ez éber indulattárs, mint kárpótló egyensúly lép elő, torlást, eszközöket sugallva a sértett hiúságnak. Gazdagok rendesen megszokják pénzben keresni a menekvési eszközt, minden alkalommal, ha balul ütött terv, rosszakarat, vagy véletlen sors keserűn érinték. És ez annál természetesebb, mert alig van eset, melynek nyomasztási közül, e misztikus erő, ez erszénybe zárt daemon ki ne ragadna. Lajos gyakran igénybe vevé ez üdvös divatot. Kényes önimádat, hiúság, mely gőggel határos, szükséglék azt. Ma különösen vágyott kivágni magát a hinárból, mert azon osztály előtt illeté szégyen, melytől magasztalásra vágyott, mely által kitűnni, hírnévre kapni iparkodék, s melyet valóban szeretni vélt. Azért jelenleg is e segédmephistóra gondolt, mely torló elégtét mellett élvhez is juttathat.

- Szegény szőke galamb, e goromba medvéhez akarsz férjhez menni - szóla édesen a remegő leányhoz. Jer védelmem alá, szebb jövendőt adok. Egy csók nem a világ; ne haragudj érte. Ha tőlem félsz: akár soha se láss. Lesz pénzed, szép ruhád, hat fejős tehened, egy jószívű úrnő gondod viselteti, míg illőn férjhez mégysz. Otromba mátkád előtt úgy is kedvesebb lesz nálad egy nehány száz forint, s én adok neki azt.

- Nem szokás magyarnál, mint az oláh teszi, huszonöt forintért földesúrnak adni a vőlegényi éjt, - felelt a legény mogorván, de juhádzott haraggal, mely az ápolt leányka biztos közelében szelidülni kezdett.

- Tartsa meg az úrfi aranyát, ezüstjét: elég világ nekünk napam szűk kunyhója. Szívem nem eladó fényes jövendőért; urak értenek ahhoz, én tudok dolgozni. Menjen, ne kisértsen; engem megszabadít minden gonosztól, ki vélem van, az Isten; - szóla Zsuzsika mátkája ölében, mialatt megvetőleg nézett az önhitt csábítóra.

Lajos parton maradt égő szégyenével. A mátkapár pedig kézreszedve filléres málháit, a rekettyés közti szűk ösvényen elment.

Cziriák fejletlen szívében, mint sok magyar parasztnál, értő tapintat volt, mely magáénál műveltebb lelkek helyzetét is képes felfogni, megitélni. Hogy a kedvetlen zavarnak fordulatot adjon, kezdé felszedni a pirityet, mely különben is a tanyáig vonaték.

Távolból a leányka kedélyes éneke szállt vissza:

Sem aranyom, sem ezüstöm nincs nekem,

Érted égő hű szerelmem mindenem.

A legény hangja ráfelelt:.

Megelégszem kis kunyhómmal sziveddel,

Kis kunyhómban hamis barna szemeddel.

- Ne adjon rá semmit; bolond mind a kettő. Közel van lakzijok, s tudja azt az úrfi: hat héttel előtte, hat héttel utána nincsenek otthon; szólt nyájasan Cziriák, homlokára mutatva, miként itt az «otthon» az eszet jelenti.

Túl, az árva halász derékig jött vízbe s némán, halk tempóban szedé fel a hálót.

- Kövér harcsát eszünk, régen érzem a pirityben; - megjegyzé Cziriák.

- Miről ismerszik meg? - kérdezé Lajos.

- Nagyokat lök magán, de nem viczkándozik.

- Harcsa nem jár belém, csömört kapok tőle, - közbeszólalt Pisze, mintha az öreg bajuszos mondva ment volna, csupán az ő kedveért az életveszélybe. - Hát másféle halat nem érez Cziriák bátyám?

- A piritye nehéz, ha csak tuskót nem húz.

A szellő ismét dalt hozott a rekettyés felől:

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ezt a kis lányt nem adnám a világért,

A papjának a mennybeli jussáért.

A halászok folytaták dolgukat. Cziriák féltojásdad körbe hányta ladikján a pirity kivont részét s miközben a hinárt s galyat tisztogatá, meredt szemmel várta a közeledő zsákmányt.

Pisze Pista hozzájok evezett Lajossal. Csónakát oda akasztá s benne elhasalva, két könyökre támasztá tátott arczát, mely fülig felgyürődve tenyerei alatt, hasonlóvá tevé leskődő hiuzhoz.

Az árva, mélyedt arcz s félig zárt szemekkel nézett a hömpölygő vizre, gépiesen szedve a pirity kötélkorczát.

Lajos alkalmat nyert őt szemlére venni. Arcza fehér-sápadt s mélyen beesve; de bőrét a parasztos élet viszályai sem győzték eldurvítani. Szeme nagy s bűbájos; tele ragyogva igéző, rejtelmes, megfoghatlan tűzzel. Ajkai vékonyak s vérszínűek, csodás ellentétül a márványábrázaton: bajusza ritka sugáros szálakkal, s szinegyent visel fecskeszín hajával. Ki az arczok jellemében a lelket szokta nyomozni: mélyen járó elmét s nyomorban hűlt keblet kénytelen gyanítni.

Lajos sejtelmét, mely a rövid pillanatnál támadt, e szemle félelmesbbé tevé. Minél tovább vizsgált e jellemzetes arczon, annál kényszerűltebb lőn hinni egy titok csodás fejlődését, mit vélni alig mert: minek valósulta őt semmivé teendené. Úgy látszék, mélyen illetve van, s feledve mindent saját maga körül, mert változó tekintet s felvetett szemekkel próbálá gondolatban összeegyeztetni egy fontos érdekű történet töredékeit. Az árva halász magában is feltünő jelenet; a komolyság s magány, - mely nagy elmék sajátja - e nyomott s tárgytalan életű jobbágynál annyira kifejlődve; pedig ez nem kór; az átható okos szem mélyen tagadja azt. Ahhoz, e rendkivűli hasonlat, a sajátságos családvonások, melyek egy vagy más nemzetség ivadékaiban oly csodásan szoktak leszármazni, hogy földrészeken túl egy idegen arczon is rájok bámulunk. E rejtelmes legény vérható érdekű lőn Lajos előtt. Alig várta, hogy magányosan beszélhessen vele.

Azonban a piritye mindinkább vízszinre merűlt. Pisze középre állott a sajkával, s lubiczkos habot vert, hogy beriaszsza a szökevényeket. A háló szűkebb-szűkebb körbe vonult, s fogyasztá a víztért, mely a foglyokat fedé. Itt-ott felbuggyantak már a tőrbe esett vizi nép vénei, kiket a kellemetlen szállás zavarba hozott. Itt egy bakarasznyi piros átlátszó fark csapta meg a vízszint, mint szétterült legyező; ott pikkelyes gerincz rántá vissza magát az áthevűlt légből; amott egy tertyedt száj tátotta el magát porczogós bajuszszal. A hálókör közepén nyálkás szürke állat ütötte fel testét, szélesen, mint egy koppasztott borjú.

- Á há! ott a parasztfaló, - mondá Cziriák villogó szemekkel.

- Miért nevezik úgy? - kérdezé Lajos.

- Megkövetem szépen, nem az úrfit értem, de sok földesúr úgy elnyeli éppen a paraszt vagyonát, mint harcsa uram apró atyafiait.

A kör gyorsan apadt, s a hálófenék folyvást emelkedék. A vizszín megelevenedni látszott. Mintha kövek hullanának belé: bugyogni kezde a vergődő halaktól. Mindenike fővel akart a mélybe furódni, s kétágú, lapos, kerek, széles, vagy fecske-alakú farkával átlátszó véreres uszóbőrbe nőve, mint csodás élőfaj, temérdek bőségben eviczkélt a vizen. Az esti nap megtöré köztök ragyogó sugárit. A látványon büvcsillám futkosott, mintha nyálkás gyöngyök, s tarka drágakövek merültek volna fel egy varázstengerből.

- Majd nem ugrándoztok így a halászlében, - mondá élvező kedélyben az agg halüldöző.

- Lám, mondom, pirityénk nem hiába volt nehéz; eleven tuskókat húzott Cziriák bátyám; - mondá Pisze Pista.

- Ott egy vizi párducz; lökd be eb a lelkét; - kiáltá szorongva Cziriák.

Lajos egy gyönyörű sőreget látott. Bőre végig rakottan rózsaszín csillaggal, s teljes kerek testtel, mint egy fiatal gyertyánfa derék, félölnyire felugrott a vízből. Ruganyos dereka kétrétre hajlott ugrás közben; hasa vörhenyes, tömött és átlátszó, mint Ráfáel sárkánya; hűvös teste majd megreped a gazdag élettől, s porczogó szegélyű szája gyorsan tátog. A jóízű rab szökni akart, de az árva halász lecsapta karjával.

Az ifjú halász visszaérkezék a mátkakiséretből, s teszi-veszijét felvette a vízből. Két kis ifjú mennyhal volt benne párosan.

- No kend fogott párját; - mondá Pisze Pista, - mintha Zsuzsi ülne kenddel a hálóban.

- Anyádnak azt fiam; - közbeszólt Cziriák; - megkövetem, úrfi, engedje meg neki; mennyhal ritkán akad, pedig annyokom szereti.

Lajos becsülve méltánylá e gyöngéd kegyeletet.

A víz végképen lefogyott, meztelenűl hagyva elfogott lakóit, kik hemzsegő halomban viczkándoztak egymáson. Köztök hízott király, százhusz fontos harcsa, mit a szakértő Cziriák oly régen megérzett. Lapos szája bután van összeszorulva; bajuszai lógnak spárga-vastag szállal; széles, hideg farkát, ha olykor elcsapja: a rajta felduzzadt halcsomót hányja szét. Alkalmasint meg van illetődve. Mert víz alatt nem igen hagyná ragadozó szenve ily bántatlanul a körüle nyüzsgő kövér falatokat. Ott szép kövér pontyok szórvák sovány csukák közé, melyek, telhetetlen uzsorás módjára, fogas szájpadlással tátognak egymásra. Amott parázshúsu kecsegék dugják fel hegyes orraikat. Nemes fajok kemény gerincz-pánczél alá rejtve, s tengerszín hátokban sárgás kövér rejlik. Itt ezüstpikkelyű laposdad kárászok teregetik piros szárnyaikat. Ott erőtelt sőregek hánykódnak tarka termetökkel; míg egy sereg mozgalmas aprófaj egészíté képpé a hűvös vizi népet, mely az átlátszó nyálkanedvben, egészséges testtel reszketett a napon. Piros kopoltyuik lég után kapkodnak; hersegő nyüzsgéssel viczkándnak egymáson s körülök elterjed az eleven szag.

Lajos gyönyörrel nézte a gazdag természeti látványt.

Pisze kedvkeresőleg figyelmezteté őt.

- Úrfi! lám mondom, a friss fehér hal amott, oly eleven s ragyogó hószínű, mint a Zsuzsi nyaka.

Lajos elpirult, s hátat vetett az ifjú halásznak, ki csábító szavát emlékében tartá; haraggal pillantva a leskődő Piszére.

- Tán csak nem átalja, hiszen maga mondá; - menté szavát Pista, anélkül, hogy soutis-mondatokról fogalommal birna.

Lajos ismételt szégyennel bűnhödék ez akaratlan ugyan, de alázó szemrehányás miatt.

Zsuzsi mátkája, a halászbárkát lódítá apjához a vízszinen, mely nem egyéb, mint gyalulatlan láda, keresztül furkálva diónyi lyukakkal. Cziriák elővevé kétfülű, héjjas rakottyából fonott kosarát; s kezdődék a halosztályozás. A legszebb falatok kosárba hányattak, összeválogatvák tapasztalás után, miknek vegyült húsa halászgurmandia szerint összeízlik. A közönség pedig bárkába záraték, melyre a vén Cziriák rozsdás lakatot tőn. A jó vékás kosár tetést volt szép hallal, és ekkor leoldá a gyékény pórázt, hogy annyok számára néhányat felfűzzön.

- Ez a ponty zsírt ereszt, s kövéríti a paprikás levet; - beszélé magában, mialatt egy hízott növendéket a pórázra rántott. A kárász sütnivaló; húsát szedegetni jóizűen esik, mert nagy a szálkája; - s néhány köpczös uracs a kárászok közül a madzagra lódult. A kecsege puha mint a tejes kenyér; fogatlan asszony is könnyen bánik vele; - s egy pár nyalka pánczélvitéz a halőrhadból par compagnie lógott a tűzre szánt csapatban. Ez a hájas számtartó sok parasztot elnyelt, most őtet nyeljék el, hogy cseréljen hivatalt; - s egy köpczös házasulandó harcsa felfüggeszteték. Torkos uram sovány ugyan, de jó lesz tormával, s egy csuka viteték a pórázra conferencziába. Végre egy fehérhalat szorított a markába. Fekete ujjai bemélyedtek a ragyogó testbe, és kopoltyúját nézte ránczbaszedett szemmel.

- Te vén gvárdián vagy, s egy másikat vőn fel. - Ezt a fiatal apáczát teszem ráadásul. Nincs többé veszélyben az úrfiak között, ha pórázon vannak; után veté jelentő tréfával, s az annyoknak szánt fűzér készen lőn; s rábízva vitel végett hűséges fiára.

Pisze s a vén Cziriák fülönfogák a súlyos kosarat; Lajos pedig magához inté az árva halászt; s közel, igen soká, fokonként lázadva nézte őt.

- Itt az estmagányban, távol s biztosan áruló fülektől, vágyva, remegve kérdelek, hol vetted e csodás arczhasonlatot?... ember, ki vagy te? - megszólalt Lajos, miközben hideg borzogatá borsodzó tagjait.

A halász felveté bűbájos szemeit, melyek ón arczában, mint egy sápadt kisértetéi rémesen lobogtak. Merően benézett Lajos arczaiba, hogy az láttán remegett. Aztán elvevé tekintetét, a nélkül, hogy szólna.

Lajos hajszálai borzadtak; közel volt önkénytelen felsikoltáshoz. Ki ez, ki ez, ki ez, e feltámadt halott? Nyugtasson meg felvilágositása vagy szálljon vissza a sírba. Ily eszmék fogták fel lelkét, mialatt a halász őt némán szemlélte.

- Ki vagy? ki vagy? ki vagy? - kérdé Lajos a nyugtalanság gyötrő fokozatán.

- Az árva halász! - felelé az ifjú hideg nyugalommal.

Úgy látszék, Lajosban fokonként súlyosban ráz fel bizonyos emléket e szív-idéző arcz; s a hasonlatot valónál valóbbnak találta hevült képzetében. A vonások ugyanazonsága; az életkor, a tisztaság, szem, száj s szegényes ruhában; a nemes fagy zárult jellemében, mindannyi tanújel, hogy gyanúja szörnyűen-való, s az árva halász nem más, mint kinek ő vélte.

- Mi a való neved? az istenért felelj! - szakasztá félbe élénk kérdéssel saját gondolatit.

- Kozma - felelt a halász egykedvűn.

- Éved hány?

- Huszonegy!

E perczben nesz hallott, s közeledő léptek. Lajos remegett, hogy meglepetik, s gyanút költ e csodás találkozással, mert ki félelmes titkot rejt, minden arczon látni véli azt.

- Hol lakol? - kérdé hirtelen, - még látnom kell téged.

- A holt Tisza partján; - mondá a halász.

A nesz ismét hallatszott, a léptek közeledének.

- Három nap alatt fel foglak keresni; - rebegé Lajos zavartan.

- A mint tetszik; - viszonzá a halász.

A nesz ujra megjelent, s már nagyon közel. Lajos zavart fővel, remegve, zajló erekkel a csárda felé elrohant.

XIV.
(Az árva halász.)

Az alatt beestveledék. A nap leszállott; nyomában sima, aranyvörös fénytér festé be az eget, mely nem habzott, nem volt sugarakra osztva; elfolyólag testetlenűl, légszerűn terjedt szét. E fénymező alatt tűzbe szegett felhőcsíkok közt égett a napgolyó, melyek küllőkre oszták bucsú sugarait. Néhány percz után elmeríté vérbe borult arczát, s a puszta, mint egy férjét gyászoló hölgy, sötétbe öltözék.

Tárgyatlan üres homály keríté a látkört, mely folyvást kisebbedő gyürűben közelít, mig szérűnyi térre szorítja a látást, mint borongó tenger lebegvén az űrben. A távol szállások körrajza elmerűl; gulyák és ménesek homálylyá mosódnak, a véknyodó kútgém elveszíti magát, s a rövidült szemben ég és föld összefoly. Most felkél a békák méla őz-zenéje, s kuruttyos ábránddal bezengi a pusztát. Távolban megőszült kuvaszok ugatnak, rekedt vakkantással szaggatva a csendet. Fent a hűs magasban magányos szalonkák suhognak keresztül; éh denevér nyihog, vagy felette kereng egy nyöszörgő kuvik; míg túl rajtok jósló darú-szózatot visz magán a légfolyam. Itt-ott róka csahol, vagy borzfiú röfög, mit elnyel a puszták bömbölő bikája. Szerte béke-hangon szólal meg a kolomp, s köztök, mintha sírból jőne, elkondul az ökrész kiáltása: «Térítsd meg azt az ökröt héj!!!» Néha egy-egy halkal megvont kálvinista-harang remegve sír. A pásztor ráfigyel s szomorodva mondja: «Halott van Kardczagon, Isten nyugtassa meg.»

Hangjáról ráismer mindenik harangra, s ha onnan szólal meg, hol rokonok vannak: néha egész éjjel botján könyökölve, virraszt s gondolkozik.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem hágy rajta, de ha a műveltség zsákmánynyá rabolta, letörlődnek róla az Isten ujjai.

Lajos távoztával, kevés vártatva, megujult az imént hallott zörej, s a bozótból előcsörtetett az ismeretlen. A halász találgató szemmel nézte őt az erőtlen holdvilágban, s végre úgy látszék, nem idegen előtte, mert némi derű mutatkozék örök komolyságán.

- Ön egy férfiúval beszélt, kinek önt látnia nem szabad; - mondá a jövevény aggódó részvéttel, a nélkül, hogy üdvözlete által szavát késleltetné.

- Igen, uram, egy ifjú beszélt velem, kit én nem ismerek.

- De ki önt ismerni minden áron akarni fogja; ki előtt ön csodás, lázasztó, megfoghatlan jelenet, kinek érdekében van önnek titkait kicsalni, elárulni, önt elhurczolni, zárni, vagy épen kivégezni... Nem tiltám-e meg kérelmeim által, hogy mielőtt velem történetét közli, mindent kerüljön, ki urias osztályhoz tartozik? - folytatá az ismeretlen gyorsan, kapkodott léhhel, mintha remegne, hogy a koczka el van vetve.

- A hiba nem enyim; - válaszolt az árva halász egykedvűen; - Cziriák kért, segítném ma a halászatban, s nem véltem olykivel találkozni itten, kit ön veszélyesnek tartson.

- Mit beszélt az ifjú? - nem késtem-e a jeladó neszszel?

- Csodált és elámult, miként ön első látásomon. De lepetése ellenkező vala. Ön örült s fohászkodék; ő megdöbbent és szorongott. Ön elmélyedt, s könnyű keblűvé lőn; ő ingerült, lázas reszketeg.

- Nem késtem el a jeladó neszszel? - ismétlé türelmetlenül az ismeretlen.

- Nem, uram!... az ifjú első kérdésénél, már csörtetés hallott a bozótból.

- És így nem közlött ön vele semmit élete titkából; - kérdé a jövevény szünő aggálylyal.

- Nem.

- Mit kérdett? mit beszélt? mit tőn az ifjú?

- Nevem tudakozá.

- S megmondta ön?

- Meg.

- Az Istenért... közbevág ijedten az ismeretlen, s hogy nevezé magát?

- Árva halásznak.

A jövevény ismét szabadon lélegzett. - S valódi nevét nem árulá ön el? - kérdé némi szünet után.

- Hát tudja ön, miként valódi rejtett nevem is van? - kérdezé a halász némi érdekkel, ki nem foghatá meg, miként beszélhet róla, s sorsáról oly határozottan s biztos öntudattal az ismeretlen, kit ő csak egy párszor látott, s kivel titkait még csak közlendő vala.

- Igen, tudom, hogy önnek van neve; tudok többet, sokat; mindent. Azokat tudnom kell hű rajzban, bőven, minden részletekkel. Eddig halasztám türelmem ez iránt, mert intézkedni kelle; időnk is még rövid, azonban nem is félheténk a késedelem miatt. De most veszély környezi önt, titkát, jövőjét, reményemet. Azon ifjútól önt védnem, távolítnom, rejtnem kell. Most már minden percz bűnös halasztás leendne. A vétek, késedelmemben, alkalmat lelne eszközöket nyerni; boszúmat, a törvényt, ön igazait, s a bűn súlyát kijátszani. Többé el nem hagyhatom önt, míg teljesen meg nem győződöm; míg világos, nyilt, hiteles adataim nem lesznek arról, mit annyi igénynyel gyanítok, mit jogosan s ösztönszerűen sejtek, vallok, hiszek. Azért legyen nyilt és őszinte: beszélje el eseményeit, adjon világot, reményt és vigaszt. Győződjék meg, miként a gondviselés keze, azt vezeté sorsához, kit az leginkább érdekel; ki az erkölcs, törvény, s emberi érzelmek határozott barátja, s kit földi viszonyok is az ön érdekéhez szőttek.

Az árva halász merev, mélyenható szemmel kisérte szavait. Úgy látszék, arczában engedni kezde ama zárkozó fagy, de nem tudott, nem akart oly gyorsan bizalommá nyílni. Némi szünet után ismét bevonulni látszék a lélek komorult szemében, mintha vissza akarná rejteni a nyíladó titkot, vagy nem örömmel emlékeznék a sérvről, mely életfolyamát örök sebbe ejté. Az ismeretlen látta e tartózkodó zárulást, s kettőzött ösztönnel sürgeté a halászt.

- Engedjen ön fontos okaimnak; - mondá a valóság komoly beljegyével. Ne véljen kandi tolakodónak idegen ügyekbe, ki mások dolgán, s éretlen mesékben mulatságot keres. Nekem nagy szerep jutott ön irányában. Nélkülem a nyomor kezében marad ön, vagy épen veszve lesz. Jól tudom, miként önnek szörnyű oka van emberben nem bízni, szónak, eskünek, hitet nem adni; jól tudom, miként emlékeinél irtózat, hábor, s ujra élő kínok kelnek fel, de tegyen kivételt, bízzék bennem; higyjen még egyszer, utólszor az Isten képére alkotott embernek; mondja el híven történetét, hogy boldoggá legyen, tegye azt azért, ki önnek életet adott.

Az «életadó» névre remegett a halász. Kit is ne rázna meg a vesztett anyára vezetett gondolat? Az ismeretlen modora különben is annyi bensőség, rábeszélő jóság, őszinte részvét jellemét viselé, s oly körülményesen látszék sorsát, rejtelmeit sejteni, hogy kényszerűlve lőn bizalomra nyílni, engedve e remény édes ösztönének, mely tört keblében keledezőben volt. Az anyaemlítésnél kezét nyujtá a csodás ismeretlennek, s érzékeny szívható hanggal szólítá meg.

- Ön sejteni, tudni, vagy legalább érteni állítja élettitkaimat. Egy ó temetőt akar felbontani, elzárult keblemet, melynek tetszhalottja, az emlék, ha bolygattatik, kísért és kínoz. Ön bosszút, örömet, törvényt s boldogságot említett. Mindez vigaszt igér, reményt költ lelkemben. Ne csaljon meg, a jézusi szeretet nevében kérem. Nem bírnám elviselni, ha valaki multam emlékeivel játszanék.

A jövevény némán szorítá a halász nyujtott kezét. Nem szólt, de arcza, szeme, az emberséges és átadó tekintet hatalmasan felelt, hogy kérelme tiszta szándékú, hogy czélja szent és sejtése alapos.

- Mi tanúsíthatja, hogy ön történeteimbe avatva van? - folytatá a halász, - hogy multamat igénye van sejtni, s nem színezett kandiság ez osztozó érdek, mit ön irántam első találkozásunktól gyakorol s bizonyít, de melyet különcz egyéniségem minden multak nélkül előidézhetett?

- Mi tanúsíthatja? - esék szavába az ismeretlen... Ön nem az osztályból származott, melyhez most tartozik. Ön gazdag szülött volt, s erőszak űzte vagy tán szerencse vezérlé a nép közé: ön beteg volt gyermekéveiben, gyógyrend alá adaték, s e korszakban rejlik a borzasztó mese, mit részleteiben nem tudok, de eredményéről iszonyúan kell meggyőződnöm...

- Nagy Isten! - kiálta közbe az árva halász s szine tekintete hirtelen átalakult.

- Hogyan? ön fölindul? - folytatá a jövevény; - tehát nem csalódtam. Miként is lehetett legkisebb kétségem. Az eszmék, gondolatok, miket öntől hallék, a tiszta művelt nyelv, mit folyékonyan beszél; ezen ismerős családvonások, e csodás hasonlat... igen, igen, kegyed Ödön, kinek sírja a pesti temetőben roskadoz; de ki él, kinek életéről sejtéseim voltak, s kit feltalálnom a sors gazdag ajándéka.

Ödön rendkívüli lélekváltozáson ment által. Túl egy évtizeden ez volt az első szó, mely titkos sorsát tudni vagy gyanítani látszék, s e szóra felrajzottak a hajdani emlék bájos vagy borzasztó alakjai, miket koronként feltörő feledés altatott. Keblében egész sereg különnemű érzemény támadt. Üldözőt talál-e sorsa nyomozójában; vagy titkos végzet intése küldött közbenjárót, ki visszaadja az egykori jobb sorsot, melyet kétkedő emléke gyakran hazugnak állíta már? Nyomozva akadt-e rá szándékos üldöző, vagy véletlen talált részvevő barátra? De hisz az ajánlkozó szabadító oly jó és nemesnek látszik, hogy ha ezen arcz csal, az ég derűjének sem lehet többé hinni. És miért féltené és védné, s tiltaná őt azon ifjútól, ki, láttára fellázadt, félt, és zavarba jött? Mennyivel jobb szinű volt ez idegen első lepetése mint amazé? Igen, igen, e jövevény becsületes, mondá keblében egy pártfogó szózat, s hite, bizalma, e lelki rendülés fogékony szakában, kétkedés nélkül az ismeretlen részére hajlott. Keble enyhén, boldogan lőn áthatva, mint midőn támasztó nap süt fagyos virágra. Megnyílt, feltárúlt zárt kelyhe, nem tudva még, véghervadásra-e, vagy második életet kezdeni? Még egyszer tekintett az ismeretlenre, hosszan és mélyen. A megfoghatatlan szem nem lőn már félelmes. Beesett arczáról elmúlt a fájdalom, s rögzött borúiból a lelkes kép kibontakozék.

- Beszéli-e még ön a franczia nyelvet? - kérdé az idegen.

- Csak törve, darabolva vélem beszélhetni, - felelé Ödön. Ideszakadásom után, négy évig nem volt könyv kezemben. Akkor ismerkedém meg egy harangozóval, ki számomra papjától titkon hordott könyvet, s ujságokat. Frank munkát ritkán kapék, mert a harangozó nem tudott olvasni. Ó predikácziókat, s concionatorok üldöztetéseit kapám frank nyelven, mert a papnak alkalmasint nincs módja új könyveket venni. Elég szép tőle, hogy a fejlődést tárgyazó hazai műveket bírja, vagy lapozni megszerzi, miket én is titkon gyönyörrel olvastam.

- Az okból kérdezem, hogy biztosan legyünk. Sötét van; a hang messzebb hat mint szemünk, s kivált a bozótból valaki meghallhat. Az ifjútól, ki önt megrohanná, nincs mit tartanunk. Őt mindenben szenvedély ragadja. Most kétségkívül a csárdában mulat, s a csodás találkozás hazatérteig eszébe sem jutand. Akkor is lesz mire gondolnia; azt hiszem, még addig komoly szégyen éri. De ha itt lappangva rejlenék is, frankúl csak most kezd tanulni, s beszédünk nem érti. További kisérleteitől óvakodni fog ön. Tehát teljes biztonságban vagyunk. Kérem beszéljen, de lepletlenül s részlettel.

Az árva halász beszélni kezdett:

- Atyámra nem emlékszem. Korábban meghalt, mintsem ismerhetém. Anyám magas, királyi termetű hölgy, s úgy hiszem, szép vala, mert dajkám mindig szép mamának hivatá velem. Azon évben, hol emlékem kezdődik, igen boldog valék. Beteges ugyan s rendkívül álmatlan, de körülrakva csemegék, tarka ruhák, falovak, s számtalan, ragyogó játékszerekkel, melyek közt némán, merűlve, társtalanúl órákig üldögéltem néha. Anyám rendkívül szeretett, ékes ágyban háltam, s mindig nőcselédtől virrasztva. Nappal kocsizni vitt anyám vagy a dajka. Később láttam át, miszerint ily nevelésmódhoz kitünő vagyon kell. Akkor csak azért becsülém, mert izgatott kóros nyugtalanságom, mely miatt egész lelkemben szenvedék, elszóratott. Később e növekedő kór miatt gyógyrend alá jöttem: bajom okát, természetét nem értém, nem tudám meghatározni, mim vagy miért fáj? De érzém, hogy koronkint növekszik bennem egy érthetlen elem, mely szerencsétlenné teend.

- Holdkori hajlamban sínlett ön, - közbeszólt az idegen. Innen származék a virrasztó nyugtalanság, magányvágy, álomszűke s az éji őrködés szüksége ágya körül.

- Egy orvoshoz költözém, szállásba; - folytatá Ödön - ki a Király-utczában lakott egy magas ház felső emeletén. Neve, ... Márk.

- Igen, igen... Márk, az elvetemült szörnyeteg! - mondá ingerülve az ismeretlen.

- Sorsom nem változék, csak lakhelyem. Dajkám velem maradt, anyám naponta jött; ágyam, ruhatáram, játékim, minden örömem birtokomban voltak. Csak hogy többet kellett mozognom; délben könnyű, kevés étket, s vacsorát épen mitsem evém; szabad légben hosszasabban időztem, éjre gyógyszert vevék, s nő helyett orvosom virrasztott. Nem voltam úgy telve mehetnémmel; izgató ösztönöm csillapúlt, falovamon erősebben ültem, s néha féléjet is át tudtam aludni. Anyám rendkívül boldog lőn. Koronként meglepett gazdag ajándékokkal, mi leginkább testgyakorló játékszerből állott. Későbben dajkám kimaradt. Egy alacsony paripát s vidám inast kaptam. Egy pár év múlva, midőn kórom elenyészett, vagy legalább elerőtlenült: tanulni kezdtem, de orvosomnál maradék kosztban, szálláson, ügyelete alatt. Tanítóim jártak külön szakokra. Magyar és frank olvasást még anyámtól játék közt tanultam. Most több tanok közt osztaték fel lelkem, s mintha a természet után akarná pótlani beteg mulasztását, rendkívüli könnyűséget fejtett ki fogalmaimban, mely eszméimet gyorsan, és szokatlan sikerrel terjeszté. Mestereim dicsértek, csodáltak. Sokszor hallám, ha távoztukban az orvosnak súgták: «Ödön valóságos lángész». De a tanszenv túlnőtt. Többé nem kellett játékszer, meguntam inast, paripát, szabadba sem akartam sétálni; csak könyv és könyv után vágytam. Jut eszembe, egykor a világot képekben megkapám. Néhány kötet! ah ez dicső! még így nem örültem. Beleültem kisded pamlagomba, s vágytan, áhítva, tarthatlan ösztönnel merűltem a könyv szemléletébe. Mintha látnám apró temérdek képeit. Élőfák, virágok, ércz- és állatfajok ragyogó özönnel. Ezernyi tárgyak, különös növények, csodás állatok, ismeretlen képzetköltő, izgató alakokban. Igen, de azok ismét ingerültté tevék nyugvó idegrendszeremet. Lapot, lap után mélyedve szemléltem. Anyám jött, reá sem figyeltem, kértem, hagyjon el; engedjenek magányt, s ha nem, szökve szereztem azt, ha alkalmát lelém. Visszaküldém ozsonnáról kedves gyümölcsömet, s semmi áron nem mentem kocsizni, hogy könyveim közt s képeimmel legyek. Késő estig ültem azok közt. Az orvos parancsolt, nem fogadám szavát, s én cselesen mosolygék, mert ismertem, erőszakhoz nem szokott nyúlni. Végre bágyadtan, fölébredt mehetném ösztönnel, izgatva, de erőtlenül álomba dőltem. Kevés órák után fölébredék. Orvosom virrasztott, igen beteg valék; épen úgy, mint üdvös javulásom előtt.

- Az elmefeszítés visszaidézé a lelki kórelemet, - mondá az ismeretlen.

- Könyveim elvétettek, folytatá Ödön; de jobban nem levék. Oh igen sokat szenvedtem; többet mint valaha. Egy titkos, éles, megfoghatatlan ösztön élt és nőtt bennem, menni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném: hová, vagy miért? Bármit tevék, bárhol valék, nyugalmam nem lőn. Úgy tetszék, mintha lelkem nem lenne otthon. Vágytam, készültem, maradhatlan levék. Anyámnál laktomban selyembogaraim voltak. Azoknak átváltozás előtti kínjához hasonlítám magamét. Vágyam többé nem könyvekért égett. Homályos, tárgytalan, egyetemes vágy lőn az, melynek nincs czélja, irányköre s nyugalma; mely ok és eredmény nélkül érthetetlenül üldöz, mely idegrendszeremet látszék elfoglalni, hogy agyvelőm helyett rajtam uralkodjék. Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem. E miatt testművezetem szenvedni kezde. Lélegzetem szorongó, vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam elveszett, emésztő erőm megromlék: szerencsétlen voltam; s egy éjjel, midőn virrasztó inasom elszunnyadt: könyvkeresésben ébredtem fel munkaasztalomnál, hová álmomba mentem.

- Tökéletes kórjelei a természetileg kifejlett álomjárásnak - megjegyzé az idegen, kit a beszély fájón érdekelt, de meglepni nem látszott; mintha még ezt mind régen tudná.

- Ez eset után könyveim visszaadattak; talán azért, hogy betelvén azzal, képzetem megnyugodjék. Mohón kapám őket, de képei többé nem elégítének ki. Oh ábrándimban dúsabb, nagyszerűbb képletekkel ismerkedém meg. Márk dr. tanácsot gyűjte híres orvosokból, hogy rajtam segítsenek. Mintha látnám őket. Egynek roppant függő húsból állott félelmes arcza, tömött fehér haja szinte tövig nyírve, s mindig hunyorgott. Tobákolás közben oly csodásan húzá félre száját, s rántá ránczba orrát és szemeit, hogy borzadtam. A tanácsban meg kelle jelennem, vizsgáltak s üterem tapinták. A húskép kiülő üveges szemeit pillantás nélkül szegezte reám. Tekintete, bár szelid akart lenni, mérges és villanyos vala, mint a hörcsögé. Távoztában elhúzá arczomon nyirkos hideg kezét, s vigyorogva mondá: «Ne félj kis holdkóros: meggyógyulandsz». Nem tudom, betegségem eredménye volt-e, vagy a kisértő tekintet okozá, de e szavak rendkívüli benyomást tőnek. «Ne félj kis holdkóros: meggyógyulandsz» ismétlém újra és újra magamnak. E szó jelentését: «holdkóros», nem értém; mégis oly nehéz, kisértő, rejtelmes lőn nekem. Eszembe juta, mint szeretém a holdat, mint néztem gyakran este ablakomból, ha magam lehettem, míg a képes könyv beteggé nem tőn. Most a hörcsögorvos szörnyű vigasza eszembe hozá égi barátomat, ki azóta látnom nem engedteték. Arczával kezde foglalkozni képzetem s minden vonásival előmbe teremté. Látám a beteg csillagot, sárga hideglelős színben, síró arcznyomattal. Rostos szélein rohadást képzeltem s szánni kezdém őt; de a fájdalommal irtózat párosult. Tehát a hold beteg: meggyőzém magamat, s «holdkóros» annyit tesz: «beteg, mint a hold». Nem irhatom le, mily szörnyű lélekállapotba hozott ezen eszme. Szörnyűbbe, mint a képes könyv. Tükrömben órákig borzongva néztem halvány színemet, míg tőlem ki nem vitték. Összehasonlítgatám a holdéval s hasonlítgatásomban nőtt a hasonlat. Emlékezém, miként fogy el a hold; czérnányi különbségeiben kisértem azt. Most tapintám testemet. Érzém az apályt, mely tagjaimon nő. Titkon mértem naponta karom- és czombomat, minő gyorsan fogyok, s remegve vártam a közeledő halált, mely a holddal együtt léggé oszlat fel. Igen, sárgulok - mondám magamnak - s elmulok mint a hold. Ezen hit a szomort kétségig növeszté lelkemben. Ily borzasztó eredménye lőn az orvos szavának.

- Rettentő példa; mégis hány oktalan orvos vétkezik ebben; - megjegyzé illetődve az ismeretlen. - Hát anyja, Márk, s játszó baráti nem vigasztalák önt?

- Oh, őrzém, titkolám e félelmes eszmét. Soha szót sem ejték róla. Különben is hittem: gyógyszerem nincs; hiszen a hold is okvetlenül elfogy, s ha gyógyítnak: nem szépen halok meg.

- S e beteg rögeszme nem idézé elő azon vigaszt, hogy újra élni fog, mint a hold hónaponkint megnő?

- Nem. Czili meghalt, egyetlen hugocskám, még kis koromban. Ha sírtam értte, anyám mindig mondá: ne sírjak, visszajő. Később meggyőződém, hogy vigasza üres szó s Czili végkép elment. Miként vártam volna magam új életet, ha övét nem hittem, kit magamnál jobban szereték?

- Tizedik évében volt ön, ha nem csalódom akkor?

- Igen... felelt bámulattal Ödön, s nyilt arcza elborult; mintha kérdezné: ki avatott e félelmetes titokba; tán mégis üldözőmül jövél?

- Ne kétkedjék ön; - nyugtatá az idegen, megértve az árva halász arczát. A gondviselés vezérelt titkához, egy jobb sors követéül.

- Lelkem gyógyuljon meg az ön vallomásán.

- Mi lőn eredménye az orvosi tanácsnak?

- Szorosabb gyógyszabály. Zongorámat elvevék, s helyébe esztergát tőnek szobámba, melyen esős időben hat, máskor két órát kelle dolgoznom; ha az elmaradt, négyet szabadban ugrándozhatám el. Reggel hideg zuhanyt kaptam s jégbe ázott ruhát viseltem gyomromon. Márk mondá: hogy ott van kórságom fészke. Főtörekvés volt, hogy erős mozgásokat tegyek s folyvást elszórva, könnyű, vidám, eszmétlen kedélyben maradjak. Ebéd előtt lovaztam esős időben is; asztalhoz egy vargainas járt fel, ki mindig röhögve mesélt utczai csínyeket. Délután játszani vittek sok gyerekek közé, uzsonnára zuhanyt, s este ülőfürdőt kaptam, melyből kemény szarvasbőr ágy fogadott, jeges borítékkal gyomromon. Egész nap nem ültem egy órát s oly fáradtan tértem feküdni, hogy jég és kemény bőr daczára, gyakran mindjárt elaludtam. Nem tanulék semmit, sőt játszótársaim sem szólottak soha affélékről. Anyámnak ritkán volt szabad engem meglátogatnia, s nem mondaték előre, mikor látom ismét, hogy képzetem ne foglalkozzék a várakozással. Azelőtt mindig meglepett jöttében némi ajándokkal; most mitsem hozott soha, hogy az öröm ne izgasson fel. E rendszer mód nélkül nehezen esett. Képzelheti ön a csodás ellentétet a fentbeszélt lélekállapot, s napirendem között. Ön tán únja hallgatni e hű részletezést; de tudnia kell, hogy összehasonlítsa a későbbi szörnyű modorral, melynek okát nem értém, magyarázatát ön adhatja.

- Tovább, tovább, ön sorsa nekem érdekesb, mintsem egy szava is felesleges volna.

- Öt hónapig tartott a mondott lélekkín. Azalatt legnagyobb szenvedés volt sorsom. Ábrándom, félelmem, haláleszmém, kétségem, magányt, merültséget, álmot keresett. A napi zaklatás mindezt távoltartá; különösen a zuhany és fürdő irtózatos vala. Öt hónap multával kezdtem étvágyat érezni, s néha mind a két étkemből ettem. Minő különös! E rejtelmes lélekkór, a testben kezde gyógyuláshoz térni... Nem untatom önt, a természet erejéhez jutott, s hatalmasan kezde működni.

- Az akkori hírlapok magasztaló czikkekkel hirdeték a gyógymód sikerét. Márk rendkivüli hitelre kapott ön javulása által, s előkelő házak bizalmát nyeré meg.

- Naponkint egy órát olvasni kezdtem; később egy tanár adá a másikat. Művelt, eszes, éles itéletű. Sokra és okosan taníta, különösen a diáknyelvben nagyon előre vitt. Ismeretim gyorsan s alappal terjedtek. Kórom szemlátomást javult, s ritkán leptek meg nehéz jelenségi, kevesebb maradhatlansággal s leginkább holdtöltén; de kínozó eszmém a holddali halálról alig jött agyamba, s akkor is, azon vigasztaló valóságtól győzve, hogy izmaim jóval túlhízták már a régi mértéket. Értelmem törekedni látszék a mulasztásokat pótlani, mint testem a magáét. Anyám kimondhatlanul örült. Óh, ha ő még élne, vagy sírját tudnám legalább, hogy meglátogassam.

- Mi okból hiszi ön, hogy édes anyja meghalt? - kérdé az ismeretlen.

- Alább hallandja ön - folytatá a halász. - Egy délután, tíz és fél éves voltam akkor, egy urat jelentének be Márknál, ki éppen akkor szobámban vala. Orvosom kiment tőlem, miként rendesen tőn, ha velemléte alatt beteg, vagy vendég érkezék hozzá. Én esztergámmal foglalkozám. Pipaszárat fúrtam, s a sodrony középen jött ki. Nevettem a balul sikerült iparnak. Látja ön, minő boldog valék, ily semmiségen fel tudtam kaczagni. Nevetés közben felvetém az esztergáról szememet. Márk szobáját egy ajtó választá el az enyémtől; rajta kisded négyszeg ablak volt vágva, melyen hozzám betegebb koromban, vendégi közül is betekinthetett. E kisded ablakot Márk felől rendesen zöld selyem borítá. Most, midőn kaczaj közben feltekinték, mozogni véltem függönyét, mintha hirtelen bocsátották volna le, hogy a reám néző alakot ne lássam. Az esemény mitsem jelente előttem. Ki fogna engem, s mi okból titkon kémlelni? Dolgozám tovább. Pipaszárat furék s mint szokásommá lőn, több apró művet esztergáltam egymásra, a nélkül, hogy szétnéznék. Körülbelül három negyed óra multán a falórára néztem, eltelt-e e műleczkém, mert igen fáradt valék. Az óra Márk ajtaja felett függött. Most idegen arczot pillanték meg a kisded ablakon, mely engem munkámban titkosan szemlélt.

- Tovább, tovább - közbeszólt feszült figyelemmel az ismeretlen; - itt vélem eredni sorsa rejtelmeit.

- Az arcz, mozdulatomra visszakapá magát; de, bár az ablak selyme árnyban tartá a vonások különösségeit, a futó percz alatt is híven megjegyzém...

- Nos, nos? - sürgeté fagylaló sejtéssel az ismeretlen - hogy nézett ki az ön titkos kémje?

- Hosszú, sovány, himlőhelyes arcz, nyírett bajuszszal. Szája körül ördögi hideg gúny, s kancsal szemeiben gőg és megvetés...

- Szörnyű, szörnyű! tehát gyanúm csakúgyan valósul! - kiáltá a jövevény, elárulva, miként a leirt alak előtte ismerős.

- Egyszer s pillanatra láttam, - folytatá Ödön - de soha nem feledem a különös arczot. Húsz, harmincz év mulva, beteg ágyán, vagy kopasz aggkorában megismerném őt; pedig akkor nem véltem, hogy emléke reám oly rettenetes leend. De most szerencsétlen hitem él, miszerint sorsom ördöge ő...

- Igaza van önnek; jós érzete nem csal; ő az ön gyilkosa.

- Akkor csak mulólag tünék fel előttem. Kandiságból szemlélt, gondolám s dolgoztam tovább. Az idegen soká volt Márk urnál, s szokás ellen a végső teremben, mert beszédükből a legkisebb hangot sem hallék át ajtómon. Midőn Márk szobáján keresztül távozóban volt, halk szóval mondá az idegen frankul: «Márk úr, önnek perei vannak, nekem befolyásom, szivesen veszem, ha alkalmat nyujt dolgain segítni.»

- Hah! a diplomatikus szörny - közbeszólt nemes gyűlölettel az ismeretlen - mily közvetett csábbal ösztönzé vétekre az orgazembert, kit árulástóli félelmében, nyiltan, határozott zsolddal felhívni nem mert.

- Márk úr - folytatá Ödön - ép oly halkan felelé: Kegyelmes uram, pereimen kivül egy húszezer pengő forint értékű adóslevelem nyom.

- Nos, nos; mit felelt az idegen?

- Ön ügyes orvos Márk úr, tud a családok betegein segítni; én biztosan hiszem, hogy e húszezer pengőt rövid időn ki fogja érdemelni.

- Mi kigyói, óvakodó kétértelműség; mily sátáni alkú!

- Én az érdektelen dolgot feledém, míg későbbi szörnyű események vissza nem idézék. Anyám tizennégy nap mulva egészsége végett tengeri fürdőkre utazott.

- Az ön tetemes javulása mellett nyugodtan távozhaték. Az orvosi tanács ön egészségéről biztos reményt nyujta, s édes anyja okadatos bizalommal viselteték Márkhoz. Saját védelme, apja, virrasztási alatt nem tartá önt oly kedvező helyzetben, mint az érdeküző farizeusnál.

- Szegény anyám mennyire csalódék! Harmadnapra elmenete után, testem és lelkem, sorsommal átváltozék.

- Akkor Pesten valék. Édes anyjának ügyeit intézém, s kivántam megismerni önt. Márknál valék, de nem engedé találkoznom önnel. Minden ingerültséget kerülnünk kell - úgymond - s én köszöntem a semmirevalónak atyai gondjait.

- Harmadnap este behívtak Márkhoz, ki vacsoránál ült. Foglalja el helyét Ödön, felszólíta, egy székre mutatva, mely szomszédjában, evőeszközhez volt illesztve. A czimzeten nagyon megütközém, mert azelőtt te-nek szólított. Hiszen csak egy pohár vizet szabad vacsorálnom - hivatkozám napi rendemre. - Ön már egészséges; egy angol tanárral tanácskozám, ma más rendszert kezdünk s holnap szobát cserél; mondá mosolygva, de arczán amaz ismert izomvonaglást láttam elsuhanni, mely tekintetét mindig ördögivé tette, s gyanúmat végkép kialudni soha nem hagyá, s jelenleg annyival kevésbbé, minthogy szokott bizalmas modor helyett feszes «ön» czímet használa. Azonban örültem új igéretének. Azt hivém, szabadabb leszek, s ura némely óráimnak. Nyereségül tartám vacsorához ülni, mert esténkint is rég étvágyat érezék. Ludmájat hoztak fel bő zsírban, miből sokat ettem. Aztán vajat retekkel. «A nyers zöldség nem jó - mondá Márk - de vajat ehetik...» Nem akarék többet, már ezt is érezém. «De egyék - únszola - a testet táplálni kell», s egy szelet lágy kenyeret, mely a kemencze hevétől még forrón gőzölgött, vajjal vastagon bekent számomra. Gyomrom nehéz lőn, jeges borítékot nem kaptam, s következő éjjel a túlterheltség, s Márk feszes modoráni aggalmam miatt rossz álmaim lőnek. Felébredésemkor kilenczet üte. Minő mulasztás! feddém magamat s ösztönszerüleg ugrám zuhanyolni, de fejem nehéznek, s gyomrom táján nyomást éreztem. Kádam nem volt az előszobában, sem víz a zuhanyvederben, sőt inasom végkép kiköltözék. Talán új szobámnál lakik már, vigasztalám magam s rendezéssel vannak elfoglalva, hogy felém sem jő senki. Öltözni akartam, de nyári ruháim helyett tömött meleg kelmék cseréltettek be, oly szűkön szabvák, hogy májam s lépem táját örökösen nyomák. Csengettem: senki nem jöve; külajtónkat, mely előszobámból a szabad folyosóra nyilt, zárva találtam. Dolgozni akarék, de az esztergakerék forgató húrja el vala metszve.

- Mi lesz e gyanús előkészületből?

- Tizenkét órakor Márk bejött. Uj laka készen van, ha akar átsétálni, mondá udvariasan, s elől bocsátott. Miért e feszes mód? kérdezém átmenetünkben. Ön már oly korban van, mely rangjához illő bánást követel; felelt ünnepélyesen, s ez órától hideg, komoly, eltaszító alázattal társalkodék velem. A számomra rendelt szobába jövénk, mely gazdagon vala diszítve, de oly hatályosan, sötéten s templomi modorban, hogy félelem fogott el. A kandalló cserépből égetett törpe medvét képezett, mely kétlábra állva, arczczal a szobának fordult. Formátlan feje hátratöpörödött, s vicsorított rohadtszín ínyekkel nyihogni látszék, mint a holdra vonító eb. Undok lábait testhez sugorítá s felfordult talpain hosszú körmök ültek. Hasát foglalta el a szűk haltorok forma tűzhely, mely ajtótlanul feketén tátogott, s zúgó morgalommal ereszté át a légvonalt, ha odakünn szél fujt. Meredt tekintete, festett orra, szeme s a durva gyapjas test, oly nyomasztó alakot adának, melynek hideglelős hatását nem tudom leirni. Beiktatásomkor egy barátsüveg füstölt egyik tenyerén, melynek kék kigyói templomillattal tekeregtek a sötét szobában. E fűszer rendes reggeli illetményem lőn, felgyújtva egy kancsi szolgálótól, hogy fejem a rekedt s szagos légben egész napra elnehezűljön. Szemben ágyammal - mely puffadt pehelytöltelék vala - két sötét kép függött, mikre most sem tudok láz nélkül emlékezni. Egyik tűzképű lovag, holló paripán, sötét érczpánczélban. Felvont sisakjából tűzarcza omlott ki, fehér vakító világgal, mint a déli nap. Igéző fényén, egy csontfő körrajza, mint erőtlen árny, töredezék által. Vágtató lováról rabolt sírhölgy függe szélbenúszó halottöltözettel, s a kép fenék szinén rémek vonultak át, lomha éjfelhőkön, erdős bérczek között. Az égő halálfőn oly bűbájos erő terjedt el, folyótűz üstöke oly kisértőn lengett, s üres szemeiből oly lekötő erővel lövődtek a meleg sugarak, hogy gyakran nem tudtam tőle szabadulni, remegve, némán, hideg verítékben igézve lángtekintetéhez. A másik kép egyszerű, de reám rettentőbb vala. Tiszta csillagos kék égbe festve a tele hold, s egy házfedél széllyukán, félig kidugva, alvó leányfő nézett rá. A mély ég végtelenig látszék gömbölyödni, s ürében sápadva rezgett a felidéző vándor. A holdkóros arczot szorosan övezé a fedéllyuk párkánya, mi a kép hatását rendkivül növeszté. Haja szétbomolva lengett a fedélre; félig nyilt szemein kékes árnyék lebegteté magát; halvány tekintete magasztosan látszék emelkedni; vonásin kinyomva ama rejtelmes vágy, a maradhatlanság titkos ösztöne, mit még négy hó előtt magamban érezék. Később, kórba visszaestemkor, e kidugott kisérteti fő, ellenállhatlan kapcsolatba jött agyamban azon leskődő arcz gyanús emlékével, kit Márk ajtóablakán megleptem; s az eszmetársulat ideges hatása növeszté rettegéseimet. E két különös festmény, felét elnyelve a falnak, sötét bronzrámákban függött, melyeknek szögletén egy-egy csomó torzszörnyecskék ültek ékességül, eszményi állatfark, vagy misztikus czirádákban végződők. A tanulóasztalt hintve találtam felmetszett kötetekkel, miknek lapjai közül itt-ott papirszeletkék nyúltak ki, mint egy figyelmet idézve a jelesb helyekre. Megismerém köztük a képes könyveket, mik oly gyászos emléket költének multamból. Asztalom mellett rakpad volt könyvvel terhelve; s felette a falon komor óra függött szirtes zuhataggal. Felűl egy villi állt léleklepelben, szemei forogtak óra-inquiesül, s száraz csontkezében harangkötélt tarta, mely óraütéskor rémesen megkondult. Rostélyos ablakim sötét függönyzettel valának ruházva, s az üvegtáblákról rézcsigán felvonva láttam éjitekercseket (rollat). Öltözőszereim ezüstből készülvék, de a rámák szörnyeihez rokon alakzattal, hogy soha nem illethetém őket borzadály nélkül. Ez vala új lakásom, hová Márk beiktatott, egy tömött, nehéz étkekkel terhelt, s mozgalom és társtalan elzárt életre.

- Rettenetes terv! - felkiált az idegen. - Lélek és test desorganizáló minden eszközökkel támadni meg tizenegy éves gyermeket, kiben a legszerencsétlenebb kórhajlam születék, s ki annak fejlett fokaiban már kétszer szenvedett.

Ödön folytatá: - «Nem kapok esztergát?» - kérdezém az orvost, - látva, hogy szobámban semmi üres hely nincs. - «Ön többé nem fog dolgozni», - felelé fagyos alázattal; - «eszterga helyett ott lesznek könyvei!» - «Hát inasom hol van?» - folytatám a kérdést. - «Eztán szolgálóm fog parancsára lenni, - mondá ő; ezt kivánja a határozott gyógyrend!» - s rám húzá egyetlen ajtómat, mely szobáira nyilt. Képzelheti ön, minő érzésben maradtam. E hirtelen s csodás fordulata sorsomnak, a titokszín, mely azt jellemzeni kezdé, a mesterkélt ijesztő s illatfüstös szoba, anyám távolléte s éji rossz alvásban elnehezült testem, leirhatlan hatással lőnek első magányomban.

E szóknál megszűnt az árva halász, mintha lelkének csendre volna szüksége a fárasztó emlékek közepett. Az ismeretlen szinte elmerült s a mogorva tipusz ismét elfoglalá arczát, mely a Poltrás mellett s ama titkos örökségről tett észrevételnél képén látható volt. Talán ismét az emberi sülyedség bántá nemes szivét.

XV.
(Folytatás.)

- Nos, nos? sürgeté éberült eszméletével az ismeretlen Ödönt.

- Estve ismét sokat vacsoráltam; - folytatá a halász; - s a mint csökkent emésztési erőm, azon fokozattal növekedék nálam egy elégültlen álétvágy, mintha visszatérő kórom ez úton törekednék erőre kapni. Orvosom komolyan szólt velem, dolgokról, miket nem ismerék, mik homályos, lázköltő térekre ragadák képzetem, zaklatólag hatva beteg kedélyemre. Ő sybillák s oráculumok jóslatait beszélte; a Golgota és Gecsemáné kert szörnyű eseményeit s keresztény vértanúk kinjait, s mindezt oly rejtélyes baljóslatú arczczal, oly inger- és borzalomköltő észrevételek közt s oly magasztos ünnepi nyelven, hogy betegségem alvó költészete kezdett felébredni, s midőn két üres szobán át, a kancsi szolgáló magaméba kisért, remegtem árnyamtól, mely gyertyavilágban a falon repkedett. Kisérőm bent vetkezni segíte. Nem tudom, a titkos irtózat szülte-e, mely mától fogva egyetemes körülményim iránt lelkemben feltámadt? de kezei közt oly érzésben valék, mint kit vesztőhelyen bontnak ruháiból. Kancsal szemein nem ismerém meg, mikor tekint reám. Ha arcza felém fordult, úgy tetszék, mintha a holdas leányt nézné, mely világító arczczal látszék a fedéllyukon végkép fennakadni. Vetkeztetés közben kérges tenyerével arczom veregeté. «Mint egy kövér berbécs», mondá röhentő szájvonással, mi nála az örömöt jelenti. Gombás ajka ilyenkor kinyuladt ránczaiból, mint a széthuzott piócza; reves foga közül forró léhl párázott, s fülig tertyedt arczán Márkéval rokon vonaglást véltem átfutamni... Irtóztam; tagjaim borsóztak... Midőn ágyba mentem, lábaimhoz ült kisded zsámolykára. Könyökeit térdeire állítá s tenyerébe tette nehéz lompos fejét. Arczhusa feltolult műtételében s félig eltemeté forgó szemgolyóit, mik a szűk pillanyilatból ördögies tűzben villogtak ki a gyertyasugárba. Aztán ajánlá gyönyörű meséit, miket mástól meg nem tanulhatok, s a nélkül, hogy kérném, elkezdé azokat. Csodákat számlált el egyszerű, de velőig ható modorban, mik itt-ott a nép közt történtek. Boszorkánynyomások, fonóka és temetői esetek, rontás, kisérlet, gyógyíthatlan sebek s mindazon tárgyak, melyek - mint köztük létem óta meggyőződém - a nép misticismusához tartoznak, előfordultak rémes meséiben, miket esetről-esetre akaratom, kérelmem, rettegésim ellenére folytatólag vitt. Képzetem vágyva, csapongva, mohó érdekkel falta fel rémes mondáit; megtestesíté a képeket; növeszté a titkos érthetlen rejtélyt, s midőn a kancsi gyertyáimat lámpával elcserélve, sohajos ásítás közt a szomszéd szobába távozék aludni: ijedezve, törötten s lángoló erekkel maradtam átfült pehelyágyamban. Hozzájárult a túlterhelt gyomor, melynek nyomását történetem után oly öröködőleg éreztem. A vér és félelem lázongó kitöréseivel hánykódtam; lehetetlen lőn álomhoz jutnom. Végre könyvvel akartam üldöző képeimet elűzni. Asztalomhoz menék. Közeledésemkor a képes könyvre esének szemeim; gerinczemen borzadály szaladt fel s hátat fordíték az asztal felének, melyen az feküdt. Félighúnyt szemmel, mert reszkettem, hogy pillanatom a képekre esik, mentem a könyvekhez. Egynek czímét néztem, mely kezembe akadt: «Mesmer, de influxu planetarum in corpus humanum». Irtózva tevém le rögtön; de késő vala. Izgatott képzetem, eszmetársulaton ismét visszaszökött a szörnyképű orvos szavára. A hold is plánéta, én őt szeretém, betegje vagyok; hiszen ő mondá: «ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz.» E zsarnok mondat rögtön elfoglalá régi hatalmát. Ismét a hold szinét látám arczomon, fogyását éreztem magamban s naponta rettegve mértem czérnával, mikor érendek az enyészetig. Másik könyvet ragadék: «Somnambulismus» olvasám czímén. Megfoghatlan! képzetem oly éber eleven fokon tartá magát, hogy e czím rögtön eszembe juttatá, miként álmomban egyszer asztalomhoz mentem. Ez ismét szörnyű hatással lőn. Tapogatám magamat s kérdezém, ha nem ismét álmot járok-e? Növő kétségemben, alig tudva mit teszek, sorra nyitogatám a könyveket. «Ritter: Beweis, dass das Leben stets von Galvanismus begleitet wird.» «Exposé des cures de Strassbourg Tom, II. III.» «Arzt: Unser’s Wochenschrift, Hamburg und Leipzig.» «Nordhof’s Archiv»; mind telvék álomjáró s mágnesi tüneményekkel. Továbbá troubadourok, trouvérek, minnesängerek kalandjai; mondák, mesék, kisértő esetek, apáczák, halottak, feljáró lelkek történeti s a középkori irodalom kitünőbb félelmei, képes kiadásokban. Végre találtam egyet, melynek czíme nem volt. Mily különös ismét; a felcsigázott képzet itt nem suga gyanút. Mi könnyen jöhettem volna a gondolatra: ez még félelmesb; Márk tépte ki czímét, hogy megcsaljon! Nem, gyanúm nem ébredt, a könyv nem idézett elő indokot, mely eszmelánczolaton gyanúig fejlődjék. E könyvet vittem ágyamba, mert emlékezém tanárom korából, mint feledék mindent, ha olvastam. A könyvet felnyitám, hol jelpapir nyúlt ki. Egy czikk kezdetén e felirást láttam: «IX. A tűzképű lovag.» Képzelheti ön, mit éreztem s mégis egy erőszakos, beteg, ellenállhatlan ösztön, olvastatá velem; tán azon bűvhatás, melyet a falomon függő kép egész nap támasztott. A történet, mit olvasni kezdék, magában lázasztó s helyzetemben erőtlenebbül írva is rettentő. Egy halott lovag, harczain viselt pánczélban megy hűtlen jegyeseért az éjfél órájában. Midőn ezt olvasám, órámon megkondult a villi harangja; szememet egy titkos hatalom a képre ragadta, mely szemben velem függött. A lovag egészen könyvemből volt festve, s képzetem rakva az olvasottakkal. Most, világoló arczán repkedett olvasó lámpám világa s úgy látszék, az ábrázat lobog. Hajam felmeredt, arczom hideg gyöngyök lepék, sikoltva vetém el a könyvet s felugrottam. Sikoltásomra neszt hallék egyik ablakomban s őrült kapkodással odarohantam. Tekercse, mit reggel észrevettem, le volt bocsátva. Fehér perkál sajtolt ábrákkal. Apróbb képeit nem engedé látnom a függönyzet árnyéka; de közepén egy vénasszony ült, szálas, fekete vonásokban nyomva, mint a durva fametszvények, de irtózatos ábra. Guggolva, meredt, nyöszörgő arczkifejezéssel nézett rám. A kancsi meséiben hallék egy óra előtt ilyenekről: még lelkemen ültek a nehéz képek s most előttem egy, kisértőbb mindazoknál. E látás és hatály másodpercz alatti lázrohamban történt s nem gátolá azt, csak kétségem szökkenté főbb fokra. Leragadtam vad dühben a tekercset. Mint egy darab papir repedt szét körmeimben az új perkál, s az ablak és redőny közt egy élő szőrös testre esének szemeim, mely az ablakürely árnyában zöld karikával pillogott. Kopasz kékeres szemhéjjai ránczosan hunyorodtak össze, vagy terjengtek, ha pillantott, mint a kancsi lidérczei. Nem hinné ön, mily hézag van a lélekben az őrülési fokig. E pillanatban sarkamtól velőmig rohant fel a vér, gyorsan, mint mikor forráspontig szökik a hévmérő higanya. Ugy tetszék, minden pórusomon ki akar vérem buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat tüskéit. Rohanni akarék szobám kisérteti közül s ajtóm kis ablakán, mert itt is vala, Márk leskelődő arczát pillantám meg, melyen képzeletem látni vélte az ismert vonaglást. Tovább nem győzte idegzetem. Még egyszer ismételé magát a mondott vérroham. Görcsöket kaptam, ajkamra tajték forrt, lerogytam.

- S mi volt az ablakközti rém?

- Egy csonkatollas bagoly, rongyos pelyhü testtel, melyet akkor vert ki az anyányi toll.

- Mi lőn a borzasztó éj eredménye?

- Teljes recidiva. Midőn felébredék, ágyamban találtam magamat. Fejem fáradt-, testem zsibbadtnak érezém, mintha vérem megakadt volna. Izgatott, ingerült, nyugtalan valék. De a szorongás, félelem s bizonytalanság nem kiválólag szobai körömet tárgyazá. Egyetemes lőn az, mint vala előbbi kórállapotomban. Ismét élt bennem egy titkos, éles, megfoghatatlan ösztön: szökni, futni, bujdosni, a nélkül, hogy érteném hová, vagy miért? Vágytam, készültem, mintha lelkem nem lenne otthon. Ábrándos, szótlan, szomorú, feledékeny s szórakozott lettem. Lélegzetem szorongó, vérkeringésem rendetlen, verőerem akadozó lőn. Étvágyam elveszett, emésztő erőm megromlott, szerencsétlen voltam. Reggelenkint a kancsi bejött s meggyújtá füstölőjét a medve tenyerében. Reggelim tejszin volt; oly kövér és vastag, hogy undorodtam tőle. Aztán magányosan valék ebédig, olvasva szörnyű könyveimet. Ebédnél vagy mély hallgatásban ültünk, vagy folyt a sybillák és a századok misztikus ismertetése. Márktól reszkettem, mit ő rossz néven vett, s midőn vallatásaira megmondám, hogy azt esti leskelődésétől érezem, megfeddett. Miként kétkedem benne? kérdezé, kit egész világ tisztel s anyám feltétlen bizalmával dicsér. Délután egy bájcső (caleidoscop) csodás virágit forgatám; vagy vastag foliantban nézlelék egyiptomi hyeroglipheket s csillagjósok titkos ábráit. Járni, játszani, lovagolni nem bocsáttatám. Négy-öt napban egyszer kézen vitt sétálni; akkor is mindig templomba menénk, melynek hideg légje, képei s egész költészete még jobban izgatott. Este a kancsi levetkeztetett, kérges tenyerével arczon veregete, mondván: «mint egy soványodó berbécs». A soványság eszméje mindig felkölté holdas fogyásom félelmét s azzal léptem ágyba. Aztán lábamhoz ült s folytatá a fonókák és boszorkánynyomások mondáit, mint az ezeregyéjt átmesélő leány. Ez volt napirendem.

- S mit vél ön czéljául e vétkes merénynek?

- Tán őrültté akarának tenni, mert ehhez gyakran közel hivém magamat.

- Igen, igen, őrültté, pazarlás, birvágy, alacsony önzés érdekéből. Ön atyja szív- és becsületből nőszült a gőgös család daczára s képzelt szerelmével. Ő korán sírba vitte beteges életét s ön, az egyetlen kór fimagzat, ki atyjának senyvedő testalkatát öröklé, akadályozta a rangos diplomata melléköröklését, ki fényszomj, éretlen pazarlás miatt roskadó értékkel bukáshoz sietett, s ki növő vágyainak az önre szállandott uradalmakban remélt, áhított eszközt, új alapot nyerni. Törvényeink között van egy, mely így szól: si filii amentes, furiosi, lunatici vel mentecapti fuerint, etiam post tempora legitimae eorum aetatis, tutelae fratrum sive agnatorum suorum subjiciuntur, et illorum provisione, simul cum bonis et juribus eorum possessionariis gubernantur. Trip. I. 124. Tit 4. §. S azért kívánta önt őrültté tetetni, hogy birtokjogi képtelenségében, uradalmait kezére kerítse.

- Ön szörnyű bonyolódás vezérfonalát adja kezembe. Szóljon kérem! ismertesse meg születésem titkát; esenge az árva halász s holt arczán vágy és érdek kifejezése jelent meg, melyet szívéből végkép kiveszni hitt.

- Arra még lesz idő; mindent megtudand ön; - nyugtatá a jövevény, - most folytassa a vétkes terv eseményeit.

- Gyakran homályos sejtésem támadt, - folytatá Ödön, - hogy az bűn s anyám tudta ellen van, mi velem történik. Egyszer ingerültségemben kérdezni mertem orvosomtól: mit akar velem? Haragosan felelt s büszke önérzettel: én rangosabb betegeket gyógyítok, mint az urfi s még sem szól senki kezem alá. Nem hivok-e össze hetenkint orvosi tanácsot, elébe terjesztve gyógymódomat? A mit szenved ön, azon által kell mennie; az szorosan kórszakai közé tartozik. Várjon, míg gyógyszerem kifejtendi eredményeit: a természet egy nemes úrficskáért nem tesz ugrásokat.

- Az alatt hetenként tudósítás közölteték a hirlapokban önről - közbeszólt az idegen. «A szerencsétlen holdkóros - írák a lapok - kiről néhány hó előtt kedvezőt említénk, visszaesett s gyászos betegsége fejlettebb fokon áll, mint valaha. Orvos dr. Márk ur, a párisi és több németországi természetvizsgáló társulatok tagja, szülészmester és ritka gyógysikerről hirhedt férfiú, minden tudományát és szorgalmát a boldogtalanra fordítja, de remény alig lehet, mert a növendék gyönge alkotású s a kór azon években látszik legveszélyesebben kihatni, midőn az elme- és itélőerőnek kellene a fejlődő testben erősödnie.» Az orvosi tanács javaló bizonyítványai mellé nyomattak tekintélyes aláiratokkal, s a hirdetmény szánalmat gerjeszte ön s becsülést dr. Márk iránt.

- Pedig az orvosi tanács megcsalatott. Körében megjelentem ugyan, de szólanom Márk előre megtiltá. Üterem tapinták, arczom, szemeimet vizsgálák, s aztán kimehettem. Gyógyszereket láték az asztalon, hasonszínüeket azokhoz, melyeket bevettem, de úgy hiszem, orvosom nem azon szereket mutatá be a tanács előtt, miket velem rendesen vétetett. Márk jegyzetei szintén ott feküdtek az asztalon, pedig ha a valót naplózta volna, nem tehet vala a tanács oly tanubizonyságot, miről a hirlapok szóltak.

- Soha nem tőnek kérdéseket betegsége iránt? tudakolá az ismeretlen.

- Egyetlenszer kérdé a hörcsög arczú: mit érzek magamban? de a rögtönzött irtózat ezen embertől, ábrándos szórakozottságom, a halálszékül tekintett ünnepies tanács s Márk szoros tilalma, ki felettem bűvösen uralkodék, oly zavarban tartottak, hogy felelni nem tudtam. Orvosomon függtek igézett szemeim, ő titkon haragosan intett: s távozám. Különben új gyógy-, vagy inkább kínfolyamom alatt egy lelket sem láték. Márk és a kancsi volt a két élő lény, kik körömben forogtak s egy utálatos macska, az orvos kegyencze, mely gyakran az asztalnál vérem fagyasztva hunyorgott rám s melyet a kancsi hasonlónak talált, a meséjében macskává átkozott herczegasszonyhoz.

- Miért nem tudósítá édes anyját levélben? kérdezé szorongva az idegen.

- Írtam több izben, de azt hiszem, nem küldeték el, mert választ nem kaptam.

- Elsikkaszták a hideg gyilkosok, anyja egy sort sem vett öntől.

- Titkos természetű nyugtalanságom folyvást nőtt. Rettegtem, riadoztam a magányban, borzadtam, ha két társam valamelyikével valék. Szökni, szabadulni törekvém, de nem volt alkalom. Egy este kérdé Márk: olvastam-e a könyveket, mik számomra betevék? Igen, felelék remegve. Úgy hát meggyőződék ön, mondá ő, hogy kórjához leghathatósabb gyógyszer az állatmagnetismus... Hallgattam, borzadék. Itt hosszú rábeszélő értekezést kezde és folytatott e gyógymód rendkivüli hatályáról. Bizonyossá tőn, mikép ez uton okvetetlenül egészséghez jövök, de ez csak úgy lehet, ha őszintén, teljes örömből és bizalommal akarom. Könyveiből ismertem e gyógyrend egész természetét.

Talán hát mégis jó czélja van, gondolám. Azért hoza oly rendkivüli módon érzfogékonyságba (Empfindlichkeit), hogy a gyógymágnest annál bővebb mértékben testemhez ereszszem s annál nagyobb sikert fejtsen ki kóridegzetemben. De oh nem, oh nem! visszaejtett álomjárásomba, hogy magnetizálhasson s magnetizál, hogy őrültségre képesebbé tegyen.

- Története folyvást rémítőbb, kérem, folytassa ön.

- Javaslatát, kérelmét, felszólitásait oly szeliden, oly bő bensőséggel tevé, hogy reám hatni kezdett. Beszéd alatt térdei közt álltam. Kezeim kezébe, szemem szemébe s térdeitől átfolyt erembe a meleg. Arcza oly nyugodt, szives, jóakaró, szemei nyájasak, áthatók minden vadság nélkül: nem tagadhatám, hogy vonzódom hozzá. Egy homályos sugallat mondá: delejes rokonságban áll testem testével. Emlékezém könyveimben olvasott esetekre, hol az ellenszenv, s lelkiirtózat daczára deleji egybeköttetés fejlett ki két emberi test között. Javaslatához nem igérkezém, de kezdett bennem rokonszenv fejleni azon gyógymódhoz, annyival inkább, mert szörnyű helyzetemtől minden áron menekülni vágytam. Nem tudom, a közelléti meleg átfolyása okozá, vagy a gyógyulási remény: de azon este nem rettegtem s csendesen alvám, először újabb kínszakomban. Tanácsló felszólításait naponta ismétlé s a közbeni testi érintkezés, vagy tán kétségem, megérlelé teljes akaratomat, sőt oly csodás viszony fejlett ki köztem és közötte, hogy ha haragosan nézett s arczát vonaglani láttam, ölébe futék, hasonlítva az ebhez, mely üldözőjének lábaihoz simul. Eljött az est, melyre a műtétel kitüzeték. Feszült képzeménynyel vártam azt. Ingerült beteg ábrándom ezer szép és félelmes rajzokban állítá azt elő. De midőn az óra jött, rettegni kezdék. Talán delejes ellenszenv okozá, mint az eredmény után gyanítom. Ágyamban feküdtem, melynél lámpa égett halvány világgal. Szemem fénye reszketett a szoba tárgyain, mindent mozogni láttam. Aztán merően az ajtóra néztem, várva, mikor jő orvosom. Kevés idő után megnyilt s a hörcsögarczú orvos jött halkan meresztett szemekkel. Inge könyökig feltűrve s szőrös karjain felmeredt a haj. Husos tenyerét, melynek hidegnyirokját még most is érzem simított arczomon, kiterjesztve hozá. Kurta ujjai hátrahorgadtak s ízein halottkéken vonultak el a felosztó erek. Szederjes tenyerén távol megszámláltam a fővonalakat, miknek titkos jelentését egyik könyvemből olvasám. Függő hús-arcza épen úgy vigyorgott, mint midőn mondá: «ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz». Üveges szemei kiültek s pillantás nélkül szegeződtek rám, vonásai felvevék a hörcsögi tekintetet s lomhán, kisértetiesen huzódott felém.

- Szemmel akarta a deleji hatást előidézni, megjegyzé az ismeretlen.

- Összerettentem, - folytatá Ödön, - véremen fagyos sajdulat nyargalt át s görcsök jelentkeztek.

- A delejes ellenszenv eredeti jele.

- Sikolték, menjen, hagyjon el, de ő közeledék.

- Tehát bűntársa volt Márknak, vélekedék a jövevény.

- Nem hiszem, - felelé Ödön. - Márk úr képzettebb gyilkos, mintsem merényeibe áruló társat avasson. Talán felszólítá a műtételre, melyet orvosi tanácsban határoztak el. Meglehet, ügyesebbnek hivé magánál, vagy előre nézett, hogyha irtózatos terve végsikerig fejlik, ne egyedül álljon a tévesztett gyakorlat megrovása alatt.

- Megfontolt gazember!

- Még egyszer sikolték, s Márk belépett. Tisztelt tanár úr, tessék félbenhagyni; a test nedveiben nincs önhöz vonzó elem; mondá illedelemmel, s karjait gyöngén megfogá, hogy kivezesse. A hörcsögarczú kiment, megszabadultam.

- Tehát a gyógypróba végkép kimaradt?

- Csak elhalasztatott. Márk kimenté magát előttem, miszerint nem tőn személyesen próbát, mert bizatlanságom hivé maga iránt, de miután igéretem birja, kért, ne vetném meg az egyetlen utat, melyhez bizonyos remény van. Ismét szokott módon folytak az esti rábeszélések; de a szörnyarczú próbája nem is irtá ki bennem a Márk iránt ébredt ál- vagy delejes türelmet. Szavai naponta mélyebben hatottak. Átlátám, hogy így maradnom lehetetlen. Roncsolt fogyó testem, emésztő szökvágyam, ingerültségem magam magammal meguntatott. Visszagondolék Márk úr szelid gondjaira, új kínszakom előtt. Elismerém, miként gyógyrendje alatt egyszer már javultam; s hogy anyámnak, kit Czili halálától egyedül szerettem, feltétlen bizodalmát birja. Ez okok teljes szenvet s akaratot készítének bennem, elfogadni Márk műtételét. Egy teltholdas estén ablakom megnyiták. Ágyam úgy fordíttaték, hogy fejem északnak essék. Lefeküdtem. Pehelyvánkosom helyett szarvasbőrt kaptam, hogy a selyemszalagok ne hátrálják az állati delej befolyását. Selyempaplanom szinte gyapjutakaróval cserélteték ki. Egy pohár delejes vizet kaptam inni, s hanyatt helyzém magam. Az ajtó betéve; mi ketten egyedül. A hold egész titkos erejével világolt, mintha egy anya teljes lelkéből kivánná átadni életét beteg gyermekének. A regényes fényt szinte hullámzva érzém rám ömleni. A kék ür vonzó csillagi letekintgetének; mindenikből Czili szemeit véltem reám nézni; jósló kegyelettel nyugodt rajtam égi barátom legédesebb arcza, s lábaimnál földi orvosom, ki ájtatos csendben buzgalmas részvéttel függeszté rám átadott szemeit. Soha nem hittem, hogy azon szobában oly boldog lehessek. Könyveim félelmes tartalma úgy tetszék, mint egy boldog multból megigért ifjuálmak; a házfedél holdas kisértete angyalfő lőn nekem, ki hozzám testvérileg int; s a tüzképű lovag egy szerelmes költő a könnyű országból, melyhez tartozám. A villi harangja megszólalt órámon; nem rémidézet többé, hanem hívó dal, mely a vesztett paradicsom küszöbén vár reám. A csend és magány oly enyhe szendert hinte idegeimre, hogy nyugalomba jöttek. A titkos szökés ösztönét nem érezém többé. Rettegés, irtózat, riadás, undor megszünék; egy boldogabb élet érzetét élveztem. E kellemes helyzet néhány perczig tarta. Aztán elkezdé orvosom gyógyító ujjait, fejemtől idegemen elhúzni. Először csak a lágy meleg test utját érzém; később úgy tetszék, mintha étheri folyó lény bársony ujja érintkeznék velem, mely élettejet önt üres izmaimba. Kellemes széllengést éreztem fejemtől a végtagok felé; vérmelegem felmagasztalódék, pórusaim megnyiltak, testem szabad lőn, egész lényemet gyönyör lengé át muló ébrengésben.

- A delejes hatás első fokozatja.

- E boldogságot nőni érezém. A kedves hév főbb fokra hágott; gyomrom lőn a tűzpont, honnan a meleg élet testemre terjedt; ereim teljes hatalommal vertek, mintha szabadabb lelket hordanának magukban; léhlem könnyű s bővebb keblű lőn: szemeimet édes erő nyomta, héjjai alánehezültek; s bár még tisztán hallék és éreztem: az álom ellenállhatatlan lőn; szemem lecsukódott, a nélkül, hogy elmém megszűnt volna a külvilággal érintésben lenni.

- Ez a második fok; mondá az idegen növő érdekkel.

- A boldog rendszer jobban mélyedett, érzékim fel-felmerültek még; de e küzdés erőtlen vala; mint a fogyó sóhaj egyig elhalának. Érzésem hasonlita a csendes haláléhoz, mely szállítja el a feloszlott létel elemeit, hogy nemesebb formákba öntse egy új élet. Elmém elszakadt a világtól, öntudatom megszűnt, mély álom jött reám, s többre nem emlékszem...

... A boldog éj elvirradt, de én szerencsétlenebb levék. Érzém lényemben a szokatlan idegen erőt, mely képes lett volna kórságom anyagát elnyomni, kiirtani; de minden ellenszenvileg történt s folyt körültem, mint a delejjel tölt életművezet kivánja. Mondhatlanul érzékeny valék; beteg, ingerült s túlfeszült fogékonyságban. Érzékim, hogy úgy szóljak, felfalának minden kisded hatást; s növő, terjedő, élesedő erőben vezeték idegzetemre. Agyvelőmet szédült állapotban érezém; legalább működése hasonlíta az éjjeli élethez. Eszem ösztönnek, értelmem ábrándnak, öntudatom érzésnek adott cserében helyt; szóval bennem az idegrend gondolkozék, abba költözött életem. Legkisebb hatály szerencsétlenné tőn. Erős hangú beszéd, állati párázat, ajtó nyiszorja, vagy csupa légvonal, mindannyi kínzószerem lőn. Kissé erősb érintés bőrömön fájdalmakat szűlt. A Márk macskájától lerogytam, s ha késem a tányéron megnyikkant, hideglelést kaptam. Képzelheti ön, ily lélekállapotban, mint közeledém naponta a végőrültséghez azon nyomasztó, magányos életrend folytatása mellett, mely mostani szobámban a baglyos éj nyavalyatörésén kezdődék. A képek, könyveim, meleg ágyam, a nehéz emészthetlen étkek, a fonókák s temetők kisértetei, folyvást üldözének, segédül véve a multak iszonyú emlékét. Többnyire húnyt szemmel levék magányomban, mert a kisértő tárgyak látása rázó borzadályt, vagy többnyire görcsöket idézett. Így valék a kancsi meséivel is. Fülem bedugtam, s puha vánkosimba fúrám, temetém fejemet, hogy ne halljam. Közönként érzék már ijedelmek- vagy éles ingerültségeknél egy nyilalásforma kínt kígyózni velőmre, mely erőtlen feloszláson végződék, mint midőn a szél pusztára ér. Úgy hiszem, ezen pusztaság, mit érezni igen, de megértetni nehezen lehet, már az őrültség hazája. Soha ily fokon nem érzém a szökési ösztönt, mely már ablakrostélyim megkisértéseig nőtt. Mit álltam ki e kórfejlődésben: csak orvos itéli meg, vagy ki így szenvedett. Delejes ingerültségemnek volt egy csodás költészete, a tiszta, világos, ellenállhatatlan sejtés. Márkot megérzém, midőn a lépcsőkön hazajött. Fokonkint számítám lépteit, s meg tudám mondani, mikor fogja meg a csengetyű vas rángatóját, mi nekem fájt. Így megérzém a kancsi bejövetelét is betett ajtónál mellékszobámba. Ha régibb tanulmányaimra visszagondolék: világos, határozott fogalmam volt minden homály felett, mely értelmemet akkor nem engedé tiszta értelemhez jutni. Azt hiszem, év és tapasztalás utján tökélyesen kiképzett elme, nem itél helyesebben, mint én akkor. De volt egy borzasztó természete ezen éles, biztos tapintatnak. Sejtésem mint bizonyost láttatá, hogy újabb sorsom oka azon idegen lőn, kinek leső arczát az esztergától meglepém. E fogalom nem határozá meg, nyilvános parancsot, vagy legalább akaratkijelentést tőn-e az idegen? de hogy növő szerencsétlenségem, jövendő tébolyom, vagy tán halálom az ő vágyát, kivánatát töltendi be, s e borzasztó közeledés a végkifejléshez kedvére van: azt teljesen elhiteté velem.

- Kétségkül ama diplomatikus szörnyeteg, kinek érdekében volt önt birtokjogi állapotából kivetkőztetni, nem tőn világos kijelentést akaratáról. Erre nem volt szükség. Márk régebben az ő házi orvosa volt; ismeré a családviszonyokat, s jól tudá, mennyire érdekében állna öntől szabadulnia.

- E meggyőződés óta, csodás fordulata zavart képzeteimnek, átruházá üldözőm formáját a holdkóros képre. Úgy tetszék, mintha a meglepett idegen leskődnék reám a házfödélből, orozva, bőszen, távolíthatatlanúl. Hinni kezdém, miként kisértő arcza, s félig nyilt szemei azért merednek reám oly üldözőleg, hogy őrültségem mielőbb kifejljék. Ez ismét új rettegtető sejtést csatola magához, miszerint gyógyszerem titkos keverék, tébolyodást hozó elemekből, mikkel Márk úr kicseréli az orvostanácstól kijelelt szereket. E folytonos ideg- és agyláz, e természetküli feszítő ingerültség, s kiforgatott elme és érzéki rendszer, minek fejlődési fokát, jellemét s jeleneteit csak erőtlen, s hiányos töredékben közölheti nyelvem: elnyűtték létemet. Menthetlenül látám közeledni az őrültségi örvényt; lemondó kétséggel várva vesztemet, mint kit a zuhatag sodró árja elkap. Anyámtól tanulám: hol közel a veszély, jelen van az Isten. Valóban hinnem kelle azt; mert észirtó sejtelmeim közt volt egy, mely mint megtartó sugár világolt a többinek mélységei felett. Magyarázhatlan ösztön kényszerített hinni, miként anyám 28-ik augusztusban megjőend, két héttel előbb, mint távoztakor igérte.

- Különös, különös! - megszakítá az ismeretlen. Ön anyja valóban azon napra határzá visszajövetelét, mint történék is, de önre nézve későn. Megirám neki, mit ön állapotáról a lapokban olvasék. Márk, a gazember, nem tudósítá őt. Visszajöttekor, a szörnyű esemény után, szemére lobbantá hanyagságát. Ő állítá, miként két izben irt; s térti vevényekkel igazolá magát; de azt hiszem, vagy a postakiadót vesztegeté meg, vagy hamis jegyek valának azok. Édes anyjának fájdalmai közt nem juta eszébe, a térti vevényeket nyomozni.

- Ezen hit oly erős lőn bennem, hogy egyetlen vigaszommá vált. Biztató evangeliom a siralom völgyében, mely titkos igérettel hirdeté: miként elközelítend földi mennyországom. Napot, órát, perczet számíték e szabadító véghez, de némi homályos érzet erőködék reményemben közfalat vonni, mintha nem lenne mód a tébolyt 28-ik augusztusig visszatartani... Egy este a kancsi rosszul lőn s vacsorámtól kiséret nélkül mentem aludni. A közbeneső szobát félig világítá meg kezemben vitt gyertyám. A butorok árnya, mint rémtábor uszott a falakon félkörben, a mint haladtam; látni hagyva közein a pamlagon fekvő macskát, mely félig emelt fejében zöldtüzű szemekkel, mint a kancsi elátkozott herczegasszonya, kisérte lépteimet. Izgatott ereimen fagyosan tolongott a vér; mintha körönként fel akarná törni azokat, míg másutt üres hézagokat hagyott. Alig tudtam lerogyás nélkül szobámba rohanni. Gyertyám elaludt, s én sikoltva kulcsolám magamra az ajtót. Sötét lőn; a nyitott salukon beönté fényét a fogyó hold, átvilágítva ablaktekercsemen a szálas fekete vonásokban nyomott, guggolva meredt, nyöszörgő alakkal néző boszorkányt, mely az eltépett helyébe cserélteték. A tekercsen áttört fény félig szobámba hatott, s barnakék világban veté föl a fekete tárgyakat, mik körül a lovag tekintete, s félig nyilt szemével a holdas arcz, fejéren nőttek ki, lebegve a ködszín holdvilágban. Ágyamba akartam rohanni, hogy fejemet, magamat, kétségemet párnáim közé fúrjam, rejtsem, temessem. Mielőtt tehetném, egy rejtelmes fekete csomó tűnt fel asztalomon. A takaró-szövet gömbölyű alakra látszék tapadni, minő az emberfej. Riadásom e felett kétségbeejtő lőn. A képzelődés mindig jobban retteg rejtett, ismeretlen tárgytól. Mint zsákmányt rohanám meg a magyarázhatlan titkot, s ragadtam le lepleit. Egy szörnyeteg rejlék alatta színezett gypszből csodásan kiöntve. Szemeim akaratlanul reá meredtek. A hörcsögarczú orvosra ismerék azon irtózatos alakban, midőn magnetizálni akart. Összehúzott nyakán, függő hús arczát előretolta, s vigyorgott. Üveges szemei kiültek, s pillantás nélkül szegeződtek reám. Hideg nyirkos tenyerét kiterjedve tartá, s halottkék inai megfeszültek ízein. Remegő szememben halkan, kisértetiesen látszék elhúzódni, mintha mondaná: «Ne félj kis holdkóros, meggyógyulandsz.» Sarkamból felfelé érzém rohanni a vért, mint ama szerencsétlen estvén. Felsikolték, s tántorgó léptekkel törtem ajtómra kiszabadulni. Azt hivém, orvosom zárta rám; a rettegő zavarban feledém, hogy magam tevém azt. Sikoltozám segély s nyitás után. Nem felelt senki; nem hallá-e Márk távol szobájában, vagy készakarva gyötrött, erőtetve a mai megőrülést? nem tudom. Órámon a villi harangozott. Kétségemben kiütém ajtóm szűk ablakát, s vagdaló üvegdarabok közt kidugám karomat, mintha ott menekülni lehetne. Aztán az agyagkisértetnek akartam rohanni, hogy összetörjem azt. Késő volt. Sarkamtól velőmig rohant habzó vérem; gyorsan, mint midőn forráspontig szökik a hévmérő higanyja. Úgy tetszék, minden porusomon ki akar buggyanni, s midőn hajamig ért, felmereszté azt, mint egy vadállat tüskéit. Az egész történet gyorsabban a szónál ment véghez. Görcsöket kaptam, ajkamra tajték forrt, lerogytam... Önt talán úntatja részletes beszélyem; de miután sorsomhoz részvét köti, akarom, hogy tudja, mire vetemülhet ember ember ellen érdekért, Pesten épen úgy, mint Párisban.

- Sőt köszönöm fájdalmát, melyet nem kimélve folytatja beszélyét. Oh én ismerem az emberi szívet; ismerem hazai törvényhatóságaink fenyítőszéki jegyzőkönyveit. A szív, vér, s szenvedély: nem ángol, nem frank, nem magyar, hanem emberi. Az ember, s mit magának teremt a sors, azaz érdek, mindenütt ugyanaz; s ki rabjává alacsonyul, mindenütt alacsony.

- Szörnyű sorsom folytatása alatt Márk úr oly szíves, előző, nyájas modort viselt, mintha mindez nem készakarva történnék, mintha gyógyulásom fő vágya lenne, s kötelességeit lélekismerettel végezné. És valóban, ha panaszra kerülend: nem tudtam volna tényeit szorosan meghatározni, melyeket vádamhoz bűnjelül sorozzak.

- Mivel menté az agyagszörny gyilkos használatát?

- El kell szoktatnia, úgymond, a rettegéstől, mely természetemmé kezd válni... Egyébiránt a szörnyű éj után, egy napot tölték még. Aztán leveté álarczát, s új kétségbe ejtett, hol őrültségnél többet, halált várhassak.

- Miként végződék a rettenet éje?

- Reggel napvilágon ébredék fel a szobapadlaton, hideglelésben, mely gondolom egész éjen rázott, mert igen bágyadt valék, s minden tagom bizsergett. Nem hallék semmi neszt. Órám kilenczre járt. Orvosom ilyenkor betegeit járta. A szökés próbája jutott eszembe. Felkeltem némán, zörejtelenül. Ajtóm felnyitám, s lábujjhegyen menék a macskás szobán át. A következő teremajtó behúzva, de nem volt kilincsébe téve. Halk susogás üté fülemet. Csendben, mit száraz, súlytalan testem könnyen tehete, oda lopódzám. Márk és a kancsi beszélgettek. Ha mai álmából ép észszel ébred fel, nincs reményem; mondá Márk. Miért nem adsz be neki, hogy bizonyosan czélhoz juthass vele? kérdezé a kancsi. Oly feltünő merény veszélylyel jár, s könnyen gyanut gerjeszt. Egy mérgezett holttest czáfolhatlan bűnjel, ha nyomra akadnak. Őrültségén mindenki megnyugszik, mert hajlamát születésben hozta. Gyanu nincs, nem lehet. Az orvostanács megcsalva, s a gyógytárból hordatott szerek mindenkit meggyőznek, hogy helyes uton járok. Egyedül te tudod, miként azon keverékeket itthon cserélem ki; felelt suttogva a rémítő szörnyeteg. De ha meg nem őrül, lemondasz a húszezer pengőről? kérdezé a kancsi. Azzal vigyáznom kell, - felelt Márk. Oly urak módját s odavetett szavait ismerni kell, mint azon főúr. Hol kötelezvény nincs, s kivált az ügy kényes, vagy róla épen szólni sem tanácsos: szeszélytől függ minden. S ily vállalatoknál, siker után, többnyire nem akarják ismerni az embert... Így minden elveszett; - kétkedék a kancsi... Sőt nem, - biztatá dr. Márk. A vörös dajka nálam volt. Kisdedőrje, tudod, ki termetben annyira hasonlít Ödönhöz, agyonzúzta magát, leesett a padlásról, s a halálban arczát összetörte, hogy lehetetlen reá ismerni... Nos, tán őt akarod húszezer pengőn egy boncztanárnak eladni? kérdé gúnyos nevetéssel a kancsi... Pszt, pszt! inté Márk a hangoska zajért, s én remegve kémlésemeni kapattatástól, visszasuhantam szobámba, ajtómra tolám a lövő zárt, s lefekvém, mint voltam előbbi helyemre. Átgondolám a bűnszövetséget Márk és a kancsi közt. A kölcsönös te czím, gyanússá tevé arczhasonlatukat; s magyarázhatlan delejes sejtelmem megsugá, hogy ők testvérek... Boldog isten; én elhagyva, anyátlanul, segélyeszközök, részvét, s emberi közelítés nélkül, rejtve, titokban zsarnokolva egy szörnyeteg körmei között, ki vétkét ördögi ügyességgel képes rejteni, s kinek egyetlen bűntársa az érdek- és bűnhődés félelmével hozzácsatolt húg, kit magánál szolgálóul tart. Látám, mily mentlenül vagyok körülhálózva, reszkettem az eredménytől, minek oly gyorsan kelle kifejleni, mert hisz anyám jöttének 28-ára kellett hitem szerint történni; de addig okvetlen meg kell őrülnöm, hogy Márk úr czélt érjen. E borzasztó bizonyosság foglalá el egész lényemet. Azonban alig levék készen padlatra fektemmel, Márk betekinte ajtóm ablakán, s hangos szólításokkal ébreszte fel. Aztán, mint rendesen tevé, kinyitva szekrényét, gyógyszert tölte számomra egy ezüst kanálba, titkos szemlével vizsgálva a közben arczomon s szememben az őrültség jelét. Én eltaszítám a kanalat. Áruló szavai rémítve győztek meg, hogy nem gyógyszert iszom zárt szekrényéből. Nem erőteté a bevételt. Izgatottságomtól hitte eredni a vonakvást. Kiment betegeihez, s magányban maradék, mint napirendem hozá, azon különbséggel, hogy a kancsi nem jött füstöt gyújtani, s szellőtlen szobámat tiltul leporozni. Ismét a szökést próbáltam, de lehetetlen vala. Márk ajtai zárvák, lakásom másodemeleten. Egy perczre gondolám, talán egymáshoz kötött lepedőimen leereszkedhetném; de nem volt bátorságom. Kimerült, erőtlen karjaim nem birnának meg, míg földig érek; hanyatt homlok zúznám magamat, vagy a kancsi rajta kapna a szökési merényen, s akkor halálom bizonyos. Rettegő kétségem fokonkint nőve; szinte öntudatlan zavarban valék már. Kiáltozni kezdtem ablakomon által segítség után, mely természetesen le nem hallatszott az utczára. A kancsi meghallá kiáltásimat, berohant, földig pirongatott, s bezárt egy kamrába, honnan hang ki nem hat; fenyegetve, miként ha lármát ütök, megöl. Gyanum, félelmem, kétségeim nőttével nem untatom önt. Saját fogalma kiegészítheti a sötétedő rajzot, melybe ennyi s ily események után, bomlott lelkem merűlt. Ebédre megérkezett Márk, s egy postahely és adati bélyeggel ellátott levelet olvasa fel nekem, mely részletes tudósítást foglalt anyám haláláról. E hír, e csapás úgy levert, annyira elfoglalá tört eszméletemet, hogy minden más fogékonyságra eltompult. Nem tudék többé gondolni semmi veszélyre. Az irtózatos jövő, mit Márk meglesett szava után várék, sőt a halál maga, csekély hatással lőn, ez elfoglaló szerencsétlenséghez. Hogy is ne? anyám képe, szerelme, megjötte volt az egyetlen remény, mely angyalszárnyakon emelé magát sötét kínom felé. Most eltünék a jósfény, mely szenvedésimnek határokat igért; s ha oly rend- és irányvesztett lélek, mint enyim, akkor egy mit határozottan érezhete, úgy véglemondás volt az. Szívből óhajtám, bár megőrülnék, szabadulni öntudatomtól, melynek oly szörnyű elemei kerengtek bomladó velőmben. Istenem! mennyit kiáll az emberi szerkezet... Azt hinné ön, hogy nem volt többé mit vesztenem; miután az életreményt, s anyámat elvesztém. Márk úr tudott találni, mi még veszthető: az anya boldogító emlékét. Kit anyádnak hittél, nem is volt szülő édes anyád; - mondá gorombán - csak jószivű kegynő, ki költői kórhajlamod által irgalmas részvéttel hagyá érdekelni magát, hogy neve a különös esettel kapcsolatba jőjjön. E szó lőn végső éles fájdalma lelkemnek, melyet a delejes érzteltség folyvást túlhangolt ingerlékenységgel szaggatott. E lélekdöfésnél nem is juta időm haragudni, miként Márk hideg alázatát, szemtelenül te czímmel cserélte fel. Névtelen eredménynyel hatott rám, e hiú irgalom eszméje, e gyilkos gyanusítás, mely mindent eltörle, mi előttem a földön szent vala. Nemcsak árva lettem egy percz alatt, nemcsak a vigasztalás emlékhitét vesztém, hogy birtam jó anyát: de gyámnőmet is oly hitvány hiú léleknek kelle ismernem, ki kaczérkodó pártfogása által ismeretlen nevét akará a népen felül tolni, s kinek embertelen nyerész kegyéhez hála nem köthetett. E fájdalom még metsző, éles idegható vala. Minden, mit azóta szenvedék, maga kétévi méltatlan börtönöm, tompa súly lőn ahhoz, mely nyomja ugyan a szívet, mint egy nehéz kő, de nem szúr, mint a tőr.

- Miként tudá ön elhinni, hogy hiú, kaczér kegyelet volt volna annyi fájdalom és jóság, mennyit feláldozó anyjában tapasztalt?

- Elhagyottságom, s az arra következett sorsváltozásom elhiteték velem. Azt véltem: a tengeri fürdő csak álszín volt az unt tréfátóli távolodásra. Hiszen kétszer irtam kétségbeesett levelet, s választ nem kapék.

- Édes anyja szinte irt önnek, bár önét nem kapá; a szörnyeteg sikkasztá el kétségkívül az anyai biztató vigaszt... És a húszezer pengő forint alkuja, a Márk és kancsi közt folytatott párbeszéd, s az ebben rejlő titkos, félelmes érdekek nem győzék önt meg, miként nevezetes származattal kell birni, s a kegyeleti gyámságról költött rege undok csel?

- Fényes játéknak véltem az egészet, mit gazdagok szeszélyből üznek. Én, ki az emberektől annyit tapasztalék, miért ne hihettem volna róluk azt is el? Azonban eszem, az egymásra rohanó események miatt, annyira ki lőn tájékozási erejéből forgatva, s a rettegés oly szakadatlan zavarban tartott, hogy rendszerrel okoskodni képes nem valék. E mellett meg kell vallanom, hogy a sorsom iránt lelkembe költ irtózat annyira megerősödék, miszerint soha, egészen e perczig vagyonos osztályhoz, a bűn és érdek önző rabjaihoz tartozni nem vágytam; s itt a nép közt, szabadságom érzetében, a multak hamvadó emléke mellett sem juta soha eszembe néhai szerencsém meséjét nyomozni.

- Miként menekült ön meg hóhérjától? - kérdé az ismeretlen.

- Következő éjen, - folytatá Ödön, - régi szállásomon aludtam. Látám a zuhanyt s fürdőkádat előszobámban. Ott vala a mosódó porczelánmeder, kötőlékeimmel, miket jegesen viselék gyomromon. Esztergám, körülhányva saját műveimmel, s itt-ott a józan kedves könyvek, mikből értelmes tanárom tanított, egyszerű szobám minden félelemidéző járulékok nélkül, s hűvös, kemény szarvasbőrágyam, melyben egykor nyugodt éjeket alvám. Mindez, édes, felejtő szendert hozott gondolatimra. Nem tudám meghatározni mit, s miként itéljek. Világos, delejes sejtelmem, anyám eljöendéséről oly könyör nélkül megcsalt; többé sem jót, sem rosszat sejtésemnek hinni nem tudtam. Márk és a kancsi ellenemi összeesküvése, orvosom megváltozott szemtelen bánása, s mégis e rég nem közlött kedvezmény: oly egyezhetlen ellentétek voltak, mik elzárták tájékozásom irányát, kivetve erejéből azon világos fogalmat, melylyel delejes hangulatom saját ügyemet felfogá... Rajoskodó gondolataim közt, annyira fáradtan s roncsolva elalvám. Éjjel felzaklatott Márk életadó nyugalmamból, mit öt hét óta először alvám rángás, rettegés, felriadás nélkül. Azt hittem, imádkozni viszen, mit olykor séta helyt gyakorlánk. Kértem az istenre, ne vigyen a gyér gyertyavilágu templomba. A kisértő félsötét oltárok, árnyak, képek s meredt faragványok jutának eszembe, miket, ha esti vecsernyéken vele látogatnom kellett, velőm vaczogott. Ma nem mégysz imádkozni, - viszonzá mogorván, - sétánk javadra lesz. Gondolom, azért tőn jóról igéretet, hogy lementünkben lármát ne üssek... Öltözni akartam. Nem hagyá. Öltsd fel otthonkádat; az éj nem hives, kivált kocsiban, mondá szemtelenül, mintha már nem is volna igényem a «te» czímen kül, más társalgást várni.

A kijelelt ruhám felöltém; s kiindulánk. Szobám ajtaját sarkig tárva nyitva hagyá, mely szokatlan bátorság, e rejtelmes, zárkozó demontól, igen feltünék. Néhai fürdőszobámban, hol keresztülmenénk, bizonyos málhát láték a padlaton beterítve elnyulni, melynek alakja hasonlíta egy fekvő gyermekéhez. Ingerült, rettegő lelkem megijedt az ismeretlen tárgytól, mert a hörcsögarczú agyagszobra jutott eszembe. Oda tekinték, s a takaró alúl két merev lábat láték kinyulni; fagyottan, megkékülve mint a halottaké szokott. Képzelheti ön, mint megrázott a meglepő rettenet; de nem mertem sikoltni, vagy reszkető tagjaimat elárulni. Megfeszítém minden izmomat, hogy ne remegjek, s léhlt alig vevék, hogy szivem dobogását el ne áruljam. Fürdőm ajtaját, mely a szabad folyosóra nyilt, Márk úr szinte nyitva hagyá. Mi czélja lehet a halottal, el nem gondolhatám, de hogy az ajtók nyitvahagyásában cseles s merész terv rejlik: bizonyosnak hittem. Ekkor kimentünk, s Márk lakába többé vissza nem vitetém.

- Jól gyanítá ön, a legmerészebb tervet vivé ki, melynek sikeréhez, elszántság mellett ügyes, öntudatos intézkedés kelle. Egy reggel, hihetőleg az ön szöktetését követőn, egy czikkely jelent meg a pesti lapokban, a mennyire emlékezem, körülbelül ilyforma szerkezetben, «Borzasztó véletlen. **-y Ödön, tizenegy éves holdkóros, dús család-ág utolsó szülötte, ki a község részvevő érdekét annyira megnyeré, s kit alulirt, az e lapokban közlött méltányló emlékezet, s orvosi elismerő bizonyítványok szerint, kitünő szorgalommal és sikerrel gyógyított: a közelebb mult éjen, megcsalva őrét és orvosát, kiszökött, s kór vándorösztönétől izgatva, álomjárás közben a másodemelet nyilt folyosójáról hanyatt-homlok irtózatosan lezuhant, úgy hogy midőn alulirt, a beteg őreül rendelt, de virrasztási közben álomtól nyomott nőcseléddel felriadva, alig öt-hat perczczel a merény után segélyül futna, a szerencsétlen már szétzúzott arczczal halva találtaték, s most a gyógy rendével foglalkozott orvosi tanács közös jelenlétében felbontva, nyujtóztató padon várja a közönség végtisztességtételét. Vigasztalan fájdalmát kényszerül alulirt kifejezni a szörnyű csapás felett, nemcsak azért, mivel a kérlelhetlen sors előkelő családot foszta meg végörömétől: hanem, mert siratott halottjához rendkívüli szeretet és rokonszenv szövé; s mert a gyógytannak e ritka eset sikerével fényes diadalt remélt eszközleni. Eddigi erényes híre, s gyászolt betege körül tett fáradlan gondjai szerény érzetében, bátor is igényleni a tisztelt közvélemény felmentő itéletét e véletlen esemény felett, melylyel hibáján kül látogatá meg az akadályozhatlan gondviselés; mely külföldi legrendezettebb kórházakban is gyakran történik, s melynek meglepő hatása alulirtat egész lelkében annyira megrázkódtatá, miszerint orvosbarátinak javaslatára, legalább rövid utazásban szóródást keresni, s tisztelt betegeit néhány napra terjedő távollétében, ügyes, tudományos és tapasztalt segédjére bízni kénytelen.» Dr. Márk, m. k. szemorvos, szülész-mester; a párisi, s több német természetvizsgáló- és orvosi társulatok tagja.

- Hallatlan merény; - közbevágott az árva halász. - Ha a gyermek meg nem hal: engemet öl meg. Helyettem kétségkül a vörös dajka leesett halottját temetteté el, kit a véletlen bűne alkalmához oly csodásan játszott, s kinek életkora, testalkata a kancsival tartott párbeszéd szerint, enyimmel öszhangzó hasonlatban állott.

- Okvetlen úgy van! - igazolá az ismeretlen. - S e vakmerő vállalatot a zúzott és ráismerhetlen arcz, s megcsalt orvosok közbenjöttével felbontott test által, ön édesanyja- és érdekletteinek távollétében, a főhivatalnok titkos, de egyetértő, sőt szükség esetében pártfogó elnézése mellett, sikerült gyanú és bűnhődés nélkül kivinnie. A fentmondott orvosi jelentést a szerkesztők résztvevő észrevételekkel csillagozák meg; s később, midőn Márk a szinlett lélekhábor elszórási ügye alatt, rövid időre csakugyan eltávozék: a lapok kezelőinél divatba jött szánni, vigasztalni, menteni, s a közönség további bizalmába, kegyébe ajánlani őt, saját vagy idegen sallangos czikkekben, miket alkalmasint Márk szerkezett, s barátai által kéretett be a napi hasábokba, mintha azokat a közönség egyik-másik tagja, s illetőleg a közvélemény győződésből irná. Ily bűn gyakran üzetik hirlapjaink által. Ha mi érdekes történik, mohón felkapják, tárgyalás alá veszik, hogy hasábokat töltsön, s véleményt adjanak. De mindez, az első jelentkezés szinében történik; s ha az első adat, nézet, fogalom, vagy irány, mely azt nyilvánosság elébe hozá, csalárd, hiányos, vagy álzott vala: rendszerint azon vágásban marad a tárgy, s a változatul felette kelt közlemények ferde, veszélyes vagy bűnös kifejlést eszközlenek a félrevezetett közvéleményben. Igy történt az ön ellen elkövetett merény esetében is. Márk, szemtelen, önhitt, de eszes és korismés csele, melylyel czikkében fellépett, elvoná a tény szemléletéről a közfigyelmet. A tárgyat átcserélte, s a bűn helyett saját helyzetét tolá eszmélet tárgyaul. A lapok a helyt, hogy az irányt kiigazítanák, s ösztönt adnának az igazság szigorának: tovább mentek a félreámító csalnyomokon; minek következtében a borzasztó eset mellőztével, Márk érdemeinek, szánatának, s ajánlgatásának utó- és viszhangjain fejezteték be a nyilvános tárgyalás; úgy hogy a közvélemény, a helyt, hogy bűnnyomozó szenvre és boszúra izgattatott volna fel, egy vetemült szörny pártfogására engesztelteték meg. Helyhatóságink szinte nem törődnek e rendkívüli hirrel. Fenyítő székeinknek általában oly borzasztó rendeltetése van, miszerint csak azon bűnt nyomozzák, üldözik, mely iránt hivatalos jelentés tétetik, mely iránt vádkereset, s követelés van indítva; szóval, mely hebehurgyán, kontárul s előkészület nélkül követtetik el, vagy oly rosszul fedve, hogy a tyúk is kikaparná, s egy vak is rábukkan. Ön ügyében nem volt, ki panaszt emelve, nyomozást kérjen. Anyja még tengeri fürdőkön; s én távol, bajokkal terhelve későn jövék a történet tudomására. Kettőnkön kül pedig alig lehetett volna egy kit találni hazánkban, kit ön sorsa lélek és szív szerint, valón érdekelne. Így a hatóság nem sürgetve kényszerítő vádtól, közönyösen vevék. Különben is örülnek, ha adat- és keresethiányból egy bonyolódott gyanú irányából egygyel több alkalmuk van nyugodni. S itt annál kedvezőbb volt helyzetük, mivel a nyilvánosság organumai részint elaltaták, részint álirányra téveszték a tény iránti fellázadt figyelmet. Úgy hogy midőn édes anyja, augusztus 28-án leverve, lázban, kétségbeesetten megérkezék, önt föld alatt, a közvéleményt nyugtatva, ön halálát bűngyanu nélkül, s Márk orvost honn nem találta. A legjobb anya sorsa akkor átok és repesztő fájdalom, később üldözet s nyomor lőn. És mégis angyaljósága ily irtózatos vétket nem gyaníta. Mennyire anyai s nőkebel ily esetben megnyugodni képes, a gondviselet tiszteletében keresé gyógyító vigaszát. Csak én valék, kit e titkos rendkivüli halál nyugodni nem hagyott; ki a családviszony érdekeit, a diplomata gőgös vágyait, s Márk félig-meddig, de kárhozatosan ismert jellemét feledni nem tudám. Ezerszer akartam a közbejött évtized folytában erélyesen fellépni, panaszt, vádat, követelést kezdeni, s a lappangó szerencsés vétek fejére boszuló bárdot eszközleni: de kezeimben semmi adat; a főhivatalnok tekintély és magas befolyások birtokában: a bűntárs dr. Márk, folyvást a köztisztelet és méltánylat kedvezéseiben erősödve! Annyi előny és ostrompont ellenem - semmi fegyver kezeim között! Mit eszközölhettem volna, mint önzés alacsony gyanuját magamra családi egybeköttetésemnél fogva; s siker veszélyét az egykor tán mutatkozandó alkalomnak... mely önneli első találkozásommal oly boldogítólag felvirradt.

XVI.
(A vörös dajka.)

E közben enyhe, szellőtlen pusztai est állott be. Az égkúp tiszta kékbe öltözék, nem szennyezve legkisebb felhőtől. Jobbról feketekék fellegfal fogta kerítésbe a láthatárt, mely vízegyenében kanyarult nyugotról éjszaknak, földig takarva égszín bársonyával az eget, mint midőn a terem mennyezetétől padlatáig szőnyegezve van. Átellenben a két férfiúval, a telő hold rejlett opálszín felhőlap megett, melynek féltojásdad alakja hasonlíta egy nagyszerű oltárképhez. Rétegein itt-ott áttetszett a sárga csillag, s töredezett világa szőke gyöngyszínnel önté be az egészet, ívszéleit pedig ujjnyi ragyogó paszományba szegzé. Köröskörül keskeny kékmező övezé e látványt, mit ismét fuvatagszerű felhőzet keríte, olyforma vegyben, mintha alul elevensárga, középen verhenyes, fölül vörösréz színű hó esnék. Nehány percz után kiemelé fejét a bűvös hold, mintha lábujjhegyről nézne el a felhőlap vállán, melynek bontakozó alakja hirtelen árnynyal foltozott aranyszínbe borult, s díszpalástként látszék takarni a csak arczban látható királynét. Azalatt az észak-nyugoti falszőnyeg felszakadt, s balszárnya az égkup ívére kanyarult, mintha orkán lebbentett volna fel egy száz mérföldnyi kárpitot, mely megül számtalan pompalobogványok gyultak ki a kék semmiben.

A beszélő pár nem élvezé e gyönyörteljes látványt. Darabig szótlan mélyedésben mentek egymás mellett, mintha lelkeik pihenni akarnának a mondottak terhétől, vagy erőt szereznének a folytatáshoz. S így a Hortobágy partjára tévedtek. A holdfény elterült a zavaros folyón, s lomha mozgalmain ködöt látszék verni a remegő világ, mint egy éji délbáb, melynek lenge sátorában szárcsák uszkáltak a barátságos nád közt. A folyam hosszában itt-ott odvas fűzek állongtak korhadt, meztelen ágakkal, s vizenyős töveiken elöntve a réti nefelejts dús virágzatával. A hallgató vidék enyhe szenderben altatá önmagát; csak néha lebbentve meg fűszeres szellőit, mintha álmában susogna. A friss gyep, s holdvilágos táj vonzó kilátása oly vendégszeretőleg kinálák bájaikat, hogy a beszélő pár önkényt találkozó ösztönből, a partra települt.

- S hova vitte önt Márk úr? - kérdé folytatólag Ödöntől az ismeretlen.

- Egy batárdba, - felelé a halász: - melyen félig épűlt, s gyéren világított utczákon, egy külvárosi ismeretlen zugba kocsiztunk. A vendégudvar, melybe vitt, szűk és kaputlan; kerítvénye erős; utczaajtaja lapos szegekkel kiverve, s rajta nehéz érczhuzó, melylyel Márk halk és kimért szűnhézagokkal kilenczet koppantott, mintha egyedül ez volna a megnyittató jel. Beléptünkkor két örves szelindek dühödten rohant meg; de Márk úr egyetlen füttye csendre idézé őket; csak zöld szemeiket látám reám villogni a távol sötétjéből, honnan nyihogó haragjuk hallatá magát. A konyhában alacsony, köpczös, sánta és pupos nő fogadott. Tömött vörös haján félrefittyent hálófőkötő, mely úgy látszék, csatában veszté egyensúlyát. Arcza spanyolviaszszinű, bibircsós, szemei szürkék, s tekintetében bizonyos igéző erő, mely leköt és kényszerít magyarázat nélkül. Meglehet, beteg idegzetem keresett minden új tárgyban félelmet s feltünést; de annyi igaz, hogy ezen arcz, kedvezőbb körülmények közt is elrémített volna. Márk úr hideg mosolylyal fogá kezemet, s mutatott be a házi asszonynak: «itt az új gyermekőr»; miből remegve kelle meggyőződnöm, miszerint a vörös dajkához jutottam, s egy halott szerepét kell átveendnem, ki talán kölcsönül a sírban engem képvisel. Előpitvar helyt konyhából nyiltak a szobák, s beléptünkkor a tűzhelyen rántásszagu vegyes színű gombóta- vagy pépnemü habarnyiczák rotyogott mázos érczedényben. Márk úr néhány szót váltott németül a vörös dajkával, de oly torzító zsidó kiejtéssel, hogy épen nem érthetém. Néhány percznyi szócsere után, miközben az örves ebek miatt beljebb vonulva, a konyha-üstben fehér ruhákat vettem észre főni, a dajka hozzám fordult. Szürke szeme mosolyra hunyorult, s általában annyi kedély s biztató gyöngédséget iparkodék kifejezni, mennyire ily bélyeges arcz, s girbe-gurba termet képes lehet. Kézen fogott, s kérdezé, ha ehetném-e?... Gyomrom annyi időtől szakadatlan terhelve legsulyosb étkektől, nyomva, feszülve, dagadtan emésztő részeim: szinte hátam borsódzék kérdése miatt, s szabadkozólag felelém: nem ehetném. Márk úr államat fogá, s arczomat felbillenté, hogy szemébe nézzek. «Most vagy valódi anyádnál, kitől ama fényes hölgy csecsemő korodban átvőn. Te nyomorú vagy, s koldus; csak kegyelmem után élhetsz el: azért vakon engedelmeskedjél anyádnak, s légy hű, mint ez az eb;» s akkor megveregeté az egyik örves fejét, mely kezeit nyalta, s e műtét után rám mordult. Az idézett bucsu szavak végeztével, balra benyitá egy téres, fejér udvarszoba ajtaját a vörös. Ablakai kétharmadban festetlen fenyővel deszkázvák; benn rendetlenül különnemü lom, egy pohár vizen úszó olajmécstől gyéren világítva. Oly hideg-, oly barátságtalannak tetszék e szállás nekem, ki soha festetlen szobát eddig nem láték, s efféle tárgyakat laktársimul tekinteni nem szoktam meg. Vastag tölgyasztalon, péppé vágott hús volt ormós csomóban s legyektől lepve. Mellette törletlen a mocskos vágó bárdok, s egy szőrös félczomb, melyet közelről ama kutyafajú chinai disznóénak ismertem. Odább néhány fej fonnyadt káposzta; fedetlen zsír, szappan, s hüvelyes főzelék túlérett paradicsomalmák közt s a t. Úgy látszék, kamrának használtaték a szoba. Mindenek közt azonban leginkább feltünék egy sereg lyukas járszék forgó csigákon, melyek, a lyukszélekre tapadt friss szennyből itélve, folytonos használatban látszának lenni. Mielőtt bővebb szemlét, s egybevető okoskodást tarthatnék az élesszagu lakban, egy a szegletben, földrevetett szegényes ágyat jelelt ki számomra új anyám; s a nélkül, hogy vetkezésre időt engedne, a mécset elfuván, kiment, s az ajtót rám csuká. A mécs kanócza kábítón füstölt; de mennyire kevésbbé üldözött e szag, mint a franciscel templomillata, mit a kancsi kályhamedvém talpain égetett. Az oltott mécs véglobjában bizonyos négyszeg telepre esének szemeim, mely az átelleni szögben a padlaton terült el, s vékony, lyukgalt szövetü takarója alatt mozogni rémlék. Egy perczre megdöbbentem, mert a fürdőszobámba kiterített halott juta eszembe; de csakhamar megnyugtatám magam. Alkalmasint baromfiak lesznek; tán holnap ölendők, s azért helyezé őket kézhez közel a ronda gazdasszony... Alig vártam, hogy ágyba meneküljek. Annyi töröttség, rettegés, fárasztó láz után; menekűlve életrendem növő ijedelmi közül, a kisértő lak és üldöző szigor korlát- s akadálytalan börtönéből, legalább új ismeretlen sorsba változtam által, melytől végkép kétségbeesni elég okom nincs még, melyet az átcseréltnél enyhébb, nyugalmasbnak remélheték, s melyben a szökés lehetlenségéről még nem győződtem meg úgy, mint amott. Elmém fürkészve kalandozott ugyan ez újabb sejtelem indokai felett: ha vajjon valóban e formátlan szörnynek kell-e köszönnöm létemet? nem amaz angyaljó hölgy volt-e igazi anyám, kitől Márk csalárd meséje megfosztott? vajjon lehet-e holdkórnak, bölcsős kisdeden jeleit látni, hogy oly korán, emlékerőm kezdete előtt, átcseréljen egy hirhetném úrnő, ki most, miután neve inségem által érdekült, száműz, s visszavet a nyomorba, mely eredeti örököm?... De mi volt mind ez aggály a kinzó időszakhoz, melyet Márk lakában szenvedék! Mi örömest adám cserébe a fényt, izlést, bőséget a rongyokért, miken feküvém, a fertőzött lég- s tisztátlan tárgyakért, mik körzének. A szabadság kezdé emelni lelkemet, mintegy súlymentesült rugó. Igen, a szabadság e még bizonytalan kincs hite, úgy kivevé lényemet a természetlen feszből; s oly vidám, könnyed, vigaszölelő kedélyben engesztelé fel, hogy feledve multam félelmét, s a jelen rejtelmeit, megbocsátva kinzóim vétkét, megifjadva reményeimben: Czili emlékével, az egyetlen kedves gondolattal, mely, - miután gyermeki hit és érzelemtől megfosztatám, multamból fenmaradt, elalvám. Ez álom enyhe édje, ifjító bűbája sokszor jut eszembe, s eszmézetem tárgya. Oh mi kevés kell ahhoz, hogy boldoggá legyen, ki nagyon boldogtalan... Vendégálmam azonban nem nyujthatá magát sokáig. Az átelleni szalmatelepet, mit mécsoltásnál láték, nyüzsögni hallám. Ezt fokozatos nyugtalanság, s végre egy, két, három, s több gyermek sivalkodása követé.

- Szörnyen megijedék, s ingerült idegzetem tüstént elfogadá a lázasztó hatást. Hogy a házban gyermekek vannak, nem volna különös, mert hiszen a dajka czim ezt feltételezé. De mi történik itt? egy halom gyermek a szegletbe öntve, mint egy putton burgonya; egymás gőzében s terhe alatt fülve, fúladozva, halálnak kitéve őr s ügyelet nélkül, sötét, zárt szobában. Gyakran a tárgyat borzalma mellett is, a forma vagy modor, melyben bennünket meglep, nevetségessé teszi. Igy történheték vala esetemnél is. De én annyi szenvedés, az emberi érdek és jellem oly fagylaló ismerete után, csak az ügy komoly oldalára gondolék. Ennyi ártatlan, kiket titok nemzett, balitélet üld, társas érdek száműz, s bélyegzett élet vár: kiknek betudhatlan vétke nem több, mint a tiltott öröm, mit lételük oly édesen okozott; ily korán kezdik a szenvedést, s ily embertelenül. Vagy tán ők a halál jeleltjei, s készakarva sanyartatnak az élet megszünteig, mely szüleiknek szégyenére vagy terhére van? A sivalgás folyvást erősbödék; úgy hogy fel akarék ugrani, világ és eszköz nélkűl segítendő a szenvedőkön, midőn a vörös dajka, pépes lábassal hóna alatt, szürke faggyúgyertyával kezében, a felnyitott ajtót mérgesen belöké. «Ordítsatok torkos malaczok»; mondá fogcsikorítva, miközben dühhel közeledék a gyermek-halomhoz. A gyertyát s lábasát asztalra téve, lerántá róluk a könnyü takarót; s a meztelen kisdedek sipongva bontakoztak szét, mint midőn a kotlót leveszik megült fiairól. Akkor kezdé fejeiket egyenként kikeresni, s szájokba egy sima csont lemezzel mézkovász nemü pépet kent; mi a legnagyobb részt rögtön elhallgattatá. E közben félmerev, kékülő testet talála, kit alkalmasint a többiek nyomtak meg; s azt lábánál fogva kihúzá. Gyapott kötényével tiltul megdörgölé, hónalját tapintá, ha meleg-e, s feje lágyát nézte, mozog-e még? Úgy látszék, e műtétel után minden megindulás nélkül szándékozék letenni, mint halottat, midőn a kisded a dörgölés melege között életre kezdett eszmélni, s keservesen sírt. Ennek számára a húsos asztalon légylepte tejedényből húzott ki szennyes fehér gyapot-dugacsot, melynek tölteléke, régi zsemlyemorzsák, mint a szivacs, tele volt savanyodott tejjel. Ezt kapá a haldokló gyógyszerül és tápul, vagy csend-dugóul inkább, mert szája úgy megtömeték, hogy helye nem lőn, hol sírjon. Akkor a vörös dajka begöngyölé a kisded beteget egy darab ócska flanelbe, s a káposzta közé külön szállásolá. Egész jelenetet remegve néztem, takarómat fejemre vonva, s észrevehetlen szűk nyilaton lesve ki alula. Azonban a vörös dajka jelét adá, miként nevelési rendszerét nem kivánja tőlem titkolni, sőt akar minél előbb beleavatni, minthogy abban reám is bizonyos szakmány számíttaték. Ugyanis, midőn kisdedeivel készen lőn, s gyertyát és lábast magához vett, felém irányzá kimeneti útját, s számba dugva a kovász-osztó csontot: «Alszol, ingyenkosztos? - kérdé ingerkedő gúnynyal, - csak nyujtózd ki magad, lesz még benne módod virrasztgatni a rívó malaczokat»; s azzal, mint ki dolgát jól végzé, dér-durral eltávozék, becsapva az ajtót, hogy az ablakok rezegtek bele. E jelenet ugyan rendkívül izgatott, s megháborítá a nyugalmat, melyet lelkemben, előbbi gondolatim rendezni kezdtenek: de mégis minden ár, minden csere jutányosnak tetszék előttem a mult borzalmakért; s miután a számba kent émelygős kovászt kiköpködém: csendesen elaludtam. Reggel megjelent a vörös dajka, s léhlje erős pálinkaszaggal tölté be a szobát. Parancsára hirtelen fel kelle öltöznöm, s a szeglet-telepből kézlábnál fogva kihuzott kisdedeket egyenkint a lyukas székbe raknom. E műtét után langyos vízzel megtölte egy mosogató-kádat, melynek széleire itt-ott halpikkelyek, zöldség-indák voltak száradva, s aprómarha tollak, jeléül, hogy a konyhai tisztogatás, s ebédhezi készület ugyanazon edényben szokott véghez menni. E fürdőben aztán kirázta a gyermekeket, mint a mosott ruhát, s visszarakta ismét sivalkodásaik közt a járszékbe; hol, miután a lucsok félig-meddig leszáradt, ócska és egy hétig viselt ingeket kaptak. Most be kelle hoznom egy lábast, mely a tűzhelyen rotyogott, s szappan- és vízvegyü tejben főtt, barna tésztapépet tartalmaza. A vörös dajka kitölté a pépet ugyanazon deszkára, melyen a vágott hús, s szőrös félczomb valának: aztán szétterítvén, miután némileg meghült, felszólíta: figyeljek az étetési módra, hogy most megtanuljam, mert holnaptól kezdve szakmányom leend. Ekkor keskeny fakanállal sorban tömögeté őket, de oly gyorsan és kiméletlenül, hogy a fuldoklással alig lőnek készen, mikorra a sor ismét rájuk került. Etetés közben, a káposzta közt flanelba göngyölt betegre tekinte, mintha az csak most jutna eszébe, s nekem parancsolva az etetés folytatását, kihuzá a fonnyadt s savanyodott szagú zöldségek közül. A gyermek kék volt és hideg. Merev szájából alig lehete kivenni a dugacsot. Szeme fennakadt, arcza torzult az elfojtott sírás kifejezésével. A vörös dajka részvétlen tekinté körül s forgatá kezében. «Ez ugyan megdicsőült, - mondá ördögi közönynyel; - no, ha anyjának új titka születik, legalább nem kell kettőért fizetnie»; s ez észrevétel kiséretében rosta alá borítá a temetésig, mint egy kopasztott ludat, maga pedig a fent írt deszkán, a fent írt mozaik között, főznivalót kezdett metélni azon káposztából, mely a halott végmelegét magába szítta. Még készen sem lőn jóformán, midőn engem kiszidva, kimélő, lassu modoromért, kikapá kezemből a kanalat, s még egyszer körül duggatva a kis reggelizőket, két lapos kenderhevedert vőn elő, s mindenikbe két gyermeket függesztvén, hónaljánál fogva, két kezében hurczolá őket a padlásra, mint valamely felfűzött halakat. E felhordás is kötelességem lőn későbben; és ha kiméletből ölemben akarám őket vinni, durván kényszeríte, hogy urfias tempókkal el ne kényeztessem őket, kikből különben is favágó, vagy aprószeres lesz; kiket a szülék, ha járni s beszélni tudnak már, az utczára szoktak kicsapni; s kiknek szükségök van a verést, koplalást jókorán megszokni. A padláson egész nap én őrzém őket, hogy a házban láb alatt ne legyenek; s ez volt a kisdedóvás szokott napirendje, melynek gyakorlatánál, multam emlékei mellett, gazdag tárgyam s alkalmam vala elmélni a felett, mily borzasztóvá fajulhat az ember, ha magának szükségeket képzel, s az érdek ösztönét a szív és értelem korláti alul felzablátlanítja; fegy- és rendőri ügyelettől pedig félnie nem kell... A halott még akkor délután, Márk úr bizonyítványa mellett, ócska deszkák közé szegezve eltemetteték; s a nevelési rendszer szabott modorában maradt, azon különbséggel, hogy a kínzottak száma, a megölttel, pár napra kevesült, mikorra helyébe kettő véteték fel. Néhány nappal az esemény után bérkocsi állt meg a kapu előtt, s zörgettek. A vörös dajka rebbenve futott az utcza-szobába, s néze a kisded tükörbe, mely az ablak világában oly helyzettel függött, miszerint az érkezőt megmutatá, a nélkül, hogy a kémlő látható lenne. A kocsi zárva maradt; a bérkocsis zörgetett; a vörös dajka nem nyita ajtót. A robaj ujra és ujra ismételteték, s folyvást erősbödött, most az ajtón, majd az ablakon; úgy látszik, a vendég okvetlenül be akar jönni. Végre a dajka kinyitá két ujjnyira a redőny alsó szárnyát, s «ki az»? kikiáltá mérgesen az utczára. «Irgalom-intézet» felelé egy nőhang a kocsiból, s én meggyőződtem, hogy a látogató anyák kulcsszava volt ez, mely épen úgy illék e kinodához, mint sok törvényház homlokára az igazság képe. A dajka zavarba jött. «Melyik lehet ily rendetlen időben?» kérdé botránkozva, mert látogatások csak est-alkonyon fogadtatának el, s előre jelentve. Azonban az erőszakos zörejből meg lévén győződve, hogy a látogató siker nélkül nem távozandik; kezdé hirtelen a padlás lakóit tiszta köntöskékbe rángatni, s kezeikbe egy-egy darab piskótát adni, hogy az állati szenny és mód el ne árultassék, mert nem tudá, melyik kosztos anyja akarja meglepni. Midőn a kisdedek tisztán, jó légű szobába, puha szőnyegre, szabad, mozgalmas helyzetbe tétettek, a dajka és szolgáló ünnepi köntösben ügyelőkül közéjük ültenek: a jövevény bebocsáttaték. Ifju, ékes nő lépett be, mélyen fátyolozva. Csipkéi, kisded finom keze, s hímzett batiszt zsebkendője jelelék, hogy bár öltönye rejtező és egyszerű, a műveltebb osztályhoz tartozik. Szó és üdvözlet nélkül gyorsan rohant az ismerős szobába; arczfátylát fölveté, s a piskótázó kisdedek között kereste gyermekét. Rebegése folyvást izgottabb lőn; s midőn nem találá, gyönyörü szemébe köny szökék, mely fenn látszék akadni, mintha a szorító fájdalom nem hagyná kiesni. Homlokához kapott, mint én szoktam Márk úrnál, midőn az őrültséget érzém, s vonagló ujja közt szétrepedtek a kendő csipkéi. «Szent Isten, hát csakugyan igaz, mit Márk, a hálátlan, oly későn tudatott, hogy a gyermekem oda van!... önök gyilkosok, embertelen hiéna!» kiálta a dajkához, alig eszmélve, mit beszél, s egy székbe rogyott. A vörös dajka, kit rettegni véltem, fellobbant az anyai megtámadás miatt. Mit?... én gyilkos?... kérdé ingerülten. Nem elég, hogy az ily jó madarak porontyaival vesződöm; nyifogásaikat hallgatom; piszkaikat tűröm; miattok álmatlankodom; nappal ápolom, éjen virrasztom, csemegézem, mulattatom őket, szóval, bolondja vagyok potom hópénzért: hanem még hozzá szitkot, megtámadást, gyilkolási vádat vállaljak?... hohó menyecske vagy leányasszony, vagy asszonyleány, fedő alá a pattogó kásával. Nem vagyok én úristen, hogy esztendőket adjak egy kölöncznek, ha nem életre való. Ki tudja, hol szedte fel maga? s minő romlott vért, betegséget hozott világra, a mi megölte? Nézze meg ezt a többit, mily egészséges, mint a makk! egy nagyságos asszony gyermekszobája sem tisztább, mint enyém, a magáé is csak ott evett-ivott; mit tehetek én róla, hogy rohadni való volt. Azért minden perelést kereken kikérek: én becsületes asszony vagyok, három férjet hűségesen kiszolgáltam: még eddig mindennek eleget tudtam tenni; tessék, nézze meg dicsérő leveleimet! vénségemre magamat gyalázni senki malaczáért nem engedem; s bizonyos személyektől szitkot, mocskot épen fel nem veszek; s a végszókat oly vonatkozó, oly átszegő gúnynyal ejté ki, hogy a szerencsétlen hölgy földig pirult. De van a szégyennek bizonyos foka, melyen túl hatását veszti, midőn az méltánytalanságig, érdemen alul aljasul, vagy oly kútfőből ered, melynek erkölcsi igénye arra nincs. Igy történt a hölgygyel is. «Nem így beszélt ön, semmirevaló! midőn haszonleső vágy, hizelgés, igéretek mellett szerencsétlen gyermekemet magához könyörgé, - mondá a dajkának harag és önérzet kelő erejével, mely az anyai fájdalmat néhány perczre legyőzé. - Ön orbűntársa orvos Márk, titkos kémei által, kétségbeejtő helyzetemet megtudá, mielőtt tévedésem gyümölcse megérett volna. Mily kikeresett megközelítés, kimélő ajánlat, járkelő izgatás, mennyi sürgés, biztatás, remény, titokeskü által törekvék megnyerni bizalmamat, hogy gyermekemet adjam titkos nevelés alá; míg a növő félelem, balitélet s családviszony által kényszerült anyát, sikerült ujabb könnyelműségre csábítni. Midőn megcsalt, kezdé kimutatni foga fehérét. Az alkubért fokonkint nevelé; szakadatlan zsarolásokkal terhelt; nyugalmam, becsületem körmei közt tartá; s áldozataimért gyermekem megölte; mit ismét csak azért ada tudtomra, hogy a temetési költségekre ne kelljen soká várnia, miket oly magasan számolt, hogy egy apátúrt el lehetne belőle temetni. Igen, igen! erkölcstelen pénznadály, ne ingerülj reám oly mogorva gúnynyal, gőgödet megvetem. Bűnömben is fenségesebb vagyok, mint te, az erény színlett palástjában. Házad irgalom-intézet czimmel nevezed, pedig uzsorás kínműhely; vállalatod titokban űzöd, de nem azért, hogy a botor közvélemény fogaitól megvédd az üldött tévedőt: hanem hogy tanutlanul szedhess erőszakolt díjakat bérbeadott kínokért. Bűnödben nem remegsz, mert az áldozat, kit titka elnémít, panaszra nem megyen: s a hatóság őrszeme megvakult vagy alszik. Téged boldoggá tesz a státus hibája; pénzt és becsületet aratsz ördögi vétekért, erény és jótét czimében érdemülsz, míg hóhért érdemlenél; de azért folt maradsz az emberiség testén; vadállatja a művelt korszaknak, s vádjele a közhatalomnak; átok bélyegzett éltedre!» A nemes hölgy idegei reszkettek; alig tudá végezni szavait, miket alázó fájdalma a sziv fenekéről hozott fel. A vörös dajka sokkal durvább mű vala, mintsem e fenkölt fogalmakat érthetné. Dühét csak az nevelte, hogy védtelen hölgy, kinek titkát, becsületét zálogban birja, s kitől kamatban örök türelmet, kötelezettséget, bókot igénylett, miként mer szólani fenyítő vádhangon. «Ugyan úgy-e, eltévedt juhocska, még marakodni is tud?» viszonzá bőszülten, kezét csipejére téve. Ismerem az ilyen esendő macskákat. Szem előtt szunyókál, hátmegé megnyalja a tejfelt, s ha bántják érte, karmol. Nem oda Buda! Belém ne harapjon, mert ott törik a foga. Soha bizony; még neki áll feljebb, holott eklésiát kéne követnie. Köszönje meg, hogy gyalázata föld alá van dugva, s nem féltheti bűnbánattól kontyát. Vagy tán, azon jófélék közé tartozik, kik a gyermekeket nyugpénzért szülik, s abból élnek? No hál’ Istennek, egy jámbor elefánt megszabadult a bánatpénztől. Mit bolondít engem tettetett mérgével? tudnak is az ilyen személyek gyermeket szánni. Aztán mit siratja? lehet bíz még elég; ha pesti házat oly könnyü volna szerezni, mint porontyot, tudom, nem hányná fel a dajkabért, miért foga annyira fáj. Nem fél, hogy a szomszédokért futok, csúffá teszem, kitrombitálom ártatlan krónikáját? Vagy abban bízik: nem tudom kicsoda? de tudja Márk, s neki tennie kell, mit parancsolok, különben olyanokat sütök ki ellene, hogy börtönben rohad. Meg akárki maga; itt gyermeket tartott titokban, s tudjuk, ily esetben hányat ütött az óra. Szégyenelje magát, üljön otthon, s bujjék a sutba, hogy ne lássa ember, s ne rágalmazza az istenfélő asszonyt; se azt ne gondolja, hogy ily sehonnai anyákért bajoskodom az ártatlanokkal, kiket szánok, szeretek, ápolok; úgy-e szegény kis árváim? s e közben nyájasan hajolt a czirógatott gyermekek közé, kik nyugalomban s mohón nyelték a ritkán élvezett csemegét. A vörös dajka éles, kiható szavára, a bérkocsis, több utczátjövő-menőkkel az ablakra gyűlt, s a redőny közein kapzsi kárörömmel élvezé a botrányt; míg benn a gúnyos szolgáló arczátlanul röhöge a bántott hölgy szemébe. A bánat szépe, néma szégyennel tűrte e nemtelen rohamot; úgy látszék, fájdalma nagyobb, mint minőhöz kitörő szavakat adhat a gondolat. Önbecs, szemérem, anyai veszteség; nőjellem, hírnév, s a szív hű szerelme, minden gyanusítva, lábbal tapodva egy durva, dobzódó s buta asszony által, kinek erényhez fogalma, kegyelethez szive, kimélethez akarata nincs; ki az érdek és önzés farizeája, egy képmutató szövetség tagja, ki bűntársát is kész ingerült állapotában bosszu- vagy veszélyből eladni, elárulni; ki az emberi érzelmek világában senki és semmi, s ki a társas balságok rovására mégis érdemet, dijat, becsülést bitorol. Nagyon tudám méltánylani a gyalázott hölgy néma fájdalmát. Ő, a jobb társaság gyengéd virága, fonnyasztva, elérlelve a benső féregtől, melynek neve rejtett szégyen. Lelke szűz, akarata nemes, erkölcsi fogalmai tiszták, érzelme fenkölt, kedélye gazdag: s mégis egyetlen tévedésnek áldozatul kell buknia. Egy tévedésnek, melyben aljas indok, bélyegző vonás nem rejlik, mely a természet szavára, az első szívláng édes ingeréből, idegen jogok sérelme, s vétkezés nélkül, önfeledésből született; egy tévedésért, melynek ösztönét, az örökerő, a nagy teremtettségbe kiirthatatlanul bealkotá; melyet minden létező lények fajai közt csak az ember kárhoztat; s mely csak akkor lőn bűnné, ha tisztátlan indokból ered, vagy mások jogait sérté meg. E romlatlan hölgy, egyetlen önfeledt lépteért alárendelve az illem, társfogalmak, szentesült közvélemény, s hason emberi intézmények szigorának: kénytelen lőn őszinteségéből kivetkezni, rejtezővé, képmutatóvá lenni, a társaságot megcsalni; nem is említve mélyebb sülyedések és vétkek ingerét, melybe gyengébb vagy rossz lelkek hason esetben vetemülhetnek. Ő rejtve, titokban sírt az emlék miatt, mit a természet örömforrásul teremtett; szégyennel, álarczozva élvezé az érzelmek leghatalmasbikát, az anyai szerelmet; lelenczházak és magányeszközök hiányában kénytelen volt gyermekét béres kezeknek, pénzen vett sorsnak átadni, mert a status és társasélet praedestinálta ugyan gyalázatát, de óv- és védszerekről nem gondoskodék. És most megfosztva az Istenkegy legkedvesb ajándokától, elsőszülöttjétől: az anyai veszteség súlyán kívül, vádat, szemrehányást, szégyent és félelmet kell viselnie a nyers, szívtelen tömeg előtt, mely fensőbb osztályok balesetén örvend és ingerül, mely bután, egybevetés nélkül itél, s gyalázatát utczai krónikává teendi. Uram, én is kissé ismerem az úgynevezett társaság katekizmusát, de könyvek, s itt-ott feltünt jelenetek után úgy látom, hogy a férfinem nem oly viszonyban áll a nők- s anyákéhoz, minőt a természet, józan ész, és lovagiság rendel.

E szavaknál nemes ingerültség fokozá az árva halász hangját. Az ismeretlen helyeslőleg inte fejével. «Az emberiség mindenben fanatizmusig megy, az uralkodó eszméktől le a szabó ollójáig; - megjegyzé komolyan; - s annyi akadály és ellentörekvés közt, hosszú századok kellenek, míg némi terjedtséget nyernek tisztúltabb fogalmak... Kérem folytassa ön; történetét halaszthatlanúl tudnom kell; pedig még az éjen Debreczenbe vissza akarok lovagolni.»

- Az elhagyott anya könyűi megeredtek, s átáztaták a tépett kendő finom rongyait. Távoztával, a vörös dajka kiszedé a gyermekcsék markából a piskótamaradványokat, köntöseiket lerángatá; s a hevederben ismét a padlásra kelle őket hordanom. Napirendem szerint őrködém közöttök; s némi enyhet ada lelkemnek az elhagyott teremtményeknek kedvezni. A padlás nyilata azon szoba mennyezetén volt vágva, melyben a vörös dajka nyaralni szokott. Innen esett le elődöm, ki engem most, ön szavai szerint, a sírban képvisel. A nyílat lépcsője rendesen elvéteték, hogy a kosztosoktól le ne szökhessem; s gyakran a lebocsátva tartott ajtón át hallgatám, mi történik a dajka szobájában. Meg nem foghatom, oly ravasz kigyóknak miként kerülé el figyelmét, hogy a szó felhallhatik? vagy tán nem tarták méltónak egy tizenegy évű rab előtt óvakodni? Egy délután Márk úr kancsi szolgálója jött, vezetve egy terhes pórleányt; s épen úgy vőn ülést, hogy a padlásajtó kulcslyukán képét láthatám. A hajdani undor és iszony, mit mindenesetre kedvezőbb jelen helyzetemben, s a szökés folytonos reménye mellett rég nem érzék, megujult. Láttam a rejtelmes arcz ismerős mosolyát, látám rögös száraz kezét, melylyel arczomat veregeté ama feledhetlen szavai közben: milyen kövér: mint egy hízott berbécs. Remegve, hogy értem, miattam jő: feszűlt figyelemmel hallgatózám. «Ezt a személyt a bátyám küldi, adjon helyet neki, hogy megszűlhessen»; mondá a vörös dajkának. «Hogy a pokolba ne? minden csavargót az udvarba csődít, még utoljára nyomába jönnek a magazinnak»; felelé a dajka dér-durral. «Bátyám azt mondá, egy szó se legyen, gazdag pecsenyét hoz e leány a világra»; viszonzá a kancsi. «No, úgy csak megjárná»; válaszolt a dajka, s miután tetőtől-talpig végig nézte a terhes hölgyet, a káposztás szobába zsúpot hozatott a gyermektelep átellenében, hol velem s a kosztosokkal egy szobában, feküdni fogja anyaágyát. Az említett párbeszéd német nyelven folyt, mit a pórleány nem érte. E közben kezdém észrevenni, hogy a kancsi és dajka arczaik közt bizonyos hasonlat van, s fogadni mertem volna, hogy ezek mindhárman rokoncsaládból születtek. Estve Márk úr bejött, s kilencz koppantással bebocsáttaték. A nyaraló-szobában kezet fogott a dajkával, pedig fehér gyémántos ujjai nem illettek a vörös cserepes kézfejre. Leültek; s én mohón vágyódám a ház új titkára. Beszédöket zsidós hangejtéssel tevék, miként e nemzet egymásközt gyakorlani szokta; de nem annyira torzítva, hogy ne érthetném; nem úgy mint a házba lett iktatásomkor. «Már mégis megunom a sokat, - kezdé a vörös dajka, ki zsémbes, kötözködő, véralkatát, még ura, parancsnoka előtt sem vala képes mérsékleni. - Annyi bajt tol naponként nyakamba, s én még sem osztozom díjban, jutalomban; mindig csak jövővel biztat: majd ha úr lesz, majd ha nemes lesz.» Márk úr haraggal hallgatá, de mosolygott; oh ismerem ezen judási ajkat, mely a düh agyarát oly nyájasan álarczozá. «Béke, béke, Jefte; mondá foga közül, kissé ajkába harapva. - Elődeink többet tűrtenek hajdan Egyiptomban, s még sem vesztek el a Messiás megérkezte előtt. Hát nem tudod, hogy a zsidónak neve is csak tűrt nép? Jusson eszedbe, miként apám lembergi rongyszedő volt, s sövény alatt halt meg. Vagy feledéd, hogy te, mint testvére mosogatád a kórházakból vásárlott sebgenyes rongyokat, míg eladhatókká lőnek? s most elégületlen vagy a sorssal, melyet egykor Jákob párnáján sem mertél volna álmodni? Mit tettem én? mire vittem eddig? Két országban közvéleményt, becsülést, kitüntetést nyertem, sőt jutalmazó rendjelt kaptam; tetteim nyomába sehol egy hatalom, vagy hatósági vizsla nem szagolt; kihoztalak ide a szolgasághonából, ide Magyarországra, hol vétkezni legbátrabban lehet; hol a jövevény becsesb a honfinál; hol nem kérdik, nem vizsgálják: ki vagy? mit űzesz? és miként? hanem hiszik vakon, s áhítattal, mit mondasz, s hírrel, dicsőséggel fizetnek, kiket megcsalsz. Két országból eljövék felfedezés nélkül; a magyar Kánaánt is itt hagyjuk fogunk vesztesége nélkül. Csak türelem, Jefte; sehol sem oly könnyű meggazdagodni, nemessé lenni, mint a magyarok közt. Nem mindíg mondom-e, hogy értékem tetemesen növekszik? Hirem tiszta, mint Mózesé; kevés várakozás: s ha húszezer pengőmet megkaptam ama bizonyos úrtól, erőszakolni fogom, hogy nemessé létemet eszközölje, különben halálos titkát törvénykézre adom. Ha nemesekké lettünk s nevet változtatánk: több előnynyel cserélünk hazát, vagy telepedünk meg, s hagyjuk félbe üzleteinket, míg nyakunk nem törik. Vagyon és kiváltság birtokában le fogjuk nézni a fajt, mely hagyott vallásunkban gyűlölt, szegénységünkben gőgjét érezteté, s apáinkat garasos alkui közben felrugdosta. Hah! mi dicső az, fényes hintóból rugatni szemébe a sarat gyalog kereszténynek, ki a zsidót, ha szegény, leköpi; ha pedig gazdag, vak eszközül adja magát neki. Mi dicső lesz méltóságos adósim asztalánál fitymálni a kölcsönből főtt franczia étkeket; túlhaladni olcsó salonjaikat; gazdagabban aranyoztatni czimerem; gúnyt űzni alig fedhető szükségeikből; s kinevetni, ha miattam buknak. Vagy ha nem tetszik e kilátás: visszaküldlek Lembergbe a genymosó dézsához». Miért hát ez örök titkolózás? nem tudok semmit, nem ismerek senkit, csak engedelmeskedem. Ki az a nagy úr? ki ez a gyermekőr? miért kap ön húszezer pengőt? esék mohón szavába a vörös dajka. «Az nem tartozik rád», viszonzá Márk úr egyszerűn. Miért? - kérdezé a dajka. «Mert a nő esze kurtább mint a haja, pedig Izrael leányi kopaszok»... Minő bánás, mint egy szolgálóval; - békétlenkedék a vörös; - én magázom, pedig vénebb vagyok: ön te-nek hí, szid és lenéz, pedig javára munkálok; fukarsága, kétkedése kiállhatlan; modora kinzó és mogorva; én a kosztos malaczokkal sem bánok kegyetlenebbül... «Bánt-e valaha zsidó gyöngédebben kegyébe vett koldus-rokonokkal, mint én veled? Te vak vagy, néma és siket; s ezért eszel, iszol, s védelem alatt állsz; hallgass, parancsolom»; viszonzá Márk úr halkan, mosolyogva, mintha nyujtott ajándékot akarna kedvessé tenni, pedig az epe lázadt fel ereiben. Beszédökben itt szünet következék; úgy látszott, a vörös dajka mérge, haragja, czivódó ösztöne remeg és enged Márk úr hatalmának; s engem elfogott a csodálat, miként tud oly durva bánás és közös titkok mellett, ily vakmerész jellemre annyi hatást gyakorlani; bár másfelől az idézett szavakból meg kelle győződnöm, miszerint e gőgkor kezében minden, ki hozzá közelít, vak eszköz, s a vörös sincs a félő rejtelmekbe annyira avatva, hogy veszélyes legyen. Fő érdek azonban, mely gyanúmat megragadá, a húszezer pengő iránt kifejezett igény s remény vala, melyet a Márk ajtó-ablakán meglepett idegen szavával oly csodás összefüggésben láttam lenni.

- Igaza van önnek, - közbeszólt az ismeretlen; - semmi kétségem. Azon diplomata szörny, kinek, ön történetében, kezeire ismerék, kevéssel azután vőn kölcsön húszezer pengőt, a nélkül, hogy én, ki ügyeit nyomoztam, e pénz hova létéről valamit tudhaték. Ez öszlet csalhatlanúl Márk zsákmánya lőn, kit ama fő bűntárs épen jelenleg törekszik megnemesíteni; s ki azt orvosi érdemeinél fogva, emberbaráti irgalmas híre, és hirhedt jótéteményi következtében, a közvélemény szerint oly nagyon megérdemli. De kinek czímerébe, önsegélyével, hóhérral tetetek ötágú koronát.

- A vörös dajka, - folytatá Ödön, - néhány percz mulva, mintegy bánva rabszolgai lázadását, átadó alázattal kezdé meg a szakadt beszédet. «Én hát megnyugszom parancsolataiban, mert ez mind hasznot hajt, vagy legalább hitünk lenézőinek kárt okoz. Hát ezért a várandó leányért ki fizet?» «Senki», felelé Márk úr röviden. «Ez még sem fér fejembe, - viszonzá a vörös, - hát csakugyan irgalom-intézetté alakítjuk a haszonhajtó udvart...» «Ha érte nem fizet, fizet gyermekeért» vigasztalá Márk úr. «Egy magtalan főrangú hölgynek örökösre van szüksége, hogy férje jószágában magát biztositsa. Mert látod Jefte, itt az a törvény, hogy ha a férj magzat nélkül meghal: birtokaiból kivetik özvegyét a mellékági ős ivadékok. Egy feltétele van ugyan a czikknek, mely azt azon esetre szorítja, ha a javak többek, mint a mennyinek jövedelme az özvegy férje sorsához mért tartására elég. De ez csak tévesztő ösvény s tolvaj-rés, melyen az érdek bebúvik s az igazság kibúvhatik. A nő, ki egész ifjúságát, egy beteges, kiélt, korán aszott férj mellett kórápolattal kolostori magányban hervasztá el, ki nyugtalankodék, szűkölt, nélkülözött, hogy férje nőtlenkori kicsapongó adósságait letisztázza; ki a szenny- és rongylepte ősi telket tiszta ifjú színbe öltözteté; a torkos csavargókat kiszoktatá, elidegeníté; nyomort, pusztulást száműzött, megszüntetett; az agár- és lakoma-fészekből barátságos családhajlékot alakíta; az inség helyén rendes bőséget, ízlést idézett elő; szóval férjének istápja, őre, jótevője volt; ezen nő, mondom, ha megözvegyült, a nemesi javakból, mint elhasznált butor kivettetik, mint az agg vadászeb tartást kap, s a nőerény, hitvesi hűség és szorgalom érdembéreül, fillérekből tengeti évült napjait; míg a családnév dicső örökösi éhszükségükkel felfalják gondja, fáradalma eredményeit; kiknek minden érdeme abból áll, hogy harmad-negyedíziglen fel tudják vinni apjaik származását, kiknek nevét igen, de vérét nem mindig öröklik. Persze ily törvény irányában, míg az erényes, bigott, család-kegyeletben főtt szívü asszonyok áldozatul esnek: korhoz képzett, eszes, vállalkozó nők, csellel segítnek magokon s eleve gondoskodnak róla, hogy a gyékényt ki ne ránthassák alóluk. Épen ilyen eszes azon úrnő, kinek számára a terhes pórleányt ide szállítám. Őt magtalanná alkotá a természet. Most második dús férjet bír. S azt hiszed, elég ostoba volt az első férj birtokaiból magát a törvény körmeivel kikapartatni, midőn özvegygyé leendett? Oh nem? A természet neki nem adott örököst: ő vatta és aczél-rugókból készíté azt. Vékony lemezen kezdve, apródonként nevelte álterhét, mint azt a természetes fejlődés kívánta. Fokról-fokra érlelé a nagyreménységű rongyokat s az időnek teljességében elszűlte azt, azaz gondoskodék idegen porontyról, kit a megcsalt férjnek és családnak mint örömjelt, a kihaló ág megváltó szülöttét bemutasson. Ez, az ő körében s életmodora mellett könnyen ment. Tavaszon kezdeték meg az ármány. Nyarát falun, férjétől távol tölté el, hol az ügyes párisi gép titkait leskődő szemek s véletlen alkalom nem árulhatá el. Késő őszön térve városba, betegeskedés színe alatt elszigetelten élt lakosztályában s midőn kellett, én gondoskodám magzatról, kit öltönyöm alá pakolva, magam vittem a házhoz a szülés éjjelén, hol a kancsi Eszter nővérem vivé a bába álszerepét. Ez a gyermek-fuvarozás meglehetős sikerrel ütött ki, mert a párisi gép keresztelője után egy évre, megdicsőült a köszvényette férj s a váltott örökös birtokaiban gyámnőül maradván, az eszes, merész anya: keresztapai dijamul kétezer arany ütötte markomat. S minthogy az efféle ipar nyereségesb őseink zsib-kereskedéseinél, jónak láttam különnemű üzleteim biztosabb gyakorlatára, e megvásárlott telken műgyárt állítani, melynek sáfárnőjévé kihoztalak Lembergből.» A vörös dajka kapzsi fülekkel nyelte e jellemző bűnrajzot s úgy látszott, mind a mellett, hogy unokaöcscsét ismeri, meglepte e sajátnemű polgári vétek. S ezen úrnőnek ismét váltott gyermek kell? kérdezé kiváncsian Márk urat. Igen, - felelt, az orvos - most harmadik. A gyász kiteltével ujólag férjhez ment s mint már szokásba vevé, pamutszülöttel biztosítá a második gyámságot is. Kilencz hó előtt azonban a fiú, kit akkor egy pálinka-árusnőtől szereztem alá, beteges lőn, férjének pedig gazdag örökösödéshez volt kilátása, minek útját már meg is nyitottam; s az úrhölgy jónak látta egy második párisi gépben pótló biztosítást nevelni; mi az idő folytában szépen ki is nőtte magát, úgy, hogy ezen pórleány gyümölcsével néhány nap alatt beválthatom kétezer aranyért, mire ugyan várnom kell, mert a birt vagyon hátán meglehetősen kimentek, de szerződésem szorosb kapcsolatban tartja őt, mint a velenczei kalmárt amaz egy font húsos kötlevél. A vörös dajka pupját a széknek veté s ámulva hallgatá unokaöcscsét. A gyermekkínzásban s titkos vagy aljnép közt forgatott bűnökben ő is mesternő volt; de úgy látszék, ama magas tanban járatlan vala, miként kell nagyokat, nagy érdekek tömkelegébe szőni, megcsalni s rajtok uralkodni. De hát ki azon úrnő, ki ezen pórleány kölönczeért annyi kincset kivet? kérdé hüledezve. «Azon főúr neje, kitől 20,000 pengő forintot kapok», felelé Márk úr. Hát megcsalja azt, kinek oly tetemes összeget köszönhet? viszonzá a dajka. «Természetesen, - válaszolá Márk, - ő érte megcsaltam egy nőt, egy más nőért megcsalom őt. A kör megvan s ott állok, honnan kiindultam, csakhogy hetvenezerrel gazdagabban. A világ így akarja az előmenetelt. Ha csodatevő volnék s halottakat támasztva megközelítném cserélt hitünk Krisztusát, még sem mehetnék semmire becsületes úton. Ma nem kell szorgalom, képzettség, lángész, független jellem. Az ily bohócz fárad és koplal s ha nyomorban gebed, kinevetik. Alázat, furfang, nyegleség az, mi pénzhez vezet s a pénz mindenhez. Sohsem volt igazabb, mint századunkban, hogy ki parancsolni akar, engedelmeskednie kell; vagy mai szótár szerint: érdek érdekért, azaz: kéz kezet mos. Kit haszna maszlagával kábává tömjénezünk, előviszi érdekeinket; mert most jellem és ész kappantermészetű, meg kell részegíteni s elfogadja az idegen csirkéket.» Nem fél-e, hogy az úrnő megbánandja tettét s felfedi a titkot? aggodék a dajka. «Az nem lehet, biztatá mosolyogva Márk úr. Férje éltében kiüzetnék a paradicsomból; így pedig halála után e poronty czíme alatt bitorland ötannyi évjövedelmet. Itt érdek a bilincs s annak lakatja erősebb, mintsem az erkölcs halvány keze feltörhetné azt. Aztán azon osztálybeliekkel nem oly magyarán köttetik az alku, hogy világos kifejezésekre kerüljön a sor. Sem tettem körül tanut lábalni nem engedek, ki részére valljon, épen mint te sem bizonyíthatnál ellenem semmit a nélkül, hogy magadat is kínpadra ne juttasd. Kit egy héber életbölcs megfog, nem menekülhet az.» Hát ha ez a pórleány feljelentené, hogy gyermekét elvette s ha nem tudná is bizonyítani mi czélra? de gyanut gerjesztene? kérdezé a bűntanuló dajka. «Akkor bemutatnánk egyet porontya helyett kosztosaink közül s a hírlapok és közvélemény magasztaló szavát vonnám fejemre, mivel egy szegény elcsábitott leány gyermekét titokban, minden önzés s hirhedési igény nélkül, kisdedóvó magánintézetembe felvettem. A leányt pedig hóhér bárdjára kerítném alattomban, mert első csecsemőjét megölte s hogy meg ne ölettessék, én adék bizonyítványt, miszerint gyermeke halva születék. Ha árulóvá lesz, bakó várja; holott így bajától menekszik s harmincz forintot kap. És a pallos reménye nem tréfa. Őt félelem tartja hurkomon s ez a pórosztálynál oly hatalmas eszköz, mint nagyoknál az érdek.» S ki hát mégis azon úrnő? kiváncsiskodék a dajka. «Az nem tartozik reád!» viszonzá Márk úr foga közül s a dajka arcza mérgében megtelt vérrel s rezes bibircsói kipipacsodtak; én pedig irtózva e szörnyetegek jellemrajzát tovább hallgatni, reszkető lélekkel visszavonultam.

- És a pórleány terhével számított merény csakugyan végrehajtatott? kérdé az árva halászt az ismeretlen, kit az esemény meglepő fordulata hatályosan látszék izgatni.

- Igen, felelé Ödön. A leány néhány nap mulva ép, erős fiat szült a káposztás szobában, kit Márk úr, még akkor éjen, kocsijában elvitt.

- Minő szövemény! minő ágazatok bűn- és merényben; s mindez aljas anyagi érdekért... S minő csodásak gyakran a sejtelmek, mondá az ismeretlen. Mikor a főispánné tíz év előtt anyaágyból kijött, oly teljes, virágzó színben találtam őt, hogy gyanum kerekedék; talán nem is szült? De persze elröppent e futó gondolat, kinek jutna hitébe ily merény komoly üzlete? Most minden világos; úgy-e szeptember 14-ikén történt a csecsemőrablás?

- Igen, - válaszolá az árva halász, - egy hóval az irgalomintézetbe lett jutásom után.

- Így csalhatlan, - közbevág az ismeretlen, - a főúrnő épen akkor szülé második fiát, kit öt év előtt elvesztett. Márk úr azelőtt házi orvosa volt az uraságnak s három éven át alkalma volt a különben is rossz hajlamú családra befolyást szerezni, hitet, feltétlen bizalmat nyerni, mely a titkos szövetkezet merényéig növekedék. És az első szülött, a pamut és párisi gépből teremtett örökös, a pálinka-árusnő becserélt szülötte, az ön kinzójának, az esztergánál meglepett ismeretlennek fiává s a gőgös őscsalád diszére csempészett magzat nem más, mint ama szép ifjú, kit ön a mai halászatnál ideglázig meglepett, ki önt harmadnap mulva látni akarja, de kitől önt megszabadítjuk az isten és én.

XVII.
(Észrevételek.)

Az idegen, ki e rövid ismeretség alatt is alkalmat nyujtott szilárd, nemes, jótevő jellemét ismerni: éles ész-, tiszta érzettel birt s józan honszerelemtől volt lelkesülve. Ez okból az árva halász esete felkölté s a hazai viszonyokra ragadá meleg gondolatait. Fájt lelkének, hogy Márknak, ama idegen származású érdekrabnak, sikerült nem csak a közvéleményt, s felületes tömeget megcsalni: hanem annyi képzett, értelmes, tiszta jellemű honfiak felett egy főcsalád alkalmazását, bizalmát, átadását megnyerni; főcsaládét, melynek szerkezetében a férj érdeke gyakran ellentétbe jő a nőével és viszont, s melyben az ármány, képmutatás, hűtlenség nagyobb és rejthetőbb tért talál, mint alantiabb osztályok körül. A főbb rendüek nagy részénél folyvást azon balitélet él, hogy a magyar szakköri ifjakban nincs annyi képesség, szorgalom, hajlékonyság, menyit könnyű kezelés, gyors ügyvitel s fensőbb izlés igényel; hogy a magyar egyének túlbizottak, s szakmájoktól függeni nem szeretnek; és ezért, kivéve az ügyvédi alkalmazásokat, hol idegenekben válogatás nincs, gyéren vétetnek fel s nem annyi díjjal, vagy nem oly örömest fizettetnek, mint a külföldiek. Pedig e vélemény, e hit csalódás. Vérünk, fajunk, általában eszes, tanulékony s saját szakmájában, ha alkalma van magát művelni, gazdagabb arányban képződik jelessé, kitünővé, mint a német, cseh s a szomszéd keleti népfajok, mit eléggé igazol azon magyar művészek, kézművesek s iparűzők száma, kik nyugot művelt országaiban név-, méltánylat, sikernek örvendnek. Szorgalom s kitartás tekintetében ha oly kedvező vetélyben nem állanak, ennek főbb oka kétségkívül nevelési hanyagság, szoktatás és térhiány rendszerében rejlik, de sikernyujtó ösztön, alkalom s méltánylat bizonyosan kifejtené, megszilárdítná nálok a munkássági türelem azon fokát, melyre e tehetséges vér képes s mely tőle annyi igénynyel várható. Mi pedig a hajlékonyságot illeti, igaz, hogy nem lehete a magyart eredeti tipuszából kivetkeztetni, miszerint oly előző alázat-kaczér bók s hízelékeny modorral tudná vagy akarná főnökeit, felsőbbjeit körülkisérteni, mint minőre kiválólag a németek képesek, de egyenes, nyílt, önálló viseletük megett nem is rejlik amaz éles, elszánt önszeretet s bírvágy, melylyel más fajok a magyart aránylag túlhaladják; s tapasztalt tény, miszerint hazánkban alkalmazást nyert tíz idegen közül kilencz meggazdagszik, míg ugyanannyi magyar között, alig vergődik egy, életszükségeit fedező vagyonra. A vállalt szakmátóli függni nem akarás vádja pedig legalaptalanabb s ezen vélemény merő fogultság. Ha van is reá eset, hogy titoknok komornyikká, nevelő mindenessé, ügyvéd hajhászszá, gazdatiszt inassá nem engedi magát alacsonyítni: az a jellem önérzete, nem a kötelességtőli szabadkozás. Igaz, hogy rabszolgai görbedezésre fajunkból ritkábban kaphatni egyént s tányérnyaló ebül, alacsonyító szeszély tárgyáúl kevés fekszik meg, de ez főleg a szabadság érzelméből származik, melyre minden alkotmányos nép tagja híva, kifejtve van s melyet csak az nem tud tűrni, ki zsarnok, vagy maga is rabszolga. S nem jobb-e kétes ügyeinknél egy önálló, őszinte barát, mint idegen álnok, ki, mint Márk úr, érdekleső szenvedélyének rabjává teszi a család becsét, boldogságát. S miért épen hazai egyének birálgatásában ama túlvitt, ovakodó szigor, míg az idegeneket, mint Márk úr példája mutatja, felületes, vagy semmi nyomozás nélkül, behozzák, pártfogásba veszik, kegyelettel, hittel megajándékozzák? Pedig a hunyászkodó álarcz alatt, melylyel ezt megnyerik, gyakran irigység s nemzetgyűlölés fogai rejlenek. Hányszor helyesli, csodálja, elősegéli ily idegen kegyencz a főúr polgári vétkeit, hogy szennybe, bajba annál mélyebben sülyeszsze, hogy vele a nemzeti romlás veszélyét növeszsze, siettesse s maga kárörömet élvezzen egy gyűlölt, s irígylett nagyság bukásán? És ha ezen igazságokat figyelmére méltatná a főrend azon része, mely csak idegen nyelvű, érzelmű tisztek által véli igényeit kielégíthetőknek s mely azt képzeli, hogy magyar személyzet körében nem lehet kényelem, úri tón s házi boldogság; ha meggondolná, hogy az életpálya s érdemlési módok ezen szakaira egyéneket képezni a vagyonosok polgári feladata; hogy külföldi bevándorlottakban annál csekélyebb a biztosság, minthogy többnyire az szokott hazájától megszökni, kiben vagy kalandor természet, vagy kevés tehetség van; ha meggondolná, hogy a nemzet ifjainak vagy itt kell, vagy sehol sem lehet pályát, kört, alkalmazást nyerniök s a «világon nincs számokra több hely»; hogy minden idegennek nyujtott darab kenyér, egy nélkülöző honfitól véteték el, kiknek számával a közelégületlenség növekszik, hogy kiket isten e földre teremtett, e földből kell élniök, ha becsületes út nem nyittatik, úgy a mint lehet; hogy hol a status efféle közveszélyt megelőzni nem törekszik, az illető osztályok hivatása az; hogy a jövevényekkel megtöltött háza, családja, hasonlít saját honában a tengeren elszigetelt gyarmathoz, melynél csak kereskedő hajók önzésből kötnek ki; hogy ezen rendszer gyakorlatában, mint benszülött törzsivadék, kétszerte nagyobb polgári vétket követ el az azt űző indigenáknál; hogy míg körébe a kortól fenyítve, idegen zsoldosai közé csak egy-két alárendelt magyart veszen fel, hirhedési czélját elérheti ugyan, de a hazafiság nemes érzelmének meg nem felelend; igen, ha ezeket meggondolná s jobbítaná magát, ha nemcsak ünnepélyből, hanem házilag, család- s magánéletben is megszokná, felöltözné a magyar tónt és érzelmeket; ha tárgyismeretlen, gyűlölt s gyűlölő, vagy épen erőszakos túlbuzgó idegeneket nem hurczolna be állomásaira, talán nem lenne oly gyakran és annyi oka panaszra fakadni, kikelni, mérgelődni a hátravető feszültség ellen, melyet jobbágy és megye, uradalmi viszonyaiban éreztet; a mellőzés ellen, melylyel jobb elemű osztálytársai büntetik; s a lenézés miatt, melylyel a közvélemény megveti.

Másik tárgy, mi az ismeretlen gondolatait Márk bűneinél magával ragadá, a törvénytelen szülöttek sorsa. Ime, az elvetemült Márk az állam és helyhatósági intézmény és ügyelet ebbeli hiánya mellett, gyárt állít, keresetet űz, rendszerezett vétket gyakorol e szerencsétlenek sorsából; annyi ártatlanokat kínoz és öldököl; a gyermekgyilkost véteksúlya alól elvonja, a romlottságot terjeszti, a törvények kijátszására rabkereskedést űz egy szabad nép gyermekeivel s ezért nevet, becsülést, jutalmakat arat. Mindezt nem tehetné, vagy legalább kevésb terjedtségben, több akadály s gyérebb sikerrel, ha a fővárosnak lelenczháza volna. Ha az emberi nem természeti állapotában marad, kétségkívül hallatlan leend a gyermekgyilkolás; miként az állatfajok közt hallatlan, hogy saját kölkeiket megöldössék. A társaságos élet szerkezete s főleg a házasság idézé elő e vétek foganzását. A bölcselő előtt folyvást kétség alatt álló kérdés, tanácsos-e a természet ösztönét rendszerezni, formába szorítni akarni? tanácsos-e a statusnak házasságon kívüli szenvedélyek érintkezését botlásul tekinteni s mint botrányra a gyalázat és bűnhődés bélyegét, üldözéseit elrendelni? tanácsos-e ama gyönge, szerencsétlen lényeket, kiknek erkölcsét ifjú inger, vérgerjedelmek, a női kebel engedékenysége, kedvező alkalmak, tanult csábítók műtervei s az első szerelem édes hatalma ostromlák: közszégyen s megvetés kétségeinek kitenni? tanácsos-e a szemérem s becsületérzés félelmeit a menekvési vágy ingerével harczba állítni? a rejthető gyermekgyilkolás reményeit ez által felkölteni? ez iszonyú bűn ösztönét előidézni? a gyakorlati példák hosszú sorait megnyitni? s e természetfertőző vétket, az isten képére teremtett ember állandó vonásává avatni? Igen, a bölcselő előtt mindez fejtetlen kérdés, de a vallás, erkölcstan s polgári törvények igennel feleltek azokra. E felelet sebet ejte a gyenge nősziven, melynek fekélyében a gyermekgyilkolás eszméje foganzék; és pedig a jók, a romlatlan, a nemeskeblű szerencsétlenek osztályában. Ki kaczér tetszelgésből vadász hiú győzelmeket, kit fajtalan kéjvágy ingerl vagy kényszerít csapongásaiban, az anyagi szerelem undok árúsnői s aljas férjkerítők nem leendnek gyermekgyilkosokká. Ők elég szemtelenek viselni a bélyeget, mit házasságkívüli magzataikért a törvény és társadalom rájuk süt. E bűn áldozativá azok lőnek s lesznek, kiknek éber őrködését a lángoló órák önfeledésiben megorozta s kirablá ugyan a természeti ösztön, de kikben láz hültével sujtó angyal támad, az erkölcsi érzelem; kiket bánat s kétség üldöz s vérez; kik fel tudják fogni, mit jelent becsületfosztottan, jövendőt vesztve, a társaságból száműzve, kárörvendő gúnynak adottan, rokontól megvetve létezni s percznyi feledésért hosszú életet veszteni. Gondolkodó statusok belátták, miszerint az anyai kegyetlenség terjedő ragályát orvoslaniok kell, de miként? hogy a veendő gyógyszer mérgesb ne legyen, mint a kór? A szemérem, becsület s szégyen érzelme oly vonások, miket ember s így a társas élet nem nélkülözhet; mik nélkül nemünk állatfajjá törpül s elveszti beljegyét, melylyel a teremtés büszke. Ezeket védni, segítni, növelniök kell; de ha azok iránt is kötelességeikben szigorúk, ismét a magzatgyilkolás eseteit szaporítandják. Vissza kellett volna térni az elhagyott természethez; megszüntetni, végkép eltörleni a nőtlen szerelem s törvénytelen magzatok gyalázatát. De a társasági szerkezet lelke, szelleme, egyik főczélja kárhozatot szavaz e lépésre. Ez úton megszentesíttetnék a fajtalan csapongás, kiirtatnék a hűség édene s pusztulásba menne a nőerény, melyen most a családszövedékek, jogviszony s házi nyugalom épsége alapszik. Hogy tehát míg a rosszakért törvény létezik, a jókat védintézet szabadítsa meg: középeszközül vétetik e veszélyes végletek között a lelenczházak eszméje. Az emberi irgalom története fenséges adattal bővült; a jótékony intézetek száma gyöngéd testvérrel gazdagula s az erkölcs-őrül alapult vállalatot, áldás, fényes siker koszorúzá. Frankhonban, a vérmes, könnyelmű, izgatott s szeszélyes nép közt, a lelenczházak megnyitása után négyszerte kevesebb lőn a gyermekgyilkolási s kitevési bűnkereset száma, mint a mérsékelt alkatú s komolyabb elmű poroszok közt; s hétszer kevesebb, mint a szigorúbb erkölcsű Würtembergben. Azonban e kegyes eszme is meghozá árnyoldalait, mert hiszen lehet-e oly fehér szentség, melyre az emberi jellem árnyat ne vetne? A lelenczházak a szülei erkölcstelenülést segíthetik elő. Sok könnyelmű, jellemtelen, alkalomleső örvend, ha rejtve, névtelen fogantatott gyermekétől, tiltott szerelme édes örömétől, gond és áldozat s mégis veszély és vétek nélkül megszabadulhat. És ha bár érték- s érvénytelen a szűzerény, melynek életere nem a szemérem s kötelesség érzetében ver, melyet csak a szégyen rettegése, a tiltott szülés szorongó félelme, s titkolási akadály idegenkedése tenget s támogat: tagadhatlan mégis, hogy e nehézségek gyakran erőtlenné teszik a tévedés ingerét, háttérbe szorítják a gyáva bukás csábjait, vagy az egyszer elesőt visszatartják a további sülyedésektől, miket a lelenczház irgalma könnyít. De azért, hogy nemünkbe visszaélési hajlam oltatott, azért, hogy vannak pókok, melyek az éltető harmatból is mérget választnak el s találkoznak könnyelműek, kiket ez üdvös intézet tévútra tántorít: elvessük-e végkép a lelenczházakat? eltaszítsuk-e szeretetlen kézzel azon nyomorultakat, kik még romlatlan lélekkel, számító terv nélkül, csáb vagy körülmény örvényébe sodródtak, kik vagy anyagi indokból kényszerülnek magzataikat kitenni, vagy erkölcsi szükségből gyilkosokká lenni? megfoszszuk-e a végmenedéktől, mely őket az életnek, társadalomnak, erkölcsnek visszaadá? s magát a bűnforrás előidéztét illetőleg, melyik kútfő áraszthat mélyebb s veszélyesb erkölcstelenülést: a lelenczház-e, mely legfeljebb a vértév többszöri hatalmát s törvénytelen szülés ismételt esetét hozhatja elő? vagy a menttelen gyalázat s erkölcsi száműzés kétségbeesése, mely gyermekölést, kitevést, öngyilkosságot teremt és terjeszt?... Tapasztalat tanítá ugyanazon szomorító igazságot is, miszerint a lelenczházak a nőséletű szülék törvényes magzataik iránti szerelmét, kegyeletét is, vele a jövő nemzedék egyetlen biztos és czélszerű nevelési eszközét és így a köz- és családboldogság alapját fogyasztja, tévelíti, enyészti. A csábító alkalom, nevelési költség és fáradság gondjait közintézet nyakára tolhatni, sok korhely vagy bírvágytól elfogult szülőknek szédítő ingerül szolgál, kisdedeiket a családviszonyok kebléből hidegen kitépni, elvetni s rideg, rokon és barátlan sors mostoháivá tenni. Igaz, hogy e szivtelen közöny s erkölcsi ragály túl a durvák s vagyontalanok osztályán is beharapózhatik a társaságba; igaz, hogy ingató példa, midőn maga egy Rosseau négy gyermekét lelenczházba hordja, a nélkül, hogy apai jogát valaha visszakövetelné, vagy bűnös mulasztásit édes gondokkal törekednék később kárpótolni; de mind e lehetőség a lelenczházak hibás rendszerében találta alapját; s statisztikai adatok, miszerint egy időtájon az összes szülötteknek Pétervárban fele, Párisban harmada lelenczházba viteték s azon tapasztalati hivatkozás, miszerint Mainzban, míg ezelőtt tizenkét év alatt csak harmincz csecsemő téteték ki, miután Napoleon parancsára lelenczház épült, negyedfél év alatt ötszáztizenhat gyermek hordatott be: csak annyit bizonyítnak, miszerint ezen közintézetet másként kell rendezni, de arról meg nem győznek, hogy az eszme nem felette üdvös s hogy egy felette üdvös eszmét az eddigi kivitel tökéletlensége miatt el kell vetnie az emberiségnek. Maga Frankhon, mely a szellem és anyag érdekét, a teremtés és gondviselés szerepét oly lelkesen törekszik egyesíteni, melynek nemcsak börtöne, hanem becsületrendje, nemcsak vérpadja, hanem erény jutalmai is vannak; mely nemcsak üldöz és megfeszít, hanem nevel és javít; melynek intézményeiben szegény hazánk annyi tanulni valót találhat; igen, maga Frankhon, miután a lelenczházi visszaélésektől keseredetten azokat eltörlé, legújabb adatok szerint rettenve győződék meg, hogy azóta a kitett csecsemők száma rendkívül növekszik; a gyermekgyilkolási fenyítő perek borzasztó arányban szaporodnak s az államra sokkal tetemesb erkölcsi veszély van készülőben, mint minőt a lelenczházak előidézhetnek s azoknak visszaállítása a sürgős napi eszmék közt kezd helyet foglalni... E jótékony intézet ellenei elég szűkkeblűen czáfolatul vetik azon vádat is, miszerint a status nem számíthat azon két czélra, mit lelenczházak által a gyilkosság megszüntetésén kívül elérni törekszik, t. i. hogy a népességet növelje s jó erkölcsű, szorgalmas, elégült polgárokat neveljen; minthogy mondják, lelenczházakban nagy a halandóság s a nagykorúságig felnőttek legtöbbjei is erkölcsileg semmivé lesznek. Ismét erőtlen ürügy, melynek árnyában meg akarnak szökni az emberiség iránti kötelességektől. Az aránytalan szapora halandóság okát főleg abban kell keresni, mert a gyermekek nagy része születésében öröklött kóranyagokkal, betegen vagy épen haldokolva vitetik a lelenczházakba. S ha figyelembe vétetik, hogy a beadott szülöttek egy része meggyilkoltatott vagy kitétetett volna lelenczházak nélkül, más része pedig hanyag, gondatlan, nélkülöző növekedés martalékává leendne, melyben a halandóság aránya szintúgy bekövetkezhetnék: a megmaradt s maradandó kisdedek számát mindenesetre nyereségeül számíthatja a status. Eme halandóságot ama kútfőből is származtatják, miszerint annyi s oly kicsiny gyermekek közt lehetetlen lég és öltözet kellő tisztaságát megóvni, czélszerű tápot és ápolást nyujtani, a ragályosokat elkülöníteni s a dajkák hanyagságát ellenőrizni. De számíthat-e jobb sorsra, gyöngédebb gondozásra ily szerencsétlen szülött oly anya vagy család körében, mely őt védintézet nélkül megölni, kitenni vagy ismeretlen jellemű bérlőkre bízni kényszerűlne? durvább, gyilkosabb-e a lelenczházi rendszer ama lelketlen gyermekkínzásnál, mely a vörös dajka által s más lappangó magánintézetekben gyakoroltatik? És ha a lelenczházi növendékek egy része nagykorúságban, családszövedék nélkül, név és vagyontalanul vész és veszélynek lenne is kitéve, mint a pusztai kő; ha védgyám nélkül állva, csáb és szükség ostromai között erkölcsileg elsikamlanék is: következik-e abból, hogy oly sorsú vagy viszonyú anyák, minőktől kitett vagy megölendő gyermekek származnak, eszközt és alkalmat találjanak őket hasonló jövőtől megóvni? s melyik tűrhetőbb rájok és a statusra nézve: az-e, ha változhatlan eredetökből folyó kétes életnek vannak kitéve? vagy az-e, ha Márk úr s hasonló gazemberek által borzasztó czélokra felhasználtatnak? S nem elég jutalom-e a társadalomnak, ha ily intézetek által anyai bűn s vele rokon merények elejét veszi; ha már eredendő romlottságunk miatt együtt és egyszerre minden czélt el nem érhet? s a lelenczházi rendszer eddigi hiányait nem tudná-e az emberész új tervekkel tökéletesítni? nem lehetne-e azokat a visszaéléseket, helyköri viszonyokhoz képest a térről leszorítani? Nem lehetne-e a szerencsétlen anyák bizalmát - kikért ez intézet tulajdonkép kigondolva van, - úgy vezetni és fedni, hogy se a szemérmes hölgy el ne ijesztessék, se hűtlen megesettek cselei a jótét alapját ne terheljék? Ha gyóntató atyáknak a szív legféltőbb titkait, hajlam és bűn minden fogamzását századoktól bevallja a világ, csak ide nem lehetne-e titoktartó egyéneket lelni, kikhez a szemérem s kétségbeesés bizalommal jő s vigaszt visz; kik szigorú nyomozást tennének, hogy a kegy valódi szükség eseténél osztassék? És ha a lelenczházi nevelés kezdete kisdedóvók, szakképző intézetekben fejeztetnék be, kellene-e félni a nagykorúak erkölcssülyedésétől?... Nem, nem, minden czáfolat, mit a hideg szám s bajkerülő közöny e kegyeletes eszme ellen összehányni képes, olvatag hótorlat a jótét melege alatt, melyet az áraszt... Fagyott nemzedék, baljóslatú korszak - gondolá az ismeretlen, - melynél és melyben az emberi kegyelet egymásra bukik; melynél és melyben a philantropiának színes hajlongásba, osztalékos igérvényekbe, csábító tánczosnévá kell öltöznie, hogy hatni tudjon s így is csörgő sapkát s szarvakat kap díjul; melynél és melyben törvény és erkölcs, miniszter és favágó, bölcs és zsibárus egyaránt kalmárkodik és önz; mely gazdag és puha lehet sardanapali kényelmeiben, de szívtelen ivadékot ád a földnek örökül s történelmi jellemnagysága a gyártelepek kürtőin füstöl ki... Kedves hazánkban még nem áll ily fagyponton a lelkesültség. Még nem lőn végkép rabszolgájává a magánérdekeknek a nemzeti s a nemzetinek az emberi. Itt még nem vak elfogultság előtt jelenik meg rongyaiban a kéregető nyomor s a megváltó szeretet felhivó szózata nem siket részvétlenségben hangzik el; és habár eszköz és fejlettség hiányai miatt sok esetnél parazsat nem hagy az ellobbanó láng: futó melegével sok dermedt tagját életre hozza mégis a közjó testének. Ki kétkednék, hogy a nemesen érző nemzetben a lelenczházak eszméje is barátot találand; hogy jótevő ölébe veendi azon szerencsétleneket, kiket szerelmi tév, vagy ördögi csáb, a társadalom páriáivá vagy gyilkosokká teendne?... Hazánk vidékein még nem oly nélkülözhetlen szükség a lelenczház. Ott a műveltség nem terjedt annyira, hogy a gyermekölés eseteit veszélyes növekedésben idézné elő. A magyar köznép különben is szigorúbb erkölcsű más népfajoknál; a mellett sem szapora, sem buja hajlammal nem bir s fenyítő törvényszéki jegyzőkönyvek szerint gyilkosság s különösen gyermekölés vétke kedvező arányban tárgyaltatik kisebb bűnökhöz képest. A királyi táblán évenként 10-12 gyermekgyilkossági fenyítő per fordul meg, mely a 14 millió népességhez nyugoti országok arányában felette csekély; magzatkitétel pedig a vidékeken oly ritkán hallható, hogy ezen bűn statisztikája a statusnak aggodalmat nálunk épen nem okozhat. De a fővárosban másként áll a dolog. Itt sürgetős szükség a lelenczház. Pest viszonyai méhökben viselik annak kellékét. És ha vannak is városok, hol talán kevesebb veszély a statusra nézve a gyermekgyilkolás előforduló esetei, mint az ezen útoni ellenműködés, Pest bizonyosan nem azok közé tartozik; pedig a törvény lelke épen azt kivánja, hogy meghozatala ott és úgy alkalmaztassék, hol és miképen felhívó körülmények parancsolják; és ez áll erkölcsi intézményekre is. Ime Márk úr kínzó műhelyében mennyi összekötött bűn gyakorlata virágzik. A megcsalt anyai szeretet mint egy dugárus kiraboltatik; a gyermekgyilkos a törvény kijátszásául hamis bizonyítványt kap, menhelyet, pártfogást nyer, új feslettségre ingereltetik s egy másik törvénynek, az örökösödési jognak megcsalásában hideg, biztos terv szerint vak és szörnyű eszközül gépileg felhasználtatik. S ennyi vétek szerencsés kivitelében, a mellett, hogy az állam erkölcsi állapota sülyed és vész, senki sem nyer a zsineget érdemlő tettesen kívül; mert hiszen ki állítaná nyerő félnek a váltott gyermeket, kit talán a lemondás lehetségén túlérett korban vár kétségbeejtő mindentelenség s kigúnyolt gyalázat? Pesten a gyermekgyilkolás statisztikáját nem is lehet határozottan tudni. Itt nincsenek halottas házak, hol a természetes halál jeleit szakértő és hivatalos birálat vizsgálja meg; itt nincs rendőrség, melynek szigora egy gyilkos anya küzdő eszméi közt rettentő őremlékül ötöljék föl; minden látlelet hiteles, minden álnevű bitang csalhat álbizonyítványnyal s a csempész sirok titkait senki sem vizsgálja. De hogy a gyermekölés esete több, mint mennyi fenyítő szék útján tárgyaltatik, mutatja a temetett csecsemők számaránya az összes halottakéhoz; mely a városi lég, szülei elfoglaltság s több előidéző okok egybevetése mellett is aggályt kelt a nyomozó gondolatokban. Maga a pesti élet és népesség szerkezete szükségkép feltételez lelencz-intézet létrehozatalát. Pest, mint középpont, gyűlhelye, mulató széke a vidékek gazdag ifjainak, kiknek üres hosszú idejök bőven elég arra, hogy magukban a kéjhajlamot szokássá, időtöltési eszközzé érleljék; kiknek erszénye minden holddal megtelik, hogy a közerkölcsben fogyatkozást idézzen elő; kiknek kalandjaiban csábűzérek, kerítők, naplopó iparlovagok szegődnek segédtársakul, melyeknek ostroma a hiú, engedékeny, vagy szükség s nyomortól üldözött nőerény ellenében sikerre számíthat. Kinek emléke ne hivatkoznék itt azon tényre, miszerint e merény hatalma a nőnöveldék fertőzetéig terjed? miszerint annak növendékei hurczoltattak bérelt ármánynyal, erőszak kalandjaiba? A gazdag fajon kívül Pesten tömeglik a középosztályú ifjak serege, a tanulók, orvosnövendékek, királyi táblai jegyzők koronként változó és népes osztálya, mely a pénzhiányt időáldozattal, hímes szavak, mézes érzelmekkel pótolja az ingadozó hölgyerény körül; melynek ismeretség, foglalkozási viszony, nevelői alkalmazások által alkalma van családélet körébe szövődni, szerelmet, szenvedélyt költeni és nyerni s az életkorával járó vágyak s gerjedelmek bizalmas, de önfeledt pillanataiban tévedni s téveszteni: melyet önsorsa néhány terhelt, de édes év után tovább hí, szétszór s eltávolít; mely gyakran kényszerül hűtlen tervek nélkül, támasz és vigasztalanul elhagyni mindent feláldozott leányait, hogy az őt felcserélő ifjabb nemzedék szerelmeinek helyt adjon... A főváros elemei közt van továbbá a lakosok számához emelt arányban levő katonaság, melynek kedvtelései ismét az aljnép hölgyei közt sülyesztik az erkölcs érzelmeit. Sereggel jő be falvakról szolgálatra, a nép együgyű, tapasztalatlan nőneme. A népé, melynek erénye, fogalmai természeti állapotban hagyattak, melynek nevelésére az állam mindeddig mitsem tőn, melynek egyetlen óvszere önálló s tudatos erkölcsi képzettség helyett a foglaltság s ennek szűnóráiban könnyen martalékává lesz minden kontár csáboknak. Hány eset van reá évenként, hogy közkatona agyonlövi magát szerelmi viszonyok miatt? pedig mily sok között vállalkozik egy öngyilkosságra, kik védtelen hölgyeket taszítnak helyzetbe, melynek kétségétől csak lelenczház adhat menekvést. És ha ezen adatokhoz fontolóra vétetik, miszerint a pesti élet drágasága, az országos szegénység s érdemlési módok hiánya miatt igen sokan visszatartatnak a nős élettől, melyre különben hajlamuk s akaratjok volna; ha gondolóra vétetik, hogy Pesten csaknem minden európai városokat meghaladó arányban vannak örömházak s azok többnyire válogatott szépséggel telvék, mi a honi erkölcsstatisztikához nem leghizelgőbb adat s mi azt bizonyítja, hogy nemcsak lelenczházakkal biró államban állhat alantfokon a nőerény; igen, ha fontolóra vétetik, hogy hol ennyi ostromelem s erő küzd a nőerkölcs ellenébe, a status és helyhatóság pedig sem népnevelés, sem rendőri szerkezet útján nem képes azt javítni, védni, biztosítni s őrkarok helyett csak hóhérpallost emelhet a szerencsétlenekre; lehetetlen meg nem győződni, hogy Márk úréhoz hasonló bűnfészkek irtózatos rejtelmeit csak lelenczház irthatja ki a főváros évrajzaiból. De hol van hozzá a kellő tőke, a közszegénység s teendők ezrei között? A nemzetet annyi közvetett s közvetlen kimerültség mellett, annyi kiáltó éhszükségek között, vele terhelni, legalább siker reményével, alig lehetne. Különben is, oly intézetek előállítása, melyeknek haszna, eredménye helyköri érdekekre van számítva, az illető helyhatóságok kötelessége; s a status csak annyira tartozik azoknak létesítése körül segélyével befolyni, mennyiben általuk közérdek is czéloztatik, vagy a helyhatóság ereje arra elégtelen. És mivel a lelenczház különösen és leginkább a nép javára van irányozva: legtermészetesb tőkeforrásul a nép pénztárait lehetne arra kijelelni; és ez volna a takarékpénztár és házi adó. A takarékpénztárba nélkülözhető fölöslegét szokta a vagyontalan osztály behordani s mennyivel nemesb, emberi czél volna a nép tőkéiből behajtott haszonból népintézeteket teremteni, mint a pozsonyi példaként, magán részvényesek dobaz zsebeit dugdosni meg vétséges uzsorával? De Pest városának takarékpénztára nincs; az örömkedvelő, s bőséges életű városi kormánytestnek, nem vala még ideje százezer ember boldogságáról gondolkodni. A megyéről pedig, sem különvált érdekei-, sem a városi hatóság iránt alkotmányos szempontokból kifejlett feszültségénél fogva, nem lehet jogosan követelni, hogy saját terve, s fáradalma után felállított takarékpénztárát, a főváros elhanyagolt kötelességének betöltésére szentelje... Házi adó lenne a másik népkútfő. De a városi budget különben is örök panasz, elégületlenség, királybiztosi nyomozások alatt forog; miszerint az szakadatlanúl nyomasztó növekedésben áll, s növő terheinek eredménye nem tapasztalható... Egy harmadik, bár közvetve, de mégis a néptől eredő kútforrás legigényteljesb volna.

Ha a magyar papság a néptől fizetett tizednek tizedrészét e czélra áldozná: rögtön virágzó lelenczháznak örvendne a főváros, s vele a közerkölcs. Mi szép, mi fönséges vonása volna, az idvezítői szeretet végrendeletét betöltő készségnek, ha a gazdag papi rend, nyugodt termeiben, kegyes elméletei között, meggyőzné s ajánlaná magát e jótevő áldozat hozatalára; ha a statusnak, mely neki annyit adott s ad, e jövedelmeihez képest csekély filléradót, hálából lefizetné, üdvös példáját adva az által nép iránti munkás részvétének, melynek irányát s nevelési ügyeit oly örömest szereti intézni. Pedig mily kevés munkába kerülne átlátnia, hogy a tisztujítási érdekek, s külföldi titkos ügyek szükségeinél, közelebb áll hozzá a nép boldogsága, melynek keblében nyolczszáz év óta békésen él, s másik nyolczszázig élni törekszik; hogy midőn a kor parancsoló ösztönéből, minden erő, minden elem tevékeny mozgalomban van, egyes osztály, csak önérdeke veszélyzetével vonhatja vissza kezeit; hogy a fogantatott népszerűtlenség megérlelése helyett, sokkal tanácsosb lenne a betöltött hivatás érdemével, öntörténetébe békítő czikkeket iratni; s az igéikben hirdetett mennyország, csak úgy hat tanítványaikra, ha ők is oda törekszenek jutni.

E becsületes, honkegyelő elmélet közben, fájdalommal látta át a szép lelkű ismeretlen, miszerint a társadalmi bűnök kútfejét s alkalmát, nagy részben a polgári intézmények hiánya, vagy ferdesége idézi elő, s az osztálybeli balitéletek segítik gyakorlatba. Ime Márk úr s nővérei bűnszövetsége a főrendűek külföldieskedésén, a lelenczházi hiányon, s az ősiség tekervényes tömkelegében talált tápot, s menrejteket. És itt az ősiség eszmélyét ragadta meg eszméző kedélye. A lovagszázadok lelke, határzott jellemű népek közt, a feudalismus rendszerét fejti ki, - gondolá magában; - s a feudalismus elnyomá a szabad tulajdon tiszta fogalmát. A magyar nemzetben egész természetét nem tudá kifejteni, meghonosítni a feudalismus; s így szülötte is csodaszörny lőn: az ősiség, mely névleg óvni látszék a szabad tulajdon szentségét, de lényegében eltorzítá, megdermeszté azt. Más népek, a korszellem nagykorúságában, széttörék a feudalismus igáját, tisztába hozák, erejéhez juttaták a szabad tulajdon emanczipált jogát.

A magyar nemzetnél folyvást él a középkori csudaszörny, az ősiség, mely születésében homályos, nőttében baj- és cselidéző, működésében téveteg és viszályköltő kisértete lőn a családéletnek; mely lomha szemeivel szétvigyáz, hogy birtokának senki ne legyen biztos, szabad ura, hogy kötve tartassék a földmíveléssel rokon iparágak ösztöne, s velek a jólét; hogy szorgalom helyett visszaálmodozó vágy kösse meg a kereső kezeket; hogy a vagyonszerző, magáét mellőzve, másét követelve százados szövényű, kétes végű perekben veszítsen költséget, kedvet, sőt egész életet; hogy a zavaros törvénykönyv ezer védzáradékkal hízzék; a rövid igazság tekervényes magyarázatokban erőtlenedjék el; hogy ármány és rossz szándék ezrede nőjön a közélet körében, s végre mégis az ingadó jogok rendszere mellett senki se birhasson semmit biztosan. S ez ó szörny, az ősiség, míg egyfelől a nemzeti érdek közjavát csempész markaiban tartja, másfelől a társas-élet erkölcseit folyvást vesztegeti. Hány családban tart fenn mérges ellenszenvet firól-fira, leszármaztatva az örökségi vérvegyületet? hányszor bukik meg üdvös elv, s szenved megyei közügy, a haragban élő családtagok daczos törekvései miatt? Hány egységbontó, cselszövő, inség- és boszútámasztó eseteit látjuk ősiségi érdekeknek, az árvaszékek, osztoztató bírák s gyámgondnokok jegyzőkönyveiben? hány hátsó ajtót, hány tolvajrést keres és használ a bírvágyó furfang, hogy ingadó jogát biztosítsa, vagy másét kijátszsza? Hány örökös téteték el láb alul, vagy idézteték sírba? hány idegen vérű váltott gyermek téteték nagyravágyó anyák alá, mióta az ősiség rendszere országol? Ime, Márk úr kettős műhelyében hármas bűneset. Az ebbőrös ősök sírboltjába paraszt test csempésztetik, melynek férgei elrontják az úri férgek légjét; a nemes családfába pedig fattyú galy oltatik, melynek gyümölcsei tán savanyúbbak lesznek az ős törzséinél. Így élők és holtak közt egyiránt vége a család-dicsőségnek, melyet megőrzött fajvérben helyheztet a gőg; mely aggvér, a kóbor lovagok, izmos komornyikok, s egy sereg műkedvelők közbenjárása által, itt-ott a századok közein, az irgalmas szivű ősanyák kegyeletéből oly tisztán leszármazott. De hagyján a tréfával, a közerkölcs érdeke mélyen szenved ily eseteknél. Az árva halász fokonként, vérfagylaló tervvel, iszonyúan tétetik őrültté, hogy a mellékág ősjavai kézrekerüljenek; a főispán bölcsőjébe pedig egy pálinkaárúsnő egészségtelen magzata csempésztetik, hogy az ősjavak másra ne szálljanak... Ime osztályok vétkei- s baltörvényekből mennyi veszély háramlik a közéletre; mily erkölcs-sülyedés a társaságra! Mennyivel üdvösb leendne az ősiség ó alkotmányát, e repedezett, hideg légű bujkáló lyukakból férczelt omladékot egyszerre lerontva, a szorgalom építő kezének helyt adni, mint így, az ó párkányokból itt-ott egy darabot letörni, hogy helyén gaz nőjön kigyófészekül, újabb visszaéléseknek!...

Mily boldogító alkotvány a mienk, - gondolá tovább az ismeretlen; - mily jeles szerencse oly nemzet tagjává születni, hol és miszerint mindenki tért és alkalmat talál eszméit tárgyalásba hozni; erejét emberi és polgári hivatásának közgyűléseken felszentelni; helyhatósági befolyás útján közrehatni, nézeteit átadni, érlelni, s törvényjavaslatig juttatni... Igen, én, mint eddig, folyvást teendem azt. És bár rögzött tekintélyek akadályozzák az igénytelen szózatot; bár a tisztes dinastia, előkelő táblabírák, s népszerű tisztikar között gyengén és lassan hat a vagyontalan polgár új, szokatlan eszméje; s bár gyakran pangásba jő, vagy visszaesik a fejlődés, rosszakarat s erőszak miatt: én mégis csüggedtlenül követendem a jobb szellem ösztönét, mert valódi polgárerény mellőzötten is fel tudja áldozni munkáját; mert igaz eszmék, konok körülmények közt is végre megérnek; mert a köz ujjászületés jobb későn, mint soha; s mert parányi tett is több érdem, s nemesb időtöltés, mintha másokért épen nem, magamért félig-meddig élve, elpipázom üres napjaimat.

XVIII.
(Orfészkek.)

Míg az ismeretlen szive ily gondolatokban nemesült: az árva halász némán merült a kék puszta szaggatott ködébe. A hold rávilágolt halvány arczaira, mélán szemlélve néhai betegét, mint elvált kedvesünket szoktuk, kinek láttára, jó és bús emlékek kelnek fel álmokul. Multjain jártatá eszét, abból ítélve az emberi nemet; s természetes, hogy míg az ismeretlen, általános eseményekből, alkalmazott körülményekre vont le elveket: addig ő saját fájdalmiból általános nézetekre huzott következést. Mily furcsa alárendeltsége a természetnek, gondolá magában; hogy mindent, s így emberi fajt is két annyi rossz, mint jó hajlammal kénytelen formálni. Mennyire nem tud nemünk eredendő természetéből megnemesülni; s a sötét és világos, a durva és művelt századok közt végre alig van egyéb különbség, mint hogy érdeke s bűnei változtak. A fejlettebb kornak talán ösztöne gyengébb, s vétkei gyávábbak, de az arány megvan: két annyi rossz, mint jó. Hát ha nem is a lehető világok legjobbika ez? hát ha van természet, melyben lét az enyészet, fény az árny, jó a rossz ellen túlnyomóbb vegyben, kitünőbb sikerrel küzd és boldogul? hol az őserőnek nem kell századokig érlelnie egy darab gyémántot; s hosszú kortól elkészített eszmét nem irthat ki egy korcs nemzedék végkép? Hát ha vannak sok jobb világok, az erény és értelem különböző fokozataival; melyekben több a fehér a feketénél, élő a halottnál? Saját eszméi felkölték gazdag képzetét, melyet egykori kórsága örökre felizgatott, önelmélete kiművelt; s hosszú gondolattal tévedt be a bölcselet titkai közé, mit néma magányában sokszor tőn.

Az ismeretlen kimélőleg, gyöngéden költé fel gondolatiból; s az árva halász megválva merengéseitől folytatá:

- Az említett irgalom-intézet csak egyik ágát tevé Márk úr üzletének. A szűk udvar alvégét fészer alakú magazin fogta el, mely a szomszéd házával s irgalom-intézet épületével össze volt ragasztva; magas, meredek hátfalával pedig, veteményes földekre fordult: úgy hogy udvarunkra, a napvilágán kívül senki be nem láthatott. E raktár őre egy néma és kopasz morva volt, kit Márk úr a brünni börtönből szöktetett el, s titkos egyetértésben, s bizonyos osztaléki egybeköttetés mellett, vak buzgalommal látszék vezetni az orgazdai s uzsorás üzletet, mely színleg Márk úr tudtán s befolyásán kívül gyakoroltaték, hogy ha a bűn nyomozás alá, vagy nyilvánosságra jőne, személyét semmi gyanú, semmi kétely, a bűntettnek még csak árnya se érintse. A néma morva, dugtári hivatalán kívül, gondviselé az örves ebeket, a kosztosokra mosott, főzeléket hordott, s az udvart seprette; különben pedig mint kosárfonó iratá magát a városi adófizetők könyvébe, ki az említett raktárt üzletéhez bérli, s kézművi szállítmányiból éldegél.

- S mik valának a dugtár rejtelmei? - kérdezé megkapott figyelemmel az ismeretlen.

- Kézi zálogok és lopott holmik; - felelt az árvahalász; - melyeknek egyetlen szállítója egy városi biztos volt, molnárszín kabátú, zömök, szeplős ember, verhenyes barkóval; rendkívül nagy pecsétgyűrűt viselt, s a Király-utczán lakott. E biztos, tiszttársaival titkos egyetértésre szövetkezett, közös érdekből pártfogásuk alatt tartván a biztos tolvajokat, mint például hűtlen bolti egyének, vendéglőbeli bérszolgák, házaló zsidók, urasági cselédek s több efféle, kiknek alkalmuk van jó szerével körmölni; s egyszersmind műértőleg ki vannak képezve, az átalkodott tagadásra, vagy épen szembeszökő szemtelenségre gyanú eseteinél. A zömök biztos jól ismeré a czukorgyár és fatér gödrös környékét, a semináriumkert körüli szemétdombokat, a Terézia-városi dugházakat, kálvária vidékét, lebujokat, rongyos korcsmákat, kőbányák szakadékos barlangit, szóval a pesti lopott dolgok minden takaréktárát; jól ismeré a zsibárusok rejtekét, az újpesti orgazdákat, zsidó szatócsokat, titkos zálogházakat, városháztól elbocsátott csavargókat, azoknak vidéki szállítóival együtt; s jaj lőn annak, ki lopott, csempészett, vagy tolvajmálhákat útnak indíta a nélkül, hogy árából neki dézmát adott volna. Az ily vakmerőket rögtön kisüté, kézre keríté, még pedig, hogy az orgazdaság kisülésétől biztosítva legyen, titokban mások által. Ezt tevé oly esetben is, ha valaki eltolvajlott érdekbecsű csekélységeiért két annyi jutalmat igért, mint azoknak valóságos értéke. Különben ha lopott dolog, klubja, vagy helyhatósági körébe jutott, az ugyan ki nem került, ha a városi panyóka igazság, s rendőri rokkant szigor csákányt forgatott is a kapitányi hivatalszobában, minthogy szobán kívül úgy sem kivántatik erélyes működés. E király-utczai biztosnak egész rendezett titkos politiája volt. A kiváltságos tolvajok, egyik a másikat ellenőrzé, hogy zsákmányain a zömök tizede nélkül túl ne adhasson; s az irígység hűbbekké, fogultabbakká tevé őket mint a zsold. Ezen kívül, titkos kémekül bérlé a pártolt dugházak és orgazdák cselédeit, kik, míg egyfelől uraiktól kapott osztalékban részesültek: másfelől hitszegetten elárulták őket, ha szabálytóli eltéréseikben a zömök érdekét csonkulva látták. Így a gazemberek egymástól félelembe tartva, cseléd a bűntársi vádtól, orgazda kobzástól, tolvaj kézrekerüléstől rettegve, irígység, gyűlölet, hűtlenség, bizalmatlanság, kétszinűség által voltak egymásközt visszatartva, s megfosztva a zömöktőli szabadulhatástól; míg más részről a közbűn szorosan egybeköté őket; úgy, hogy a szerkezet hasonlíta egy statustervhez, melyben a vallás-, nyelv- és osztályérdekek által elkülönzött elemek, fenmaradási ösztönből, kénytelenek a nyomasztás és fejetés közveszélyét tűrni. E mellett volt a zömök biztosnak rejtekben egész sereg őrszeme, becsületes szegény emberek, teherhordók, favágók, napszámosak, kiknek ő hűség fejében olykor egy-két fillért hullatott; kik őt erélyes tisztviselőnek tarták, s a közbátorság érdekében őszintén jelenték fel a pesti legalsóbb élet zugaiban előforduló eseményeket. E mozaikszemélyzet által úgy kezében tartá a fővárosi rablások szövevényét, mint Velencze titkait a tizek tanácsa, s e bűnüzlet terén nem történék semmi, melynek részleteit ne ismerte, vagy sikeres nyomozására rövid és biztos útat ne tudott volna; mit persze nem akart. Százszemű rendszerét, ügyes utánlátó sürgéseivel, merész, akadálygyőző kivitelével folyvást virágzatban tudá tartani, de nem azért, hogy lélekismeretének önérzetet adjon, hogy fizetéses hivatalát betöltse, s a közbátorság irányában vállalt polgári hivatásnak megfeleljen: hanem, hogy aljas érdekét kedvező helyzetével palástolhassa; hogy a közhivatal alkalmaival kereskedést űzzön, s a pártolt ortitkok zavarában bátran halászhasson. Mégis a városkapitány, s minden előljárók ravasz, cseles, erélyes csendőrnek tarták őt, s előforduló alkalmaknál dicsekedtek vele; mert néha a lármaköltő, közkedélyizgató vagy kétségbeesett eseteknél, hol a makacs titkolás, önveszélyeztetéssel lehetendett egybekötve, a csín vagy bűn némi részletét felfedé; mert a lopott dolgok jelentéstelen töredékeit kikeríté, vagy az üldözést bizonytalan nyomba igazítá. Például egy előkelő gróf kocsibakjáról orozva levágtak bizonyos úti-táskát, melybe szép értékű tárgyak, s fontos oklevelek voltak pakolva. A kárvallott nagy tekintélyű férfiú vala, osztatlan közvélemény s szeretet jeleltje, kinek minden ügyét, érdekét, eseményeit részvéttel kiséri a nép. Így a botrány feltünő, a figyelem feszült, a várakozás izgatott levén: nem lőn tanácsos a merényt végkép elfedni s óvni, annyival inkább, mert nemcsak úri díj téteték a felderítő őrség jutalmául, hanem ily felötlő alkalmaknál legkönnyebb semmiért nagy érdemekre szert tenni. Ugyanazért az eltolvajlott tárgyak közül némi közönyös, hitvány iratok a kitűzött nyomozási bérért visszaadattak: az értékes czikkek hihetőleg a tolvaj és zömök biztos további épületére megtartatván, a kárvallott grófot pedig szépen azon meggyőződésre hozák, miszerint a szegény tolvajt ugyan megtudja a pesti rendőrség találni, de az orzott vagyont emberi irgalomérzetből sajnálja tőle vissza tulajdonítni; annyival inkább, minthogy díjazott dicsőségre minálunk elég érdem, ha a lopott kincs rongy takarója kikeríttetik; a mint hogy, a mondott esemény után, némely lapok szétszedett cicero betűkkel hirdették az erélyes kapitány ildomos eljárását; mely neme a hirlapi megdicsőülésnek annál eszélyesebben előidézhető, minthogy a magyar főváros magyar tanácsa keblében német lap szerkesztetik, a keblén kívüli lapszerkesztők pedig, - a ki tudniillik kutyabőrrel nem birván, hatóságuk alá húz-vonható, s a városi botrányokat kézzel-lábbal nem magasztalja, - statarialiter a nemes tanács színe elibe idéztetik, czikkének vagy szavainak visszahuzására kényszeríttetik, s mint illő, börtönnel és botozással megfenyegettetik; míg a bűnök irányában több kegyelettel gyakorolt szigor mellett a tolvaj menekvést, s osztalékot nyer... Máskor ismét egy vagyontalan iró, fényes nappal, saját szobájában kiraboltaték. Családereklyéi, kedves ifjukori emlékek, multjának egész kincse, s körülményihez aránylag, tetemes pénzöszlet oroztaték el tőle. A károsult jól tudá, miként minőségénél fogva nem sokat várhat a városi ministeriumtól, miután annak míveltebb tagja is, közhelyen lelkesült szónoklata közben bátran kimondá, hogy háta az iróktól borsózik: ugyanazért, mivel a zömök biztos tulajdonit hírből ismerte, rögtön fél órával a rablás után egyenesen hozzá ment; az okadatos gyanú alatt levő tolvajt megnevezte, telhető jutalmat igért, s egyszersmind a városkapitányt, kötelessége nevében illemmel felkéré, hogy a bűntett nyomozását az általa kijelelt úton és személy ellen szorgalmazza. Azonban helytartó tanács útján, a tolvaj üldözését személyes rajzának hirdetése mellett kieszközlé; megyei pandurok által szinte rögtöni nyomozást intéze. E mellett jobbra-balra, úton-útfélen, barátinak, ismerősinek, köz- és magánhelyen beszélé esetét; úgy hogy a mit ama grófnál a köztekintély tőn, ő személyes izgatásival vitte azt véghez; s az illető rendőrség, vagy jobban szólva, az azt főleg képviselő biztos, ily kiáltó körülmények, s útmutató irány és nyomadás közt, irtózott védpalástba rejteni a bűnt, vagy némi jelét nem adni hivatalos mozgalmainak; annyival inkább, minthogy az iró hirlapiralommali egybeköttetéseinél fogva, a napi hasábok megrovásaitól félhetett. Ezen okok következtében a kirablott félnek, nyolczadfélszáz pengőre menő kárából kikeríte vagyis kézhez ada egy gyöngyzacskót, a kijelelt tolvajtól elkobzott egy titkos tartalmú ócska koffert; ezen szolgálatokért kifizettetett magának az iróval 45 f. 27 kr. p. p. nyomozási költséget és díjt; a tolvaj pedig, miután bejelentett szállásán három évet nyugodtan alvék, s a lopott pénzből illő élvezet és mulatság után jó bundát, s több szükséges ruhát bevásárolt, csinos fogadott alkalmon, illatos szivarral, s olvasókönyvvel, fényes nappal, kényelmesen elutazék, mint az későbben kivilágult. A szegény károsult az alatt nyugtalanul sürgeté a kapitány irgalmát s miután tolvajok s csőcselék aljnép közt, előszobában töltött órák után, sikerült színe eleibe jutni, a talán nem elég ebi alázattal ismételt kérelmekre, intéző végválaszul ezen igazságosztó itéletet nyeré: «Nem vagyok én isten, hogy a tolvajok titkait ismerjem». A mint hogy a közbátorság ezen hű és bölcs védelmével meg kelle elégednie. Három havi várakozás után, az elkobzott koffer tartalmát, a városi ügyészhivatal árverelteté, s a rongyos ingek és nehány darab, alkalmasint másutt orzott carniol árából, az eljárási költségek lerovása után, öt pengő forintot, nyugtatvány mellett, kézhez is kapott a kirabolt iró; egyébiránt isten irgalmához utasíttatván kárpótlás eszközlése végett, ha egy év mulva, a galicziai rendőrség, drága harminczadi úton, kezéhez nem küld egy zsebórát s néhány gyürűket. Az idézett eseteknél tehát buzgalmat, s hű lélekismeretet tanusíta a zömök biztos, mert a grófnak papirrongyokat, az irónak pedig negyvenötért öt forintot visszatéríte, de ily kedvezmények szerencséjéhez távol sem tarthata igényt oly károsult, kinek érdekében fenyítő vagy lármás okok nem őrködtek. Többek közt a város legszebb s nyiltabb főutczáján, nagy kereskedő irodájából, csendes tiszta éjen elraboltaték tízezer pengő forint. A merényhez erős pinczerostélyt kelle a gazoknak kifeszegetniök, s a pinczéből ismét erőszakosan feltörniök az iroda padlatát. Mennyi lárma, vagy legalább nesz s késelem kelle csak a zárak felveréseinél; s mégis a merény, annak rendje és módja szerint illő sikerrel végrehajtaték, a nélkül, hogy a bűntársak tetten kapatnának, a nyomozó rendszer szigora felfedezné őket, hogy valahai kézre kerüléstől félniök kellene. Máskor, a szinte előkelő utczában, jókor estve, a házkapuk bezárása előtt, bizonyos ügyvéd lakát szépen kitisztíták. Nemcsak apróbb ingóságait tevék el láb alól, hanem lehordtak mindent, könyvtárt, ágyat, irományszekrényt, zongorát, s butordarabokat, miknek emeléséhez három-négy napszámoserő kell; s mind ezt másod emeletből. A szerencsétlen ifju, ki négy évi becsületes szorgalom egész díját e lak elrendezésébe ruházta, s kinek jegyese a nászhozomány egy részét éppen akkor nap szállíttatá hozzá: kétségbeesetten futott a városi rendőrség közbenvetéseért. Először módosan kinevették, hogy lehet oly bamba, magát így kiraboltatni engedni? Aztán vigasztalák, miként mint váltóügyvédnek, többszörös és gyors alkalma leend, kárát, hamislelkű zsidó ügyekből megtéríttetni; mitsem kétkedve, hogy a váltótörvény által ragályzó erkölcstelenülésben, az ügyvédi karból, semmi erélyes kivétel nem találkozik. Az ifju felingerült, szemrehányásokat tőn a rendőri hanyagság s vesztegetési gyakorlat ellen; példákra hivatkozék; dühöngött s a törvény és erőszak megtorlásaival fenyegetőzék; sőt előidézett haraggal, a veszteség s gúny háborító kettős érzetében, botot emelt a zömök biztos ellen, ki őt a kapitányi hivatal előszobájában, bűnvád alatt álló aljas csoport előtt, otromba, nyers, gyalázó megtámadás folytán, kilöketéssel fenyegeté. Az ügyvéd ellen panasz, s annak nyomán vádkereset intézteték el, mint ki a közhatósági hivatalteremet goromba erőszakkal rohanta meg, s az igazság hű szolgáit, méltatlan düh és vérengzés martalékává akarta tenni. Az elmarasztaló itélet meghozaték, s a kirablott ifju, kárainak kikerítése helyett, fenyítő per bélyegét viselt, a tolvaj biztost illemes bűnbánattal megköveté, s birságot fizetett, mit későbben, az állítólagos nyomozás díjával kelle pótolnia; eltolvajlott tulajdoni pedig, miket, a biblia szerint, nem lehete véka alá rejteni, miknek ismertető jegyeit a rendőrségnél pontosan bemondta, s miknek tömege szobákat foglalt el, szépen a pesti rejtelmek éjébe enyésztek; mert hisz a fővárosi rendőrség nem isten, hogy a tolvajok titkait ismerje. Ily és számtalan hason tények tudása mellett, nem csodáltam, hogy a zömök biztos, oly bátor s pontos rendszerrel vezeté orvüzletét az irgalom-intézet udvarán; biztos nyugalommal terjesztvén ki időről időre annak határait. A néma morvához rendesen éjjel s egyedűl jött, álruhában, felkötött áll- s széles karamú kalappal, mi őt idegen alakuvá, ismeretlenné tevé. Kilencz koppantással bejutva, az örves ebek lekenyerezése után hozományit a morva segélyével beszállítá azon egy lovu hordfogatról, melyet mindíg maga hajtott, melyek aztán az ortár rakpadjain műértőleg osztályoztattak. Ha az orzott málhák a nyomozási zaj elszüntével, vagy két-három havi érlelő időköz által bátorságos birtokká lőnek, e végre rendezett fuvarokon a tárgyak természete, s titokbiztosítás körülményi szerint Lemberg vagy Prága felé útnak indíttattak, míg némely kevésbbé félelmes podgyászok, a haza határin belől, Máramarosba vagy Aradra küldettek vásárra. E közlekedés szakadatlan folyamatban állt, és a száztóli kamatok leszállítása mellett, az áröszleti pénz soha egy pénzváltó irodájába sem folyt be rendesebben, mint a néma kezeibe. Azonban arany, ezüst, órák, ékszerek, drágaságok, pipák, fegyverek s minden nemesb zsákmány, bizonyos Löbl Simon sánta zsidóhoz hordaték. Egy Tógyer nevű toprongyos paraszt jött határozott éjeken, fekete ládával, többnyire télen, s kemény zivatarban, midőn az utczák üresek. Ilyenkor az utczaajtó nem záraték be, sem az ebek nem vétettek le lánczaikról, hogy az együgyű paraszt gyanúra ne jőjjön; hanem a morva jól neki öltözve, künn őrködék, s várt Löbl követére. Ha Tógyer megérkezék, az udvarban várta, míg a néma, zárt ajtók megett, a berakott tábláju ortárban a ládát megtölté, s aztán saját kiséretében elviteté vele. Efféle áruktól a zömök biztos csekély osztalékot, a morva pedig csak gondviseleti díjakat kapott, melyet Löbl Simon készpénzben teljesítvén, a többi értéket statuspapirok- vagy vasúti s hidrészvényekkel fizette; alkalmasint azért, hogy Márk úr a megoszthatlan keresményt, annál igénytelenebbül egyedárúzhassa, miben a biztos a morvával, a morva Márkkal, azon szerződési indokból egyeztek bele leginkább, mivel ily becses, nehézben sikkasztható tolvajmányok bátorságos tuladására, hatalmasb kezek avatkozása nélkül elégtelenek leendettek... Ezen orvüzlet egész szövedékétől Márk úr különválva, biztos elszigeteltségben állt. Ő egyedül és kizárólag a morvával volt egybeköttetésben, kit börtönből hóhérpallos elől szöktetett meg, kit az alá minden pillanatban vissza juttathatott, s ki magánálló, egyes tanuskodását sem leende képes ellene sikerrel felállítni, nemcsak azért, mivel törvényeink szerint bűnvád alatt álló szökevény érvényes tanu nem lehet, hanem azért is, mivel néma volt, irni pedig nem tuda, s így részletes vallomásokra eszközökkel sem birt. A morva ismét csak a biztossal állott szövetségben; a tolvajok és zsebelők köztársasága őt távol sem ismeré; sőt a zömök biztos is alsegédei által közlekedék azokkal, kik egymást nem ismerék, s következőleg ellene okok esetében sem egyesülhettek; annyival inkább, mivel a biztos fennebbi szabályterve szerint, a gazemberek egymás elleni titkos bérlése által, úgy kezében tarta minden szakkörébe vágó mozgalmakat, mintha az ó Velencze kémeivel birna. Úgy, hogy ha az orzó sepredékosztályban, valamely lopásnál gyanú és vizsgálat keletkezék is, annak tovább fokonként bizonylanuló nyoma, a morva és biztos közti viszonyban, végkép el fogott veszni; annyival inkább, mivel a néma kosárfonó, mint becsületes, és pontos adófizető ismerteték a helyhatóság részéről.

Egy éjjel ijedten, képéből kikelve, gyalog, hordszekér nélkül futott oda a biztos, korábban mint rendesen szokott. «Az istenért, mondá, veszélyben forgunk. Bizonyos nagy házak részéről, honnan benső szobák rejtekeiből több ízben vesztek el becses darabok, szigorú nyomozás alatt vagyunk. Minden áron ismerni akarják a házi tolvajokat; s a szolgaszemélyzet irigységből, vagy becsülete megmentése végett, maga vetett hálót enyves markú társainak. Némely dolgokat felfedeztek málháik között, mielőtt biztosító tárunkba juthattak volna. A gyávák széltére vallanak. Már középosztályú egyénekig terjedt a nyomozás, s reszketnem kell, hogy nagyobb terjedelme árultatik el a szövetségnek, mint minőt elfedni vagy ellenőrzeni képesek leendünk. Szerencsére rám bizaték a terv vezetése. Azért lássunk hozzá, felhivá a morvát, tárunkat rendezni kell, hogy ha a törvény keze idáig jutna, biztosítva legyünk.» S a morvát magával voná az ortárba, hova a szolgáló is segédűl hivaték. A félelmes málhák egy üres jégverembe takaríttattak, melynek szája kosárfonáshoz való rekettye vesszőkkel tölteték meg. A tár rakpadjain csak a zálogos podgyászok hagyattak. Főbb házak orzott tulajdonait, atlaszt, bársonyt, csipkéket, batiszt, s finom fehérneműt elégettek. A kéményen órahosszáig tolongott ki a nehéz büdös füst. A kéznél levő drágaságok, ruhákról levagdalt kapcsok-, gombok- s paszományokkal, egy hordládába zárattak, s a biztos maga vivé el az ó-budai titkos olvasztókba. A zömök távoztával ismét csend lőn. Akkor tájban Márk úr egészen kimaradt, s az orvüzlet is teljesen megszakadt; mígnem pár hét után a biztos örömmel értesíté a némát, hogy a veszély megszűnt, hogy neki sikerült a czimboraság főnökévé egy megszökött csavargót hazudni, ki ügyesen tud odább-odább tűnni, s kinek kergetésére van utasítva a közfigyelem, minden további városi nyomozások megszűnvén, mint a pestiek erre alkalmasint emlékezni fognak. Egyébiránt az irgalomintézet ezen iparága ujolag folyamatba téteték, azon különbséggel, hogy a biztos ritkábban jöve, de több málhát szállított.

- Hogy jött ön nyomába ezen rendszeres üzletnek? - kérdé csodálva az ismeretlen.

- A morva szereté a vörös dajka szolgálóját. Ez éktelen néma nem talált rokonszenvet az emberek milliói közt, s így minden érzelme, öröme, ragaszkodása ez egyetlen elzárt lényhez forrott, ki a vörös dajka örökben tartott árvája levén, soha semmi szin alatt az udvarból ki nem bocsáttaték; s ki száműzve, elszigetelve minden társas érintkezéstől, üldve, zsarnokolva féktelen gyámanyjától, kényszerűlve lőn elfogadni, szokássá érlelni a kedvkereső néma barátságát, szerelmét, ki iránta, a konok, mogorva, zárkozó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny volt. Ha a rokkant orgazda napi bűneiben elfáradt, ha terhes utak, veszélyes szállítmányokról törötten tért vissza, s a szűk udvar vasas ajtajával elzárt magától élvet, becsületet, mindent; ha a multak emléke mint százélű tőr megmozdult fekete szívében, s a pihenő magányban kinyujtá körmeit a mardosó önvád: a szolgáló volt az egyetlen lény, ki kétségbeesett tekintetét megérté, ki néma fájdalmának szavakat adott, ki nem fejezhető kínját néven nevezé, s eltalálta titkos gondolatát, mit kimondania néma nyelve megtagadt. És ha a betegség leejté lábáról, ha bűntársai, Márk, s a vörös dajka, feledve hasznait, hideg közönynyel mellőzék nyögései között, vagy egy-két durva kérdéssel rótták le részvétök robotját; ha kemény ágyán bezárta szemeit, hogy kerűlje a falán függő nevet: az egyetlen szolgáló hozá eszméletre a könyör és vigasz emberi hangjain; ő nyujtá roskadt feje alá segítő kezeit, a gyógyszert, olcsó levesét, s bűnvádi lázában megcsókolás végett az ó szövetség kötetét. Azért igen természetes, hogy a mételyes kérgült szív, sorsának egyetlen barátnéja iránt, érzelmeket vőn fel, s ő, ki az emberiségtől elfordult, ragaszkodni tudott azon egyhez, ki az emberiségből hozzá fordult. És mivel a megvető s vetett emberi nemért, kárpótlásban a szolgálót nyeré: természetes, miszerint ennek azt ajándékozá, mit attól megtagadt, bizalmát. Ő különben sem volt szelid kedvezmények, vonzó arcz, édes szavak, ifjú év birtokában; ő nem töltheté be a rokonszenv gyöngéd igényeit; pénzt, anyagi adományt pedig nem szükséglett, nem használhata fel a zárt életű árva, s így adá azt, mije volt, mit senki másnak nem adott, s mit ugyanazért nagy értékre becsült, őszinteségét. Nem is volt semmi titka a szolgáló előtt. Jelenlétében szedett, vett, rendezett mindent, értekezék a biztossal, pakolá útnak gondviselt málháit stb. És ha, mit nem érte a leány, vagy régibb eseményekben vette kezdetét: igyekvék jelek által vele tudatni; mert a közleményben könnyülve, szabadulva érzé rideg titkos lelkét, mint a bűnbánó, kinek vétkeit a gyóntató atya eltörlé. A leány mind e viszony mellett sem szereté, nem szeretheté őt. Mi a némához köté, inkább magányi szükség, s külszokás vala, mint érzelem. Kedvezések, szívély, előző gondok daczára, félt a morvától; ifjabb s romlatlanabb is volt, mintsem oly bűnszövetséget irtózat nélkül nézhetne. Azért tárgyat kerese, melyet szeressen; mert azt hiszem, nőszív feltétlen szüksége a szeretet; legyen képzett, durva, vagy elhagyott, okvetlenül kell tárgygyal birnia, melyhez tiszta őszinte rokonszenv csatolja. A leány szigetelt körében nem volt más, azért engem szeretett. Különben is szánta sorsomat. Sajnált a meddő, mogorva életért, mely a bűnzárdában jövőmre várt; s így velem osztá meg a rokonérzet s nyiltság gyakorlatát, mintegy rám ruházva a kegy és szeretet gondjait, miket a néma morvától átvőn. És a leányt én is szerettem. Szűk világom személyei közt, kétségkül ő vala legjobb; jobb mindazoknál, kik anyám távoztától megközelítének. Az ember nem hinné, mily különböző elemek tudnak rokonulni, ha a kényszerítő körülmény válhatlan térre szorítja. A legtisztább s kitünő lélek gyakran szennyes lények birtokában sínylik, hasonlítva a szakadék alá temetett gyémánthoz, mely rekedt nyirok s undok csuszók alatt penészlik, míg társa a legszentebb nőkebel nemes ékeül díszeleg. Így voltam az árva leánynyal. E kútfőből tudom, mit a fővárosi rendőrség ügyében elmondék. Tőle tudom, hogy a zömök biztos, több ily intézet létéről emlékezék; s jelesen az ó-budai orfészkek nagyobb és virágzóbb üzletét irígylé; hogy Ó-Budán vannak zsidóházak, hol nincs az éjnek órája, melyben ki vagy be valami ne lopatnék. Márk úr irgalom-intézete csak szállított a vidék és külföld számára; az ó-budai tárak be is vesznek kültartományokból. Csalhatlanul tudom, hogy Bukarest, Lemberg, Frankfurt, Prága s több, zsidókkal lepett városokból, titkos szállítmányok érkeznek oda, és vétetnek számba, vagy cseréltetnek ki. Tudom, hogy nagy mennyiségű arany, ezüst beolvasztatik évenkint; tudom, hogy rococo gyár van, mely lopott gyöngyök- s drága kövekből dolgozik, távol tartományok rablásait összecserélgeti, s az érczolvadékból antik alakú darabokat gyárt; de a helyköri rendőrség mindennek épen úgy nem képes nyomába jönni, mint annak, hogy Ó-Budán egy váltó és öt pengő forintos hamis bankók készülnek; s mint nem volt képes nyomába jönni azon húszezer pengőnyi értékkel eltűnt drágakő-árusnak, kinek csontvázát, több év után, egy ház lerontott kéményébe befalazva találták. A biztos szemtelen vakmerőséggel hivatkozék a közvakságra, melynek országában ily rejtelmek bizton tenyésznek; hivatkozék azon korszaki viszonyra, miszerint félni, remegni, s a helyhatóságoktól tartaniok nem kell; hiszen, mondá, több eset van reá, hogy legfensőbb helyen bizalmatlanság nyilvánul iránta; hogy törvényben rendelt eljárása alul elvéteték az ügy, és a megyéhez téteték által; s tudtam, hogy ez tény, nem kötekedő rágalom. Sokszor gondolám: mily borzasztó az, hogy százhúszezer ember helybeli érdeke, személy- és vagyonbiztonsága ily kezek közt s ily lábon áll; mily borzasztó az, hogy Budapest a nagyvárosoknak csak formájával bír, csak szerencsétlenségeiben szenved, míg előnyeit nem élvezheti: hogy kebelében van fény és adósság, feslettség és nyomor, bitorlás és népes temetők, de a közügyi rendszigor, felügyelet pang és sántikál; hogy hatósági szakértő szorgalom, éberség s határozott akarat épen úgy nem jelentkezik, mint kényelem, műélv és nagyság. Sőt odáig megy a gyávaság, lágymeleg közöny, vagy árverelt tiszterény, hogy halálbűnök nyoma vész el rendőri kezek közt. Egyszer a Váczi-utczán, egy fukarság, dölyf és cselédkínzó jellemről hirhedt háztulajdonos padlásán verést, sikoltó futosást s zuhanatot hallának a ház lakói, persze azon vásári érdekkel, melylyel e nép, halottját is csak addig szánja, míg szobájában van. Néhány nappal az esemény után rohadt szaggal telt meg az épület, s a födél egyik zugában bomladó test találtaték, kiben a háziúr eltűnt szolgálójára ismertek. A gazdag bűne nyomozó kezekbe adaték, de a helyhatóság oly ügyesen tudá intézni eljárásait, hogy az ügyetlen tettes folyvást kisikamlék; s a vádkereset megindítását sürgető parancsok sem lőnek képesek eszközleni, mígnem az ügy a megyéhez téteték által.

Ily kedvező csillagzatok alatt vezérlé Márk úr üzletét a néma morva, ki az irgalom-intézeti kereset harmadágát kézi zálogok útján idézte elő, melynek rövid rendszere ebben állt. Minden forinttól havonkint két garast zsarolt, s három hó teltével eladatta, mi ki nem váltaték. Ekképen Márk úr, kinek erkölcsi rajzában sok pesti arczkép találva van, külvárosi üzleteiből évenkint nyolcz-tízezer pengő forint tiszta jövedelmet élvezett, a nélkül, hogy nevét legkisebb gyanú, vagy szenny árnyalná, s a nélkül, hogy ebbeli gyakorlata, a státusveszélyre, mely abban lappang és fejlik, figyelmet költene. És én védtelenül álltam ez ördög körmeiben, kinek jellemétől ön most szörnyedez.

- Egy éjen felrázott álmomból a szolgáló. A gyermektelepen sivalkodás hallatszék, s azt hittem, kötelességemet aludtam el; de oka fontosabbnak bizonyult. Veszélyben vagy, - suttogá remegve, - de megszabadítlak. Szemeiben nem láthatám a félelmet, mert a mécset kioltá, de kezét reszketni, szivét erőszakosan dobogni érezém, s vérem fagyni kezde, mert tegnap estve Márk úr a dajkával értekezést tarta, honnan engemet kitiltott. El akarnak vinni titkosan, tán hogy megöljenek; mert Márk úr bíztatá a pupost, hogy többé vissza nem jőendesz. Hová? kérdém rettenve, a nélkül, hogy kérdésemet érteném. Brünnbe, vagy más szóval a sírba; - felelt a szolgáló. Mikor? folytatám az öntudatlan szókat. Holnap éjen jőend a szekér; én ma szöktetlek el.

- Ismerem Márk kezeit, közbeszólt az ismeretlen. Tökélyesen látom a bűn fonadékát. A főispánnal elhiteté ugyan, hogy ön meghalt, s eltemetteték, de a dajkánál egy boszúló feltámadásra rejtegeté önt, hogy ha az igénylett húszezer pengőt a főúr megtagadná, mint élőt előállíthassa. Azonban az érdek ösztöne nem lőn hálátlan. A főúr felkölcsönzé Löbl Simontól zsidókamatra a várt tőkét, s Márk úr ki lőn elégítve. Most hát a vétek erényesen be akará tölteni kötelességét, azaz önt eltenni láb alul, hogy mint tényjel botrányt ne okozzon. Ön kétségkül halálra volt szánva, talán a brünni czimborák titkos kezei közt, melyek a vak morva lánczait megoldák.

- Térdeit öleltem védangyalomnak, - folytatá az árva halász, buzgón imádva őt, az irgalmas szűzet. Felkapám gyér öltönyömet, s lábujjhegyen vonszolt maga után. Az udvaron csendben, rettegve vonultunk faltövön, a keresztépület felé. Elől mentem, a leány taszított; különben nem volt volna erőm. Sötét, ködös éj volt, mint sokszor októberben. Nem láték, de nem is vigyáztam. Egyszerre az örves ebre léptem, mely éji szabadságát kiszilajkodva, a faltövén aludt. Dühödten felugrék; lábam megkapá; én véresen, éles sikoltással elestem, az eb pedig mérgesen kezdett ugatni. «Szerencsétlen, elvesztél», mondá a szolgáló, s ölébe kapott, hogy ha még lehet menekvés, megszabadítson. Kamarámba hurczolt, s kifáradva terhem és a rettegés alatt, ágyamra vetett. Alig hagyá el a szobát; a dajka kijött. «Micsoda lárma ez? a bujdos csak idegen szagra ugat ily dühösen», mondá gyanakodva, s útban volt az udvart szemlére venni, hogy a vak morvát felverje. «Semmi, semmi, már én szétnéztem», - mondá az árva leány, mintha őrszemül kelt volna fel a zajra. «Hát a sikoltás?» kérdé kétkedve a pupos. «Tán a gyermekőr sikoltott, mert azt gyakran teszi álmában», felelt védangyalom erős hangnyomattal, hogy a szabadító eszmét meghalljam; arra mordult el odakünn a bujdos, mert ablaka alatt szok néha fekünni. A vörös dajka benyitá ajtómat: «Ordítsz ingyen kosztos? kérdé durva gúnynyal. Nem elég a napi vesződés, éjjel is botrány vagy. Tán sokat faltál az irgalomkenyérből s gyomrod háborgat?» A mécset meggyújtá a leány; sárga világában ördögien lobogott a dajka bibircsós arcza; fogaim verődtek össze a marás fájdalma és rettegés miatt. «Rosszat álmodám, mécsem kialudt, sötétre ébredtem s azért sikolték», mentém magamat, használva a leány védeszméjét, s óvatosan rendezém takarómat, hogy a vérfoltok el ne áruljanak. «Soha bizony, még virasztó kell neki, hogy fel ne ijedjen, - viszonzá csúfolva a pupos; - no majd hozassunk egyet a fogháztól, ki jól tud fenekelni; Panni oltsd el a mécset, hadd rettegjen jobban a gyáva. Ne sikolts, azt mondom, mert pinczébe zárlak», s kárröhögve rám voná az ajtót a szemtelen. Rossz szíve szabadított meg. Ha irgalmasan hozzám jő körülnézni, kérdezni riasztó álmomat, kétségkül észreveendé rajtam a rettegést, ágyam vérfoltjait; s akkor veszve vagyok. Távoztával fekvemhez vevém a mécset, mert sebem igen élesen fájt. A pupos bennlétében ujjaim közé szorítám, hogy vérét visszatartsam, most megvizsgáltam azt; mély volt, s ürege tömve aludt vérrel, de nem irtóztam tőle. Nem kötözém be, vérezni hagytam, remélve, hogy ez úton meghalok, mielőtt Márk úr elhurczolna. Nem hinné ön, mennyi lemondásra képes egy gyermek, ha körét gyűlöli s nincs mit remélnie. Jóval éjfél után ismét megjelent az árvaleány, ingadozva, de lelkesült arczczal. Képzetlen nőszív is magasztos tud lenni, ha nemes áldozatban forog. Sebem beköté, s hogy kettős lépés ne csináljon neszt, ölébe vőn. «Ne félj kedves, az Isten lát téged, - súgá biztatólag; - a púpos hóhér hortyog, s a vakot erős borlevessel gözűvé altatám.» A keresztépület hátfalán volt egy szűk vasajtó, melyen az udvar szemetjét hányta ki a vak a házmegetti veteményföldre, honnan a kertészek elhordták. E lyukon taszított ki a szabadító kulcs segélyével, mit a morva álmától ellopott. A leány keble akadozék tiszta örömétől; könnyűi kitörtek, térdre hullt, s hálát imádkozék a jótett érzetében, melyért jutalmat nem remélt. Szerettem volna mutatni a hidegebb körök ragyogó hölgyének: íme egy nőerény, butaság s nyomor közt! Czél és irány nélkül futottam a ködben, hurczolva sebemet az ázott kertföldeken. Eszem ágában sem volt szörnyű titkomat felfedni, Márkot elárulni s boszút és üldözést keresni. Eddigi példányaimból másként ismerém az embert, mintsem ilyesmihez bizalmam legyen, de meg is kelle győződnöm, miszerint ily cselszövényes bűn-ész ellen nem volnék képes az igazat kideríteni, s legfeljebb szabadult életem játszanám vissza körmeibe. Sötét, közvetlen, mocsáros utczákba jutottam, hol az őszi víz tavakban tömeglik, s a pállott kertgaz esőlébe hányva hever halmazokban. Majd majorokhoz értem, melyek közt vágóhidak állnak körülterjedve bűzhödt vérszaggal, a nélkül, hogy a városrész évek alatt kitisztíttatnék; s e rohadt légben hat-hét ezer ember csenevész. Sárkány-utcza környékén élénk sürr-forrást, mozgalmakat találtam. Ott laknak a budapesti mészárosok juhászai és gulyásai. Naponta alusznak; aztán kezdődik az éjjeli élet: tolvajság, dobzódás s orgazdai üzlet. A szomszéd örömvölgy-utczán laknak szeretőik, kik lopott javaikat takarékosan kezelik, mosnak, főznek, velök tivornyáznak; szeszélyeiknek vak rabnői, s hálátlanul tovább űzetnek. Több házból szilaj zenét és tánczot hallék kizajongani; de nem volt bátorságom menekvést kérni. Egy csoport gulyás s székálló legény tartott kifelé ostorokkal s vágóeszközökkel. Utánok indultam, remélve, hogy nyomukon kijutok a városból. A csoporttól elmaradozék egy szálas gulyáslegény, vezetve egy leányt, ki kendőjében némi málhát vitt, s igen sírt. Hangja a panasz és könyörgés kifejezése volt, de szavát nem érthetém, mert a legény folyvást kongatott, hogy ő se hallhassa. Túl a kálvárián rozzant fészer áll az ó-temetőn, a városi bikák telelő akla, s nyáron csavargó fészek. E körül állongott meg a csoport, melyet követék. Néhány alföldi betyár vala már jelen meghajtott marhákkal, miket a Bánátból harmincz óra alatt kergettek fel. Apródonként többek érkeztek; kiki megkeresé saját orgazdáját s könnyű alku mellett megtéteték az éjjeli vásár. A marhák rögtön vágószékre hajtattak; s bőreik, mielőtt meghülnének, timári kezekre kerültek. E tolvaj kupeczek a Bácskában, Szentes, Szeged környékén s a Bánátból falkánként szaggatják el a szilaj gulyákat, s rezes suhogóval vérig csapkodva űzik futós lovaikon, gyorsabban a postai sürgönynél; s állandó alku mellett szállítván a budapesti mészárszékek számára; úgy, hogy harmadnapra, mielőtt a kárvallott tájékozhatná magát, vagy a csigánmászó igazság kiölthetné szemeit, már a bűnjelek bőrei csávában koppadnak. Úgy látszék, az éji dugcserében mindenki megtalálta emberét, csak a kongató gulyás síró leánya maradt vásár nélkül. Végre döbögés verte fel a földet, s egy vágtató betyár rohant elő tizenkét szilaj tinóval. A leány roskadozni kezde; leült a gyepre, kezeit törte s tolongó könnyűit dús hajába törlé. A tót gulyás pofók arczát érdeköröm látszék élénkítni, műértő szemmel mázsálta az érkezett tinókat, miknek orrlyukain véres tajték hullott az üzöttség miatt. Addig a betyár leugrott lováról, melyen nyereg nélkül vágtatott harminczkét mértföldet. Hátralökte zilált fényes haját, s csak úgy kalap alul délczeg közönynyel veté oda a gulyásnak, miközben paripáját törlé: «Itt a leány ára: czimborám tíz tinóért hagyta zálogban szeretőjét, én tizenkettőt hajtottam érte.» A leány felkelt, szemei erőszakosan a betyárra szegződtek, mint büntető villám; aztán szó nélkül, megvető haraggal vőn ki kebeléből egy kést s szivének irányzá, hogy magát megölje; de a betyár visszakapta kezét. «Erzsi lelkem ne félj; - mondá biztató negéddel; - nem vagyok én oly városi kánya, ki minden galambot megmelleszt, mi körmére kerül...» «Hiteszegett zsivány, ki így el tudja árulni legjobb czimboráját», - szidá Erzsi mérgesen a betyárt; s aztán a gulyáshoz fordult irgalom-esengve: «Ne adjon el bátyám idegen vevőnek, rimánkodék szépen; isten bizonyságom, Bandim el fog jőni. Talán elfogták szegényt, azért késik ennyit; de tudom, nem marad el, s gazdagabb váltságot hoz, mint ez a sarjubetyár.» A gulyás mitsem ügyelt kérő szavaira. «Vártam három hétig; - felelé dérdurral; - pedig egy hét alatt igéré váltságod»; s Erzsit mint igaz árút, a tulokhajtó birtokába bocsátá. «Most enyim vagy Erzsi, de rabságod nem kell; - mondá a pusztai őszinte kalandor, borongó kedélylyel. Nem érdemlém tőled, hogy oly rosszul ismersz. Ha arany hajad volna, mint Tündér Ilonának, gyöngypártád, mint a hattyúk tündérének, vagy rózsafán nyilnál születésem napján, még se lennék hűtlen érted galambomhoz; hisz úgy szeretem, hogy édes anyám álmát ellopnám szegénynek. Visszavinnélek Bandihoz, de lovam nem ér oda, hol téged most sirat. Két hét előtt a Tiszába veszett, hogy átverte a marhát, mit váltságodul hajtott. Sirattam a fiút, s egy hete itt valék téged kiváltani, mert nem illenék kenyeres pajtásom szeretőjét bitang kézen hagyni; de ez a telhetetlen papzsák nem adott ki hitelbe. Most tied a világ; keress más szeretőt; az isten áldjon meg; s lovára akart pattanni.» Erzsi megragadá a féket; fejét a ló nyakára hajtá s esdő szemmel nézett a betyár szemébe. Szürkülni kezde a láttér, s a szabályos arczon feltünedezni hagyá a kövülő fájdalmat. E néma tekintet természetes rajzában annyi jelentés nyilatkozék, oly kihívó vád ember s gondviselet ellen, hogy meg kelle győződnöm, miszerint kiállott fájdalmaimnál nagyobbak is vannak. «Vígy el a Tiszáig», - kérte a legényt elsötétülve, s törött hangjában oly rejtelmes vonatkozás fejezé ki magát, hogy a gulyás is elborzadt. «Dehogy viszlek, Erzsi; - felelé a betyár; - tán, hogy beugorj? ismerem a leányok búbánatát.» «Vígy el a Tiszáig», ismétlé Erzsi egyszerűn, s a ló nyakára foná karjait, hogy ha szabadítója itt akarná hagyni, széttiportassa kirablott életét. «Ha megesküszöl előbb, hogy árván nem hagyod magányos anyádat; úgy is kifizeté az executiót a Bandi pénzével, mit rád zálogul vett.» «Vígy el a Tiszáig»; - ismétlé a leány harmadszor; «csak könnyűt sírok bele, hogy vigye utána»; - s összekulcsolá kezeit a ló nyakán, hogy erőszak le ne feszíthesse. Pitymallani kezdett; a legény remegett, hogy itt lepi a hajnal, s lovára kapta a leányt. Ölelj jól keresztül, hogy le ne vegyen a szél; - mondá védenczének, s öt percz mulva Erzsi hóköténye végkép ellebbent a szürkülő ködben.

- Bámulat fogott el az eseményen. Két óra előtt ismertem egy leányt a népből, ki megszabadíta, feláldozva magát üldöző urának. Most ismertem egy fiút a népből, ki baráti kötelességét s a szabadságjogát oly férfiasan betölti és védi. Tán nem is oly gyáva és rossz a magyar nép, mint a művelt osztály hiszi; tán nem oly gyáva és rossz mint épen ő maga; ... gondolám magamban. A puszták fia életét koczkáztatá zálogváltságaért megholt barátjának, kitől jutalmat nem remél, szemrehányást nem vár, s ki azt életében sem veendi igénybe. Aztán az ifjú és szép rabnőt, kit veszélylyel tőn tulajdonává, egy önző eszme nélkül szabadságnak adja. Ó-görög rajzokba beillenék e két vonás. Tesz-e ilyet valaha czivilizált kéjencz, kinek az arany-ezüstön vett áldozat hatalmában remeg? pedig annak árát veszély és fáradat nélkül számlálta asztalára az alázatos tiszt. Szerettem volna mutatni a hidegebb körök ragyogó fiának: íme a lovagias jellem, bűn és butaság közt! De hisz mit ismer ő a természetes életből, ürűczombon kivül, mit a szakács tányérjára süt.

Alig robogott el a hűség özvegyével a szép betyár, egy csapat szőllőműves holttestet hoza a városba, melyet a kőbányai szakadékos üregekben talált. Még nem volt merev, sem egészen hülve; végkiáltásait hallák a kapások, s mielőtt kizsákmányoltatnék, megszalaszták gyilkosit. Tizenkét váltó forint találtaték nála. A munkások bevivék, hogy bonczleczkékre néhány forintért eladják. Ez eset újolag adatul szolgált itéleti különbséget tennem, a városi és pusztai aljnép jelleme között. Ime néhány városi csavargó, tizenkét forintért, képes orozva, gyáván megölni embertársát; a megmentők pedig, a helyett, hogy gyilkosait elfogni próbálnák, a testet fogják fülön, hogy négy váltó forintért eladhassák.

Míg ezek történtek, komoly figyelemmel szemlélt a leányt kiadó gulyás; tán feltünék neki, hogy gyermek létemre, minden oly különösen érdekel. Aztán kézen fogott, s kérdezé: ki vagyok? Falusi gaminnak fillentém magamat, ki egy szekértől a városi tolongásban végkép eltévedt. Ez vőn oltalma alá, s én, ismeretlenül a város környékével, remegve Márk úr kémeit, s lábam fájdalmával nem érezve erőt hosszú útra szökni, elfogadám unszolásit, mikkel magános lakának őreül meghivott; számítva, hogy míg sebem meggyógyul, jó leend nyers védelme alatt állnom, kinek felfedés esetében mindent elmondhatok; s ha magamhoz jöendtem, találok alkalmat éltemet kedvezőbb körökbe áthelyezni. A gulyásnál oly ruhát kaptam, mely egészen átalakíta. Nyugodt álom, szabad lég, mozgalmas élet színt és teljességet idézett arczomra, úgy, hogy alig ismerém magamat; s én balga bizton barangolék a városrészben azon hittel, hogy előbbi alakom után ki sem ismerhet rám. De veszély nem környezett. Márk úr halottnak adott ki, s csak két nőrokona tudá, hogy én vagyok a halott; így mások által nem kerestethete, a nélkül, hogy magát halálos gyanú alá ne ejtse; de egy város roppant tömkelegében nyom és vezérjel nélkül nem is könnyen lehetendék ismét áldozattá. Ah mily jól esett élveznem csak e nyomorú szabadságot is! ösztönömnél fogva mindent tudni, ismerni, fürkészni vágytam, s a szemléleti kör, mely eddigi történeteimhez képest oly óriásilag kiterült, elragadt, boldoggá tőn. Megismerém a külváros népét, jellemét, szokásait. Higyje el ön, nem dicsőség egy alkotmányos szabad ország fővárosának oly lakossággal birnia. Azon gyülevész elemek tömege, foltokul, félig-meddig száradt a nemzeti testhez, mint a falra csapkodott szemetes tapasz.

E nép idegen fajok vegyülete, mint hazánk legtöbb részein, miket sem érzemény, sem érdek közös ösztöne egymáshoz nem köt. Repedt szirt, melynek vált hasábjai egy földrengésre széthullnak. Tótok laknak itt. Munkás, de önző nép. Nyáron szőlőt művelnek; télen favágók; tisztátlan, buta, elszigetelt faj. Irigy, gyáva s pálinka italtól korcsult és erőtlen, kivált a nyári munkaszak kezdetén, mert a bőjt negyven napját embertelenül kikoplalja. A németek saját telkeiken tenyésztnek konyhaveteményt és zöldséget s telen át árulják. Nejeik a hirhedt tejárusnők, a közegészség szabadalmas vesztegetői, kik korszakról-korszakra, szappan, liszt s több titkos keverékkel habarják drága gyártmányaikat, a nélkül, hogy a botos helyhatóság csak nem tetszést is hunyorítna rájok. Szomszédunkban, egy anyaágyat fekvő nő, huszonnégy krajczáros zagyvalékuktól kapott szaggató émelygést, melynek erőtetésiben meg kellett halnia. Magyar kevés van; többnyire juhász- vagy gulyások. Józaneszű s igen jószívű nép; de rest és neveletlen. Élete, mint a czigányé: ha pénze van, dobzódik, ha nincs, lop. A sváb rendezettebb jólétet élvez, de inkább korcsmán, mint családéletben. Különben ez is izlés nélküli durva és élhetlen faj, mint a közűlök ujonczozott Hausknechtek bizonyítják. Minden évben egyszer szoktak vitzelni, midőn húshagyó kedden lámpával keresik a farsangot; s életöknek egész költészete a karácsonéji krampuszokban, s közelebbi sorshúzásra álmodott ternókban meríti ki magát. Honszerelmet, polgári érzeményt, átalakulási rokonszenvet, s hozzánk olvadó vonzalmakat náluk hasztalan keresni. Ők nem tudják, hogy hazájuk alkotmánynyal bir, s királya van. Státustanjok a császári czím, s nyugpénzes rokkantak ismeretében határoztatik. Ha köztök él az ember, eszméiket fürkészi, szokásaikat tanulja, zagyva nyelvöket hallja; ha utczáikon jár, s gyárak, boltok, hivatalszobák felett kétfejű sasokat, sorsjátéki és sóárulási fekete-sárga ajtókat lát, minden színe nélkül hazai jeleknek, s egy kósza hangja nélkül a nemzeti nyelvnek: nem hinné, hogy Magyarországon van. Szegény főváros, te mint idegen szív dobogsz a benned tolongó gyülevész vértől. A nép jól termett és csontos, de egészségtelen kinézésű, mi nemcsak a rossz víztől, s fertőzött légtől ered, melyet az ottani csontgyár szagán kül, vágószéki vérbűz, s februártól novemberig tartó por tesz fullasztóvá, hanem a mérges eczettől is, mit e városrész, olcsósága miatt, kirekesztőleg egy zsidó vegytani gyárából vesz, s melylyel egész hétre előkészített étkeit nyármunka közt eszi. Az erkölcs és értelem fokozati különségét a három népfaj közt megitélheti ön két esetből, mi köztük létem alatt történt.

Tudja ön, hogy Magyarország kétszerte több lakost eltarthatna, mint van, s mégis ha egy terméketlen év jő, itt vagy ott szükségkép döghalál üt ki, a kizsarolt szegénység, s rossz gazdaság miatt. Ily dögvész idején, a vásárra hozott árvai tót gyermekek közűl, egy német kertész, egyre-másra öt forintjával megvett öt darabot huszonöt váltó forinton, s mint akármelyik kinzó ültetvényes néger rabszolgáit, túlterhelt dologgal kergeté zöldségtenyésztő telekjén; sőt a nyári nap tizennégy órás terhével be nem érve, éjjel is öntöztetett velök azon tót leányok tömegében, kik tavaszszal munkára szerződni a pesti konyhakertészekhez seregestől jőnek, s késő őszig éjnapon dolgoznak. A puszta nyaku vásárfiak, ez otromba igában baromilag nőttek, azaz minden ismeret, tanulmány és értelem nélkül; s ez annál könnyebben történt, mivel az egész városnegyedben egyetlen iskola létezék, az is meszsze, és csak annyi, mint háromszáz varjunak egy toronycsillag. Ez iskolácskán kivül, egyetlen gyalogjáró nevelő intézet találtatik egész osztályban, mely nem egyéb, mint egy elrugaszkodott orvosnövendék, ki szegénysége miatt rigorosumot nem tehetvén, itten havonként egy váltó forintért, sőt gyakran harmincz krajczárért tanitási órákat ád, s nőstől együtt ezen keresetágból teng. De van a külvárosnak egy rejtett apostola, gyémánt a gaz között, melynek erkölcsi fénye a korszak sugári közt fenn fog maradni. Ez S. M. hajdan vidéki pórfiú, kit a robotos ekénél erőszakkal illetett az urasági hajdu s felkölté benne ész és szabadság önérzetét, mikkel keblét a legfensőbb kegyelem gazdagon ruházta. Ekéjétől a hon világába lépett, melynek nyereségeül születék; de ez nem adott annyi tápot, mennyit tőle kivánt, hogy hozzá tartozhassék: s a nép közé vonult. Most neje s három gyermekével, öten kevesebből élnek, mint egy városi szolgáló, de elégülten s diogenesi derültséggel. Józan eszű s becsületes férfi, a természet és igazság embere, egy kis Rousseau korlátolt körében. Ön kétségkivül ismeri nyelv- és több szaktani munkáit, miket a nép számára irt s három-négy krajczáron árultat. Én őt magát, e népszerű s jóakaró munkák tiszta kútfejét ismerem, s a bölcsészeti könyvet, mely tolla, az igazság hű szolgája alatt, készülőben van. Élte keveseket érdekel, mert nem ragyog; az iralom történetei rajzolni fogják őt, mert azok egyikeül látszik születve, kiknek olvasatlan érdeme betűkbe záratik. S. a nép közt nem csak könyvben, hanem élőeszmékkel tanít, oktat, fejt és világosít; s alkalmakat keres annak gyermekeit ingyen nevelni. Magam sem tudom, miként juték hozzá, midőn a vágószék előtt először megszólíta. Barátommá lőn; bámulta eszemet, pedig tanaimat titkolám előtte, mert vallomásom szerint tévedt pórfiúnak tartott. Panaszlá szegény, hogy egy fenkölt szellemű honleány, kit ő polgárilag érzeni és lelkesülni taníta, de kit ifjonta a sírok kincsei közé orzott a halál, öt ezer pengő forintot végrendelt tanítványi hálaul azon összegből, mit évi zsebpénzeiből megtakaríta, de a dús osztályosok, vagy azoknak körmös lélekismeretű ügyvédje megtagadó pert indíta az iránt. A német kertész említett árva rabszolgáit is tanítványaivá tevé S. Éjenkint a leányokkali öntözéstől el-elszöktek hozzá, midőn őket fogalmaikhoz képest magyar-nyelven kivűl, honszeretet és szabadság érzetére oktatá. De mindez a rejtező erény természete szerint, titokban ment véghez. A gyermekek elméje világult; kezdték igazaikat követelni, tulajdonosukkal szembeszállni, az éji munkától vonakodni, oly eszméket s okokat hordva fel, mik magukra hagyott állatárvák fogalmait túlmulták. A kertészt és társait csodálat fogta el; nyomozá a rabszolgai értelem ügyét, s az öntöző lányok félemlve tőnek bizonyságot, hogy a gyermekek éjenkint eltűnnek, csak hajnalra kerűlvén elő. Rögtön elterjedt a hír, hogy az eladott árvákat az ördög tanítja, s el fogják ragadni a kertészt, ki őket megvevé. Most e bigottságnak azon emberséges eredménye lőn, hogy a kertész, megrémülve az ördög titkos kezeitől, rabszolgáit által engedé harmincz forintért egy S. által szerzett magyar lakosnak, kinek az előtt ötvenért sem akarta adni, s ki azokat, az értök fizetett bér leszolgáltatása után, szabad kezökre ereszté.

Másik eset, mit igértem önnek, ez. Két osztatlan szláv testvér, megunván a tejárusnők hűtlen pusztításit, egy öntöző leányt fogadtak közös gazdaasszonyul, kinek szolgálatához gyér filléreikért egyenlő jogot tartának. A szegény leány, zárt magányban, terhes munka közt, durva bánás mellett korán elvirágzék s kórágyba esett, a két legény pedig nem véve fáradságot kórházba vitetni, hogy az új gazdaasszony kényelmét belül ne zavarja, a ház alá tevé, gondviseletlenül hagyva növő betegségét. Egy szíves magyar szomszéd hajlékába vevé, s felépűltével készült nőül venni a hálás hajadont. Ekkor a szlávtestvér, kiktől az új házinő az alatt megszökék, visszakiváná bérlett tulajdonát, s követeléseket formála több rendű kártétel, költség és állítólagos lopások fejében, mikről az elvetettség szakában szó sem volt. A leány keserű könyűk közt, esküinek legszentebbikével vallá, hogy mindez alaptalan, s reszketve az unt zsarnokok erőszakától, hogy vissza ne itéltethessék, egy éjen eltűnt. A szlávok bevádlák becsületes magyar szomszédjokat, mint ki tolvaj cselédjöket orgazdailag pártolá s később elszökteté. A külvárosi tanács pedig, a vádlók áltanúira, elmarasztá az emberbarát pórt s elkobzá vagyonát a hamis követelés elégítéseül... Hogy tetszik önnek e mesterkéltlen rajz, néperkölcs és helyhatóság tekintetében? Azonban a sors úgy akará, hogy az egyik tót ne soká élvezze az igaztalan szerzeményt; mert egyikén azon utczai szemétdomboknak, melyekben télen csavargók és rongyokba kötözött nők, nyáron pedig patkányok tanyáznak, meghűtve, azaz agyonütve találtaték s homlokán egy darab papir ezen illő felirattal: könnyebb tizenöt garasért valakit agyonütni, mint napszámra menni; mi ismét azt jelenti, hogy a státus irni és kombinálni képes tagjait is tudja tizenöt garasos szükségeikben gyilkosságig kényszeríteni.

Képzelheti ön, mily kevés szellemi előnyt nyujta e városnegyedi élet, Márk úrnáli börtönöm felett. Csak a halál félelmétőli szabadságban állt az; különben azon tisztelt néptanítón kívül undorodnom kelle minden tárgytól, mely környezett. Maga a házi élet, melyben tartózkodám, eltaszító vala. Durva jövő-menők s néhány szelindekek voltak családtársaim. A gulyás tivornyái, éji foglalkozása, sült marhavér, kövér hús- és velős konczokból szerkezett kosztja, nem igen marasztó élvezetek úgy-e? Alkalmat vártam jómóddal menekülhetni, előbbi titkaim felfedezése nélkül, mert azokat szájamra venni reszkettem. Egy délután egyedül valék. A szomszédházból, hol harminczöten laktak, egy iratot hozának által magyarázat végett, mert közülök egy sem tudott olvasni. Tégetlen félelem fogott el; az iratot széttéptem s idegen jelentést hazudék, mert tartalmában egy elveszett gyermek vissza szerzésére téteték jutalom; s az én valék. Másnap hajnalban, mielőtt a gulyás éji vásárról megjőne, elszöktem. Adott ruháit ott hagyám, hogy oka ne legyen üldözni. Feltevém elhagyni Pestet s menni az alföldre, honnan a veteműlt betyárokban is annyi jószívűségről kelle meggyőződnöm. Nem tudom minő érthetlen ösztön, a kálvária feszűletéhez ragadt imádkozni, midőn ott elmentem. Alul üres szekér állt, fent éltes parasztnő térdelt. Megette borulék földre, hogy ne háborítsam. Fölkeltében reám tekinte. Én kérőleg reá. Én ruhátlan árva voltam, ő gyermekvesztett anya. Isten kezének tulajdonítá e találkozást. Kérdezett... Én ismét eltévedt pórfiú levék... Ő elveszté legifjabb fiát hét év előtt a radnai búcsun; most azt hitte, engem ad helyébe a gondviselés. Fiává fogadott, vagyis azt mondá, fiát megtalálta: s a jószívű halászné ide a Tisza-partra hozott.

XIX.
(Alföldi tájképek.)

Enyhe világgal kisért utunkban az őszi nap. Az égbolt tiszta mint egy üvegív. Halvány mélységiben elveszett a látás, terűlni hagyva mély s magas távolát, melyben idő- és térköz eltéved, mihez az észnek mértéke nincs. Boldog egyháza az egyenlőségnek, melyben legmerészb reptével elfér a szabadság. Imádlak úrerő őstemplomodban, hol nincs ugyan viaszláng, nincs alabástfelhő, gyöngyös infulák s hideg érczből a hit, remény, szeretet: de azért hév a megszentelő sugár, mely kegyedből lesüt. Itt az oltár uratlan hegyek, karének a független szárnyasok szállangó dala: orgonád zúgó vihar, melynek rendítő dobja mennydörgő felhők; áldásod közélet s hálakönyű az őszinte harmat, mit a rejtett völgy szerény virága sír... Utamtól jobb s balfelől rakottan nyúltak el a termékeny puszták. Itt részeg boglyák állottak hetyke kupjaikkal; némelyik, kalapját levette, vagy félrecsapta a szél. Ott lomha kazlak nyujtóztak a napon, minek pisze orrot rakott szénából a béres. Amott a háttérben, elkésett vontatók, mint megannyi napon sült pogácsák törpedtek a gyepen, miket minden violentialis per nélkül czibált a nyomási marha; míg közte, most szalaggá véknyulva, majd lobogóvá terjedten szállonga egy folt hízott seregély. Néhol megfeketedett keresztek nyúltak el a tarlón tizen egy sorban, mint a gunár nyomában lépegető ludak; a fényben káprázó szem mendegélni vélte volna őket. Egyiknél suta férj vendéglé meglippent családját; másiknak tövében tolvaj gözük gazdálkodtak a közös vagyonból; harmadikon rasztkóros sas mélázott társatlanul, bő ebédje után, nyugton hagyva az avaron körüle czinczogni a pajkos mezei egeret; mert hiszen ő nem pesti zsidó, hogy mindent elkörmöljön, mihez erőszakja alkalmat talál. Oly elégülten élvezi az emésztési uralmat, hogy magyar létére, tán csak restségből nem gyujtott rá. Dombosabb helyeken hosszú asztagok telepedtek meg s lompos ereszükön kizöldültek a tiltul hányt kévék. Közülök három-négy felbontva, mint a szelt kenyér s kebelökben bőven aranylott a magontó kalász. Egyik szérűn tréfás pórfiú szórta ötleteit a nyomtató gebék közt; másikon por, törek s polyvafelhők közt forgaták az ágyást barna karú villások, el-eltekerítve orrukat a keserű füsttől, mit a vermekről feléjök kavart a jövevény szellő. Szerteszét majorok látszottak a sima láthatáron, körülrakva téli takarmánynyal; másutt vetés alá szánták az omlós földet, mely fekete mint a bogár s kövér mint a jó sajt; másutt ismét szüleséget hordtak görnyedt szekereken, miknek bő terhét hat, nyolcz, tizenkét ökör alig birta vontatni, vagy kukoriczát törtek háznyi halmokra, mik körül méla parasztgyermek játszadozék a tarka vagy piros csövekkel. Mindenütt túláradó bőség. Mint szabaduló anya, mely terhét megérlelé, adta át a természet ezer gyümölcseit s a magyar alföld el lőn öntve hozományival; mintha az aranykor mesés terméke hullana egy áldott nemzedék gondtalan élveül. De e nép nem élvezi az aranykor elveszett örömét, a szabadságot. Kerestem azt a természet egyszerű fiai közt: de nincsen. Ők nem ismerik kényelem s művészet gyönyörét; nem ismerik ipar s tudomány nemesítő eredményeit; távol s mélyen rejtvék az ismeret minden világától; idegen pusztáikon nem állnak biztos védelemben; szóval, a polgárodás ajándékiban nem osztoznak, mikért az őskor patriarchai jogát cserélte nemünk; ők a Kain és Ábel nélkülöző korszakát élik s szabadságuk mégis veszve van. Kerestem köztük a jólétet. A magyar paraszt legnagyobb osztályának alig van élelme. Adó, uraság, megye, falu, pap és iskola, úgy igénybe veszik csekély jövedelmét, hogy magának nem marad; véletlen esetekre, nyomor vagy betegség éveire épen félre nem tehet. Többször hitelbe él; előre kölcsönzi fel törvényes tartozásait s a helybeli, vagy vidéki zsidó szállítja el szürűje- s szüretjéről a jövő téli tápot. Irhon sorsát vérző rajzokban kiáltja O’Connel Anglia fülébe, mint egy örökké égő szózat; hol venne szókat, látva népünket ó kanaháni bőség közt, egész éltét által éhezve s ruhátlanul; látva népünket az édeni számüző átok túlnövése alatt? Isten mondá a vétkező embernek: «veritékkel eended kenyered»; törvényünk mondja nem vétkező pórnak: «verítékkel termeszd más kenyerét». Amaz súlyossá akará tenni az életet, ez lehetetlenné. Oly kevés a nép, oly csekély a verseny; oly bőkezű nálunk föld és ég: mégis oly egyetemes a nyomor. Láttam hazámban a várost, az sülyedt s boldogtalan; láttam a népet, az szegény s boldogtalan; hát tán nemeseink osztálya boldog és fényes, mely a nép felett áll? majd meglássuk.

Hát az-e a polgári formák rendeltetése, hogy az embert jog és nyugalom, jólét és élvezet terén túl helyezze? Az-e az igazgatási eszmék alapelve, hogy néhány gyomort feles nyalánksággal rontson el, míg éhes milliókat könyű és vér tenget örök bőjtjében? Oly egyetemes tökélytelenségben kellett-e maradnia Cyrus korától a polgártannak, hogy minden vonatkozó alkalmazás nélkül, egész földön hibákban sinlődjék? A szabadsajtó és tapasztalat évezredében csak annyira fejlék, hogy jog nélkül fészkéhez tudja kötni a meztelent, kinek vad őse, hason sors alúl honért és jogért vándorolt? Nem lehet a kormányész netovábbja, hogy erkölcsöt, értelmet, érdekbe igázzon, párttal pártot öljön, osztályt osztályra lázítson, rohadásba essék s a közpusztulatban kiveszszen, mint veszett Egyiptom, Róma vagy Velencze, helyt adva újabb tévformáknak.

Egy fa alá dőltem, míg gebéit megkapatta a kocsis. A csonka tölgy élet nélkül állott; foszladó réme a meddő vidéknek. Izmait podvás törekké morzsolta az idő. Repedékes rétegei közt eleven sujtásul feketéltek a honosúlt hangyák, héber hajhászként hordva szét a porló hulladékot. Kérgetlen karjait gyáván terjeszté korhadt teste körül, mintha feltartani akarná a kidöntő vihart. Vedlett törzse telve sebhelyekkel; vizenyős görcsüreiben halovány, nyurga fűszálak lengettek; cserepes gyökeiről leapadt a föld s rohadó tövén, az ó hasadékot sárga taplós gombákkal fodrozta körül az aszkór. Egyetlen ifjú ág, gyér, de ép lombbal jelenté igényét további élethez; s oldalán dús repkény kúszott fel védelmül... Honom aristocratája jutott eszembe. Lombja a népjogi törvényjavaslat; repkénye az ipar. Tán jó a hasonlat; ... tán nem jó!

Tovább haladánk a pusztákon. Elfogyott a bő föld, mely gond s kárpótlás nélkül buján hoz; melynek termő erejét kövérités nélkül sem lehete még kizsákmányolni. Síkságra értünk, melyhez Isten verítéket rendelt, melyet szorgalomnak kell vala virágzóvá tenni, melyen nem terem magától sült veréb és kúnsági kalács. És a tér puszta és éktelen, mint vala kezdetben, nincs nyoma az emberi kéznek, sőt az állatlábnak sem, mert a futóhomok menten befolyja azt. És a látás és látkör eltárgytalanult. Sárga tér fogott körül, száraz avarral foltozva. Vándorló fuvatag, sülyeteg torlat s törpe buczka lőn a tájékozó pont, melynek oldalán homokhabokat vert a pusztai szél. Aszott ebkóró, koppadt porcsin, behordott kakukfű, néha kotus káka s egy bágyadt gém e föld minden éke; itt-ott vad zsálya, vagy lengeteg gyopár, halottkoszorú e nagy temetőn. De a csábító távolban hívólag integet az árvalányhaj fürte, mely szőke selymével bánatosan hajlong a gyér lengetegben, mintha asszonyát síratná. Néhol hófehér ökörnyál szállong az ős légen, melynek maradozó szálait látatlan kéz látszik léghálóvá szőni. Másutt bűbájosan nyargal a lenge ökörszekér, melyre pajkosan felkapott a szökevény lebel; mig a látkör legvégén, ég s föld közé folyva, csorba kéményével kurta szárból pipázik egy borzas csárda. Költöző fecskék gyűlöngtek, el-elsuhanva, mint a nyíl, mint a boldog óra; sötétkék szárnyukon játszott a napsugár, melynek melegéhez közelebb bujdostak. Fent látatlan magasban vándor darvak szóltak, mint hajdan jósdalnoki a zarándok népnek. Ki fejti meg e szívható hangok titkos értelmét? Ki magyarázza meg a vonzerőt, a méla érzeményt, mely az egyhangú énekben kijelenti magát? Bucsúdal-e az egy elhagyott hazához? Elővágy-e sejtett jobb jövőre? Vagy felhívó szózat a gyenge ivadékhoz? Ugy úgy, csak hívjatok ti szebb égalj ábrándos vendégei; hívjatok összeforrni vált rokonainkkal. Oh ha e nemzet lelne még hazát, mely nem hidegül el jövevényektől; melyben nem kéne keresni saját küszöbét idegen hajlék közt; s fogyott ivadékát nem vegyítnék üres csontú fajok; vajha lelne hont, népet és szerencsét, mely nyelvét megérti és vágyaival rokon! Tán intő vezéri vagytok szenvedő népeknek, kikben kijelenté magát a természet; s utatok tanítóczikk a nagy könyvben, melynek betűit elszórta Isten a csillagfutás és féregélet határi között. Tán szállítók vagytok külön világok közt s illat vagy légparányt hoztok párátokban, melyre a teremtésnek szüksége van s melyet szelek nem fuvarozhatnak. Vagy gondolatunkat tanítjátok repülni, hogy mint ti, nem maradva kigyók és gaz között, próbáljon szárnyalni éltetőbb körökbe. S ha utatok nem volna több, mint költői kaland, mégis elragadó. Ti elhagyva a földet, e szolgaság s változás sötét csillagát, átkeltek szabadabb térre, hol csend van és fény és uratlan magány s a magányban nincs társ és azért irigység, kárszenv, fajundor s a társadalom több édes szép virági. Üdvözlöm tőletek az érlelő magányt, hol elkülönzve élhet a nemesebb elem, szigetelten minden ragályos salaktól; hol kifejlődhetik az elégültség és tökély, minő istené. Ha nyugosznak a szelek s a halvány távolon remegés nélkül foly el az estfény: ti elvonultok a lég ismerős utain s látnoki szemmel néztek a kék mélybe, honnan a jós csillag félénken pillant ki. Meg van-e ott írva az örökélet az ég rejtelmében? El van-e rendelve boldogság és tökély? vagy létünk jövője hasonlít vándor hazátokhoz, melynek csillaga ugyanaz, csak a csalódás új?

Tovább haladtunk. Fecske és darvak elmaradtak tőlem s a látkör átcserélte magát. Ridegen fejérlett egy homoki nyárfa, mely honából száműzve őszült meg s melynek reszkető árnyékán sok szépet álmodott a pusztai vándor. Most hullóban voltak őszi levelei, festett pillangókul szállongván a szélben. A fa-e boldogabb, mely rövid szak alatt kész az enyészettel, vagy az emberélet, mely egyenként veszti el napjait s bölcsőtől indulva lassú elmélet közt jut bizonyos sírba? Másutt egy folt nyirfa aranynyá sárgulva az idő kezében, érdem koronául a haldokló pusztán. Túl a homokszélen itt-ott nádas mocsár. A halvány nád tépve állong éjszak alá hajtott fővel. Csapodár szeretője elhagyta, az ifjúkori szellő. Többé nem susogja édes rejtelmeit: csak egymásra zördül a száradó levél. Egyik vagy másik szál jobbra hajlong a forduló szélen, mint a rossz hazafi; míg oldalán fecsegve emelteti magát egy-egy üres nádi veréb, a tolakodó kegyencz. Tovább kötésig érő gazberek, melynek ritkuló szövevényi közül kilátszanak az elhagyott fészkek. Bozót és morotva, avar, ilvány, szedett kukoriczák s közein zöld vetés, legelő túzokkal; a dülő végén pedig begyepedzett út és egy puszta kút. Egy hámlott vad körtvélyfa állt a barázdában, mit minden nyári szántáson meghajigálnak az ostoros fiúk. Ha a bölcsek műve oly kapós volna, mint e fanyar gyümölcs: most tán nem állanának tótágast a nemzeti ügyek. Odább csatakos rekettye-liget, melynek levél füzérei pirulva zsugorodnak az őszi sudaron. Foltonkint közötte bolygatás látszik ki; utas szed korcz-vesszőt, úgy isten nevében. Majd sima róna nyilt s derűs nedűs lapály, melynek bő párája átfűlik a napon s alatta másodvirágban kékellett az őszi kökörcsin.

Mi ez, a síkság sugaras szélében? Tündér építé fel drágakő országát? vagy a nemzetnagyság települt meg ezredes kincsével? Változó fényrajzok lebegnek a légen; repkedő dicsövtől rámázva itt, amott. Ragyogó város, díszbástyák, körfalak, tornyok, tornáczok, melynek oszlopi magasan nyúlongnak, mint elégültlen vágy. Ezüst ligetek, sugárernyők, foszladó bérczek, csillámfák, miknek ingó szárnyai csábbal köszöngetnek. Opálszín folyók ködszigetekkel, repülő rengeteg s egy-egy roppant templom faragott szentjei, miknek alakjait ömledezni látod. Könnyű dicsboltok, egyszerű fénytér küzdő alakokkal, virágrétegek, elmosódott romok változó szinekben s irhatlan képletek, mik a bűvölt szemet tévedésben tartják. Mi az a kőtömeg, melynek körrajza túlnő a tárgyak ezrein? Tán nemzeti tribunal, melyben a felelős kormány milliók jogegyenét osztja és itéli. Mi az a hosszú épületsor, melynek szárnyát a távolság miatt elveszti a szem? Tán közipar-csarnok, melyben mutatványait állítja ki a századok megért szorgalma. És ama fényes ív, a roppant díszpalotán, mely lebegni látszik a legnemesebb izlés könnyű kellemében? tán az Athenaeum, könyvtárak és műtermek, tudomány s művészet kincstára, melynek alsó osztályában szabad sajtók izzadnak. E nehéz bástyasorok, tán nemzeti őrsereg gyültermei s a környező liget, a nyugodt és virágzó nemzet ünnepeinek színtere?... Nem, nem! Eltünnek az édes csalódások. Képeid, ha közeledni akarsz, formátlan köddé ömlenek. A nagyság eltörpül s pára-rongyokká foszlik. A fényes vizek csalogatva vonulnak tovább; a repülő gőz mélyebbre helyezi át hazugságait s a tűnt varázslat helyén aszott gyep vesz körül, míg a csalfa délibáb újabb igézettel hí tovább... Nemzeti remények! nem sorsotok van-e megirva e muló képekben? Nem jövőtöket gúnyolja-e a pajkos déli hölgy? Álmaid szépek és fenköltek, oh hazám, lelkesültséged merész és fényelgő, mint e légfestvények: de terveid sokszor lábatlanok, mint ők s a tett és eredmény tovább tovább repül, mint azok, és a multtá lett idő, aszott gyepként, jel nélkül marad nyomukban. Századokig kielégíte remény és igéret; hivőleg vártad, hogy a ködkép megtestesül s csalódásid után újra engedéd csalni magadat. Jelened küzdelem; multad gyümölcstelen; semmi jele annyi szenvedésnek. Téreiden idegen nagyság emléki porlanak itt-ott a római korból; de kezed művei nincsenek, s ha egy nagy végzet ma eltörölne: a késő idő nem akadna rá, hogy itt magyar élt. Az új kor felrázott; egy kis töredék tett terére kelt, de küzdelme kezdetén győzelmi lobogót akargat kitűzni, mit a nagy ellenség lerángat, visszafoglalgatva a hódított tért. Hosszú könyvben kéne kifejteni, ha e haladó kor többet megy-e előre, mint hátra? Némely mozgalmaid tető felé visznek; némely mozgalmaid ásónyomok a mélyedő sírban. Egyfelől vért ajánlsz a nemzetiségért; másfelől váltójog s több éretlenség útján idegen kezekbe adod magadat. Az áldozat tied; tied leend-e majd az épület, mely azokból felnő? Nem leendsz-e szolga a házban, melynek alapjait leraktad? Nem fog-e epigrammot írhatni egy késő kéz: hogy e föld míg magyar vala, nem volt hon; s midőn honná lőn, nem magyar? Oh ha megnőne a cselekvő töredék; ha kiveszne érdek és irigység fészke jellemünkből; ha szentlélek szállna kevés milliónkra, hogy ha már maga nem tesz, legalább ne vagdalná el a munkások kezét! De ha esti fekvében átgondolná napját mindenikünk, megbirálva, mit hozott a köznagyság elemparányaihoz: nem hiszem, hogy alunni hagyná az értelem és önvád. Ismét változék a puszta. Elhagyott, vagy fel sem fogott lapály; úr és vendégtelen, jóformán res nullius. Egy darab szakadt árok, színig benőve vadsással. Semmi több jele az egykori műnek. A gyepnek egy szál híja sincs; rétegről rétegre épen aszik el rajta. A viruló gazban bántatlanul inog a tavalyi kóró; s a mult őszi pókszálon most is ott lebeg a száraz levél. Siska és haraszt verte fel; vagy szamárkenyér s szederindás csalit vőn erőt rajta. Lakója sohasem volt; legfeljebb egy lidércz, vagy sárkány, mit a népbabona oda képzelt. Jövevénye században egy-kettő: a vidéki jósnő, ki nagypéntek éjén szentgyörgyvirágot visz; vagy egy kincsásó, ki a zárnyitáshoz páfránfüvet keres. E tér halottjait senki sem temeti el; titkait csak isten ismeri; szaga nehéz és nedűs, maga kietlen és vad, mint a foglaláskor; farkasok tanyája, vihar hazája.

Ismét új mérföldek jöttek, szelídebb tenyészettel, de haszonvétlenül. Rejlőbb részein nem jár egyéb, mint kósza vad s a fellegek árnya. Lábán vész a feles fű, mert megszökik tőle a vállaló kaszás, s a récze ott leli fészkét az ősi kákatőn, melyben negyedíziglen költ. A nád felnő s kivész sarló nélkül a sötétzöld tóban, mit még csáklya és háló nem vőn urbér alá. E föld hasonlít a kezdetbenihez, mielőtt ember alkottaték. Magától terem, de nincs ki számára. Talán jobb volt pusztán maradnia, mintha Kainként már az első ivadék elfajzott volna nemzetétől. Nincs más gazdája, csak az év; tarolt határát szelek vetik be; s a mit terem, a tél szedi le.

Neki egyforma nap és éj, mint a született vaknak. Itt nem ég pásztortűz az éj homályában, nem szólít meg senkit az ismerős kolomp. Az éjfél siket, mint vala a dél; legfeljebb egy futócsillag suhan el, muló fényt vonva árnyával a tóban. Aludj, aludj te álmodó puszta! Megiratlan sorsod, mint a gyermek, sem jó, sem rossz még. Téreiden nincs templom és vérpad; üresen állsz a jövő erkölcs előtt; tiszta lap vagy a történet tollának. Nálad még hijában támad próféta. Érzelmeit száraz szeleknek osztaná, mikben elvesz a kiáltó szózat. Adja isten: ha az idő megérik, nemzeti nyelven szólaljon meg rajtad az értelem!

Ismét változás. Egész látkör sárga szemfödél zöld halottakon; futóhomok a temetett gyepen. Déli szélein nyúlós körmökkel iparkodik hantokba csipeszkedni a föveny, mit éjszaki szél hajt tovább-tovább, hogy elborítsa a következő határt, mint borítá az előbbieket. Oh be jó lenne, ha a gondviselés saját markával ültetne gáterdőt! Úgy-e édes földim, az volna ám magyarok istene!... Semmi tárgy. Igen ritkán egy vadrózsatő, mely fergetegnek nyitja hullatag szirmait; esőtócsák néhány mezitlábas bibiczczel, s egy eltapodt fűbokor őszi kihajtása, mely mint a csavargóból vált gazda, elkésett magával. Ennyi az élet. Körüled minden meddő és kopár. Ha a szegény legény elvágtat a tulsó csaplárnéhoz, nyoma holnapra elveszett, besepré a szabadító szél; a homok nem tud emlékezni, mint a hűtlen szív. Egy-két szabad madár pihenni betér; de az jő és megy; nem igen marasztja az éktelen szállás. S még sem panaszolkodhatol, oh hazám, hogy e veszni hagyott földön zsellérek nincsenek. Néhány dalos prücsök lakik ott, kiken a magyar sors ki nem fog. Magam is csodálom, de úgy van; csakhogy azok adót nem fizetnek. A világos égben egy-két őszi felhő űzé egymást, mig a szél meg nem téríté, vagy foszlányokká nem szaggatá őket. Árnyaik töretlenül futottak a víz-sima földön; legfeljebb egy pár ott felejtett sírdombon akadva fönn, mikben vándorló-legény, vagy farkastépte bojtár avultak homokká. A szél fel-fellebbent s zörgő szárnyaival odább kavart egy homokréteget, vagy felkergetett kórót; de nem vala tárgy, mely kedvét ingerelje, s a közelebbi buczka napos oldalában újólag leült. És ez éktelen határban tekintélyesen ágaskodék egy korhadt tilalomfa. Kiket tiltasz el e kiéhezett földről, oh magyar nemes? tán a szelet, melyhez malmot nem építél? vagy a tápkereső madárt, mely egész láthatáron egy magvat nem talál? Hiszen itt nem mehet rák a vetésre, sem a jobbágy meg nem kergetheti a nyulat, mely egyetlen almafáját megrágta; mert itt sem rák, sem vetés, sem jobbágy, sem nyúl nem találtatik, sőt az egész föld olyan, mintha tatárfutás óta nem volna gazdája.

Néhol egy zsindelykúp, azaz toronytető látszik, homoktól félig elnyelten, oly egyűgyű tannal furfaragva, mintha még Zoltán idejében, unalmából kalapálta volna csatán bénult moger. Hirtelen azt vélné a szem, emlékjel, mit előkorunk siettében rakott az érdemnek. Mi szép volna, ha e kietlen pusztán, hol se földi mű, se isten kegyelme nem mutatkozik, hír laknék s a nemzeti hála. Mi szép volna, ha sírlapon s érdem-oszlopokon lenne megírva a polgári erény és dicsőség tanító-rajza, intő rémül a sima árulónak, lelkesítő szentségül az üldözött nagyságnak. Mi szép lenne, ha emlékszobrok talapzatán, egyházak falain s dicsiveken olvashatná a nép szabad történetét, miután könyvekből nem juthat ahhoz. Ha a polgár ezeket péczézné pályázó határul fiának; az anya ezekről tanítaná olvasni leányát, s Zrinyi Ilona lelkével, Corneliát nevelne abból. De a nemzetnek egy oszlopa sincs; pedig nagy szenvedők alusznak földében, s márványa annyi, hogy a hegyek nemesebb kincséhez alig juthat tőle. A templomi padmalyokban idegen szentek csontjainak gyújtanak gyertyát; jeleseink ismeretlen sírján pedig nyulárnyék s vadkapor leng a szelekben; s csak egy fa sincs ültetve, mely szent hamvaik nyugvát kijelölné. A hajdan érdeme hideg üstökössé lőn, egy-egy szónok vagy rablelkű tanár ajkain jelenve meg olykor szalmalángú község vagy álmos tanítvány közt; ... a haza márványát pedig pesti zsidók árulják olcsó boltjaikban s egy-egy hirhedt ágyas, vagy polgári húsfüstölő halhatlanul ó lőcsei formára faragott darabjaival. Előkorunk nem ért rá oszlopokat rakni, mert érdemeket szerze azokhoz; az utóidő sülyed és felejt; nincs értéke erényt jutalmazni. Hizelgő ünnep, drága díszmenet, ragyogó tiszteletebédek elfogyasztják a maradóbb emlékjelek árát: pedig egy-egy szobrot lehetne állítani az évenkénti fáklyás zenék s helyhatósági lakomák tőkéjén, miknek ünnepelt erénye hamarabb eltörik, mint a ráköszöntött pohár. Mikor fog józan méltánylat s itélő fogalom nálunk kifejleni?! Mikor fog tisztúltabb foknak örvendni az értelem?! De hisz ahhoz tudomány kellene, s kell-e magyarnak mindeddig tudomány? Szent István, országát osztá papoknak, hogy tanítsák népét; korunk idegen tudósaitól, hogy ne taníthassák őt. Sőt a mellett, hogy ügyefogyott inség körmeiben hagyja: gúnyt ad toldalékul, vagy bizonyos túlnéző hideget. Miért irtózol tudósaidtól, oh magyar nemes?! Hisz az nem harapja el szép bajuszodat, sem betanult mondókáidat túlragyogni versenytérre nem kél. De lásd, miután őseid kardját, ha még zsidó kezében nincs, szegre függeszté az a megjuhádzott idő: nem vallanád kárát, ha többecskét tudnál azon hindunál, kinek kincseit pitykékért cserélte el a tudományos angol; mert gonoszúl lészen dolgod, ha a pajkos sors egészen kihuzandja alólad a gyékényt, és a te unokáid, mint a kőszáli gödölyék mezítlábnak mezítlábával járdalnak a kopaszon, kivéve azokéit, kiknek az ő apja okosb vala ama belényesi oláhnál, ki adja vala az ő házát és szilvását egy csillagos tüszőért, aztán pedig hagyja vala magát inkább agyonüttetni, hogy sem odaadná tüszőjéről a bolondságokat.

Haza értünk a szegény halásznéhoz. Családja, jóakarói, ismerősei előtt úgy mutatott be, mint megtalált fiát, s én tagja lettem a jószivű népnek, melyet állandó rokonszenv köt egymáshoz, a közös nyomoré.

XX.
(Tiszta szerelem.)

Béke és erkölcs, szorgalom és egyszerűség vőn körül. A lak kisded volt, kivül felejtve a falu farkán; alig birva jobbágyias színnel, inkább pásztori tulajdonnak látszott. Kákafedél korcz-vesszőbe kötve, tömör vert falak, kákón függő dohány-pórászokkal; keskeny, gyepes udvar, néhány mályva-rózsával, egy galambducz, józsefkori szederfa, előhasú üszö, s halszárító póznák tevék az ingó és ingatlan vagyon összegét. Szomszédai nem sokkal multák felül; de vidám volt a nép, jószívű és csöndes. Kölcsönös örömeiket nem zavará bántalom, irígy gúny, álbarát, boszantó szenv, s alattomos cselek. Alakos ártalmak, tolakodó közbejárók nem vegyültek magán dolgaikba; gyűlölet és vetély, vagy rosszakarat s féltés nem rontá el ügyeik folyamát; szóval a társaságból számüzött erények, szerény bár, de biztos virágzásban szálltak firól-fira. E nép talpig a becsületé; csak jobbágy-viszonyaiban fortélyos; de hosszú idők ostroma, igázó túlhajtás, visszaélő zsarlás fejté ki nála. Azonban cseleit, daczát is oly roszul érti intézni, hogy mindig rajta veszt, s kétszeres pótlás hajtatik végre ellenében; s míg ő nem képes nélkülözni, vagy kijátszani a helybeli zsidó gazságát: kettős körmök koppasztási közt sínylik és pusztul. Hozzájárul a nyomási rendszer visszás fogalma. Minden orvoslást, minden engedményt, mi sorsát némileg javítja, a királynak köszön; s mindent, mi nyomja, a nemességre ró. És ez nem csoda. Annak robotol és fizet füstpénzt; annak csinál útat rokkant marháival; azt viszi rajta kihajtott előfogatán; az adja gyermekét katonának; az hajtja be nem bírt adóját, s a zsidó csalárd követeléseit; és ha meddő év után éhség- és dögvészben pusztulásnak indult, azt látja maga körül, verítékeit henyén élvezni. Így gyűlöli azt, kinek földjéből él, s kihez jogosan kötött törvény köti; míg az okok távolabbi egybeköttetése ismeretlen marad lelke előtt. Különben a nevelési fokhoz, melyben a státus tartja, csodásan jó s természetileg értelmes.

Én, a nagy élet és köröm számüzöttje, boldognak érzém köztök magamat. Ott félelmeimmel vesződtem, miket egykor az érdek váltott volna fel; itt csend, és vágytalan napok nyugalma lőn enyim, miknek legfőbb veszélye leendett, ha mérsékelt szükségim fogyatkozást tűrnek. A békés házi élet küszöbe megnyilt, pásztori örömét sohasem kivántam a lázas élet vesztett bőségével vissza cserélni; gazdag országom volt, néhány fárasztó termekért. Kerültem valaha multamról szólni; ... mit nem adtam volna a szörnyű emlékek vég feledéseért! A harangozó, mint már említém, kihordá nekem a pap könyveit. A történettant gazdag gyűjteményben birta az; pedig tudja ön, hogy ez legtanítóbb. Korunk mozgalmait a lapokból láttam, míg magányomban gyönyörrel tanulám a természetet s istent. E mellett eszméim, elméletem fejték lelkemet; gondolatim megszokták saját szárnyon emelkedni, s elmélyedésim közt mélaság, rögzött csüggedés lőn arczom állandó rajzává, miből a nép meséket csinált, árvának hítt, pedig birtokomban volt a nyugvó kéj, minőre emberi hagyományoktól korlátlan lélek istentől híva van. Egészen népies lettem. Örömeik örömeimmé, mondáik vallomásommá, egyszerűségök kellékemmé vált; s az elvonult ábránd költészetében megértem és homályosan vágytam a boldogságra, mit csak szerelem adhat. De e szerencséhez nem tarthaték számot. Tisztult eszméim, a fencsapongó álmak s szenvedésben nemesült érzemény, más képet alkotának titkos vágyaimban, minővé egyszerű porleány, körében, fejlhetik. Az épség s szemérem erényei mellé értő lélekért epedtem, mely gondol s érezni tud, felfog és visszaad egy birtokba vett kebelt, mely világát kizártan neki szentelé. Gyakran ábrándjaim közé tévedt a remény, hogy az egyszerű erkölcs pártás szűzei közt leend egy, ki jövőmet magához ragadja; kinek gyermeki lelkét magaméhoz fejtem; kinek értelmét józanná képezem, mit nem szoríta még szűk határba a rögzött év; s nemes emelkedést adok szívének, mit a társalom sárragadéki földhöz nem húznak; egyesítem a természet s miveltség jellemét. Az álom tovább nyult, s tizennyolcz éves ifjúvá nőttem. A tisztaság s mértékes élet virulóvá tőnek. A falu lányai jártak utánam; nótát kezdtek páratlanságomról s azt hirlelék, azért nem kötök senkivel, mert a lelkek szeretője vagyok.

Karácsony estéjén összegyültünk lányok és legények ónat önteni. Oda jött Évike is, a gazdag molnár leánya, ki az előtt sehol sem jelent meg. Tizenhárom éves gyermek. Termete nyúlánk és hajlékony, s kifejlésében báj- és csábjósló. Szája kicsiny, eleven és piros, mint a százszorszép. Komoly szemében tiszta s félénk fény; gazdag haja kettős fonadékban fedett vállain; a kezei oly kicsinykék, hogy egy-egy almába lehetne rejteni. Szabályos tagjain a kor gyengesége; s halvány selyem-arcza minden hozzá intézett szóra elpirult. Úgy tetszett nekem, mint egy művész tábláján felvetett előrajz, mint hableány a Tisza meséiből; ködalak a könnyű országból, melyhez álmaim tartoztak. Rákerült a sor, de nem akart ónat önteni. «Úgy se megyek soha férjhez, hazudna a babona, akármit öntenék»; mondá vonakodva, s szemérmesen összehúzá magát, mint a délignyitó. Feltünék előttem, hol vevé határozatát a nép kedves gyermeke, ki szép és gazdag, ki társnéinál kedvezőbb alappal formálhat igényt boldog házassághoz, s kinek osztályában a leányi remények netovábbja férjhez menetel. Hát gondolt már életczéljára e gyermekfő? Vagy tán észlelte is a nősélet szabadságvesztő jövőjét? E nyilatkozat, e hang, az arcz komoly tipuszával oly érdeket ébreszte bennem, hogy a ragyogó szépség befolytával érezni kezdtem, mint még nem, de mint váró ábrándom érezni vágyott. A lányok sürgették. Új csizma nagyra tartja sarkát, majd félre törik, mondá egy sarkantyús hányaveti czenk. Be hegyes, mint a begyes galamb, mondá egy másik. Vajjon minek kérik? Új szita szegen függ, majd pad alá kerül; jegyzé meg egy aggszűz. Évi megszégyenlé magát; pillás szeméből meleg gyöngy esett le, világi árául első örömének, s mint új vendég, nem állt tovább ellent a kör sürgetéseinek. Szalmaszálat húztunk; én a rövidet, s így tartanom kelle a kulcsot, melyen keresztül Évi az ónat öntendi. Suttogás és vonatkozó mosoly követé az eset játékát, miszerint én jövék vele érintésbe. A lányka rám veté fekete szemét, s kérdő rámnyugvása azt látszék kémleni, ha osztozom-e ezt az őt illető gúnyban? Oh nem, oh nem, szívem vadrózsája, mondám magamban: téged nekem nyitott az alföld rónája, s hosszú pillanatom megmagyarázta, mit titkon gondolék, mert a piruló gyermek felbátorodott. Reszkető kézzel önté a forró olvadékot, hogy meg ne égessen. Az öntvény füstöt vetett a dézsa hideg vízben, s a lánysereg kiváncsin tolongott a kihült anyaghoz, jósmagyarázattal találgatva formátlan ábráit: ha vajjon lovon jövend-e a vőlegény, vagy temetőfa alá teszik a menyasszonyt? Az eset műve kézről-kézre járt, s a remegő szűz félénken várta a sors első szavát, mit e titkos kijelentésben hozzá intézni fog. Végre taps és nevetkezés követé a tréfát, mert közösen úgy találták, hogy az öntött ábra halászhoz hasonlít, és valóban, ha a képzelődő sokáig nézte, állithatá annak, ámbár igen annyi erővel ködmönt, vagy szilvafát fedezhetett fel benne az ember. «Jó is volna árva halásznak aranyhal», mondá irígyen a biró fia, ki a gazdag lány kezére ásítozni látszék, s esetlen tréfákkal próbált mulattatni. «De’sz úgy koporsóba viszi Éva a pártáját, mert az árván boszorkány paripáz», megjegyzé egy lány, kinek lúdzsiros lángosát kétszer visszaküldtem. Évike mit sem szólt; arcza egykedvűn vette a társaság pajzán kötődésit; csak akkor véltem rajta futó örömet ellobbanni, ha merengő szememet magán lepé. Oh már érzém édes hatalmát; szivem karácsony-ajándéka lett a szerelem. Mulatságunknak vége lőn; az öntött jósábrákat gerendába rakta a gazdalány s szétoszlánk. Az éj sötét volt. Mi, legények, minden lányt anyjához kisértünk. A betlehem-hordozó fiúk szemben találtak, s a szent jászol ránk vetett világán megláttam, hogy Évike reám néz. Mellette mentem a kerítések felől, hogy kutyától ne féljen; őt eresztém a tört gyaloguton, hogy a hegyes fagy ne rongálja lábát. Több kedvezést nem volt mit tennem; tán jobban esék neki, mint urak közt a fényes adomány; legalább nem volt hamis ajándék. Szóltam is egy-kettőt hozzá, de a többi lármájában nem igen felelt rá. Azért hittem, hogy ő felejteni nem fog; s midőn házuk előtt a jégen átvittem, édesen reszketett mint a nyárlevél. «Eljösz-e másszor is, ha kaláka vagy kézfogó lesz a faluban?» kérdém az utcza ajtóban azon népies modorban, miszerint mindenki tenek híja a fiatalabbat. «Ha lehet»; felelé a valóság egyszerű nyelvén; s én karácsony hajnalán szavával álmodám.

Évi minden kalákában ott lett. Sokszor, ha szöszt gyújtánk, részemre kedvezőn jóslott a perje futkosó csillaga, s a jó gyermek örült az üres babonának.

A kit a szerelem megfog,

Nem kell annak semmi dolog,

mondja a nóta. Rajtam teljesült. Átengedém magam a nép henye szokásinak. Egész télen Évi rokkája mellett lestem az orsót; de csak egyszer ejté el, s nem akará sehogy kiváltani. Tudtam, hogy a szokott kényszerítés ízetlenné válik, s mielőtt a lányok pajkoskodhatának, félig erőszakkal, félig édesen rácsókoltam hosszútűrőn keresett jogomat. Csókom alatt egész éjen pirult; sohase hittem, hogy az a halvány arcz úgy megtartsa a vért. Istenem, be szép gondolat volt tőled a szemérem!

Pásztori szerelmem tisztán, s épen azért hatalmasan nőtt. Szűzem körül éltem világomat. Húshagyó-kedden vele vonattam az otthon maradt lányok tőkéjét: neki küldék piros tojásokat; husvét másodnapján csak őt öntözém meg; s ablakában láttak legelébb orgonavirágot, mert én vittem. Tavaszra szóba hoztak bennünket, mint ily esetben szokás.

Van ott falunk mellett egy szép hely, az ó temető, hová lányok, legények játszani járnak. Furcsa az, hogy a nép leginkább temetőjén leli mulatságát. Ez, és a templom, hol baját feledni összejő. Tán egy titkos kijelentés ösztöne szoktatá oda, mint a sorsához legillőbb gyülhelyekre? s tán a templom azért kedves nála, mert tudja, hogy csak isten a barátja; s a temető, mert csak ott leend nyugalma? A hely regényes volt. Elől a holt Tisza félelmes örvénnyel, hátul a sötét erdő; s jobbra tömött selyemfűvével s feledt halottjaival az ó temető. Többek közt ott játszánk; Évi is eljött. A lányok lerakták kláris-pártáikat, hogy hanczuzás közben sérelem ne érje. Szeretőm szebb volt vágytársainál; a húsos megyei tisztek vidék rózsájának hítták őt. Futása lenge mint a madáré; kisded lábaival légfolyam versenyzett, ha a füvön elsuhant könnyű karmazsinban; s ha olykor kendőjét elkapta a szellő, védárnyat vitt nyakán, az úszó oldott hajét. Lelkesült szemében az érzett szabadság; arczára vérszint csalt mozgalom és friss lég; s ha futtában kitért, vagy elfogó karok közül, mint az eleven öröm, kisikamlott, szivem igézte el ifju termetének csintalan hajlása. Ha hidat játszánk, neki tarték kaput; ha farkas valék, ő lett bárányom; ha cziczáztunk, macska lettem én; és ha pajkos fortélyokkal végre sikerült elfognom, keblemen érzém a pihegő galambot, rövid perczében a tétlen fáradságnak. Naplement előtt, a nélkül hogy szólna, eltünék. A vig sereg kedve után látott; csak én, kinek lelkét magával hordozá, vettem észre, hogy nincs. Először véltem, tán mezei virágot szed, s hárslombért futott, mint másszor. Aztán lármát üték. A lányok kinevettek, s pajkosan körbe fogózva vonatkozó gúnynyal dallák körűlem:

A pünkösdi rózsa

Kihajtott az útra;

Én édesem, én galambom,

Szakaszsz egyet róla.

Én is szakasztottam,

De elszalasztottam.

Pénz volnék: csendülnék;

Tied volnék: kerülnék,

Még is kifordulnék.

Ekkor hahotával szétfutának tőlem, s a bojtos lapta és pünkösdi királyság ugyancsak járta. Én szégyenlém magam, hivén, hogy Évit ők bujtatták el. De később társnői is aggódni kezdtek, s remegve kapkodák fel pártáikat a vidéki félelmes mondára, mit egy napon sütkérező banya, most alkalmilag, köztük megújított. Tatárfutáskor, túl a Tiszán, mind kiperzselték már az embereket. A holt Tiszából ekkor kijött a taréjos vitéz, s azt mondá, hogy egy szűzért meghagyja a falut, ha Szt. András napján oda küldik, hol a Tisza buzog. A birák megalkudtak; a lány el is ment, de az úton elveszté pártáját, s a vitéz visszaküldé. Azóta minden száz évben elvész a vidékről a legszebb szűz leány, ha pártájára nem vigyáz. Nevettem a mesés hagyományt, bár az allegoriának, mélyebben értelmezve, erkölcsi becse van; de az bántott miatta, hogy az elfogult sereg csak tiltul keresé, aztán haza oszlott a baljóslatú esemény hirével. Eszem, szivem fokonként nyugtalanabb lőn; a szerelem első aggodalma tépett. Őrülten keresém a holt Tisza partját: nincs-e új törés, mely leszakadt vele? Aztán futék, mint erőmtől telt; pártáját vivém s piros szalagja hangosan lobogott utánam, mint a szemfedél, ha a szél fú. Bejártam az erdőt; a szerelem édes szavával hívtam őt, majd ész nélkül kiáltozám egyhangúan nevét, s kétségbe esetten vevém az utolsó irányt, midőn rábukkanék.

Egy dőlt fánál aludt. A játék és eperszedés végkép elfárasztá. Félkarja kosarán, másik feje alatt; arcza galagonyalomb hűvös árnyában, melyen csattogány tördelé altató dalát. Felettünk zöld ernyő, körülem homály és erdei illat; előttem álmában hit, remény, szeretet. A nap leszállóban. A kövér lombokon, néhány szökevény sugárral áttört a sárga fény, s megaranyozá alvó szentemet. Kis keze megnyilt édes álma közben, s ölére hullatá szedett virágait. Szellős fűágyán mélázva lengett az erdei árnyék, látni hagyva közein a sima selyemkebelt, s ehhez smaragdszín szálakkal hajlongott a friss gyep, melynek puha sátorában nedvesen csillogott a sötétpiros eper. Angyalom arcza halvány, mint a rózsamárvány, de szem és száj körül ott szendergett a rászületett mosoly, s éltek a vérajkak az álom léhljében. Szöghajában hervadó vadvirág, s szétomlott fürtei félig párna, félig lengő sátor szemérmes vállain. Mióta ismerém, először valánk egyedűl. Most nézhetém a nélkül, hogy piruló zavarba hoznám, vagy gúnynak tenném ki. Oh mennyi báj egyszerű szépségén; mily művészi összhang sugár termetében; mi elragadó kellem ép ifjuságán! Gömbölyű hónyakát édesdeden szegé; gyenge válla kibújt ünnepköntöséből; s irígylém a csapodár szellőnek hattyú kebelkéjét, mit eddig egyedűl anyacsók érintett. Homloka vidám, a nyugalom s szelid gondolat borútlan jeltére; szempillája hosszú és finom, mint a fonatlan selyem; épmeleg lehellete pedig vetekvék a virágos erdő esti fűszerével. Boldog merengéssel néztem őt. Fű, fa, langyos ég, madárdal és virág, - mult estvéim egész boldogsága, - elveszett. Ő vala az egy világ, mely mindent egyesít. Muló perczekre angyallá változám. Lelkemből eltávolodék minden földi árny; emlékem megkönnyült, békét köték szívtelen sorsommal; multam álommá lőn, s jövőm csak ő. Vesztett örömeim, álmodott szerencse, feláldozás, becsület és halál eszméimben ködfátyollá folytak; s a burkai közöl intő jóskép csak ő, csak ő. Homályos érzelem foglalt el, mely se emlék, se váró ösztön, se bú, se remény, csak tárgytalan vágy, s érthetlen feszültség.

- Ismerem azt, mondá a jövevény. Van a fejlő lélek rejtelmei közt egy határzatlan, csapongó vágy, mely az ép élet szebb szakaiban észt és képzetet gyakran foglalkodtat; melyet ifjúságunkban, míg szívünk érzelem, elménk isme után törekszik, sem fény, sem kincs, sem hon, sem a hiúság álma ki nem elégít; mely lelkünk emelkedése közt, elégültség, vagy békétlen órák, szerencse vagy balsors változó körében, a gondolat elmélyedésivel gyakran meglep és elragad, titkos, de szebb rendeltetést engedve sejteni, de mit a sárház s társadalmi békók lekötnek. A szerelem főleg fejti s növeszti azt. Hány szív kérdé már magától: honnan jő, s mit jelent e nem értett vágy, mely az állatélet két alapösztönére, gyomor és nemi szenv rendszerére nem vonatkozik? Tán egy nemesb lét delejes eleme, minek a sárház érlelő hazája; tán vonzó törekvés a tökély felé, mely el nem érhető a földön, hol fejér a feketének alá van rendelve. Csak midőn szárnyaink fáradnak, midőn a tapasztalást érzelmeink vesztével fizetjük, törik meg e szenv: midőn látjuk, hogy a remény délibáb, s a szűk czél nem több, mint földi vég, melyben, e hitető vágy rejtelmeivel feloszlunk.

- Huzamos perczekig nem hagyhatám el; folytatá az árva halász. Édes inger igézett bájaihoz. Áthajoltam védtelen derekán; számláltam a gyermeki szív könnyű dobogását; derengő arczáról álmát leolvasám; szíttam az illatos léget, mely szűz keblében melegüle fel; szíttam az életet ifjú léhljéből. Aztán színig szedtem kosarát eperrel; hervadt virági helyt frisseket szaggaték; tölgylevélt s vadrózsát fontam pártájához, s az alkonyodó erdők vendégét megkoszorúzám.

Végre felébredt, s remegve néze szét, mint az elrepített gerle, mely először hagyá el együttkölt társait. A holt Tiszához értünk; az est oly szép, oly marasztó volt; kértem, ne menjen még. Ő merengve nézett félig fel szemembe, szótlanul engedett hivó szavaimnak, s leült a füvesben. Túl a parton feljött a fehér hold, s csendes világa elmosódott csíkban szegé át a vizet, mintegy átpallózva sima mélységeit. De a világítás nem hatott el a tó nyugati szélére; ott sötét erdő vetett árnyat a feketekék vízre, melyben néhány csillag halvány gyémántja reszketett. Az éger- és juharfák árnyékban suhogtak; néhány tetősb szilfa nyúlt fel a világba, s egy-két titkos remegésű nyársudart ezüstölt zöldes fény. A táj madarai elültek; csak az elkésett fülemile hítta még párját, vagy túl a vizen kiáltozott egy aggódó sirály. Az öreg Tiszán látszott egy-két kósza tutaj távol elvonulni, s néhány hajszállábú bogarak futottak el a nyugvó vízszínen, míg félelmesen zajlott az örvény kimért loccsanása, vagy egyhangon zenélt a zúgó vizimalom, áttörve egy magányos furulya pásztori hangjait. A vizi szellő áthozta a kaszálók illatát; az erdei hársról fűszeres szag terjedt; s a hallgatag magány emelte a szívet.

A lányka lábaihoz ültem, s elmondám egyszerűn örök szerelmemet. A szent bensőség elvevé félelmem, s a gyermeki bizalom Évi balitéleteit. Mindent, mit gondolék, ki tudtam fejezni. Az őszinte láng, mely lelkem lobogtatá, elfogultlanná tőn. Lehullott a fátyol, mely hallgató érzésemet fedé, le a tartózkodás nyűge, a társadalom láncza; lepletlenül állt erkölcsi szellemem, gondolatom tiszta és független, szavam ékes, hitető lőn, mint az igazságé; szerelmemé valék s szerelmem Évié.

A lányka lelkén mosolygó álmok ébrengtek. Ihlett gerjedelme, ártatlan rokonszenv avatá emelkedésembe. E vidék volt gyermeki hazája, hol érezni s imádkozni tanult, hol gondtalan napjait eljátszá, hol minden nyom, minden bokor ismerőse volt, s minden fűszálon nyomai hültek el, minden virágon emlékei lengtek, mindenikhez öröm vagy köny köté. Most szómba, szemembe öltözve látá a szerelmet, melyet homályosan érze, mely szűz keblének titkos lakója volt, s reményén reszketett, mint az első virág. Némán nézett reám; nem szólt, nem kérdezett, nem kérte eskümet; hitte, mit mondék; bizott, mint istenben. Lelke hozzám hajolt, s enyimhez forrt. A hold megtetézte a parti jegenyéket, s nyirkos fényt feste merengő arczán, halvány ruhájára. Szánod-e szép galamb, árva szerelmemet?... szeretsz-e szívemért? kérdezém gyöngéden, s félig átölelém a hajlékony gyermeket. Pirba borult arczát keblemre rejté el, mintha susogná: nagyon szeretlek. Remegő válla az enyimhez simult, s szavak helyett egy könyűje felelt, melynek meleg gyöngye kezemen sikolt el. Szive szívemen; s a gyorsuló dobogás találkozék keblem melegével. Szent önfeledéssel csókolám meg, mit fájdalommal vőn, de engedni látszott. Ajka bűnbánó égésben remegett első ajándéka után, mely őt birtokommá tette isten színe előtt.

E naptól enyém lőn a lányka osztatlanul, vágytárs, kétkedés, kín és féltés nélkül, boldogítólag mint égi ajándék, mint istenadta vigasz. Hozzám, éltemhez csatlódott, mintha értem, számomra lett volna teremtve. Nővérem, barátnőm, egyetlen társam lőn. Övé volt gondolatom, hitem, életösztönöm. Leráztam búmat, kétségemet, csüggedt ábrándimat. Becsülni kezdém magam és létemet; szerettem a jövőt; jutalmat óhajték s reméltem.

A hely, hol néma vallomását tevé, szent lőn előttünk. Gyakran magunkban, a füvön ülve tölténk az esti csend hosszú óráit. Ha a kék galamb visszatért felettünk vadfáira a buzakeresztekről, s tördelve nyögte ősi keserveit; ha a tehenek kolompja estet hirdete a faluban: megemlékezénk, hogy egykor életünk is nyugvóra hanyatlik. Olykor, ha a nap leszállt s nyomán vörös gőz borítá a látkört, sorba találgattuk a porfelhők okát, mint egy ismeretlen világ regés történetét. Ilyenkor méla ábránd támadt képzeletünkben; a népmondák s ismerős hagyományok meséin áttértünk a nép multjára, s én elbeszéltem neki eleink sorsát, harczos királyinkat, a Tiszapart eseményeit, Kálmán és Álmos táborát, Mátyás és Szilágyi vesenyi békéjét; s érezni tanítám az ős idők iránt, szeretni a földet, melyben atyái porlanak, szeretni a hont, melynek kevés leánya van. Máskor ha nyugodt volt az ég s tiszta alkonyban fecskék szállongtak a holt Tiszán: elmondám, hogy a fecskének két hazája van, hogy van több föld, több világ; minden csillag egy föld; az isten végetlen, s őt imádni kell. Ő megmutogatta a mezei élet ismerős csillagit; én megtanítám, hogy a nap nem egyedül mienk; hogy a földnek vannak bujdosó testvérei, hogy a nagy egészben mily kicsinyek vagyunk, s mily nevetséges tév a féreg-büszkeség. Ilyenkor felemelém lelkét az erkölcs és tökély értelmezésével; megtanítám, hogy az igaz vallás nem harangszóban áll; vagy a szeretetről elmélkedtem vele, mely a világot fentartja, s a halandó formák feloszlásában soha véget nem ér. Máskor megtanított a mezei virágok népies nevére, mutogatta a gyors röptű csüllőt; s ha az örvény felett egy-egy karcsú szárnyú hojsza elcsapott, vagy visongva forgott, elbeszélte a vizi madarak mesés természetét, s a firól-fira szállt együgyű jóslatot. És én kölcsönben ismertetém vele idegen égaljak szebb növényzetét, s festett madarait; s míg a haladó idővel pásztori boldogságunk nőtt: a lányka történet-, vallás- és természettanját gyarapítám.

Érzetünk ép ingerét földi vágy soha nem szőtte át. Tisztátlan gondolat, érzéki bálványzás nem támadt szívemben, nem hozá veszélybe szűzem erényeit; s szenvedélyes csókkal nem érintém változékony pirját, mely mint virághamv vonta be ártatlan arczait. Testvére valék, barátja, őre, a nyugodt szerelem biztos fenségével. Óh ha gondolatát találgatám kedves kék szemében, nyomozva a lelket, mely benne felborong: mi kéj volt látnom első nyugtalanságát, mit az ifjú szív maga sem érte, minek rejtelmes okát vágyólag keresi, lelkesülten forrva, olvadva az első tárgyhoz, mely szerelmét felkölté. Ha a légben ölelkező madarak gyönyöre, vagy a nyári szellőn lengő illatpor, melyből virágok születnek, szerelmem megkapá s vágyat költe egy ismeretlen boldogság után: magamhoz jövék, látva őt félig elnyelten a rét füvében, gyermekileg kapkodni pillangók után, nem sejtve, nem érezve ártatlan lelkében a szerelem más ösztönét, őszinte rokonszenven kívül. Vérem elnyugodt, óráinkat tiszta öröm enyelegte el; boldogok valánk.

Én halásztam, ő vásznat fehéríte; piros ruháját felaggatá karcsú derekához; s míg öntözőjével körüljárta vásznát, kellemesen merültek fehér lábacskái a hűvös fűbe. Ilyenkor elevenen sürgött fürge munka közben, s egy-egy tiszaparti népdalt fútt el, mikhez az enyelgő vagy betyáros érzelem a szívből van véve. Aztán megforgatá kézművét, s míg vászna száradt: friss halaimmal mulatta magát. Néha eltekinte a túlsó partokon, miket beborított a tömött rozs lassú hullámzása. Konkoly- s buzavirág lengését kisérte; a tömérdek szikfű gyógyvirágaiban gyönyörködött, vagy vállamra hajolt, s a köszöngető pipacsnak integetett vissza, mintha szerelméről váltana titkos szót. Majd ezerjófüvet szedett gyógyító anyjának. Elbeszélte, hogy ki, minő betegségben fekszik a faluban; ennek-annak tehenét megszopta a kigyó, vagy véres tejet ád, mert megrontották; ez vagy amaz legény azért olyan sápadt, mert öntésbe hágott; vagy azért száradt el, mert boszorkányok nyomják; s hogy a malommegetti lápon volnának jó füvek, hová ember nem mehet. Ilyenkor tréfásan támadtam meg az együgyűség tanát; kibontám őt a babona hiedelmeiből s magyaráztam az általam ismert füvek gyógyerejét.

Máskor a szorgalom s takarékosság erényét dicsértem; s míg ő az árnyékban font: madártojást szedék számára a szomszéd cserfákról. Aztán leülénk a hallgató alkonyon, s fűszálakból lánczokat kötöttünk gondolataink teljesedésire. Szikfű s csillagvirág szirmait tépegeténk szerelmünk próbajóslatául, vagy akáczlevélt s egérfarkfüvet élekhalokra. Majd névbetűit metszém fehér gyertyánfába, nőni hagyva a feledt idővel; s ő a Tiszapart lágy agyagjába írta fel szerelmét, melynek mosott betűire, egy-egy áradás után, enyelgő tréfával vonatkozám.

Tavaszszal, ha a sárga libák körül megkergetett a sziszegő gúnár, bementünk az ifjú lombok ernyejébe; s ha egy-egy csipke- vagy kökénybokron fészekre akadtunk, kandian lestük, minő madárka üté fel rajta ingatag hazáját. Aztán vártuk, míg a kicsinyek kikelnek. Sokszor, bokrok alá ülve, némán, nesz nélkül figyeltünk a szárnyas pár jöttére, vagy néztük, mint cseréli át a gyöngéd hím meleg tojásait, míg a hű anyácska elreppent, egyszerű ebédjét, a lég bogarai közt, elkölteni. Később az anyai szerelem s nevelés gondjait szemléltük. Mint rebegett az egyetértő pár kis háznépe körül, s mily mohón eteté a soványkodó anya torkos családkáját. Miután jóllaktak, a szomszéd galyra ugrott, s nyugton tollászkodék, míg biberkélő orra s száraz lábacskái kissé rendbe hozták. És akkor bájosan csattogá szívébe született nemzeti dalát, le-letekintve félszemmel a nyugvó fészekre, melyben anya-örömei aludtak. Eljártunk hozzájuk, míg a csalogató pár elhítta fészkéről tollas kicsinyeit s elrepíté a szárnyra kelt újabb ivadékot, hogy birja szabadságát, melyre teremteték. Egész órákat merengénk e gyöngéd kéjekben; s ijedve eszméltünk, ha a lombok közt, tolvajúton, felettünk elsuhant egy fekete rigó. S Évi vigasztalan lett, ha olykor a fészket ágastól feltalálhatlanul elsodorta az éji vihar.

Őszszel, ha sárgult a fagyöngy, s az erdőlevél hullott, borongva jártunk az elaszó harmaton. Hol a levélszőnyeg s porond kissé fel volt duzzadva, kiváncsian jegyeztük meg az új életet, mely a közenyészet szakán kezdett fogamzani. Másnapra kövér kúpos növény üté fel fejét, szinte törékeny a bő nedvteltség miatt. Ki se bútt egészen, s már kétes gyönge verheny futkosott rajta, mintha meg akarná lepni a rá lopódzó szín. Következő napon gyönyörű kifejlett gomba lőn belőle. Bársonyos hártyája fakó színt viselt; alját halvány sárgaság borítá titkosan eredve sűrű csöveiből, miket tűvel látszott lyukgatni a türelmes természet. Élet- és kedvteljes épségben díszelgett, fényelve, feszítve az ifjú erőtől. Másik délutánra terült, dermeteg helyzetben találtuk. Egyfelől berepedt, széle felgyüremlve, mintha aggódva nyujtóznék sorvasztó láz előérzetében. Másnap csonka lett. Tán legelő barom lépett rá. Töredéke mellette hevert; hófehér törése férgektől keresztkasul fúrva, s foszlányai szotyós lucsokban rohantak. Álló felét ágbogas ránczok boríták; válla földig töpörödve kora aggságában, s az enyészet szivárgó nyirokjával. Végső napján rövid életének alig találtuk meg. Azt hittük, lakhelyét tévesztők el. Alakja nem vala többé; barnazöld péppé lőn, s felületén alig észrevehetőn pillézett összesorvadt bőre; míg végre deresedni kezdett, nedűs fehér penész futván el szegénykét.

Hason esetekben a különbféle élethosszra tértek gondolataink, mit oly független tervvel szabott és rendezett a végzet ujja. Elmondám Évinek, hogy van csillag, melynek egy éve több, mint a földi század; hogy van féreg, melynek egész élete csak egy nap; s hogy minden időmérték, mit véges ész gondolt és gyakorolt, percznyi tünet, muló csillagfutás örök isten előtt; s érteni tanítám a zsoltár szavait: «... ezer esztendő előtted annyi, mint a tegnapnak ő elmulása, vagy egy éjnek rövid vigyázása». És ha a főjóság csodálatára ragadta elméjét, ha az enyészet félelmébe vittem: vigaszt adék viszont, hogy az emberélet elég hosszú, erényt, s érdemet szerezni, hogy egy jól használt nap több, mint tíz vesztegetett év; hogy boldog, kinek emléke helyrehozhatlan hibákat nem vet szemére; ki az időt megbecsülte, bűnt, henyeséget kerülte.

Néha szótlanul bolyongtunk az őszi avaron; fogdostuk a hullongó levelet, vagy meglátogatánk a temetőben Évi halottjait. És ha szürke köd ült a tarolt határon, eszünkbe jutának véreink, kik ködön s határon túl mihozzánk tartoznak; kik szavainkkal szólnak, nyelvünket beszélik, sérelmeinket viselik, érzelmeinket ismerik, honunk lakói, magyarok, mint mi. Olykor kitévedtünk az őszi vetésre, felreppentve gondolatiból a magányszerető sast; s gyönyörgénk a darvak költői tánczában, mit annyi kellemmel s szabályosan járnak. Ki tanítá őket az öröm jelére? Ki adott a szárnyas sereg ajkára dalt? Mennyivel tökélyesb az örök igazgatás, mely mindenik féreggel megosztja az élvet, mint a földi formák, melyeknél néhányak untató bősége milliókat foszt meg?

Így telének boldog éveim. A mezők egyszerű leánya kifejlett, a gyermeki könnyű vázolat idomokat ölte; szín, élet és kellem lelkesíté azt, midőn a művész gondolata testet vesz magára. Megszoktam úgy nézni őt, mint életem felét, jegyesemet, egykori nőmet. Örültem, hogy ki valék taszítva saját osztályomból, melyben síromig egy üres helyet kellett volna hidegen betöltnöm s örömtelenül. Itt fogadott anyám szerelme kipótolá dúsan a hideg szíveket. Szerettem s szeretve valék családomtól, mely díszét, gyámolát találta bennem, s telhetlen lelke nem hunyorított kajánul a féltett osztály miatt. Háznépem gondjait fedezni segítém, nevelve a mellett önszerzeményemet, mely elég legyen majd a pásztori páros élet alapjául. Boldogságomnak egy híjja volt még, mit a remény már régen megigért: menyegzőm. S ennyi kéjt, ennyi édes szerelmet bánat és féltés nélkül élveztem. Egyetlen titkos vágytársam a biró fia volt; nyalka kaczér legény, túlnéző és kényes tizenkét ökrére. A molnár szerette volna őt vejének, mert gazdagságra vágyott, de Évi anyja a női befolyás egész hatalmával ellentállt, mert a fiú rossz hírben állott a környéken, nagyon csapszékes volt s vérengzett is, azonkívül itt-ott kuhiban hagyta az elcsábított lányt. Eleinte nagyon tolakodott Évikém körül, de anyja végkép eltiltotta a háztól, mert egyszer-kétszer pajzánul tréfált. Később birószámadás lett a faluban, s a birót és jegyzőt sok hibán érték. Elhajtottak tőle szekeret, lovat, ökrét, tehenét, földjét is elvevék s szegény zsellér lett a faluvégen. A nép azt suttogá: az uriszék csalta meg, mert a szegénységnek nagyon ügyét fogta s régen haragudott reá az uraság. Fia neki búsulta magát, hogy oly bőven többé nem vesztegethetett, szidta és átkozá, a ki az országba nemeseket hozott, s egy este végkép eltűnt a faluból. Harmadnap virradóra meggyúlt az uraság majorja, s a tűz alatt igás lovait elvitték. Aztán egymást érte a környékben a lopás. A nép azt beszélte, hogy a biró fia betyárrá lett, mert még mindig hitte, hogy a molnár neki adja a lányát, ha vagyonra szert teszen. A hír, mint szokás, meg-megujult s újra elhallgatott, de a legény kezén nem értek semmit, s darab óta nem is kezdték látni.

Egy este a parton ültem Évával. Klárisa eloldzott s a mint megkötöttem nyakán, közel hajlék halvány orczájához. Egyszerre a sűrű hársfák mögül könnyű fényes balta suhogott el fejemnél, minőt a kondások viselnek s túl rajtunk egy öllel mélyet hasított a kemény hantba. Felkaptam hirtelen a meg se hült baltát s keresém a gyilkost, de nem volt semmi nyoma. Nem is gyanítottam volna, hogy a biró fia, de az erdővégről halvány parasztleány nézett a hárs megé, kit ő elcsábíta s szívszakadva dallá a kesergő nótát:

Ha tudtad, hogy nem szerettél,

Hálódba mért kerítettél?

Hagytál volna békét nekem,

Más is szeretett vón’ engem.

S szünet után ismét:

Ne hígy a legénynek,

A kutyahitűnek:

Megölel, megcsókol,

Elfordul, kicsúfol.

Többé nem mertünk a szabadban találkozni. Remegtem hölgyem életeért. Anyja házánál láttam őt, többnyire munka közt, hétköznap, mert ünnepeken a molnár is honn volt s nem örömest mentem, hogy a házi zavart ne szaporítsam. A kis gazdaság egyszerű körében, szintúgy meg voltak örömeink. Sokszor nevettem Évi haragján, ha fehér kecskéje, a vidám kezes állat, leszedte a jeneszter jövését, vagy megette asszonya hajából a keserű virágot. Néha árpát szórtunk, mit a barátságos gyöngytyúk sipogva szemecskélt Évi kis lábáról, vagy a kútnál ültünk s enyelegve néztük, ha a kendermagos jércze, vagy a bóbitás gácsir, a ház kegyenczei, inni jöttek a bodza árnyából, míg a jajgató páva kútágason ragyogtatá tollát, melynek smaragdos szemeiből kedvesem kötötte pünkösdi bokrétám. Máskor tulipános ágyát tisztogattuk a verőfényes kertben, ismerkedtünk a virágos fákon zsibongó méhekkel, vagy rajeresztő kasban hallgattuk az anyák sirását, kiket a költöző ivadék megölend, vagy gyepágyon ülve figyeltünk a tiszta cziczára, mely a ribizli tövén farkcsóválva, ravasz lesben guggolt, mígnem cseleit megcsalta az ismerős tarka tengeri nyúl.

A természet mindig s mindenütt vidít és vigasztal, nyugtot s örömet ad fárasztó láz, utóbánat s uzsora nélkül s az elhagyott szívnek csalhatatlan menedék, csak fogja fel s érzeni tudja azt.

Nemsokára alkonyodni kezdett szerencsém csillaga. Az új ispán üresen, koldustarisznyával jött az urasághoz s fáradság nélkül akart jó módjával megtollasodni. Kincskereső szomjjal, kapzsi vágyaiban konczot keres a vagyonos jobbágyok hajadonjai közt s a takarékos Évára ejté mohó szemét. A molnár kapott az alkalmon, hogy szerzeménye által, melyre büszkélkedék, fensőbb körökhöz kötheti családját s a házi per ismét folyamatba téteték nő és férj között, mi engem, szerénységem érzetében, a háztól még távolabb tartott. A sors úgy akará, hogy a kifejlés bizonytalansága közt a pártfogó anya meghaljon. Szerelmünk elhagyottan, támasz és védelem nélkül esék a nagyravágyás űzér körmeibe. A halvány Évit ritkán lehete látnom, alig egy hű szó, egy biztató gondolat átadásáig. Megkérettem atyjától, de megtagadá. Őt reményvesztett bú tépegeté, engem a méltatlanság torló érzete s igazságos harag. Lelkem később magához jöve, tájékozá magát s gyáva, megbuktató fájdalmak helyett szabadulást tervezett. Elhatározám szívem jegyesét kiragadni veszély- és sorvasztó keservéből, felszabadítani a rabnőt apjának törvénytelen erőszaka alól, boldoggá tenni s vele azzá lenni. Egy szombat este, midőn az ispán túlhajtott robotját végezve, kunyhónkba tértem, a sövényen át, hol szokott virágit ide adá, megkértem Évit, hogy vasárnap délután minden áron jőjön a holt Tisza partjára, fontos mondandóm van. Megigérte. Szívszakadva vártam a kijelölt időben. Lányok s legények vígan hanczuztak, mint máskor, a temetőn, de borongó lelkem fájdalmába merült s a bájos vidék feltünedező emlékei között, baljóslatú sejtés nyomult szívemre, mert asszonya késett. Már alkonyodék s remegésem haragba ment által. Azt hivém, a molnár meglesé tegnapi szavamat s leányával most durva, méltatlankodó, vagy a hamislelkű ispán vendéglátásával erőszakolja.

Egyszerre két megyei pandur jött a falu felől s a cziczázó ifjúság között megálla. Kérdezék: «melyik az árva halász?» A meglepett leányok szeme-szája elállt, s reám mutattak. Az egyik pandur felém irányzá zsebpisztolyát s mielőtt hozzám értek volna, gorombán kiáltá: «Add meg magad hitegető tolvaj, különben kutya eszi fel a véredet». Megdöbbentem szívem fenekéig, nem tudám elképzelni, mi történt. A játszó sereg körém tolongott s kört formálva együgyűn, szájongó ujságvágygyal hagyá folyni a durva megtámadást. - Le kell ütni azt a sarkantyút, majd pengősebb taréjt verünk a bokádra - mondá a másik s békót vőn elő, hogy száraimat bele lakatolja. - Mi történt? kit keresnek? mit akarnak kendtek? - kérdém szégyen s meglepetés növő zavarában. - Fedél alá viszünk, hol nem fogsz megázni - viszonzá gúnyosan a pandur, - hogy ne ragadjon szurkos markodhoz több szegény ember véres verítéke... - Hát mit lopott?... kié?... s mi veszett el? - kérdék sűrűn lyányok és legények, kiket e megrohanó erőszak bántani látszott. - Hát nem tudják kendtek? - felelé a pandur - ez a szép mákvirág elpedré ma reggel a molnár zsákpénzét a malom farkáról, míg úrvacsorán volt... - Laskás tyúklevesre fájt a foga Éva kézfogóján, na hisz majd meglódul a vármegye prófontján - mondá sértegető vadsággal a másik. - Hiszen nem lehet rám gyanúja senkinek, - mentém magam az önérzet kellő nyugalmával, - prédikáczió alatt én is a karban voltam a többi legényekkel, - úgy-e Pista, Jankó? - Már az nem kérdés, csak a törvényszéken felelj, ha nyelved meg nem lapítja a guta, - felelé poroszlóm, miközben bereteszelte békómat. - Minő nyers erőszak s vad igazságtalanság ez, - kikelék haraggal, - legalább addig hagyjanak szabadlábon, míg a gyanúnak nyoma akad. - Igen!?... tán hogy kereket oldj s odább állj láb alul? a szolgabiró jobban tudja, mi az igazság, már ezt így szoktuk, a ki angyala van, azért ne is rezonérozz, mert letöröm a sonkád, - felelé a vakbuzgó rabőr - s hurczolni kezdtek a magyar vidéki igazság nevében. A körül ácsorgó nép zúgni kezde a méltatlan bántalomért, mert tudta ártatlanságomat. - Disznóság! gyalázat, a hogy az urak bánnak a szegénynyel: nem kár volna őket egytől-egyik zsákba kötve a Tiszába hányni, - morogták az itt-ott ingerült pajtásim. - Hallgass paraszt, mert a nyakad közé hányok, - oda szólt mogorván gőgös pandurom, feledve, hogy maga is paraszt, s mogyoróbotjával körülsuhogtatott a futamló lyányok közt. Gyanúra, nyom, bűnjel, tanúság nélkül elfogtak, mint ezerszer történt s történni fog, mitsem hajtva arra, hogy egész életemből, erkölcsös, jámbor s dologszerető jellemem ismerős. Az ispán pénzszomja jutott eszembe, meggyőződtem, hogy a molnár kincsére ő tevé kezét s szántam az alföldet, hol a posztóruha elég tulajdon arra, hogy valaki a parasztnál becsületesebbnek tartassék. Szántam a földet, melynek nemesei feljajduló váddal, éles, vérző szónoklatban támadják meg a kénybitorló kormányt, ha fogatás történik, vagy polgári bűnvád alá vétetik társok: míg ők ezer esetben hurczolják el ekéjétől az ártatlan parasztot, kinek két-három évi szenvedését, csak az alatt éhes, pusztult családja vigasztalja meg.

A földalatti nyirkos, szűk záplyukban, mit a magyaroknál börtönnek neveznek, voltunk összezárva, a mennyien fértünk, gyilkos és tyúktolvaj, itélt és itéletlen rab. Ott találtam a biró fiát. Arcza ólomhalvány, tekintete sötét, fel sem vevő s makacs. Bal füle tövig le volt ütve, homlokától bal szemén keresztül hosszú baltavágás, kék hártya alatt alig beforradva. Verekedésért fogták be. Most már kiszabadult s a Hortobágyon szolgál; neve csonka kondás, a puszták félelme. Sokszor bánta, hogy rossz útra vetemült s átkozá az úri kényt, mely arra kényszeríté. - Ha apám uram házát el nem veszik - mondá gyakorta, - végre mégis haza vittem volna Évát, vagy eszemre térve, becsületes ember lett volna belőlem. - Ha törvényszékek alatt, a botozás miatt, szalmáján kínosan fetrengett s valamelyik nemes rab gúnyosan kérdezé a megpüfölt «paraszt pecsenyé»-ről: dühödten csikorgatá fogait, káromolva országot és törvényt, melynek igazsága az emberhús közt is különbséget teszen, s egyiket vereti, másikat legyezi. Később hírét hozták a börtönbe, hogy Éva vízbe ugrott. A csonka kondás velem együtt sírt, szíve ellágyula, fogadta, hogy többé rosszat nem tesz, csak azért könyörög mindig istennek, hogy az úrfajta nemes embernek mentül több kárt tehessen. Végre elszenvedte a törvényes kínzást s megszabadultam erkölcsrontó társaságától. Két évig ültem vason, éhezve, becstelenülten s irtózat fogott el, ha olykor köztünk rohadó beteg feküvék, vagy társaim közül valamelyik éjjel felakasztá magát. Az meglepő eset volt. Egyszer egy halálos rab s libatolvaj ügye ugyanazon előadó által terjeszteték elő. Az itéletet tévedésből az irnok átcserélte. A libatolvaj perébe halál iratott, a rögzött gyilkos három hetet kapott. Az itélet híre, a nélkül, hogy a tévedés észrevétetnék, a várnagy útján közinkbe jutott. A libatolvaj, a gyáva zsidó fattyú, kétségében a falszegbe akasztá nyakravalóját s reggelre megkékült.

Isten tudja, meddig senyvedtem volna az igazság keblében, míg ügyemre kerülende a sor, ha az ispán lopása ki nem sül vala. Az alatt Éva...

- Hagyja el ön, közbeszól az ismeretlen. Ismerem Éva önfeláldozó szerelmét, mely életveszélylyel tartá fenn a hűség jogait.

- Fogadott anyám táplálta őt a malomlápon, míg kiszabadultam... És most részletesen ismeri ön éltem eseményeit, miket ismerni annyira érdekében állítá, mondá mély szemeit reá emelve az árva halász. Beszédem hosszú, talán untató volt, de ön, sorsom intézni tőn igéretet, s akartam, hogy ismerje érzelmeimet, hogy ismerje tapasztalataimat, mik az emberi erkölcs s hazai viszonyok irányában elveimet meghatározák, hogy ekként ne akarja erőszakolni jellemem, ha tán sorsom jóslott változása, a társadalmi bevett nézetek szerint úgy kivánná, s ne akarja név- és értékért lelkemet cserélni ki, mit különben sem tennék. És most, miután önnek hittem és vallottam, miután mint kiváná, nyilt s őszinte valék, én kérem viszont, adjon világot, reményt és vigaszt, bizonyítsa be kezeskedő állítását, hogy ön az erkölcs, törvény s emberi érzelmek határzott barátja, kit földi viszonyok is érdekemhez szőttek.

- A nemes Szalárdy-ház - beszélt az ismeretlen - a sok közül egy régi család, mely óságban, mint szagos hordóba szűrt bor, a helyett, hogy fanyar ízét vesztve, tisztult erőt, színt, zamatot venne, megdohosodik. Elődei, már a vegyes királyok korában, idegen udvarok politikájának szolgáltak, gondolva, hogy virtus post nummos, azaz jobb vagyont szerezni, mint becsületet. Kristóf, Mátyás idejében tagja volt a németujvári összeesküvésnek, később fegyverekkel kereskedett s a töröknek velenczei nyilakat árult hazája ellen. Boldizsár előbb Zápolya híve volt, aztán elhagyá s a császárhoz pártolt. Ivánt megkövezték hivatalos buzgalmáért I. Leopold korában. Barnabás e század elején kém és zabszállító volt a franczia táborozásokban. A devalvatiónál mitsem veszte, a nyolczszáztizenhatodiki éhségben gabonán temérdeket nyert s így alkalma lőn ősi uradalmaihoz még kettőt szerezni, egész birtokát lábas jószággal, épületekkel megterhelvén, kiválthatlanná tenni s mindezt egy vashámorral és bécsi nagy házzal megtoldani. Elődeinek hazafiságára igen büszke volt s ha olykor megyegyűlésen a parasztadót vakon megszavaztatá, mondani szokta, hogy övéhez hasonló családok nélkül régen elveszett volna nemzetünk. Vagyonának lelkes érzetében átlátá, hogy ennyi kincsből kilenczágú koronát is szépen megaranyoztathat s annyi érdemének fejére teheti: s ugyanazért elkezde grófi czím után járdogálni, minek elmulasztását, oly sok század alatt, őseinek meg nem bocsáthatá.

E közben két fia iskolákat végzett s megfutá az országot és Európát; Amerikába, a pórias szellem s hamis tan veszendő fészkébe, mint illik, nem bocsáttatván. Az idősebb György, apai hű képmás, itthon nagy szemöldöt ölte, angolszövetben járt, a látott udvarok szokásait kicsinyben majmolá, megyéjében csak az ispánhoz szólt s négylovas hintó és ezüstös vadász nélkül a kaszásokig sem ment. Az ifjabb Elek, isten tudja hogy, hogy nem, a megyei nemes ifjúsághoz csapott, vele osztá meg kedvét, érzelmeit s a grófulandó család gyalázatára, két könnyű lóval, neudicsánon járt. Barnabás úr hiába adta ki cselédeinek czímerével a koronás gombokat, ő kurta kék dolmányba vonatta huszárját; hiába rakatott lakosztályába ezüst edényeket, ő nyolcz krajczáros poharakból kinálta pajtásit s hiába hálatá másolt ősei közt, hogy tőlük tanuljon, ő reggel újra vadászni ment a kurta nemesekkel, vagy ellenzéki conferentiát tarta, vagy olvasá az ostoba magyar könyveket, sőt csatangolásaiban azon becsvesztő gondolatra vetemült, hogy egy vagyontalan, de művelt s végetlen jó leányt, Vámos Cecziliát, a közép nemesi osztályból nőül vegyen. Barnabás úr kétségbe esék, hogy még csak nem is y-non végződő menyet kap s magasztos mérgében tevé, mit tehetett, kitagadással fenyegeté Eleket, sőt azon botor tréfára tévedt, hogy a becsületes családnak kegypénzt igére, ha lányát fiától meg fogná tagadni. De Elek határozott jellemű férfi volt s oly szerény igényű, hogy az elvehetlen ősi osztályrészszel meg fogott elégedni, a Vámos-család pedig józanabb elvű, hogysem lánya boldogságát hajlandó lenne árúba vetni. S a vétkes házasság, a Szalárdy-sírbolt csontjainak s falon mereszkedő vászonőseinek nagy rövidségére megkötteték. Barnabás úr szűk tartást rendelt eltávolított fiának, az előkelők katekizmusa szerint ignorálta a családfa fattyúhajtását s e mély szerencsétlenségben sovány vigasza azon reménykébe telt, hogy a gyenge alkatú beteges fiú mag nélkül kihal. Azonban tetszett ő felségének Barnabás úr számadásán keresztül húzni, a mennyiben Elek Cecziliáját két gyümölcscsel meglátogatta, kiknek egyike, a kis Czili meghalt, másika pedig ön, ... vagy te élsz, kedves öcsém, barátom, mert én anyád testvére vagyok. Vámos megszünt ismeretlen lenni s az árva halász visszakapta családnevét, melyet a gyermekkor meséivel végkép elveszni vélt. A két férfiú lelkesen ölelkezék s egy hosszú kézszorításban mintegy eljegyzék egymás jövőjét, szövetséget kötve jó és balszerencse rokonszenvű megosztására.

- Az alatt György úrfi Bécsben, - folytatá Vámos, - az udvari kanczelláriánál alkalmazásba lépett s bámulatos kedvességbe jött. A bőség és gőg, melylyel magát érdekessé tevé, megnyitá több főház küszöbét, melyeket különben magyar előtt balitélet zár el. Kivált egy csillagkeresztes hölgy, tábornok özvegye, tartományi kurta herczegcsaládból - kinek a mértékletes sors kevesebb vesztegetni valót talált adni, mint szerette volna, s kinek unokahuga, ifju mágnás özvegy, árvájával, néhai férje uradalmában Magyarországon lakott, - nagyon kedvesen tudta estélyein a magas társaságba szédíteni, mely a nagyravágyó kegyenczet annál hőbben gyönyörködteté, mivel divatból kiment főhölgyek, s köztök egy pár udvariak kézszorítása és szemüveges kegypillanatai meggyőzék, miszerint nem pusztán számszaporító szerepe van, hogy az üresen maradandó theacsészének gazdája legyen. A herczegnő szerette volna, ha özvegy nővére legalább a télszakot termeiben s a főváros élvei közt enyeleghetné el, de jövedelméből az nem telék s György úrfi elég alkalmasnak látszott oly férji állomásra, melyben az alárendeltség első házi erény s nőkény és fényűzés pontos ellátása főkötelesség. Így miután a czélbavett özvegy, nagynénje költségén, egy telet Bécsben kihúzott s vele György úrfi viszonyba sodortaték, sőt alázatos jövőjét, félig-medig, ha nem egészen, elszerződte: előléptetése, mintha mesei kéz intézné, egymást érte. Előbb a helytartótanácshoz jött, majd megyei kormányzó-helyettes s később kegyelmes czímmel főispán lett, csak úgy futtában, hogy ekként a herczegi fajzat elvételéhez, illő ranggal és czímmel felsujtásoztassék, a minthogy az egybekelés, a polgári méltóság ezen fokán, rögtön meg is történt.

Barnabás úr, ez úton, - noha rejtett fiókjai nagyon megkönnyezék, - hatalmas eszközt vélt nyerni a gróf-czím kézrekerítésére s ebbeli bíztában, már kocsiszínjében lappangott az illetendő czímerrel bélyegzett kocsi, mely a magas szerencse elértével, rögtön meghordozandja méltóságos testét. Azonban a sors, vagyis Elek fia csintalankodott. A nyolczszáz huszonharmadiki commissiókért, a barsmegyei példára, több törvényhatóság élénk mozgalommal ébredezék az alkotmány mellett s Elek szinte a helyköri ellenzék bátor és határozott vezére lőn, mely Barnabás úr puffadozó kilátásait nagyon lecsapolta, úgy hogy, - bár teljes erőből kapaszkodott földi életéhez, - néhányszori alsóbb rangú szélhüdés bekövetkeztével, spectabilis qualitásában kellett halandó részét itt hagynia, azért mérgelődvén főleg a halálos ágyban, hogy szemfedelén csak öt és nem kilenczágú koronák fognak lobogni, vagyis lebegni, elsőszülöttjére hagyván a kegyes iparkodást, hogy hamvait meggrófosítsa a sírban. Végrendeletében minden szerzeményt, sőt ősuradalmaiban tett javításokat, épület- és lábasjószággal György fiára hagyott s Elek kényszerült kölcsöntőkén instructiót venni, hogy kopasz örökét til-tul művelhesse. György úr erszényét mind a tíz körmével gyomrozni kezdte a fényűzés, mihez magas neje nemkülönben értett. Mit fukar ősei garasonként szedtek össze paraszt-vásárokon: ő ezrével szórta idegen majmok közt. Télen a bécsi piacz számtalan szüksége, nyáron fürdők s utazások apaszták a dobaz hagyományt s a tornyokba öltözött kastély bitang külföldiek cselédtelepje lőn, kiknek formaruhája öt-hatszáz köböl búza árába telt szükség idején. A nép azt mondá: vékával mérik neki a pénzt s ő kanállal eszi... afféle gazdálkodás nem tarthat soká. Néhány év alatt, nemcsak a pénzőrök hátán kiment, hanem elsikkadtak gulyák és ménesek, még birkanyájak is. Lőbl Simon s több hitsorsosai oly szépen megborotválták uradalmait, mint a dögvész szokta, sőt uzsora kezdé ingatlanába is körmeit aggatni, hogy az idő teljességében, talán nem sokára, annak rende és módja szerint, szerteszét vonja. Ezen beköszöntött állapotában szélnek ereszte titoknokot, udvarmestert, házi orvost, több szám- és szükségfeletti tisztekkel, de nem gazdálkodásból, hanem mivel nem volt kedvök hitelben szolgálni. Ez okon jött el szolgálatából a hűtlen Márk is, ki, mint történeted felvilágosít, két oldalról csalta a pártfogó családot. A kölcsönzések gyérebben s magasb kamattal kezdtek sikerülni. A cselédpaszományok véknyabbakká lettek, sőt itt-ott meg is koptak s a milliomos évek látható gyümölcse nem lőn több azon temetői kastélynál, mit az apai hamvaknak építe, de melynek homlokán éhen ásított a grófi koronának fennhagyott ürhely. S míg anyagi állása fokonként roskadt, lehet képzelni, minő családélet jutott osztályrészül a feleség mellett, ki mint beszélyed meggyőz, idegen porontytyal kész férjét megcsalni.

Míg György urat szükség s hagymáz fárasztá: az ifjabb testvér nyughazává tette tar uradalmait, melynek békeangyala Czeczilia volt. Egyszerű, igénytelen, vonzó édes hölgy, maga a csendes jóság, kinek derült nyugalma vidám egységben tartá a családot. Gondolata saját körében működék, vágya, öröme küszöbéig elfért, ép erkölcs, szépség, nőerény, a hölgyszív egész kincse, fáradság s fájdalom nélkül hagyá magát férjének élvezni, hűség, anyai érzelem, vendégjog, s barátság örök laktársai, fala közt nyugodt boldogság, házitörvény a férjakarat, fentartó a női osztozó gond, egyetértés a kölcsönös érdem, férjének menny vala a földön. De van-e tartós emberi boldogság? Atyád, a gyenge alkatu férfiú, korán, tervei és üdve kezdetén meghalt, reád hagyva ideges beteg természetét, melyben holdkóri hajlamod eredetét vette. Atyját követé hugod, a kis Czeczilia, s nővérem ki lőn rabolva kincseinek kétharmadából, miket azért látszék sorsa ajándékozni, hogy muló örömért hosszú fájdalommal kínozza.

A főispán, mint minden henye vesztegető, falánk szemmel tekinte még Elek életében a mellékörökre: s most, midőn csak gyenge életed, e vékony korlát választá el az ősuradalmak szomjazott birtokától, szükség és fénykór körmei között, tervbe vevé birtokképességed meggyilkolását, mihez, mint eseményeid részlete meggyőz, Márkot szerzé szörnyű eszközül. Gyógyulásod változó szerencséje alatt, Czecziliát bánat és aggály rongálta s önélete végett kényszerült tengeri fürdőbe utazni. Én javaid vezérletével voltam elfoglalva; s kettőnkön kívül csak isten vala gondviselőd. E távollétet használta eldöntő alkalmul a merész bűn; s te, álhalálod hírében, mindnyájunknak eltemettetél. Magához sem jöve Czeczilia a bánat és veszteség előrohamából, a fátyol nem szakadt el, mit koporsódról viselt; még lelkében rezgett a harangszó, mit jobbágyi nyugbucsúdra húztak: már a főispán sürgetős alkúval üldözé, hogy határozott özvegyi tartásért bocsássa ki az uradalmakat. Sovány igéretéhez fenyegetést kötött, miszerint ha szép móddal nem tetszik, törvény által eszközlendi azt, miután a javak jövedelme ötször haladja özvegyi igényét. Ellenesetre a leggyöngédtelenebb biztatással bántá, hogy a szerződött tartást férjhezmenet esetében is huzandja. Jól tudtam: ha az ügy perre kerülend, biztos sikerre számíthat ily hatalmas ellen; ismerem a befolyásokat, miknek törvény s igazság, magasak irányában néha alárendelve van; láttam azt is, mennyi gúny-, rágalom- és huzavonának leend kitéve nővérem neve, fájdalma, szerénysége s ez indokból, azt javaslám, adja ki az irigylett birtokot s az ajánlt szerződéssel meneküljön meg a büszke s szorult család szemtelenségitől. Czeczilia, kit érdek soha sem vezetett, ki gyermekéveitől nemes lemondással tudott nélkülözni: örömest megvált a panaszos jogtól s szerény özvegytartása mellett csak azon park birtokát köté ki, melyben férje s kis leánya feküdt. Jobbágyai sírtak, midőn lakát elhagyá; küszöbét s jövendőjét áldák: apró, de szívded ajándékot hordtak bucsú-emlékül s a falusi papok gyászbeszédet tartának tiszteletére. A főispán néhány hizelgő kifejezések közt felkért engemet, folytatnám tovább a jószág kormányzatát, miután ez érdekből, különben is elválasztám életemet más jövendőjétől s bőkezű tiszteletdíjt ajánlt. Jól tudám, miként ezalatt úri önzés lappang. Félt egyszerre megválni azon kapcsoktól, melyek a jobbágyok hűségét uradalmaihoz kötötték; félt az imádott és fájlalt úrnő után népszerűtlen kezét közvetlenül tenni a népre; egyszersmind nagylelkűt akart játszani önköre előtt s a testvéri kegyelő emlék adaját a sógor pártfogásával fitogtatá leróni. Átláttam lelkét, de a nép sorsa, melyet kormányzék, legyőzé megvetésemet s az állomást megtartám; folyvást küzdve főnököm népzsarló úrkénye ellen. Azonban azalatt politikai kormányunk szelleme, időfolytában megváltozék. Lelépett a királyi korlátnok, kinek nyiltabb elvei s lelkes lengyelnője, kevésbbé szigorú szakot engede az ellenzéknek élvezni. A conservativ elem ismét szorosban megragadá gyeplőit, a közelebbi korszak kegyenczei bukni, mellőztetni kezdtek, befolyásaikat vesztették; az új hatalom régi emberei pedig s köztök a főispán, hatásra, tekintélyre kaptak, hogy mint bőréből vetkezett kigyók, újerővel csúszszanak a megnyilt sima téren. Természetes, miként ily korban, ellenzéki jószágkormányzó, főhivatalnoknál, felesleges butorrá válik. És valóban, főnököm, hogy további emelkedésiben levonó súlyként ne nehezkedjem, megszabadítá tőlem azon hivatalt; ezer szóvirággal kérve át azon fia nevelésire, ki téged, a bitorlott uradalmak törvényes örökösét, anyád vonásairól reszketve látszék megismerni; s ki beszélyed szerint, nem a főispánné szülötte, hanem váltott gyermek. Darabig kétkedém, ha folytassam-e az egybeköttetést, melyet tágabb viszonyokban is meguntam; de nővérem sorsa állott előttem: attól tarték, hogy a különben is rosszfizető főispán elmaradozik a szerződött évdíjjal; így legalább sürgetendhettem őt. Hittem azt is, fiára hatással lehetek s tán jobb érzelmű polgárt fogok belőle faragni, mint egy illir diák; végre örültem alkalmainak egy főúr előtt a szabadabb elvek s honszeretet korszaki eszméit olykor elmondhatni, vagy való rajzát adni a pártok érdekének; jól tudva, miként oly magas állásba ritkán juthat őszinte szavakhoz valaki. Nála maradék: de bánom. Jobbágyaitól elvont, hogy világosító vezérletemtől megfoszsza s közügyi részvétemtől a megyében, elvonjon. Házánál pedig aljas, körkívüli foglalkozásokkal terhel, hogy kényszerüljek tőle elszakadni. E válás nekem öröm, de nővérem érdeke mindeddig halasztá. Felderült helyzete újraszülé a főispán fényszomját, mely egy ideig aludt. Most az apai végrendelet megtestesítésében forog s gróffá akar lenni. Adósságainál fogva Lőbl Simon körmeiben van s kamatban törekszik őt megnemesíteni. Fia, szinte pazarol s atyja tudtán kívül, ellenőrködésem daczára váltókra dolgozik az uzsorás Lőbllel. Czeczilia évpénze kimaradozott s mióta veled először találkozám, annak biztosításában forogtam; jövő gyülésen szándékom: bírói zárt kérni. Most látod a jövőt, mit bűn és birvágy tőled elrabolt, de melyet, bár töredékiben, vissza kell szereznünk. Az ellen hatalmas; eszközünk kevés, próbánk csaknem semmi; mert saját vallomásod mesének fog tanutlan vétetni; s a vétek oly kevés, oly tanult és rejleni tudó kezek közt ment véghez, hogy a világi igazság gyakorlata mellett kétségbe kellene esnünk a sikerről; de akarat és törvény a mi erősségünk, miben reményt vetünk. Isten ujjá szüli sorsodat; a kivitel mienk. Holnap elhagyod a pusztát; halászkunyhód előtt lovak fognak érted megjelenni; s titokban, az eddigi név és alak biztos álmezében jösz védelmem alá.

Ödön tolongó örömmel kisérte bátyja beszédét, mint gyermek a dajkamesét, melynek ragyogó képeit látni, valósulni, birni kivánná s melynek egész kincsét a mese bevégeztével eltűnni féli. Az élet első emlékei, gond, szeretet, szabadság s a feddhetlen anya, felköltek rajongó lelkében s tömött boldogság rajzát, vágyait idézék elő. Tekintete a megnyugtató öröm vonásaiba öltözék; szeme átlelkesült; arcza elveszteni látszék a halandóság jegyét, mintha feltámadás által nyerne új életet: s reszkető karokkal, könynyel, de szó nélkül ölelte rokonát. Hosszú szünetbe került, míg hitét, eszméit a valósághoz tudá idomítni; eszében kereste az álom megtestesülési kezdetét, mint a művész, ki gondolatát a vásznan kezdi láthatóvá tenni. Csak midőn az átköltözés tervét részletezék, jutott eszébe végbucsúja a szerelem és nemesi kény kisded hazájától; csak akkor juta eszébe az üdv és kötelesség, mit Évi ad s Évinek adnia kell.

- Köszönöm a reményt, az életet, mit pártfogásod igér, nemes lelkű bátyám! - mondá Vámosnak. - Tehát a mezők hű, erényes leánya élvezni fogja a jobb földi sorsot, melyhez annyi érdemmel bír.

Vámos megütközni látszék Ödön szavain, mikből kitűnék, miszerint sorsában, az egyszerű jobbágy-leánynyal osztozni szándékszik. Jól ismeré társas életünket; tudta, mit várhat ily egybeköttetés, az ugynevezett magasabb köröktől s próbát tőn megóvni Szalárdyt keserítő eredményektől. «Jövőd új tért, új irányt veend; mondá neki, kezét megszorítva szeliden. Kötelességek nyilnak meg előtted, hivatásod leszen, melyet betölteni szent feladat, ha hétköznapiság állattengésében nem akarod elveszteni eszköz s alkalommal biró éltedet. Nem lesz-e tév és akadály az együgyű társnő pályád folyamában?»

Ödön megérté az éle-vett eszmét. Hosszan s némi gúnynyal tekinte Vámosra, mintegy szemrehányólag a társas törvényekért, melyeknek üres szigora embertelen feltételeket kíván vagyon mellett saját osztályától. «Akaratom nem oly idétlen s lelkem nem oly szűk, hogy a cselekvés ösztöne s szerelem együtt és egyszerre el ne férjen benne, válaszolá hideg nyugalommal. Nincs kedvem pusztai vadfává változni, mely télnek és vésznek martalék, jött-ment bitangoknak engedi tépni lombjait, szállást varjaknak, árnyat zsiványnak ád s kivész a nélkül, hogy virágot hozna, vagy a gyümölcs édes terhét egyszer érzené.»

- Nem leendsz azzá, viszonzá Vámos. Hagyd nyugalmában, helyezd körébe, add vissza atyjának az együgyű pórnőt, ki nem neked születék. Saját körödben találandsz szívtársat, ki művelt szerelmet felfog és visszaad; ki igényeidnek megfelelő áldozatot hozand.

- Lehet-e nagyobb, tökélyesb feláldozás, mint Évié vala? viszonzá Ödön. Ő félretéve veszélyfélelmét, lélekfordulatot, megvetve a mélységet, mit jövőjének nyit, a nélkül hogy kalandszenv, érdek, vagy hiúság vezetné, a nélkül, hogy örvényes csel, csábítás, vagy ragyogó igéret hozná hagymázba, erény s tisztaság érzetében, hideg észszel, távomban, visszlát s hűség bizonytalan reménye mellett, átkelt a halálos szigetbe, szabadságomra, szerelmemre várandó, örökét, apját s boldogságát határzottan, számitás nélkül hagyva el. Lehet-e nagyobb nőáldozat? Persze, ez a társaság szemében nevetséges krónika, szinészi túlság, charivári botrány, utczai regény, mit egy napig gúnyolni s aztán feledni kell. És miért?... mert a kaland hősnője pórleány.

Ha egy mágnásnő így feláldozná magát, ah, az dicső kivétel; az emberi hagyomány korlátain túlcsapó lángész! szabadakarat heroinája!! Ha előkelt nő, a szenvedély és csáb körmei közt elittasulva, örömest feledi köteleségeit, miket megunt, vagy illedékből utálattal vőn fel: az tőle nem kevesb, mint a szabadság erélye. Ha a kor és kör irigylett lovagját, saját szalonjaik divatba jött Don Juanját, azaz a dús, népszerű vagy elmés hódítót, ki társait épen skártban tartja, kaczér s merész hálóval fogolylyá keríté, ha nála időközi gyönyört, vagy ragyogást keres: az tőle római bátorság, melylyel hírnevét daczosan föláldozá. De ha a nép ismeretlen szűze feláldozá magát, az természetes önzés, melyben a főbbosztályú kalandtárs nem érdemlett leereszkedéseért, legfeljebb egy nyomorú suhancz jegygyűrűjét veszélyezi. Mit annak erényül tudnak, ennél szemtelenség; mi annak csodálókat szerez, ezt megvető gúnyba temeti. A fővilág szabályokat alkot, de maga nem tartja. Az erény katekizmusát, mint más szakácskönyvet tanulja, de minden czikket izlése szerint ereszt fel; bűnében pongyola, itélete szigorú, kegyében fitogtató, leereszkedésében gőgös, nekem nevetséges. Biztatsz, hogy körömben, melynek a vak eset lovagjává ütend, találok hölgyet, ki felfog és visszaad, polgárnő s anya lesz igényeim szerint. Ugyan, jó bátya, velem beszélgetvén közügyeinkről, nem te mondád-e, hogy asszonyaitok romlottak, hogy a nőnevelés nálunk még vadvirág, melynek kevés példányaiból alig telnék ki egy becsületes koszorú? nem te mondád-e, hogy azért nemesül oly gyér részletekben a jobb nemzedék, mert anyáink nincsenek? mert hölgyeinket érdek, hideg illem, s jövevény kalandornők nevelik - néhány kivétellel - gépművé, mely senkit sem szeret, senkit nem gyűlöl, mely férj és pipere, gyermeke és lovak, haza és szakácsművek iránt egyformán érez, vagy inkább nem érez; s legkegyelmesb hasonlattal is konyhatűz, mely mindent füstös meleggel érint s könnyen megkozmásit. És kivált, mint mondád, azon osztályban, melyhez vagyonom mértéke sorozni fog, mely mágnástónnal lépést tartani nem képes, alsóbbakhoz tartozni szégyenlő: amazok hibáit felölti, a nélkül, hogy emezek erényeit birná; hazánk pávái, mely haszon nélkül sikoltoz és ragyog, míg tollát nem veszti: vagy szélmalom inkább garat nélkűl, forog, de nem őröl, maga körül szelet hajt s éhen hagy. S most érettek mégis elhagynom, megcsalnom ajánlod az erkölcs és hűség jó leányát, ki remény s önzés nélkül szeretni tudott a nyomorban?

- Szerelmed könnyen ingerül s gyakorlott eszed minden gondolathoz súlyos szót talál, szerette öcsém, viszonzá Vámos. De hidd el, érdekedben szólok s tapasztalt élettanom szerint. Te finom tapintatú, kényes izletű s lelki erőd érzetében sok igényű férfiú leendesz. A nemes elem, mely veled születék s gyermekéveidben fejlésnek indult, számüzetésedben sem veszett ki, sőt nyomorban edzve, eszmézet által tisztulva, növekedésben áll. Ha majd az új élet s szerencse czéljaidnak magasb irányt ad, ha vágyad, tehetséged fensőbb boldogságra érik, ha bölcselet és hon nyiltabb, világosb térre hivandja munkásságod, ha elvekért kell élned s a társaság csak szokása s kellékei szerint veszi át a hatást: nem fog-e szorítni a kisded kör, melybe nőd szerény fogalma visszavonz? nem lesz-e puszta kert Évi szívvilága, mit most nagylelküség, csapongó képzet s veszély és kaland ingere édenit? S ha a társaság téve és szigora bánt és tép, ha nőd miatt mellőzve, eltaszítva leszesz: boldogság leend-e nőd jövője, midőn borus arcz, dúlt szív, vigasztalan szomor fog férjén mutatkozni. És ha erőd lesz is, magad sérvein álarczot viselni: ki fogja Évi keservét oszlatni? s nem furdaland-e lelked, ha nődet családod gyűlöli, osztálysorsosi megvetik, cselédi nevetik, a társaság kizárja s ő szenvedni fog, nem magáért, hanem miattad, a háríthatlan rosszért, mit reád, férjére, jótevőjére rótt?

- Ne tovább, ne tovább! közbevágott Ödön, mert véggyűlölet fog eltaszítani világotoktól, melybe léptetni kivánsz. S ugyan mondd, mit ad a társaság ennyi követeléseért? mivel jutalmaz ennyi megtagadást s lemondó önszigort? mivel kárpótol ily embertelen feláldozást, mondva csinált életet, formába öntött majomkodást?

- Bámulni hagyja narancsszín hölgyeit, a cselédek paszományos tokját s futtatott edényit. Ragyogni enged illetéked szerint, ülést ad unalmas pamlagán, alkalmat nyujt dicsérni kárpitosa izletét s beléd önt egy csésze savanyodott theát, mit fesztelen otthonodban kedves hölgyed tölt. Meghallgatja ostobaságidat, élvezni hagyja sületlen ötleteit, melyek harmad-negyed kiadásban élvesztve kerengnek fel s alá. És ha variatio kell, mindig van arlequin s pierrot; egy-két vakonsült parvenu, vagy feltolt nyalócz, fajavesztett majom, ki élvez és hizelg, megcsal és dicsőit, mulattat és kerít, ellent költ és karmol, zsebedbe kapaszkodik, másokat lenéz, a társaság anathemáját kárhozatnak vallja, jók s józanok fölött mindig vittze van, de ebben csak szájillata hat, mely szavával rendesen megjelen. Keményebben is tudnék festeni. Te a jellemről itélsz, mely kifoly; én a műhelyt ismerem, melyben az készül. De van a társaságnak egy jó oldala s ezt használni kell, - a majomkodás. Ő minden fogultságiban korlátlan s így minden erős hatásnak sikere van nála. Ha életüzletét megtetézted: észrevesz s ez felette sok oly körben, hol mindenki hasonlit egymáshoz. Az álarczokon, miket rendesen közöny vagy gúny jegyez, figyelem mutatkozik; s ez lépcső a czélhoz. Ha bolondságiban kitüntél, tekintélylyé válsz s erényidben is utánoz és majmol. Igy jő divatba nyelv, erkölcs, nemzet és haza? mert a társaságoknak nem enged, kényszerítést nem tűr s példát csak kebeléből fogad el. Nálok a szív és elme kapatva van a szokásokkal együtt hajolni, különben is úgy nevelék, hogy mindenütt s mindenben halálig vezetőre van szükségök és kik nem ilyenek, társaid leendnek a nemes működésben. Azért ha használni akarsz, engedj az uralkodó téveknek. Tarthatsz a világra s mégis lehetsz bölcs; mint szinte lehet, ki mitsem hajt rá, mégis esztelen. Tőled saját körödben sokat várok. Maga a regényesség, melylyel világba lépsz, érdekessé tesz. Aztán annyi természetes ész, szív és eszmeképzettség, melyet birsz s független uradalmaid. Te bizonyosan hatni fogsz; egyetemes szenv veend ótalmába s nyit tért, adand eszközöket; s korunk ily apostoloknak ép oly szükében van, mint Krisztus megfeszítése után a zsidók országa.

- S mit akadályozná reményedet, munkámat Évi szövetsége, ki a becsület és hűség tiszta összege; s ki a származat s külmodor melléktulajdonán kívül, a női erény minden kincsével bir? Én elveszem őt; s meg fogom győzni a társaságot, hogy parasztnő is illik hölgyei közé; megmutatom, hogy az ész s józan elv balitélet ellen is hatni tud. Különben is megfoghatlan előttem, minő erély és akarat lehet azon ellenzéki tagé, ki hont s társas formát átalakítani tör s körének, szalonjainak tévét, gyávaságát nem képes leölteni. Én kivét leendek, az ész s tiszta fogalom törvényei szerint.

- Nevetséges hit, sikertelen törekvés. Másvilági rény, mit a társaság nem ismer. Czélfutás nádparipán, mely fáraszt és eltörik. Gólyaharcz vizikigyók ellen: ők mélyre úsznak s téged a tó széle elnyelt. Rőflovagnak fogsz nézetni, ki bérelt lovon ül s fűnek-fának neki megy. Egy paraszt millionär, kit sorsa megszánt, de kire a pórélet piszka és hölgye rászáradt. Nem is nyersz alkalmat magad ismertetni; mint ujdonság közhelyen egy szemüveges oldalpillanatot kapsz, nem annyit, mint az állatgyűjtemény papagályai, s ezzel szerepednek vége.

- Tehát elszigetelem jövőmet. Elvonulok tőlök, kik kicsinynek tartanak magukhoz. Magányban s magamban keresem az életet és élvet, mint eddig. Jó és becsületes leszek magamért, nem a világnak; erényes, nem hogy használjak, hanem hogy megelégedjem. Szeretendek mindent, a nélkül, hogy szerettetni vágynám. Talán néhánynak figyelme kisérni fog titkos műveimben s eltanulja jobb oldalaimat.

- Költői ábránd - viszonzá Vámos. A társaság sokkal jobban el van foglalva, mintsem titkos tanforrást kutatni ráérjen. Aztán a társaság hason esetekben így okoskodik: ki ez a félreismert lángész? ez a mellőzött csehgyémánt? ez a kóbor szent? e festett látnok? e számüzött erény? ki különcz fitogtatásival szégyenítni, fölülmulni akar? Lehet-e ő jobb, mint mi, kik a jót, nemest alkotjuk, irányt s izlést adunk? lehet-e eszesb, mint mi, kiket angol és frank nevelt? kiknek szakadatlan bőség eszközöket adott? Kik az öt világ fűszerét eszszük, műveit használjuk, kincsét fogyasztjuk, s irígylettek vagyunk?... Terved legfölebb költőnek való tér, ki lemondó erő mellett, nélkülözni tud; ki a világtól nem követel semmit s a felvétel feltételeinek nem rendeli alá egyéniségét, szabadakaratát; eszméit följegyzi s kötelességét lerótta. De ki a nap érdekének él; kinek ereje s hivatása a pillanat eszközeihez tartozik; ki a formák és eszmék jelen phasisában akar javítólag működni és hatni: annak a társasághoz kell tartoznia; szinét viselni, eszméit, vágyait divatízben és szagban elkészíteni s a beteg természete szerint, porban vagy labdacsban beadni, különben gyógydicse veszve van. Azért, öcsém, bizonyossá teszlek, hogy a czélba vett nőszés, meg életterv utján, nem fogod polgári s társadalmi pályád azon sikerét élvezni, melyre oly szív és elme termett, melyet mai hazánk annyira szükségel s melyet szaporulni oly örömest látnék.

- Ugy hát megvetem őket; s gyűlölve a kerítés kigyófészkeit, kertemben maradok virágaim közt.

- Ah ez nem szép, Ödön. Oly nyilt lélek s embergyűlölet! Ha nemünket, jobbjai megvetik: mélyebbre sülyed. Aztán bűn és hiba a világ folyása; ki felettébb szigorú: magát csalja meg. Ki életet keres: temetőkre bukkan: ki egészségre vágy: kórágyakat talál; ki szabadságot akar: békókba botlik; ki álarcz közt becsületet, árulók közt hiúságot hajhász: lehetlent kivánt s elveszti a lehetőt, saját hitét. A földi erény nem több, mint árnyék, melynek csak formáját veté közénk az égi alak. Társaink közt kell élnünk, kik közé születénk; s ki őket megveti, magát rabolja meg. Éltünk kisérete három védőr, mit szívünkben hozunk: hit, remény, szeretet. Reményünket az ismeret eltépi s szakadt sátorával színvesztett délibábként úszik előttünk; a hit kék rengetegként elmarad, melynek távolában, bár fenevadait nem látjuk, ismerjük őket, tudjuk, ben rejlenek s nem vállalkozunk közéjök térni; a szeretet mint örök zöld vetés barátságos láthatárba fog s ha teréről kitértünk, kiséret nélkül, pusztaság és undor vesz körűl, melytől csak őrültség, vagy halál szabadít. Óvakodjál, barátom, a gyáva és tétlen embergyűlölettől...

- Szűnj meg küzdeni, jó bátya; közbevágott Ödön. Multam egész ajándéka a tiszta szerelem, s ezt nem adom jövőm minden kincseért. A társaság mondhatja, ha tetszik: hogy veréb tuzokért. Hadd mulassa magát; javítni nem török, de bolondságiban nem akarok osztozni.

- Legyen! sorsod magadé; s határozott lelkedet becsülöm, - válaszolá Vámos.

A két férfiu párbeszéde alatt az éj eltelék. A hold lement s a hajnalt megelőző homály ragyogóbbá tevé a halvány csillagsugárt. Vámos bucsút vőn; s az állásnál megpihent paripán bevágtatott Debreczen felé.

XXI.
(Pusztai vacsora.)

Míg a két rokon a művelt érdek és kör titkaival ismerteté egymást: a természet egyszerű fiai, Pisze Pista, s az öreg Cziriák, a csapszékhez érkeztek a kosár hallal. Vígan ropogott a szakácsné tüze, világba borítva a kormos konyha öblét. Körül a falból léczszegek álltak ki tiltúl lefittyenve a bádogedény s bárdok súlya alatt. Köztök perzselt lemezével terjedt el a gyékény kanalas, tele öltögetve súrolt fakanállal; míg a füstfogón eleven mázú lábasok ragyogtak; a pitvar téglás telekjét pedig vágótőke, tálaló asztal, s az öblögető kád foglalta el. Néhány rézkondérban bugyogva forrt a koppasztó víz, a láng felett pedig sötét bográcsban rotyogott Dudás juhász báránya, szalonnazsír-, zöldséggyökerek s vöröshagymára hányva; s a borzas szakácsné, mint hizlalt démon feketéllett a bő láng világában, esettbirka húst osztva rostélyos vaskanálal a csavargó ingyen-kosztosoknak egy átfült üstből, melynek hatnapos tartalma hetenkint friss döggel szaporíttatik.

Cziriák egymásra hasgatá vakart halait, s a kövér rétegek közét vastagon behinté paprikás hagymával, hogy ízt és fűszert kapjon a halászlé. Az ivószobában fejtős abroszt vontak a földbeásott keskeny tölgyasztalra, s cseréptányérhoz nyalka bikkfakanalakat raktak fel. Középen szironynyal kantárzott szőrös kulacs foglalt helyt, melynek kotyogós ajkait csavaros ónkupak rejté el, s természetes fogói, a sima csikófülek, gyakor használatában kezdtek koppadozni. Másutt négyszeg palaczkokban aranylott a hűvös ó bor, melynek kristályoszlopain keresztüllátszik a legvéknyabb hajszál. A poltrás virágos tálakban rendezé a nyalánkságokat; debreczeni krajczáros bélest, sült tököt, száraz görbekenyért, azaz görbe ropogós pereczet, s az Ózugi bárónőtől fenmaradt fonatosokat, melyeknek kofája, bő vásárja után buzgón hortyogott a vámkerék tövén. Aztán domború kenyeret vőn elő a poltrás, melynek szabályos dúczcza másfél araszt hasad, s fekete héja ragyog, mint atlasz. Hosszú kése alig éri át, a mint megszeli; egészséges szaga beteli a szobát, s ha zsemleszín farából egy-két karét vág, belepi a tányért; puhantos béle pedig szivós czérnára foszlik a szaggató kezében.

Dudás juhász szamaránál ült, s muczi bőréből csucsos oláhsipkát tákozott magának, minőt a pur’sások viselnek. A füredi ködmönös odaállott műlátni hátratett kezekkel, s mint már ismerjük őt, hibát keresve, folytatá észrevételeit, hogy teljék az idő a kövér vacsoráig, melynek, Lajos jóvoltából, fogyasztója leend. Pisze Pista előbb Cziriáknak segíte, aztán pihenőre, eleven legyet ereszgetett a kofa orrlyukába, pajzánul röhögvén, ha az «agg csoroszlya» fel-felprüszenté ólmos álmait. Csonka kondás a kopár gyepszélen hasalt és pislogott, búsan neki-neki dallva: «Kalapom szememre vágom»; mit rendesen czifra káromláson végzett be. Szeme vérben forgott, jeléül, hogy negyedszer ürül kifelé az ivó tök; gondolatai haragban jártak, s olykor dühhel csapta baltáját a kuvasz után, mit a kenyérhaj körébe csábitott. A szállító parasztok a kitekergetett dögbőrök körül hevertek, s Tógyer gazda egy kiürült meszelyes kupánál túrót evett keshedezett ruha-zacskóból. Az alkony folyvást sötétült, növelve a pusztai csendet. A konyha világa átnyúlt az udvaron s szakadozva reszketett az állás tömör falán, olvashatókká téve közökként a betyáros firkákat. A gyér nesz mindinkább fogyott. A szakácsné rántása serczegett olykor; a szénázó lovak rágása hallatszott, s itt-ott a mezőben nehány prücsök czirpelt. Tova a habarcsban lovak czupogása kezdett közeledni, s Debreczen felől egy roncsolt szekér mászott az udvarba. Gyékény gádorából félénken bútt elő a jármű tartalma, ama megtánczoltatott vándor commik, kiknek szekerét, Harangi Pál szerint, Kopogó visszafordítá; mint ez kitünék egy boltczímből devalvált iszákról, melynek oldalán sovány magló betükkel vala olvasható «rőfös kereske»... a «dés» hihetőleg áldozatúl esvén a szabdaló ollónak. Most menten beugrottak egy záros szobába, s vacsorátlan menekültek ágyba, hogy Kopogó még egyszer rabszíjra ne fűzze.

Lajos azalatt a csárda megett sétált. Felkötött karját próbálgatá, melynek zsibbadása fokonkint üdült. De lelkében annál inkább fészkelt iker-aggálya: a hortobágyi menyecske távola, s az árva halász. Mily csodás rokonjegy néném vonásihoz, mit azon rejtelmes arcz visel! gondolá magában. A száj, szem, tekintet s arczok mélasága. Ha a mellékág kihalta csak ördögmese lenne, melylyel Márk apámat megcsalta? ha Czili fia élne, jogát, javait visszaperelné? elejtene uradalmaimtól, kényem, gyönyöröm, népszerem alapeszközétől? - Ha kifosztva, megbukva, névben bélyegezve száműznöm kellene magamat sorsosim köréből; elvesztni jövőmet, mit vagyon, képmutatás s a világ butasága igér és biztosít, s nélkülöznöm a kéjt, élvet, váltó szerelmeket? Nem, nem! azt viselni nem birnám. Ha az őrültség kerülne, pisztolylyal végezném...! De minő agyrémek, mily karácsonyi krámpusz ingerült agyamban. Ha ha ha! illeném szinésznek, ki a súgó előtt magánbeszédet tart. Egy arczvonás, minő ezer van, s már reszketek. Eltörlöm a multat, kicserélem a történetet, s holtakat támasztok, hogy magamat üldözzem. Egy vad elvetett körmét találok, s Mazeppa farkascsoportját vélem sarkamon. Hiszen nem százszor beszélik-e s láttam magam, hogy Ödön vézna, nápész, éretlen inda volt, kinek lehetlen lőn megélnie? Nincs-e beírva az 1829-iki halottak könyvébe? nem folyvást siratja-e Czili? s fedi a sírkő?... Vagy tán ármányos szövetség alvilága rejté, hogy felidézze egykor kisértni fényemet, ha grófi koronám lett?... És ha úgy volna is: miért van ész és erőszak? nem elég-e apám pénze, hatalma, befolyásai e feljáró lelket visszaidézni, ki kóbor ijesztgetéseivel elkésett? Majd meglássuk. Harmadnapom megtanít: nevetnem kelljen-e esztelen árnyamat, vagy felvennünk a fenyítő bűvvesszőt.

Lajos eszmézetéből látszik, hogy diplomata fia, s nem válik szégyenére apjának. Így tőn minden komoly körülménynyel, mit az élet elébe gördíte. Elokoskodá magától, visszasietve könnyű élveire, melynek tarka tömegében elveszett. Jelenleg is a csalódott kalandra vitte eszméit sérült hiusága, s feledve a családveszélyt, a kergetett hölgy menekvő bájain ábrángott. Látta az eleven ifjú nőt, kinek ép testéhez nem kellenek szépítő gyárvizek, csipke, toll, gyémánt, virágok, s a salonok sárga lámpafénye, hogy érdekessé legyen; ki a mosolyt, szót, főhajtást s a szemérem lépes kellemeit nem vett leczkén tanulja; kit a természet ékít, tiszta szív vezérel, őszinte, könnyű, enyelgő modor ajánl és szerettet. Látá a teljes kebelkét, gömbölyű kart, sima vállakat, miket nem tőn félholttá ama saloni bágyadt fehérség; a derengő arczot, melyre pirt lelkesültség, nem a termek rekedt melege idéz; látá a nőiség minden ingerét, melyek után fokonként csábúlt, miknek teljes élvét, birtokát, titkos vágy, szomjas remény várta; s most midőn annyit remélt, annyit fárada, kijátszottan kell néznie vesztett álmai után. Érzéki embert, kivált ha győzelmekhez szokott, nem érhet bántóbb sors, mint egy meghiusult terv. Őt a könnyű siker mulólag, felületesen érdekli; mint mezei virág, mit bőségben akadály nélkül szaggathat. Lehajol érte, s ebből áll minden élv; aztán elveti, s rá tapod, hogy frisset tépjen. De ha számít, ha aggatva van, s kétkednie kell: akkor felkél önző ösztöne, s a szépítő képzet; ezer bájt, ezer érdeket sző a kergetett tárgyhoz, miket minden hátravetés növel és ragyogtat; és ha mégis lemondania kell, ingerül, csügged és megtörik. Ez volt Lajos hangulata. Vesztesége lelki küzdelmében édesbnek látta az el nem érhető nőt, az eddig birt szerencsék mindenikénél; odadá vala minden győzelmeit e kedves zsákmányért. Saját világában nem érzette volna e szégyent s fordulatot. Ama piperébe vont, illatos keblű, selyem beszédű hölgyek, - mint ő tapasztalá, - ha elvonulnak is, még nem vesztek el. Tán a nyerendő kegyelmet teszik becsesbbé nehézségek által; vagy szeszélyre várnak, mely szivök örömét inkább szükségli s élesebbé teszi. Ezen művészi inger és akadályok közein pedig, ragyogó beszédek, bókok, s jelességinek dicsérete által kárpótolták a várakozást. De itt efféle jövőhöz nem lehet remény. Jól tudá, hogy az akadály menekvés jele, eszköze; s az egyszer megtagadt élv, örökre elveszett. Hangulatában hihetlennek látá a vigaszt, melylyel pusztára jöttekor magát biztatá: miszerint t. i. a nő kényszerítve van távol kerülni őt. Mindent asszonyi erényre, s saját szerencsétlenségére rótt. Boszús kikeléssel gondolkozék a hölgyrabság, nős törvény, s a társas intézmények idevonatkozó ágazatiról. Feltevé szívsebével végkép távozni; elhagyni a pusztát, melynek kalandját oly baljóslattal fűzé; s mélyedt eszméi közt öntudatlanúl közelíté meg a csárdát: pedig a rendezett vacsora vendégeitől meg akart szökni.

Pisze Pista mohón leste őt. Tűzről pattant készséggel termett előtte s bizakodva súgta meg hirét, körültekintve, nem hallandja-e hivatlan vendég. «Az ifjasszony megjött», mondá jelentőleg. «Benn ül a kanapén, sír, és olyan szép, mint az esős liliom. Azt hiszem, kikapott, mert csak akkor jön rá a sírás. Bemegy az úrfi?... majd visíttatom a hízó ártányokat, hogy hátra fusson az úr».

Lajos kedélye hirtelen át lőn kapva. Eltűnt minden árny vágyai közül: nem látá többé az intő erényt, mely hölgyét védi, nem kétkedék akaratában, rabnőül nézte őt, ki áldozó csellel nyitott rést szenvedt szerelmének, s könynyel adózik a merényért, melynek bérét, jutalmát ő viendi meg. Minden más gondolat kialudt lelkében, e vágy foglalta el, más eszmék elhagyták, minden érdek megszűnt, e kizáró érzék vitte, ragadta, mint szenvedélyes alkatúaknál történni szokott. Ő csak a kéjt, az örömet látta; veszély, baleset nem juta eszébe; s nem is álmodá, hogy szenttelen czélját kivetett tőr várja, mit, Vámos terve szerint, a féltés szabadító keze intézett. Azonban gyengédebb érzelemmel birt, hogysem mezítlábas hirnökét titkába szője s egy vásott, fecsegő suhancznak, édes kalandjában, szerepet adjon; sőt egykedvű közönynyel kérdezé a vacsora iránt, s bár tetsz-jelűl borzas üstökét megrángatá, komolyan betiltá az ártány-visíttatást. Lajos a csárdához ment. A házigazda sötéten állt a folyosó hosszában, mozdulatlanúl, mintegy úti jelkő s nézett az üres szegletbe, hol ha lett volna is, nem láthat vala semmit az infernális sötétségnek miatta. Lajost vidoran kérdezé halászati mulatságáról, s Lajos nem akart gyanakodni, pedig ha arczán elemezé vala a torz derűt, átláthatá, hogy e nyájasság alatt a fog csikorog, s a szív dühben morog. Könnyedén felveté magát a könyöklőre, meglovaglá a folyosó kő karját, egyet fütyörészett, tálalni parancsolt, összekiáltá pusztai vendégit, meghítta a házigazdát is, e pedig ördögi áldomást ivott lelkében a «frigybontó» czudar véglakomáján.

Midőn be akartak menni, két csatakos csikó baktatott elő a homályban, ugyananyi lovaggal, Peregi Marczi ügetett az elsőn, s kidugván fejét lapoczkái közül, szokása szerint nagyokat nézett. Hátán, mint valamely moger kaczagány, vadbőr lebegett, körmeinél elől összekötve. Azon lúdvágyó farkas halandó hüvelyét hozta, melytől Sárika az áradás közt annyit remegett. A hátulsó magkanczán egy kormos legátus czammogott, ki gyalog irányát az öntések miatt még tegnap elveszté; s Marczinak társa lőn a farkasfogásban. A madárhusú pej fontolva haladott. Megviselt gerinczén éles volt az ormó, mint a kecsegének, s a tintás Toldi, csuszmásztában, fültövön fogá az öreget, hogy le ne fittyenjen; pedig szegény hátul előzte, mert igen restelte a gyaloglást, s hol lehete, megállt.

- Mit hozott kend, Marczi? kérdezé Lajos a szivesen látott csikóstól.

- Egy akolbiró héjját hoztam el, felelt Peregi. Jó lesz bundának, ha vadászatra jár; olyan nehéz, mint egy rossz feleség; s leveté a nyers bőrt, melynek szagára a kuvaszok vonítni kezdtek.

- Hát a kápafarán mi fityeg, apám uram? kérdé Pisze Pista sündörgő kedvkeresettel, miközben a vén csikós süvegemelintve hátra fésülte éles szürke haját.

- Bizony fiam, szőrös pecsenye; báránynak csúfolják, de juhnak is beillik; ... az Isten adta.

Az ismerősök érték, mit tesz az.

- Minek fogta kend el, oda fen az Isten; inté a poltrás.

- Oda fen biz a; válaszolá Marczi; nem is láttam még ide len. Miért tévedt el? tehetek-e róla, hogy hurkom lelógott, s az ostoba fenakadt rajta? Aztán nem csömörltem én meg soha a más birkájától; pedig ha Isten nem akarná, hogy belőle egyem, nem adná egészségemre. Hol a gazdája? mozgassa a fülét, mindjárt visszaadom. De összevissza barangolt a parlagon, csak nem hagyhattam ott akolbiró uram atyafiainak.

- Nincs a Pendejnek kantárja, hová tette kend, apám uram? kérdé Pisze Pista, miközben Marczi paripáját ólba akará vezetni.

- Od’adtam, fiam, egy fuvaros embernek, összeszakadt a gyeplőslováé; szegény nem mehetett volna tovább vele. - Az inge is összeszakadt kendnek.

- Embereket hordtam hátamon a partra; mert a Tisza-komp elmerült, s csak nem hagyhattam vízbefúlni asszonyt és gyermeket.

- Jó-tét helyébe jót várj; mondá a poltrás.

- Sose várok bíz én; igazítá Marczi. A ki ránk szorúl, nem igen van módja visszafizetni; aztán még a fa sem azért terem, hogy lepényt adjunk érte.

- S a farkast, hogy keríté körömre? tudakozá Lajos.

- Igen röviden; felelt Peregi. Már ez az én dolgom. Nekem egy-két farkashurok annyi, mint a papnak betenni a bibliát. Hát ez a gyalog káplán, - a legátusra mutat - elfáradt őgyelgésiben. Lovat adtam alá, s farkasfogni vittem. Szépen hátul került a patyolat szőrén, s körmösre csergetett, hogy rám rugaszkodjék. Hurkot veték pányvakötéllel, mintha remondáznánk, s egy odanézés alatt testálni kezdett az ebugatott körmös. Aztán megnyomtam. Kapkodott az igaz, s olyat rugott rajtam, hogy gatyám egy hét múlva is megérzi; de mind hiába; kihűtöttem bíz én, s meghámoztam mint a kormos almát.

- S mit adjak e veszélyes ajándokért?

- Jó szót, uram, többet ér az sokszor egy gatyaszár petáknál.

- Marczit bajos jutalmazni, gyakran tapasztalám, viszonzá Lajos, de mégis megpróbálom ínyét eltalálni. Hát ha Pistát szolgálatba venném, nem volna-e rendén? Nyárban hűsön, télen melegen lógázhatná lábát, s ha hű, és jó gazda lesz, idővel még félre is tehet.

A vén csikós alázattal fogadá a kegyes ajánlatot; egy kérgest mosolygott torz bajusza alól; s Pisze Pista lovagjává lőn ütve a tigrisrendnek, mely az újszaki kalandtan tömkelegében vakand szerepet látszik végezni, a mennyiben sem lát, sem láttatik, csak károkat tesz.

Most vacsorához ült a vendégkör. Peregi illően hasára szorítá vedlett kucsmáját, s egymásba fonva retkes ujjait, imádkozni kezdett:

Látod, uram, hányan vagyunk,

Azt is tudod, mit akarunk. Amen.

Tál és kulacs sűrűn kerülgetett. Az asztal felvégén a kocsmáros ült. Sötét szemei baljóslattal égtek, s vacsora folytában csak a habzó pohár kergeté egymást kezében, a nélkül, hogy étkekben legkisebb kárt tenne. Ingerülten várta a női tűzpróba kimenetét. Lajos az alvégen e rejtett kedélyt nem értelmezé, nem is ügyelt rá, csak alkalomra lesett, midőn vigalmi zaj, s ködösült vendégei közül a váró hölgy körébe szökhetik.

A lakoma folyt. Tokány, és halászlé, és hajdúkáposzta már meglelé egészséges sírját; s huszonöt font tepertős galuska is bajusz alá lőn takarítva. A juhász meghúzá a kotyogós kulacsot, lelkesedve dallván földije sorait:

Bár csak a feleségemmel

Téged cserélhetnélek fel,

Hogy fiakat, lányokat

Szülnél, apró kulacsokat.

A vidúlt atyafiak kezdték napsütött száraikat emancipálni a borjúszájú ingből, s nyakig könyököltek a sáhos abroszra, nevetkezvén trágárúl és bőven, jeléül, hogy jóllaktak ugyan, de nem genirozvák. Egy tányér gulyáshús meglehetős fővetlen állapottal gőzölt a legátus előtt, ki is egyik ehetlen falatot a másik után horgas tekintettel piszkálva: tán aszályt ugaroltak - úgymond - ezen szarvasmarhán, mert harangkötélt szabhatni nyakpecsenyéjéből. S e jegyzet folytatásaul szeszélyes krónikát kezde regélni az iskolai étkek emészthetlen osztályáról, miknek vegytani elemezését, egy fogasabb új faj gyomrától lehetne józanon várni. Lajos maga is mosolygá a konyhagyár hallatlan kiállításait, de örűlt főleg azon, hogy a diák közfigyelem tárgya lőn, melynek csendjében észrevétlenül vélt kilopózhatni az orvgyönyör után; de volt egy, kinek boa tekintete, mint zsákmányra szegült a palaczk árnyából, kinek titkos hahota hullámzék gyuladt ereiben, várva míg lecsattan a mézes tőr.

A poltrás a közben egy tepsi rongyos pogácsát hordozott körül. A betyárabb vendégek szilaj tréfából kapkodának hozzá s a leány, a szakácsnő szitka, zaklató sietség, alázó, pongyola bánás s mohón várt, perczelt szabadság miatt izgatva: arczára ölté ama lázas, dúlt kifejezést, minek kisértő rejtelme minden gondolót kandi tudvágyba idézett. A diák kitelhetőleg meglepeték a sötét jelentésű ábrától. Köztük különben is nem rég találkozék egy holdkóros. Annak körmére ugyan forró spanyolviaszt csepegtetének s hideg vasat nyiszoltak idegén, de azóta mégis igen szerette diákunk a misteriumokat s indokolva érzé magát, a pogácsa-bonczczal felhagyván, ígyen kiáltani a felfedezett szűzhöz: Ki vagy te gaznak és búnak rongyos virága, hogy hírem nélkül fel tudtál nőni? Lajos kapott az alkalmon; nem, mert maga sem ismeré e torz életmű alaphibáit, hanem hogy újabb tért nyisson az elvont figyelemnek. Maga sürgeté a leányt, mondja el a csodás kór okát s egy marok ezüst pénzt nyujta kérelmeihez. A Poltrás lázadva s vonagló félelmek között engede. Irtózott ugyan, hogy gúnyelemül fogják alázni a nyomort, mibe mások vétke ejté, de remegve a borozók erőszakos kitöréseitől s gondolva különben is a közel szabadság védenyhére, elszánta magát a végáldozathoz s elmondá rövid töredékben életét, bár e beszély neki végtelen undort s idegrázkódást okozott.

- Engem országúton leltek, mondá történetét. A látóképi főző húzott ki egy száraz zsombék alól, mert juhászkutyák kezdtek kender-pólyámból czibálni. Mikor használható állapotig növék, azaz járni tudtam: libapásztorrá tőn, hol nyaranként sóskát szedtem s gombát fűzék pórázra aszalni. Oh sokat szenvedék. Ha aprómarhát kapott el a héja, messze a mély érről, hová nem is láttam, a főző engem koplaltatott. Gyakran sóskánál egyéb napokig nem volt gyomromban; legfeljebb kapros darát loptam a pulykák étkéből. De azért jól esék távol a háztól szabad gyepen lennem, hol vonaglásig fojtogatám a puha libákat, mint a főző engem. Ez ösztön borzasztóan nőtt. Szájtátva néztem, ha ölyv tépett szét visító madarat; odarohantam a halál és étkezés maradványihoz; irígylém a ragadozó körmöt s a lefoszlott tollakon szagláltam a friss vért. Aztán mellőzni kezdtem pásztori gondomat. Ólálkodám a tarlón s szalmakazlak alatt és ha gözüt vagy mezei egeret fogtam, lihegve, vad gyönyörrel futék rejtekbe, széttépni, felbonczolni azt. Ha ha ha! mint derüle lelkem, ha kezemben meleg test vinnyogott, ha pihegő bordák alá áshattam körmeim s lanyha vérben markoltam ki a reszkető belrészt. Ilyenkor mindíg a főző volt eszemben; szivét, veséit véltem körmeim közt; marczonglottam, mint a főtt burgonyát s a mint kínzó dühe irántam nőtt és kegyetlenült, akként gyarapodék nálam a vérontó szenv, melyet magány, irtózat és bosszú, - mely körmöm, késem alá mindig kínzómat vágyta és képzelé - folyvást fejte és növesztett, úgy hogy boldog valék, midőn télen, kötelességből, a házi magtárban kelle lappangnom, hogy a hombárok közt patkányt pusztítsak. Gyilkos szolgálatom módtalanúl tetszék s dicsőségemre vált; de ügyesebb is lettem, mint a patkányfogó eb, vagy született macska. Ha tőreimet kitevém, vagy merev körmök s szikrázó szemekkel lesbe álltam, nem lőn cseles, kitanult, ravasz vén patkány, mely menekült volna. És ha estére néhány szőrös pecsenyét kinyújtóztattam: ütleg helyett kenyeres levet adott a főző. Munkám folytatása közben, magyarázhatlan vad, rángatag ösztön, sőt kényszer és erőszak kezdett rajtam uralgni, hogy a vért ízleljem; de visszaborzadék az állat undok formáitól vagy ha pillanatom a dög fenakadt szemébe ötlött. Soha nem hittem volna, mint elvadulhat az ember elvetve, kirugdosva szeretetlenül, zárt magányban, embertelen kínzás emlékei közt s folyvást öldöklésben. Nekem soha nem volt társam, gondolatom, vágyam. Gyűlölet és bosszú kínzóm iránt; vérszomj a gyengébb ellenében: ez, mit éhségen s a főző fogain vagy korbácsán kívül érezék. Nem szóltam hetekig s ha a beszéd ösztöne megrohant, hangokat adtam forma és kifejezés nélkül, mint az állat. De emlékemben később kifejlett szenvedéseim nyelve s ha gyilkolásaimra gondoltam, ékes szavú valék, mint vagyok most. Végre győzött halottjaim közt a vérízlelő inger - folytatá a Poltrás s szemében akadozni kezde a visszás fény, nyelvén megnehezült a hang, arcza eltorzult s bőrén ólomnedű fényledett, mint midőn görcsei szoktak jelentkezni. Egykor hombárajtóval csaptam le egy patkányt s czombjáról lesodrá a deszkaél a bőrt. A vér oly tiszta, pirkadó, szabályos gyöngyökben serkedett az eleven húson, hogy lehetetlen lőn meg nem kóstolnom. Nyelvem alig érinté a meleg test hártyáit, szédült martalékom arczomhoz kapott féloldalt. Kopasz fülei, borzas bajusza s a hideg izzó orr számat érinték: s horkantó kapása közben rám szegült a kerek, undokan merev szem. Őrülten sikolték: patkány! patkány! s körmöltem az ajtót, bocsássanak ki. Itt a bormérő rácsába fogódzott a Poltrás, míg annyi nyugalmat vőn, hogy zsibbadó idegzetében elsajgott a görcsök vonaglása, aztán folytatá: Azóta nem lőn erő, mely a magtárba zárjon. Szöktem, sivalkodtam, ha kényszerítni törtek. De vérhez valék szokva; csak a patkány ereiben undorodtam attól, különben látnom, keresnem kelle; ez volt gyönyöröm, szükségem, éltem feltétele. Az állás szarufáin halálos merénynyel mászkáltam, hogy a fecskefiak nyakát tekerhessem s az eresz nádjából vérző, szaggatott karral rángattam ki a fészkelő verebet. Kínzóm körmeiből kértem vagy kiástam az ölendő barmot s engedém fogát, ökleit, korbácsát kegyetlenkedni rajtam, míg egy lúd vagy csirke nyakát kezei közt, tilalma ellen, elszakaszthatám. De szűk tér, sovány élv lőn alkalomra várni: tehát csináltam azt. A ház állatait kezdtem lopva, alattomban széttépni; apró ebet, macskát, baromfiakat; s kezem, karom karczát, sebeit ügyesen tudám rejteni vagy elhazudni, hogy titkos vérontásaim ki ne süljenek. Ép oly ravasz lettem kínzóm ellenében, mint a patkányok között. Reggelenként olykor egész folt lúd hevert darabokban az állás körül, vagy kakas szárnyak lengtek az eperfán s míg a főző szidalmaiban róka vagy más tolvaj állat ártatlanul bűnhődék: lappangva nevettem a sikerült cselt. De boldogságom újra véget ért. A tönkhöz közelgő pusztulás gyanúba hozta a főzőt; éji lest vetett s következő reggel rogyásig kínozva elcsapott. A közelebbi nádas lőn lakom. Távozhattam volna-e messzebb, ki az állástól ötszáz lépésre sohsem valék? A bozót és a gaz tömkelegében felségesen laktam. A hűvös gyékény között vagy vízi sásban dicső volt lest állani vagy marczongolás után heverni a káka iszapjában. Itt nem oly gyáva néppel éltem csatában, mint a házi szárnyasok. Borz és körmös rókafiak hasogattak össze; menyét vagy vidra czombját rángathatám ki s gődény és madárvér csak szükség esetén oltá dühömet. Egykor nyers szárcsát ettem melegen, mert fű és vízi gyökér nem tartott elég súlyt kiszáradt gyomromban; de nem esett jól a sótalan híg hús, nyálka és kotúszag. Aztán nádtűznél félig megperzselém s ez lőn élelmem. Tél felé az első hó után, csavargó betyár akadt rám s egy tanyára vitt. A pusztai villám égesse meg őt. Milyen erős, milyen bátor voltam azelőtt; most gyenge lettem, erőtlen vagyok, görcsben szenvedek... Pokol égesse el a férfiakat. Rég megölném miattok magamat, ha egy jótevő úr nem biztat vala, ki gyógyított s megment.

- Hogy kerültél ide? kérdezé a diák, ki a leányt nézte, míg a pusztai nép gyakran töltögetvén füle közé a diószegi ó bort, nyugton falatozott.

- A betyár hozott ide, felelé a leány, s nemzetes uram megfogadott vendégmarasztónak. - Miért a neved Poltrás?

- Mert egy poltra heti, szokott bérem.

- Hát nem szereted a férfiakat?

- Irtózom tőlük.

- Szeretsz-e valamit?

- Soha semmit, csak a démutkát. Nézze az úr, mindig van nálam; s kihúzott kebléből egy bokor hervadt füvet. Ha anyám volna vagy lenne: azt is odaadnám ezért. Oly békés, boldog, félfáradt vagyok s álom jő szememre, ha szagolom; s mélyen, hosszan szítta fel az illatos növény fűszerét.

A diák sok csodást láta a rendkívüli hölgyben. Előtte állt a létező példány, oly érdekes bomladásiban a lélekművezetnek; nem kép, nem mese, hanem élő torz a teremtésből. Be szép lenne észlelni, egybevetést tenni a lélektan vezérvilágával, gondolá magában, de nem azért hozták magvát Ázsiából, hogy valamin szúnyogásításnál hosszabban törje velejét; minek következtében neki fordult a tölgyasztal-padnak s ijedtében nagy huzomást kortyolt a feledt kulacsból.

Alig lőn kész jegyzeteivel egy pár hm!-ben a mezei közönség: Cziriák benyult a vászon szütyő korczán s kezébe akadt a pénztüret, mit Lajos halászat közben oda surrantott.

- De már ez nem járja senki fiának, hogy nekem alamizsnát adjon; nem vagyok én koldus, míg kezem szárait birom; vegye vissza Lajos úrfi, többet ér, ha becsületesnek tart, mondá az öreg pirulva, miközben a pénzt Szalárdynak nyujtá.

- Már azt oda szántam, ott kell maradnia. Nem koldult fillér az; tartsa meg, mint az eleség árát, mit éhség idején haldoklóknak osztott, felelé Lajos kedélylyel s visszanyomta Cziriák markába a türetkét.

- Püff! az volna még csak az eczetágy, viszonzá az egyenes halfogó, ha az úrfi fizetné meg isten helyett a jót. Fel van az írva, tudom én; s a megváltó jobbján veszem a jutalmat.

- Sohse veszi biz azt, közbe vág Peregi elkapva szájától a hivatalkodó kulacsot, nehogy igazítás nélkül hagyja a vallásos hitet. A ki sokat markol, keveset szorít. Jobb, ha elteszi azt a sóravalót; úgy sem igen kinálgatják mai időben.

- A halászat díját úgy is fizetnem kell, hát maradjon annak fejébe, szólt Szalárdy könnyítőleg Cziriák lélekismeretét.

- No, ha annyiba tölt, nem bánom. Igy legalább szolgáltam érte, ha jól nem, a mint lehetett; úgy is bolond köszön jobb kalappal, mint a minő van.

Lajost igen bántá e kitérés, mert a közfigyelem egészen reá fordúlt, midőn épen kalandjához akart osonni. A diák pedig alkalmat lelt a kínzott Poltrás s ajándékozott Cziriák esetében az emberi bánás két végletét itélni, melynek egyike túl aláz, másika túl emel, s mindenike embertelen s messze jár a kötelességtől, mivel egymásnak tartozunk. De a diák, mint a maga helyén érintve volt, ázsiai vérből magzott fel s elmélet helyett lomhán nyúlt a ropogó bőrös pecsenyéhez, mit vörös káposztával épen felhoztak. A vendégek kebele már színig vala telve étekkel s a fenmaradt ürt borgőz foglalta el.

- Megkövetem átosan, felszólalt Peregi, a főző nem tud tálalni. Javát adta utól s hátul előzte.

- Úgy tőn velünk, mint Agárdi Máté a ripóti tóttal, megjegyzé a diák.

- Hogy tett? mint tett? kérdék egyszerre a rágyujtó atyafiak, kik mindig fülön fogják az alkalmat, legátustól mesét hallani. Lajos szinte sürgeté a kálomista missionariust, remélve, hogy beszélye alatt szökni rést talál, s a kortyoló múzsa bűnnek tartá ily jó vacsoráért nem mesélni, minekokáért beöntvén egy pohár gégeigazítót, következőleg kezdett regélni:

- Agárdi Máté, kétlábú atyánkfia, egy volt azon szuszogó debreczeni polgárok közől, kik télen torkig juhbőrbe, nyáron talpig juhszőrbe varratván magukat, dülledt szemmel várják a tizedessé lételt, a döghalált, huslimitatiót s több ily országos jövendőt. Azonban Agárdi uram, czivis tulajdonain kívül, főkép szeretett két krajczár helyett egyet adni ki, felét annak is elkörmölvén.

Efféle természetében megfogott egy lucskos hajnalban a napszámos soron bizonyos iromba szlávot. Agárdi uram két érthető szóra szólítá egy pálinkás bolthoz; de a fakó drótos szomorú volt, mert ősi takarmánya (zabkenyér és hagymaszár) a pitykés szeredásban szörnyen megfogyott. Azonban egy meszely sligovicz oly erőbe hozta agyvelejét, miszerint képes lőn megérteni jó, goromba emberi hangot.

- Négyszáz kaszásom van, mond Agárdi Máté, izmosak, de restek. Ma szombat s jövő héten a cserén lesz dolgom. Ha meghajthatnám őket, ma levágnák füvem. De nincs vezérkaszás, igaz akaratú. A magyar atyafi ez egyben egyetért s a gazda erszényére megkiméli egymást. Jőjjön el kend Szlupuj, hadd állítsam elől. Tudja kend, hogy ha az első halad, a többi nem marad.

- Nye znám biz én uram; mindig drót vót za kenyerem, meg harapófogó, felelt a megnyuladt Szlupuj, miközben a második verdung törkölypálinkát begyűrte.

- Semmi, semmi Szlupuj - csak lógassa el magát, ha fű marad is nyomán. Nem akarok többet, mint hogy rohanva haladjon. Van jó könnyű kaszám, nem viseli az meg. Aztán a díj majd úrias leszen; két forint vörös pénz, másnap zsíros ebéd s egy bödön brinyza az útra. Azonban fiát is hozhatja.

- No znem banyom, felel a pánszláv, pálinkás kedvében s műbutorait Agárdinál hagyván, fiastól azonnal kiviteté magát a négyszáz kaszáshoz, kik őt száz viczczel rögtön lefőzték.

A pusztai hallgatók ráüték fejökkel, jeléül, hogy a mese nem rosszúl kezdődik; s kezdék nyitva hagyogatni szájokat, mint ez lelkes figyelemnél köztük ősi szokás. A vendéglős hátra ereszté nyakát a székkarján s szemeit álom járma alá látszék bocsátni, hogy alkalmat adjon a csábítónak hálójába menni. Lajos vette észre, hogy most jó módjával tágulhat s késedelme nem fog a szájtátók közt hirtelen feltűnni, azért is hát szép csendesen, mint illik szemérmetesen, szedé-vevé a sátorfát s kiillant a tiltott falat után. A korcsmáros szeme felnyilt és lázba jött, idege reszketett s alig tudá magát székére nyomni, de hogy biztos sikert érjen, most egyszer meggyőzte az önerőltetést s nyugton maradott.

- Az elszánt drótos, folytatá a diák, mint egy szennyes határkő, kiállítá magát a gyepre. Nagyot bámult az istenadta síkon, hol a kattangkórót be nem éri a szél; aztán neki nyújtá félrőfös nyakát s mint horgon akadt csuka, iparkodott a feje után. Megindítá pedig kezét és lábait egyaránt, úgy hogy míg kaszáját előre lógatta, hátul ugyanannyi félkört kotrott bocskorával. Azon hallatlan szuszogás, mely csakhamar arczán, száján kitört, azon ihletett törekvés, mely önbőréből kirohanni készült, azon lemondó alázat, mely túlhajtott izmait megnyújtá, ama rudaslói türelem s martirgyöngyök, miket a magyar paraszt izzadságnak nevez, ezek mondom olyanok, miket keresztény ember freskóban sem festhet. A lelkiismeret folyvást sarkantyúzá, de az inaszakadt test nemet mondott s a jobb akarat nemes küzdelme közt nyelvét kiveté a langy esőre, mert nagyon melege lőn.

Azalatt nyomában, káromkodva, maradoztak itt-ott a magyar atyafiak. Ázsiai vérök szeretett tempóra pihenni. Kalapálás, fenés, rágyujtás, jó szó és tűzadás, fénkőcsere, kaszahajlítás, reggebéd, délálom, ozsonna stb. stb. mindannyi firólfias csele a rendszerezett időlopásnak, köztük divatban volt; s most ama hevenyészett ripóti zabhombár forgatta ki a százados gyakorlat kedvezményeiből, annyi nyugtot sem engedve hajtott lelkeiknek, míg egy ketté kaszált szöcskő ament mond, vagy isten igazában jót fohászkodnának.

- Biz a nagyapját is leborotválná ennek a jó fűnek, száradjon el a keze, durrantá utána egy földesi suhancz.

- Azt tudja a pötyögős könyökű, hogy itt is górétól garaggyáig ér a mező, mint görbe országában, jegyzé meg egy bozontos legény, miközben zsíros hajfürteit két vállára csapta s kalapjába friss füvet kerített.

- Bizony még itt meglódúl nyakán a szűrkankó, míg rendvégére jut. Kiáltsa ken neki, hogy majd ű megy hamarább le, mint a nap.

- Hogy töri magát!! mint rugott borju a téj után; azért aztán pofája oly reszelős, mint a mócsingos marhamáj. Egy becsületes meszely zsír ki nem sülne az egész tótból, pedig nagyobb egy bitónál.

- Hadd csak, majd elrugja körmét s gyepen marad csupa barátságból, mint a kölyök-agár.

- Igen, de izzad az üstököm, pedig nem akarnám még, hogy szegre akaszszák a csizmámat.

- Hottz’ ide a nyakvalóm, hadd őtözzem fel s megyek orrom után; mert én Pilátus hivataláért sem hajtom így magam.

- Igaza van kennek; az ó testámentomi barmot is elgyalázná ily goromba dolog. Biz az unoka megromlik az emberben.

- Ni, hogy düljed bordája, mint egy czigány fuvó; bárcsak úristen, oldalán lukadna ki a szél.

Ily sodrott vicczek és kritika üldözé a boldogtalan tótot, ki folyvást dühösebben tüzelte magát a kaszanyél után, mint egy önbordáit korbácsoló sárkány. Gyakran szó vagy szitok inté lassudni, mit ő nem érte, vagy nógatásnak vélt; s az igéret szava nem engedé fontolva haladni. Végre utána keseredtek az izzadt magyarok s oly termopiléi erővel kaszáltak sarkába, hogy a trencsini góliát alig győzte előbb rakni lábait. Most eleven gözűt ugrattak bő szárába; majd egy fürjpalisnát nyomtak bolyha-pettyes korczához vagy a fölvert libucz után biztaták. Vége-hossza nem lőn a mezei tréfának, miket bunkósnak, bűzösnek sápíthat ugyan a rekedt máju fashionable, de minek eredeti beljegye hű közelben maradt az isten teremtő kezéhez.

Azonban a geniek sorsa szerint, rágalom s döfölés daczára is kaszás-tótunké lőn a dicsőség, mert négyszáz kar működék miatta s a rend csak úgy dőlt előttük, mintha döghalál seprené.

Agárdi Máté czélját érte. A rét gazdag terhe leontaték s az esővíz függő gyöngyeiben milliónkint tűnt fel a kibukkanó nap.

Be fönséges szintér egy ily mező. Messze a körszélen élő buzafal szegi a látást, mintha zöld nép állna táborban. Amott sötét kukoricza, kihányt kokárdával; tán a növényország könnyű lovassága. És mögötte az útcsapás, ugar és nyomás független síksági, hol kaleidoskop-szárnyakon repked a délibáb. Körülöttünk friss rend nyujtja le séta útjait, miknek zöld mozaikján ezernyi pók von szét selyempályát. Minden fűszál inog a hemzsegő élettől. Millió bogárka élvezi a napfényt nemzeti jelmezben (costum); kémlelve jelen meg a circumspectus trücsök, torkát óvó körszemle után nyitja fel, mialatt könnyelműn szökdösi át, keresztül és kasul, ötven-hatvan szöcskő, mig nem egy indifferens csiga nyálkázik elő lassú naszádjában s a kormos énekesnőt feldönti.

És a kaszált rendek számmúló virági! ők mind baloldalra hajoltak meghalni, tán hogy szivök essék a földanyára, mely szoptatá őket. Mi szép haldoklók, pedig itt nincs halott-öltöztető; mennyivel jobb illat, mint a kripták nemes tartalmain!

Most szivárvány lövelli fel hétszínű életét, mintha véletlen öröm nyitná ki szép magát virág-szirmokban. Kellő középen fogja át a gazdag vidéket. A gyermek mondaná: nézd mama, egy tündér-kosár fülén függ a szép mező. S mind ez éltető tiszta aërben világítva a mosódott naptól, bezengve több ezer pacsirta énekel, nyugton, emelőleg, erőltetés nélkül!

Ezeket azonban nem a ripóti drótos gondolá, hanem Agárdi Máté köpönyeges fia, ki már akkor legátusnak járt, s prédikácziókból sok efféle szép szót betanult.

Itt félbe szakasztaték az elbeszélő, mert a Poltrás bucsúzott. A szekér, melyet számára Vámos fogadott, megérkezék; s ő szorongás nélkül, könytelen vált meg szenvedése helyétől, mint a haldokló, ki jobb létre tértében nem hágy itt egyebet kiállott nyomornál. Kevés málháit, s az utasító levélt magához véve, könnyült kebellel ült fel a szénába, nem hagyva kit sem, ki őt szánná, vagy ki után vissza-sóhajtna; s nem hagyva mit sem, mire gondolni kellene. A szekér elgördült s nyomaival eltörlődék a Poltrás emléke a pusztáról.

Távoztával meséjét folytatá a diák:

- Addig a rokkant tót marjult izmait tapodtatá fiával; a kaszások vert hada pedig maga alá csapta lucskos szürét, s kenyerezni ült. Annyi szerepet egy szinész sem játszik, mint az alföldi szűr. Mig új, egész héten szegen függ, csak vasárnap jelenve meg templom- és korcsmában, à la hős kaczagány; s életének első éve ritkán hagy más nyomot, mint vastag zsírkarikát a gallér körül, s vagy két vérfoltot, mely a leütött atyafi fejéből ráfecscsent. Másodévben ura sorsában osztozik, s fagyban téli szoba, nyáron hűsölő; otthon bonjour, úton védelem; lakzinál jelmez, szükségben zálog, s ha a turcsi izzad, lótakaró. Mezei napszámon a kenyeret őrzi; ebédnél pamlag, délálomra vánkos, később kuvasz szőnyeg, mig nem estenden újra a szegény legény nyakán lóg, s egy-egy lopott juhot, vagy menyecskét föd el. Későbben persze megunja életét, elereszti szegény fülét, neki koppad, vetkezik, rostosúl, s zsír s bú miatt összebüdösödik, egy szóval ázott-kutya szagot kap. Ilyenkor aztán szörnyü sorsra jut; mert nemcsak az ősanya önti rajta mérgét, ki a családháznál kormányt visz, hanem omnibusává lesz ama három ivadéknak, mely a patriarchalis vityillóban egymás hátán lakik. A gazdasszony őt ölti fel reggel tehén kihajtáshoz, Sári őt viszi a kalandos kútra; később iskolába megy benne az izmos első-szülött, majd Panni nyakában lóg, ha a tűzre töreket szedeget. Alkonyon ismét ő benne fejik a tehenet, s estve, midőn a patkán kiterjeszti bűzös természetét, gyermekek és macskák keresnek rajta menhelyet. Most fagyos, majd kérges, többször csatakos, de mindíg piszkos állapotában végre úgy elgaluskásodik, hogy néha levet ereszt; a mint hogy, mese szerint, egyszer egy ily sors üldözte szűrben megmozdult a lelkiismeret, s föltámadt gazdája ellen; egy másik pedig a Tisza partján máig is följár halottaiból. Az ekképpen meggyalázott szűrnek aztán leszedik szíjjait, csatját, ólom-pitykéit, cziczomákul más bútorokhoz; a meghalt szűr pedig abrakos tarisznya, vagy téli lábtyü képében támad uj életre, miket az ősanya a maradvány javából összevarrt. És némelyike gazdástól szellőzi ki magát az igazság fáján. Ily históriai kettős élet után a borsó vetésben lép föl még egyszer, mint (nem ugyan vendégénekesnő, hanem) veréb-ijesztő váz, honnan aztán a puszták szélére kél, ha csak jövő nyáron egy elnyűtt laptából nem pillant elő, mint megviselt töltelék.

Azonban itt nem az a kérdés, hogy éli világát az alföldi szűr? hanem Agárdi Máté nagyon biztatá lejárt táborát, mert még a szép alkonyon mind le akará kaszaboltatni ama végtelen gurdin- és bojtorján-erdőséget, mely szénás kertjében terjengett. Az igás szekerek el-feljövének átszállítani a falatozott népet, mert a tanyaszállás igen távol esék.

Fölmozdultak ülkarikáikból, s fényes kaszáikat, mint valamely ó-világi nyakfodort tüzögetvén a szekérkasok körűl, kezdtek tíz, tizenötével fölrakodni.

Az alatt a ripóti ordas teste megpihent, s szépen összepöffedt. Nyakmirigyei megpálczásodtak, mint a szíjkorbács, s inai neki meredtek, mintha bele drótozták volna. Azt hitte tapasztalatlanul, hogy az erő is hólyag, csak fúni kell. Most a többivel kezdé fölszedni maradozó tagjait, de szisszentő arczfintornák közt húzta egyik bokáját a másik után. A magyar pórok azonban tele voltak mente repostummal. Egész ozsonnánál a tóton vicczeltek; s most néhány tréfás suhancz, kik közvetlenül a nagy trencsini sarkában kaszáltak, csak egymás szemébe vág. Aztán egyet sugtak; tán hogy a szófuttatásból ló- s par consequent tótfuttatás legyen; a minthogy e gyanus jelenet után tüstént előgonddal kinálták a megviselt drótost, miszerint őt lehetőn kimélni kasfarba pakolják, magok a felhérczeken s szekéroldalakon veendvén úti tartózkodást, hogy rútul járt tagjainak illő vitetése legyen. Mihelyt pedig ezen egérfogó szivességet telhetőleg szép, de mégis eléggé rút mosolylyal elfogadta, azonos-azonnal két pajkos kaszatárs toppant a kas megett, kik sürrve-forrva motoztak a két hátsó kerék közt; mit azonban nem, s csak egy kötelet lehete későbben látni, mely a saraglyától földig lelógott.

Ez alatt társai az összedagadt tótot, fiastól, egy rakás lucskos fűbe beültették, s minthogy úti készületeik alatt a többi szekér már tova haladt, hirtelen, mint varjak a kereszten, oldalfélre kapaszkodtak föl, «hajts»-ot kacsintván a kocsisnak.

Ez a ló-mephistó hihetőleg czinkostárs vala a gyilkos-tréfában, mert úgy bordái alá szedett a csikóknak, hogy első ugrással szinte bőrükön túllettek, mintha Gomorától rugaszkodnának, hátra nem tekintve inalók a többi után. Azonban szegényeket ostoron kül egyéb is ijeszté. A szekéren t. i. tetemes hahota támadt, melynek szemdülyesztő kitöréseiről csak azon szerencsés nézőnek lehet fogalma, ki öt-hat ázsiai parasztot, a földön nevettében elnyúlni látott... Vajjon mit mosolyogtak?... Igenis a tótot, ki az elrohant szekér nyomán a lerántott kassal földre zuhant; s kicsinyével együtt hosszában maradt a főboglya alatt, mint perzselendő sertés a szalmában. Ama gonosz csontok t. i. egy kötéllel a kast földhöz czölöpölték, hogy annak trencsini tartalmától elnyargalhassanak; mi is a kocsis egyetértésével, mint látjuk, megtörtént.

Persze, hogy estében roncsolt teteme még jobban tönkre silányult; s csak midőn egész nemzetségét segédül hiván, fölvánszorgott, midőn a csínytevő parasztok szekerét elporzani látta, s meggondolá, mikép enni nem kap, ha csak az önmodeljére termett kis körmössel kast és saraglyát a tanyáig nem gyalogoltat: csak akkor kezdé mondom füle tövét egész erőből vakarni.

Hát mégis hozzá fogtak a savanyú fuvarhoz. Mit mondjak ezen apostoli lovaglás gyalog terheiről? A rettenthetlen Weltmann, ki Turócz hegyein s a poroszlói sáron, súlyos drót-tekercscsel átlőhetlen kalapján, s éhes elszántsággal czirmos vonásiban megfuttatá magát: most megtörve a sors, vagyis kaszanyél rángatási miatt, csüggedten, à la szomoru nóta, húzta faggyus fejére a szívós vesszőkast, mint valami uj kiadását a lovag-sisakoknak, melyet iszonyú állkapczáival egy fejlágyára esett föltaláló font.

Utána a kis zabpusztító czipelte, tout sans culotte, a tagba szakadt vasas saraglyát, melyről hetykén mondaná a rakodó béres: «biz uram maga szopta az annyát.» Lánczait nyakába kapcsolta, s karját közép rostélyába öltvén, vitte mint egy rongyos paizst. Tehát sisak és vért?... az igaz, hogy e kényszeredett tótok másfelen tettek egy gyalog bakkancsost.

Ki ne ismerné Péczely eszes meséjét, melyben szamárt viszen egy paraszt fiával? oly sok változatban ama füles sem részesült, mennyiben a két tót improvisált úti bútora. Most feje búbján állott tótágast az akaratos kas, majd a saraglyát ölté tarkójára, mint egy nemzeti kokárdát, vagy a kasfarban rángattatá magát enyves marku édes szülöttével, míg amaz palástul köté fel a lánczos saraglyát, vagy istenben bizó pofával kapta hóna alá, mint egy nyebeczka zahradát.[63]

Korcsmáros úr szeretett volna nevetőtárs lenni a parasztok között, kiket a szeszélyes beszély fülig felvidított; de komoly gondja a bántó fájdalom, mogorva redőkben tartá aczait, s feszengése gyakran elárulá, hogy szeretné már a csábító vesztét élvezni s hosszalja a betanított nő eljárását.

- Midőn a málhák természetét már-már megszokták, kezdé vagy folytatá a diák, - sőt a drótörökös, nyikorgó trillákban kezde örülni az útféli bő kukoriczának: egyszerre csak előrugaszkodik az oldalhalomról öt fehér nadrágos szabó-legény, vagyis tulajdonképen juhászkutya, kik a tótoknak szűk nadrágot szabtak.

Beda cil twogeg kozi, kiálta az exkaszás drótos, neki szeppenve; s minthogy a vitézségre úgy sem sokat adott, lecsípte hirtelen fejéről a jó rakottyakast, s fiastól alákapta magát; őrrostélyul állítván szájához a saraglyát. Kissé szűk lőn a négykézlábas szállás; de még is dicső menhely a kunyhótlan pusztában, mert a zöld szemü kuvaszok gorombán csattogtak hegyes agyarukkal piros ínyeikben.

Az executio egész hivatalos buzgalommal folyt a fehér-nadrágosok részéről; s míg a kutya-lakzi tartott, a másfél szláv oly képeket csinált a rostélyon belől, mint falusi kántor, ha fön kezdi énekét.

Azonban a megtámadók túl kezdtek menni minden illedelmen. Szörnyen körmölték a kast, ugrálván rajta és fölötte. Dühös orral szagláltak a kas nyilásánál, faldosák a saroglya vasát, s tátott torkaikat örvestől beölték rostélyán.

Nem volt más segély; az apai szűrkankót veték a saroglya ajtóhoz, de azt fél percz alatt osztályra bocsátá a bőszült legénység, növő dühben új martalék után kapkodott. Most pisze kalapjával kezdte verni Szlupuj a kuvaszok orrát; de ötlete alig segíte félmiatyánkig, már kikapták kezéből a bűzös legyezőt. Azonban ezzel nem bánhattak oly bolondjában. A drótos kalapja egyike volt azon sajátos compositiónak, miket az idő gyúrtszőrből, kalapenyv-, bőrfolt- s fejmocsokból készít, mik saját nemökben hasonlítanak a jó érett sajthoz, s mik rendesen súlyosbak ugyanannyi terjedelmű ónnál. Ezt ragadták, mondom, a farkasfogók gyilkos körmeikbe. De a kalap közönyösen daczolt minden taktikával. És a kuvaszok, mintegy ingerelve ez inertialis rendszerrel, nyugton hagyák a szekérkas száját, szemfényvesztve esvén a mardosott kalapnak.

Az alatt tompa kurjantás czifrázta át adtáival az ahhoz szokott léget, s nemsokára előtörtetett a szabadító juhász. Horgas botjáról itélve, lehetne római augur; de a bot ügyes és hatalmas, s ha vele egyszer oda húz: bizony nem lesz szükség második ütésre. Tehát kormos juhász egy pár sallangos szitkot kipitykézve, rendre utasítá adjunctusait, kik is alájok csapták gyapjas farkaikat, s körbe ülvén a füstös principálist, ékesen nyaldosák szájok környékéről a vaskarmolásokat és kalapízt.

A juhász pedig ki idézé lyukából a kalaptalan tótot, s szurkos bajuszán egyet fintorítván, vicczet mondott.

- Drótos, ne is tagadd, borzasztó éhes vagy. Köszönd, hogy a parton hasaltam, különben megveszik ebeim rajtad a magok harminczadját. Azonban juhom összeriadt, s ez nem megy el szárazon. Topp le a gyepre; s mivel igen pajkos, drótozd meg egyik szamaramat, másképp mindjárt ugratót húzok; s e közben oly gyilkos ügyességgel forgatta fütykösét, hogy a réműlt tót nem láta egyebet zúgó karikánál.

- Nye znam po uherszki, felelt módtalan alázattal Szlupuj, s én szentül is hiszem, miszerint ijedtében elfeledt magyarul.

Subás barátunk megszánta az árvahodottat. Az alkony úgy is készté megtéríteni nyáját, s nagylelkűen tovább lódítá a szláv gyalogot, útravalót sugván jól megkent torokkal.

- ... savókerülője, elvidd a tarkódat, mert úgy bele markolok, hogy kezembe marad.

Nagykésőn aztán bevergődtek a távol tanyára. Akkorra rendén lőn a dolog; tisztán a szénakert; kifizetve minden dolgosok, indulófélben hazafelé. Még egy országos röhögés toldá meg a tót fátumát, ezzel befejezve az esemény borzasztóbb fele.

Szekérre kerekedék a hétvégezte nép, s a lovak, mint minden szombat estve, vidámon ügettek a friss alkonyi légben, ép és józan sereget szállítva a nyugodt Debreczenbe. És míg egy-két futó csillag leejté magát a méla pusztán, érző népdalt fuvogattak a felhércz-zörgésnél, egyszerűt s egyszerűn, melyben nem kanyargott a művelt érzelem kigyója.

Az alatt a ripóti vértanu ápolás alá véteték, mert nem volt már képes a szekért megülni. Egy kurta, köpczös czompó kente meg eczettel; egy czompó mondom, kinek nevelő-intézetéből jóízű ludak s szelidhajlamú csibék kerültek, s ki, egyébiránt a tanyai környék ordinarius physicusa volt.

Egyszersmind fürdőt főzött zsálya- és székfűből, egy zsacskó sós korpát vetvén a jó erős lébe, hogy szíja meg a kasza-mirígyeket. Ah minő kéj volt ez a megviselt Szlupujnak, kit bábakéz óta soha ki nem mostak.

Így aztán szalmaágyat kapott egy szederfa alatt, s pánszláv uraságot álmodék éhes gyomorral. Elmondhatnám még a sors utósó szeszélyeit; elmondhatnám, mint nyalták éji háltában tanyai kuvaszok; mint fúrt almot feje alá a majoros konyha-malacza, s mily riadókat rikkantott fölötte a szederfáni pujka-kakas; de ki fogná egy otromba kornyadozónak minden symptomáit naplóz- vagy inkább éjlőzni?

Másnap elönté Hortobágyot az arany reggel. Millió vad szárnyas terjedt el röptében, egyedárúzva a pusztai lég ősbirtokát; s víz- és földpárák áttetsző ezüstje remegve folyt el a síkságon, méhében érlelve a gazdag délibáb műkiállításait.

De mit érdeklé mindez ordas pánszlávunkat, ki álom s fölocsudás után úgy kiéhezett, mint egy tavalyi verem? Ugyanazért nem is soká hivatá magát, hanem úttársul szegődék a majoroshoz, ki egy fakó talyigán[66] éppen beszamarolt.

Máté úr pártfogó mosolylyal köszönté; kiadatván rögtön két tekercs drótját, a pitykés szeredást, rézfokost s többi úti járulékit, mik országos hivatalához tartoztak, s miknek kasza-felvételkor letét őrévé lőn.

Agárdiné asszonyom pedig a konyhába intett, hogy minél előbb hadd álljon ki a jutalom-ebéd; a minthogy az félóra alatt tálalható állapotba lőn, s egy talpra állt hordó fenekén azonnal meg is jelent gyönyörű piros fejtős abroszon a jó puffadt debreczeni czipó, két csillagos nyelű kés, ugyanannyi ragyogó bádog-kanál s egy abálló tál tejes puliszka.

Szlupuj mohón dőlt a tejözönnek, s oly vetélkedő iparral hörbölte azt, hogy nemcsak kanalát féltheté az elnyeléstől, hanem lenszinű magzata, ki félénken nyujtogatá pipaszár karját a tálba, csak itt-ott kapott az édes eleségből.

A hordó mellé egy kurta kölyök jött szájtátóba, egyik azokból, kiknek, ha ruhátlanul látjuk, a has teszi háromnegyed részét. Szájok körül megátalkodott piszokudvar ül, mely rendesen ott telel, s ennivalót látva, nincs oly időpont, hogy ne kérjenek. E megjelenő példány a majoros surculusa volt, ki abban különbözteté meg magát társaitól, hogy nem szokott kérni, hanem csak hozzá nyúlt, ha mit megkivánt, lett legyen az bár ki kezében. Szlupujnál is úgy tőn, s minden előszó nélkül kimarkolt a tálból egy darab puliszkát, de azt azonnal martalékul ejté egy kiváncsi ebnek, mert Szlupuj e természetes vakmerényeért csillagos késével úgy körmére húzott, hogy mialatt amaz bőgésével készen lőn, nyugton kiürítheté a borzasztó tálat.

Tehát panszlávunk koppadt bajusza alá hányta e goromba quantumot. Utána egy karé puha czipót falatozék fel, mely is az édes tejben annyira feldagadt, hogy gyomra azonnal szörnyen félre állt. Ez rövid étszünet műve lőn; s ekkor hozának friss tepertővel mazsolázott galuskát, melynek rétegei közül fehér patyolatul pislogott ki a tejfeles turó.

Szlupujnak mindíg gyönge oldala volt a galuska; s most oly embertelenül megverte vele horpaszát, hogy az ős puszlit nyakig fel kellett gombolnia. Azonban már itt fia is torkig osztozék a dicsőségben, s módtalan nyakalása miatt úgy tele lőn, hogy szeme kidülledt, mintha klarinétot fúna.

A drótos nem is álmodék többről. A kétféle étek teljesen betölté asztali fogalmát; s szeme-szája elhült, midőn a hordó fenekén egy tál hatalmas töltött káposzta jelent meg, dicskörbe rakott kolbász-szeletekkel, prémezve dagadóval, s szép sertés-sorjával. Ah, mért nem kölcsönözhetett gyomrot egy bagdádi tevétől? vagy miért nem idézheté fel ama pusztító éhséget, mely rendesen vele utazék? De hiába! oly telve volt már, mint a felfútt duda; s legjobb akarattal sem tudott öt-hat tölteléknél többet eltemetni; a közben is keserűen könnyezvén az erőltetés miatt. Azonban, hogy ha ő nem, a kis szurtos paraszt legalább boldog lehessen, egy-egy töltött káposztát nyomott a fattyú két markába, kit a tejes táltól oly pogányul elvert.

Az alig bolygatott tál elviteték, s most jöve a dráma legszebb felvonása, egy pirosan sült pulyka-növendék. Alatta illatosan úszott a szent nedű, melyről Szlupuj ünnepnapon olykor nagyot álmodék; s a porhanyó pecsenye egész bűverejét gyakorlá a nyeldeső szemekben. Ah! Mily ellenállhatlanul kinálta magát a gőzölgő kakas! Hova legyen, lehetetlen volt csak egy czombbal is megpróbálkoznia. Még is neki esék a kisértő martaléknak mint egy Bruhopesz.[67]

Hiába; lehetetlen lőn minden további erőszakoskodás. Tehát neki dőlt az illatos tálnak, s orrát nyitá meg a boldogító pára előtt, hogy egyik érzéke legalább élvezze e hallatlan karácsonyt.

Ily helyzetben lepte meg az éj, mi alatt szenvedéssé lőn a létezés, mert sem ülni, sem állni, sem feküdni nem tudott a megrakott has miatt.

Másnap, midőn szólani tudott, hálás könyűt törle pillátlan szeméből, s dicsérve Agárdiné asszony bőkezűségét, csak egy keserű észrevételben kivánta jó útra vezetni: hogy máskor: javat tálalna előre, mert most nye zna na stol davacz.[68]

A bevégzett mesére üdvözlő áldomást ittak a diákért, ki oly módosan elvégzé mondókáját; a ház gazdája pedig, ki már veszélyt kezde gyanítni a próbatét hosszú nyujtásában, izgatva, ingerülten hagyá el az ivót, hogy elsettenkedjék meglesni, minő renden van szénája.

XXII.
(Urfias tréfa.)

Míg a pusztai vacsorát egészséges kedv fűszerezé, tört kebellel ült kijelelt helyén a szenvedő hölgy. Mellékajtón át ereszte teremébe világot, s a közép fal árnyában üle, hogy könyűit ne lássa Lajos, ha jöend. Feje támaszúl vevé fél kezét, arczán elöntve bú és szöghaja, merült szeméről egy ponton szegül a sugár, s a bú sós gyöngye ajkáig gördül. Bágyadt alakján elfogyott erő, s meze nem mocczan, mint a halotté: így véshetnéd ki a bánat szobrát. Lelke tévelyeg sorsa után; s mi a multak temetőjén támad, fel-feltör a sohaj.

Egyenkint végig ment nősélte eseményein, miken szive megtöredezék s mint annyi sebhely vérzett minden emlék. Irtózva látá át, miként tétetik, mint egy darab butor, lelketlen árúvá a férjhezmenő leány, ez érdekűző korszak rendszerében; mily könnyelmű közönynyel adja át a hölgy független életét a férj világába, kit nem szeret, kitől vissza borzad; mint zárja át magát a virágos térről egy hideg vár örök kőfalába, mint téved a puszta tengerre, melynek sivatagján tört hajóval nincsen menekvés. Ő nem tartozék azon hölgyek közé, kiknek sorsot adni nem lehet, kik azt magok teremtik és védik; kiknél az értelem hideg súlya fekszik a sziven s mint nehéz sírkő, lenyomja öröm és fájdalom emelkedő fejét; kiknél kedély és érzelem kiszárad és meghal, megkopárodik, mint a kőtetők. Ő a törhető nők egyike volt, kiket a gondviselet türni, szenvedni hítt, hogy próbára tegye, mielőtt belőlük megtisztult angyalt képezend. Nem is volt oly hiú, hogy természetlen kebelt, durva hőserőt szenvelegjen, hogy szégyelje gyöngéd női alkotását, miszerint sírni és érezni tud. Ő megvallá magának, hogy szive törődik s reménye fogy; hervad s boldogtalan, mert jobb szerencsét igényle egykor. S mind ezért mi a díj? Ő, a földéből kivett, elfalazott növény, lelketlen férjnek nyitja el virágát s mégis jutalmul hullatag életét erőszak éri; a börtön rekedt melegéhez hideg dér fékezik, gyanú és féltés fanyar, hervasztó dere. Azért, mihelyt fagyos légkörét Lajos lángoló szenvedélye hevítni kezdé, szűz erénynyel bár, melegülni kezde a dermeteg kebel. Az édes eszmék, remegő szavak, kimélő, előzékeny lágyság örömittassá tevék őt. Ki mind ezt nem ismeré, ki elhanyagolva, úr és szolga közt élve, bensőleg sem szeretett, sem szeretteték: azt hivé, mind az új dolog s érte fedezteték fel. Gyakrabban emlékezék a gyűlölt múltra, hites zsarnokára s mit tőle vőn, a hosszú szenvedésre. Arra nem is gondolt, hogy Lajos csalárd vagy könnyelmű lehetne; annak hitte, kinek kivánta, kinek a közvélemény tartá; szegény nem tudá: a közvélemény hányszor és mennyire szokott csalódni. Női keblében születve volt a szerelem magva, eleme; de a férfiak, kikkel eddig érintkezék, nem tudák azt csirába hozni, megérlelni. Atyjánál érdek és nyomatás uralkodott, férjénél szigeteltség és függés unalmát hordozá; az átköltözésben csak fogháza változék s e folytonos nyomor súlya alatt titkos remény, biztató sejtés lappangott szivében, hogy mindez egykor átalakuland; hogy jő idő, mely megszabadítja, melyben szeret, szeretve lesz s szivét annak adandja, kiét egészen bírja. És habár e boldog változást, messze, határzatlan formában várta; bárha azt, tán a férj halála, vagy isten intéző keze után számítá, bárha Lajosban nem a remélt megváltót vélte feltalálni, mégis a meddő életkör vigaszául tartá őt s ragaszkodék hozzá az ártatlan öröm s kedvtöltés ösztönszerü vágyával. Hogy is ne? Ki közelíté őt meg eddig oly nyilt sziv s őszinte kedélylyel? Ki szereté oly gyöngéden, minden érdek nélkül? Ki volt körüle oly sima, hajlékony, gondűző és elmés, minőt csak könyvekben olvasott? Ki ismerteté meg vele női önbecsét, lemondó fenségét, egyéni értékét? Becsülte őt, csatlakozék hozzá. De a rokonszenv nem csapongott túl. Ő szerény maradt, eszély és illem és női tapintat védkorláti között, miken csak túlbuták s túlműveltek törnek át könnyelműn. Őt erénye őrzé. Más nőt talán gyávaság, félelem, az átlátó, gyanus, bosszúálló férj fenyítő hatalma tartott volna vissza, vagy az alig nemesb ösztön, kedvesét a vetély kétes viszályitól elvonni: de őt a szűzkebel ihletett szentsége, erkölcsi fenség s kötelességérzet óvta meg. Nem is tévedt volna soha nyugtát, önérzetét lázas szenvedély játékául vetni, csak élvezni akarta az enyhet, mit a végzet nyújt; világolni hagyni a sugárt, mely börtönét áttöré. S most e jósfény is kiveszszen sötét látköréből, mint végső jó gondolat a megromlott szívben? S mi több, ő van betanítva, lealázva mint gép a másodrangu szerepre, megpirítni, kitiltni vigasztaló barátját, ki őt nem sérté, nem ostromlá, sőt erkölcs és kitürés tiszta szineiben közelíté meg. Most ő kénytelen szégyenét elárulni, gyalázatáról vallomást tenni, miszerint ő oly hölgy, kit félteni kell, ki veszély nélkül társas érintkezésben nem élhet s ki oly gyáva, oly erénytelen, hogy nem képes férjét e balhitből kiragadni, elismerő becsülésre kényszeríteni s vesztett tekintélyét vissza idézni. Ily gondok üldözék a hallgatag könnyezőt. Mily csodás viszonya az álarczos élet erkölcsi érintkezéseinek. A férj becstelennek tartja hű és erényes hitvesét; a nő jó szellemének véli a becstelen csábítót. Hány ily tévedés szövi, fonja át az emberi nemzet beteg szervezetét. A példa kicsiny, de útmutató, s hasonlatában rejti a nagyobb és legnagyobb világviszonyok természetét, hibás törvényeit. És ennek oka a mohó önzés. Az érdek fogulttá tesz s kizár minden észlelő szemlét. Az uzsorás fanatismusba jő pénzeért, a politikus elvfőnökeért, a hitfelekezet papjaért. Nem vizsgál senki szivet, jellemet, az egyén bensejét, a mozgató ösztönt, csak rohan s áldozat lesz. A disznóhízlalás több figyelmet bir emberektől, mint az egybeköttetések külön viszonyai: azért az egymásra születő nemzedék elébb csalódni, aztán csalni fog, végnapig; mint csalódott és csalt mult ezredeiben.

A néma helyzet hosszan tarta már. A hamvas gyertya gyéren világított zöld selyem ernyője mellett; az árnyvonal kétfelé osztá a szenvedő szobrot, zöld világban hagyva a redős, fejér mezet, mig keblét s szép fejét homály borítá. Lajos halkan nyitá be az ajtót s könnyü, nesztelen léptekkel vonult az elmerült hölgyhöz. Sírni látta őt s a hiúság magának számítá keserű könnyűit. E nő szeret, e nő imád engem, gondolá magában, ki megvetve veszélyt és akadályt, lábaihoz sietek, hogy boldoggá tegyem, bűne s egyezése ellen. Halkan, észrevétlenül a pamlagra mellé ereszkedék, fél vállát gyöngén átölelé s nem adva tért, időt tájékozásra, megelőzve szót, kérdést, félelmet, határozott hanggal, merészen, de meleg bensőséggel mondá: «Éltem fele, te sírsz!... eltörlöm könnyeid.»

A nő felrettent fájdalmas álmaiból. Félelem kapá meg s bámulat a bátor önhittségen, miszerint jog nélkül te-nek szólíttatik; de a bántó modor s meglepő roham mellett sem tagadhatá, mily különös, mily sajátszerű hatás az, karjában lenni annak, kiről néhány percz előtt annyi szépet, annyi elragadót gondolt. Mielőtt szót, vagy csak gondolatot találna, Lajos folytatá:

- Ne tagadd; én tudom, te szeretsz engemet. Sírsz rettegésből, hogy elveszítsz. Ne félj, tied vagyok; isten sem választ el. Ne szólj, ne panaszkodjál; mindent tudok, mi téged érdekel; lehetnék-e oly könnyelmü, hogy azt ne tudjam? Férjed félt, üldöz s lelkedet vérzi. Lehet-e másként? Én, ha ő vagyok, szinte azt teszem. De őt kicsinysége sujtja. Mondjon le rólad. Férjed s még sem bír; vagy bír s nem érdemel; vagy férjed és bír s szivedet nem képes megnyerni. Mily gyáva s nyomorú! Helyében lemondanék rólad. Mondj le te róla, légy enyim, éltem neked adom.

A nő fokonként jobban szorongott. Csak töredékesen értelmezé a lángoló szavakat. E láz, e merész megtámadás, e forró szenvedély, a hasonló egyének egész faja, ismeretlen volt előtte... Sőt nem is érté, mi lappang végkép e merény alatt; nem érté, hogy attól, kit oly nemesnek hisz, félreértve, megalázva van; még most csak a vád, a bántalom sérté, melylyel férje illettetik. Vállát kifejté az ölelő karból s töredezve mondá: «Ön rosszúl értesítteték. Férjem nem üldöz, lelkemet nem vérzi s én nem adok jogot önnek ilyesmit hinni. Szeretem, szeretni akarom őt s megtiltok minden rágalmat, mely irántai becsülésemet érdekli.»

Lajos nem várta ugyan ez éber, erélyes őrködést, de nem tartozék azon könnyű csatázók közé, kik magukat zavarni engedik. Gyakorlata, készsége, jártas esze, nyelve annyi erőt, annyi hitetési hatalmat kölcsönze szavainak s oly sokszor tapasztalá annak sikerét, hogy mitsem kétkedék szerencséje felől, habár ideje rövid s alkalma veszélyes. Bizott abban, hogy ez egyszerű, természetes nő nem tudja azt, miként az érez legkevésbbé, ki szerelméről ékesen s szenvedélylyel szól. Bizott abban, hogy ő hinni fog az ál-kitörésnek, mely mindent feltesz, mindent koczkáztat s egyaránt kész önáldozatra vagy nevetséges lenni. Tudta azt, hogy nőknél mindent remélhet, ki dultságát, őrültségét kész a világgal utczán s közhelyeken láttatni. Hitte, hogy a tapasztalatlan hölgy megijed lángoló rögtönzésein s a szóvirág és kifejezések, a szín- és reményvesztett arcz s törődött szemek martaléka lesz, ha tán most nem, máskor. De volt jellemének más oldala is, melyre támaszkodék. Hasonlita az eladó ügyvédhez, ki vitatása közben maga is elhiszi a csalárdságot, mely mellett harczol. Sokszor megesék, hogy ragyogó szavai közben érezni kezdett; önmagát hiteté; ha csábított, végre szerelmes lőn, s míg szenvedélye zajlott, válhatlan volt. Hát ha ez történik most is? úgy a viszony nem leend rövid kalanddá s a hírvesztett nőnek szerencséje lesz becsületeért néhány hónapi botrányos élvben osztozni. És ez nem elég indok-e, gondolá magában, hogy magát oda vesse, bírni engedje? különben is ha keblében szilaj vágyat érze, nem a növelő alkalmat kerülé, hanem eszét száműzte, mely az eredményt megfontolandá. Nem volt önura sem a kelő láz kiirtásában, sem tovább éltetni a hamvadó vonzalmat. Ily lelkületnél könnyen megfogható, hogy idő s alkalom szűkében is elszánt és merész; s legkétesebb esetben koczkát vetni kész. És azért, a nélkül, hogy a nő szavain, visszatorlásán legkevésbbé megütköznék, minden eredményre készen, hullámzó szenvedélylyel közbevág:

- Mit? te szereted, szeretni akarod férjedet? azon durva, szigorú porkolábot, kinek irgalma nincs, kinek lánczain elhervadtál? Szegény, kedves gyermek! mily rabnővé sujta az erőszak, hogy távolában sem mersz valót mondani zsarnokod ellen! Mert te nem szereted őt. Oh szívem édes gondja, engem nem csalsz meg. Előttem, kinek vágya, reménye vagy, ki lelkével környez, gondolataival kisér, nyomod követi, könnyűid számlálja: nem rejtheted sorsod titkait. Én lelkemmel nézlek, nem a szem csalódó világán; én nem az idegen nőt látom, ki a tömeg közt megtörve, halványan jár: hanem eszem, eszméim úrnőjét, ki fájdalmimat magával hordja; én nem jövevény vagyok, ki futólag arczodra tekint s azt mondja: e nő beteg vagy rosszúl aludt; hanem kebled rokona, ki búdat osztja, veled szenved, gyötrődik és meghal. Igen, igen, nemes angyalom! te únod, utálod férjedet. Hogy is ne? oly szép, oly ifjú, alig kikelve a gyermekévből s már annyit kelle tűrnöd. Oh! nagynak kell lenni a díjnak, mely érdemeddel felér s ennyi rejtett kínt kiegyenlít! Légy bátor, légy enyim; megadom sorsodat, melylyel az ég adós. Oh akkor nem léssz beteg, nem léssz szenvedő. Elfuvom kebledtől a halál szelét, feloldom zárait, szétoszlatom fagyát; s feltámadand a meggémberült szív, mely szeretni születék. Ölem lesz oltalmad, léhlem éltetend, eszem vezérel s karom emelend minden tövis fölé. Ha alszol, virrasztalak; ha álmod vész, átenyelgem az éjt; ha borongasz, kedélyem vidít; ha bánat ér, vigaszod leszek; s ha veszély környez, őrködöm. Meggazdagítom emléked, reményeidet virágba borítom, vágyad betöltöm, gondolatod kitalálom s ha istened bánt, imádkozni fogok. Eget adok a földön s megdicsőitlek a halálban. Szeretni fogsz s áldani lánczodat... Lásd, ha nem jövök, ha sorsom intő keze nem hí: el kell vala hervadnod, meghalnod, mielőtt éltél, mielőtt szerettél volna, mielőtt a boldogítást, mit isten szerepedben elrendelt, osztád, éreztetéd. De annak nem szabad lőn úgy történnie. Ime eljövék, kit a végzet számodra kijelelt. Te vagy az angyal, kit megálmodám; a tisztaság, melyhez fohászom kelt; a világos árny, mit sejtésim mutattak. Férjedül valék rendelve. Én késtem, az igaz; de minket az örökkévaló rendelt egymásnak s emberi törvény nem rendelkezhetik felettünk. Te az én nőm vagy, nem férjedé. Mi egy egésznek töredéki vagyunk, kiknek a teremtésben egyesülniök kell. Úgy-e érzed, életem fele, e rokonságot? úgy-e vártál, mielőtt létemet tudtad? úgy-e, úgy tetszett első találkozásunknál, mintha már rég ismerősök volnánk? Minket nem vakeset hoz össze; nem érdek, nem szeszély, nem földi czél. Mi egy fensőbb erő rabszolgái vagyunk, melynek hatalom szavára egyesülnünk kell. Azért vesd meg az emberi formák korlátait; törd fel a nőséleti únt igát; szabadítsd ki magad a halandó eskü békóiból s légy enyim, kinek a végzet minden idők előtt eljegyzett... Feltaláltalak, tőled a halál sem szakaszt el. S hév szavai közben körül fűzé, körül kigyózá karjaival az aléló hölgyet, kinek égő keble védelem nélkül remegett.

Lajos maga magát ragadá a szenvedély zuhatagába. Szava, eszméje, gondolata egymást költé, szilajítá; a helyzet és akadály ingerlé vágyát, készté hiúságát s kedélyében már gyújtogatni kezdé ama fanatismusi lángot, mely aztán mindent vakon, daczolva, korlát nélkül űz és követel. Jól tudta, hogy ő a hölgy zárkózott keblében kedvezőleg rejlik; tudta, hogy oly hervadó élethez kell vigasztaló eszme, kell szent kép, melyhez hagyottságában forduljon; s tudta azt is: e kép a nő társatlan szigeteltségében kivüle más nem lehet. Hitte továbbá, miként asszonyi szívnek, a gyöngéd szó, lángoló érzet s csüggedő szerelem esengő hangja, legkényesb s veszélyesb helyzetben is, kedves áldozat; tudta, hogy a nyilatkozó eszmék mysticismusa mélyen hat: a multat s jövendőt, halált s feltámadást, a végzet és akarat erejét egybe olvasztó csapongás s érthetlen szórejtély izgat, szédít és elragad, s azért bátran, lemondó gondolat nélkül törekvék a sikert erőltetni. A szegény nő erény és kényszer harczaitól dúlva, a férj és üdvvesztés rettegései közt, indulat s lemondás küzdő háborában, mint vadgalamb, mely tört szárnyakkal vergődik a vadász kezében, szabadkozék a rángó karokból; s kerülé a csábajk fullasztó csókjait, mely tüzét a kárhozattól kölcsönzé. Végre erőt kapva keblétől némileg távol tartani, esdő, boszus, rettegő hangon és szemekkel, fáradtan tördelé:

- Az örök irgalomért, szánjon meg s hagyjon el, ön könyörtelen szív. Megismerteti a kínt, a száműzetést, melyből menekvés nincs... Miért mutat eget, ha bele nem vihet? Bűnömön át kellend oda belépnem s lehetnék-e tiszta mennyben, ha vétkeztem? s lehetnék-e boldog tisztaság nélkül?... Hagyjon sorsomra, engedjen veszni; végzetem rendelé, én el birom viselni... Gyenge nő vagyok, nem akarom magam az isteni kéz fölé emelni.

Ereje fogyott, karjai csuklottak, nem birá tovább távolítni a dobogó kebelt s reá rogyott könyűs arczaival.

- Ne mondd, ne mondd, folytatá Szalárdy, hogy e vad törvényt isten irta rád. Emberi kezek nyűge az, minek a szabadító sors ujja alatt foszlania kell. Mi a földi törékeny kötés, a szív örök egysége mellett? Ne vedd el üdvömet, mit az örökkévalóság nekem szánt; ne csald meg jövődet, melynek kirablása szentségtörés lesz... Lásd, én reád vártam; csak azért éltem, hogy téged keresselek. Sokszor, ha nyugtomat viszály forgatá fel; ha igaz ügyemben álnok önzők győztek; lelkemen mardosó emberfog-nyom vérzett s életundorral nyúlt kezem halál után: megjelent a ködkép titkos álmaimban, mely üdvömet jóslá s küzdteren marasztott. És most, midőn birom a váltság zálogát; midőn feltaláltam, ki sorsomat adja: megváljak-e gyáván, hogy sejtelmeimmel végképp elveszítsem? Nem... inkább bevégzem a czélvesztett futást; a szív, mely érted él, kebleden törik meg! vérem melegében olvadjon fel jeged; ... isten vedd lelkemet... meggyilkolom magam.

A nő felrettent s alélt erében megfeszíté a végerőt. Ah, mint szánom önt, rebegé alig érthetőn... Szánjon engemet! Oh én nem... nem boldogíthatom. Erkölcsöm tilt s inkább halál, mint gyalázat!... hah, kiméljen; ha vére rám feccsen, megőrülök; s akart sikoltani, de rettegés kapá meg, hogy férje betör, a cseléd összetódul s örök botrány bélyegzendi házát, életét. Szegény jó lélek, végetlenűl szánta az érdemetlent. Azt hivé, hogy az név nélkül szenved, hogy a szó mind igaz, hogy az először van mondva s a tőr hegye oly közel áll a szívhez, mint nyelve a halál nevéhez.

Lajos, ki minden hölgyet, ha nem rossz, de legalább meggyőzhetőnek hitt, engedésnek vélte az erőtlenülést; áldozatát fogyó küzdelmében hévvel ölelte keblére. Csókjai a gyöngyöző homlokon égtek, ajka szívta a fáradt léhlt s szíve a győzelem előérzetében dobogott. A nő kétségbeesve látá közeledni a végveszélyt; bontakozni akart a kar gyűrűiből, de nem birt. Uram, ön vétkes! mondá élesen, mennyire erejétől kitelt. Ne kényszerítsen, hogy alávalónak tartsam. Ne kényszerítsen, hogy sikoltással idézzek segélyt s boldogtalanná tegyem férjemet, bélyegzetté önt, öngyilkossá magamat. Tudja ön: férjem féltő és gyanus; haragja bősz, kegyelmet nem ismer. Ön, maga is áldozat lehet, de én mindenesetre. Ha férjem belép, ha e helyzet tanúszemek tárgyává válik: megölöm magam. Nekem semmim, csak jó hírem; s ha ez veszve lesz, meg fogok halni. Multam örömtelen, jövőm remény nélkűl! gyermekem nincs, csak a becsület köt éltemhez. Ha ezt elrabolja ön, nem lesz, mihez menekülnöm rejtett könnyeim, titkos kinaim közt... Szánjon meg... hagyjon el engem, hagyja el házamat. Áldó emlékem felkeresendi önt s ha elmém vigaszúl valakit választ, kit titkos gondolatban szeretni tudjak, ön jutand eszembe... De e vihartól szabadítson meg... Hah!... zajt hallok... férjem jő.

- Hadd jőjjön, közbevág Lajos merészen. Te elveszed tőlem a boldogság perczét; én elveszem életét, mert elvette tőlem, mit a sors rendelt, tégedet... Csak hadd jőjjön, hatalmában van megölnie, de szívébe kigyó költözik, mert meg fog győződni, hogy nem bír téged, a bitorlott paradicsomot... Ne félj, oltalmazlak. Szárnyaim védnek az ölyv csapása ellen. Elragadlak erőszakja alul s a földi törvények kezéből.

Mindez folytatása a nem, vagy félig érzett szóknak, miket bátran, meglepetés félelme nélkül volt ideje beszélni, mert bejöttekor az ajtózárt rátolá s a zaj, mit a nő rettegésiben hallani vélt, nem vala igaz. Attól sem tarta, hogy ólálkodó nesztelen léptekkel közelítse meg valaki az ajtót, mert a férj cselét, szándokát meg sem álmodá. Úgy számítá, hogy ha közelednek, ideje lesz felnyitni s fedező arczot és helyzetet venniök. Legrosszabb esetre az ajtó zárva volt, mely legfeljebb gyanút rejthet el, de biztos tanukat szerezni nem hagy; és a szerencsétlen hölgy kénytelen leend önbecsületeért be nem vádlani, sőt gyanútól menteni.

Közelebbi szavai alatt megtörve, aléltan, eszmélet nélkül dőlt a nő fél könyéken. Küzdelem, rettegés, ostrom és kebelzaj, a tolongó szenvedély lázas eszméi, a lángoló roham s erőltetés, melylyel Lajos oly szokatlanul támadá, kifárasztá gyenge idegét. A rendülés igen erős volt ily gyenge épületnek s leroskadt rázkódásai alatt. Ott feküvék a védtelen áldozat nem hallva a lázas hazugságot, nem érezve a szédítő hevet, mely a csábító csókján s ölelő kitöréseiben ereit keresztül lángolá. A csomós gyertyahamvan gyér láng lobogott s a zöld fény remegve futkosott a megtört martalékon, mintha féltené őt vagy segélyt keresne. Lajos csak az utóbbi szónoklat után vette észre helyzetét s balul magyarázta az ájulást. Ő, ki annyiszor csalt s talán csalódott is, ki annyi és oly változatos jegyeit látta a színlelésnek; ki könnyelműek közt tanult nőjellemet: nem vőn más mértéket az erénynagysághoz, mint minő szűk keblében elfért. Úgy vélte, hogy az nem más, mint tettetett ideggörcs, szemérmes álarcz, mely alatt a meghajolt nőerény gyöngéden hódol. Rettegése férjétől ered, okoskodék ördögi kéjjel. Az ellenszegülés csak próbaköve bátor szerelmemnek s az öngyilkolási vonatkozás biztosító pecsét, hogy titkait megőrizzem. A harczot megvívtam, a zsákmány enyim. Lehetne-e másként? állhatna-e ellent? nem mondá-e, hogy végtelenül szán? hogy nem boldogithat? Miért ne egy perczig? hiszen futó boldogságot egy darab kő is adhat. Ha ha ha! Legyőzve van s most szédűlten nyújtja az üdvöt, mit elimádkozám. Mily szép, mily félénk, mégis mily könnyelmű! oh hogy a nőerény oly hullatag gyümölcs; rázó vihar sem kell, a hizelgő szellet lefúja azt!

E gondolatfüzér egy percz alatt suhant át agyán. Szíve hangosan vert, erei gyúlongtak, s megragadva az ördögi alkalmat, ölébe karolá az árva áldozatot, kinek bomolt haja vállán habokat vert s türődött hóhalma kibontakozék feldúlt csipkéiből.

E pillanatban fényernyőjére szakadt a csomolygós gyertyahamv s lángba borítá a száraz tafotát. Egyszerre lobogó világ tölté be a mellékszobát s elrémíté a csábítót. Kapkodva akará pamlagra vetni fáradt martalékát, míg eloltandja a tüzet, mit a szoba belsejében vélt terjengni, de zavarában súlyegyent téveszte s elejté szegényt. A rázkódás a nőt eszméletre hozá, borzadtan látta helyzetét s a tüzet. Mielőtt tájékozná magát, önkénytelenül sikoltott s e durva erőszak alatt szakadt be az ajtó, melynek küszöbén vérhagyott arczczal, égő szemekkel állt a bosszuálló férj.

- Ugyan úgy-e? kezdé az összerettent nőhöz fagylaló gúnynyal, melynek hideg fergetegében a mély harag gyújtó gyehennája égett. Te idegen bűnbe, kéjbe fulsz, míg miattad lelkem gyötrődik. Szépen érdemled a becsületes kontyot, de lenyirom azt, hogyha utczát sepersz, rád ismerjen a nép: ki voltál. Jertek, cselédek! leányok, férfiak! nézzétek arczul a vétken kapott kéjnőt, ki megcsalt engem, titeket, egész világot, magát az istent. Tehát csakugyan igaz volt, mit gyaníték, hittem, világosan láttam. Hogy is csalódhatnám én? hogy csalódhatnék, ki a tettetés tekergő utait ismeri?... készűlj szép kigyó, még ma kiűzlek a paradicsomból. A jó és gonosz tudásának gyümölcse megérett, nincs többé mit leszakasztanod, szerepednek vége. Kiűzlek házamból, mint a betegből Krisztus az ördögöt. De mielőtt az lenne, meggyalázva légy! Te nem kiméltél engem, megcsaltál, midőn hitemet adtam, megcsaltál, midőn hitedet adtad, hogy a csábítót kitiltod s megszabadulsz... Most én sem kiméllek... Adjatok ollót, hadd vágjam el haját s vigyétek el megmutatni őt a városi népnek.

A nő sorsa elviselhetetlen lőn. A cselédek összefutottak, nézve az iszonyatos drámát, mely történik és foly. Zaj és tolongás nőttön nőtt, a férj hangos kitörése az állásból is előidézé a szálló utasokat. A hölgy kétségbeesetten látta a jövőt. Ily iszonyú félreértés miatt kell megbecstelenülnie. Ma még az udvar a botrány színhelye, holnap már százfelé viszik gyalázatát a hírnökök. Ezer száj, ezer társaság beszélend szégyenéről s egy hang sem, mely védné, mely a valót tudná. Mentsége nem volt. A csábító hosszan késett nála s a férjnek zárt ajtón kelle hozzá betörnie, hogy kétes, áruló helyzetben találja. Rémülten látá magán a gyanú okát, bélyegét, vádjeleit. Látá haját zilálva, ruháit törötten, magát szétszórva. Érzé arczán a lángoló foltot, érzé remegő üterét, szíve dobbanásit; mindannyi félremagyarázhatlan bűnjelt, mit a férj féltése előtt kimenteni soha nem lehet. Reszketve gondolt Lajos jellemére. Titkos, gyanakodó félelem ragadta meg: nem élt-e vissza öntudatlan ájultságával? nem rabolta-e meg? nem adott-e okot, alapot a büntető férj igaz bosszújának? Arczát kezébe rejté s hajával fedte el a szemérmes kebel feloldott titkait. S a kétség zavarja, a benső hábor és tolult érzelmek örjöngő ostromi között, nem volt semmi őr, semmi védbajnok, vagy menedék. Maga a csábító, ki nyugalmára vihart, jellemére homályt vont, ki a botrány és veszély jelenlétét előidézte: most gyáván, lovagiatlanul, vagy rosszlelkűen hallgatott, tűrve, folyni hagyva a tipró bántalmakat, miket miatta ártatlanul szenved. Hideglelős borzongás futkosott idegén, feje kábult a tóduló vértől, a föld égett alatta, közel volt, hogy veszítse a tájékozó öntudatot, hogy esze, elméje bomlani kezdjen.

- Ne hadd magad álszíntől vakítni, légy ura bosszúdnak, figyelj az észre, mondá férjének, lábaihoz rogyva könyörgő szemekkel. Te tévedsz s vétkezel az ég s magad ellen. Késő lesz a bánat, ha már veszve léssz. Nyelvem akadoz, keblem reszket, mert félek haragodtól: szemem földre sülyed, s szivem árulón ver, mert megtör a gyalázat, de hidd el, tiszta és hű vagyok s te kegyetlen bíró! Igaztalanul bánsz... Boldog úgy sem voltam, legalább hagyd meg becsületem, vagy ölj meg, hogy ne legyek kénytelen azt magam végezni... Nem emlékszel, kőszív, mint lemondtam éretted vágyaimról, mint meghaltam egész világnak, hogy éretted éljek? Mint uraltam parancsidat? Szerettelek szeszélyeidben, rabnő valék haragod között s őrzém éjedet, ha beteg valál? Ki ennyit tud tenni, lehet-e hitszegő? Szánj meg, oh légy igaz s ne add magad a hirtelen bosszú kezébe, mely törvény kezébe ád...

- Ha ha! Még fenyeget, - közbe vág a férj ingerült haraggal. - Ha tudnád, mint illik szádba a fenyíték, mint a gyilkos vérengző kezébe az imakönyv!?... Kiméllek, mint te is kimélted uradat, - után veté könyörtelen gúnynyal s elrugá magától térdelő nejét.

A hölgy elsápadt. Felugrott alázó fekvéből, rángatag ajkát félig beharapta, szemöldjeit redők vonták össze s szeme mély gondolattal szegült a földre, mint midőn a kétség nagyot határoz. Aztán, mintha kész lenne a tervvel, fenségesen hordá körül emelt arczait, miken az önérzet királyi tekintélye éledt. Még egy lázadó megvetést fejezett ki a hideg csábítón, aztán keresztűltört az ajtóban szájongó tömegen s a sötét folyosón eltünék, mielőtt valaki vissza tarthatná őt.

- Csak fuss, kiáltá dühödten utána a férj, majd megtalállak én. Bosszúm elől Jeruzsálem kapui sem fedezhetnek el. És ön, aljas bitor, fordult Lajoshoz növő haraggal, ki tolvajúton lappang és lopódzik be a békés ház nyugalmát felverni, becsületét elorzani, nem roskad-e össze szégyensúlya alatt tekintetem előtt? Ön visszaél szerepével, eszközeivel, miket a sors és születés adott. Kevélyen villogtatja családi czímerét s alul erkölcsi foltokkal mocskolja be azt. Az ős vér megromlott puha ereiben, jelleme rohadt s rajta az ó paizs csak fényes szemfedél, mely dögöt álarczoz. Kor lovagjának fitogtatja magát, a közügy érdemében szerepel, megcsalja a hazát, elvakítja a közvéleményt, polgári érdemet követel s a fényes köd alatt hiú és undok önzés rabszolgája. Meddig lesz még a népkegy s közvélemény elmosódott tenger, mely a gazt vízszinre hányja, s a gyöngyöket fenéken hagyja elveszni? Meddig lesz, hogy üres, léha ló- és élvkergetőket emel polgári bálványúl a felületes vidék? s néhány eltékozolt forintért hivatalt, befolyást, tekintélyt szájas potioroknak oszt, míg az érett és képzett, de vagyontalan egyén, észrevétlen zúgban, haszon és jelentés nélkül küzd és vénheszik meg?

Szalárdyn betelt, hogy legjobban szúr a legvékonyabb tű, legjobban féltjük gyenge oldalunkat. Ő, ki az erkölcsi botrányt hidegvérrel vette, ki a férj gyalázó szitkait közönyösen hagyta pattogni ártatlan nején: most felingerült, midőn népszerűsége megtámadtaték. Kivánt volna már véget érni e chineseri paraszt jelenetben, de tudta, hogy ha dacz- és kihívó torlással vág közbe, csak olajat öntend a tűzre, mérgesíti dühödt pártfelét s nehézbbé teszi a menekvést. Azért könnyű oldalról vette a dolgot, s csekélysége miatt törekvék nevetséggé tenni az esetet, mint azt rossz szíve valóban tartá.

- Kár a tüzet bátyám, ily tyúkperre lövöldözni el, mondá félvállú kicsinyléssel, jobb azt közgyűlésre tartani, vagy Szibériába, ha majd az orosz odahajt. Kár egy dongó csapáshoz az a szélmalom, ... minek sózókád egy sovány pióczának? Egész hitvány mese nem érdemel egy haragos prüsszentést. Mindössze tréfa volt tőlem a krónika, bátyámmal akartam egy kicsit kötődni, miért félti úgy a kizsákmányolt konczot? - Tréfa volt...?! Közbevág a korcsmáros mélyen illetődve, oh hogy égjen össze a nyelv, mely a romlottság vétkének ily czímet tud adni. Hát, ha egy ház benső életébe rágó féreg orozza be magát, ha becsülés, bizalom kebeléből kivész, ha az életpár harczban élő ragadozóvá lesz, mely egymás fogaitól fél, ha a család békéje, reménye elenyész, erénye homályt kap, becsülete hervad, hitele elvész, maga elpusztul s lelkiismeret űzi... tréfa az!? Átok érje s boszúlja meg magát a fényes nevelés, mely mindent, ki és mi saját körén, osztályán kivül esik, csekélynek tart, mely minden alsóbbat érette teremtett eszközül tekint s nem irtózik kedvet és kéjt idegen nyomoron venni meg s futékony szeszélyért hosszú szenvedést idézni felebarátira. Na hiszen van mit dicsekedni a nemes előkelőséggel. Van köztetek néhány, ki előtt kalapom leveszem. De a többinek életczélja öröm s henye időlopás. Legtöbbje annyit tesz, mennyire látszatos szine a gyenge tömeg előtt magát befényezni elég. Aztán a vakító köd alatt lesben ül az élvsóvár önzés s minden gyáva zsákmány után orozva kirohan. Rókái vagytok nemünknek, kik óláló cselekkel pusztítanak, kerülve a harczosb fajok fogait. Saját osztályotokban piaczot nyittok az erkölcsbitorlásnak s ahhoz akarjátok szabni miénket is. Csak ki ne üsse magát a szeg a zsákból, csak lárma és botrány ne essék, többet nem kivántok, azzal betöltve a szabály netovábbja. Köztünk is érvényesíteni törtök az idegen rendszert. Megrohanjátok orozva együgyű nőinket, kik nem ismernek, kik jóknak hisznek. Elmérgezitek hiú csábokkal. Követelitek: tartsák szerencsének kedvetekért hírt, nyugalmat, sorsot veszteni és ha olykor a merény nem sikerül, vagy az őrködő kéz feltöri a bűnfedő ajtót s halálos számot vesz a boszúálló bíró: akkor egész dolog csak tyúkper!? csak tréfa!?... úrfias tréfa...?! És valóban, ha az ember hason esetekben törvényt, birói itéletet kére, ha házasságtörőkre panaszt tesz s fenyítő szigort követel: az alig több mint ábrándos ingerűltség, mint tréfa. Hadd el barátom, szólnak az emberhez, ne tedd magad nevetségessé, ki fogná magát egy asszony miatt utczai szó-tárgygyá alacsonyítni. Hagyd őt önvesztére s keress kárpótlást méltóbb társaságban. Ha határodat pusztítják, eredj a más legelőjére, ide úgy sem vonatkozik a rendőrségi törvény. De pert ne indíts, miért botránkoztatnál megyét s törvényszéket. Csak zaj, lárma lesz s utoljára is téged nevetnek ki, miért hagyál füleid közé szarvakat rakni, ki látott XIX. században vádlevelet ex titulo adulterii... Gyönyörű elvek! magasztos bélyege, jellemvonása a híres századnak! Egyfelől fentartani, nyakunkra tolni a házasság rendszerét, törvényes születés, jog- és birtokviszony érdekéből kényszerítni bennünket a nősülésre, másfelől lerontani minden korlátot, kinevetni minden kegyeletet, eltörleni az erkölcsi imputatiót, megszüntetni a törvényes bünhődést, mely ezen szentesült intézmény sértőit fenyítné, bélyegezné. Most valóban farizeusoké az igéret földe, örökünkbe pogányok jöttek s küszöbeinket megfertőztetik; elkövetkezett a csábítók országa... De hiszen megsózom a tejfelt ily nyalánk macskának s hogy kezem meg ne fogják, megtanítom a puszta ámult fiait: ki az a nyomorú kalandor, kit ők bálványul imádnak.

Lajosra, nem tagadhatá, a jelenet igen kellemetlenül hatott. Ő hallgatag s titkul maradandó kalandra számíta. Maga a meglepetés már egészen tervén kül történt s habár a véletlen veszély, éber eszének feszültebb erőt, hideg vérének több edzettséget adott: még is bántani, megrázni kezdé a sejtett férj gúnyos, velős, jogszerű szemrehányása, mely az est csendében, a hallgatók némasága mellett harsányan pattogott. Zavarja a férj bátorodásaival nőtt, nemcsak, mert a megtámadtatás ily neme s helyzetében ujoncz volt, hanem mert reszketnie kellett, hogyha szigorú üldözője személyességre tér: nem lehet gyöngéd s válogatott elmésségekre számítnia, sőt a csipős leczke és arczfestés nyomán, bizonyos ellenszenvre buzdúlhat a helybeli közvélemény s vértanujává lehetend a népnek, mely azelőtt bálványul emelte. Azért, hogy ez élénk, elszánt, szenvedélyes megtámadást félbeszakaszsza, vagy legalább az indulat s hév gerjedtebb rohamait lovagias közbeléptével megtörje: csendet inte az ingerült férjnek s azon hideg, bátor nyugalommal, mely rossz lelkeknek épen oly sajátja, mint nagy egyéniségnek, vágott szavába:

- Uram! Mi férfiak vagyunk. Miért ide piaczi lárma s kofa szidalmak? Neje ártatlan, de ha ön sértve érzi magát, elégtételt adok, minő tetszik, minő férfiakat illet, ott és akkor, hol és mikor ön meghatározza.

Az ajtón tolongó pusztai nép, mely a vitát élénk részvéttel kisérte, megdöbbent e kihívó szavakon. Szalárdy iránt különben is jótétek által volt lekötve s jelenleg az épen kegyéből bevett vacsora gőze növelé az elfogultságot, melylyel a népszerűség rendesen együtt jár. A mellett felmentve, tisztába hozva láták Lajost azon vallomás által, hogy a nő ártatlan. Most a közmorgalom s helyeslő fejbillentések azt jóslák, miszerint a botforgató csoport szükség esetében Szalárdy párthívéül szegődnék. Peregi, kinek különben is benső ösztöne volt a veszélybe forgón segítni, hivatalos buzgalommal foglalá el az ajtófelet. Időközönként parancsoló szemeket vetve a körülállókra, éber készségben tartá őket, s vonásaiban mintaképül fejezé ki magát azon ostoba tiszti önelégűltség, mely a túlbuzgó hivatalnokok arczáról ismerős.

Azonban párbaj, a korcsmáros elvével meg nem fért. Ő békés polgárnak tartá magát, ki a törvények oltalma alatt él, ki azért nem adózik a társaságnak, hogy jogait biztosítsa. Ő a fegyvert csak harczra szánta, de a magáét oda sem. Fringiája a szegen függött s azt csak bíróválasztáskor vette le, mert tisztújításra nem járt. Ügyeit biró által szokta elintézni s hol az nem lehete, hol a veszély közel volt, bottal segített. Most azonban nem lett volna biztos ezen rövid út. Szalárdy boros ügyfelei rútul közbe jöhetnének. Nem is akart erőszakhoz nyúlni az igazság terén s átengedve szívét a könnyítő fakadásoknak, visszatorlá a lovagias elégtét ajánlatát.

- Csak az volna híja, mondá kevély önérzettel, hogy nemesi vérem veszélyezzem, midőn jogom volna poroszlót használni. Nyugtom felforgatá, becsületem ellopta s most toldalékul lovagias nagylelkűségből meg akar ölni. Köszönöm az új társadalmi törvényt, majd csak a réginél maradok s börtönbe záratom az orvbitorlót. Miért nem volt ily feláldozó lovag, midőn nőmet kell vala védnie, kit szerencsétlenné tőn. A gyönge áldozatot térden hagyá fetrengni átkaim közt. Egy védszót, egy pártfogó ujjat nem tuda nyujtani a kétségbeesettnek. Engedé égni a gyalázat alatt, melyet ön hoza rá; tűrte rá szórnom a bűnvádat s kárhoztató szigort, mit ön kétszerte érdemel. És most, midőn saját személye érdekeltetik, midőn becses énjén van a sor s érintve van gőgös hiúsága: lelkesülten hány-vet életet és halált!? Valóban uram, igen vaknak kell hinnie, hogy fertelmét előttem fedhetni véli. Ne higyje az igénytelen osztályt oly együgyűnek ide lent, hogy ne látná a foltot és álfényt oda fenn. Önök megcsalják egymást és magokat, de minket nem, s ha mi hallgatunk, nem butaság, hanem megvetés rejlik a némaság alatt. Azért ne vélje, hogy sebejtő kardjának nyujtom homlokomat, midőn önére bélyeget süthetek...

Pisze Pista, ki már Szalárdy szolgálatában volt, aggodalommal látá még kezdetben kitörni a sértett férj boszúját. Ő sok pusztai csete-páténak tanúja volt már s tapasztalata szerint a zaj mindig verekedésen végződött. Jelen esetben sem várt egyebet, mert ő a haragot minden osztályban egyenlő indulatnak hitte. Azért, hogy heves gazdáját kiragadja a veszély elől, nyergelni futott s a korcsmáros közelebbi philippicája közben elővezeté a kész paripát. A ló harsányan nyerített a gyertyavilágra, mely a nyilt ajtón szemébe sütött s Lajos használva az alkalmat, megszabadítá magát a botrányos szinpadról.

- Ha sem lő, sem vág, én verekedni nem fogok, mondá indulatosan. Oly gyáva kofával, ki csak káromol s karmolni sem akar, semmi közöm, s nyergébe ugorva elvágtatott a sötét pusztának, nem gondolva meg, hogy háta megett egy szerencsétlen nőt hágy, kit veszélybe döntött, ki pártfogása, jelenléte nélkül kétségbe esik és elvész.

A korcsmáros epéig ingerülve a szemtelenségen, miszerint ellenfele, bűnbánás s lelki töröttség helyett gúnyczímmel illetve, nevetségül hagyá boszújával az üres szobában: lekapta pisztolyát a fogas málhái közül s insurrectionális golyóját utána süté a menekvőnek, de az ó töltés bizonytalan irányban csapott fel az éj sötétjében.

- Uton maradjon, úrfi, az árokhányás közt, hogy posványba ne menjen, kiáltá utána féltőleg a hű Pisze Pista.

- Majd világítok én, mormogá foga közt, a nélkül, hogy őt valaki sejtené, a csonka kondás, ki egész est folytában a gyepen ivott s most a jótevője után tett lövés miatt megemlékezék börtönimájáról: adj alkalmat uram, a nemes embernek kárt tenni. Elől fordítá szűrujját s kikeresvén kiütő szerszámát, a szénás kert felé kullogott.

A férj, ki a kettős bosszú közepén kijátszva, meghiusúlva látá terveit, fosztottan az elégtét édes érzetétől, elkeserült haragban lobogott s alig tudva mit tesz, nem gondolva semmi eredménynyel, ragadá a pisztolyok másikát s vadan lihegve eredt az udvarnak, keresni a megmenekült nőt, hogy boszúszomjának áldozatul ejtse. A hiéna szeme nem fénylik úgy, ha éjben ragadoz, a bérczi zuhatag nem adja úgy át magát az elnyelő mélységnek, mint ő a ragadó haragnak. Vallás, szerelem, lélekismeret elfultak dühében, minden korlát össze lőn tőrve, mely a szenvedély árját fékezné s a crisis végkitörései tarták hagymázban, midőn a legtúlzóbb határozat: játék. De a nő nem volt található. Hiába verte fel az udvar legrejtettebb zugát, ő biztos helyen volt, hova el nem ér az üldözés tőre. Felment a Hortobágy hidjára, hol neje esténként kötésével sétált, de az üres volt. A hold kibujt egy fellegrepedéken s megvilágítá szürke íveit. A feldagadt folyam szilajan csapongott oszlopi között, hátán ragadva, mit a pusztákról elrabolt. Semmi zaj, semmi hang, csak a verődő hab loccsanásai. Széttekinte a nyugvó síkon, kedves hazáján, mit a mai nap előtte oly kietlenné tőn. Hömpölygeni látá az uralkodó árt, ... mi volt az, özönlő fájdalma mellett! A nádas szélén megszakadozott az éji köd s a gyüremlett habok valamivel látszának küzdeni... Fejér lepel terült el a szőke vizen s lebegett a megtört hullám élén. A férj összeborzadt a kisértettől... Igen, kisértet volt, melyre megrendült... Végre erőt vőn a folyam s egy holttestet vonszolt ki a zsombék közől, tajtékozva hajtván a híd felé!... Debreczen felől piros fény önté el a pusztát, a meggyújtott kazlak világa. A látkör hátterén fekete pont látszék vágtatni, a csábító, kinek bűnéről védjel nincs, tanubizonyság nincs s kit itélet alul az önbiráskodás, a rá irányzott lövés szabadítand fel... A vizen alább-alább úszék a hurczolt zsákmány s a híd közép oszlopában megakadt... A férj ráismert iszapba kevert nejére s a boszúló pisztoly kiesett kezéből... Hátha ártatlan volt?... Kérdé szemrehányva egy mardosó belszózat... Lelke merevvé lőn, gondolata megállt s a híd karjára roskadt.

XXIII.
(Lőbl Simon.)

Nehány nap mulva zajlott, hemzsegett, javában állott a debreczeni szabadság, mely keresztneve a vásároknak, egy szurkos markú exegeta szerént szabad lopástól vette eredetét. A vidéki műipar, végetlen bőséggel állítá piaczra egyűgyű műveit. Czirokseprő, szekérkas, lapát, gereblye, favilla, vasatlan targonczák durva, nagyolt faragásban, nehéz faekék, idomtalan talyigák, ökörjárom, s mindennemű mezei kerékgyártóművek, egy új ültetvény s fejletlen földművelés hevenyészett eszközeiként tűnnek fel. Mindenek felett hallatlan bőségben somfa ostornyél s piros makrapipa; jeléül, hogy az állatvédő eszme nem nekik való, s a magyar ember mindent fumigál. Széllel bélelt guba, töretlen juhbundák, hitvány, rossz festékű gyapju-népruhák, s elláthatlan utczái a kérgesen cserzett, vásárilag tákolt, puha, ázékony talpú csizmáknak: mind azt jelentik a nyugoti idegen előtt, miszerint e nép izlése, szükségei s anyagi értéke az európai országokénál sokkal alantabb fokon áll; s nem foghatja meg, miként lehetett e világos eszű, szabad alkotmányú fajt, e kövér s bővelkedő földön úgy kormányozni, hogy üzlete s iparfogyasztása maig esetlenebb és gyérebb a tizenöt éves irtású amerikai rabgyarmaténál; kereskedése pedig, korunkhoz aránylag, alig több, mint Béla király csere-vásárai? meglepőleg tapasztalandja egyszersmind, miszerint ez alföldi tiszta magyarfaj, kézi iparában, üzleteszközeiben, itt, keletfelőli lakhelyén, elszigetelve a műveltebb példáktól, minden segély és vezérbefolyások nélkül, sokkal csinosb, czélszerűbb, tökélyesb rendszerre tudott vergődni, mint hazánk idegen vérei, mint például a tótok, a művelt Szilézia s Morvaország szomszédságában; és ez, a sok között, egyik czáfok, a nemzeti ipartörekvések újabb szakában keletkezett azon tan ellen, miszerint a birodalmi tehetlenséget védő secta, a magyart, göröngyhöz ragadt, s csoroszlyához varrott földmívelőnek erőködik praedestinálni.

A belpiacz hosszán, jókor reggel Vámos törekvék a tolongásban keresztülhatolni, két ismeretlennel, kiknek egyike zömök, kerek szemű, széles kalapú, magyarkába öltözött középkorú férfi, kezében kostök- s tajt pipával; másika fodrozott hajú, fehér keztyűs ifjú, Singer pesti zsidószabó formátlan divatruháiban, fehér fogantyús, könnyű nádbottal. A zömök úr fontoló, hivatalos arczczal haladt Vámos mellett, s élénk mohó figyelemmel látszék nyelni suttogó szavait, miket itt-ott, a tolongás közben füleihez érve, hozzá intézett. Az ifjú pallóról nyomadékra lépve, most elmaradva, majd utánok szökve kerülgeté a sárt, mérgesen tisztogatva könyökét, ha itt-ott egy béleshordó kofa, vagy bőrszedő zsidó hozzá dörgölőzék. Végre befordultak a tepertősoron, hol mázsaszámra illatozik a bőrös pecsenye, s gömböcz- és hurkaboglyák közt, harminczhat kovászos ugorkát adnak egy garason. A mészárszékek hosszú sétasorán kiértek kis újutczájára, hol tanú és akadály nélkül folytathatá Vámos utasításait; a Singer-féle hüvelybe kebelezett sárűző pedig, miután egy lomha szelindekben megbotlott s feszes nadrágát elrepeszté, sarkukba nyomult, mígnem mindhárman, a pocsolyás-utcza tekerületében, a külvásár felé eltüntek.

Azalatt egy rezesképű, piros orrú, kajla bajuszú, szürke posztónadrágos egyén szájongott a belpiaczi kofák közt, bizonytalan szinű nankin zekében, melynek lenge szárnyait csak a rárakott sujtás óvta meg a folytonos lobogás ellen. Az egyén fején jó meleg nemezsipka ült, elől-hátul rövid ernyővel, s alúla minden lépten emanczipálta magát vörös üstöke, mely nem másként villogott kopasz koponyáján, mint hivatalkodó granáton a lángfürt. Úgy látszik, váró izgatottsággal lézeng fel s alá, s bizonyos záridőt akar elácsorogni, mert nyugtalanul tekintgete olykor a nagy templom felé hol fényes lapátok mutaták az óra közeit. Hátratett marokkal kerülgeté a halmokra kopasztott szárnyas állatokat, mik toilette nélkül, paradicsomi állapotban voltak egymásra nyujtva, lévén az ő bőrük fehérebb, mint akármelyik bécsi leányé. Kétszer ment végig a csábító soron; végre engedt kisértetének a válogató szem, s kihúzott, hat garasért, rokonai közül egy hízott kacsát, mely a pesti piaczon lúdnak is beillenék. Aztán hűvös tormalevélbe öltöztetvén, nankin zekéjébe ereszté a nyársra kárhozottat, maga pedig egy krajczáron gazdag reggelit vásárolt a közelebbi zsendicze-kofától, ki, mint egy ázsiai sátor, bő területtel telepedék meg fazekai között. Ezalatt hatot kongatott a kis torony, s az egyén felkerekedvén testestül, lelkestül, tovább czipelte ellátott gyomrát, egészen egy borbélyműhelybe, mely éppen álmából ébredt ásító szájként tátotta fel legyes ajtaját.

- Pálinkás jó reggelt, nótárus uram! hol jár itt? - üdvözlé egy félszemű borbély, ki éppen fülmetélő vatermörderjét (gallér) kötözé egy darab tükörből, s hideg kolbászt falatozott akközben.

- Terminusom van itt, valakit várok a koma műhelyében, felele a récze-ruczás egyén; addig tisztítsa meg az állam, ha szeret.

- Oly simára mint a koppasztott malaczot. Éppen jó bicskám van, tegnap pirongatta meg a köszörűs; fügemaggá aprítja a csecsszopó hajszálát. Kapjon alá egy széket; ... lőcsláb! köss nyakruhát nótárus uramnak; ... mindjárt kész leszek; ... lőcsláb, vakapád? hozz egy garasárú szilvát, hadd vessek eczetágyat a kebelembe, télen-nyáron olyan étvágyam van, hogy a reszelőt is megenném. No csak ne szuszogj, szedd hónod alá a lábodat, s míg az orromon végig nézek, itt teremj... Szekérről hozz, mert a kofa keveset ád... no lódulj; de ne egyél belőle, mert szagát megérzem a szádon.

Lőcsláb, a negyedfél lábnyi foghúzógyakornok, elrugaszkodék.

- Te marhahús! - kiált utána a szakállirtó, - ha lehet, régi kétgarasost fizess a tipónak. - Aztán öltözéshez látott, s miután saruit bodzabogyóval kifényezé, a szalmásüveg hátralékát pedig gégéjébe önté: működni kezde a nótárus körül, orrát száját betapasztván ködmönszag fekete szappannal.

- Nagy a sár, koma; kezde társalogni nótárusunk a kopasztó-széken, mennyire száját fungálni engedé a hivatalos tapasz.

- Van egy kis locs-pocs, viszonzá a borbély.

- Kis locs-pocs? Istenért, hát mikor van sár? hiszen félölnyire talál a kerék feneket.

- Tegnap csak egy vasas tótot láttam megszakadni a műhely előtt: mikor sár van, három lovat is megnyúznak naponként... Hogy mondja ez a kis vas? - kérdé utánvetőleg önhitten, miközben egy alig tollkésnyi borotvát, szíjján megrecsegtetve, a jegyző szakállába vágott.

- Biz’ a szemem majd kiugrik tőle.

- Bizony pedig a bátyja Münchenben tisztogat; viszonzá a megsértett művész, s élesen a szemébe nézett a komájának, ha józanon vádolja-e kését ily rágalmazólag? Aztán boszújában segítségül ragadta a patiens orrát, rángatván azt jobbra és balra, miközben hersegő műszerét ide s tova kanyargatá. Nem hiába mondják koma, hogy gólyától lopta az orrát; mondá torlásul a késbántalomért, olyan piros, mint egy rúd spanyolviasz: nem próbált-e még vele pecsételni?

- A Kosta azt hiszi, pálinka miatt, a nőm meg, hogy bortól van.

- Délig pálinkától, délután bortól, állítá a borbély.

- Mi ujság koma? kérdezé a jegyző, hogy orrát kiszabadítsa a tárgyalás alól.

- A mult hét elején furcsa esetem volt, felelt a borbély. Egy vőlegény akarta menyasszonyát pióczáztatni; s haragvék, hogy nálam nem talált. No bizony, hiszen csak nem tarthatok még pióczát is! fogjon maga, a ki rakatni akar. Vágjon eret rajta, mondám, ha vőlegény... Uram fia, olyan lármát ütött pajkos szavamért, mint egy mostoha princzipális, ki az asszony officzinájában parancsolni akar. Pedig mindössze is leeresztett haju mátkája volt, afféle locus communis, kinek, becsületén kívül, kezeszárából áll minden hozománya. Kalapot se tennék, ha vele kéne mennem; tudja, csak olyan sipkás embernek való. Tálaltam is neki a paprikás léből, s oly hosszút nevettem utánok, mint egy toldott tákó.

- Ki volt a vőlegény? esék szavába a piros orrú jegyző, kit az esemény szokatlanul látszék érdekelni.

- Egy szűrszabó legény, ki az árva hajadonnal még tavaly összeszűrte a levet. Három hét előtt remekelt, s kihirdetteté magát, hogy minél előbb haza vihesse az üres konyhára.

- Nem tudja-e koma a vőlegény nevét? kérdezé a borotva alatt viczkándó egyén, növő érdekkel.

- Fekete Ferke, néhány idő előtt henczidai csavargó.

- Hm hm! Rigó Ferke; dühöngé magában a meglepett jegyző, s kezével a zsebbeli meztelen kacsába markolt, hogy erőt vegyen a borotva élét kiállni.

- Hát ismeri tán koma azt a gyepi tipót? kérdé a félszemű, miközben kliense orrlyukát a késnyéllel betapasztotta.

- S mi baja volt a hajadon szűznek? kérdé viszont a kérdezett, a nélkül, hogy a gyilkosának feleletet adna.

- Karakán baja volt, ha igaz, a mit a laczikonyhán mondtak. A szép lány jó szagú, mint az édes tejfel. Réges-régen már, sok gazdag macska kerülgeté, s kézfogó után, valamelyik tagbaszakadt kézláb, zugba szorítá. De Ferke rajta érte, s úgy meglegyezgeté, alig látott tőle hazamenni. A nyaggatás pedig úgy fejébe szalasztá a meleget a leánynak, hogy vérét kelle venni.

- Hm hm! ismétlé a zsendiczétől felmelegült kebel; s ki volt a megoldalgatott macska? akará szorgalommal tudni, miből látni lehete, miszerint ő, e történettel némi homályos viszonyban áll, mit szeretne megmagyaráztatni a nélkül, hogy magát elárulja.

- Nem tom, ki lehetett, felelt a félszemű. Igaz, akkor tájban Szalárdy Lajos úrfi felköté karját; s balarczán törődött daganat mutatá magát; de ő nem lehetett; azt a paripája ragadta az istálló ajtónak.

- Ki az a Szalárdy Lajos? kérdezé mohón a jegyző.

- Egy gazdag, becsületes úrfi; városunk dísze, szegények istápja, igazság őre, a nép barátja, híres hazafi, megtestesült jóság. Szeretve becsüli boldog, boldogtalan. Egész város vért ontana érte. Ha tyúkszemét megtapogatom is, egy nadrágot s három huszast ád.

E pillanatban fehér tafotába vont szemfedelet vittek el a műhely előtt, melynek oldalán apró fényes szegbetűkben vala olvasható: szerencsétlen véget ért 23-dik évében. A vízbe ugrott hortobágyi áldozat koporsója volt. Világos tényjel, mennyire igazságos szokott lenni a közvélemény.

Azalatt a borbély czinkanalat nyujta a jegyző szájába, s kaptára ütvén arczait, kezdé a szőrtövet visszán kikaparni; de vértanuja megelégülvén a tisztálkodással, odébb mozdítá őt; s nagyot és mélyet gondolt a Szalárdy néven, mintha egy tejben-vajban fürösztött jövőt akarna reá építni.

Most Pisze Pista lépett a műhelybe, paraszt ing-gatyában; mindenki előtt ismeretlen alak.

- Itt van-e a henczidai nótárus? kérdé minden beköszöntés nélkül.

- Én vagyok fiam, mi bajod? mond a piros orrú.

Pisze Pista dobaz levelet nyujta át, s a nélkül, hogy szólna, vagy szót kapna, mint a nyíl eltünék.

Hm hm! minő titkolózás ily igazságos ügyben, gondolá a jegyző; az ember még csak szóhoz sem juthat; mindig más kém, s mint a boszorkányparipa, sutty! már oda van. Aztán töré a levelet, s egy zugnak fordulva kicsempészte a bepakolt bankót, mohón olvasván a sorok tartalmát.

- Ön bevégzé eddigi feladatát. Rigó Ferkét, ki négy év előtt falujából elillant, mint szökevény csavargót, ujonczok közé iratá: szolgabirájától pandurokat eszközölt, hogy katonának fogassa. Ezért, ide záratik az igért díj. Ha szerepét bevégzi: botrány nélkül száz, botránynyal kétszáz pengőt fog kapni... U. I. Névtelen megbizóját ne akarja tudni. Ha kémelődik, csak önveszélyét fedezendi fel.

Minő különös! gondolá magában; az első levél alatt szóról-szóra ezen utóirat állt. Miért e titok? hisz én nem vétkezem. Tettem a birák akaratán épül, s az ország-világ tudja. Egy csavargót adunk katonának, hogy a dolgos adófizetőt kiméljük. Igaz, Ferke nem csavargó, de helyet töltünk vele, hova falubelit kellene befogni; aztán meg a törvény tesz, én csak eszköz vagyok, s ezért jól fizet egy látatlan kéz... Azonban nem jó bolondozni ily irat tilalmával. Ha pénz dolgában adott szavát tartá: bizonyosan a bot vastagabb vége sem maradna el. Azért sem szó, sem tartomány. Nem kérdezek senkit. Majd csak magam találom ki, hogy titkos committensem: a megütögetett Szalárdy Lajos, kit bosszúállás dárdája kerget. Mindig jó lesz fejőstehénnek, ha szükség szorít.

Míg a gólyaorrú így okoskodék, félszemű nyuzója tüdőszín frakkot ölte magára, s kikefélve koppadt szövetét, néhány harapófogót rejte hátuljába, mikkel szakköri műtételre fogott indulni.

E közben lőcsláb megérkezék, s hátán czipelte a garasárú szilvát.

- Hová vesztél, lóhus! azt tudtam, megettek; szutyongatá az izgatott subject... Jó volnál halálnak, oly lassan tudsz járni; s recsegő szitkához érzékeny tenyerelést toldott lőcsláb termetének azon részére, mely neveztetik nyakszirtnek.

- Esküvőre jövő násznépet néztem. Kutya Pista volt az egyik vőfél, kin az egész város röhög, menté magát az elbődült lőcsláb; s daczos hangjából kitetszett, hogy efféle látványokért jogosítva érzi magát, legszentebb kötelességeit elhanyagolni, s a vett fenyítéket méltatlan bántalmul tekinti.

A jegyző mintegy emlékeztetőül véve a násznépi hírt, kószálódék kifelé, két garast fizetve a legyes ablakba, melynek deszkáján bajuszpedrőt falatozott egy rongyos szarka.

- Én is megyek koma, felelt a félszemű, miközben szilváit faldosá. Tegnap estve híttak Vad Mihály vargához, ki pillulái helyt a visicatort megette, s foga válhatlanul egymáshoz ragadt. Mára halasztottam. Emlegesse meg a hólyagos pecsenyét.

Azonban, Czegléd-utcza felől egyszerű nászmenet húzódék a nagy templom felé. A pártás menyasszonyt két levantin szoknyás gömbölyű asszony fogta közre, kiknek szemérmes feje modorosan billegett a bársony kontyborítók roppant súlya alatt. A menyasszony szelíd szőke hölgy, virágokat vitt összetett kezében; s a szerep és helyhatósági illem szokásos adóját, könyűket hullata, maga sem tudván, mit kell siratnia, mert leírhatlanul boldog volt. A násznagy, vőlegény s nehány görögdinnye termetű ismerős egészíté ki a takarékos társaságot, mely mérsékelt fogyasztáshoz látszék számítva. Csak az tűnt fel a városiak előtt: miként lehetnek ily szegény párnál oly piperés vőfélek? s kivált Kutya Pista, ki egész városban legtréfásabb s azért legdrágább egyén, mit keres ottan? ha nem tudták volna, hogy ő a vőlegény lelki barátja, s magát és tiszttársát nem annak költségén, hanem saját szerzeményeivel ékesíté fel.

Míg a násznép haladt, a henczidai jegyző három fegyverzett egyénnel suttogott a Hatvani-utcza szegletén, s némi haszonhajtó értekezés közbejöttével, a násznépre vonatkozó tekintet után, a templom szomszédjába húzódtak.

A menet közeledék. A gyümölcs- s zöldségpiacz felmulhatlan kincsei mellett, a lépesméz-, béles-, mézkalács- és kenyéroldalon, s háj- és szalonnavásár másfélöles kiállítási közt vitte őket az út, mely nemcsak azt mutatá, miszerint e nép a gyomorczikkeket jelentőbb mennyi- és minőségben fejleszti, mint a műipart; hanem biztató reményt éleszte a nélkülöző párban, hogy ily istenáldott bőség a szegényítő rendszer súlya alatt is eltartja a szorgalom emberét.

Midőn az ágykofáknál mentek, hol ezernyi dunyhák puffadoznak hószin lúdpehelylyel, egy halom könnyű vánkos rádőlt a menyasszonyra; s miközben a nyoszolyóleányok baljóslatot súgtak ez intő jelből, Kutya Pista hetykén szavalt egy alkalmi rögtönzést:

Töltött dunyha, pampuska,

Még ma elsül a puska;

A vőlegény jól töltött,

Nem mond az csütörtököt.

Végre a szekértömeg tekervényei közt a templomhoz értek. A kisded gyülekezet oly egyszerű, de ájtatos ihlettségtől vala áthatva, mint midőn a föld első családja először jelent meg Isten előtt. A boldog menyasszony elejté végső könyűjét s arczán kiderült a reszkető öröm: és a vőlegény nem léphetett volna be emelőbb gyönyörrel éden küszöbén, mint akart a templomba. Kutya Pista az ajtó elé állt, hogy vámot vegyen a jövevényektől. Több versei közt, mikkel a násznépet sorra zsebelé, badar kedélylyel mondá a kék szemű szűznek:

A disznóugatást hét hétig kergettem,

Szerecsenországban bagolymájat ettem:

De még ily menyasszony nem akadt szemembe,

Tegyen vagy tíz garast az oldalzsebembe;

s a vőlegény lovagias készséggel fizeté jegyese vámját, mit Kutya Pista engedő nagylelkűséggel szabott meg, mert más esetben legalább öt forintot szokott követelni.

E családias, édes késedelem közben, a henczidai jegyző erőszakosan oda tolakodék, egy pandurhadnagy s két csákányos legény kiséretében.

- Rigó Ferke! add meg magad, ujoncznak vagy irva. A birák minden csavargót összefogatnak; sok legény van ránk vetve... No... indulj szilajon, mert ez a somfakezű pandur a vendégoldalhoz talál kovácsolni. Tudom, megemlegeted, míg nyersen maradsz.

A násznép azt hivé, hogy e megtámadás lakodalmi tréfa, azért Kutya Pista, szerepéhez illőleg, feltalálván magát, versekben felelt:

Hogy menne egy nyomra kétszer katonának?

Papucsvitéze már oldalbordájának.

Magyar a kuruczot most úgy sem aprítja:

Jobb, ha lyányok s fiak számát szaporítja.

A nép, mintha kergetnék oda, karikába gyűlt. Ember, ember hátán ácsorogva, tétlenül nézte az erőszakot; mert annyira rögzött már benne a szolgai gyávaság, hogy saját orrára vaskarikát hagyna vetni egy majomtól, csak hivatalos formában történjék.

- Félre láb alúl, - oda szólt Kutya Pistának a pandur; Ferkét majd más vőfél fogja tánczoltatni, kit káplárnak hínak; s megragadta a rémült vőlegényt.

- Hogy volnék csavargó? menté magát Ferke. Négy évtől mesterségem szorgalommal űzöm. Itt szabadultam fel, remekeltem, keresztlevél és bizonyság mellett voltam kihirdetve. Erkölcsömet ismeri Debreczen. Hazámnak adót fizetek, a várost szolgálom, másokat becsülök, az istent imádom. Lehet-e hatósági panasz ellenem, hogy mint egy vérontó rablót elhurczoljanak?

- Hagyjuk azt a feleselést, szólt a piros orrú. Okoskodnak az országban mi helyettünk mások. Te Henczidán születtél és a falut szökve hagytad ott. Most szükség van rád; csak bele a bakancsba! Itt a szolgabiró parancs a hadnagy zsebében.

- Éppen szolgabiró parancs miatt hagytam el szülőföldemet, mert huszonöt botot rendelt rám, mivel nem tudtam előfogatban gyorsan hajtani a kiállott lovat s a bálról elmaradt.

- Igen, igen, uradtól megszöktél, viszonzá a jegyző; azért adunk most szorosabb gazdához, honnan nem oly könnyű lesz az eltágulás.

- Vétkeztek, uraim, ostora vagytok sorsunknak, kiálta kitörve a vőlegény, miközben a pandurkezek fogták. Az igazság színe alatt elszeldelitek kenyerünket; megöltök bennünket s könyűinkből áldomást isztok a törvényszinű hóhérkodásra. Ti, a nép vénei, pártot üttök ellenünk, eláruljátok a vért, melyhez tartoztok. És mi gyáván, mint az akolba vert birka, tódulunk egymásra, tűrve, elfogadva az üldözőbotot s legfeljebb egymás hátával törekedve védni magunkat. De nem reszkettek-e, hogy isten látogató keze megnehezül a nép vénein? s a földi bosszú meg fogja érteni az égi büntetés mutató ujját? mint ezt mester uram fia, a tógás reméli.

- Hurkot bokájára, Miska; szedte-vette parasztja, mit papol nekünk mint egy fánfütyülő barát. Kösd a katedrába a vendégoldalhoz; monda nyakason az otromba pandur s Fekete Ferkét a templom és egy hasznos élet küszöbéről, az egyetlen öröm teljesülte előtt, vason elhurczolták.

A szelíd szőke hölgy ájultan leomlott. Az oszladó nép pedig más mulatság után tekinte, mert csőddob, kötéltánczosmenet s vászonlobogóra festett borzasztó históriák éneke hívta őt s ezen látványokat szintoly hidegen, minden szívbeli különbség nélkül tudá élvezni.

A közelebbi események alatt Vámos kiért társaival. A zsidókert s tizenháromváros közt fekszik a külvásár gödrös utczáival, miknek habarcsos kátyuiba sárvíz idején emberek halnak. Hosszú sorokban nyúlnak egymáshoz raggatva a kőházak, boltok, tárak, hivatalszobák, miket atyánkfiai, maig is, mind egy lábig, sátraknak neveznek; s miket a főutczákon kívül, kofával bélelt sikátorok és kutyaszorító szűk közök választanak el. Német-utcza felől, mint folyamtorkolaton, folyvást ömlik ki a tarka fővilág; s Kardszag uram kalapboltja előtt, az olajszinű nemes ifjúság fumigálja bajait s a medvebőrt előre nyúzó zsidók törvényesült körmét. Benn az utczákon hemzsegő zaj, zene, zörej, lárma, rakodás, alkú és kiáltozás. Ládák, hordók, zsákok vándorolnak csigán, emberháton vagy görgetve. Együgyű vásárosok állongnak czifra boltok előtt, kik verítékkel szerzett filléreiket négyes árú hitvány gyártmányokért engedik ellopni. Szükség, czélöröm, bámészat, csalás, kérkedés, birdüh, veszteség, sürgető nyomor és a vásári érdek több jelrajza deríti, nyomja, nyújtja és torzítja az elfoglalt arczokat s e tettető bőség és változatosság özönjén, mint kirívó foltok egy nagy képen, tűnik fel a csúszó koldusének s a toborzók feszes csapatja. Itt rongyos pórnők kényszerítik az eladó vizet, egyetlen czikk levén, mivel birnak; amott szállító parasztok tűrik egy otromba sváb szitkát görbesztő munka közt; amott visszavetett árúcskája mellett veszékel a megcsalt pórcsalád. Az idegen fajok, jóllét s elégültség színeiben ragyognak, csak népünk jelenik meg mindenütt együgyű, nyomott és nyomorult alak- és viszonyban; s ha hozzáveszszük, hogy nemeseink két áron veszik a termesztményeikből gyártott czikkeket; ha hozzávesszük a külkereskedők nyomasztó rendszerét, a csalást, árbuktatást, cseles ármányokat termékeink átvételében: akaratlanul ama kereskedés jut eszünkbe, melyet Amerika feltaláltakor, Európa a hindukkal űzött. És megátkozva a halottakat, kik ezt okozni kezdték, megvetve az élőket, kik tudva vétkeznek, szánva a nagy népet, mely tudatlan áldozat: akaratunk megerősödik hatni és küzdeni a nemzeti bűn ellen.

Ily észrevételek közt vezeté keresztül Vámos, társait a vásári tömegen.

A Hatvani-utcza felőli végen bitang lovakat árvereltek az őrház körül, melynek zubbonyos mumiái még csak egészségöket sem őrzik saját nejeiken kívül. A dobszó körül, sürforrva lobogott egy lengyelzsidó kaftány. Nyul Iczik lótott-futott előre-hátra s hózseási örömmel apropriálta a kanit, melyet Kopogó, adott szava szerint, minden hiány nélkül elcsapott maga alúl. Odább Harangi Pál ostornyelezte az árokpartra kapaszkodó rozsdást, mert egy kissé sokalta a talyigába ültetett három zsák repczét s nem akart menni. A hatvani kapun fitos orrú, madár szemű, feltenyerelt hajú suhancz hivatalos buzgalommal törekedett kifelé, paszományos kalap, világoskék frakk s villogó vörös nadrágban, mely a tolongás közein keresztül virított. Ki ez ismerős arcz, a dacz és szemtelenség makacs bélyegével? Nem más, mint Pisze Pista, ki borbélyműhelyi minőségéből átalakulva, tigrisi formaruhában végzi ura parancsát. Útba ejté Harangi Pál lovát s a «naturam furca expellas, tamen usque redibit» törvénye szerint, feledve a rajta viruló új méltóságot, vevé hirtelen az ő fanyelű bicskáját s a nélkül, hogy halandó szem látná, beleszelt az egyik repczés zsákba, melynek tölteléke menten a sárba folyt. Pál bátyát más figyelmezteté, hogy a repcze inkább hátra utazik, mint előre; ő pedig káromkodásban véve elégtétet, hogy a bajon minélelőbb segítsen, beült inni egy pálinkás bódéba; mely jelentéstelen eseményből csak annyi a tanulság, hogy az emberi jellem kicsiben-nagyban hű marad magához.

E vidéken is élénkül zsibong a tömött mozaik. Egy hasadt trombitára, mint hegyi zuhatag, törve, rontva tódul és rohan a sokaság, bizonyos fedéltelen deszkaakolba, melynek kapuján diót eszik egy vedlett majom, belől pedig strucztollas emberfő mártogatja magát kifelé a légbe: kötéltánczosnénak az ő feje. Túl ez alkotmányon, a temetőből, vaskúp látszik ki, Csokonai emléke, mely lemezből szegezteték össze s ha püfölik, igen kong. Ez is jobb, mint semmi. Nehány magányos kegyelete az, mert a nemzet eddig jobban látszik szeretni költészeténél a kovászos káposztát.

A vásár főutczáján, sárral felvert, foszlott tövű bolt előtt Tógyer gazda sepregeté a téglajárdát. Üvegajtaján fuvaros parasztok nézegettek be fogyó türelemmel, kik a szállítási alkudíjt várták. Benn a sarok megett, egy hordó rézpénzen, kopasz, éktelen, durva vonású öreg ült. Otromba csontos alak, zárkozó, mogorva kifejezéssel, szemöld alá vont, földkereső, de mély és ravasz szemekkel. Ugy látszék, egyike a csehek és morvák közül hozzánk származott ama formátlan, buta testeknek, kik vak szolgaiságra gépekül alkalmazvák s egyhangú szakmányon kívül mindenre képtelenek. Előtte, ablakhoz véggel fordult csapinós asztalnál, nehány nyuladt képű egyén irdogált merülten tetemes könyvekbe; míg körülök, aláírást váró levelek, csomók, kötegek, pecsétcsavar és egy súlymérő egészíté ki a hivatalos butort. A szoba hátfalán goromba zöld damisz függönyze kisded ablakot. E függöny a gépies csend alatt olykor halkan, nesz nélkül mozogni látszék... Egyszer ragyogó fekete mankó bútt ki redői közül s félre tolintá félszárnyát. Fehér pehelyágyból, kurta vörös hajú fő pillant orozva ki s rántja vissza magát, ha dolgoznak-e az üzlet segédei? A fő ismerősnek látszik, mintha valaki már beszélt volna róla; alkalmasint Tógyer gazda, Hortobágyon, a bőrteregető parasztok előtt. Szemöldje tömött, szeme sárga mint a rókáé, arcza szeplős, szája nagy s végei felvonódnak mosolya közben, mi őt ördögivé teszi. A bolt felett és üvegajtaján, nagy és kis betűkkel írva áll: «Lőbl Simon irodája.»

Tógyer pálinkázni futott a szomszéd utczába s távolléte alatt Pisze Pista érkezik a bolthoz.

- Felkölt-e már az úr? kérdé az ajtó megetti kopasztól, miközben üdvözlet helyett, mélyebben fejébe nyomta paszományos kürtőjét, melybe csak ma iktattaték be hajdonfőre termett koponyája.

A kopasz, a helyt, hogy felelne, nyekegett és inte.

- Néma az a morva; ... mit akarsz? kérdé Pistától az egyik zsidó diák, ki a pulpituson körmölt.

- Mondják meg az urnak, hogy Szalárdy Lajos nagysága egy órakor itt lesz; s akkorra tisztítsa ki a boltját, mert nem szereti a Nyul Iczikféle embert útban találni; mondá a távozó Pisze kevély, megrendelő hangon, nem értve azon titkos uraságot, melyet egy ily félig-meddig seprett bureau, a nagyságos czímek felett a mai nap gyakorol.

A bolt hátán régiebb időben nehéz vasajtón vala kijárás; de ez, mióta Lőbl az épület belrészét önszobájává alakítá, feleslegessé lőn; zárral, vasrudakkal nyugalmaztatván, kivülről fekete bagariával bevonatott. A bolt hátához kivül deszka hordbódé volt ragasztva, melyben egy becsületes gottscheber szokta vásáronként kirakni árúit, sajtot, szalámit s melegövi friss gyümölcsöket. Szegény feje már rég alkalmasb térre költözött volna, de Lőbl Simonnal sohsem volt képes a helypénzi számolásokban tisztára jönni s vásárról-vásárra zálogot kelle hagynia adósság fejében.

Ez órában gyors rakodás történik a gottscheber árúi között. A hátsó padok üríttetnek, hogy a leplezett vasajtó szabadon, megközelíthetőleg álljon. Ezt az árú-tulajdonos egyedül s lábujjhegyen végzi, hogy Lőbl szobájába szokatlan zörej ne halljék át. Aztán leereszti a bódé tábláit, elzár minden közlekedést s vásárját mára megszünteti.

Működése közben odaért Vámos azon két egyénnel, kiknek kiséretében a belpiaczon láttuk. Az ifjú, egy narancsszín csikú, világoskék nyakravalót nézeget élvező gonddal, mit utjokban hirtelen megvett; a kis poczkos pedig megtöltvén cseresznyeszín tajtját, csillagos bicsakkal kicsihol s arczát hivatalos kifejezéshez idomítgatja.

- Készen van-e ön? kérdé Vámos suttogva a bódétulajdonost.

- Készen uram, felelt az árus, hasonlóan sugva. Ime a kulcsok; ma estig tessék rendelkezni sátrammal.

- Köszönöm a törvény nevében: íme fogadja a kármentési díjt; felelt Vámos, miközben a kulcsot átvevé... Tehát a vasajtó e tájon van?

- Igen uram, mondá a gottscheber; ott, a fekete bagazia alatt.

- Nem lehet-e Lőbl szobájába belátni? folytatá Vámos.

- Azt hiszem igen, felelt a sajtos. A széllyuk alkalmasint nyitva van, csak a bagaziát kell rajta átmetszeni.

- Jól van; tehát távozzék s néma legyen.

- A törvénynek engedelmeskedem; viszonzá az ember s távozék, magányosan hagyva betett bódéjában a három jövevényt.

Sötét lőn s a fekete bagazián folt kerekedék, melyen Lőbl felől áttört a napvilág.

- Ott a széllyuk, mondá megörülve Vámos. Ha halkan a rakpadra lép, egy tollkés segélyével szemtanú is lehet szolgabíró úr.

- Azt fogom tenni; felelé a pipázó köpczös emberke s hely után nézett, hová annak idején, biztosan el felhelyezze lábait.

- Csak a beszédet vehetnők jól ki; aggódék a Singer uram hüvelyébe gombolt nyalka egyén.

- Mitse törődjék esküdt úr, felelé Vámos. A szó tisztán áthallik; a gottscheber régtől tapasztalja s magam is tettem már sikeres próbákat.

- Még ily titkosan, statarialis esetben sem fungáltam; megjegyzé a szolgabíró, miközben magyarkáját levetvén, szellős kényelembe helyezé magát s egy szarvasbőr vánkosra leült.

- Ügyünk fontosabb is, mint minőket statárium tárgyal, mondá Vámos. A bűn sötét és mély; világ kevés van, csak tapogatni kell. Lőbl cseles, agyafurt, mindenre kész. Vele másként nem boldogulunk, mint titkos les által. És ez, hol más nincs, igen jó mód lehet. Velencze politikája ebben tartá fenn garantiáját. Mi, tíz helyett, hármak tanácsa, tartunk nyomozást.

- Mi is lehet voltakép a hazai rejtelem, mit e tilalmas titok fed? kérdé asszonyos vágygyal az esküdt, ki az árúpadon papirt készitvén, tollat faragott.

- Azt mondanom nem szabad; menté magát Vámos szerényen. Miért a vadnak lármát ütni, melyről annyit tudunk, hogy a vadonban lappang s nyomozni akarjuk. Elég, hogy az érdek nagy; sikerünktől fontos eredmény függ. Ha a rejlő igazságot kivivtuk, megyénk is nyerni fog. Megszabaduland a családpárt ágbogas nyügétől, megszilárdul az irány s koreszmék törvényes megérlelésében; határozott színt öltend helyhatósági terén s önszerkezetében, melynek változó árnyéklati közt nem kell remegni az ujítószék vak eseteitől.

Esküdt úr, hivatalbeli főnökével együtt, megnyugvék. A titok közelebbi érdekű része különben is fölfedezteték. A biztos tisztujítás oly jószagu nyul, mely után vakon is buzgalommal lehet futamodni.

- Amice! ne tolakodjék avatkozással; oktatá sütött hajú társát a szolgabiró. Ugy is, ha e néma rendszer, azaz hallgató vallatás succedál s leshelyünkben hasznavehető szavakra kaphatunk: megtudandjuk, miben fekszik a nyul. Most miért törődnénk? Kezeinkben a compulsorium, mit Vámos táblabiró úr estaffetán hozatott; s ez nekünk elég. Audita referre: ez kivántatik tőlünk s azt megteszszük. Ha a széllyukon a beszélők arczait láthatjuk, az még jobb, annál duplábban érdemeljük a honorariumot. Annálfogva rajtunk nem mulik, csak legyen mit látni és irni.

- Kétségkivül fontos egyének keresik fel ma délelőtt Lőblt, sugá Vámos, kiknek egy-két szava zárnyitó kulcs lehet a nyomozott titokhoz... De hallga!... mintha nesz és szó támadna Lőbl Simonnál. Esküdt ur, tessék tollat venni; figyeljünk, kérem.

A törvényes bizonyság hurkás hajú része, miután a sötét sátorban tolvajlámpát gyujta, egy fügés hordóra teríté selyem zsebkendőjét, hogy feszes nadrága dohot ne kapjon s annak módja szerint leülepedvén, kezeivel iráshoz fogott. Szolgabíró úr pedig felkapaszkodék, hogy a széllyuk megtört világán, a bagaziát éles borotvával kimetélve, a törvényes bizonyság tanúszemének, rangjához illő kuck in’s lockot csempészszen.

Azalatt Lőbl fölöltözék s ragyogó fehér nyakkendőjéhez angol manchester codringtont ölte, mely a rizsporos áll s pogácsa nagyságú brilliánt gyűrűvel, kiegészíté nagyjából az iparűző aristocratia stereotyp jelmezét.

Miután a tükörből, a héber udvarok tónusa szerint, egyet nyujtózott: szemlére vette a gschäeftsláda tartalmát, bankjegy és váltócsomagokat, ha vajjon a csavarral leszegzett öntött vasedényből nem vitt-e el valamit az ördög, az ő olajmécscsel virrasztott nyulálmai alatt? Látván pedig, hogy minden azon módon van, sőt a tegnapról eltett, maradékkiflit sem falatozták fel a gonoszok: elkölté azzal reggeli csokoládját, egy zálogban veszett ezüst medenczéből s rágyujtva a kamatlábon felül kapott havannából, annak hamvasztása közben befészkelte magát bőrös nyugszékébe s maga mellé nyujtóztatván fénymázos mankóját, aláirogatá a tollát váró hivatalos válaszokat.

Kilenczet üt. Kezdődnek a hivatalos órák. Kopogtatás a zöld damiszos ajtón s belép egy becsületes arczú, vidám magyar ember, szalma kalappal, könnyű nyári ruhában, barátságos szemmel, fesztelen természetes viseletű. Ugyancsak azon ember, kiről Tógyer, Hortobágyon, a szállító parasztoknak mesélé: miként veszté el birkáit Lőbl és Márk szövetsége. Egyike azon kényelmes, de hajtható falusi gazdáknak, kik maguktól mitsem tesznek a közérdekért, de velök mindent lehet tétetni; kik a népdal szerint, ha vélek bánni tudnak, ingöket is odaadják. E mellett, azon, nálunk ritka tulajdonnal bir, hogy kevesbet költ, mint bevesz; kevés igényű, tehetős módú, független ember. Ez okból örömest hozza nevét érintésbe oly eseményekkel, melyek lármát ütnek s kellemes utóizt, utóhangot hagynak. Örömest szegődik pártfogó segélylyel tárgyak, eszmék vagy személyek sorsához, melyeknek jövője van s velök nevét fenmarasztalhatni véli. Miből önkényt következik, hogy ösztönének, nemes emberbaráti irányt és törekvést adni igen könnyű; a minthogy jelenleg is, főleg azért van itt, miszerint Pestre indítsa felfogott árváit, kiknek irói s énekesnői érdemével akar egykor halhatlanulni.

- Áh... Gyapjasy táblabiró úr, szólítá meg Lőbl üdvözlet gyanánt, a nélkül, hogy chenille sipkáját megemelintené, vagy ülésében mozdulna... Talán a kétezer pengőnyi foglalót visszafizetni jött, mit folyó évi gyapjára előlegeztem?

A nyájas jószívű ember megütközik. - Hogyan?... mit képzel Lőbl úr? beszállított gyapjum áráért jöttem; felelt hüledezve, mintegy kémelvén, ha komolyan intézte-e koppasztási kérdését a zsidó?

- Tudom, csak tréfál velem spectabilis; válaszolt Lőbl. Miként is kivánná, hogy nedves döggyapját azon méregdrága áron átvegyem?

- A döggyapjut nem is akarom azon árban számítni, de a többit követelni fogom. Hiszen, uram, irott szerződésünk van.

- Ha ha ha, irott szerződés?! igen de tiszta, mosott, száraz gyapjura; a táblabiró uré pedig szennyes, moszatos s több mint tíz perczentet nyom benne a viz.

- A szentháromságért, hogy állíthatja azt? Tíz nappal nyirettem a mosató usztatás után, száraz, rekkenő időben s a gyapjas zsákokat még harmat sem érte.

- Különben soha se vitatkozzunk róla spectabilis. A vásárbirákkal már nézettem gyapját s kezemnél a törvényes oklevél, miszerint áruja szemét; a szerződés feltétele betöltve nincs; s én átvenni nem köteleztetem.

- Uram ez szörnyűség; mivel a gyapju ára csökkent, erőszakkal engem akar csalni. Ily szembeszökő ármányt apró hajhász, gyalog zsidó tesz, ki marhavásárban jár, s enyvet és fűsüt kölcsönöz g’schäftbe. Azt hittem, nagyobb házaknál óva leszek ily alacsonyságtól.

- He he he, én nem szégyenlek hitsorsosaimhoz hasonlítani, mint a nemes urak a paraszthoz; felelé Lőbl félig hunyorítva, mialatt összevont szemöldje némileg elárulá éles gyülöletét a születési aristocratia ellen. Jobb lesz nem perelni, ha tetszik, kifizetem gyapját hetven forintjával.

- Hiszen hetvennyolcz pengő s egy aranyra van az alku kötve.

- No hát tessék visszafizetni a két ezer pengőt. Váltója ugyis tegnap lejárt s ma tizenkét óra előtt beperelhetem. Ezerötszáz dögbőrért beszámítunk tizenkétezer garast váltóban, a többit két óra alatt kivánom; mondá Lőbl szinlelt hidegséggel, egy titkos pillanatot vetve Gyapjasyra, ha nem sejti-e a birkamérgezést, mit ő Márkkal, az ifju baromorvos rovására tervezett?

- Lássa ön, minő becstelen rablás csak az maga. Én egy nemes jellemü védtelent váltok meg az öngyilkosságtól s az érte vett kölcsön hatvan kamatán túl, tíz évi zsarlást iratnak alá, a dögbőrök harmadrész árára. Becsületes agyban eszméje se ötlenék ily czudar haszonkergetésnek.

- Feledé táblabiró úr, hogy kávéházi üzérrel szerződött az Angolkirálynőben, s én csak a kötlevélt vettem meg?

- De ön saját hajhásza volt, ki üstökön ragadva a sürgető alkalmat, kényszeríte elfogadni fosztó alkuját; egyike azon fitató rókáknak, kik a nálok erősb zsákmányt, lesben ülő farkasnak hajtják fel.

- Tessék vélekedni akarata szerint... Egyébiránt nem épen lovagias, felhányni elvállalt kötelezettséget, mit az ember önkényt aláirt.

- Nem azt teszi-e ön a gyapjúszerződéssel?

- Ah, már az más eset. Itten csalódnám a rossz gyapjúban. De ott felvevé spectabilis a jó pénzt.

- Szegény nemzetem, mily törvényes formákban hagyod tenyészni a kétségbeejtésig pusztító rablást!

- Tehát számíthatok váltómra? vagy tüstént bepanaszolhatom táblabiró urat? kérdé egykedvün az aranyszomj hideg ördöge.

- Azt nem engedhetem, közbevág szorongó aggálylyal Gyapjasy. Nekem több fizetendőm van, mit gyapjum alkujából kell vala fedeznem. Ha beperel, nyakamra rohannak. Váltóimra biztosítás kéretik, s ötszörös értékem mellett kiütend a csőd... Szálljon átok a könnyelmű törvényhozásra!... Csak holnapig, ... ma estig várjon ön, mig gyapjumnak árost kerítek.

- Sajnálom, nem lehet. Lelkemre! ma minden garas nélkülözhetlen. A forgalom kicsiny; fizetni valóm sok. Aztán gyapjával hiába indul meg. Már a vásárban rossz híre van; minden vevő tudja, hogy birákkal vizsgáltattam meg. A mostani árbukás idején óvakodni fognak. Más annyit sem igér; majd csak kinevetik; sőt ha békétlenkedik, az lesz belőle, hogy gyapjának jövő évben sem fog vevőt kapni.

- Szörnyű, szörnyű, e vesztegető rendszer! e meddő eszköztelenség, ez országos egyetértő cselszövény, melylyel a termesztő körülhálózva van, melyben teng-pangni, sülyedni, elveszni kényszerül... Uram, nem magamért, az emberi könyör nevében hivom fel önt, fizesse ki folyó áron tiszta gyapjumat, melynél szebbet, jobbat egy termesztő sem szállított az idén. Visszaléptek a szerződéstől. Elengedem aranyaimat. Hetvennyolczért vegye át, hogy módom legyen a velem hozott árva ikreket Pestre küldeni, kiket rég nevelek, s kikben az irói és művésznői lángészt kiképezni hazánk javára törekszem... Látja ön, ha gyapjumat hetvenért adom, megfosztja istent a czéltól, melyre ez árvákat hivta, megfosztja sorsuktól őket s hazánkat tőlök.

- Mi az efféle jótéti érzékenykedést illeti, az nem az én dolgom, felelé Lőbl gúnyosan; s amaz ismert rókamosoly szeme felé rántá szája végeit. Ha hetven forint a gyapjú ára, csak hetven forintig kell a philantropiába ereszkedni... Egyébiránt addig is minek?! Egy szó mint száz. Többet nem adok. Másoktól kapnék hatvannyolczért jobbat; látja spectabilis két forintig én is philantrop vagyok.

- Fossz meg hát becsületes szorgalmam csekély jutalmától sovár ragadozó, mondá Gyapjasy úr szoruló ököllel; Lőbl pedig modoros közönynyel fizeté le a hetvenével számolt árösszeget! noha öt percz előtt lelkére állítá, hogy minden garasa nélkülözhetlen.

- Ismerem már, úgymond, a magyar urakat. Egy kissé epések, de szivök mint a vaj mindenfelé hajlik. Szidnak ugyan, szidnak; de a pénzt mégis zsebre körmölik.

Gyapjasy úr vére felforrt e tomboló gúnyra, mit a kényszerítő szükség hálói közt, újszagú nyerseséggel gyakorol rajtunk az uzsorás párt; de egy nemes szándék rejlett szivében, melynek talán kivívható sikerét veszélyezni nem akará, hallgatva tűré a pénzurasági ujdonsült gőgöt.

- Uram, mi végeztünk. Óvjon isten, én óvom magamat, hogy önnel többé viszonyba ne lépjek. De van egy idegen ügy, mi engem mint magyart, mint polgárt érdekel. Engedje ön, kérem, szivét megközelíteni s legyen kész végrehajtani, áldozata nélkül, egy jótétet.

Lőbl kérdő gúnynyal fordult Gyapjasihoz.

- Szögfalva, mint birói árverelt zálog, az ön birtokában van.

- Váltsa ki gróf Csődy, még ma odaadom; válaszolá kurtán a zsidó.

- Őt fölemészté kamat és uzsora. Azt nem teheti; nem is érte szólok.

- Hát kiért?

- Ön zsidó bérlőt tart álnév alatt az uradalomban.

- Dobszó mellett birja; legtöbbet igért.

- Nem úgy van uram. Igéretét nem fizetheti, ha csak aranykalászt nem arat földjén. Az csupán vakító szám, hogy eljátsza a keresztény kezeket. Titkos alku szerint önnek kevesebbet ád, hogy zsarkörmei többet csikarjanak. Ez így nem maradhat az ön veszélye nélkül.

- Nem értem; szóla közbe Lőbl.

- A birák panaszt tőnek nálam.

- Miért nem kergeté el? én azt tevém s a szolgabiró is.

- De ha a felhőt sokszor elveri a szél, végre összetódul s pusztító vihar lesz... Az ön bérlője, közöttük, velök, általuk mindent erőltet. Szerződik, cserél, kötelez, kereskedik és mindenütt csal. A nép sír, sülyed és dühöng. A falu megrakva zsidóval, kik mindent elragadoznak.

- Azt minden zsidó bérlő teszi.

- És ha a szegény, nyomorát feledni csapszékbe megy, kevert, mérgezett pálinkát ad innia, melynek kábító, vegytani maszlaga erkölcsét rontja, csontjait erőtleníti.

- Azt minden zsidó korcsmáros teszi; ismétlé Lőbl egyszerűn, mint igen természetes dolgot.

- Igen, de az erkölcstelenség és szegényedés fenyegető fokon áll. A nép verekedik, s gyujtogatja a zsidókat. Udvara pusztult, kunyhója üres; kenyere nincs, az éretlen borsót nyersen faldossa tövéről, s adót nem fizethet. Egész héten át adósságba dolgozik a zsidónak; vasárnapját megrontja, hogy magáért valamit tehessen, s a kapanyélről kidől éhsége miatt. A pap és templom csekély jövedelmét kénytelen elhúzni; iskolába nem küldheti gyermekét; tovább költözik, s megátkozza elhagyott telkeit, miket ismét zsidók szállnak meg, átkölcsönzött jobbágy nevek alatt.

- Hisz a zsidónak is csak élnie kell; veté oda Lőbl, titkon a nyomor és veszély hű rajzaiban gyönyörgve, hogy az Gyapjasynak fáj.

- De nem lopott földön, csalárd kenyérrel, dologtalanul.

- Látom, a nemesség sem tőn máskép a paraszttal.

- De sorsát most javítani akarja.

- No hát mig javítná: hadd fejje a zsidó, úgy is elég régen fejik az urak.

- Nem reszket ön, hogy forradalom tör ki, s az epeláz, évi események meg fognak újulni, csakhogy a zsidó aristocratia ellen? Mint már kitört többek közt Kanizsán a gabonát egyedárzó uzsorások ellen?

- A forrongókat fel birja a törvény aggatni.

Gyapjasy megrendült e buta, vad, hideg kényúri jellem irányában. Borzadva ismert benne a pénzuraság szokott vonásaira; de akarva még a szerencsétlen falu szabadítását próbálni, haragját, szelid szavaiban megtöré.

- Nem úgy, nem úgy. Ön nyelve elhirtelenkedi magát. Ki oly földhöz ragadt szegény volt, mint Lőbl, ki úgy ismert nyomort, nélkülözést, s ki most bőségben, túlözönlő feleslegben él: nem lehet oly fagyos, könyörtelen szivű az inség iránt; nem lehet oly éhes fosztogató, oly paraszt feszítő Kajafás. Látja ön, nem kérek pénzt, engedményt, nagylelkű áldozást. Bevétele ugyanaz marad, s a nép mégis mentve lesz. Szögfalva önnek harmincz ezerben van, mert annyi az eredeti kölcsön. Időnyújtó váltók, uzsora, perköltség nevelék hatvanötezerre. Ebben dobolták el. Igaztalan összeg, de törvényes; azért birja ön, ha lelke elbirja. Bérlője nem fizet száztól hatnál többet, azt gróf Csődy is megadja, kit a nép szeret s visszakiván.

- Tán hogy új pert vegyek nyakamba, melynek többé biztosító tömegje nem leend?

- Ő pontos lesz uram, én kezeskedem. Első évi bérét kész vagyok e perczben letenni, s gondom leend azt mindig előlegezni.

- Ne fáraszsza philantropiáját táblabiró úr, mondá Lőbl gőgösködő gúnynyal. Nyúl Iczikben több biztosságot látok, csak hadd maradjon kezén Szögfalva. Lám ő pusztán lakik a hangyási csárdán, s mégsem fél a paraszttámadástól, mint a spectabilis.

- Mert kóbor betyárok orgazdája lévén, pártjában bízik.

- Tessék vélekedni tetszése szerint... Szögfalvát nem adom. Felekezetemet pártolom, mert azt kivált keresztény ellenében, hitem parancsolja.

- No hát légy bitang, bujdosó, csalárd nemzeteddel; mondá keserülten Gyapjasy, miközben kalapját véve, Lőblt elhagyá. Ne legyen soha hazád és királyod. Légy gépe, szolgája mások czéljainak; s ha gazdaggá hiztál és fényleni akarsz: légy nevetség, s gúnyos példabeszéd; mig miként őseid, idegenek földében rohadsz meg.

Lőbl, egykedvű közönynyel vette átkait, mintha társalogtak volna. A szó elrepül, de a nyereség, mit gyapján csalt, meg fog maradni.

Gyapjasy nem tudta, hogy Lőblt Nyúl Iczikhez hajhászi viszony, üzleti érdek kapcsolja, hogy vele titkos szövetségben van, s neve és személye alatt sok ügyet vezérel, melyben résztvenni saját képében szégyenl; de megfontolhatná, miként átkánál hathatósabb gyógyszer leende hason bajok ellen a törvényhozó test többsége, mely többség, megyei izgatások után alakul, mely megyéknek ő is jogbiró tagja: de Gyapjasy úr azon tiszta szándékú és nagy számú magyarok közé tartozék, kiket csak alkalom tesz búzgókká, s ha felrázó vezér nem tartja galléruknál fogva, aludni hagynak eszmét, akaratot.

Mig odabenn e sajátszerű alkudozás történt, két feltünő egyén közelíté meg a tolongó vásári nép között Lőbl Simon boltját. Egyik száraz, nyurga csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt szájjal, mely tekintetének bizonyos vigyorgó vadságot kölcsönze. Öltözete: kérges bakkancs, térdig pamutharisnya, övig manchester nadrág, nyakig ujjas palást, fején jezsuita kalap, csurgóra hajtott karammal. Úgy látszék, egyike azon spanyol eredetű izraelitáknak, kik még a mórüldözési korszakban ide származtak, s a Bánátban és Mehadia körül maig is ős alakjaikban láthatók. Társa bozontos, szőrbeborult képű, közönséges egyén durva ruhában. Azt lehet vélni, alárendelt ügynöke a vigyorgó csontalaknak, mert elejtett csibukját feladá, s hóna alatt kopott bőriszákban málhát vitt.

A Lőbl-iroda átellenében egy sátorszegleten leültek, alkudozni kezdvén galand, ónpityke, fanyelü bicska, s több haszontalanság felett egy gyékényen áruló zsidóval; de az színlő eset volt, hogy fel ne tűnjenek; mert a hegyes szakállú nyurga spanyol, át-áthunyorita az iroda üveg-ajtajára. A néma kopasz, ki a rézpénzen oly mogorván ült, észrevette a megérkezőket. Otromba arczán némi derű nyilt, mely elárulá, hogy e találkozás megrendelt légyott; s visszainte titkosan a jövevényeknek, hogy várják, míg mehet.

Gyapjasy úr távoztával a morva parancsot kapott. Postára viendő leveleket vőn át s egy csomag árjegyzéket, miket apró kereskedőkhöz kelle széthordania. Alig indult kötelessége után s hagyá el az utczát, melyre Lőbl irodája nyilik, tüstént csatlakozék a spanyol zsidókkal s némi szó és illetőleg néma jel után egy raktári zugon át, kicsavarodtak a vásárból, hogy a végutcza megett tanutlanul intézzék titkos ügyöket.

Az iroda megetti bódéban, mit Vámos jelenleg velenczei kémleldévé tőn, Lőbl és Gyapjasy párvitája alatt, hajmeredve kezdé esküdt úr ismerni a héber jellemet, s szent fogadást tőn, hogy többé Singer uram ollójával magának nem szabat.

A tornyok tíz órát vertek; s a tizenháromváros szélső házsorából egy férfi közeledék a körárok pallóján át a fabódéhoz, mely alig ötven lépésre fekvék a kapuhoz, honnan az érkező vendég kilépett. Arcza fejérsápadt, mélyen beesve, szeme nagy, bűbájos, tele ragyogva igéző rejtelmes tűzzel. Ajka vékony és vérszin, csodás ellentétül a márvány ábrázaton. Jó ismerősünk már, csak a társadalmi öltöny s rendbeszedett forma tevé egy pillanatra idegenné előttünk. Ő az árvahalász, kit nagybátyja Vámos ide rendelt s most a bódéajtón magokhoz bocsáta.

- Felföldi rokonom, megyénkben ismeretlen, mutatá be röviden a törvényes bizonyság előtt. Szükség van rá kitűzött czélomhoz.

Esküdt úr, kiszabadítá fülét kráglijából, hogy jól halljon; ha tán ez alkalommal megcsiphetne egymit a sikos titokból, de Vámos a távolabbi szegletbe voná Szalárdy Ödönt, s hallhatlanul értekezett vele, mig esküdt úr emlékéből foltozgatá a Lőbl és Gyapjasy körömmel nem ért társalgást.

- Nem látott senki? kérdé alig lehelt suttogással Vámos.

- Nem, hiszen szállásom ötven lépésre van, s hatvanezer ember közt, egyre kell vigyáznom: Lajosra.

- Csak addig féltélek, mig atyjával s Lőbl Simonnal ez önárulási próbát megtettük. Ha ő, mint hiszem, szavaiban tanuságát adja, vagy sejteti, hogy Márk általi kinzatásod tudtával történt, meglesz az első nyom, melyről a törvény tovább léphet. És akkor nyiltan felléptetlek; nem leend veszélyes a főispánék részéről sem csel, sem erőszak, én védeni foglak.

- Édes anyám mindjárt Lőblhez jő.

- Özvegyi tartását felvenni. A főispán gőgje megsérült, mivel birói zárt akarék kérni; a fizetetlen évek illetékéről váltót adott, s Lőblhez utalványozá. Hugom okos nő, én eszelém őt, iparkodjék Lőblt oly nyilatkozatokba sodrani, miket használhatunk, s miknek erejével tanuvallomásra lesz kényszeríthető; s remélem, e csel sikerülni fog.

- S nekem miért kelle itt megjelennem?

- Mert a főispán most tizenegy órakor Lőblhez jövend, rég halasztott számolatok végett. Ő maga sem véli, mily rosszul áll, mily közel az értéki végkimerüléshez. Lőbl követelései alkalmasint ingerültté teendik, minek mi és ügyünk fontos eredményeit nyerhetjük. És te itt, ajtón át hallva beszélni őt, mint hallád egykor Márk szobájában, s az ajtónyilaton titkosan lesve őt, mint lesett ő téged esztergád mellett: alkalmat veendesz képzeted felmelegítni, lelked, emléked erejét összeszedni, megfeszíteni, hogy az alakra, mit tizenegy év előtt egy párszor láttál, de mely kebledbe égeté magát, s melyet, mint mondád, milliók között ki tudsz jelelni, ráismerj; s a sejtett, de még adatokkal nem bizonyítható bűnszövény vezérfonalát kezembe add... Féltő kincs ügyünkben minden legkisebb nyom, mihez a sors vezet, mert pesti gyorspostámmal kedvezőtlen hireket kaptam... Az irgalom-intézet, melyből Márk számüzetésbe, vagy talán halálra akart hurczolni, nincs többé. Alig van, ki emlékeznék rá. Tizenegy év előtt megszünt abban a kinzó kisdedóvás és orgazdai üzlet. Az épület eladóvá lőn, s dobra üttetett. Most egy csontégető birja, ki az udvar régibb titkairól mit sem tud. Talán szökésed miatt pusztítá el Márk, hogy ha netán fellépsz s az ellened vétkező merény fenyítő tárgyalás alá jövend, ne lehessen vádló bűnjelül a nyomozó igazság előtt. Márk orvos rokona Jefte, ki téged vörösdajka czím alatt kinzott, még az irgalom-intézet árverelése előtt eltemetteték. Márk azt állítá, őrült, mert végóráiban terhes vádakkal szidalmazá őt; s azt erősíté, hogy nem természetes halállal múlik ki. A kopasz morvát, ki orfészkét kezelte, szélnek ereszté. Jelenleg Lőblt szolgálja, s mint tudósítóm írja, alkalmasint itt van vele a vásáron. De a kopasz sem szólni, sem írni nem tud... Különben sem olyan jellem, kit igazvalló tanukká tehetnénk. Ha biztosabb cselpróbák előtt megközelíteném, csak lármát ütne; s akkor ügyünk végkép veszve van... A szolgáló lenne leghűbb és haszonvehető bizonyság, ki a vörös dajkánál a néma kegyencze volt. De ennek holléte ismeretlen titok. A kopasz tudná azt, de vallomását okszerűn remélni nem lehet. Talán ernyedetlen szorgalmunk feltalálandja őt. De most cselünknél több kútfő nem ajánlkozik. Arról szó sincs, hogy Márk s kancsi nővére, kivel jelenleg a Király-utczán lakik, valamit vallani fognak. Oly rögzött ördögöket önmagok ellen eszközül használni nem lehet. Irányokban vádper- s kész adatokkal kell fellépnünk. Pedig a lehető nyomozat nyakrafőre sietős, mert Szalárdy Lajos, Hortobágyon találkozék veled, s anyád hasonlata fagylaló gyanúba hozta őt. Tegnap keresett a pusztán, igérete szerint. Ha nyomodba jövend, mi nem sokáig akadályozható, meg fog győződni, hogy te a feltámadott vagy, kitől ő reszket. És akkor veszve minden remény a bűnt felfedni. Ezt megelőzni törekszünk e hallgatózó les kisérletével.

- Mi okon igényelsz Lőbl és a főispán közti számolatnál áruló szavakat? kérdé Vámostól az árvahalász.

- Mert Lőbl és Márk, folytonos szövetségben állanak, a főispán banquierje pedig húsz év óta Lőbl; s mint kinrajzod után beszélted, fejed árát is hozzá utalványozá, hogy kifizesse gyilkosodnak.

Ez értesítő suttogás közben esküdt úr készen lőn az okirat kifoltozásával, s miután haját és barkóját egy szennyes zsebkefe háttükréből rendre utasítá: fontos tekintélylyel mártá tintába a nagy rendeltetésű tollat, melynek egy szokatlan bűntitok nyitányát kell papirra tennie, hogy őt mindvégiglen halhatlanítsa.

Azonban túl a vasajtón Lőblnél vendég jelenteték. Sugár, könnyű termetű úrhölgy nyitott be hozzá. Szűk ujjú, fedett vállú, sötétkék tibetruhában, hófehér csipke-nyakfodorral, szalmavirágú lengekék kalapban, komoly ízléssel. A hölgy közel látszik negyedik évtizedéhez, de sajátos, megragadó arcz. Fehér halvány bőr, úszó ragyogványú sötét gránát szemek, mély szemöld, kisded, vérszin száj, mely a márvány arczon bájos ellentét. Vonásaiban kiállott bánatok kövesült nyugalma, s női szellemfenség. Ki az árvahalászt egyszer jól megnézte, lehetetlen, hogy e hölgyben anyjára ne ismerjen.

Lőbl, mint udvarias hébernagy, letevé szivarját, de összehúzott szemmel, azon üvegen, találgatva visszataszítólag nézett rá, mint nézni szokott a fővilág azokra, kiket nem akar megismerni.

- Nemde Czili ténsasszony?... néhai Szalárdy Elek özvegye?... alig birok rá emlékezni; mondá alázó mosolylyal, miközben egy kemény szalmaszékre leülhetést inte.

- A szegényt gőg és gazság feledni szokták; viszonzá Czeczilia hidegen, lenéző szemekkel, miközben egy damaszk pamlagon mint illető helyén, ülést vőn.

- Teljes igaza van... A világ hálátlan... Tudom, sógorát, a kegyelmes urat érti gőg és gazság alatt; mondá fogszorítva Lőbl, s szeplői között vörös pirulatban tört át haragja, a rá irányzott czimekért.

- Én szembe beszélek, nem vonatkozom senkire hát megé, felelt Czeczilia határozottan. Egyébiránt nincs időm önnek szókat értelmezni. Két okon jöttem; végezzünk kitérések nélkül.

- Ha egyiket eltalálnám is, hogy szorultságban van, s a főispán tartáspénzeért jött: másik okát képzelni sem tudom.

- Mert mult bűneit gőg és gazság feledni szokta, ismétlé Czeczilia éles jelszavait, s a haragvó zsidó a nélkül, hogy a mult bűnre hivatkozó czélzatot valóban értené, lelkében egy perczre megrebbent, mint minden gazember, ha elismert jellemű egyén, határozott vádjaival szemtől szembe bátran meglepi.

- Nem emlékszik-e, folytatá Lőblhez Czeczilia, hogy férjem éltében, termesztvényeinek adóvevő bizományosa volt ön?

- Elég sokat veszték rajta és miatta.

- Nekem tanum van, ki előtt ön férjem halála után beszélte, hogy évenként minden ügynökeit ki birta fizetni a tőle kapott tiszta nyereségből.

- Úgy-e, hát ez a bűn, melyet oly fennyen szememre hány?

- Nem; mondá Czeczilia. Csak azért említém, hogy szemtelen szaván kapjam az uzsorást, ki szabados jövedelmeit is elhazudozza, hogy jótevőjét kisebbíthesse.

- Dologra tensasszony, dologra. A mulatság elveszi időnket; mondá vigyorgva a képéből keledező Lőbl, kéjt találva abban, hogy aljas jellemétől a nemes nőkebel ingerülve van.

- 18** évben repczét, gyapjút, gabonát egy trieszti kereskedő ház számára alkudott ön el hitelben, s levéllel ajánlá az alku elfogadást; mondá Czeczilia, nyugalmát telhetőleg megtartva. Férjem nem ismeré a házat, s ön jótállás mellett igéré átadni a harminczkét ezer pengő forint értékű árúját. Férjem, válasza után néhány nappal ön ügyvédjétől levelet kapott, mely szóról-szóra így hangzék: «Lőbl úr kényszerülvén ügyei végett Pestről sietve távozni, rám bizá az ide rekesztett váltók átküldését». Benne két darab tizenhatezer forintos váltó Lőbl S. aláírással kibocsátva. Férjem nem tudva, hogy más Lőbl létezik, de túljó lelkében nem is álmodva, hogy ön a dúsgazdag, kinek különben is tízezerrel tartozék, s kit oly becsületesnek ismert, és hitt addig, csalárd csaló legyen: megelégedék a biztossággal. A trieszti ház ügynöke megjelent, s a termesztvény elszállíttaték. Két hó mulva, a váltók lejárta előtt, a ház megbukott, s a czímvezető Pestre jött lakni. Férjem felszólítá önt, mint kibocsátót a kármentesítésre. Ön először bámult, s csudálkozék, azután haragot színle, s zajt támasztott, miként lehete tőle fizetést követelni, holott a váltók alá írt Lőbl S. nem Lőbl Simont, hanem Lőbl Somát jelent, ön szatócs testvérét, ki azokat kibocsátá, de kinek semmije sincs. Férjemet egyiránt meglepte a tetemes kár, s e merész szemtelenség. Alig tudá hinni, hogy emberszív, szenvedély nélkül, hideg érdekért ily alacsony bűnre tudjon vetemülni. Alig tudá hinni, hogy igénytelen dús, mint ön, kinek szükségét jövedelme húszszor haladja, ki önzetlen részvét, gyermeki alázattal látszék hozzá, érdekeihez hajolni, s inkább házibarát volt és tanácsadó, mint bérencz és hajhász: ily hitcsaló rókává tudjon fajulni, s harminczkétezer forintért nevét, hitelét, sőt életét vakon veszélyezze, mert hiszen nem találkozhatnék-e ingerült egyén, ki ily orcsalót a keserűség első kitöréseiben keresztűl lőjön? Férjem elhült, elidegenült ön egész fajától, de e hidegség, mielőtt megkövesűlt volna, sírba vitte, vagy vinni segíté őt, a gyönge idegű s már akkor beteges testet, kit minden izgatottság rendkívül megragadt s áthatott. Megözvegyülve, árvám javait bátyám kormányzata alá bocsátám, ki önt megperelé, de siker nélkül. Ön részéről bebizonyíttaték, miként a kibocsátó nem Lőbl Simon, hanem Lőbl Soma; miként ön ügyvéde sem ira levelében többet, mint hogy «Lőbl» küldi a váltókat; s férjem válaszában sem vala több meghatározva, mint hogy «Lőbl kibocsátása mellett megelégszem a trieszti ház váltójával;» és így akármelyik Lőbl hamisítás nélkül kiállíthatta azt. Ügyvédem hiába bizonyítá be, hogy felperes Lőbl Somát soha nem ismeré, sőt létéről sem tudott; hogy Simonnal álla viszonyban, s alku válaszával csak őt érté, mást nem érthetett. A váltótörvény betűszerint itélt, ön tanúi nyomán. Árvám száztól huszat kapott a trieszti ház csődjében; a többit elveszté a nélkül, hogy ön, az orzó csempész, bűnvád alá jőne; ön pedig behajtá ellenem tízezrét, melylyel férjem adósa maradt... Ez jöttöm másik oka, mit ön képzelni sem tudott, mert gőg és gazság feledni akarja, veté utána Czeczilia az erényfenség megvető hangjával. És most irtózom ön rögzött arczkérgétől, mely szemeim előtt ily hideg nyugalmat tud színleni... Igen, ... színleni; mert bensőleg megtöri önt a nyilt szemrehányás. Kevély lelke meggörbed, s letörpül a véteksúly s önvád terhe alatt, melyet szavam nyomán, megrakott emléke egymásra halmoz.

Lőbl, nem tagadhatá, meg volt rendítve, s lelke kiforgatva kő héjjaiból. De nem bűnbánat és félelem bántá, hanem sértett kevélység. A tekintélytelen egyszerű nő, ki elvonva él, s kinél egyik ujja tízszer gazdagabb: ily éles gúnyban s parancsnoki megvetéssel érintkezik vele. Ő, a milliomos, ki lelkét tette rabbá, hogy ezreken országolhasson; ki hiúság, s birdühének áldozá eszét, álmait: nem élvezhet több földi szerencsét, mint hogy inasai, szállítói, s a váltóügyvédek nagyságolják. Csak az hajol meg nekie, ki különben is görbedt; a többi világ nevén nevezi őt, s ki tőle független, úgy bánik vele, mint ő azokkal, kik tőle függenek. És ha becsületes társaságba, főleg nemes közé téved, azon bizonytalan helyzetnek van kitéve, hogy nem tudja, mikor nézetik le, vagy támadtatik meg. Mily nyomorú táp, mily csekély adó gőgnek és becsvágynak, mely kitűnni akar, imádtatni törekszik. Mily sujtó fensége az erénynek, melyet a pénzgyűjtésért elárult; mily alárendelt meghunyászkodás a nemesebb elemű aristocratia előtt, melynek pénze által tagjává tolakodni vélt. A pénzfalók ujdonsült mágnásainak legérzékenyebb szerencsétlensége, miszerint a közvélemény apró szentjei szeretnének lenni, de az látja benne az ördögöt; miszerint készpénzért sem vehetnek hirtelenében egy pár századot, mely a gazdagulás piszkait elpalástolná. Még láthatók szemeik körül a rókaredők, mikkel az uzsora után hunyorítnak; még érzik aranyaikon a gubacsszag; s minden jó lélek, ki velök szembe ötlik, keresztet vet magára, vagy égető bélyeget süt rájok megvető szemével...

E sujtó, alázó érzet bántá Lőblt Czeczilia ellenében; de az embertelen szív percznyi törődése után feltámadt rögtön ama sóvár gőg, mely a pénzen vehető becset s erkölcsi fenséget mérgesen irigylé s mely nyomorú pénzzel s még nyomorúbb daczczal törekszik azokat egyensúlyozni.

- Ha mindaz úgy történt is, - mondá ingerlő közönynyel, - tettem-e több csalást vagy tolvajlást, mint mennyit a törvény el nem tilt? ha nem törvényesen vétkezem, itélet hozatott volna ellenem ön keresetében.

Lőbl szobája megett a fabódéban ezt súgá Vámos halkan az írónak: Húzza alá esküdt úr a közelebbi szavakat.

Czeczilia felboszankodék a kevély önhittségen, mely minden pénzaristocratiánál divatban van, miszerint a törvény gyengeségeit nemcsak felhasználja, hanem azokra szemtelenül hivatkozni mer. A hölgy márványarczát haragpír futá el, s türelemvesztve szökött fel helyéből, hogy elhagyja az aranyimádó farizeust; de czéljai, miket el akart érni, visszatartóztaták.

Lőbl mosolygott. Örvendve látá, hogy ördögi jelleme megrendíti az erény türelmét.

- Korán nevet uram, mondá Czeczilia, észrevéve a gúny szembeszökő insultátióját. Azt véli talán, hogy szemrehányásom nem több mint feljáró halott, mely az együgyűt korszakonként kisértni megjelen?... oh nem... Bűne feltámadt s szája, és körme van, mely vádol, s boszúlni tud.

Lőbl arczán elveszett a gúny, s egy tolvajpillanatot vete a beszélőre, mintha megtörténhetőnek hinné, a mit hallott.

- A trieszti bukott ház czimvezetője, ki a hamis csődben sikkasztott pénzt Pesten most apja neve alatt üzletben forgatja, hozzám jött... úgy hiszem magától is eltalálja ön, mit beszélt nekem. Elmondá, miként ő Lőbl Simonnal kereskedési viszonyban állt, s midőn bizonyos hajósülyedés, nagyobb házbukás, s több hazudott okok miatt csőd alá sietne, Lőbl Simon igéretet tőn, hogy hitelt eszközlend számára, miszerint a neki tartozott összeget lefizetheti. A hitel Szalárdy Elek úrnál eszközöltetett harminczkétezer forintig, mely árúszállítmányból ő mitsem vőn által, hanem csődbeli egyezkedés útján száztóli huszával fizetett érte árvámnak, hatezer négyszáz pengő forintot, holott Lőblnek nem tartozék többel háromezernél... Későbben a csőd megszüntetése után Lőbl Simontól követelé a tartozásán felül fizetett háromezer négyszáz forint, s szállítási bér visszatérítését, de Lőbl Simon, noha a harminczkétezer árú termesztvényt negyvenen adta el, s mindazt zsebébe sepré, nem akarta igazságos igényeit kielégíteni; sőt ha még egyszer jöend, kirugdosással fenyegeté. Ő hát feltevé magában, Lőbl Simonon saját veszélyzetével is méltó boszút venni; s nálam ez okból jelent meg.

- Rágalom; irigy hazudság, mondá kissé zavarodva Lőbl; ... ki adna hitelt egy bukott kalmár gyanúsításainak? toldá meg gúnyosan, de látszék, hogy a gúny szokott élét elveszté, s aggály és megütközés háborítja elfásult szívét, ily kényes titkot oly határozott ellenség birtokában tudni.

- Még sem hihetem, hogy rágalom volna, viszonzá Czeczilia visszatorlott gúnynyal; mert kezemnél tanuvallomások vannak, mik bebizonyítják, hogy a kérdéses gyapjú, repcze és gabona egyenesen Lőbl Simon pesti raktáraiba szállíttatott fel, s árát utolsó fillérig ő maga vette fel.

Lőbl felkapaszkodék ültéből, s horgas szemmel körülkémlelé a hölgyet, nincsenek-e nála az érintett okiratok?

- Ha ha ha! csak nem képzel ön oly együgyűnek, hogy magányosan szobájába hozzak ellene szóló bizonyítványokat, alkalmat adva erőszakos rablás által magát megszabadítni? mondá Czeczilia nevetve, s gyöngy fogain, vérszín ajka közül, oly bájosan fejezé ki magát a megvető gúny, hogy nem érdemes oly szörny ily szép szácska által kinevettetni.

- Az nem lehet, hiszen kik tanuk lehetnének, évek előtt mind meghaltak már, ellenveté Lőbl, szerepét tévesztve ezen eszes, éber, bátor nőjellem ellenében.

- Még éltökben történt a vallomás, mely hitelesítve van; felelé Czeczilia gyorsan, mielőtt időt vehetne a zsidó zavarából magához jőni.

- Tehát mit akar ön?

- Ellopott pénzemet kamatostól visszafizettetni.

- Nevetséges ábránd!... No de ha nagyon megszorult, s okiratai érvényesek, ... majd meglássuk, ... tán vetek értök valamit.

Lőbl szobája megett a fabódéban, halkan súgá Vámos az írónak: Húzza alá esküdt úr az illető szavakat.

- Ha ha ha, tehát mégis érhetnek valamit?! kérdé Czeczilia kitörő kaczajjal Lőbl gyávaságán, ki nem sejtve a boszúállás megette rejlő füleit, elárulá magát a meglepetés első zavarában.

- Azaz, én mit sem mondék azok értékéről; hogy is mondhattam volna valamit lehetetlenség felett; igazítá magát a kaczaj hangjától felábrándult zsidó; megnyugtatva magát azon gondolattal, hogy unus testis nullus testis, kivált ha saját érdekében tanuskodik.

Czeczilia azon kevés magyar nők közé tartozék a középosztályból, kik határzott életelvvel, önálló akarattal birnak. Azon rend hölgyei, melyhez tartozék, többnyire alárendelt fejlődést nyernek. Az apai tan, szeszély, házi körülmények, néha a czél, melynek eszközeül szánatott, leginkább pedig az anyára hagyományúl maradt alapeszme határozzák meg a nevelési irányt; de ennek aztán annyira rabjává szövődik a növendék, hogy ritkán képes egyéniségét saját ösztöne szerint kifejteni. Ez okból lehet ismerni magyar családokat, melyeknek egyike, ágról-ágra kendervető s réczeszaporító leányokat nevel; míg másikában őrjöngésig üzetik a zenetan s könnyen ájulhatóság, mintha a Lévi nemzetség ó törvénye szerint kellene szakmájukat leszármaztatni. A leányra ekként rátolt, ráragasztott jellemnek a férj többnyire ellenirányt parancsol, melyet az ifjú nő önerőszak nélkül con amore fel tud ölteni épen azért, mivel az előbbi sem vala lelkének szüksége, hajlamainak kifolyása, s ha már csakugyan majomnak kell lennie, inkább az lesz telivér férjének, mint anyámasszonyért. Innen tapasztalható, miszerint a nő, ki leány korában bőkezű, jótevő s minden ringyrongyra könnyelműn pazarol, most hatgarasos mosatlan ruhában űzi el fogóval a koldust; ki pipere, regény, táncz, s házi színpadon tölté leánykorát, mint nő lencsét, borsót szemel, minden harmadnap kegyesen beül a templomba; mígnem mindenkinek felnő leányában az anyai kötelesség gondja, s akkor mint egy fazekat, elővevén a rajta véghezvitt nevelési modort (melynek természetéről mit sem elmélkedék), megfőzi abban növendékét a maga leánykori képére és hasonlatára, hogy leendő férje ismét saját íze szerint szakácskodjék vele. Hogy e veszélyes rotatió, ez inkább nevelődő, mint nevelő rendszer, az ivadékon hagyja keze szennyét, nem tagadható. A minthogy minden vak magyar világosan láthatja annak nyomait a nemzeti ifjúság nagy részén, mely, midőn az apai emancipatio után az életbe ki-, a fővárosba pedig betódul és szétnéz, és törekszik tájékozni magát: kényszerül, mint a kigyó, hüvelyéből kibúni, hogy levetkezvén tetőtől-talpig rábőrödzött hibáit, helyet adjon egy második, jobb nevelésnek. Azonban mielőtt azt magán és magában bevégezné, többnyire elhanyagul, kedvetlenedik, áldozatul esik; s lesz belőle félig új, félig régi, halfarkon végződő habtündér, vagy inkább tökélytelen s hajladozó vegyanyag, mely sem közeszmék támasza nem lehet, sem magának hasznát nem veszi.

Czecziliát nem ily hétköznapi szülék nevelték. Ő nem volt bölcsőjében megrendelve sem kalaposnénak, hogy okvetlenül sipkákat béleljen, sem egy öt lovas alispán nejéül, hogy a kortesektől hagyja magát nyalni. Fejleni engedék hajlamát, benső törekvéseit. A czélkereső ösztönt nem bele hiteték, hanem tért, röptet nyitának a vele szülött eredeti egyéniségnek. Szabadon nőtt fel, mint ápolt virág, melyet az okos kertész öntöz és gyomlál, s férgek ellen véd a nélkül, hogy liliom helyett szegfűt erőtetne vele nyittatni, vagy fehér szirmait kopikékre mázolná. Szabad akarattal választa tervet, miszerint életét füzendje; eszméket, miket szentjeivé tegyen; s tárgyat, melyhez szeretetével hajoljon. Szüléi csak a hibát vagy erélyt, okot s eredményt, óvpontokat és kötelességet világosíták fel választásiban; s ön itéletével engedék birálni, mit kövessen, mit kell távoztatni. Szóval, saját erején, saját lábain taníták járni, csak őrkezekkel kisérve elbukás ellen. Innen öröklé a belátó elmét, akaraterőt, s határozott, önálló jellemét, mely sem vakon nem rohan divateszmék vagy csábító érdekek után; sem gyáván el nem pártol akadályok vagy áltanács miatt köz- vagy magánczéltól, mit megfontolás után magáévá tőn. Innen öröklé a bölcs hitet, a súlybiró kebelt, mely sorsát el tudja viselni, s ha mindent veszt, új világot teremt. Főleg becsülé a függetlenséget. Látá nyomorogni a képzelt szükség s százfejű hiúság rabjait. Azért józanon rászoktatta magát megérni azzal, mit jog és becsület, szolgaság nélkül ad. Jóllétet s örömet, mik e határok közt szerezhetők, szorgalommal törekvék elnyerni; de a lehetővel megelégült; s ha mit nem élvezett, másnak nem irigylé... Ki érdeket nem kerget, nem félt: nincsen elfogulva, s tisztábban látja az egérüző macskák alattomos cselét, összeütközését, marakodását, mintha maga is közöttük kergetőznék... Czeczilia ilyen volt... Fenékig át tudá ismerni a leglappangóbb szíveket, s mindenkivel úgy bánt, miként érdemlé... Tiszta, józan ész, s testesült nőerény. Azért mint ritka és szokatlan kivételt, e vastag anyagi korban a jobbak hidegen bámulták, az alacsony lelkek gyűlölve irigylék; ... de senki sem szereté.

Lőbl jól ismeré e nőjellem szigorát, ez átható kritikai erőt, s nem volt képes szorongás nélkül vele együtt lenni. Ő, a jegedzett, szilárd gonosztevő, ki habozás nélkül tudott hazudni, s hidegen hajtá be a hamis követelést; ki zsarnokolni tudott rajtok, kiket megcsalt; ki nagyok ellenében gúnyos és arczátlan, középrend iránt megvető és gőgös: e női erény- s elmefenség előtt zavarba jött. Esze ingatag, fulánkja erőtlen, akarata bátortalan lőn, s ha a hölgy éles tekintete szemében olvasott, kénytelen volt azokat lesütni. E független fensőség, ezen alázó ellenállhatlan szellemuralgás okozá, hogy Czeczilia előtt szerepét vesztve, tévesztve, a szemrehányt bűnökben elárulá magát.

A nő elérte czélját, mit Vámos terve szerint el kelle érnie; s Lőblt nem akará czáffal ingerelni, midőn áruló szavát visszavoná; nehogy további tervét veszélyezze, hanem papirokat vőn elő egy hajlékony sötét-moir tárczából.

- Itt vannak, úgymond egész nyugalommal, a főispán önhöz utalványozott váltói, mikről már, tapasztalám, értesülve van; miután jöttöm egyik okát eltalálta.

- Mennyiről szólnak? kérdé Lőbl csillapult kedélylyel, de melynek álközönyén átlátszék, hogy gondolata a félbenszakadt tárgyon jár.

- Három évi hátralék, - hat ezerről; felelt Czeczilia.

- Tehát négyezret kifizetek értök; válaszolá Lőbl, visszaesve, mint minden lehető alkalomnál, uzsorási rabló szerepébe.

- Mit gondol ön? kérdé Czeczilia megütközve... Az összeg teljes harmadát lehúzni!? A váltók csak három hóra vannak kiállítva. Hisz ez százharminczhárom percent volna.

- Én többet nem adok. A kegyelmes úr hitele százharminczhárom percentig bukott. Jövedelme alig fedi már a kamatokat; fizetéseiben fennakadozik, apró váltóit is folyvást prolongálja; s tudja tensasszony, hogy az ily előhaladásból végtére is csőd kerekedik ki.

- Zsidó körmök közt és kamatok mellett kétségkívül.

- Hogy kivánná hát keresztényileg, hogy a váltókért ez esetben két harmadánál többet kifizessek?

- Mért nem volt ön ily óvatos, midőn a főispán, első örökét pazarlá? Adóssága akkor is haladá már-már értékét, s mégis ön folyvást aggály nélkül hitelezett nevére.

- Mert tudám, hogy testvére birtokát örökölni fogja.

- Honnan tudhatta ön, hiszen még akkor élt fiam? kérdé Czeczilia sietve, hogy hangja ne remegjen a szívdobogás miatt, mely Lőbl haszonvehető szavainál megkapta.

- Márk orvos mondá, hogy bizonyosan meg kell halnia.

- Miként tudhatná azt egy orvos, meghal-e betegje, ki még végveszélyekben nincs? vallatá tovább Czeczilia Lőblt, visszakapva szilárd arczkifejezését.

- Mit Márk orvos állít, annak teljesülnie kell; az teljesülni szokott, teljesült ez is; felelt a zsidó, a nélkül, hogy észrevenné, mennyire bement a kivetett hálóba, mennyire másként jár esze és nyelve e nő előtt, mint mások ellenében... Különben is az eset oly gyanútlan feledésbe merült, s oly visszhang és részvét nélkül avula el, hogy nem juthatott eszébe félni vagy vigyázni, midőn reá emlékezik. E mellett zavarban tartá a trieszti fenyegető ujdonság, mely neki kárt és gyalázatot hozhat; s eszét egy cseles ötlet tartá elszórva, miszerint Czecziliát rabjává tegye, s üldöző szándékától megszabaduljon.

A szoba megett, a fabódéban, Vámos aláhuzatá az esküdttel Lőbl nagyfontosságú szavait.

- Tehát kifizeti-e váltóimat vagy nem? fordítá tárgyát Czeczilia, nehogy túlzással elrontsa, mit oly sikerrel épített.

- Négyezret, ha tetszik.

- Miként lehet ily kicsinykedő egy milliomos tőzsér?

- Haj! én szegény zsidó vagyok, nem magyar uraság, hogy forintom mellett ne lássam a krajczárt.

- Hátha máshoz viszem a váltókat; s elveszti ön illő nyereségét.

- Csak tessék. De tudom, nem teendi a tensasszony. Nem is volna hála, jótevőjét úgy kompromittálni, hogy aláírt nevét ide s tova hordja.

Czeczilia nem tarthatá vissza metsző gúnymosolyát, midőn Lőbl a főispánt jótevőnek czímzé.

- De nem is érne czélt, folytatá Lőbl. Mindenki tudja, hogy a kegyelmes úr tőzsére én vagyok. Hozzám utasítnák, vagy értesítést vennének tőlem, s csak nem kivánja a tensasszony, hogy biztos háznak állítsam azt, hová magam is százharminczhárom percentre hitelezhetek?

- Az önök egyetértő klubbja megtetézi az ördögöket.

- No-no, ne csüggedjen el, mondá ravaszul hunyorítva Lőbl. Látom, a tensasszony nagy szorultságban van. Azt már a trieszti meséből előre gyanítám. Tehát, hogy a vádlott pogány is egyszer elismertessék jó kereszténynek, megszánom önt. Ha mulhatlanul hatezret szükségel, kölcsön fogok adni a négyre kettőt. S egy üres váltót nyújta aláírás végett, fél szemmel pillantva a várt feleletért gyűlölt ellenére, kit körmei közé akart befonni.

- Tán hogy kettőért négygyel, később négyért nyolczczal legyek adósa, s végre rabja, vad eszköze? Hogy elveszítsem önön az uralgást, mely önt remegésben tartja, s megtöri?... Nem uram! E fensőbbséget, ez üldöző igényt ki nem adnám kezemből ön vasládájáért. Nekem végetlen kéj megbélyegezni, törvény alá hozni egy aranyfaló farizeust, ki ezreket sanyar, s kinek ezer rabszolga közt csak egyetlen sujtó zsarnoka lehet... Azért tehát most egyszer sem ismerem el a vádlott pogányt jó kereszténynek. Köszönöm irgalmát; ... nélkülözhetem. Én nem szoktam kölcsön venni soha. Nincs is szükségem, mint véli hatezerre; s hogy ezt bebizonyítsam, íme vegye át ön e váltókat; négyezerért odaengedem.

Lőbl gőgjét izgatá ugyan az úrnő kitört megvetése, de jónak látta az alkalmat nyakon ragadni, s a helyett hogy feleselne, vagy az elfogadott összeget daczból megtagadná: lelkén hagyva száradni a mondottakat, hirtelen a ládába kapott s fizetett: hogyha már zsarnokát lebékóznia nem sikerült, legalább a behorgászható kétezret ne szalaszsza el.

- Mégis furcsa, hogy a magyar jellem mind egy húron pendül, s számításom soha sem csal meg; mondá foga közül a tőzsér, miközben fizetett. A szellemfenség és bárányi erény mellett a tensasszony is felcsípi a megleczkézett tőzsér foghagymaszagú bankóit.

Czeczilia megveté e gyáva ingerkedő gőgöt.

- Felvevém ördög, hogyha vádkeresetemben eskümmel kellend jellemrajzodat kiegészítnem, személyes adatom legyen pogány-uzsorádról; mondá nemes haraggal, miközben áttetsző halványságát gyönge pír lehellte be.

Aztán fölkelt ültéből, s Lőblt üdvözlet nélkül hagyá el. Fordultában ruhája kissé felhajlott, s látni hagyá a kellemes könnyű láb körrajzát, mely a szabályszerű s teljes termetet emelé. Ki őt gondosan végig szemlélte, s a hajlékony ízletes modorra, mely sajátja volt, figyelmet vete, kénytelen volt megvallani, hogy Czeczilia, évei mellett is, oly hódító alak, mint a minő erélyes nőjellem.

XXIV.
(Folytatás.)

Alig távozék Czeczilia, az irodából egy segéd jelenté, hogy jőni látja a kegyelmes urat.

Lőbl kellemetlenül vevé a hírt. Néhány percze sem volt a Czeczilia által okozott ingerültségből meghiggadni, már ott lepé e fontos látogatás, melynek fárasztó és éles végzendői vannak, s melynek eredményeitől maga is tartott. Egy csomag iratot vőn ki a vasláda egyik szegletéből, s felbontva kettős pecsétjét, hosszú számjegyzéket tőn asztalára, melynek végpontjául beirá a Czecziliától vett váltók értékét. Aztán rendezni kezdé a csomagból a számjegyzék csatolványait, de mielőtt készen lehetne, kopogtatás nélkül belépett ő excellentiája.

A fabódéból átnézett lopva a vasajtó széllyukán az árva halász. Falszekrénynyé volt alakítva az ajtó belvilága, melynek üvegajtaja nyitva állt, s szabad átfolyást engede a hangnak, a vékony bagazián át, a nélkül, hogy eszébe juthatna valaha Lőblnek az évek óta bútorul használt ajtó iránt gyanúba jőni... Ő az, ő az; inté Szalárdy Ödön nehány percznyi fagylaló meggyőződés után, s leült elnyomni rettegését, szívdobbanásait, melyek a felidézett emlékre megrohanták.

Lőbl szobájában magas, száraz termet állott. Fekete frakk-, s hasonszinű pantalonban, melynek sovány szárából fénymázos bőrbe hüvelyzett nagy lábak nyúltak ki. Fejér mellény, szépen mosott redős ingfodor, s gomblyukában Szt. István kis keresztje. Hosszú, sovány, himlőhelyes arcz, melynek sárgafekete bőrén májfoltok mutatkoztak. Fejét magasan fel, csaknem hátratartá. Haja ősz és rövid, bajusza még jóformán fekete, s nyirett íve alatt látni hagyá vastag ajkait, miket gőg és megvetés előre nyomott. Álla és orra erős, durva metszetű; szemei kissé kancsalok; s tekintetében szeszély és kajánság fejezi ki magát. Ha mosolyog, hideg gúnyba öltözik képe, s ragyogó fogai különös ellentétet adnak sötét bőréhez, mit felül rövid fehér haj szegélyez. A főispán arcza általában visszataszító, de egyike azoknak, melyeken az egyéniség, s főjellemvonások ki vannak nyomva. Főleg büszkeséget, merész elszántságot, s hajthatlan akaraterőt fejezett az ki. Azért költé minden megközelítőben ama szertelen visszatartózkodást, ama félelmet, s fogult alázatot, de olykor daczot is, miket a kevély jellem rendesen elő szokott idézni.

Szalárdy György mint családnyavalyát öröklé a nagyravágyást. Ősei, kikről mindent tudott, előbb külpolitikának, Zápolya óta az udvar érdekében szolgáltak, de egy-egy pazar utód, vagy fényelgő özvegy, mindig eret vágott a bőház kincsein, s így a család sorsa fel, s alábukdácsolt, a nélkül, hogy a magasabb dynastiába léphetne, vagy elszegényednék. György nagyapja, Iván úr, új alapot tervezett a család jövőjének; s végrendeletének első pontjában meghagyá, hogy fia, az öröklött tőkével kereskedést űzzön, s minden áron pénzt és vagyont szaporítva, grófságot szerezzen, elsőszülötti örökösödést eszközölvén szerzeményeiben. A második pont majoresco unokáját kötelezé le, hogy oly királyi hivatalt keressen, mely sokat hoz, de költséggel nem jár, s törekedjék milliomos házba házasodni; mit, ha nemzetet nem nézend, s polgárosztályt keres, könnyen elérhet. A harmadik pontban unokája fiát jelelé ki a földi üdvre, melyben saját hamva is megdicsőülend. Ő harmadik ivadék lesz úgymond, a család grófi koronája alatt. Nevéről már le fogott veszni az új szag; de e mellett három fukar ős szerzeményeit, s egy milliomos anyai hozományt fog élvezni. Házasodjék az első magyar házak egyikébe, mit, ha vagyont nem néz, s szépséget nem keres, könnyen elérhet, s akkor vegyen igénybe pénzt, befolyást, minden eszközöket zászlós úrrá lenni.

A végrendelet első pontját, Barnabás úr, mint kém és zabszállító, csak annyiban nem teljesíté, hogy hivatalt viselt, de olyat, mely keveset hoz és sok költségbe kerül. Egyébiránt a pont második részét, azaz a milliomos leányt elhagyván, a harmadik pontba átvágott, azaz nagy családbeli leánynyal nősült, ki mindenéből kipusztította, vagy pusztítni segélte; örököseül pedig, mint a Márk úr irgalomintézeténél megtudtuk, egy pálinkaárúsnő fiát vette maga alá. Mi a végrendelet harmadik pontját illeti, Lajos úrfi aligha elüti a zászlós uraságot, ámbár szájas hazafiságon, és így alapos a b c-én kezdé; de ha elütné is, Iván úr hamva meg nem dicsőülhet benne, mert ő nem az ős Szalárdy, hanem isten tudja minő keresetlen vérből származék... Így rántja sokszor keresztül, sőt plane nullificálja a tervező dédek számvetését a nyúllábas ivadék.

György úr, mint már valahol említve van, utazási után, a birodalmi fővárosban, a magyar cancellariánál alkalmazá magát. Itten meggyőződék, mennyivel nehezebb a fővilágban, saját körének elsejévé lenni, mint magyar vidéken, hol öt csengettyűs ló, egy vörös guba kieszközli azt. Meggyőződék továbbá, mily gyakorlati alapon épült azon állítás, mit rhetor korában mint propositio majort tanula, hogy qui vult imperare, debet obedire, azaz: ki uralgani vágy, görbednie kell. Őt mint jelentéstelen ujonczot mindenki lenézte, vagy legjobb esetben közönynyel mellőzé, de sokszor és nem mindig éles elmefuttatások paripája is lőn. Mind ez igen sérté gőgjét, de látva, hogy a verseny és szerepféltés surlódó érdekei közt csak kigyóügyességgel lehet feljebb csúszni: dacz és torlás helyett hajladozó és hizelgő lőn, hogy aztán az alábbiakkal fensőségét viszont éreztesse, mint az a bürokratiában rendesen történik. Mind e mellett sem boldogulhat vala, ha ama tartományi csillagkeresztes herczegnő látogathatlan estvélyein ki nem tünteti magát, azaz birtoka, s anyagi bősége illő tudományul nem vétetik. György úr belátva, hogy a herczegnő özvegy unokahugán kívül nincs más lépcső, melyen hamarjában felkapaszkodhassék: jónak látá a nagyapai végrendelet reá vonatkozó parancsát tisztelettel félretévén, milliomos filisterné helyett őt venni nőül. Mindent, mit bira, hivatalt, czímet és rendjelt e leányágon kapott, s azt joggal úgy nézhette, mint menyasszonyi hozományt. Mielőtt azonban apjának ráhagyott kötelességét teljesítné, azaz gróffá lehetne, a kormány változék. Egy lelkes lengyel nő szelleme kezdett befolyást gyakorolni, ki az új korlátnok neje volt; s György úr pártfogója, a tartományi herczegnő egész pártjával háttérbe esvén, előmenetére többé mit sem tehetett; sőt megtartásáért is egy leánykori társnőjének kelle hizelegnie, ki, mint ő, tábornok neje volt, csakhogy nem özvegy, s a közelebbi kormánycserében befolyáshoz jutott. Ezen szolgálatokért György úr lovagias kötelességének tartá neje és a herczegnő szeszélyeit betöltni; s lőn belőle hiú fénykergető, mire különben is nagy hajlama volt. Későbben, a kormány újabb fázisaiban, ismét nemtőt kapott egy töredékben, s növő bajai közt folyvást a grófi rang reménye biztatá.

Egyébiránt ezen viszonyok, s azoknak hatása adtak irányt s megalakulást egész jellemének. Irigy és alázatos lőn a felsőbbek iránt, követelő és gőgös a kisebbek ellen; szeszélyrab magának, kényúr házában, méltánytalan s mitsem tevő embereiért; s értéki fokozatos sülyedése miatt éles ellensége a pénzuraságnak, mely most hazánkban a születési aristokratia fölé oly félelmesen kezdi erejét csúsztatni.

Különben következetes, elszánt, hajthatlan, s maga nemében tökélyesen bevégzett jellem.

Beléptekor Lőbl Simont egypár kézbókkal felületesen üdvözlé, s kinálás nélkül leült a legelőkelőbb helyre, gúnyszemet vetve a tőzsérre, minőt arra szokás, kit az ember gyűlöl, de nem kerülhet.

Lőbl lekapá chenillen sipkáját, felkelt helyéből, mélyen meghajolt, s bár Czecziliától még háborodva volt, szelid és alázatos képet mutata, mert annyi haszon, mennyit a főispántól összesen lopott, mindezt megérdemlé.

- Ha készen van Lőbl, végezzünk, kezdé komolyan György úr, mialatt boszúsan csapá el az orrára ült legyet, mintegy tudatva, hogy nem szokott legyekkel lakni.

- Jegyzeteim készek, kegyelmes uram, szólt mosolyogva Lőbl, de e mosolyban, ama kaján tekintetre felelet rejlék, mely mondani látszék: gúnyolj csak; körmeim közt vagy.

- Csak fogjon hozzá, mondá a főispán, kicsinylő közönynyel, de alsó ajkát előre nyomá a megvetés, miből kitűnt, hogy a felelő mosolyt elérté.

- Mielőtt a számvetést kezdeném, tudnom kell, mit végzett excellentiád, Márk úr megnemesítése ügyében? mert ő követeli tőlem, hogy tízezer pengőt számítsak be részéről excellentiádnak, mint a mennyi hasznát körülbelől a kutyabőrnek vehette volna; s mint a mennyi kárpótló díjt szolgálataért, azon esetre, ha nemességét nem eszközlené, excellentiádtól kialkudott.

Vámos a fabódéban e szavakat aláhuzatá.

- Minő szolgálat? micsoda alku? kérdezé a főispán hideg, megütköző hangon, de arczán meghalaványult a változó sárgaság, elárulva a titkos haragot, mit Márk pletykasága ingerelt... velem nem áll senki alkuban; folytatá szilárdul, mint házi orvosom, megnyeré grófném elismerő kegyét. Annak kérelmére igértem, hogy teendek egymit sorsáért... Egyébiránt a kutyabőr árát nincs többé oka követelni. S a hivatalos hirlap közelebbi számát nyujtá Lőblnek, hol a kinevezések rovatában következő czikk állott: «Orvos D. Márk urat, a párisi, német, magyar és több természetvizsgáló társulatok kitünő tagját, szülészmestert, és ritka gyógysikerről hirhedt férfiut, ki huzamosb időre saját költségén ingyen kórházat, és kisdedóvót alapított: a szenvedő emberiség érdekében bebizonyult érdemeiért, s az orvostan elővitelében kimutatott tudományos szorgalom tekintetéből, ő cs. kir. apostoli felsége méltóztatott nemesi oklevéllel kegyelmesen megajándékozni.»

Lőbl még tovább kezében tartá a hirlapot. Egy czikket olvasott abból némán, mely a fentebbit közvetlenül megelőzé. Aztán arczát ünnepélyes tettetésbe szedvén, kezét egymásba dörzsölé, hogy ujján a briliánt pogácsa szerteszét villogott; s rókaalázattal félhangon susogá:

- Excellentiád nem is adna alkalmat grófi rangját megüdvözleni, ha az ember véletlenül lapból nem olvasná; de hódoló álarcza alúl kifityegett a hivatalos káröröm, mely szavait ilyformán értelmezé: elkéstél jó bolond; ha én lefőztelek, grófkodhatol kopott fringiáddal... Miután hát a kutyabőrrel bajunk nincs, folytatá Lőbl, Márk úr részéről csak azon kétrendű nyugtatóval fogok számolni, melyet a kegyelmes gróf, és grófnő utalványára neki kifizettem, hozzá értve azon száz aranynyi csekély összeget, mit Lajos úrfi... vagyis ifjú gróf váltójára közelebbi gyógyításaért az orvosnak adtam.

- Kezdje elején, s időszak szerint menjünk a pontokon, nálam akként vannak sorozatba véve; mondá a meggrófiasult György úr, miközben tárczájából egy rövidke, de számokban bővelkedő jegyzetet kivőn.

Lőbl bezárta a szobaajtót, orrára illeszté hajszál-aczélba foglalt szemüvegét; s a csomagból kivett számjegyzéket kezdé olvasni, minden pont után gróf Szalárdyra tekintvén szemüvege felett, jóváhagyást, vagy észrevételt várva az egyes tételeknél:

- Nagyméltóságu gróf Szalárdy György főispán, és kir. tanácsos, nemkülönben szt. István kiskeresztes vitézének, Lőbl Simon pesti becsületes izraelitánál tett, s fizetetlen adósságai:

1. két ezer arany, miket a grófnő, Lajos úrfi születési ajándékaul rendelt Márk orvos úrnak lefizetni, s mik az első computusba azon oknál fogva nem iktattattak be, mivel még akkor a grófné nem akarta excellentiáddal tudatni.

Ez azon díj vala, mit a nagyreménységű rongyok elszülésekor a pálinkaárusnő becsempészett fiáért csipett fel dr. Márk.

- 2. A mellék örökülés előtt nálam tett összes adósság 240,000 p. forint.

- Nem foghatom meg, hogy jöhet e pont számadásba, holott 40,000 termesztmény, és lábas jószágok árával rovaték le abból; 200,000 értékben pedig kilencz év előtt átbocsátám ős uradalmim kettejét, miknek ön, habár nevem alatt, birtokában van, s jövedelmét húzza.

- Tán feledé excellentiád, s ha igen, ime az átadó okirat, hogy biztosítá az átvett javak száztóli hatos jövedelmét. Tiszteim számadásait saját kormányzója vizsgáltatá meg, s azokból kisül, hogy bevételem néha öt, néha ötödfél kamatra rugott. Az innen kilencz év folytában eredt, megtérítendő hiányzék: 11,500 p. forint. S e tekintetből hozaték combinátióba az ó adósság... Ha kétkedik excellentiád, itt vannak a számadási kivonatok, kormányzója aláirásával; s egy harmincz fontnyi papircsomót nyujta át.

Gróf Szalárdy visszataszitá azt; s a pamlag vánkosáról odébb vetve egy csomó zsiros gyapju-mutatványt, helyét megtörlé, hogy rákönyökölhessen. Aztán egy száraz cabanára gyújtott szivartárczájából. Lehet folytatni; utasítá Lőblt szokott kicsinyléssel.

- 3. Márk úrnak fizettem a melléköröködés után excellentiád rendeletére 20,000 p. forintot.

- Fájdalom; mondá mintegy magának a főispán.

- Ki az embernek 25-30,000 évi jövedelmet ad kezébe, annak oly potom ajándék, alig több napszámosi borravalónál.

Vámos a bódéban aláhuzást inte az esküdtnek, mint minden haszonvehető igéknél.

Lőbl huzamosan nézett szemüvegén felül észrevétel után; de a gróf hallatlanná tevé tolakodó szavát, szivarfüsttel rejtve el arczain a sárgitó haragot, azon bántó meggyőződés miatt, hogy zsidó szövetségben semmi titok nincs, sőt oly rejtelmek is fecsegésbe jőnek, miket sem meghatározni, sem annál inkább bizonyítani nem lehet.

Lőbl tovább olvasott.

- 4. Ennek négy évi hátramaradt kamata, száztól tizenkettejével: 9,600.

- Akkor nyolcz kamatra igérteték e pénz: mondá foga közül György gróf, lenézve félszemmel a köhentést színlő uzsorást.

- Igen, azon feltét alatt, ha pénzemhez egy év alatt visszajuthatok. De csak nem kivánja nagyméltóságod a zsidókat à la Pharao sanyarni, hogy tőkéjét évtizedekig követelje nyolcz kamaton magánál heverni. Kivált most már, midőn a váltótörvény, mint József eleinket, kiszabadított a rabjáromból. A gróf (e czim jól esék a főispánnak), magasabb ponton áll, de magasb lelkű is, hogysem egy zsidó írgalmát igénybe vehetné; hiszen váltót adott a kérdéses kamatról.

- Tudom, mondá a főispán, miközben irtózattal vonult odább a szennyes ingtől, mely a kanapé alul lábaig nyujtózott. Csak saját jellemére akarám Lőblt emlékeztetni, mert egy év alatti visszafizetésről, a kamatláb megállításakor szó sem volt.

A tőzsér nehányat köhintett, melylyel magát becstelenülésnél rendesen fedezte, s mely neki a tétlen megvetéssel büntetendő gentlemaneknél szép tőkéket hozott. Aztán olvasá:

- 5. Különféle pincze- és konyhaszállítmányok külföldről, mik az utolsó négy évben fizetetlenül maradtak 9600 p. frt.

- Jegyzetemben csak 8000 áll; monda Szalárdy, a kezében tartott papirra tekintve.

- Azon ezerhatszáz értékű küldemény nincs tán beszámolva, mely nyolczszáz negyvenben, a bécsi szállitásnál Dunába merült. Pezsgő és más külhoni borok, szeszek, saftok, olajok, eczetek, mustár, tengeri halak, rákok s több efféle. Emlékezik excellentiád, midőn oly rögtön tőn újabb megrendelést, de a tisztújítószék aztán kedvére ütött ki... Nem remélném, hogy a vakeset kárát törvény ellen nyakamba kivánná sózni; holott casus nocet domino.

- Ez maig sincs hitelesen bebizonyítva.

- A bécsi harminczadkönyv kivonatát még azon évben leküldém excellentiádnak. Ha elveszett, párban ime itt van, melyből kitűnik, miszerint a szállítmány ugyanazon czikkekben ismételtetett.

- Az nem többet bizonyít, mint hogy czimem alatt vámmentesítteték a másoktól elfogyasztott első hozomány.

- Tanúiratokat is küldék, mik a megrendelt ládák elsülyedését igazolják - felelé sanda szemmel Lőbl, a nélkül, hogy jogot venne az alacsony csempészgyanúért megneheztelni.

- Azt hiszem Lőbl, azon ládák az akkortájban vajudott, de születése előtt megidétlenült emanczipáczio keresztelőjére előlegeztettek.

- Nem, kegyelmes uram; mi minden illető bábát és keresztkomát készpénzzel szoktunk fizetni - viszonzá a tőzsér előkelő mosolylyal, feledve, hogy a becstelenítő kétely ismételteték.

- Tovább, tovább, - utasítá Szalárdy, nem akarva oly csekély összegért ingerültebb surlodásba jőni a horgas körmű hébermágnással, kit bár mélyen gyűlölt, mig körme közt van (pedig mindvégig ott marad), szeszélyétől telhetőleg kimélni tartozék.

Lőbl folytatá:

- 6. Ezen szállítmányok időarányú kamata száztól tizennyolczczal: 1728 p. frt.

- Hisz a negyedik pont alatt csak tizenkét száztólit követelt.

- Jaj, kérem alássan, az régibb adósságra szól, midőn excellentiád hitele még jó lábon állt, de bizony most már egy kis lábcsúzt kapott; s csak nem követeli, hogy oly háznak, mely négy év óta fizetéseit megszünteté, tizennyolcznál olcsóbb kamatra hitelezzek. Ez kegyelem lenne, azt pedig mágnás, ha épen ma lett volna is azzá, zsidótól nem fogadhat el.

Szalárdy ajkába harapott a szemtelen szómerény miatt, s hátat fordíta a pamlagvégnek, hogy ne lássa a neveletlen pénzaristokratát, ki új fensőségét oly nyersen gyakorolja a felette állókon... Lőbl sértő közönynyel folytatá:

- 7. A kegyelmes grófnő utóbbi rendeletére: konstantinápolyi shawlok, boroszlói és schweiczi csipkék, indiai tollak, lyoni selymek, külországi bársony- és kasemirkelmék stb., stb., 10200 p. frt.

Semmi észrevétel.

- 8. Ugyanannak párisi illatszerek, öltözékeszközök, divatárúk, kilencz tánczöltöny, keztyűk, czipők stb. 1356 p. frt.

Semmi észrevétel.

- 9. Ugyanannak melegégalji növények, négy darab persaszőnyeg, különnemű becses régiségek, érczöntvények, norinbergi díszművek, majmok papagályok s több apróság: 17500 p. frt.

Semmi észrevétel.

- 10. Az ezüstnek és ékszereknek csak vámja és portója jő számadásba, mert azokat személyesen rendeli meg és fizeti ki a grófnő, párisi kirándulásaiban. Tehát a fizetetlen vám és portó összesen: 2161 p. frt.

Semmi észrevétel.

- 11. Ugyancsak a grófnő részére vétetett négy angol hintós ló: 3000 p. frt.

- Ezret sem értek - megjegyzé kedvetlenűl Szalárdy.

- Hitelbe az is jó - válaszolá alázatos gúnynyal a kopasztó; s a főispán pirulva némult el, hogy ily lelketlen pénzfaló fulánkjait viselnie kell.

- 12. Excellentiád számára egy angol csődör, fegyverek, úri és cseléd formaruhák Bécsből, amerikai szivarok, bécsi lószerszámok stb. stb. 8075 p. frt.

- 13. Lajos úr... akarám mondani az ifjú grófnak... kérem átosan, midőn e jegyzék készült, még nem vala gróf; innen a tévedés. Tehát az ifjú grófnak excellentiád jóváhagyása mellett, külön hozatmányok a jegyzékek szerint: 3956 p. frt.

14. E fizetetlen bizományoknak időarányos kamata, tizennyolczával, összesen tészen 15900 p. frtot.

- Ez mégis szörnyűség, kitört a főispán, e bőrnyúzó telhetetlenségén. Annyira egy aristokrata sem élt vissza hatalmával, mint a pénz. A zsidó- és mórüldöző spanyolszak, az inquisitió, a velenczei tizek, a népsanyaró római patricz, mind semmi aránylag azon kínzó és fosztogató kihágásokhoz, mit a magyar uzsorások klubja kényszerítő körülményeink közt törvény mellett és szerint büntelenül űz és feljebb rugtat.

- Ugyan ne fillérkedjék excellentiád, esék szavába malitiős phlegmával Lőbl, vérszemet kapva a fentebbi letorkolások sikere után. Azt véli talán a gróf, hogy én olyan kapaszkodó nyalócz vagyok, ki elég hiú és ostoba szerencseül venni, ha magas uraknak ingyen szolgálhat?... Ugyan mit mondana a világ, ha megtudná, hogy ily magas ház még az étel és ruházat árával is zsidónak tartozik, ki azt évek előtt fizette ki. S mégis nem elég, hogy a krajczárokat sehol sem számítom... Még forintjaimból is engedjek? vagy épen százaim-ezreimet hagyjam leróni... Ily bolondító gombát nem ettem. Én parancsváró szolga és gép vagyok... Gép és eszköz a világ folyamában... de önmagamért. Én szeretem magamat jobban mint mást. Szeretem mélyen, elszánva, csábíthatlanul. Szeretem önző ösztönnel, mások kárán s a törekvés minden bűnével, mi a bitón innen esik. Nekem tőkém van s azt akarom, fogom növelni minden szent és szentségtelen úton a végtelenig. El kell érnünk, hogy uralkodjék önökön a zsidó ivadék, melynek bujdosó elein sokáig uralkodtak önök.

Ezen epés, ingerült eszméket oly hidegen, oly alázott modorral mondta el Lőbl, hogy a főispán megborzadt. E kincsgyűjtő sárkány kimutatá foga fehérét, s oly gyáva téren mutatá azt, egy vonagló áldozat előtt, ki már erőtlen lábakon, bukáshoz közel, fentartó kezére szorulva hozzá támaszkodik, hogy a súlyegyent, ha még lehet, el ne veszítse. És ő ördögien reá vigyorog, hogy az áldozat ne merjen hozzá menekülni. És e vigyorgás oly hideg, oly merev és nyugodt, mint lenne a tűz, ha megfagyhatna.

A főispán irtózattal látá, miszerint az uzsorás kényurak ép oly tökélyre fejtik szakkörükben a tettető alaktant, mint más diplomaták. Éltében sok zavart, sok szorongó kedélyt és órát idéztek már reá a túlköltő fényszenv kicsapongásai; de soha oly megrázó bánat, oly csüggeteg és komoly önvád lelkére nem merült, mint most, midőn szemei kezdtek felnyílni. Eddig egyik kölcsönből fedé a másikat; házi szükségeit tőzsérhez utalványozá, s kész jövedelméből elszórta magát napi és évszaki mulatságai közt. Csak most, midőn a halasztgatott végszámvetésre összeszerkezé jegyzékét, szörnyedt el, mennyire sülyedt érzéki fekvében, mennyire lehetetlen a felvett modort folytatni. Ez már magában leverő vala, s most Lőbl kitöréseiből kezdett meggyőződni, ki az, kinek körmei között nyakig van; mennyire más, mint a külső kéreg, a görbedő, igénytelen álarcz, melyet ő ismert; mennyire más e rőfös és firneiszos vagy caviarszagú s váltóval béllelt haute-volée, a hiba mellett is, még sokban gyöngéd s lovagias aristokratiánál; mennyire nem várhatja e vérszopó vámpirtól, hogy kimélettel legyen sorsa elrendezésiben. Hogy azonban ügyét rosszabbá ne tegye s a kivihetőnél kevesebbre ne szorítsa magát, elnyelte Lőbl gorombaságát. Közönyös nyugalom alá takarta a háborgó gőgöt s szótalan arczán legkisebb jelke sem vonult keresztül azon árnyon kívül, mit a szivar vastagabb füstje rávetett.

Lőbl elbámult e kicsinylő hidegségen. El kellett ismernie, hogy az ó aristokratia gőgben, tettetésben is nemesebb ujdonsült klubbjoknál, melynek pedig ezekben áll egyik főerénye.

Szünet következék.

Végre Lőbl, türelmét vesztve a főispán komoly és vágásban maradt kedélyén, ingerülve kérdé:

- Tehát folytassam?

- A mint tetszik - mondá a főispán egykedvűen, miközben második szivart gyújta meg, hogy a szoba szagát ne érezze.

Lőbl folytatá:

- 15. Most legújabban az új etablissementhoz bécsi butorok és függönyzet, párisi tükrök, lámpák, vilárok, két divatos brougham, egy kalesz, négy lószerszám ezüstre, csehüveg-szállítmány, vegwood és csehporczellán, servicek, mind excellentiád czímerével s grófi koronával jegyezve: 18,750 p. frt. Meglehet, az összeg valamivel többre is fog rúgni, ha sietségemben egymi csekélységet tán kifeledtem. Némely részt innen a debreczeni vásárról spediroztam excellentiádhoz. Elébb nem érkezheték. Csak félév előtt vevém parancsát és rajzait, midőn bizonyos reményt kapott, hogy gróffá emeltetik.

A főispán észrevétel nélkül hagyá e pontot. Arcza némileg felderült, gondolata elmélyedt, a grófi czím üdvét látszék élvezni.

- Itt vége a házi költség rovatának, mely tizenöt pontok alatt tészen összesen 133,326 p. frtot és 2000 aranyat; hozzáadva az ifjú gróf közelebbi gyógyításaért Márk úrnak fizetett száz aranyat - mondá hivatalos közönynyel a tőzsér, miután a fentebbi pontra ellenvetés nem téteték; s szemüvege felett feleletért nézett, de a főispán folyvást háttal ült feléje.

E számadásból, sok több között két főtanúság van. Egyik azon szomorító magyar gazdálkodás, miszerint negyvenezer p. jövedelmű földbirtokos négy év alatt csupán külhoni fényűző czikkekre annyi adósságot tud csinálni, a mellett, hogy bevételét másfelől egy fillérig elkölti, s miszerint a fokonkinti merülés intő veszélyében is a helyett, hogy észre éberülve megrántaná a gyeplőt a mélység előtt, könnyelműen rohan az üres czím s fárasztó csillogás szirénei közé. Másik tanúság az, hogy ki a Shakespeare és Sue Shylockját és Jaques Ferrandját meghaladó magyarhoni uzsorások torkába esik, annak idejében okvetlenül el fog nyeletni, mint Jónás elnyeletett a haltól, hacsak késnek késével (azaz lemondó határozattal) ki nem vágja magát, míg keze mozoghat...

- Mielőtt a másik rovathoz fognánk, az elsorolt pontokra nézve közleni akarom tervemet. Százezret alakítsunk kölcsöntőkévé s tőle, míg leszállítom, ajánlok száztóli nyolczat. A felül rugó összeget pedig kifizetem jelenleg, ha tetszik honi részvényekkel - mondá gróf Szalárdy Lőblhez fordulva, s szemén és összevont homlokán bizonyos fanyar nyugtalanság látszék elvonulni, mely epés egyéneknél izgatottság jele s a kitörő szeszélyt szokta megelőzni.

Lőbl azon hideg haragúak közé tartozék, kik soká engedik megmozgatni kői nyugalmukat, de ha egyszer felingerültek, sokáig higgadnak le, s mosolygó arczczal tudnak gyilkosságig menni. Seprős vére felkavarodott az elébbi lázadásban s szinte égett az alkalomért, goromba lehetni a körme közt vonagló nemesen, kinek faja előtt, minden értéki súlya mellett is, kényszerű háttérbe vonulni az uzsorás klub. Azért gyönyörgve élvezé adósa arczán az érdekeltséget, mely sokkal jobban lázít és rongál, mint a kaján gúny. Sóvár boszú- és ártvágygyal nézte az átváltozott arczot, mint egy fizetetlen váltót, mely ellenségét kezébe adja.

- Mi a száztóli nyolczat illeti, mondá hivatalos idegenséggel, csodálnom kell excellentiád idylli fogalmát, miszerint egész naivsággal tud tőlem ilyesmit várni. Valóban a költők meséire emlékeztet, midőn még öt-hat ember vala a földön s Ábel csak azért is átadta Kainnak kecskéje húsát, hogy bőréből lábtyűt csináljon magának... Ma több hasznát veszszük a kecskének. Ritka, s mint a zsibvásári koszperd, divatvesztett czikk ma már az irósvajszivű, vagy inkább romlott májú philantrop, ki birkáit meg hagyja nyírni az éhesnek s mézes karddal harczol ellenei ellen. Részemről legalább nem tartozom ezen sóhajtó vitézek kegyes táborába. Azon egészséges alapelv nyomán: inkább én, mint más, többet akarok kapni, mint adni; s hol kilátásom csökken, bizalmam is illőn megvékonyodik. Excellentiádnak nem lehet panasza. Annak idejében méltányos valék: de természetesen, a mint excellentiád lejebb-lejebb ment, én feljebb-feljebb jöttem. Míg biztos hitele volt s pontosan fizetett, tizenkét perczentre mindig kölcsönzék. Négy évtől, mióta akadozni kezdett, tizennyolczra csaptam, s most, midőn a hitelalap ide s tova végkép kimerülend és csak perre, patvarra nyílik reménység, huszonnégyre adnám, ha adni akarnám, de úgy sem adhatom, mert magamnak is szükségem lesz reá. Minek okáért excellentiádnál lévő minden tőkéimet ezennel felmondom; egész alázattal megjegyezvén, hogy a lefizethetési határnapig huszonnégy perczentet előre tegyen le, vagy váltó által biztosítson; mit annál hajlandóbb lehet teljesítni, mert ha tartozását betábláztatom, huszonnégyre sem fog mástól kölcsönt kapni, s akkor veszve lesz; ha pedig rögtön perbe fognám, csőd alá jöend, s akkor már veszve van.

A főispán haragos csodálattal nézett Lőblre. Meztelenül egész undokságban állt előtte az álarczaiból kivetkőzött nyervágy. A tőzsér, ki kalandos ifjú korában, viszonyaiba tolá, fészkelé magát, szolgálata kezdetén szegény, szerény és kegykereső hajhász szerepét játszá; ki később, mióta szárnyára kelt s első örökét átvette, folyvást ügynöke, támasza, tartalékforrása volt, ki minden bajt, zavart, véletlen esetet kiegyenlíte s nélkülözhetlen szükséggé és szokássá érlelé magát; ki pénzügyeit pontosan ragaszkodó hévvel s szolgai alázattal vezeté, ki az értéki sülyedtség örvényéhez vitte, vagy jutni segélte; s kiben mint dúsban, most, a fordulat szorongó pontján, próbált hűségre számíta: hitlenül elhagyá. Elhagyá őt, ki úgy nevelteték, hogy pénzügyeiben halálig vezetőt, vagy legalább támot szükségeljen. Élesen bántá gőgjét azon nyilt vakmerőség, miszerint zsarnoka, fertelmes tetténél, szemébe nevet; mitsem titkolva alacsony örömét, hogy a kizsákmányolt jótevőt tönkre juttatja. Bántá a vastag hálátlanság, mely saját osztályában ily csömörletes nyerseséggel mégsem gyakoroltatik. De mind e mellékkeserűségeknél bántóbb volt önsorsa: a zavar, szégyen s menekvési lehetetlenség, mely abban mutatkozék. Mit mond a világ, mit teend családja, melyet a csapás véletlenül ér?... Hát még a rangszomj s imádtatás ösztöne? Most, midőn a fenhéjázó végrendelet betölt, midőn az ősöktől leszármazott vágy és áhitat teljesülve van, midőn a család meggrófula s ezen földi üdv fényes élvezetéhez elkészült... kell megbuknia. Mennyi gúny, mennyi ellenszenv fog reá támadni, mit eddig tekintélye tartott álarcz alatt; mennyi kárélvező tomboland felette, kiket eddig kevélyen mellőzött s kik miatta mellőzve voltak; mint kell a nagy világból, gyönyör és csillogás nélkül s talán szükség és nyomorban gyalázatával egy látogatlan zugba zárkóznia!... Mind ez együttvéve prózaiabb jövendő, mintsem egy hiú fénykóros gyáva lelkét pillanatig le ne roskasztaná... Lőbl szavain oly örömest kétkedett volna; oly szívesen engedte volna méltóságát e tréfával sérteni, megalacsonyítani; de nem úgy kezdé ismerni őt, hogy nyilatkozatát komolynak ne higyje.

Azonban nem akará magát elárulni, s könnyeden ellensége kezébe vetni. Visszavevé a szokott kőarczot, mely egy pillanatig magára ölté a szív érzelmeit. Üléséből felkelt s vele az oly hajthatlan dacz. Néhányat lépe s Lőbl előtt megállt. Aztán vevé barna békateknő lorgnettjét s mellén keresztbefont karokkal, némán, átszegzőleg nézte őt, mint valamely ismeretlen szörnyet.

A gyakorlott gonosztevő fel sem vevé azt, hanem hidegvérrel, remegés nélküli, nyugodt, biztos hangon folytatá:

- A mi pedig a részvényekkeli fizetést illeti, sajnálom, hogy excellentiád magas kivánatait nem teljesíthetem, de nekem magyar részvény nem kell.

- Hogyan? kezdé bámulva a főispán, hiszen saját maga Lőbl, ékesszóló hévvel, erővel árulá szerteszét a középponti vasutrészvényeket, s adósságom utóbbi átvételénél nyakamba is tolt harminczezer pengő forint árút.

- Az nem egyéb volt börze-nyerészetnél. A kezemre játszott részvényeket eladám, többnyire adósaimnak, midőn legmagasabban álltak, hogy feleim olcsón visszakapdossák a szorult magyartól, ha majd a részletnapok jőnek s fizetni nem tud. A mint hogy excellentiád is eladta azokat egyik hajhászomnak harmad veszteséggel. Különben mit forgassak én pénzt vaspályában, mely előbb-utóbb versenyt állít elő a magyar pénzpiaczon; holott kölcsön útján harmincz, negyven, hatvan perczentig kereskedhetem tőkémmel a törvények védelme alatt?

A főispán csodálata folyton nőtt e szemtelen tőketulajdonos jellemén, ki már nem is tartá érdemesnek szívredőit a vérevett ellenség előtt takarni; sőt gyönyört keresett abban, hogy önzési szennyével csömört okozzon.

- Hát a gőzhajó- s állóhídrészvények? - kérdé mintegy alkalmat adva a további önismertetésre.

- A híd pihen s gőzhajó sem kell. Jobb, ha azon kevés részvény, mi e két vállalatból magyar köröm közt van, apránként idegen kézbe vándorol. Így siettetve lesz a jövendő, hogy a magyar föld idegen országok technika provinciájává váljék. Pedig nekünk erre törekednünk kell. Csak így leend az, hogy a folytonos szegényülésben, mi és utódaink bővebb és könnyebb alkalmat nyerünk excellentiátok megtört és fogyott fajában nemzetietlen pénzaristokratiát alapítani meg... Egyébiránt nem ezeket veszem, honi részvények nevezete alatt; hanem azon korszerű s ránk nézve nyakszegő ipar- s kereseti vállalatok papirosait, miket egy eszénjáró nyakas töredék, socialis mozgalmak útján lerak és szaporít; mindenikében akadálykövet téve kerekünk alá, s mindenikével ásító veszélyt toldva be; hasonlag az egyetlen serény fecskendőhöz, mely az égő faluban minden kigyúlt lyukat törekszik befojtni. Mint minők ipar- és gyáregylet, czukor és kereskedelmi társaság stb. Ezektől irtózik, ezek vesztére tör velem együtt minden becsületes zsidó, sőt máshitű kereskedők is, kiknek csak születése és pénze magyar, de nyelve és érzelme idegen. Nézzen körül excellentiád ezen társulatok részvényjegyzékében, mily jelentéstelen arányban van érdekelve a kereskedőség, kivált zsidóság, a nemes osztályhoz képest. Csak azok szegődnek látszatból azokhoz, kiknek vagy egyéni érdeke kifizeti magát, vagy befolyás útján alkalmat lesnek azon vállalatok megbuktatásához... De hogyan is lehetne máskép? Van esze az embernek, hogy nem húzza orránál fogva piaczra a vetélytársakat s nem dédelgeti fel saját pénzén gyűlölt ellenét, hogy végre nyereségiben osztozzék.

Különösen mi magyarzsidók vagy zsidómagyarok, kik jövő uraságunkat akarjuk megépíteni, csak nem rakhatjuk az alap közé idegenek kövét, nem segélyhetjük társunkká a bukott telektulajdonost, hogy midőn a ház felépült, salonjainkat elfoglalja s minket kiszorítson?! Nekünk törni, nyomni, eltapodni kell minden csirázó versenyt és vetélyt, elzárni, betemetni minden felfakadó forrást, mely a pénzt, hatalmunk eszközeit, a nemességhez szivárogtatná s új uralgást adna kezébe. Más nemzeteknél nem sikerült ez élelmes fajunknak, itt meg kell ragadnunk az alkalmat. Midőn pénz lett az uralkodó eszme s a világtörekvés anyagi irányt vőn: Angolhon lordjai rögtön az ipar és kereskedés terére fordíták minden erejöket. Ott a nemzeti előlátás, szorgalom, éber vigyázat elkapkodott, felhasznált minden tért és alkalmat, a nemesség kezére keríte pénz- és iparpiaczot, elragadozá orrunk elől a jószagú pecsenyét s nem engedé semmi kövér zsákmányba akasztani csempész körmeinket, hogy aztán ellephettük volna mint a féreg, mígnem minden jobb ízlésű ember visszaborzad s eltávolodik tőle, nekünk hagyva az egész martalékot. Tehát Anglia kijátszá kezünkből a jellemünkhöz illő időszakot. Ott a nemesség pénzt szerze magának s úr maradt, a zsidónak koppant a szeme s ostobább népet kelle keresnie, hol nyakára üljön az országnak s felépítvén Izrael hatalmát, élvezzen és uralkodjék dologtalanúl... Frankhonban e tekintetben kevesebb akadálylyal lehetett volna az új nemességbe becsúsznunk s játszani a szerepet, melyet ma pénz oszt. Ott az ó nemesség, politikai fordulatok miatt megtörve, kedvét, befolyását vesztve, a st. germaini kalitkába zárta magát mint beteg oroszlán. De Frankhonban nem a nemesség teszi és vezérli a nemzetet. Ott harminczhárom millió büdös keresztényben egy nyelv, egy érzelem, egy érdek, mely maga rontja vagy maga építi dolgait s idegen kanalat nem hágy fazekában kavarni. Ott felépült a pénzuraság királyszéke, hírünk, befolyásunk nélkül. Legfeljebb aprószeresi napszámot végzett körüle a zsidóság. A franczia korszak meghódolt a pénznek, sülyed és nyerészkedik, felölté jellemünket, a nélkül, hogy gázsijában osztoznék velünk s nekünk mint nézőknek legfeljebb a tapsolás élve jut, hogy oly művészileg utánoznak bennünket... Maga átlátja excellentiád, hogy miután más népek így gondoskodnak magukról, nekünk a magyarok közé kelle hátrálnunk, miként «Kibrot-thaavától, hol eltemetteték a kiváló nép, menének eleink Haserothba és megállának Haserothban» Móz. IV. XI. 34. Megtaláljuk Gó’senföldét, hová bujdosánk. Ez a mi bőrünknek való hely, a mi zsebeinknek való hizoda. Igen alkalmatos héber conservatorium, melyben a jeruzsálemi fény megnő és felmagzik. Soha egy status sem engedett a speculánsoknak oly bő és könnyű nyereséget, a nélkül, hogy emberi vagy országos czélnak általok hasznot szerezne. A helybeli jellem és viszonyok egészen malmunkra dolgoznak. A magyar kormány soha sem vezérli a nemzet érdekét. Nem is akarja, de ha akarná is, hogyan tehetné? holott akármily politikai szinű egyén legyen élén, rögtön támad párt, mely, mielőtt magát úgy mutatná, hazaárulónak kiáltja ki, népszerűségét, hitelét aláássa, furkálja, szárnyát megnyírja s mikor se ti se tova nem tud mozdulni, saját pártja is odább áll tőle, hogy új zászló alá csapja magát, melynek tartója egy másik csoport által ismét le fog rántatni. Soha egy nemzet se csapongott oly könnyelműen a váltakozó népkegy végletei közt, mint az excellentiátoké. Magát gróf Széchenyit, kit messiásának kiálta ki, mihelyt oly pontra állott, honnan ha népszerű maradand, többet használhat, mint az előtt, már megfeszíti. Sőt Deák Ferenczet, ki minden pártok közbálványa volt, egyetlen toaszti nem jól ejtett, vagy nem jól értelmezett kifejezéseért saját eleme gyanúba vevé. Ezt teendi többi jeleseivel is, kik még jobban napirenden vannak. De ha ezt nem is, bizonyosan megszokja, megúnja őket, közönyössé válik irántok s korán elfeledi. Azért sok jellem, sok tehetség, kényelmei közé, vagy szegény zugába vonja be magát, s elpipázza erejét, mert nem akar taps közt kezdett szerepet füttyön végezni, hogy végre mégis mitse használjon, minek itt legnagyobb művész is ki van téve. Látja excellentiád, hogyne örülne ennek a zsidó? Nekünk olyan nép kell, mely jeleseit becsülni nem tudja, mely egymással veszekszik. Oh az a bábel zavarja nem hiába tanít minket az ó-testamentomban...! Elébb mondám, hogy a kormány nem vezérli a nemzet érdekét. Most mondom, a nemzet (vagyis nemesség, mert hisz itt nemzet nincs), maga sem vezérli azt közerővel, sőt absolut többségével sem, mert minden kérdésnél pártokra oszlik, ingerült csapatokká töredezik fel, mi a sikert töri, csonkítja, elernyeszti... No, már hogy kivánja excellentiád, hogy mi Izrael hívei, azon kisded magyar pártot, mely annyi zavar és összeütköző törekvések közt, az ipar, kereskedés s több idevonatkozó üzlet rendszerét ki akarja kezeinkből vájni s a statusjövő alapjául a nemzetnek megvédni, gyarapítni és növelni, mígnem végre bennünket elüt, kituszkol s a szérüről gyepszélre szorít, mint szorított Anglia és Frankhon, hogy mondom, ezen kisded magyar pártot, magunk ellen czéljaihoz segítsük, a pénzpiaczon vetély- és osztálytársakul tolakodni eszközöket nyujtsunk, s kiadjuk a bizonyos uraságot kezünkből, mit a magyar nemesség felett, ha a dolgok maradnak, az idegen pénzaristokratia okvetlenül kivivand magának?... Ez okon nem kell nekem magyar részvény. Azt minden uton lenyomni, kellemetlenné tenni, a börzéken értékét buktatni, hitelét veszteni törekszünk, hogy az illető vállalatok menjenek tönkre, vagy silány, jelentéstelen forgalmat idézzenek elő az üzleti ágakban, a nélkül, hogy a részvényesnek hasznot, nekünk kárt okoznának. Egyébiránt efféle józan törekvéseinkben tetemesen elősegít maga az iparalapító párt, mert az excellentiád lőportermészetű faja csupa lelkesedésből is légbe röpíti dolgait, s az üstökös dédek nyírett ivadéka, azért látszik fejét olló alá adni, hogy minden lépten-nyomon egymás hajába ne kaphasson. A magyar, ha más oka nincs, nemes vetélyben is összevész s egymás törekvéseinek vet gátat, akadályt, részvétlenség, gyanú vagy ellenműködés által. Így történt a létező iparköri öt-hat egylettel is. Most gyanusítják a hengermalmot, majd a czukorgyárt, majd a gyáralapítót, külön változatban egyik a másikat, mígnem valamelyik, mely magát a többieknél jobbnak trombitálta, tíz hó alatt, legkedvezőbb évben, alaptőkéjének negyedét elveszti s a párisi börzén, a bukott házak s hitelvesztett társaságok névsorában függ... Hála Ábrahám Jehovájának, hogy így van. Dehogy veszek részvényt, hacsak azért nem, hogy a társaságot megbukni segéljem. Csak hadd szakadjon pártokra a magyar e korszükség kérdésében is, mint minden más ó és új viszonyaiban, hadd vessen tőrt, ásson vermet egymásnak, hazudtolja meg egymás ajkán az igét, kapkodja ki egymás kezéből a zászlót: addig mi szép csendesen felnövünk nyakára az új hatalommal, mint felnő az éj a vöröstányérra, mely nem maga a nap már, hanem csak felvetett képe s a gőzkörön, fény és meleg nélkül reszket... Mit mond excellentiád ezen hasonlathoz? biz a zsidót is költővé teszi a szokatlan honjellem... Ne méltóztassék kegyelmes szemeit haragba szedni, bizony mondom, nyakára növünk excellentiátoknak, a nélkül, hogy a nemzeti ipart mi fejtenők ki, vagy a kereskedést nagyszerűvé tennők, csupa pénzforgatással, váltó-csempészet s uzsora útján. Úgy, hogy ha bőven nem találkoznának ily érzékeny életuntak mint excellentiád, kik már minden álöröm és csalgyönyör ingerén túl, csak a valódi, igaz, nemes, gyöngéd, felemelő élvet igénylik s csak a vesztegető fényszomjat s kitüntető divatvezetést engedik magukon uralgni, ... mi nagylelkű és szívű férfiak dolga: ... halkabban domborulnának magyarnyelő tárczáink. De így se baj. Mi és feleink ezer s ezer úton körmeinkben tartjuk a pénzpiaczot, az ipart idegen gyülevész nép üzendi s a magyar gazdatisztjeinkké lesz saját földén. Ő vezeti a czímet és zsellérkedik, mi pedig szolgáknak látszva országlunk. Mily mulatságos lesz az, ha majd a magyar urak, hideg kőszobákba gyűlöngve, vagy elszigetelve, értünk dolgoznak, ha díszparkjainkba hozzánk küldenek ki, megkérdeztetni, mi és miként történjék? ha mi igazgatjuk a törvényhozó szavát s mondva rendeljük meg, vagy töröljük el a czikkeket érdekeink szerint? Ha majd összes osztályom úgy álland az összes nemességhez, mint én most excellentiád felett s úgy fittyelhet annak, mint én most excellentiádnak!... He he he! ilyen a pénzaristokratia. Nem kivánna excellentiád pénzes zsidó lenni?! Pedig nem csak komoly ügyekbe hat el feleim intéző ujja és hatalma. Mienk lesz fény, divat, kitünés. Elfoglaljuk a közhelyeket, szinházakat, sétányt, termeket, ünnep- és néztereket. Persze a magyarokéit, mert mi közczélból mitsem teszünk saját zsebünkre, hanem kezünkre csaklizzuk, vagy becsempészkedünk a kész érdekekbe. Ünnepet rendezni, kocsizni, lovagolni fogunk, hölgyeink köveket és tollat viselnek, túlragyogják excellentiátok silphidjeit s tónt adandnak a tánczvigalmakban, mik a blasirt nemességnek jobban fognak fájni, mint a közügyek véghanyatlása... Hogy tetszik excellentiádnak a népszerű nemes ifjak báljában egy héber díszhölgy, ki félórával azelőtt két garasára turót adott el s bálczipőjét alkonyatkor veszi, hogy lyukas huszasait ne lássa a varga, a czukrásznő fagylaltjára pedig alkuszik? Hogy tetszik a lóversenynél a hóditó hajhász-özvegy, kinek hizott kezén szétreped a keztyű és fénylő arczhája két oldalt fityeg ki a pamela vagy clarisse kalapok alul, körnője pedig honn harisnyát foldoz s itten a hőségben kopott bársonyban ül, mely asszonyánál zálogban veszett?... Ah mi kéj az, hogy ily pozsgás, mázsaszámra mérhető haute volée váltja fel a halvány, gyöngéd, kitisztult bőrü születési aristokratiát. Mily érdekes lesz az, ha egy páholyban érdemes timármester fekteti ki fekete körmeit, másikban egy izraelita nemzetség tizenketted magával tolja ki fejeit mint kas száján a méh, közepén pedig excellentiád fajából más egyén menekül a páholyfenékre, illatszert használva a csáva- s halszag ellen, melynek tulajdonosi sem szinházat nem építenek, sem a művészekért fejeket nem törik, csak bekörmölték magukat a kikörmöltek helyére. Mily dicső lesz mindezt egykor egyedáruzni, ha a nemesb ízlés tőlünk elirtózva termeibe vonul és zárkózik, kiürítve nekünk s hajbakapó feleinknek az élv és kitünés terét és alkalmát, miket mi árcsökkentés, vagy túlfizetés útján, de mindenesetre árához, becséhez nem értve fogunk gyakorlani. Mi szép lesz aranyozott lakásainkban, függöny s ajtók fölé ötágú koronákat rakni, estélyeinkbe híni az adós notabilitásokat, s általok kamat fejében költemény, hirlapok s művészet útján divatban lenni, ragyogni, halhat...

- Ugyan míg az lenne, tegye félre Lőbl ezt a bödön caviárt, mert fejem kezd szédelegni tőle, közbeszólt a főispán követelő hivatalos hangon s lorgnettjén át, szegző pillanatot vetve a kevély tőkés csufondár ábrányainak.

Lőblt annyira kiüté sodrából e meglepő parancs, hogy a hajdan belerögzött szolgaösztön szerint, feledve új tomboló szerepét, fülönkapott és ágya alá tőn egy bödön caviárt, mely Lőbllel egy szobában hált s eddig a pamlag tőszomszédjában fülelt és bűzölt.

Lőbl ingerkedő nyilatkozatiból átláthatá gróf Szalárdy, mit várhatunk az idegen érzelmű uzsorásoktól, mily veszélyes hatalom nő azokban a nemzet nyakára. Átláthatá a vastag túlvitt önzést, mely sem vet, sem arat, csak behord, mely előtt végre megszünik nemcsak ember- s nemzetiség, hanem törvény, erkölcs s családérzelem és statusczélok s mely kicsapongásiban egyetlen korlátot ismer, a lehetetlent. Átláthatá, hogy a születési aristokratia helyébe minő aljas rabelem cserélendi magát, melynek ősei család-krónikája, rangja, századai nem lévén, de pótlani törekedve, minden szentséget fel fog áldozni, hogy kimosdva gubacs és firneisz szurokjából, pénzéhez illő díszczímekbe öltözhessék fel. Átláthatá, miként ezen elem keze közt, urasága alatt, idegen érdekek fognak felnőni, melyek temetőbe viszik a nemzetiséget, pedig miért nyereg, ha ló nincs? miért törekszenek jobbjaink, ha nem leend nemzetünk, melyért azt teszik? Átláthatá, miként az elemnek nincs több czélja, szándoka, mint az elsőséget magához ragadni, hogy a népet, jobban mint valaha volt, sanyarva, az igazgatás rendszerét eszközévé aljasítva, pénzét növelje s pénzén dölyfét, szeszélyeit elégítse ki. Átláthatá, mennyire nem mindegy az a statusra nézve, ha a pénz Péternél vagy Pálnál van, mert Péter talán tudomány, művészet, ipar, kereskedés, nép és közczélok s nemzeti fejlődés érdekében fárad és áldozik, míg Pál csak tőkéit iparkodik megszázszorosítni, hogy földet nem művelve, kézipart nem űzve, kereskedést nem emelve, dolog és szolgálat nélkül renyhén lebzseljen a status nyakán, felélvezve, kizsákmányolva, mit mások szorgalma létre hoz. Átláthatá, mily hamis nyugtatvány a váltótörvények eredményi iránt azon felületes jelige, mit sok törvényhozó papagály utánmond: «hadd hulljon a férgese», mert az uzsorások korszaka nem érlelő nap a gyümölcsöző hazán, hogy elfonnyaszsza a férges példányokat, hanem forgószél, mely érett s éretlen terméket gallyastól, fástól örvénybe sodor, hogy zsákmánynyal terhelten kavarodjék tovább a pusztult vidékről... Átláthatá, mily sülyesztő bűne a nemzetnek, e közellen idején egymás töredékivel harczolni, mily igaztalan önmaga s a közérdek ellen, ki az ipar és más korszaki mezőn erejét fogyasztó kisded pártot űzi, ki az ide vonatkozó eszmék és törekvések sikerét rontja, közönynyel dermeszti, vagy ostoba bűnnel aláássa...

De ő excellentiája mindezt nem látta át, mert a haza és szemei között vastag énje állott. Ő nem látta a törvényes rablót, ki a nemzeti szentséget szabados formákban tördeli zsebére, csak a szemtelen ujonczot, ki egy ősz méltóságra fogait meri vigyorítni. Ő csak azon boszankodék, miként bátorkodik századok óta érlelt nemes vérét felingerelni egy pór húsgép, mely tollszedni és függeni születék... miként pöffedhet rá oly jóllakott gőggel, a sülthalon leszármazott tengőcz, ki csak nemesek földéről süthet kenyeret s kinek kóbor gyomra, az ő és társai morzsáján hízott fel?... Csak azt tartá rangja alattinak, miként önti így szemébe mérgét a hálátlan szolga, ki eddig rejtezve titkon élvezett, hogy urai ne lássák a lopományt? miként tud éles gúnyt, szurós fulánkot mutatni, ki, míg csaló alkalom van, hizelg s alázkodik? mily önhitten kérkedik, a csempészett jövőben már képzetileg előre elmarkolászva s habzsolva az élvet, mit ő és osztálya netovábbnak tart s minek birtokáért élvét, munkáit zsoldba ajánlá.

- Úgy, úgy, Lőbl, mondá ellenfeléhez a fentebbi műtétel után, jobb is el nem szokni a caviár-emelgetéstől. Ki tudja, nem hazug próféta-e a korán szólalt kakas, mely zsidókirályságot jövendöl? Hátha buknak a százhuszas kamatú remények s meg talál zendülni a babyloni lant ó keserve? Frankhonban megvetés keledez már enyves faja ellen s Rothschild, mint zsidókirály, negyvenezer példány röpiratban koppadt a nép kezén. Angolhonban pedig észuraság tolúl a pénz fölé, ily keleti bölcs, mint Lőbl Simon, csak tudni fogja, hogy a közelebbi ministeriumban öt-hat irótag van...

- De nem a nemes magyar nemzetnél, hol az írók nadrágtalan páriák, közbevágott Lőbl hideg szenvedélylyel, ki a caviár körül tett szolgálattal oly véletlenül megalázta magát s kit e fensőségi csel, tizszerte mélyebb haragra gyujtott. Itt a statusjavak könyvében az ész 0-ul vétetik, melynek csak úgy van értéke, ha rend s rang hegyes 1-se, vagy szolgabók háromrét görnyedt 3-sa áll az ész előtt... De oly szokatlan is itten a független elme, hogy ha lenne egy, kettő, mely világát sötét bűneinkre vetné, magok gyanúsítnák excellentiátok: hogy az nem több, mint ábrándos költő, kinek tyúkszemét zsidócsizma nyomja. És a költő ellen akadni fog ember, ki tiz forintért czikket ír s ember, ki harmincz forintért lapjába veszi, hogy a költő ostoba, embertelen és kimeszelt sírbolt, azaz farizeus... De meg mit ijeszt minket Frankhon és Anglia? Ott a nemzet szorít ki helyünkből, de itt a nemzet van nyakig erszényünkben. Ha kedvünk szerint összeszorítjuk, nyekkenés a vége... Aztán hol pénzszűke nyomaszt, a közerkölcs pedig ki van erejéből véve, fajom nem félhet. S nem így van-e Magyarországon? A szegényítés régi terv szerint foly, épen azért rohant oly vakon hálónkba a pórázunkon vergődő halsereg. Mi pedig az erkölcsöt illeti, e gyönge asszonyka ellen mindig elég ostrom a szükség, kivált fejletlen népeknél... Csak nézzen szét excellentiád, hová vittük egy pár év alatt a közerkölcsöt. Uzsoránk példája elragadt a keresztényekre is. Persze, a siker követőkre talál. Most már vetélkednek mestereinkkel. Úgy hogy bátran utasíthatnók őket, mint az excellentiátok Krisztusa utasítá apostolait: «elmenvén, tanítványokká tegyetek minden népeket e földön». Továbbá, a váltóügyvédek elfogult papjainkká lettek. Soha Lévi nemzetsége nálok lelkesebben nem prédikált üdvösségünkre. Látná csak excellentiád, mily vetélyhévvel szegődnek minden csempész segédszerepekre, mily ármányzó s elszánt ebhűséggel horgászszák be uzsorás követeléseinket, feledve elvet, vérséget, sülyedő nemzetet, ha hallaná, mily dicsekvő tűzzel védik eljárásaikat a serkocsmákban és több ahhoz illő helyen: «hogy ők jog védői, törvény eszközei, mind egy lábig igaz férfiak, hogy az uzsorás jobban fizet mint a becsületes ember, hogy ha ők nem tennék, más lépne helyökbe, hogy a zsidó is ember, kinek jogait tisztelni kell» s több ehhez hasonló alapos erkölcsi indokokkal és sophismákkal, pedig ők azt ép oly jól tudják, mint excellentiád, hogy ember ám a zsidó, de egyszersmind polgárzatban él s épen mivel nemcsak ő, hanem más is ember, nem kell neki eszközt nyujtani, hogy embertelenül bánjék s mások emberi jogát megfojtsa, elcsempészsze. Noha pedig az ügyvédi karban, a nemzeti ifjuság nagy részét vesztegettük meg, s vontuk el a honi érdek tiszta észlelésétől: még ez mind csigavér, mi már tovább járunk. A törvényes erőszak, cselt, csalárdságot idézett elő a perszéki feleknél. Most mindenki törekszik a törvényt kijátszani s erélyt, érdemet keresnek abban, minél eszesb fortélyt és furfangot találni. Sőt befolyásunk a birószékekig ment. Hisz maga tudja excellentiád, hogy több nagyszerű uzsorapert, helyhatósága alul máshová rendelt a főkormány. Azonban úton, útfélen, utczán, közhelyeken, széltire beszélik feleim ez vagy amaz váltóbiró szives barátságát, igéretét, pártfogó itéleteit, sőt legújabban magasb kegyelmekkel dicsekvék egy bezárt collegám. A szerep át van cserélve, a kullancsok helyett a báránynak kell meghunyászkodnia. Egy becsületes honfit, ha üldöző sors, álnok önzők vétke, vagy jótét és engedékenység miatt kimerűl és csőd alá jut, szégyen és erkölcsi megróvás bélyegez, míg fosztogatója az idegen uzsorás, latba sem vétetik s fényes fogatával, paszományos cselédeivel botrányt nem okoz... Ha valaki tiz év alatt bonyolódott viszonyai miatt könnyelmüség nélkül körmeink közt koppad s uradalmaiból kipusztul, azt mondják: úgy kell neki, mért nem tudott bőrében megférni. Ha közülünk valaki tiz év alatt, semmiből ragadozás által milliomos lett, ezt mondják: úgy kell neki, azért van esze... Iró és művész fut, fárad, éjez s Szilveszter estjén nem marad fillére, mit újév napon koldusnak adjon, a közhivatalnok teng, nyomorg, nélkülöz s mégis özvegye kéregetni jár, a földbirtokos kétezer holdból nem képes szerény családját ellátni s az igavonó nép éjt-napot egygyé tesz, még sem lakik jól egész év hosszában. Minden munkásosztály sínylik s érzi a pénz szűkét, csak a korhely uzsorás viheti véghez, hogy hat ezer váltó frt. kamatjából a fővárosban keresetág nélkül, kényelemmel éljen, s négy év alatt mégis tizenkétezer pengő tőkét tegyen félre, mint egy hajhászomon történt. Második Endre király korában nem sanyargatták jobban excellentiátok őseit őseink. Pedig ha az üzéreket kútfejökre viszszük s kit-kit helyére sorozunk, nem több mint ötszáz család zsarolja Magyarhont. Ennek van alárendelve tizennégy millió ember sorsa, jövője, erkölcse. Ennek adózik az ország, hallatlanabb kulcs szerint, mint valaha a legzsarlóbb hódítónak... Mindez tagadhatatlan tény s mindez közönyösen foly, mintha úgy kellene folynia. A közvélemény nyugton hagyja a nemzetiség őrlő férgeit s apróságot keres, melyen hajba kapjon.

Ha összetett pénzen olcsó áldozatkát teszünk, vagy tizforintos tanodáinkban magyarul tanítjuk örököseinket, hogy anyanyelven tudjanak csalni, már megtrombitálnak a hirlapok s mi nyugton és dicsőítve gazdagszunk, a nélkül, hogy közérdekre kiadásunk a garast haladná. Sőt magok a sivalkodó honfiak, kik mint a sirály, minden vészt megkiáltnak, mellőzik sírásó szerepünket törvényhozás utján megtámadni. Egy-egy bűntettnél, mely ezerek közül napfényre vonaték, el-elszörnyednek; aztán a phrasisnak vége s mi békén maradunk a gyakorlatban. Persze többnyire adósaink s ezeknek rokonai ülnek a zöldasztalok körül, kik nincsenek arra fejtve, nevelve, hogy mint a rómaiak egykor, saját érdeküket veszélyezzék a t. cz. hazáért s romlását gátolnák, ha fejök forogna is szóban. De sőt eszélyesen óvakodnak köztárgyalás utján érdekeinkkel surlódásba jőni, úgy hogy hatalmunkról, egyes bezáratásokon kivül, alig vétetik más tudomány, mint a betáblázások nyugton hallgatott kötetei... No már, ha most, midőn még kevesen valánk, befolyásunk, a kezdet nehézségei közt, oly hirtelen el tudott hatalmasulni; ha minden elemet érdekébe tudott hálózni s a közértelmet és érzést hallgató rendszerbe nyügözé: hiheti-e excellentiád, hogy rabjaink s eszközünk szaporodtával, emanczipálni tudja magát az ország a pénzszolgaságból, mely csak egy vonallal jobb az ököljognál? hiheti-e, hogy a születési aristokratia, tétlen sülyedése mellett, mássá válhatik czifrán festett mérpóznánál, melyet mi, értékünk felmérésében, tájékozó pontúl használunk? hiheti-e, hogy hazudik a kakas, mely zsidó királyságot jósol, mint kegyesen elméskedni méltóztatott?... Pedig egy rövid törvényczikk fordítana a dolgon. Felfüggeszteni a váltóképességet, míg észszerű hitelintézet nem rendeztetik; becsvesztést a hat kamaton felül kölcsönzőre, örök börtönt a hat kamaton túl hitelezőre. Mert hiszen ha a magyar ősök, az ókor eszméihez képest, orrvágatást, szemtolást, halált tudtak hozni öt-hat dénáros tolvajok ellen, az országos fajultság gyógyszereül: miért ne óvhatnák a magyar utódok, nemzetüket az új-kor eszméi szerint szigorún, a végerkölcstelenüléstől? De hol veszi excellentiád a többséget ily szabadító utakhoz, holott mi lakából, ruháiból forgathatjuk ki a többséget, miután házainkban laknak, ingeinkben járnak, azaz, fülig adósak? Úgy úgy; ez menni fog, haladni fog tovább. A népet félig kivettük már excellentiátok kezéből; kiveendjük egészen. Mienk lesz földje, szorgalma, saját személye. Aratunk vetésén, szűrünk szőllejében, leszedjük fája gyümölcseit s végre elsőszülöttét adandja zálogba, hogy eleget tehessen. A magyar még jobban elfogy, szegényedik s szerteszét falvakra pusztuland. A fővárosban ismeretlen gyülevész nép fog kóvályogni: közöttök egy-két vagyontalan magyar, ki másokért dolgozik. Avagy nincs-e már ez kezdetben?... A nemzeti ifjúság ivadékról-ivadékra felnövend, félig pallérozva, nyomor közt, kilátás nélkül. Először láz és undor kapja meg s bőszen kérdezi: hát haza ez, mely kevés lakóinak tápot nem tud adni? haza ez, mely szorgalmam s képzettségem után nem tart el? haza ez, melyben a benszülött ősvér minden útról, minden alkalmazásból, minden érdemlési módból ki van zárva, hogy idegen csavargóknak legyen mit falniok? érdemli-e ily hon, ily polgárzat, hogy vakon áldozatja legyek s emberi jogaimat erőszakkal vissza ne vívjam? De ezt csak első kiábránduláskor fogja kérdezni; aztán megtöri a nyomor s az uralgó erő igájába térnek, azaz érdekeink alá. Elvesztik érzelmeiket, agyuk eszméit s a szabadakaratot. Egymást fogják marni kegyelmeinkért, szolgáinkká lesznek s nőiket, lányaikat adják el pénzünkért... Avagy nincs-e ez már kezdetben?... Valóban, mi szobrot emelhetnénk a törvényhozó észnek, mely országát ily bölcsen kezünkbe adá. S még csak képmutatás sem szükséges már. Nem kell rejtve, lopózva, utálat közt járnunk; nem kell elbúvni élvezeteinkkel. Az utczákon hunyászkodott vagy üdvözlő arczok fogadnak. Középosztály iránt gőgösek, nagyok ellenében gorombák lehetünk; kiönthetjük gyűlöletünket, mint épen cselekszem excellentiád kegyes engedelmével... Kitárhatjuk titkainkat, leálarczozhatjuk jellemünket, elárulhatjuk osztályunk gyengéit; feleim biztosítvák, hogy nyiltság s daczoló erőszak nem árt, nem ingerel torlást, nem idézhet gyógyszert, mert rabszolgáink egyet nem értenek...

Lőbl nehány perczre megszűnt a kívül hideg és nyugalmas, de benn fanyar s kárélvező epekiöntéstől, hogy felkeresse a főispán arczán a harag és kaján gőg vonaglásait, miket azon futkosni óhajtott.

Lőbl Simon, egy becsületes rabbi vásott, de éles eszü fia, gyermekkorát tanodákban tölté s Márknak tantársa volt, mert apja orvosnak nevelé. Kicsiny korában már irigy, haszonleső szenv fejledezék nála, mely később fanatismusig, dühig nőtt. Már az iskolában üzérkedett társai között. Mindig volt nyalánk csemegéje, játékszerei s ezer csábító apróság, mit hitelbe el tudott adni, hogy a tartozásra nagy kamatokért várakozzék, mígnem végre zálogra kölcsönzött nekik, hogy tartozásaikat kifizethessék. A mellett illő díjakért mindig kész volt hamis tanú lenni iskolai csínyek palástolásában; s efféle több ágú erkölcstelenítő utakon nemcsak lekötve tartá előkelőbb s azért ösztönszerűn gyűlölt társait, mely viszonyt mindig megalázó alkalmul élvezett: hanem egyszersmind szép tőkécskét hozott pályavégén a tanodából, mely további üzletének alapjává lőn. Adósai pártfogása által, olcsó feltételek mellett, beszerzé magát háziorvosul egy lengyel grófhoz Gácsországban, hol már akkor Márk, bizonyos herczegi udvarnál hasonló alkalmazásban állt. Itt ők egyetértve, több kipusztult nemes nyalóczok és pénzváltók szövetségében, közkeresetre dolgoztak az aristokratia kizsebelésében. Többek közt jelesen, saját grófját, furfangos közbenjötte által, tetemesen megcsalni segélé egy jószág vételében, minek díjául ő egy köszvénybe huzott feleséget kapott gschäftben, ötvenezer pengő hozománynyal. Azonban a csalás, hamarább mint vélte, kisülvén: grófjától csúfosan, közbotránynyal elüzeték, mielőtt lemondási időköre, a szerződés szerint, kitelhetett volna. A kis tartományban, hol közhír s lapok utján bélyege elterjedt, nem lehete sikerrel maradnia; de különben is jobban megszedte már magát, mint sem kedve volna orvosi minőségben házi kegyelemhez vagy betegek küszöbéhez lenni kötve: s azért eladván oklevelét egy sziléziai izraelita sebésznek, bizonyos bécsi kereskedőházba ment rövid szolgálatra, hogy alattomos uzsoráskodása közben, a váltóüzlet, csel- és csempésztan elemeit és rendszerét alaposan betanulván, szabad szárnyára kelhessen széles e világon, adósává tenni minden népeket. Bécsi laktában ismerkedék meg a még akkor cancellariai gyakornok Szalárdy Györgygyel s általa több magyar mágnás és nemes ifjakkal, kiknek könnyelmét annál dúsabb sikerrel tudá kizsákmányolni, mert a magát földhöz ragadt szegénynek tettető szerény s minden szolgálatra kész Lőblt, mindenki becsületes, részvétre méltó zsidónak tartá. Átlátván pedig ismeretségeiből, hogy a magyar viszonyok és gondatlanság, minden európai országoknál biztatóbb zavart nyujt gazdag halászatra, nem másutt, hanem itt telepedék le s igénybe véve tőkéit, bűnét s elméleti tanát: két évtized alatt több milliók tulajdonosává lőn e szűk pénzű hazában, mit alig hihetnénk, ha élő példák nem állanak előttünk; s ha annyira napirendbe nem volna szőve-fonva ily visszaélés, hogy a regényirónak, ha korrajzot akar adni, okvetlenül váltócsempészt kell irnia, mint kellett a rabló középkorban Cartust s ahhoz hasonlókat.

Lőbl Simonnak idegensége, ellenszenve, gyűlölete tőkéivel nőtt az aristokratia ellen. Látá, hogy pénzei mellett is a közélet piaczán háttérbe van nyomva, mellőzve, elfeledve; hol kört és pártot alakíthat ugyan, de láthatóvá nem teheti magát. Folyvást jobban-jobban meggyőződék, hogy fényes kitünés, keresettség s előkelő szerep, miket sovárszomja oly irigyen kisért, aristokratikus országokban nem pusztán pénzen szerezhetők; s minél lejebb huzza őt a csempészet súlya, annál feljebb emelkedik alacsonyságán a józan tekintély. Azért kifosztani, megtörni, elmerítni a születési aristokratiát; úrkényt, hatalmat, igazgató erőt pénzre származtatni: e volt önzésének második ága; e volt a hő terv, melyre feleivel titkos ösztönből, a nélkül, hogy freimaurerként egymást ismernék, összeszövetkezett; s melynek töredékes kivitelében köre és alkalma szerint buzgón működék. Ezen terv és gyűlölet iskolai évétől életfolyamán át belerögzött, kövesült, belemérgesedék. És ez, oly szívben, mint övé, természetes. Neki mindig előkelőbbek körül kellett ólálkodnia, hogy czéljait elérje s az előkelőség, melynek algépe, rabrugója volt, folyvást ingerlé irigy kebelét. Innen magyarázható, hogy böszszé, dölyfös csufolóvá lőn, ha egyszer-egyszer hosszú fortélya véget ért s előtte megkoppasztott áldozat feküvék; innen magyarázható, hogy kapzsian éldelé az édes boszut, ha egy-egy aristokratát megbuktatott, melynek fajától Gácsországban meggyaláztatott s melynek vonaglásit mintarajzául nézte a pénzhatalom egykori általános győzelmének; innen magyarázható, hogy oly kaján rosszakaratban, oly hosszas értekező gúnyban tombolt gróf Szalárdy György úr ő excellentiáján, pályadíjt keresve előkelő haragjában a hosszu szolgaságért.

Lőbl, midőn kifakadt dühét félbenszakítva, szemüvege felett a főispánra nézett, gyönyörgni a gőg megtört szarvain, csodálattal tapasztalá, miként az, pamlagán, nyujtózó lábakkal, kéjesen füstölve, merült nyugalommal, mintha saját szalonjában ülne, olvassa a hirlapot, mely grófi minőségét tudtul adá nagy és kis világnak. Elcsodálkozék. Látta, hogy a főispánt a közveszély képe és rajza meg nem indítja, izgatottságba sem hozza; látta, hogy ő a hazában csak saját érdekeit szereti; s eszébe ötlék ez okból, annak hiuságát, osztályát, a haute elemet, az olygarchiát, melyhez magát számítá, támadni meg gunynyal; remélve, hogy mégis megrendítendi, felrázza s alkalmat szerez káréhező boszuját szorongó ellenén legeltetni.

- Aztán hogy is féltheti excellentiád hatalmunkat kora alkonyattól, holott egész Európa békéje zsidó kezekben van. Nem jut eszébe, mit monda Heyne: «Hajdan minden zsidónak volt egy királya, most minden királynak van egy zsidaja?» Én hozzá teszem: s minden zsidónak tiz nemese... Nem jobban elkötelezi-e a statust a pénzaristokratia, mint a születési? E mellett idegen érdekek rabja az állodalom, mert adósságait külhitelezőktől szedi fel, mig amaz kölcsönöz, mennyit az ország akar, hogy aztán gyümölcseit ágastól szedje. Excellentiátok csak kegyenczeiknek osztanak tetszést, jóváhagyó mosolyt s pártfogást; de pénzünket az használhatja, kinek tetszik, ha t. i. biztosítéka van s hatvanas kamatra felszedi. Excellentiátoknak a statusok fizetnek szolgálataikért, mi a statusoknak fizetünk a hivatalukért. Igaz, hogy a status, hivatalaival magát is eladja, de legalább olyanok veszszük meg, kik kereskedünk vele. Vagy tán az ész, tudomány ostromát veti ellenünk? mintha biz eddig is független lett volna az Magyarországon! Ha olygarchia szolgája volt a kitünő elme, úgy sem világított; ha ellenük volt, nem világíthatott; s most csak nem veendik rossz néven excellentiátok, ha mi, példájuk nyomán, rabjainkká teszszük a tehetségeket, ha nem tilalommal is, megbirhatlan kamatok utján. Pedig az erkölcsi romlottságtól sincs mit remegnünk, ha végre erőszakig sűlyed s a közállománynyal minket is felforgat. Erkölcsiség tekintetében semmi új nem történik urasági időszakunk alatt. Hajdan Cleopatra, Tarquin, Pompadour, a velenczei tizek stb. vesztegeték azt: most hajhászok, váltóhamisítók, vásárolt birák, zsoldba vett szónokok stb. Mindegy, akár a macskát ütjük a falhoz, akár a falat a macskához: csak az erkölcs döglik meg. Aztán mi sokkal kevesb hivatalos személyzetet tartunk s így több elégületlen marad a status nyakán, kinek közvéleményét szükség idején olcsón megvehetjük. És a mi fajunkban nincs meg egy rövidlátó hiba, melylyel annyit ártott magának a születési aristokratia. Excellentiátok nem türnek kitünést kisebb osztályútól társas köreikben. Mindjárt vetélytársul nézik azt s gúny és mellőzés utján eltolják maguktól; mindig kisebb, szűkebb gyűrűbe cotteriázva magukat, mint az önmagát nyeldeső örvény, mely az alacsonyabb habkarikákat távol veri központjától. Sőt most is, midőn ellenünkben félniök, egyesülniök kellene, folyvást szigorban maradnak társas törvényeik, nevelve saját osztályuk keblében hideg ellenszenvet, irigy ármányt s buktató vágyat. Lám a szerény milliomos összeül sáfáraival s azoknak cselédei közt töri meg a paschát és ha valahol jól van dolga, oda telepíti harmadiziglen minden hitfeleit, ha pedig tánczvigalomba hivatik, becsempészi negyedágról is a sógorságot... Abban bizhatnék talán excellentiád, hogy ujdonsült osztályunk megunatja magát a rang, kitüntetés utáni mohó kapkodással. Majd bizony! hiszen mi ujság van ebben? mi kapkodunk, hogy szembe tüntessük csirázó nevünket; excellentiátok kapkodnak, hogy némi aranyesővel életre öntözzék a korhadt családfát. És ha épen oly veszendő hitványság az értéki túlsúly, nem tudom, mért tart rá oly sokat a főnemesség, kinek t. i. van? nem tudom, mért nevezi az ellenzék harczát: bellum nihil habentium contra habentes, mit Rotschild vérei excellentiátok mozgalmaira alkalmazhatnak... Mondjak-e többet? Azt hiszem, elég világos lábra állítám kegyelmes gróf előtt a tőkések viszonyát, kor és nemzet iránt. Azt hiszem, ha komolyan értendette volna is, mit tréfából mondott, meggyőzém a rém testetlenségéről, mely hatalmunkat születési vagy észurasággal ijesztheti nálunk... Ugy-e megmutatám, hogy előnyeink nagyok s maradást várhatunk? kivált hozzá jegyezve kedveltető hajlékonyságunkat, miszerint most az ellenzéki, majd a conservativ elemhez csapjuk magunkat, hogy érdekeinknek többséget szerezzünk... Azt csak remélem, ennyi ok és eszköz ellen nem fog a születési aristocratia, érdeműlt ó családi származatában túlsúlyt keresni, mert hisz akkor csakugyan felráznók az alkalomfaló szájhősöket s a XIX. század lobogója alatt kinevetnők, bokáig lesujtnók a megtörhetlen kigyót, mely az asszonynak magva alatt is, erővel élni iparkodik. De meg mit akarnak a történeti apák jeles sorával? Avagy ükapám nem épen úgy unokája volt-e az ő nagyapjának, mint excellentiádé a magáénak? Igaz, hogy a jobb ősök a közjóért fáradtak, mig mieink önhasznukat űzték; de már efféléket nem kérdünk s ha kérdeznek, sallangosan feleltetünk ujoncz bölcsekkel, kik sem közért, sem magokért nem tesznek, de nem is tudnak tenni, hanem azt hiszik magukról, hogy a józan és munkás ellenzékhez tartoznak. De különben is minden érdem csak viszonylagos; ki merné valamelyikről állítani, hogy saját súlya van, mint a jó aranynak? A magyar családok ősei, igaz, hont szerzettek, vérökkel védték, tant, törvényt, művészetet, földmívet, kézipart, kereskedést alapítának, mikor hogy lehetett s nevet adtak a honnak, nemzetnek, beiktatták s megtarták azt az európai országok sorában stb. stb. De hát őseink érdemét ki veheti el? Ők lóbőrszállítás útján megcsizmásítják a nép meztelen lábait; törkölyt égettek, hogy legyen buzdító ital a közlelkesedéshez; csel-csaluton elhorgászták a nemzet vagyonát, hogy bővölködésiben kedve ne jőjjön polgárzata ellen ficzánkolódni; összekapkodták a pénzt, hogy ne forogjon veszendőben garasonként a nép kezén, hanem megőrizve legyen hatalmas tőkékben s kamatozzék idegen földön, mely a honnak ellensége; nem dolgoztak semmit, hogy mástól el ne vegyék az érdemlési módot; megvették a nép gabonáját a nép pénzén, hogy a torkosság miatt csömört ne kapjon s ha isten éhséget rendel, szent keze ne akadályoztassék. Szerteszét sáfárkodtak az országban, hogy a gazda csak annyit kapjon, mennyit a mértékletesség megenged; s ha veszélyben forgott a haza, odább álltak, hogy baj ne legyen velök stb. stb... Nem épen úgy isten és ember iránti érdemek-e ezek? csakhogy akkor a nemesség érdemei voltak divatban, most pedig őseinké, miket mi buzgó lelkiismerettel, nyakas furfanggal követünk, űzünk, szaporítunk. Ezekben keres a mai kor nagyságot, erélyt, dicsőséget; miért ne lennénk tehát mi a kor mágnásai, kik annak nagyságot, dicset kölcsönzünk? Azért excellentiátok padlásra rakják festett őseiket, minthogy a vályogházzá devalvált kastélyban nem térnek; mi pedig felaggatjuk aranyozott falakra arczképeinket, sort kezdve a származat ivadékainak...

Mind hiába! Lőbl Simon, mind ez éles gúny s kaján karczolatok által ki nem vívhatá, hogy irígylett ellenét megtörje, csüggedtnek s hunyászkodva lássa. A főispán megveté ingerlő sophismáit a bitor pöffnek; s vonatkozó mosolylyal forgatott egy rakás kelmét, miket Lőbl, védegyleti bizományosnak szállíta s miken észrevevé a hamis bélyeget.

Lőbl Simon fokonként mérgesült, hogy jellemén kifog egy elmerült ellenség. Azt hitte, mint ő görbedt s alázkodott a garasok után, úgy aristokratája meghajoland s szabadító kegyeit kéri, ha bukó-félen lesz. Most hökkenve látá az erőt és fenséget, melyben egy mágnás, nyomora és vétkei közt is felette tud maradni. Bántá, boszantá, hogy kétség és hanyatlás veszélyiben is önállóbb lelkületű, mint ő fény és hatalom eszközei között. Látva, hogy e nyugvó kiszámított jellem nem fogja magát piszkos kezeibe játékul vetni: hogy mégis, a hideg kérget, ha fel nem gyújthatja, legalább megperzselje, az alacsony boszú pillanati élvét előidézendő; elébe került a főispánnak s közel szemébe néze, hogy tekintete kerűlhetlen legyen, megnyomott, metsző gúnyhangon mondá:

- Aztán még jobb, hogy dédeink földekkel nem birtak, legalább ősiségi igényeknél fogva, nincs okunk 20,000 pengőért atyánkfiát meggyilkoltatni; s burnóttal kinálta szavaihoz súlyos aranyszelenczéből, mit tőle kapott első gschäftkor ajándékul.

A fabódéban alávonta esküdt úr az illető szavakat.

- Szemtelen uzsorás! reszkess gyanúsítani, rákiált Szalárdy egy pillanatig kiesve jegéből; vádad fecsegő rágalom, adatok nélkül, mihez hiteled s bűnjel hiányzik; de én százak eskűjével égethetem reád a rabló bélyeget, negyedíziglen megbecstelenítve unokáidat, kiket magad mellé számítsz akasztatni.

E pillanatban bekopogtatott kivülről az iroda ablakán, egyik héber segéd:

- Nagyságos úr, mondá Lőblhez, a kopasz morvát két aldunai zsidóval elfogták; ide izent kiszabadításért; s egyszersmind fényesen kiállított gyászlapot nyujta be, melyben Hirschl Áron bőrszedő, szomorodott szívvel jelenti halálát olajba fulladt nagyreménységű fiának, a kis Salamonnak.

Lőblt felette kellemetlenül érinté a hír. Ő a kopaszszal a szövetséges Márknál fogva, szennyes bűnös egybeköttetésben állt, mert hisz egyik beljegye a zsidó jellemnek, hogy magas alkalmak s terjedt üzletek mellett is, szemétre csalhatja a nyereség szaga s dúsgazdag létére apró és czudar gschäftelésbe kész ereszkedni, ha kezei idegen gép által fedvék s csempészete álnevek alatt folyhat. Most épen ingerült ellenje előtt vevé tudományul, hogy a régi hamiskereset egyik eszköze s osztálytársa törvény kezébe esett. A főispán neki, ha magának fáradságot veend, sokat árthat befolyások utján; a kopasz pedig bélyegző és éles gyanúba hozhatja vallomások által, ha ingerülve lesz; pedig az könnyen megeshetnék, ha kivánata szerint ki nem szabadítja. Nem tudá ugyan az elfogatás okát és kútfejét, de az episod mindenesetre veszélylyé válhatand. E fontos viszony eszére hozá kitöréseiből, mikre a gőg, ellenszenv s boszúvágy ragadta. Rögtön megbáná, hogy a főispánnal ennyire ment s juhádzott, alázatos arczczal engesztelő modort látszék felöltözni... Mily nyomorult a vétek- és érdekrab, ha gőgöt éreztetni, vagy boszulni akar.

A főispán hasonlóan hűtő alkalmul tevé ingerültség közben e kitérést. Meggondolá, mennyire leszáll főrendi büszke modorából, ha egy uzsorással személyeskedő vitába bocsátkozik. Érzé továbbá, miszerint, habár Lőbl, a szövetséges Márk érdekéből, szájról-szájra nem adandja is a szemére lobbantott erkölcsi gyanút, sokat árthat mégis, ha tőkéit felmondja s fizetést erőltet, mielőtt más forrást kereshetne tőle menekülni. Ez okból eszélyesnek látá, vérét csillapítni, melyet különben is akaratához szoktatott, visszavéve látszatos közönyét, fanyar mosolyt ölte hideg ajkaira... Mily nyomorult a kevély patricius, ha félelmes titka van és adós.

- Várjon néhány perczig, rendelkezni fogok; mondá a közben Lőbl a segédnek s lebocsátá a zöld damiszfüggönyt, mely az iroda ablakát fedi. Aztán pedig szeplős kezeit szárazon mosva, belehelyezé magát szolgai rögzött alázatába s adósához fordult.

- Kegyelmes uram, igen messze tértünk, mint épen megyén a zöld asztal körül. Nem csoda, ha bárányszivem felingerül, holott annyi kár, csalódás háborít, mondá kedélyesen, mintha nem is ő volna, kit öt percz előtt jogosan gaznak neveztek. Kamataim vesznek, tőkéim csonkulnak, saját vesztemre fáradok s vesződöm. Ez a hon, e könnyelmű nemzet nem érdemli, hogy értékét javukra forgásba tegye becsületes tőketulajdonos. De most excellentiád magas engedelmével dologra térek s folytatom a számolat pontjait.

A főispán összefont karokkal, egykedvűn nézte barna békateknő lorgnettjén a képmutató tolvajt, ki lenézőleg rágalmazza a hont, melyben szolgálat vagy dolog s akasztófa félelme nélkül, rövid idő alatt több milliót lopott. Hagyá tovább olvasni felvett jegyzékét, szó és intés nélkül, hidegen átszegő gúnyos pillanattal; egészen a szokott gőg s hajthatlan kőszobor.

Künn a fabódéban meggyőződék Vámos és Szalárdy Ödön, miszerint a további nyugodt értekezésből nem várhatnak több áruló szót s hasznavehető vallomást; különben is a kopasz morva elfogatásában új kútforrásról vevén tudományt, összeszedék az annyira jellemző s vádkeresetükhöz fontos kéziratot, s halkan, zörej, és feltünés nélkül elhagyák a godscheber sátorát, melyen kívül esküdt marjult ujjait egyengeté ki a gyorsirás után, egyszersmind a mulandóságról elmélkedvén szakadt nadrága felett, mely a kisutczai lomha szelindek miatt elrepedt.

Egy óranegyed mulva szokott helyén és modorában árult a godscheber, a nélkül, hogy a sátor fontos vendégszerepét valaki gyanítná.

Lőbl azalatt folytatá az uzsorás számadást.

- Tehát a házi költségek rovata összesen 133,326 p. frt s 2000 arany.

A régibb adósság, melynek értékében két uradalmat kezelek, 200,000 p. frt.

Továbbá július 31-kén 18** váncsodi zálogperben tett egyezségi öszletet kifizettem excellentiád felpereseinek 60,000 p. frt.

Márczius 24-kén 18** egy szeszgyár felszereléseért, serházi gépek s több fizetetlen árjegyzékek fejében fizettem bizonyos erőművésznek 25,400 p. frt.

- Megsem indíthatám azon szeszgyárt, a gépezet haszonvehetlen; megjegyzé a főispán.

- Az nem az én hibám, válaszolá Lőbl, miért szednek fel excellentiátok holmi csavargó, nyegle műveseket?

- Szeptember hóban 18** az excellentiád kivert haszonbérlőjének megitélt kármentési díjt 27,860 p. frtot utalvány következtében letettem.

Ugyanazon hóban a csalási valótlan vád miatt elkergetett jószágkormányzó részére, törvényes itélet nyomán, excellentiád megbizásából fizettem 8500 p. frt.

- 18** tavaszán kőfaragványokat fizettem s szállítottam Bécsből, családczimerrel s grófi koronával a családsírbolt, kastély, tiszti épületek s majorok számára 16,000 p. frt.

- Azon módon széttöredeztek, mielőtt felrakathattam volna; mondá a főispán.

- Ki tehet róla? én kifizettem: itt vannak nyugtatóim s a megbizó utalvány.

- 18** év folytában tíz darab spanyol kost, ugyanannyi angol- és meklenburgi magkanczát szállítottam a gazdaság számára 16,000 p. frt.

- Mindeddig be nem vevék belőlük néhány száz forintnál többet, a mellett, hogy roppant költséggel kezelem, s fele eldöglött.

- Vigasztalja magát excellentiád, több magyar urak gazdálkodnak így.

- Továbbá több rendű szolgálati egyének költségei és szállítása, konyhához, kertészethez, méneshez és juhászathoz 3756 p. frt.

- Szt. György napkor 8** átvállaltam kifizetés végett excellencziádnak minden addigi adósságait, miket a köztünk tett szerződés pontjai szerint részletekben leszállítottam, mint azt a beváltott kötelezvények igazolják; 205,000 p. frt.

- A grófné ő excellentiájának külföldi fényes útjára kölcsönöztem 14,000 p. frt.

- Nagyságos Szalárdy Elek úr özvegyének Vámos Czeczilia tensasszonynak három évi tartás díjban excellentiád váltóira hiány nélkül fizettem 6000 p. frt.

- Mely adóssági egyetemes öszlet teszen 716,836 p. frtot; ... mert a krajczárt sehol sem tevém fel.

A főispán rendíthetlen közönynyel hallgatá végig e jegyzéket, mely oktalan gazdaság mellett, szeszélyt, szenvedélyt, fényelgő szenvet, hiú és könnyelmű pazarlást jellemez.

- Ehhez egypár pont jő még rovatba, melynek egyike kötelesség, másika pedig csekélysége miatt egy főúrtól észrevételt sem érdemel; folytatá Lőbl, miközben szemüvegén oly élesen nézett keresztűl, mintha a jövendőt akarná látni... Egyik pont, elmaradott kamatokat foglal magában s negyvenezerre rúg; másik pedig az ifjú Lajos gróf tőlem vett kölcsönét, melynek apró tételei mindössze is tizenötezer pengőre mennek.

A főispán mélyen felingerült. Nyugtot erőltetett ugyan, de arczán elárulá magát a harag. Elsárgult, mintha epébe mártanák, s fehér haja körül sötét pirba szegélyzé homlokát az indulat. Nemcsak a tehetlen pénzszomj boszantá, melylyel uzsoráiban zsarolja, hanem azon merész titkos szövetkezés, melylyel fiát rontja s élet kezdetén, mint őt egykor, hálójába szövi, hogy soha többé ne szabadulhasson.

- Ha az uzsorára nem szólnék is, mondá mérsékkel, fiam adósságát el nem fogadhatom. Mit szükség és kényelem kivánhat, megkapja tőlem s kalandokra nem szabad időt vennie, ki hivatalokra képezi magát.

- De ha adós volt, atyja szégyenére nem hagyhatám zaklatások között; s nem is szép lenne sajnálni egy reményteljes gróf ifjú életétől, mit az ember lószerszámra is kivet. Aztán meg excellentiátok csak nem hagyják talán fiaikat fiainktól meghaladtatni. Hiszen gyermekeink már a fővárosban fogatot, paripát, huszárt tartanak, lakomákat rendeznek, páholyba járnak, haute voléet formálnak. S excellentiád akarná, hogy tizenhat nagyapás fia oly nyomorogva éljen mint egy hazai iró, politikus, vagy más alánk rendelt hasztalan egyén?... Nem remélem, hogy e potom fillérkedés miatt veszélyezze kegyeimet s tőkéim három havi felmondására rögtön kényszerítsen... Egyébiránt a mint tetszeni fog. Hanem ez esetben lapok útján hirdettetni fogom, hogy adósságcsináló kalandor fiától óvakodjék mindenki.

- Irja a többihez; szakítá félbe gróf Szalárdy, nem akarva az elébbi goromba szócsapongásokat előidézni.

- Tehát e szerint a hitelezett tőke két millióra megy bécsi váltó czédulában, pedig mennyi lappangó adóssága lehet még excellentiádnak? Összes jövedelme körülbelül 40,000 p. frt. E mellett biztosítva nem látom magamat. Ha a két uradalmon fekvő régibb tőkét nem számítjuk, mégis harminczhat ezerre megy évenkint a hatos kamatláb, pedig azt nem kivánhatja excellentiád, ha keresztény, hogy értékemet 12% alul nála hevertessem. Ha mint igazságos érdekem kivánná, mai nap visszalép excellentiád, hivatalát leteszi, magányba vonul, jövedelmeit kezembe ereszti s családjával ezer forintból él, mégis vesztenék mellette... Azért ne méltóztassék szeretetét, becsülő hajlamát tőlem megvonni, ha hitelemet ezennel felmondom, hacsak huszonnégy száztólit évnegyedenként pontosan nem fizet.

Lőbl fellépése a főispán előtt nem volt váratlan. Az utóbbi utalványokra tett észrevételek s eljárási lemondó vonogatás, mentegetőzés, leginkább pedig a végszámolatot sürgető levelek gyaníttaták azt. Midőn jegyzékét előleg megtevé, világosan látta a veszélyt, mi addig homályos adatokban félig-meddig függött emlékén; s Lőbl számadása csak oly pontokban különbözék övétől, melyek a zsarlás alá szánt elméjét is meghaladják vérszopó telhetetlenségükkel. Mielőtt Lőblhez jött, már gondolkozék, mennyire lehete, szabadító tervről. Külföldi kölcsönt akart keresni, melynek mérsékelt kamata mellett, ha jövedelmeit okszerűen szaporítandja, még gyalázat nélkül élhet halálig, s habár fényét, elveit alább kellend hangolnia, a végbukást kikerülheti. Arról, hogy Szalárdy Ödön él s ősjavait ki kell bocsátnia, nem is álmodék. Egy pár nap előtt említé ugyan fia az árva halászt s annak remegtető hasonlatát, de ő kinevette a mesés káprázatot, mely Lajos képzetét csalódtatá. Ekként megnyugovék az egyetlen lehető eszköznél s Lőbltől nem várt, nem kívánt többet, mint törvényes kamat melletti hitelét, míg olcsóbb kölcsönt tehet. Most ebben is csalódék; s felette sérté, hogy a hálátlan uzsorást, kinek hamis felszülemlésében egyik tényező volt, kérni kell, ha időnap előtt veszni nem akar.

- Lőbl igen feledékeny jótevője iránt, mondá fogszorítva. Egy pár év előtt még hivatalos leveléből is kiszoríták bókjai a tárgyat. Én voltam a gyám, az atya, a felemelő Isten, s ki tudja mi minden, ki Lőblt dússá, boldoggá tevém; ki megismertetém honfiaimmal, bevezetém a magyar földre s tért, életet nyitottam a bujdosó árvának. De még akkor volt Lőblnek mit elrabolnia, midőn ily tollal írt... Ne vigyorogj megmeztelenült szörny, folytatá kitörve, az uzsorás gúnyos arcza miatt. Ismerlek undok, alattomos kigyó. Éhesen a rejtő gazban csusztál, s jóllakottan kifekszel a napra fullánkodat ölteni reám. De bár sarkaimat marod, ne hidd, hogy erőm ne legyen fejedet megtörni, ha ingerelsz... Egy évig, parancsolom, hogy hitelezőm légy törvényes kamatért. Ha perbe fogsz, vagy betábláztatsz, megtagadom tömegedtől az uzsorarészt s te tudod, hogy akkor igényeid harmadát elveszted.

E kikelés mutatja, miszerint gróf Szalárdy azon patriciusi jellemek közé tartozék, kik önmérséki szükség s határozat mellett sem tűrik nemtelen lelkek túlüzött gúnyját; s az érdek rabjainak ott is parancsolni mernek, hol ők vannak kötve.

Lőbl meghunyászkodék s bár váltószékek utján minden jót várhatott, jónak látá ily hosszúkezű ellennel nyilvános harczra nem kelni, miután egy év lefolyta előtt, a pénzharmad veszélye mellett sem érhetne czélt. Ugyanazért a kívánt időt megadá gróf Szalárdynak azon feltét alatt, hogy ha addig új kölcsönnel, melynek sikerét akadályozni feltevé, ki nem elégíti: követeléseit betábláztatandja s ellene csődöt kér.

A főispán üdvözlet nélkül hagyá el Lőblt. Keblében dúló hábor, harag és gőg s a sors félelme zajlottak. Lőbl küszöbe válvonal lőn két élete között. Hátmegett fojtott irigység, élvek, s imádtatás; előtte tomboló kárgúny, szorongató bajok s kietlen jövő... Meg volt törve hiú lelkében... De azt ki sem veheté észre. Arcza az lőn, mi mindig, a szokott kőnyomat. Ajkán ott ült a hideg mosoly, kancsal szemében a kajánság, de mindez nyugalomban, mintha ebédnél ülne, vagy apotheosisát olvasná.

Úgy látszék, Lőblnek egészségére vált a kedélymozgalom, mert a főispán távoztával letevén szemüvegét jóízűt nyujtózott s miközben okiratait csomagba köté, felfalatozta a csokoládtól felmaradt szarvast. Aztán kötegét a vasládába rejté s e műtételnél, hangosan, hideg, ördögi hahotával felkaczagott.

Azonban eszébe juta, hogy a kopasz morva fogva van. Ez mogorva redőt szedett homlokán, s mutatóujját orrhegyére tevé, mely mindig megtörtént, ha ötletet keresett. Tervével a bűn hamarabb készen van a becsületnél, mert előtte minden eszköz szent. Rövid gondolat után, kivőn a falszekrényből egy vesszőbe font üvegkulacsot; az ajtózárt nesz nélkül rátolá, s a vasláda rejtelmei közül kisded üvegcsét vett elő vékony folyadékkal telvét, minő a férjeny. Néhány cseppet önte a kulacsba s megforgatá benne, hogy az edény oldalára tapadjon; s e készület után visszaveté azt pongyolán, gondtalanul, mintha csak úgy hányódnék ott.

Ekkor felnyitá az ajtót s beinté ügynökét.

A héber segéd egész alázattal megjelent.

- Vár-e valaki? kérdezé hivatalos feszszel.

- A váltó-ügyvéd.

- Hadd várjon... Vannak-e levelek?

- Tizennégy érkezett, de csak három vár választ. Egyikében azon koros izraelita hölgy kér alamizsnát, ki a nagyságos asszonynak tavaly a fürdőkön ápolónője volt. Most kórházban van az irgalmas szerzetnél s hitfeleitől vár, ha kijő, gyámsegélyt.

- Nem kell neki írni, válaszolá Lőbl. Szemtelen kéregetőket nem akarok nyakamra kapatni. Nőm kifizette fürdői szolgálatát; s én, hálával, a börzén új divatot nem kezdek... Mi a másik levél?

- Egy hazai művész, idéző keresetek alatt, vagyon és pártfogás nélkül kétségbe esik. Segélykölcsönt kér, míg műveiből leszállítandja. Különben el kell hagynia lakát, családját, becsületét s földönfutóvá lesz.

- Miért nem lett hajhászszá, most úrilag élne? Lője főbe magát, mint Haydon, az angol festész. Itt sem szégyenlhet elveszni a lángész, ha Anglia lordjai éhenhalni hagyják... Úgysem lesz nálunk ujság az efféle. Ha Ferenczy szobrász Dunába hányta műveit s elvándorolt: mivel érdemel a folyamodó többet? A harmadik levélt!

- Megkereső irat az iparegylettől, hogy írjon alá nagysád.

- Küldjön öt forintot. Irja, hogy szűk a pénz, költségem igen sok; s külömben sem használom a honi műipart, mert Bécsben minden jobb... Levelezőim mi ujságot írnak?

- Fáy Ábrahám... csabai zsidó, hamis csődöt csinált. Három ismerőst fogadott háromezer pengőn, hogy hazamenetében éjjel rabolják ki. A terv végrehajtatott s két jelenvolt cseléd tanúja lett reá. Másnap csődöt mondott, hatvanezer pengő értékig.

- Jól tette, a magyarokon, hol csak lehet, eret kell vágni, mert vérök könnyen buzdúl.

- De a csalás kisült s Pestmegyénél most foly a nyomozás.

- Az már ostobaság. Irjon testvéremnek, menjen ügyvédemhez. Ő körmös váltóügyvéd, tán kikaparhatja a bajból. Segíteni kell rajta, mert a zsidóság becsülete csökken.

- Semmi rossz hírem nincs. Minden üzletünk kedvezőleg áll.

- Azon urak, kiknek pénzét uzsorára forgatjuk, megkapták-e évnegyedi kamataikat?

- Igenis megkapták a szokott 18% szerint.

- Ezután 24%-ot kell fizetni; mert szükségem van jó hangulatukra.

- Parancsol még valamit nagyságod?

- Gyapjasy ma reggeli nálam létében említé, hogy fizetni valói vannak és lesznek. Váltóit és kötelezvényeit igyekezzék minden áron összevásárolni, hogy körmöm közé jusson. A börzén s hazai zsidószövetségben el kell hiresztelni, hogy áruiban csal, termesztményei rosszak s a szállításban határidőt nem tart. Így nem vesznek tőle s szorultsága közben rohanjuk meg kötelezvényivel... Ez a nyakas táblabiró megátkozott; hadd emlékezzék meg a boszús izraelről.

Lőbl mehetést inte ügynökének.

- Úgy, majd elfeledém, szólítá vissza az ajtóból, mintha csak most jutna eszébe a tervezett eszme. Mint ön hiradá, a kopasz morva fogva van. Okát nem képzelem, de mindenesetre menjen a városkapitányhoz s kérje ki kezességemre. Az a kopasz mindig gyanakodott reám, végre még azt hinné, titkon én izgaték befogása végett s haragjában hazug rágalmakat szórhatna ellenem, miket nem örömest hall az ember keringeni. Azért legyen rajta, hogy bocsáttassék ki. Egy pár forintot kivethet ügyében... És ha szabadlábra még sem állíthatnók, beszéljen vele; győzze meg jóakaratomról; hitesse el, miként dolgában eljárunk s ki leend mentve... Addig is vigyen neki egy itcze ó szilvapálinkát, mit kiválólag szeret... Hol van az a befont üvegkulacs?... keresse valahol ott a szekrényben.

A héber segéd kikereste az üvegkulacsot, nem is álmodva, hogy az már Lőbl kezén forgott s előkészítteték.

- Ügyesen járjon el; utánveté Lőbl, távozást intve ebhű emberének.

E közben ostorpattogás hangzott a vásár utczáján s a sikoltva menekülők között, két szép ló vágtatott könnyű phaëtonnal szerteszét vágva, rugdosva a sarat falra és népre. Az urkocsis bársonyzeke, szellegvászon nadrág, könnyű rizskalap s feszes svédkeztyűben kergeté csikóit. Mellette pedig Pisze Pista ült paszományos tokban, körmén kapaszkodva a vánkos csatszíjjába, hogy ki ne fittyenjen a szokatlan ülésből.

Lőbl irodája előtt megállott a fogat. Szalárdy Lajos, gyeplőjét Piszének adva, leugrék s lorgnettjén futólag lovát körülnézve, a nélkül, hogy a sárpettyeket törlené magáról, vagy szivarját elvetné, belépett az iroda ajtaján. Üdvözlet nélkül haladt keresztül a gép-egyének között s nem kérdve, látható-e az úr, ostorral kezében, kalapozott fővel, kopogtatás nélkül nyitott be Lőblhez.

- Pénz kell, Lőbl bácsi! azt úgy is tudhatja, hogy ily magamforma lángész fizetni csak nem jő; monda otthonos confidentiával, miközben a pamlagon elnyúlt s sáros nadrágját a vánkosra feltevé.

- De ha nincs! mondá ellenkedve Lőbl s alászegült fővel, felsemvevőleg mosolyogta Lajost, mint szoktuk az ügyes műlovagot, midőn szerepét végezve, a fővenyre bókolni gyalog lép.

- Kinek ad, ha nekem nem akar? ki tud oly ügyesen a pénz nyakára hágni? ki bocsátja gyorsabban közforgalomba, hogy ismét önök vasládáiba kerüljön?... Még ha nem volna is, aláírna, tudom, hogy mástól nekem vegyen... Úgy-e Lőbl bácsi!

- De ha nem akarok!

- Nincs időm tréfálni, mondá s felugrék békevesztve Lajos. Gondolja meg Lőbl bácsi, hogy uram atyámat felizgathatom ellene s ha pénzügyeit máshoz helyezi át, sok zsíros koncztól elesik.

- Azon konczokról magam lemondtam.

- Nem értem!

- Majd megmagyarázza a kegyelmes úr.

- No, de magamért is lehet tekintettel. Ily népszerű főre mindig szüksége lesz a tisztelt zsidóságnak; s kivált most, midőn bukni kezdenek már a közvéleményben... Nem tudja Lőbl bácsi, miként X...-tól megvonta hitelét a bécsi bank, mert a kormány maga is megrémült, hogy minden eladó birtokot idegen veszen meg s a három perczentes pénzzel tizennyolczat zsarolnak.

- Hibázik, nemes gróf, igazítá pajkosan Lőbl. Új adatok szerint X... újólag hitelnek örvend. A pénz hatalma nem oly könnyen kiveszthető gyökér s a magyar javakat fajunk körmeiből, ily népszerü fejek nem fogják kivitatni tudni.

- Ne politizáljunk; itt kölcsönről van szó. Adjon Lőbl bácsi ötért három ezret; mondá komolyan az új gróf, pamlag alá rugva ugyanazon kinyujtózó inget, melytől már apja meghátrált.

- Nem adok biz én tizért sem egyet; felelé nyugszékéből Lőbl, miközben ballábát mankójára foná.

- Ez tréfának bolond, valónak otromba; boszantá Lajos, a pamlagra csapkodva ostorral, mi alatt Lőbl képére szivarából vastag füstvonalt fútt.

- Huj be védegyletszag, hebegé prüsszögve a tőzsér; adok én jobb szivart, nem illik e grófi fogak közé, s kérkedőleg nyújta egy száraz havannát.

- Tartsa meg, ez is jó zsidóbűzt oszlatni; s büszkén taszítá el a szivarnyujtó kezét... No ha nem ad az úr, mondjon jó éjszakát infrascriptusomnak, mert azt ugyan a váradi káptalan fogja megfizetni, a hol revocalom; mondá ingerelve, a nélkül, hogy eszébe forogna azt tenni.

- Ne méltóztassék fizető kezesről szorgoskodni; már én biztosítám magamat atyjánál; visszatorlá enyelegve Lőbl.

- Ha oly goromba volt, kétségkivűl adni fog újra harmadában, hogy legyen mit ismét biztosítni.

- Keressen bolondot hitelezőjének, mert pénzemen ugyan nem úrfiaskodik.

- No ha úgy van, hát majd súgok egyet. Ne mondhassa, hogy nem tanult tőlem semmit; mondá enyelgve s rögtön mielőtt akadályoztatnék, füléhez hajolván, fenhangon kiáltá: Lőbl bácsi nyúzni való hunczfut.

Aztán még egy tetemes füstgomolyt eresztett képére, hogy Lőbl orra hernyó módra viczkándott benne s fütyörészve ment ki félrevágott kalappal, maga után csapva az ajtót, hogy a vakolat hullott.

Mennyivel fessebb egy héber arszlán, gondolá Lőbl a távozó után s oly enyelgő kedélylyel, mintha dicső férfiunak czímeztetett volna.

Néhány percz után, mialatt orrát a füstből kiszabadította, füttyentett.

Ki már reggel óta várakozék, a váltó ügyvéd, megértvén a parancsoló füttyöt, belépe kalap nélkül, nyájas alázattal s az ajtófélen, mint a közkatona összetett sarkain megállott. Hitvány, miserabilis lény, ki rabszemekkel lesé Lőbl minden mozdulatát.

- Parancsol nagyságod? kérdé hajlongva s hogy kötelessége szerint elég nyájas legyen, egész szája hosszában mosolygott.

- Phüh, de büdös megint a pipaszagtól. Menjen, mindjárt mossa meg a száját. Hányszor mondtam már, hogy ne pipázzék, mikor nagy úrhoz megy.

Az ügyér kirohant s annak rendje és módja szerint megtisztálkodván, ismét megjelent.

- Tegye lábam alá azt a széket, balszáram megzsibbadt mankómon.

Az ügyér oda tevé.

- Be van-e már hajtva azon két váltó, mikben öngyávasága miatt felfüggesztni engedé a végrehajtást?

- Még nincs, mond szorongva az ügyér. Az elkergetett hivatalnok özvegyének gyermeke ideglázban fekszik s csak egy szobájuk van. Az orvos mondá, dobszó s árverési lárma s nyitogatás okvetlen halált hoz a kisded betegnek. Ez okból halasztá el biránk a kótyavetyét, míg a gyermek felgyógyul vagy meghal.

- Na hiszen szép törvényes igazság, közbeszól pöffedező gúnynyal a tőzsér. Mivel egy koldusbot örökösének tetszik kórságot színlelni, én tűrjek csonkulást jogszerű követelésemben. Mit nekem s a világnak, egy éhes porontytyal több vagy kevesebb? Rá kell vinni a dobot, ha első ütésre lelkét kiadja is.

- Teljes joga, törvényes igaza vagyon nagyságodnak, állítá az ügyér. Én épen ezt mondám a végrehajtónak; de most kényszerítni fogom a késett eljárásra s dobot veretek a halálos ágy mellett.

Lőbl kegyelettel nézte végig az ügyért, mint nézzük a hasoncsúszó ebet, mely hizelgésből lábaink alá fonódik.

- A másik váltóadós fenyegetés alatt kért várakozást; különben uzsorási vádat fogott volna kezdeni.

- Csak hadd kezdjen; hisz ezen apró váltók mind M. H. Müller neve alatt vannak kiállítva nemde?

- Igenis nagyságos uram.

- Nohát őt gyanúsítja s perelheti meg. De meg mit gondolunk azzal? világos adat nincs; adósaink csak nem esztelenek tanuságot tenni, hogy aztán csőd alá juttassuk.

- Jól van nagysád; nyolcz nap alatt igyekszem személyét exequáltatni a családos tanárnak.

- Most vegye át amice térítvény mellett behajtás végett ezen csomó apró váltót, melyeknek egyenkénti értéke 200-5000 között van; óvakodjék elárulni, hogy ezek tulajdonaim; mint eddig, M. H. Müller czím alatt vegye keresetbe; a szokott száztólit kapni fogja tőlük.

- Nagysád titkait egy léleknek sem tudnám elárulni.

Kivévén azokat, kik nálam többet fizetnének; gondolá Lőbl.

- Ezen váltót saját nevem alatt nem perelhetem be, mert az adósnak is ügyvéde vagyok. Hanem átkölcsönzöm egyik társam czímét.

Nyomorúlt! négy pengőért épen ezt tennéd ellenem, gondolá Lőbl.

- Szalárdy Vámos Czeczilia özvegyasszony birtokában vannak, ha jól értesültem, bizonyos ellenemi hamis követelésre vonatkozó irományok, miket állítólag egy Triesztben megbukott s most Pesten álnév alatt üzérkedő ház adott ki. Ön ismerni fogja azon asszonyság ügyvédjét. Iparkodjék ezen iratokat meglátni, ha tán követelés végett emberének adná. Valami holt tanúk vallomása mondatik ott lenni: ki azt eladná testvéremnek, Samunak, egy pár ezer pengőt, azt hiszem, kaphatna érte.

- Biztosítom nagysádat, mond súgva az ember, hogy ha Szalárdyné az oklevélt ügyvédjének adja, t. cz. Lőbl Samu úr birtokába jutand.

Lőbl meghajtá fejét félig-meddig, jeléül, hogy az ember elmehet.

És az, miután jellemének rövid ismeretrajzát adta, mély bók után, sarkán megfordulva, lábujjhegyen kiment.

Nil quidquam publicae mercis tam venale, quam advocatorum perfidia; emlékezék Lőbl Tacitus Annaleseinek II. könyvéből, melyet diák korában megtanult.

Ilyen Lőbl Simon...

Ilyenek a zsidó és keresztény uzsorások Magyarországon.

XXV.
(Intéző tervek.)

Vámos és az árvahalász, vagy most már Szalárdy Ödön, elégülten hagyák el a gottscheber sátrát. Lőbl és a főispán szavaiból annyi és oly kedvező adatokat kaptak, hogy azoknak nyomán mindkettőt vallomásra kényszerítheték s a kopasz morva és más kútfők által remélt és szerzendő bizonyítmányokkal együtt, kivíni hiheték a bitorlott jogot, megbüntetni a lappangó vétket.

Feltevék, egyenesen a városkapitányhoz menni, hogy Lőbl befolyása ki ne szabadítsa az esetleg fogolylyá lett morvát, mielőtt vallomását veendik. Útközben zaj és vásári tolongás idézte magára figyelmöket, melyhez mindenfelől tódult a tömeg. Látták a nyurga, vigyorgó spanyolzsidót, aldunai társával s a kopasz morvával poroszlók kiséretében s a bőröndöt, mit a zsidótárs viselt, a hajdukáplár hóna alatt.

Vámos magához inté a káplárt.

- Miért vannak fogva ezek az emberek? kérdé csendesen, hogy a kiváncsi nép körül ne tolongjon.

- Ott a sátrak megett összeverekedtek s nekem parancsom van minden gyanús embert bevitetni, kivált ha zajt támaszt, hogy titkos társainak lopásra alkalmat csináljon. Azt hiszem, tolvajok s az osztályon vesztek össze; azért vevém el tőlük ezen bőrtarisznyát.

- Úgy van, tolvajok, erősíté Vámos. Ők felette fontos egyének az igazság kezében. Azért semmi szín alatt el ne bocsássa káplár uram; a bőröndöt adja be városkapitány úrhoz, kitől a szoros őríztetés iránt parancsot veend.

A káplár büszkén vonatkozék hivatalos hűségére, miközben a nyujtott borravalót markába csempészte. Vámos pedig a városházhoz ment intézkedés végett.

Aznap alkonyatkor egy németutczai derék ház utczaajtajából szőke népleány rohant ki megtépve, roncsolt ruhában. Dús haja ziláltan, fényes kék szemében könny s kétségbeesés; arcza sötét pirral foltozva, ajka égett s egész fejében lobogni látszék a zaklatott vér. Ha az ember gondosan megnézte, ráismert azon szelíd szőke menyasszonyra, kinek vőlegényét, Fekete Ferkét, a henczidai jegyző ma reggel a templom küszöbén katonának fogatta. De a szelíd leány most furia volt, öklei rángottak, vonásai dúltak s őrjöngve rohant; csalhatlan jeléül, hogy szörnyű veszély érte, Pisze Pista szorongva futott utána, markában néhány fényes aranynyal.

- Mariska lelkem, legyen eszed, ne légy olyan dühös; vedd el ezeket a szép sárga csikókat, meglásd, Lajos gróf úrfi még többet is fog adni.

- Verje meg az Isten sárga csikóival; majd tudom én, mit kell az undokkal tenni. Vámos úrnál teszek panaszt, csak ő van köztetek, a ki Istent ismer, mondá Mariska kétségbeesetten s mintha égő házból futna, őrjöngve elrohant, mielőtt Pisze Pista több szóval érhetné.

Azalatt az épület egyik szobájában Vámos beszélt a főispánnal, ki a házat birta.

- Készen van-e ön a mult országgyűlési naplókivonattal? az országgyűlés közelg, szeretném, ha elég időm lenne átolvasni.

- Készen vagyok, felelé Vámos.

- Hát a grófném pere hogy áll, első férjétőli fiával?

- Az érdemi tárgyalást elkészítém excellentiád nézetei szerint. Az informáczió itt van. Jövő törvényfolyamon a per előterjesztetik, de nem hiszem, hogy a jövedelem negyedén túl itéljenek a grófné részére, mit fia előleg önkényt megigért.

- Majd meglássuk, mondá a főispán szemét összerántva, jeléül miként saját emberének nem engedé meg, érdeke ellen jósolni... Hát a zabomat eladta?

- Igen: íme az ára!

- Burgonyát szedett-e a pálinkaházhoz?

- Nem.

- No bizony, tán méltósága alattinak tartja? Hisz ily csekélységekért nem tarthatok Debreczenben tisztet... Hát itten fiam kosztja, háztartása rendben van?

- Igen, itt a számadások.

- No, van-e még valami jelentés?

- Excellencziád nem is kérdez fő- és sajátlagos feladatomról: fia kiképzési ügyében.

- Házi körülményeim más irányt s tenni valót szabnak fiamnak, mintsem magát többé képezni engedje. Ugyanazért ebbeli kötelezettségétől feloldozom önt s többi szakmáit meghagyva, kérem vegye át nevelőség helyett a cseléd- s háztartási felügyelést, mert évköltségeimet alább szállítom s komornyikot nem fogok tartani... Remélem, szives lesz a kertet is gondja alá venni s grófnémat megkimélendi a szakácsi ügyektől pontos kezelése által. Igy ön érdemével három egyén maradna ki ingyen fogyasztóim közül.

- Köszönöm kegyelmes uram e határtalan bizalmat, melylyel korunkban ritkán tiszteltetik meg szolgálati egyén; de e szerencsét nem élvezhetem. Magas kegyeit nem kivánom többé igénybe venni s lemondásommal helyet adok excellencziád valamelyik méltó kegyenczének, mondá határozottan Vámos, a nélkül, hogy arczán dacz vagy rosszakarat jellemzené magát.

A főispán megütközék, de persze áruló jel nélkül. Lőblnél kifejlett viszonya különben is keserült hangulatban tartá s most el kell vesztenie egy érdemes férfiút, ki házához bizonyos osztály becsülését köté, ki sok dolgaiban jobbkeze volt s kinek őszinte, érdek nélküli szolgálata, ügyeiben biztos támasz volt. Tegnap tán nem érdekelte volna úgy e veszteség. Ő sokszor tapasztalá a jobbakat tőle elvonulni, vagy hidegség, távoltartó udvariasság beljegyével érintkezni vele. De gőg és szerencse könnyen megnyugszik efféle tapasztalatoknál. Irigység, fejletlen modor stb. szín alatt magyarázza az idegenséget. Most a jövő sujtó karát emelé reá s minden tekintélyi, társadalmi vagy egybeköttetési csonkulásban, sorsa kezdetét, a jövő természetét látta és érezte. De azért a megindulást nem engedé arczára jönni. Az megmaradt, mi volt: a hideg kőnyomat.

- Sajnálom, mond udvariasan, de nem éleskedés nélkül, hogy körömben tehetségéhez, vágyaihoz illő alkalmazást nem adhatok. Azt hittem, jót teendek önnel, ha öcsémnek rám szállt örökével magamhoz veszem, s megszűnt kormányzói szerepe helyett álláspontot adok.

- Nem nagyravágyás szólít el, viszonzá Vámos szerényen. Igaz, messzetértünk a kötelességtől, melynek vitelét elvállalám: de tudom, az engemet, ha becsületes vagyok, meg nem alacsonyít. De más térre szoríttatám, mint melyre képes vagyok. Excellencziád méltányosnak látandja másban is, habár szegény s jelentéstelen, hogy határozott elvek szerint éljen és működjék. Helyzetemben el vagyok ütve terveimtől s vannak új czéljaim, miknek érdekében maradnom nem szabad.

- És én nem akarom senki szabadságát erőszakolni, mondá halványult ajakkal a főispán. Félévi felmondása alól kimentem; ön e percztől fogva tőlem független.

Vámos illedelemmel meghajtá magát s távozék.

A főispán nője szobájába lépett. A porczellán lámpák méla fénye andalító világgal önté be az árnyvető tárgyakat. Gazdag szőnyeggel (nyáron!) vonva a padlat, ablakain nehéz moir függöny rojtokkal, ugyanazon szövettel borítva mahóni bútorok, néhány római ritkaság, egy bronzkörű servicen pompeji ásványok; egy pár ó velenczei szobor a másfélöles tükrök lábainál, két wegwood vázában szedett friss virágok, egy mahóni rakpadon válogatott élő növények stb. elárulák a költséges ízlést; mert ha ideiglenes szállásán, hol évenként egy pár napot tölt, ily kényelmet rendez: minő pompás lehet nyári kastélya, minő fényt űzhet a téli palotában?

A főispánné talpig kivasalt és simított úrhölgy, drága nyárruhában hajdon fővel, egy pár természetes cianával szőke hajában, ült egy balzacon, lábait egészen rányujtva. Szemeiben megőrzött tiszta fény, arcza fejérsárga, nyomaival a használt gyárvizeknek; ajka igen halvány, karjai felette gyengédek s keze szinte félelemig fehér. A nélkül, hogy belépő férjére tekintene, folytatá a párisi Charivarit, mit éppen olvasott.

A főispán leült egy hónaljig elnyelő nyugszékbe s karjain elnyujtva karjait, nejére szegült szemekkel gondolkodék, mintha nősélte eredményeit kisérné emléke.

A lefüggönyözött szoba elzárt és néma volt, mint egy sír. Csak a grófné kezében fordított lap adott néha neszt és egy szép papagály, mely asszonya mellett aggály nélkül mászkált állványa rézágain.

- Úgy látszik, Beatrice, nem igen törődöl intéző tervet találni körülményeink közt jövőnk rendszeréhez, mondá végre a főispán, félórai néma szemle után.

- Hiszen te gyöngédebb vagy, édesebb, hogy sem költségvetési tervekkel, házviteli bajjal akarnál kínzani hanyatló koromban, melyhez nem értek, felelé némi keserűséggel a grófnő, ravasz szemeit felvetve a lapból.

- Bocsáss meg, kérlek, de lásd, a baj komoly. Ha már a nevetséget nincs mód, legalább a nyomort iparkodjunk eltávolítani. Még eszközünk volna, a lehető legrosszabbat kerülni, ha beleegyeznél, ha jóságod segédkezet nyujtana.

- Mibe egyezzem? mihez nyujtsak kezet? Nem elég-e, hogy ma estve már beszagoztatom salonomat pipás táblabirákkal fiad érdekében? Azt csak nem követeled édes grófom, hogy papagályomat eladjam, s megcsókolá kedves madarát, mely a balzac karjáról hajvirága után nyult.

- Lásd Beatrice, ha a kétszázezer pengőt, mit nősülésünk alkalmával neked móringoltam, melyek erejéig ősi örököm Lőblnél zálogban van s melyet te külföldön négyért kamatoztatsz, holott tőle itt tizenkettőt fizetünk, ha mondom, ezen tőkét adósságunk lerovására fordítnád, a bécsi ház úgyis birtokodban maradna, melyet nevedre irattam. Így csak másfél milliót kellene Frankfurtból kölcsönzenünk, melyek négyszáztólija mellett botrány nélkül élhetnénk rangunkhoz mérve. És ha még hozzá, azon nemes lemondást ajándékoznád, hogy három-négy évig, mialatt birtokom jövedelmeit megkétszerezem, nem telelnél Bécsben s fürdőkre és utakra nem mennél: egészen rendbe jöendnénk; s a törlesztő kölcsönt legfeljebb egy uradalom árpótlékával bevételeinkből tisztázva, halálom után nyüg és teher nélkül örökösödnél, mondá a főispán kérő s nyájas hangon és a grófnő lábaihoz ült, hogy a családi bizalom és részvét osztozó viszonzását élvezze.

- Nem tehetem George! felelé Beatrice nyájasan férjének s a gomblyukán függő rendkereszttel játszott, mintha legőszintébb áldozatát nyujtná. Mit mondana néném, a herczegnő, agg élte végnapjaiban? mit beszélnének barátnéi az udvar körében, ha meghallanák, hogy egy magyar mágnás visszaveszi neje móringját? nem emlékszel-e, mi mindent itéltek első férjemről, hogy végrendelet s biztosítás nélkül hagyott a törvény és fia körmében, kivel most özvegyjogomért perelni kell? Aztán meg mit mondanál magad, csak gondold meg, ha nyomorogni látnál a miatt, mert adósságidat magam tulajdonából fizettem... De mégis én annyira szeretlek, miszerint lehetőleg áldozni kész vagyok; és hogy meggyőződj női részvétemről, három-négy évre, míg ügyed rendbe jő, Bécsbe megyek lakni saját költségemen. Így kiadásod tetemesen megcsonkul, legfeljebb egy pár lovat küldesz évenként s egy kis jó magyar bort német vendégimnek.

Ezzel megcsókolá férje homlokát, mintegy viszon hálajelt követelve hallatlan áldozatáért.

A főispán elszomorodék. Vegye a csüggeteg érzet- s haragvó önvádnak tevé elfogulttá. Életfolytán gyakran érezte ő, mily valótlan részvét, mily gyér hajlam szövi nejét hozzá, mily hideget terjeszt családkörében mint egy darab jég s mily idegen s önző vágyak után eped házi életéből: de azt még sem tudá vala hinni, hogy a sors próba-perczeiben seb és rázkódás nélkül el tudjon szakadni, mint merev szirthegy az elvált kőhasábtól; nem tudá hinni, hogy buktában védkarba ne ölelje, mint öleli a folyondár indáival a roskadó támaszt. Most megismeré őt a szív fenekéig. Látá, hogy lelke egész szerkezetét érdek forgatja. Érdek s önszeretet. Látá, hogy ez idegen nemzetű asszony nem több, mint nemes kiadásban egyike azon hölgyeknek, kik, míg pusztítható érték van, hizelgve fonódnak ideiglenes barátaikhoz s ha a van elfogyott, szerelmök önmagokhoz fordul. Látá, miként a sors kezében osztozó társ, biztató vigasz nélkül elhagyottan áll s önerejére van szorítva. Hátha még tudná, hogy egész nősélte számolt üzleti terv? ha tudná, hogy a magtalan nő idegen vérnek kölcsönzé el nevét?... Komoly bánalom szállta meg; önváddal emlékezék a bécsi herczegnő theaestélyire, hol Beatricevel hálóba szöveték; s keblében nehéz sóhaj kelt, de azt ajkain nem ereszté ki, mert nem volt szokása érzelmeit másokkal sejtetni. Megszorítá neje szép kezét, mosolygott s elébbi székébe visszaült.

A siket csend újolag beállt. Beatrice a Charivarit olvasá, a papagály elült s gróf Szalárdy György mélyen gondolkozék.

A salonba könyvvel kezében Örsy Zalánka jött be, a főispán nagynénjének vagyontalan árvája, kit ő örökben tartott s mióta fölnevekedék, grófnéjának körnőjévé tőn. A háziúr kegyencze, vigasza, lelkesítő öröme, kinek szelíd, gondűző enyelgése gyakran eloszlatá a komoly élet felhőit; s kinek édes hű lelkével remélte enyhíteni hontalan házában a keserű jövőt. Vidám, eszélyes leányka, ki a ház rokontalan szellemében hű tudott maradni igénytelen s honszerető nemes elveihez, a nélkül, hogy jótevőit bántaná, vagy nézeteikkel harczba tenné magát. Egyszerű honi kék szövetbe vala öltözve, mely e kiáltó pompa közt könnyen cselédnek hagyná gyanítni, ha a rendkívüli tisztaság, kisded, finom kezek s a lelkes, szabad tekintet és mozgalom első pillanatra meg nem ismertetnék lénye nemesb voltát. Most némi aggály látszék árnyalni derült arczait s széttekintve a hallgatag pár között, azon családórák egyikét vélte jelen lenni, melyeknek kellemetlen tárgya és hatalma ellen vigaszt, elszóródást kell bátyjának nyujtania. A puha szőnyegen siket léptekkel futott a főispánhoz, mint egy tánczoló silphid, a nélkül, hogy a grófnő észrevenné vagy venni akarná; s letérdelve alacsony székéhez, hogy arczához emelhesse szemét, karját karjába fűzvén, borongó hangulattal kérdé:

- George bácsi, igaz-e, hogy Vámos úr elválik tőlünk?

A főispán intett fejével, hogy igen.

Zalánka feltünőleg elkomorult. Egy könyű csilláma s a kebel gyorsúlt pihegése mélyebb részvétet látszék jegyezni, mint a minőt a ház eddig észrevett.

A főispán kérdőleg veté rá szemeit.

Zalánka észrevevé, hogy szűztitka, mit önmagának is alig mert elárulni, gyanú alá jött.

- Ki fog engem a honleányi kötelesség s irány elveiben ezután oktatni? kérdé önmerült szemmel. Ki fogja hazámat velem ismertetni? ki vezérlend éles itélettel, hogy rajzó korunkban túl ne becsüljek eszmét vagy személyt; hogy a gyöngyöt kiismerjem a törékeny habragyogványok közt? ki tanít meg, kit és mit kövessek az önző nyegleség s áltörekvések alakosai között? ki jelölendi ki a nemzeti könyveket, melyek szenvedély helyett igazságban járnak?

A főispán megsimítá a kegyenczke arczát, s újolag szemébe nézett, mintha kérdené: nem tetszenek-e tanaim?

Zalánka megérté a vádló szemét.

- Bácsi nem ér rá, hogy velem sokat társalogjon, menté magát. Aztán országnagyra egész hon számít; hogy venném el tőle, én, csekély leánya?... Jobb, ha bácsit akkor keresem fel, midőn felhős kedélye nem akar derülni; így folyvást szeretni fog, a nélkül, hogy únna.

Zalánka mindig el tudá zárni magától a főispán elvtanát, s ha olykor nemzeties érzelmiért vonatkozó ötletekkel éleskedék felette a grófnő, ügyesen átsiklott más tárgyakra, mielőtt ingerültség jöhetne közbe.

A mogorva főúr rámosolygott a nyájas árvára. Arcza elveszté rövid pillanatra kaján bélyegét, de a másik percz visszaidézte azt, s gyöngéden inte, hogy hagyja nyugton.

Zalánka könnyű fonott székre ült a grófnő közelében, s olvasni kezdé hozott könyvét, valamelyik jobb magyar irótól. Vágya, érzelme kiválólag honi tárgyakhoz vonta őt, s itt a hallgatag, rideg nagyúri házban, hol soha nemzeti eszmét nem hallott, hol mindig külnyelveken folyt a társalgás, lelkét csak magyar könyvekben találta otthon. Ha Vámost a család körébe hozták dolgai, boldog volt. A két lélekrokon felkeresé egymást ez idegen elemek között, s kölcsönbe osztva eszmét, érzelmeket: edzé, lelkesíté, tettre buzdítá a szivében meghonosult erélyt. Vámos tanítá szeretni a hont, az embereket; ő ismerteté meg vele e léha, sületlen, külsőségek után kapkodó házban a nemesb életérdeket; ő gyujta lelkében öntudatot, erélyt, fenszárnyalóbb ösztönt; s távolléte hosszú közein nem volt más szívhez szóló társasága, mint a magyar irók. Most is olvasni akart, de a betűk értelme összefolyt; lelke kívül maradt a könyv lapjain, esze elmerült a néma fájdalomba, mely váló barátját kisérte titkosan.

- Ugyan Zalánka, mit tudsz találni azokban a magvatlan és nyers magyar könyvekben? mindenikén szaglik a zsír és dohánybűz. Hogy is irhatna magyar úrhölgyeknek, holott a nemzeties tárgy nem több, mint juhászbunda vagy káromlás; s a mi nem ilyen, azt salonjainkból vehetik, miket nem ismernek?... Tedd le könyvedet, olvass fel inkább a Cháriváriból.

Ki tehet róla, hogy a grófnőnek ily előkelő ízlése volt? Ő durváknak tartá a magyar tollakat, s a Chárivárit con amore tudá élvezni... És a szemérmes leánykának olvasni kellett a szemtelen Chárivárit.

Rövid perczek után Lajos lépett a salonba, csak az imént mosdva, friss öltözékben. Szemei égtek, arcza felpirulva, mit a kölni víz nem birt halványnyá tenni, s egész lényén látható volt a félig csillapult szenvedélyláz, melynek csak az elébb kellett kitörnie. Ki az őrjöngő Mariskát dúltan elrohanni látta, akaratlanul gyanúba veszi Lajos reszkető testét, égő szemfényeit, melyek nem az erkölcs szelíd melegétől szoktak így kigyúlni.

Beatrice vevé lorgnettejét a balsac melletti könnyű asztalról, s tetőtől talpig faldosó szemekkel nézte a szép ifjat. Lajos ép termete csábítólag mutatá magát a jól szabott ruhában. Erő és arány szabályos tagjain, fesztelen könnyűség művelt modorában, plastikai tökély minden mozdulatin, a pajkos tűz hódító szemében, s mindez bágyadt, andalító lámpavilágnál, hallgatag díszsalonban: érdekes, megragadó alakká tevék őt.

- Mon cher! csak nézd ezt a fiút!... Magnifique!... Szebb, mind Alcibiad... Les compliments doivent être naturels: ha fiad nem volna, szeretni tudnám, mondá férjéhez Beatrice nehány percznyi sovár szemle után, mi közben halványka kezét Lajosnak nyujtá csókolatra.

Mi, kik tudjuk, miszerint Lajos nem fia Beatricenek, meg tudjuk mérni, mily női gyöngédtelenség volt a feljebbi kifejezésben, mit ő természetes bóknak nevezett, s mennyi szabadságot vesznek gyakran a tónadó salonhölgyek.

Zalánka félénk pillanatot vetett az ifjúra, melyből sejteni lehete, miszerint oka van, nem becsülni őt; s kapva a szabadulási alkalmon, eltávozék. Úgy látszott, nem örömest van Lajos közelében.

- Mamácskám, irtál-e Márknak? - kérdezi Lajos, miközben Beatrice kezét szelesen megcsókolá, s homlokát nyujtá annak ajkaihoz.

- A levél készen fekszik boudoiromban; felelé a grófnő. De valóban, édes, nevetnem kell babonás aggodalmaidat, egészen Macbeth szerepébe estél s mindenütt kisértő halottadat látod. Csak az még híja, hogy valamelyik Tátrán bástyába menj lakni, miszerint szereped tökélyesen betöltsd... Mitse remegj! Malcolmod nem él; s ha Vámos Macduffá válnék is, Ödön csontjait nem szedheti össze. Márkot én ismerem; ő félig semmit sem végez. Házi orvosunk volt; s tudom, jobban lekötelezém, hogy sem megcsalni akarna. Hortobágyi rémed csak a holdvilágból költözött agyadba.

- Hová tűnt tehát? miért kerül? hol rejtőzik e kijelölt találkozás elől?

- Ki fogná egy csavargó betyár utait ismerni? mondá nyugtatólag a főispán. Meglehet, befogták, vagy valamely bokorban fekszi a verekedés sebeit... Hagyj fel e gyötrő mesével. Végre még köztudomásra kerül, s gyanút, mende-mondát költ a társaságban... Azonban a grófnő levelét el kell küldeni Márkhoz... Mit irtál édesem?

- Hogy jőjjön le rögtön, egy rendkívüli sürgős érdek miatt. Ha itt leend, majd meggyőz és nyugtat. Efféle tárgyról nem tanácsos irni. A betű marad, a szót nem lehet elfogni.

Lajos magához vevé a levelet, hogy reggel postára adja; s elhallgatott a veszélyes tárgyról. Nem akará atyját izgatni, pedig látá szeméből, miként ez ügyben háborodva van, miként maga is kétkedni kezd, s irtózat fogja el a lehetőségen. Lajos engedékeny, elfogult, szinte tulzó tisztelettel volt mindig atyja iránt. Talán a grófné oltá szívébe, s fejté ki nála e gyöngéd, alárendelt alázatot, hogy ha egykor, mint ezerszer történt, a véletlen elárulná titkát, ha kisülne, hogy ő nem saját gyermeke, hanem családfertőztető váltott vér: legalább szokás, kegyelet, s nyomán szánalom kösse Lajoshoz a főispánt, s vegye élét a tapodó bosszúnak. Azért e csapongó, merész, makacs természet, mely senki, semmi által szabályt és korlátot iránya köré irni nem hagyott, a nélkül, hogy származati rejtelmét gyanítaná, gyermeki szokottság útján, hajlékony, szelíd, szófogadó tudott lenni a komoly, kaján főúr előtt; kimélte őt s remegett tőle.

Most sem czáfolgatá nyugtató szavait; gyöngéden meghajolt, s ülést vőn.

- Uramatyám ebédnél igérte, hogy iránytanácsaival ajándékozand meg, miket újabb terve siettet; - emlékezteté a főispánt, a ki már akkor szemeit Lajosra függesztve szólni készült.

- Tudod apai tervemet, kezdé fiához. Téged magas rang-, hivatal-, s befolyásra jelölt ki akaratom s az ősi végrendelet. Talpig bajuszos magyarnak kellene mutatkoznod, csepegned a nemzetiségtől, harsognod nagy szavakban, mert csak ez teende népszerűvé. Te már úton valál, s haladásod engem kielégít. Ismerős levél minden osztály előtt, kitűnő szájhős, nyelvforgató magyar, ki a közfigyelmet s véleményt korán és nagyban magadhoz ragadtad. Azonban, mint előttetek ma felfedezém, roskadt körülményem sietést parancsol. Nincs időm várni, míg mostani minőségedben kinövöd magadat, s bálványnyá hízol. Rögtön igénybe kell venned az érlelt közvéleményt, s hivatalba lépned válláról, mert emelkedésed, s vele befolyás, bevétel sürgetősb, mintsem halaszthatnók... Azonban e kényszerült sietség nem oly hátravető, mint lett volna ezelőtt. A kormány szelleme más. Most saját férfiait viszi, kik elveit bensőleg vallják, nem érdekűző színből. És ez helyén van. Ha évenként névjegyzékét adná azon nyelves ellenzékieknek, kik megyén s nyilvános életben apostoli tűzzel szájalnak tettei ellen, titkon pedig csúszó-mászó állatként kuncsorognak nála kegyért, hivatalért; ha lapokban közlené áruló irataikat, mikkel e versenyben egymást titkon becsmérlik: nemcsak hasznavehetetlen tömegtől szabadulna meg, hanem hátráltatná a közerkölcs sülyedést... Tehát tisztújítást tartok. Alispán leendesz; s a küszöbön álló országgyűlés első követje. Aztán szárnyaidra bizlak; ki oly alkalmas pontról nem tud felrepülni, méltó, hogy rögek közt veszszen. Én sejtém, mi leend ügyem vége Lőbl Simonnál, s számodra pályát szorgolék, hogy gondoskodjál magadról, míg engem dolgom elfoglaland. Mamád dicső jelét adá, mit tehet idegen ész a magyar földön. Nehány ellenzéki tag nejéhez leereszkedék. Salonjába hordta, házaikhoz ment, vigalmat rendezett, hátmegé magasztalá őket, szóval divatba hozta. Jovialis bátyja, a nyugalmazott őrnagy, megnyeré házamnak kártya s vadászat közt nehány víg czimbora hajlamát a jeune Hongrieből, s rövid időn a nők befolyása véleménybe kezdé emelni a főispáni házat... Ennyi jót, ennyi szíves barátságot stb. persze meg kellene hálálni, s miként lehetne nemesb, illőbb módon, mintha ifjú fiát alispánná teszszük, mondák a tisztújító hősök; különben is e ritka esetben lélekismerettel kedvezhet az ellenzék a főispánnénak, mert fia szabadelmű, elveink véde, a kormány pörölye... Készen lőn választási egész véleményed. Az ellenzék csak rólad beszélt, ha alispánról volt szó. Akkor az őrnagy terjesztgetni kezdé részemről, miszerint ellenemre van, ingerült vagyok, s nem tartandok tisztújító széket, ha melletted látom a választók többségét. Ez úton azt nyertük, miszerint a radikáltöredék, mely irántami gyűlölete miatt nem szövetkezék, most ellenemi daczból, pártodra állt; a kormány s a conservativ párt előtt pedig igaz, szigor jellemem érdemült, miszerint a közjó érdekében fiamat is kész vagyok buktatni, mint az ó Rómában Titus Manlius. Ma estve a conservativ fél fejei lesznek itt, kik e megye tisztújítást kérő levelét meghozzák. Azt hiszem, hatni fog rájuk, a nélkül, hogy korteskedés színét ölteném magamra... Azonban Gyapjasy is eljő; kegyenczeit kérte nálam bemutatni. Ő hiuságból az erősb félhez tartozik rendesen, de ha szavát adja: hű marad. Most nagy kortesed az ellenzék során. Nem akarnám, hogy megjelenjék, mielőtt a másik párttal szóltam. Azért fogadd el egy külsőbb teremben, s ha hamarább jőne, foglald el ügyesen, míg kár nélkül megjelenhetik benn.

Lajos, mint eszes tanítvány s hálateljes fiú, mély kegyelettel megcsókolá az intéző jóságért az apai kezet.

- De mielőtt a pályakörbe lépnél, itéld meg erődet igaz szigorral, birsz-e következetes lenni a tettetésben?

- Mint valék eddig, felelt Lajos. Határozatom szilárd, kitartás nem hiányzik nálam, ha egymit kivívni felteszek.

- Azért féltelek csak, mert igen ifjú vagy a polgári téren; s jövőd nem könnyű lesz, ha rokonszenved az ellenzékhez vonz.

- Egyikhez sem vonz rokonszenvem.

A főispán megütközék, s kérdőleg tekinte fiára.

- Az ellenzéknek jellemét gyűlölöm, a conservativeknek elveit; folytatá Lajos. Amaz egymást falja s töredékre hasonlik, emez szűkkeblű, s beéri araszos tervekkel. Amaz félig jó, ez félig sem rossz. Egyikben sincs szántság, nagyszerűség.

- Hogy akarsz s remélsz hát velök vagy általok czélt, jövőt szerezni?

- Mint géppel madarat. Eddig nevet fogtam ellenzéki lépen; most hivatalt fogok conservativ tőrrel. Élni tudó ész az akadályt is eszközzé fordítja. Ezt urambátyámtól tanultam iskoláim végén. Tanultam többet is, mikről egyszer-másszor sokat gondolkozám. S megérlelt elvemet sem Vámos buzgó tana, sem semmi vészerő ki nem forgatja lelkem redőiből.

Szalárdy csudálkozék fiatal tanítványán. Huszonhét évvel ily fagylaló bölcseség, ily biztos érdeknézlet, ily számító terve az elszánt önzésnek, s minden elv s eredmény átgondolva, érezve, nem köznapi példány.

- S nemde tanod szerint a hivatalt fogó tőrt is elvetended, ha hasznát elvevéd.

- Míg ízesb érdek új eszközt nem szükségel, conservativ bőrömben maradok. De ha jőne idő vagy alkalom, mely kövérebb zsákmányt jelel ipardíjul, biz én tőr és lép helyett háló után nyulnék. Benső énem marad; csak modorom változik. S ha a festett vászon árúczikk lehet, miért ne kalmárkodnánk az elvvel, mely mindig azzá alakulhat, a mi divatban van, s azért kelendő?

A főispán tapsolni vágyott büszke örömében, bár nem nézheté irigység nélkül a politikus üzért, kinek oly sok ideje van nálánál nagyobbra vihetni.

- Hiszed-e, hogy nem fogsz felolvadni az ellenpárt szenvedélye s szóvészi között?

- Mint aczél a könnyű szalmalángban.

- Akaraterőd, több ifjú évednél... Nagyra vihetnéd; de féltelek; folytatá aggálylyal. Van egy ellenséged, mit véredben hordasz: a zsarnok élvösztön, csapongó kalandszenv... El tudnád-e űzni e kisértő lidérczet, mely a meghágott magasból leszédít, s ingoványba süppeszt?

- Tudnám, de nem akarom.

- Hogyan? - kérdé az apa növő bámulattal az önhitt ifjú felett, ki egy döntő szenvedély vad hatalmával így mer játszani.

- Nem akarom, mondom. Az nekem főczél, melynek törekvéseim szolgálnak. Közvélemény, rang, pénz, hatalom, befolyás mind alárendelt eszköz, miknek kulcsaival kéj és gyönyör paradicsomához akarok jutni. Mit nekem hideg fény, s alacsonyító bók? mit a kürtölt név, mit az idő elkap, mint a szél a csengetyűhangot? mit nekem a rideg nagyság, melynél a szolga meggörbed, a szabad eltávozik?... Nekem élet kell; öröm és élv szédítő tábora, hogy szolgáljon a világ, ne én a világot; hogy birjam az időt, ne az idő engem, mit e földi forma átvezet rajtam. Én magasra török, hogy embert hódítsak, s hódítok; nem hogy imádjanak, hanem hogy örömeiket elvegyem. Dúlni, fuldoklani, undorig úszni kéjben, csillogásban; élni mint Don Juan, mint Alcibiad élt. Megbocsát atyám, ha én czélom eszközeül veszem, mit ön élte czéljául tűzött ki; s elhiendi, hogy ki czélját, mint én, úgy szereti: nem könnyen játszsza el tőle magát vigyázatlanúl.

A főispánt fokonként jobban meglepé e határozott ifjú egyénisége. Ő rég ismeré fia titkos kalandjait; aggodalommal látá, mily bátran, könnyelműen veti lelkét, idejét a szenv hatalmába; de látá egyszersmind, mennyi eszélylyel tudja kezelni érzékeit; s ha czélját érte, mily önállólag tud uralgni a tárgyon, mely azelőtt rajta uralgott. Azért bizton hivé, hogy ha a különnemű kéjek ujdonsága vész, s a betelt kedély más téreket keres, ha komoly terv és irány vonja be az élet mély szerkezetébe, mind ez elmúlik, s kívül marad a levetett hüvelylyel. Azonban most remegve kellett meggyőződnie, miszerint Lajos rabja akar lenni a vele született epicur hajlamnak: s pedig nem vakságból, nem öntudatlanúl, hanem ész és határozat szilárd erejében. Ő, a tapasztalt fő, ismeré a szenvedélyek polyp természetét; tudta, hogy a meténg hajlékony indái végre megfojtják a csert; tudta, mennyi csáb, mennyi kisértő alkalom nyilik és örvényez fia későbbi körében, mely azt elnyelheti; tudta, mi veszélyek várnak a tüzes, csapongó ifjura ez élvkergető században, mely a dalházak, lovardák, táncznők stb. nyilvános csábjain kívül, a társas élet ezerágú tömkelegével hálóz és fenyeget; látta, minő jellemeket fejt és képezhet politikában és társas életben ez érzéki eszeveszettség, s fiában elszörnyedt a lehető jövőtől.

- Te az epicur szentkedők új rendéhez látszol tartozni, - mondá Lajosnak.

- Mely érzéki elvtársaim boldogságaért állítaték elő.

- Büszke önhivő vagy, s túlbecsülöd eszed, s lélekerőd. Törékeny csónakkal be akarsz vágni a habtorlatokra, szirt és örvény közé; merész koczkát vetsz egy hamis játékossal, mert a szenvedély az... Ne feledd, hogy szerkezeted csak halandó erő; a természet érted nem teend kivételt, s mit senki még nem tudott megbirni, a szenvedély túlsúlya téged is elveszt. Emlékezzél a történetek nagy egyéneire, kiket e vad elem megdöntött. Tarquin királyi székét veszté; Antonius Cleopatra miatt veszett el. S ha a kéj és bűn merít, megbirja-e lelked a Borgia-véget?

- Uramatyám példákra utasít, - mondá túlhiú bizakodással Lajos. Hát míg példa nem volt, mi vezérlé az előidők fiát?... Nem lehetek-e én példa önmagamban? nem nyithatok-e új példasort a jövő nemzedéknek? nem kezdhetek-e új történeteket?

Ime egy mutatvány a büszke, erejében hivő keleti tűzvérből. Egyike azon magyar ifjaknak, kik siker s kedvezés által kényeztetve, tapasztalat s tárgyismeret nélkül főknek, elsőknek tartják magukat sajátságaikban, s önző képzelődéstől biztatva meghaladni vélik, mi másoknak nem sikerülhet. Mutatvány egyszersmind a kor gyurmáiból, miket annak felületes, erkölcstelen jelleme szül és idomít. Tökély és czélfenség nélkül rohanó gép, melyet ki nem tisztult ösztön vadan hajt. Bomlott erőmű, mely roppant pályakört megbírna, de elszédülve a környező csáboktól, erény helyett a kor bűneiben törekszik kitűnni.

Beatrice helyeslőleg rázta meg kezét az eszméje szerinti salon-lovagnak; s büszkén veté szemét az aggó főispánra, mintha mondaná: nézd ó stilű nemes, az új patriciust, kit én teremték.

- No hát repülj, míg szárnyad nem szeged, ha Icar kívánsz lenni, s atyádat nem követed. Én pályád megnyitom, a pályatér tied, úgy nyersz, miként futsz; mondá Szalárdy... De most még, míg rád fér, fogadd tanácsomat, s tisztujításig közeszmékbe ne avatkozzál, hogy egy vagy másik párt kegyét ne veszélyezd. Légy nyájas, előzékeny, kedvleső, zárkodó; adj alkalmat alispán igényedről szólni, s fogadd el mindentől az üdvözlő bókot.

- Inkább senkitől sem, viszonzá Lajos. Sőt szókat hullatok el, mintha nem kivánnék hivatalba lépni, mintha áldozatul nyujtnám az elnöki terhet. Így elleneimnek fogát töröm fortélylyal; feleim pedig buzgóbban ragaszkodnak szerénységem miatt.

Gróf Szalárdy György szótlanul bámúlt a korán felül képzett diplomatára.

- Csökönösi báró Ózugi Orbán, nejével, nehány urak kiséretében jelenté egy benyitó inas.

A főispán karját nyujtá Beatricenak, s vendéget fogadni léptek egy téresb terembe, hol theához gazdag ezüstre terítve volt; Lajos pedig egy külső terembe távozék, hogy Gyapjasyval, ha jő, találkozzék.

Hosszú sovány öreg jött be körömhegyig szabott kaputban. Arcza összeesett iszák, fülei fényesek, szemeiben bazilisk ragyogás; gyönge teste csak úgy fityeg lábain; karján padoliai Comtesse Wolfsmaul, kétszáz fontos porhüvelyével, az öreg úrnak hitestársa a halandóság határin belül. Ugyanazon indigena pár, mely nehány nap előtt báró Ózugi törvényes czímével egyetemben a Hortobágyon keresztül utazott. Utánok nehány fűsült és fűsületlen sötét alakok tolakodtak be; egyik a másiknál elébb akarván a főispán színe elé jutni, mint ezt az érdemes, előkelő, vagy fő főtáblabirói vetélkedő rang magával hozta.

Báró Ózuginé, mint régi ismerős, rövid üdvözlet után tele ülte a pamlagot Beatrice jobbján, s mit szájában hozott, bizonyos czukorcsemegét majszolva, szétnéze a theához felrakott ennivalók között.

- Ónas Lipót, Üszögi Dávid, Hitvánszky, Buzás, Hiabalovics táblabirák; ajánlá sorban, nejének a főispán, mint valamely állatmutogató az ismeretlen fajt, s a jövevény gyarmat öt ló-erővel letelepült a ruganyos butoron, kivéve Buzás Mihály urat, kinek egy berlini nádszék jutott, s szőnyegkimélő lábait a vékonyan esztergált keresztfára szedvén, azt menten eltöré.

- Mi ujság megyénkben? kérdé a főispán, hogy vendégeihez illőleg kezdjen társalogni.

- Négy jó ház ismét tönkre ment, felelé Üszögi, kik négyszáz év óta táblabiráskodnak, s gyermekeik gatyás kortesekké lesznek.

Beatrice férjére lopá pillanatát, nem idéz-e áruló pirt arczán a tönk említése?

- Rossz gazdák, s könnyelműek voltak, megjegyzé Hiabalovics. Gépekkel szántottak, kapáltak, rozs helyett repczét termesztének, a birkát nyárban is mindig aklon tarták, s jövedelmeiket gazdasági épületekre pazarlák.

Hiabalovics azon kaptára ütött ó magyarok közé tartozék, kik a hagyományos rendszerhez lapúlva, egész életökben árpát és kétszerest vetnek. Télen tavalyi paszuly-, nyáron füstölt disznóval táplálkoznak, ünnepen bővítvén fél font pecsenyével a hétköznapi ebédet. Marhát és cselédet nem tartanak; tiszta inget vasárnapon, vagy közgyülésre vesznek; jövedelmeiknek három negyedét költik el, a hátralékot zacskóba varrva tevén pihenni. Minden jó eszmét ebrudon kivetnek, újításnak, jólétnek esküdt ellenei, az élv nem szükségük, s magokat jó gazdáknak tartják. Ekként nem csuda, hogy a szóban forgó házak rendszerét elkárhoztatá.

- De bizony eszesek voltak ők, mondá Ónas Lipót, de pénzhiány, rossz utak, közszükség, csel s más ezer bajok szövék fonák agyon. Áruikat olcsón kellett eladniok, ősi adósságuk volt, rossz évek jöttek stb.

- Meg nem is lehet birni a lábrakapott országos uzsorát; megjegyzé Hitvánszky, a vékony, modoros tisztaságú egyén, kit fő salonhősnek tartnak a vidéken, s kinek száraz, fejér kezén papirnyi vékonyra kopott a pecsétgyürű, mely százhetven év óta éjjel-nappal a család ujján volt.

- Úgy hát koronként kevésb jut a korteskedésre, szóla a főispán, más irányt adólag a tárgy folyamának, mert tönk és uzsora nagyon friss szaggal boszantá emlékét.

- Nem mondhatnám, közbeszólt Hitvánszky; a tisztujító szék azon egyetlen tér, hol a nemes még szájjal és ököllel hős lehet, hol érdek és bosszú harczsíkot talál, s ezt nem könnyen adja. Már itt ujjtövig nyúl a zsebébe a zsidó, habár könyökig váj is aztán érte a mienkben. Meglássa excellentiád, mint foly nálunk hat hét mulva pénz, mintha vizimalom öntené.

- De most folyjon is, helyeslé Üszögi, midőn érdemdús főispánunk fiáért lobog a józan párt zászlaja.

- Hogyan? hát reá gondolnának? kérdé aggódva a főispán, mintha bántaná ezen ragaszkodó buzgalom.

- Ha rá gondolunk-e? szólt Hiabalovics, nyakravalóm is leoldom egy oly vicispánért, mint Lajos grófból lesz.

- De már azért magam is felbontok két vagy három vermet, pedig a nagyjából, ajánlkozék Buzás Mihály uram, mint egy békepontul az otrombaságért, mit épen egy csésze izzasztó (olvasd thea) feldöntésében elkövetett.

Ózugi Orbán, prüsszögve ugyan, de mágnási fönségét védőleg, nyolczvan akó dézmabort ajánlott, s az étkes bárónő, mihelyt bársonyajka a kalácsfalattól szólhatáshoz ürült, tépést igére a sebesültek kór-telepéhez.

- Uraim, e titkos terv engem zavarba hoz, pedig úgy látom, a tűz annyira elterjedt, hogy legjobb akarattal sem olthatom el; megjegyzé a főispán. Nem félnek-e önök, hogy fiam alatt az ellenzék erőt és szarvat ölt?

- Legyen nyugodt kegyelmes uram, mond didacticus merev nyakkal Hitvánszky. Hiszen nincs ő kényszerülve lázadást vezetni. Neki esze, származata, neve s vagyona van. Maradt-e még nemes a szájaló faszéken, ha fensőbb kegyelem pamlaggal kinálta? Ismerem én őket. Lajos gróf conserválni fog, s ebben túlhaladand édes mindnyájunkat. Hogy is ne? nézzük meg, kikből áll megyénk ellenzéke? Gyapjasy úr csak olyan teszi-veszi ember a politikában; csak ő hírre kaphasson, a többivel nem gondol. Pötyő úr dühöng a főrendre, születési hiuság miatt, pedig tegnap ott hagyá az asztalt, melyhez egy gubás polgár ült; az osztályokat törleszteni vágyik, megbuktatá a paraszt esküdtet. Zabos táblabiró szédülésig szaval a statuskormány ellen a törvény sérelmeért, s ellene mindig öt-hat jobbágypanasz az urbéri törvényhágásokért. Vadkerti Uszubu, Esdrástól Ifflandig minden frázist megmagolt az emberi jogok érdekében, mégis valamennyi cseléd szeme karikát hány philantropi pofonjaitól, Zalánky ajkáról szinte csepeg a lemondás, áldozat, sorsosztó nélkülözés, igaz is, hogy az ige hússá válik szájában, mert ha a földtörvény megbukik, damendineét rendez, s ha egy asietteje izetlen, földig szerencsétlen... A többi annyit sem ér. Hiuság, divat, érdek vagy irígység izgatja őket. A kormány ellen féltésből küzdnek, a jogtalan osztálytól féltésből ovakodnak, s a feudalis dacz, mit ellenzék czím alatt drágán rovatoznak, hamis dugáru. A gazdagokat gyűlölik, a proletariustól félnek, parasztjaikat zsarolják, s mert könyvtől, értelemtől távolesve, szájról szájas harmadrész tudomány birtokában vannak, főknek, bölcseknek képzelik magokat, megvetnek észt, irodalmat, egyént, hogy a dicskörben sengelton álljanak, s a két araszos ködben ne legyen több isten csak ők. Barátaiknak lázas érzeményt adnak, s később összevesznek egymással; izgatott versenytársak telve mentalis reservatákkal, úgy hogy a rossz kormány örül, s a jó szomorkodik felettök, mert a valódi fejlődés gátjai. Hogy tarthat hát tőle excellentiád, hogy éles eszű fia ily álarczos bachansok közt meg ne fogjon őszülni? Azért engedjen fellépni bennünket, hadd nyissunk kört közöttünk egy oly hasznos oltoványnak.

A főispán jól tudta, mily ferde rajz, mit Hitvánszky felvetett, mily kevés való van felületes férczelt vádjaiban; tudta azt is, hogy az érdemes táblabiró úrnak kétséges perei vannak függőben, melyek alispáni itéletet várnak, s neki és fiának bő pártfogással kellend egykor és sokszor ezen lelkes dictiót megszolgálniok, de a világért sem mosolyodott volna el, mert ha az első lépcső elmarad, fiának ugrani kell, pedig ugrani bajos oly süppedő pontról, minőbe a család sülyedni kezde.

- No ha önök nem félnek tőle, s vélik, hogy nevem és elveink compromissióba nem jőnek, én korteskedésbe nem avatkozom; mondá a főispán, s bandsal szemével gúnyosan birálta a pártvezetők birkajóságát, mely gyapjat és bárányt olló és kés alá ad.

Még egy válogatott beszédet tarta Hitvánszky, melyre a főispán fülét sem billenté, de melynek győző hatalmát nagylelkűen méltánylá, s melynek, miután a kortesavatkozás tárgyában nehány pillangós óvást elkanyarított, a haza javára meghódolt.

- Csak arra figyelmeztetem spectabilis Hitvánszky, hogy a kijelelt alispán párt-titok maradjon, s jó lesz valami figuráns nevet színlelni az ellenzék előtt, mert ha dühök fiamra ingerül, vérontás a vége, pedig szelíd kormányomat nem akarom nemes társaim fogyasztásával megbélyegezni.

Hitvánszky úr szeget ütött homlokára mutató ujjával, s érvényes megfontolás után átlátta az együgyű taktika bölcs voltát, nem álmodva szegény, miként a főispán, épen az ellenzék élénk korteskedéseit fiáért, czélozza s éri el ez úton.

Azonban benyilék a salon, s Lajos, jobbján egy sugárhalvány leányt, balján pedig a jóltáplált Gyapjasyt vezetve, belépett.

Gyapjasy úr leölté a könnyű nyárruhát, melyben Lőblnél láttuk. Kurta derekú kék frakk fényes pitykével, nyakig fejér parket mellény, s talpalótlan fekete struck nadrág tevé salonöltözékét, mely a rossz pakolás miatt makranczos ránczokat öröklött. Őszinte vidám alázattal üdvözlé a nagy urat, kihez hasonlókkal ritkán találkozik, s csak az esék nehezen, hogy hely szűke miatt, bókközben el nem kanyaríthatá kalapját isten igazában.

- Athea kisasszony, árva kegyenczem, dalos énekesnő, olasz tanítvány, valóságos pacsirta, mondhatom remekmű; ajánlom kegyelmességed kegyelmébe; bemutatá a sugár leánykát, s az, bájosan hajolt a társaság előtt viruló arczával, melynek költői fensége szégyenleni látszék Gyapjasy úr együgyű modorát.

- Az irót is elhoztam volna, de szerencséje akadt; s elhagyá ma délben a délibáb prózai országát. Nem bánom; ő a halhatatlanságé, hadd kövesse sorsát, folytatá Gyapjasy. Havonként tiz pengőt kell érte fizetnem, s e dijért corrector leend azon lapnál, melynek eddigi vidéki levelezője volt.

- Micsoda irót említ táblabiró úr? kérdezé Lajos.

- Hát Tollfoky urat, másik árva kegyenczemet, Athea iker-testvérét, kinek szintugy apja, maecenása vagyok; ki a debreczeni színpad számára Birchfeifert fordítá, több levelek és talányok szerzője, nagy toasztirozó, jeles egyéniség, sőt verseket is irt.

- Ahán! már így tudom! viszonzá gúnymosolylyal Lajos, tehát azon ifju barátunk, ki a főispáni beiktatáskor a lakodalmast oly híresen járta?

- Igen igen, közbevág Gyapjasy; először tánczosnak neveltem, de hibás a bokája; tehát legyen iró, annak úgyis mindig ülnie kell; különben is mindegy, csak hír embere legyen. Megvallom, kivántam én is művész lenni, de mivel a muzsa hátat fordított rám, maecenásság által szeretnék a Pindusra jutni.

Gyapjasy úr becsületes szántóvető ember, kit már Lőblnél megismertünk, minden jóra, nemesre hajlandó, de magától erőtlen, s azért mindenben vitetnie kell, mint saját bizonyítása szerint halhatlanságban is. Áldozatiért, miket köz- és magántárgyak, eszmék, személyek irányában folyvást és bőkezűleg gyakorol, nem kiván más adót, mint hogy neve emlegetve legyen; azért örömest járul az ügyhöz, mely kétheti és két mértföldnyi hírt szerez, de ha választania kell két tárgy között, melyeknek egyike harmadfélnapos notabilitássá teendi, inkább ehhez áll. Tudomány s művészet főleg gyengéje, azaz nemcsak felette gyenge azokban, hanem ebbeli hírcsáboknak ellentállni gyenge. Jeles könyvtára van, pedig sohasem olvas; hirlapokat járat, hogy, ha neve egy más választmány tagjai közt nyomtatva megjelent, minél előbb lássa; a könyvajánlatokat vadászsza, vándorszinészeket ebédre hordat, s egy-egy csavargó gépész képtelenségeit rogyásig hallgatja a sublímior mechanikáról. A debreczeni tanoda közvizsgálatait szorgalommal járja, megjelenik a papszenteléseknél, híres patronusa a legatusoknak, megyei ünnepélyekről soha el nem marad, beiktatási küldöttségeknél mindig kinevezteti magát, szóval mindenütt van, hol szembe tűnhető, hol nevét megkérdhetik, egy rá köszöntött áldomáshoz juthat, vagy épen ama megtisztelő sor kaczérkodik reá hogy tán meg ujságba ki, vagy bejöhet. Hanem aztán meg is kell vallani, hogy magyar ruhája kiáltó és prémes, kardja pedig úgy tele van rakva czirádával, hogy ha örököse zálogba vetendi, a helybeli zsidó is megad rá ötven rossz forintot. Ki hinné, hogy ily gyarló hüvelyben annyi szívjóság, becsület, s használható elem van elvegyítve? ki hinné, hogy ily homokkő-alak sokszor becsesb mű a korszak templomában felrakott bálványnál. Egyébiránt Gyapjasy úr, komoly salonokban alkalmatlan málha, nemcsak, mert szeszélyes izlése a közdivattól elüt, hanem főleg, mivel ha szóhoz jut, magát s kegyenczeit oly bőséges tárgyalásba veszi, hogy más ugyan tőle sort nem foghat, hacsak valakit nem viend a mellékszobába, ki őt hallgassa. És ezen társadalmi erélyt jelenleg is igénybe és gyakorlatba fogta volna venni, de Athea a grófnőt és bárónét s köztök főleg Lajost elfoglalá, a főispán pedig a kortesurakkal váltott még nehány szót, s így nem lévén kinek pakolnia, beleereszkedék egy piros szattyánszékbe, várni, míg rákerül illetőleg a sor.

Ózugi Wolfsmaul grófnő nagysága azalatt nevezetes kárt tett a vajas sonkában, s minthogy pihenés nélkül lehetlen lőn egy húzamban többet fogyasztania; kezdé csodálattal észrevenni Atheában a gazdag műveltséget, jellem- és lélekfenséget, s ritka bájt, kellemet, melyre Beatrice grófnő figyelmessé tevé. Nem fért a fejébe, miként tudhat olasz-, franczia- és spanyol nyelvet oly hazának szülöttje, melyben az ő tót instructorához hasonló paedagog nem tartózkodott? s miként lehet oly módos, szerény, nemes alak egy árva leányzó, hacsak nem podoliai gallyból származék?

Igézőn foglalta el helyét a két hölgy között Athea, az alrendű füzérbe tévedt nemes virág. Jobbról lomha dudva, balról nyirett, fonnyadt növény, s közepén ő díszes pompavirág, műveltség s természet párosult jegyével. Vékony alakja könnyű és hajlékony. Harmatgyenge bőre, sima és fejér, mint a friss zergetej; karja, válla s a szende ép kebel tiszta és vakító uj alabástszobor, melyre alig lehelt még a levegő. Általában az alak körrajza lenge és súlytalan, mintha földietlen volna, s mégis minden tagja teljes kifejlésben, élet, elevenség szabályos termetén, szelid csáb, s vonzerő szaván, mozdulatin; benne vegyítve van ég és föld kelleme. A mosódott hattyú nem fejérebb vékony köntösénél, melynek redőin festőileg fut le a kék öv szalagja. És ezekhez halavány arczain szemérem és ábránd. Fekete szemében ész és lekötő báj; méla pillanatában a lélek mélysége nyílik fel és az epedő vágy, mit arcza kifejez, varázs álmot látszik keresni, melyet más talán birt, s melyet ujra vár. Egy költő nem válthat jegyet szebb tündérrel.

Athea illem és tolakodás nélkül, de fogulatlanul társalgott. Itélete, eszméi, tárgyismerete jelelé, mily eszélyesen használta fel kevés éveit, mennyi eszmélet, tanulás által fejté, gazdagítá a természeti észt és elmeélt. Szakkörében kivált felette művelt érzelme és izlése volt; annyi tapintattal, annyi biráló erővel s oly választékos itélettel tőn a zeneköltők művei s ferde vagy nemesb divat és közizlés felett észrevételeket a dalművek tárgyában, hogy a főispánné, ki e részben több birodalom fővilágát ismeré, elcsudálkozék ennyi ismeret, ily gyakorlott ész, s mégis oly követelés nélküli jellem kincsein. Tért és tárgyat akart keresni, hol avatottságát, fensőbb képzettségét Athea felett ragyogtathassa. Átvitte a szót a művészet többi ágaira, divat-, társadalmi tón-, főrendi élet- s gondolkozási modor részleteire, előre élvezve a győzelem örömét, melyet ő, az efféle tanok tanult Sybillája az ifju és egyoldalú művésznőn venni fog. De Athea itt is feltárá gyermekien tiszta, de ész és erkölcs tanította keblét. S a büszke úrnő tanulni lőn kénytelen egy ifju egyéniségtől, ki átható szemmel birálta a társadalmi élet téveit, ki nem tud bolondságig sülyedni, hogy a divat mesternője legyen, ki ráért széttekintni a nőiség minden szerepein, s nem tömjénzi vakon a majmok szabálykönyvét, hanem itél, gondolkozik s világot teremt, melyben lelke és erkölcse függetlenül forog, óva fitogatás s változó fogalmak gyáva békóitól. Csak midőn az új olasz szobrászat becséről kérdezé a grófnő, s Petrarca márvány mellszobrát mutatá, melyen a művész névbetűje látszék, pirult el Athea. Szemébe könny tolúlt, az öröm drága gyöngye, keble izgatva lőn, s az élénk derű, mely lelkéből arczára felmerült, nehány perczig elszórottá tevé. De a nők nem vevén észre azt, Ózuginé különben nem sokat értvén a felfogott tárgyakhoz, egy tál befőtthöz folyamodék illő kárpótlásul; a főispánné pedig annyira szerette kő Petrarcáját, hogy ha egymit mondand vala is Athea, nem hallotta volna. Csak Lajos látta a lelki változást, kinek hiú, éles szeme félénken kisérte a művésznő kedélymozgalmait, s kinek tekintete, mint a jobbult vetkezőé, egészen átszellemült Athea körében.

Annyi kellem s kitünő tulajdon, mennyinek Athea birtokában volt, kivált oly meggyőzhetlen szépség mellett, ritkán marad nők között irigység nélkül. A főispánné gyűlölni kezdé őt, s a mily hévvel törekvék leversenyezni, oly éles sérelmet metszett rajta a meggyőzetés. Szurós piquant vonatkozásokat szőtt itt-ott szavaiba a színpadi élet bélyeges köréről, s a társaság mellőző megvetése iránt ejte egy észrevételt, mely a védtelen lánykát, e kevély, idegen körben fájdalmasan vérzé, mignem a másokhoz fordult úrnő megett, a falatozó indegenák szomszédjában, Lajos érzelgő ostroma alatt maradna.

E közben eloszlottak Hitvánszky uramék. A theától már in massa megizzadtak, s még inkább azon szorongó helyzettől, melybe őket nagy úr vagy úrnő közelléte rendesen hozá. Eltisztultak tehát egész alázattal minden további baklövések nélkül, kivévén, hogy Buzás Mihály uram, sallangos bocsánatkérésben ujítá meg a főispánnénál a tört szék s theadöntés mérgező emlékét.

Zalánka, ki eddig a csoportozat megett némán s gondolkodva kötött, észrevevé, hogy Athea a Lajos suttogó társalgásától bántva van, s hogy kiragadja feszült helyzetéből, szelíden híta át az asztal alvégére, kedvencz csemegéiben osztozni. Lajos megérté a tervet, s Zalánka daczára átkerülvén a kanapé megett, megízlelé Athea étkeit. A két leány pillanatot váltott Zalánkáéban intő óvás fejezé ki magát, Athea pedig felelni látszék, miként tudja már, hogy félnie kell.

Gyapjasy úr azalatt szabadabban kezde lélekzeni, mert a conservativ elem eltávozott. Oly feszült állásban viszonylék egymáshoz a két párt, hogy a legegyügyűbb alügyészben Lojola Ignáczot látott az ellenzék, s minden darutollas jogászban Demoulin Camilltól rettegtek amazok. Azért, ha közélet vagy magántársaság összehozta őket, gyanú és titkolózás tevé fogulttá egymás irányában, a nélkül, hogy lett volna miért, s ez idétlen túlzás nemcsak az eszmék és akarat közeledtét gátlá, hanem alkalmat adott eszes kormányzónak, édes mindnyájokat saját károkra szépen felhasználni. Az elvről pártra, tárgyról személyre átvitt ingerültség, oly éles fokozatokban származott le gyülésről-gyülésre, hogy egy vagy másik párt, saját érdekének vesztével kész ön ellenfelét befolyásában megtörni; minek következtében hires lőn a megye az alacsony visszaélésekről, s hol Rousseau, L’Amenais elve, népfelség, közbirtok csillogtak fényes szónoklatban, nem győzte a kir. helytartótanács védni, oltalmazni az igázott jobbágyot; hol szabadság, jogegyen jelszava lobogott a zászlón: elűzött tisztek, kivert haszonbérlők orvoslat nélkül átkozódtak a lobogó körül; s hol a tulajdon szentsége harsogott a terem egyik ajtajától a másikig, a szomszédos szobában árvák javait kibecsült jobbágyok verítékét ragadozták szét törvényszéki fontos itéletek; s az értetlenség és szenvedély nyers harczaiban magával együtt másokat, főleg pedig a közügyet, vétkesen feláldozá a hiú nemesség.

Mihelyt Hitvánszky és társai lábukat kihuzták, nyájasan felállott Gyapjasy s félöles bókját, melyhez előbb tért nem talált, elkanyarítván, egész bizodalommal megszólalt.

- Ha több esze nem volna excellentiádnak mint egész vármegyének, ezen emberek megcsalnák; monda a távozókra czélozva.

- De most az ellenzéket fogják kijátszani; felelé ingerlő vonatkozással a főispán.

- Hogy hogy kegyelmes uram? kérdé Gyapjasi, kapva az alkalmon.

- Az ellenzék fiamat akarja első alispánnak.

- ... Az igaz; ... hallottam; ... szóban van, ... magam is akarom; felelé akadozva Gyapjasy. Ő ugyan mit sem hallott róla s mit sem akart eddig, de hogy mondhatna ellent főispánjának saját salonjában? s a jószívű pártfő s vele az ellenzék e percztől belecsavartaték a tisztujítási kelepczébe.

- Ezt nem csodálhatom, mondá komoly homlokkal a főispán. Fiam ékes szónok s oly feláldozó vezér, hogy tán fejét leadná válláról, ha pártjáét az által megtartja. Táblabíró urék kapni szoktak ily tűzlelkű hazafin, ki saját boldogságát értök elégeti. Nekem van ez ügyben legnehezebb állásom, hogy kénytelen leszek Lajost kijelölni, mert jobban szívemen viselem megyém nyugodalmát, mint sem közkivánatának ellene szegüljek s vért és viszályt idézzek a nemesség közé.

- Azt bizony helyesen teszi nagyméltóságod. Isten áldja meg atyai gondjait... Már a pedig bizony vért idézne elő. Lajos gróf ritka egy szónok, az ötvenes táblabírákat is rendre elragadja. De hiszen ő érte kardunkat is leveszszük a szegről. Majd meglátom én, ki bir velünk, ha a párt összeszedi magát. Jobb is, hogy ő, mint akárki más. Ifjúban mindig több a hírszomj s becsületvágy. Tőle nem félhetünk, hogy átugrik a szomszéd akolba s minket faképnél hágy... Istenem, minő szerencse! oly fiatal még s már nagy hírre kapott. Óh tudom, értem, mi az, hírben állani. Én is voltam alispáni székre kijelölve, de a pártviszály úgy hozta, hogy egyetlen szavazatot kaptam; s csak képzelje excellentiád, egy impius czikk az ujságban ezt hirdeté rólam: Gyapjasi táblabiró egy szívvel és szájjal választatott első alispánná.

Még tovább ömledezett volna a becsületes férfiú, de a főispán sietett malmára használni a kitört lelkesedést.

- No lám; ezen buzgalmában akarják megcsalni, kijátszani az ellenzéket.

- Azt nem engedi a magyarok istene, sem ólmos korteseink. Hogy is lehetne az? hiszen ha akarjuk, másfélannyian vagyunk, mint a Hitvánszky-párt ebestül, fiastul.

- Igen, ha akarják s hanyagul nem veszik; de ez a bökkenő, mire ők számítnak. Cselből azon álhírt fogják hintegetni, mintha fiamat akarnák. Igy az ellenzék látva, miszerint czéljában biztosítva van: baj és költség kerülése végett tespedezni fog; időt, alkalmat elmulaszt s midőn késő leend, fog majd kapkodni, mit sem boldogulva többé a készült tömeggel, mely őt megcsalta s a tisztujitás hajnalán átcserélt jelszóra mást választ.

Gróf Szalárdy nemcsak azért szövé ezen hálót, hogy ha az ellenfél titkos iránya, mint annak szükségkép történnie kell, észrevétetik is, fogva maradjon az ellenzék; hanem főleg, mivel tudta, miszerint ha a két párt közt dacz- és vetélyverseny támad, fia megválasztása bizonyos, még azon esetre is, ha a conservativ párttól elárultatnék. Arról meg volt győződve, miként ezen bonyolódás a tisztujítási rövid időszakban fel nem világul, mert a pártok sokkal féltőbb és elszigeteltebb modorban törnek egymás ellen, mintsem kölcsönös titkaikhoz jutni, vagy a keringő ezernyi hír közt igazat választani tudnának, annál inkább, mert a tőle vett alapértesülés hitele minden mást kiszorít, a mint hogy efféle diplomatikai számitások szerencséje, a polgári szerkezet minden ágaiból ismeretes.

Mint minden igazán jó embert, Gyapjasyt is csak az nem csalta meg, a ki nem akarta. Ott is könnyen vízre vihető volt, hol saját érdekéről volt kérdés; annál inkább ha személyes ügye kétségben nem forgott, sőt érdem és hír kandikált elő kevés törődésért, mely sorsot a nagy uraktól mindig irigyelt. Egész erőből csodálkozék az együgyű taktikán, mely a conservativek irányában felfedeztetett s ez végképen elhatározá, hogy a tisztujitásban nemcsak részt veend, hanem minden cserebogarat felzaklat, azt rendezi, intézi s vezetni fogja.

- Mégis szörnyűség, kegyelmes uram, mondá kitörve, hogy saját ázsiai véreink mindenha lesben állnak ellenünk. Hanem hiszen most legyen megmutatva széles haza előtt, kinek hínak engem. Hathatós esküt teszek excellentiád kezébe: fia alispán lesz. Még a héten befutom mind az öt járást; begyűjtöm a szájas hadnagyokat, felkergetem a nemesség véneit; elkezdem...

- Csak házamban ne kezdjen semmit spectabilis; közbevág hideg tekintélylyel a főispán, mintegy nyakon öntve a Gyapjasy lelkesedő tüzét. Nem remélem, hogy kortestervek szövegébe akarjon keverni s visszaéljen beszélgetésemmel, mit vele, saját házamban, mint gazda vendéggel folytattam. Tegye, a mit tetszik, kövesse meggyőződését, de engem engedjen maradni eddigi helyemen, azaz közelíthetlenül minden pártok felett. Végre még compromissióba hozna kerengő hírekért, miket én hallék s tovább adtam, csupa mulatságból, mint más ártatlan tréfákat.

Gyapjasy meghökkent s bocsánatot kére: de örült magában, hogy a főispán vendégszerető gyöngédségből kiszalasztá azon becses titkot, melyet ő az ellenzék dicsőségére ildomosan fel fog használni. A főispán pedig nyugton maradt korteskedő izgatása után, mert ismeré emberét, kit egy hivatalos szó, tekintélyváltó arcz elámítni képes; s ki csak azért sem hivatkozik reá, hogy hír és dicsőségben osztály nélkül álljon; megsérteni pedig hogyan merné, holott jelenleg is azon okból van itt, miszerint kegyencze iránt közbenjáró kegyét kikérje.

Mig gróf Szalárdy fiát ily módon egy rövid és halk beszélgetésben alispánná tevé: azalatt Athea felkölté Lajosban a vágy- és szívelem minden érzelmeit; Zalánka remegett, hogy a szerény, félénk teremtést kedvetlenség éri. Már a Beatrice szurós czélzatai okot adtak megbánnia, hogy nagy úr házába jött. Lajos hevét, izgalmait ismeré; első tekintete, melyet az olvasó észrevőn, elárulá, miszerint oka van őt nem becsülni. Oly szilajodott egyéniség pedig, mely vér és képzelet urasága alatt áll, nem kimél senkit. Látta, mily ábrándos merültséggel néz Atheára, mint fogy el szavában fáradt lélekzete s mily áruló szineket váltanak arczai. Bizonyosnak tartá, hogy mihelyt alkalma lesz egy pár tanutlan szót sugni, érzelmét festendi, mely azt a tiszta lelket meg fogja zavarni. Egy sohaj, alélt arcz, vagy épen kézszorítás mind annyi csekélység Lajos ostromában, pedig elég arra, hogy erkölcsös nőszívben örökre sérelmes emléket támaszszon. Ily gyöngédségből oltalmazta Zalánka Atheát. Mit fog mondani az éles itéletű hölgy egy előkelő honi családról, melynek körében több oldalról kiméletlen bántalom érte? mit fog vélni a magyar házakról a finom művésznő, ki azokról különben is annyi botrányos nyerseséget hallott? ki úgy van értesülve, hogy a dölyfös magyar művészeit nem érti, nem tudja becsülni, hanem otromba szeszély és garasos kegyelem eszközeül nézi?

Athea okos tapintata észrevevé Zalánka védelmét: s ez előzékeny szivélyt, őrködő részvétet mondhatlan nyájassággal tudá viszonzani. Oly derűlt, szíves közlekedő enyelgéssel fonódék hozzá, oly bensőséget önte édes hangjába, annyi érzelmet, kifejezést lelkes szemeibe, hogy Zalánka végetlenűl megszereté őt s az ébredő rokonszenv rögtön barátsággá vált a két szűz kebelben, melynek egyike a honszeretet házi erényével, másik a művészet világhatalmával gazdagon, mint polgár és cosmopolita, de mindenik erkölcsi fenségben szövetkezék össze.

Lajosnak már egy párszor volt alkalma látni Atheát, mióta olaszhoni műutjából megtért. A min Gyapjasy úr váltig csodálkozék, be-betekintett hozzá ozsonnára agarászat közben s a késő holdvilág vetette lovára, ha egyszer belemerűlt a beszédbe. De Lajosban nem igen volt hajlam epedő ábrándra, Athea pedig költői szerelem tárgyaul látszék alkotva s így erőtlen és mulatag nyomot hagyott élvező szivében, melyet egymást váltó kalandok törlöttek el. Minthogy azonban magasztaló híre futott Atheának s a magyar írók azon szerencsétlen szerencséjéhez juta, miszerint inkább félistenné teszik, csak művét olvasni, vagy megvenni ne kelljen: hizelgett Lajosnak ily közvéleményü kegyenczczel ismerősnek lenni s utóbbi együttlétök óta el is olvasá mindazon hírlapi czikkeket, melyek Athea fellépteit fényes hódolattal tömjénzék. Mégis kitünő szellemnek kell lennie, gondolá magában, ha idegenek közt, nyegle szövetség s főrendi pártkegy nélkül ennyire ifjan s feddhetlen erkölcscsel a dalhon koszorúját el tudá nyerni! Mi kéj, mi irigylett sors lenne birni őt, ha majd a művészi tökély kifejlettségekor, kellem és földi báj csábító díszében a birodalom főarszlánaitól védve, imádva lesz! mi kényelem leend a helybeli öröm, ha majd Athea fővárosi énekesnő leszen! Efféle hiú ábrándok tévelyegtek fejében a czikkek olvasása óta; s jegyzékbe volt téve kalandja között, egy pár hódító carousselt átenyelegni Athea körül, a netán háládatos jövendő fejében.

Most azonban megboszulá magát az erős szerelem s szívrázólag kezdett játszani azzal, ki őt mint alkúbérbe vehető álarczot, kalandokra szegődteté el. Atheát szebbnek látá ma mint máskor, szebbnek mint valaha valakit. Úgy tetszék, új vágy, új izlés ébred fel benne, más forma, más szabály, más törvénye a szépnek, fenségesnek, mint minő lelkében eddig uralkodék. Mintha most bontakoznék ki a tan és fogalom, mely eddig háttérben homályosan lengett s mely után eszmeképét keresnie, feltalálnia kell; s mintha ezen forma, szabály és fogalom tökélyes testet, kivitelt nyert volna Athea alakjában. Ki figyelemmel kiséri önmagát, tapasztalni fogja, miszerint gyakran, ha fájdalom bántja vagy élénk izgalomban forog, sokkal fogékonyabb egy más tárgy iránt. Tán az önszeretet keres olyankor vígaszt és kárpótlást, tán a képzet lobogása gyöngyözi be a megvarázsolt tárgyat: elég az, a hatás ellenállhatlan, a szív éled és fölemelkedik, a vágy terjeng és tisztul s ha birnók, mi minket bir, képesek volnánk boldogok lenni. Ily perczek ragadták meg a Lajos lelkét. Meglehet, a hortobágyi eset, vagy Mariska veszélye s több sötét kalandok tölték el háborral; meglehet, az apai ház sorsa kapta meg kedélyét s tevé át nemesb hangulatba, mely a szép és fenséges gyöngédebb hatályát el tudta fogadni. Athea éke, kelleme mindenesetre sokat tőn ahhoz. Öltözéke választékosb vala, mint minőkben eddig látta őt. A ragyogó sötét haj látni hagyá a fej szabályos formáját s egy pár vadrózsája ellopni látszék halvány arczairól a gyenge pirt. És a gazdag kedély, a vidám nyugalom, a szabad s illemszerű modor, mikben lelke tükröződék! Lajosnak át kellett látnia, mily magasan áll e költői lény a hétköznap hölgyein; mily messze álltak eszméi ez istengondolattól; minő új, minő ismeretlen boldogság az, mit ily teremtés vonzalma adhat. És most, midőn a csapongó szenvedély helyén tiszta láng gyuladt; midőn lelke, erkölcse vállalkoznék egy ujjászülő világ határiba átlépni, kell ellenszenvet tapasztalnia! mert ő igen is észrevette azt, mint őrzi tőle Athea s mint fonódik az új Zalánkához, hogy óva maradjon. A hortobágyi áldozatnál csak a csáb számvetése, a vér ingere csalódék, mégis mennyi kínt szenvedett. Oh mi annak egész vesztesége a szellem gyötrelméhez, ha a lélek teljes erőből függ a szerelmen s nincs vigasz, nincs semmi remény! Borus kedélyét még az is nyomasztá, mert az aggály felkeres minden elemet, melylyel magát növelheti, hogy Athea keblében és arczán észrevette a zajt, mit Petrarca szobra ébresztett. A féltés rögtön felnyujtá fulánkos fejét s mint egy éhes kigyó, szívébe harapott. Ő bizonyosan szeret s elajándékozá a föld legdrágább adóját, első szerelmét. Hihetően a szobrász birja őt, ki anyám Petrarcáját véste. Hogy volna remény enyimmé tenni őt, hogy birnám elvonni a művész lelkétől, kinek szelleme varázslatban tartja, kinek emlékét távol és ábránd szentelte fel, kit már égi rokonság tőn szellemjegyesévé s kinek ihletett keblével nem mérkőzhetem én, én a földi gyurma, ki szárnyak nélkül akarok repülni! Oh boldog művész te, ki az Athea szobrában szerelmét érezed, míg én itt, a minta angyalában, a hideg szobrot imádom! Ily csüggesztő eszmék vették meg elméjét. Vágyott a felsőbb, képzettebb lelkekhez tartozni; szánta mult éveit, hogy vidéki csapongás, könnyen elégedő hiúságnak adta; erőt érzett lelkében felemelkedni s ösztön és csüggedés küzdelmei között hatni, tetszeni törekvék, de mint ilyenkor mindenkin történik, ügyetlenebb lőn kedvkeresésiben, esetlen, unalmas, visszataszító. Vége, vége, mondá magának; baljóslatom sugja, hogy vesztem kezdete ez; a való szerelem boszuland meg csapongásaimért s megdönti jövőmet, melyben hiún biztam, melynek kerekeit apám most intézi.

Ez volt Lajos helyzete, midőn Zalánka ellenőrködése közben Athea kegyeit keresé.

- Énekeljen valamit nagysád, engedje élvezni bájdalát, mit Olaszhon nem tud feledni; kérte Lajos Atheát s egy pár ezüst girandolet tőn a zongorára, hogy élénk világában a művésznő kellemét csodálja.

- Ha excellentiája megengedi; felelt Athea mosolygó készséggel, előre örvendve, hogy míg a dalban átadandja magát kedves ábrándinak, mentve lesz Lajos merész mulattatásitól.

A grófné annál szívesben intett tetszést s engedelmet Athea énekéhez, mivel így felveheté azon szerepet, melyre egy művésznő irányában születék, hogy t. i. kényelmes ülésben pöffel és fanyaron birálja annak lelkesedését, ki őt és osztályát pénzért mulattatni rendelteték.

Athea ülést vőn a hangszer mellett, Lajos le akart hajolni, hogy a nád rakpadon hangjegyet keressen s vele alkalmat Atheához éneke alatt közel fonódni; de Zalánka megelőzé őt s közte s Athea közt válfalul hajolt a servente padjaihoz, hosszan válogatva a jelesb dalművek kedvelt darabjait.

Lajost felette ingerlé a kiszámított eltávolítás. Megvetőleg nézett alá Zalánkára s észrevevé, hogy annak kötényzsebe hajlásközben szétnyilt, melyből aranyzott levélke csuszott félig ki. Boszújában elcsempészte azt, a nélkül, hogy Zalánka sejtené. Hát titkod van te kaján kakuk, gondolá magában; most már leend kapuczányom, ha kedved jő velem szilajkodni; ugyis megnőtt veled számadásom, itt a rovat, melyen letörlesztem s elrejté az elorozott zsákmányt.

Athea játszani kezdett s a társaság meg lőn ragadva. A művésznő alakján feléledt a szellem, az ihletett erő, mely az ábrándos arcz méla nyugalmában szunnyadozni látszék. Az emelkedő lelkesültség egészen hatalmába vette őt s égni, lobogni hagyá ama sajátos, kristálytiszta egyéniséget, mely a földtől elszakadni, az álmodott, a keresett fensőbb világba átolvadni látszik. Szeme ragyogó gyöngygyé lőn, boldog epedéssel függe a titkos szerelmen, mely költői lelkek ösztönében él, melynek tárgya ismeretlen, eleme sejtés, érzelme csak vágy, de határa nincs. Csengő énekében oly szívből fakadt meleg, oly lyrai bensőség, mely az érzelem legrejtettebb erét átjárja, felrázza, felolvasztja. Ő a zeneköltő kezéből kivevé az eszmét, indulatot s úgy adá vissza, miként azt nemes lelke érzi, felfogja, gyöngéd szende jellemében a szelid költészetnek. Énekében nemcsak a dallam áltató varázsa, nemcsak a csodálatra ragadó könnyűség és tökély, hanem főleg a való mély érzelem, a derengő kedély vagy borús szenvedély hódít és köt le. Még ehhez az olympi ifjuság és szépség, nemes női szerénység, szabatos, kellemes mozdulatok! Igy jelenhetett meg a múzsa az őspogány eszméjében, midőn először megimádta őt.

Athea bevégzé az első dalt. Működését mély csend, hallgatag bámulat követé, mi őt kétségkívül jobban magasztalá a legzajosb tapsviharnál. Gróf Szalárdy, ki a művészetek hitvány naplopóit mélyen a születési érdem lába alá követelé, felállt és kezet nyujta az ifju szellemnek. Beatrice irigyen merült titkos birálatba s genirozva lőn saját háza, egyénisége felett egy leányvendég itélete miatt, ki a lelki tökély ritka fokát birja; s maga Ózuginé, ki a bevett eledelek után bóbiskolni kezdett, lerázván orgonavirágszín ruhájáról a kuglof morzsáit, kiegyengeté itt-ott a csokrok hurkáit s fel-felüté Atheára álmos szempilláját.

Athea más hangjegyet vőn s Meyerbeer Ördög Robertjéből kezdé énekelni a herczegnő magándalát, melyben a váró remény hatalma oly csodás erővel van kifejezve. Lajost átszorítá a féltés lángfoga. E dal a szobrászt illeti, gyötré önmagát. Hah, mily ömledő vágy, mily epedő ábránd fehér angyalarczán. Kellett-e ily szenvedély puszta művészetből? van-e ily elfogult remegő szerelem, ha tárgya nincs?... Hát csakugyan semmi vigasztalás? Oly észrevétlenül kell tombolnia szívemben a vésznek, mely egykor felemészt, vagy őrültté teend?

Szaggató érzelmei közt, véletlenül reá téved Athea szép szeme; s mintegy megrettenve a háborgó képtől, kérelmes, engesztelő kifejezéssel fordult tovább róla. Lajos szenvedélyes lelke meg lőn ragadva; nem állhatá tovább a szemek hatalmát, honnan szerelem helyt szánalom fénylett rá. Önkénytelen ösztön vonzotta a leányka bűvös közelébe; ülése megé akart leülni, hogy bájait közelről élvezze, s a hangjegyfordításnál felszivhassa édes leheletét: de Zalánka belátta czélzatát s megelőzve őt, Athea székére könyöklött, büntetőleg nézve annak válla felett Lajos szemeibe.

Lajos rendkívül megharagvék, tovább nem tűrheté Zalánka ellenkedő daczát s boszúszomjjal rohant a mellékterembe, hogy az orzott levelet átolvassa.

E közben beszédbe eredt Gyapjasyval a főispán.

- Minő eredetű az ön örökbefogadott leánya? kérdé őt.

- Nemes születésű, kegyelmes uram, felelé Gyapjasy. Mátyás idejében virágzó család voltak ősei, de később nagyon elágazott a törzs s osztályok utján elszegényedtek. Apjának alig volt valamije, anyjának pedig még ötödik anyja kikapván quartalitiumát, párnahajnál egyebet nem vitt a házhoz.

- De hát mégis volt ötödik nagyanyja; megjegyzé a főispán.

- Oh igen, felelé büszkén Gyapjasy; az apáknak meg pláne bőségében volt.

- Hogy vitte ennyire a dalművészetet?

- Hajlama volt reá. Már öt évű korában, midőn árván hozzám került, Sára néném rongyollott klavirján egyre czinczogott; s alig hat hónapra, a nélkül, hogy valaki tanítná, egy-két czigánynótát magától kelempelt, mit a szolgálóktól hallott. Kaptam az alkalmon, remélve, hogy egykor engem is hírbe hoz s odaadtam a nagykárolyi orgonistának. Későbben igen kért, hogy vinném fel Pestre, mert már ő többet tud mint az orgonista; de bizony én rosszabbnak ismertem Pestet leirásból, mintsem egy gyermeket rá mertem volna bizni s inkább mestert hozattam házamhoz, ki egyszersmind Tollfokyt nevelte. A kis Juczi haladt, mert még akkor úgy hittuk s egyszer-másszor vasárnap délután, ha az atyafiság begyűlt, mulatságot szerzett a compossessoratusnak; de Sára néném haragudott reá, mert a kacskaringós trillert szivesben éneklé, mint a szentek hegedűjét és ha egy tisztes szomszédasszony pogácsát nyomott markába jutalmul, fitymálva veté a kenyeres kosárba. Én azonban leginkább aggódtam, mert komoly melancholia kezdte elfoglalni s ebédnél sem járt az esze az ételen. A kertben késő éjig hallgatá egyedül a fülemiléket s leheletfogytáig próbálgatá hangját utánozni; és ha a mezőn kocsiztunk, meg kellett a lovakat állítnom, hogy a pacsirta énekét mélán kisérhesse.

A főispán Atheára nézett s elgondolkozék. Csodálta a genius természetét, mely minden helyzetben s eszköztelenség közt, nyomor, megtagadás, kor és értetlenség daczára megkeresi útját, s lehetőségig kifejti erejét. Megemlékezék sok nagy szellem életrajzaira, kik küzdés, bántalmak, inség forrásiból eredtek, kiket a sors elnyomni akart, s kik mégis mint hatalmas lángoszlop törtek ki a fojtó anyag alul; megemlékezék, mily feledékeny s hálátlan a világ azon áldozatok iránt, kiknek találmányit használja, eszét élvezi. Mily különös az, gondolá magában, hogy egyéniségek kört tudnak nyitni, felemelkedni, a tökélyt elérni, s megfutni a tért, mit a természet elibek szabott, mig az összes emberiség, vagy egyes nemzetek darabos törekvések között, féligmeddig fejtik ki s élvezik egyik vagy másik eszme boldogságát; mi csupán attól van, mert a vezérszellemek lelkét nem hagyják hatni, kormányzani... De lennék-e úgy mostani helyemen? eszébe ötlék itt, volna-e tökélytelen egyéniségem mellett fényem, uraságom, érték és bitorjog, ha ama szellemeknek megengedtetnék nemünket a természet s osztó igazság forrásihoz visszavezetni?... Csak jobb ez, a mint van! oda téve az eszmézet végére, visszatérvén Athea rajzára.

- Rövid időn mestere javallá, vinném a fővárosba, mert Juczi képzettebb már, mintsem ő tovább vihetné; folytatá Gyapjasy a kezdett életrajzot. Én hajlandó valék tanácsát követni, hogy meggyógyítsam a kis leány elégületlen, vágyó aggodalmát, de tudja az Isten, mindig haladt-maradt. Egyszer ló-venni jött hozzám egy olasz katonatiszt, gazdag selyemgyáros fia Milanóból, ki a dalos árvát csodának találta. Többszöri énekpróbák után úgy belé szeretett, hogy megfeledkezve a lóvásárlatról, sorsán töprenkedék. Adjam, úgymond, egyenesen Olaszországba; ha költeni nincs kedvem, fog ő kölcsönözni, míg a kis művésznő maga kifizeti... Dehogy nem költök, mondám én, ha halhatatlanság néz ki a kamatból, s két hét mulva milánói lakos lőn a kis alföldi csalogány. Négy év alatt szép összegbe került, mig művészete mellett nyelveket is tanult. Egyszer levelet ir, hogy segélyemet többé nem szükségli, hogy igen jelentő dijakat érdemel, hogy bálványozva van, s magát Atheának nevezte, melyhez joga volt, miután nevét maga teremté. Aztán egymást válták dicsekvő sorai. Genua, Velencze, Padua, Brescia s több műértő városból jöttek levelei pénzzel, melyet itthon tőkésített, s száraz babérlevelekkel, miket díjkoszoruiból szaggatott. Óh de engem nem ez tett boldoggá. Én a boldogságnak örültem, mely irataiból gazdagon sugárzott; én a lélekműveltséget, a tömérdek észt és ismeretet csudáltam, melyre tanulmányi foglaltsága között szert teve; s a hir és jövendő ragadt el, melylyel az igénytelen gyám nevét fel fogja szentelni. Higyje el excellentiád, hogy ha egyetlen rudas lóval maradnék e siralom völgyén, mégis gazdagnak tartanám magamat a kis Atheával... Fél évvel ez előtt egy szép levelet küld, mely minden igazitás nélkül beillenék aranyszáju szent János könyvébe. Megirta abban, mily fájdalmas honvágy miatt beteg, mint szeretne hazájába jőni, s mint kifejtve érzi művészetét arra, hogy országa művelt leányinak örömöt szerezzen. Csak egy hiányzik, mond, még a földi boldogságból: hogy hazámtól egy koszorút nyerjek. Megküldé a biráló czikkeket, megküldé több neves herczegek érdemajándokit jeléül becsültetésének, s igen kért, eszközöljek utat számára az önismertetéshez, mikorra megjövend... Én persze akartam utat eszközleni, de bizony nem értem rá; aztán egy-két hatalmas szó többet tesz, gondoltam, mint az apró táblabirás futkározás; azért valék bátor excellentiád elfogadó kegyét kikérni, könyörögve további magas védelmeért.

- Bizhatik bennem, spectabilis. Atheát én a magyar művészetnek nyereségül tartom. Csak alkalma legyen magát bemutatni, kétségkivül készen a győzelem s dicsőség. A szinigazgatóságnál hathatós ajánlást teszek és eszközlök. Gondunk leszen reá, hogy a napi sajtó érdemlett figyelmeztetéssel híja fel a közönség részvétét; félév mulva számíthat táblabiró úr, saját nevének országos megünnepeltetésére.

Mialatt Gyapjasy úr a hallhatatlanság bájitalától szédelgett, Lajos a szomszéd szobában ezernemű eszmetolongástól nyomaték. Az aranyozott boríték czímén Vámos ismerős vonásait találta s rögtön kibontva a feltörve orzott levelet, következőket olvasá:

«Édes Zalánkám! A háztól elválok, melyhez te kötöttél s nővérem sorsa. A választó ok rögtön fejlett ki, s azért hirtelen kell történnie búcsuzásomnak is. Nem bucsúvét az, csak végszó az új találkozásig. Engem a kedvező végzet int sietni egy tény bevégeztével, mely egy nagy szenvedőt, téged, Czecziliát, engem, mindnyájunkat boldoggá teend.

Ha a főispánékkal Debreczent elhagyád, jövő hó végére menj Czecziliához látogatóba. Azon hó végnapján én is megérkezem; addig fontos okból kell Pestre távoznom. Közelség okáért a lápszigetre hajózom, s azon keresztül sietek hozzátok. Ha ott várnál, kedves lenne nekem; az est úgy is holdas leend, s tudod, mily regényes a vándorláp!

Isten veled keblem gyöngye, türd békén a környező szeszélyt, s ha nem becsülheted, tiszteld a házat, mely hajlékot ád, melynek békóiból szabadság s szerelem vesz által.

Vámos s. k.»

Lajos borzasztóan sejté a levélből, hogy a félelmes alak, kivel ő a hortobágyi éjben találkozék, midőn Vámos léptei attól elriaszták, csakugyan a több mint tíz esztendős halott. Borzasztóan sejté, hogy az árva halászt vagy Szalárdy Ödönt, kit ő későbben hasztalan keresett, Vámos vette pártfogása alá, hogy igazait feléleszsze, s házukat, ha Lőbltől menekvés lenne is, végkép megdöntse. Mitsem gyanított ugyan a szörnyű vétekről, mely Ödön gyermekkorát érte, de irtózott az anyagi inségtől, mely a mellékjavak kiadásával rájok tör. A megrohanó aggály első ostromában ki akart törni, zajt ütni, felforgatni Vámost tervével, halottjával, de átlátta, hogy az mitsem segit, ha sejtése valósul, és ha nem: szükségtelen veszélyt intézend elő. Bizott némileg a lehetlenségben, atyja, anyja bátor, biztos állításaiban, s törekvék ebbeli kétségét lehetőleg elfojtani, míg orvos Márk, anyja levelére megérkezék.

A tolongó eszmezavarban rátért a levéltartalom másik tárgyára is. Tudtára adá az, Zalánka és Vámos viszonyát. Ez hát oka, hogy azon koldusnő oly önfejüleg bánt a jótevő házzal; ez az oka, hogy daczosan megveté nyájas hajlamomat, melylyel gyöngéd, vagy erőtetőbb modorban annyiszor kináltam. S egy ily rejtett szerelmü hölgy avatkozik boldogságomba? ő mer emelni tiltó védkezet Athea körül, hogy midőn az üdv megjelent, én mint elátkozott küszöbén kiessem? Ingerült bosszuja önmagát nevelé, de megrohanás helyett más nemű lakolást tervezett. A vándorlápi regényes légyotton majd magam jelenek meg. Megakadályozom Vámost, földulom boldogságtokat, s ha a sors akarja, csak kényszerítsen, mindenre a vérig kész vagyok.

Mennyire ily hábor- s indulatvésztől kitelheték, nyugalmat hazudott kikelt arczaira, s mikorra a főispán Gyapjasynak igéretét tevé, visszalépett a társaságba. Athea még akkor is énekelt, s egy vidám költemény szökellő trilláin enyelgett kedélyes dallama. Lajos szorongva hallá azt, de az imént támadt zaj elnyomá keblében a gyengébb húrokat. Zalánka megé huzódék, s nesz nélkül lábához ejté az áruló levelet, mintha hajlongásai közben hullatta volna el; aztán eltávozék, Zalánka egy pár percz után helyét változtatá s remegve kapta fel a meglátott levelet. Vérszin futá arczát, de megnyugvék, mert a műélvbe merült társaság miként figyelt volna ily mellékcsekélységre?

Még folyvást csengettek a szép szűz hangjai, még folyvást varázsa köté a figyelmet, midőn kétségbeejtő lárma, zsibaj, robaj tört ki az utczákon. Felzúdultak a félrevert harangok, csörömpölő zaj, kétség, sikoltás támadt s növekedett. «Tűz van, tűz van!» bömbölé egy mély, vontatott szózat: «tűz van, tűz van!» ismétlé ezer, tízezer torok a különnemű hang változó vegyében. A műélvező társaság felriadt, s kiszalada a közlázadásra.

Czegléd-utczán égett, honnan a szegény Mariskát esküvőre hozták. Az utczák telve voltak tolongó tömeggel. Minden ablak, szabály szerint átvilágítva, s a tornyokon lázasztón lebegett a vérzászló az égés éji világában. Félrevert csengetyű s iszonyu ordítás hallatszott a főtanoda felől. A machinista diákok törtek előfelé pusztító robajjal. «Lám hazudnak a kapások, mert lesz bor; jól iszik a machinista ilyenkor;» sikoltá az egyik; «nem iszom bort a morgóba, sem a kutyakaparóba, csak a machina tartóba», ordítá a másik, s végetlen chaoszát a csintalan ötletes felkiáltásoknak, miket a bajt s veszélyt megvető vaderő s eleven pajkosság felidéz s miket a szél és távolság érthetetlen hangtömegbe kavart. Itt sötét ablakokat zudítottak be, miért nem lámpásol szabadító utjokra, amott egy kurjongató kofa telepén robognak keresztül, mig itt-ott két oldalon rudat dugnak a kerekek közé, vagy hátulról beleragadnak, ha valamelyik czéh vagy utcza lovas oltógépe meg akarja őket előzni, mert az első vizipuskáé a cseberbor jutalom. Öt-hat meghallgatja az esdeklő kofát, s némi naturalékért megvédik a vargainasok kirablásaitól; a letapadt czivist is kihúznák a többi lába alúl, de nem hagyhatják ott a machinát, mert harmincz krajczár birságot kellend fizetniök. Soha az officium imperfectum, elszántabb hősök kezelése alatt nem lehet; hogy is ne? hiszen legatiót öt legénynyel feljebb választanak, a törvényes király nevenapján meszely bor és félfont hús a tiszteletdíjok, nyáron pedig saját majálisok van, mit ők «kanmulatság»-nak neveznek; s egyetlen bűnök az, hogy a machinariumot minden tűz után újra kell építni, mert ha hirtelen nincs a kulcs, rögtön szétszedik.

Czegléd-utczát ellepte a nép, különben is tele volt rakva vásári árukkal. A diákság feltarthatlanul rombolt keresztül a favilla-, lapát- s járomhalmazokon, feldöntve az útban eső szekereket. Egy alacsony nádas ház lobogott csapongó lángokban. Az égő nádpehely mint egy tüzes lapta szóródott a szomszéd zsindely- s nádtetőkre, a felvert perje s kákaüszök tűz-záport képezett, verve, csapkopva e lángok szelétől. Szörnyű pusztulás várható, ha segély nem érkezik. A nép nyüzsög és lót-fut őrülten, nehány vasvilla férhet csak az égéshez, mely azt csak bolygatja s terjeszti. Egy-két bőrveder csekély vize ömlik itt-ott ki a vörös lángban, de az csak az eresz széleit éri, s minden siker nélkül loccsan el. A lárma nő, a kétség növekszik, minden arcz csüggedt és rémülő.

Egyszerre megujul a vad zaj. Roham, tolongás kél az emberek közt. «Félre, félre, utat, utat!» rikoltnak mindenütt. A félelem oszlik, az arczok derülnek, mert megérkeztek a diákok. A tanoda vizipuskája berohan, s rajta, a levert füstgomolyban, mint egy czirmos félisten, a machinista praeses. A hajótört nép nem lehet gyorsabb. Élénk, eszeveszett, lázas törekvés foglalja el őket. Néhány a szivattyút húzza cyclopsi erővel; mások vedres civiseket térítgetnek a vízgép öbléhez, mások városi targonczákat osztanak, vagy hordják csurgó ládáiban az iszapos vizet. Egy égő szarufa lecsuszott a ház égett végén; két diák rögtön felkúszott a szikrázó gerendán, s a lángfutotta nádat kezdé leforgatni két petrenczerúddal. «Vizet, vizet!» kiált a leomlott falon egy másik társ, ki a függő szalonnák és kolbászok védelmére mászott. A praeses odalőtt, s be találta puskázni a kigyúlt kamarába, de két vállalkozó társ, egy ló-hámmal menten kihúzta azt.

Az irtózat és küzdés legnagyobb zajában, iszonynyal futkosott fel s alá s tépte szétszórt haját egy polgárnő. «Hol van, hol van?! Szabadítsátok meg!» Sikoltozott az őrültség szakadatlan hangján, s a nádhalom és lehányt gerendák tüzes halmazán át, be akart az égő épületbe törni. Utánna férje rohant, a gyuladt ház gazdája, kiről nagyobb részben a ruha leégett, s merev szemében a vad ijedtség látszék. «Leányom, leányom!» kiáltá gépileg, s mint egy bőszült a padlás azon végébe mutatott, mely most kezde körül gyúladozni. Egy fáradtan lihegő diák, kinek öltözéke a perzseléstől most is párolgott, elveté hirtelen kalapját s lekapván egy szájongó civis fejéről a báránybőr kucsmát, azt, mint egy sisakot fejébe huzá, s rohant az égő padlásra, hová a házgazda mutatott. A fedélen kivül csúszott egy lyukig, mit az oltók nyitának a tetőn. Térde le-lecsuszamlott, s a megmarkolt forró nádba fogódzott, melynek belsejét már elfutá a láng, s mely, ha robogó korczvesszője szétszakad, kigyúladva vele együtt a mélységbe zuhan. A házszegélyről ráhanyatlott egy égő gyertyánfa rúd, s báránykucsmáját meggyújtá; egy folt lobogott prémes sisakján, mint egy lángüstök, de a praeses azonnal lelőtte azt, mint valami szarkát. Végre bejutott a lyukon; szőke népleány feküvék a szalmán lázas álomban. Dús haja ziláltan, szemei beesvék, arcza sötét pirral foltozva, s a kétség vonásaival, ruhája megtépve és roncsoltan. Az életmentő diák tisztán meggyőződék, hogy a szerencsétlent nem a tűz, s riadás űzte a menhelyre, hogy ő ájulási merev álomban van, a gyuladásról mitsem tud, s már azelőtt kellett itt lázba jőnie.

E perczben leszakadt a fedél-oldal, melyen a szabadító elcsúszott, s iszonyú világgal rohant ki a padlásüregben összeszorult láng. A praeses az életmentőre irányzá a gépcsőt, s a mint az a felkarolt leánynyal megindult, folyvást kisérte az oltó vízsugárral. A diák rettenthetetlenül jött végig a szarú-ülésen, átlépkedve a tüzes folyó gerendákat, a martalék élettelenül függött le karjáról, borzasztón sütött rá az udvarról fellobogó világ, s meg lehete ismerni a menyasszony Mariskát, kitől vőlegényét ma reggel katonának fogták; s ki ma este feldultan, furiaképpel rohant ki Lajosék házából. Mentője, füst-, hőség- s terhétől fárasztva a megoltott falrész közelében már-már lehanyatlék, midőn Vámos megkapta őt, s átölelé tőle Mariskát.

A tűz fokonként megerőtlenült. A lángok lelohadtak, a szarufákat leverték, s a megoltott parázs gyéren keríté el vérpiros udvarát. A diákok perzselve, lucskosan, izzadó üstökkel dőltek vagy hasaltak az üres machinára, kipihenni az éj dicsőségét, mig néhány megczirmosodott collega jóizűn falatozék a száraz nyers kolbászból, mit a tűztől megmentettek.

Már eloszlott a nép, csak a háznép és rendőrök bámultak a romon, midőn egy pár poroszló kötélbe fűzi Mariskát, kit a kút közelében Vámos ápolgatott.

- Mit akartok kinzók az árva félholttal, kérdé megtámadólag a hatóság szolgáit.

- Félre! rákiált mogorván az egyik, vagy önt is vasba verem... Ez a lotyó volt a gyujtogató.

XXVI.
(Vallomások.)

Nehány nap mulva nyomozó széket tartott a kapitányi hivatal. Lenn a városház-udvarban szennyes embercsoport, asszonyok, férfiak álltak a deres közelében hajduk között, hajdonfővel az égető napon. Por, piszok adott súlyt hitvány rongyaiknak, s némelyikről párált a fojtó penésznyirok, kinek egész öltözetében nincs annyi ép darab, hova egy garas árú sót be lehetne kötni. Éhség és rettegés behullt arczaikon, s mint a vizi madáré, vézna és nyálkás egész testük, melyet a rohadt lég végképen átjárt. A deresben egy asszony vonaglott, ki a porkoláb sósvizes korbácsa alatt azt is kész lett volna magára vallani, hogy a Megváltót ő feszíté meg. A többi szerencsétlen a kinzott felkelését várta, ki nekiek sor szerint helyt adand.

Utczán, a törvényház előtt nyakvasban jajgatott egy tizennyolcz éves paraszt gyermek. Vérző kezei a bitófához kötve, s nyakán egy kötélen a darab fekete kenyér, mit harmadnapos éhségében lopott. A dologtalan nép tolong és ácsorog körüle; köpködik, csípik, gúnyolják, s egy-két jól öltözött rüpők legénykedő Istenszitokkal káromkodja körül, mi tíz annyi bünhödést érdemel, mint a kibitózott.

Mit mondand ily jelenetekhez egy szelidebb korszak? hogy veszi ki magát majd az efféle tömb, a hires XIX. század rajzában? pedig mily csekély pont az a mocsok tömegben, mely e dicsekvő tizedet foltozza! Hajunk mered az inquisitio tribunaljától, görcsöket kapunk a velenczei óntömlöczök emlékén, s láz és átok fog el bennünket a középkor iránt, ha kinzó műszereit egy-egy ó-várban megnéztük: s ugyanazért mint nemesebb nemzedék felütjük czimerünket egy-egy akasztóban a falvak végére; törvényes hóhért tartunk, kinek kezében felszentelünk pallost és kötélt; a farkasgúzs, deres, pellengér, seprű, bot és korbács, mindannyi arma et insigniák, miket egy későbbi paraszt ivadék irigyelni fog, s melyek csak annyiban dicsőbbek a lófarkrakötés vagy felnégyelésnél mert szenvedést hosszú időre, bélyeget egész életre adnak, míg amazok kint és gyalázatot néhány percz alatt végkép bevégeztek. De hogyne gyakorlanók mindezt egész kéjjel, mi, kik úgy gyülöljük a kort, melyben az egyházi átok alatt lévő temetetlen maradt, holott ha köztünk valaki a század és társaság vétke miatt öngyilkossá lőn, eltemethetik ugyan, ha van kinek eltemetnie, de nem a felkent hullák szent sorába, hanem árkon kívül, hogy a disznók feltúrhassák illő eledelül?!

Fenn a kapitányi szobában folyt a nyomozás azon foglyok között, kiket a közelebbi vásár folytában behoztak. A kapitány, ki a foglyokat vallatá, az irnok, ki vallomásaikat írta, s egy poroszló, ki nyakasság esetében a terrorismust érezhetővé tegye, valának jelen az egyszerű fenyűbútoros szobában.

Többek közt egy vén koldus jött be, alattomos, ravasz tekintettel, kinek gyors szemei egy pillanat alatt bevizslálták az egész teremet, élesen megjegyezve nemcsak a hivatalos arczok jellemét, hanem hol, mi és miképen fekszik a szobában. Bal keze mint egy tönk bekötve, mintha valamely csodás kinövésen végződnék, lába felzsugorodva bélpoklos varakban, egész állása roggyant és görnyedő, olyan tedd-ide tedd-oda-féle ügyetlen nyomorult, de képe ellentmondott e lázári alaknak, ólálkodó szeme élénken ragyogott, fogai épek és erősek, s borvirágos orra úgy nézett ki tüskés szakálla közül, mint róka a nádasból.

Az ellenajtón egy vidéki pórnő lépett be, megcsonkított kezű gyermekével.

- Ismered-e ezen gyermeket? kérdé a koldust a kapitány.

- Hogyne ismerném, fogát csikarva a vallatott, hiszen a mi fiúnk; s mankójával oda kezdett biczegni, hogy magához vegye.

A hajdú visszarántá előbbi helyére.

- Hát melyikőtök fia a bandában? folytatá a városkapitány.

- Az enyém, nagyságos uram; állítá a koldus rettenthetetlenül.

- Dehogy az övé az Isten szerelmeért, közbeesék sírva a pórasszony. Csak ellopták tőlem a siklósi vásáron, de egész falut hozom bizonyságul, hogy az én méhem szülte.

- Mutasd keresztlevelét, ha tied; rivalt a kapitány a gyanús vádlottra.

- Nincs keresztlevele, nagyságos uram, mert pusztán született.

- Melyiken? - kérdé hirtelen egy újabb pont.

Az orzó egy pillanatra habozni látszék. - A sárszegi pusztán, - felelé aztán szemtelenül, minden hang- vagy léhlremegés nélkül.

- Ne hazudjál, vén róka, pellengérre jutsz és botok alatt koplalsz, ha nem vallasz.

- Nem bánom, uram, ha szemem, fogam kiszedik is, de a fiú enyim.

- Takarodjál be, ide az ellenszobába, hajdú! jőjjön másik.

A gyermekorzó őrizet alá véteték azon teremben, honnan a pórnő belépett, a poroszló pedig egy asszonyt vezetett be a koldusbandából.

- Melyikőtöké ez a fiú? - kérdé a vallató.

Az asszony elvörösödék, világosan kitűnt, hogy elkülönzve lévén, nem tanulták be a megmentő tervet.

- A Rucsa Mihályé, - felelé aztán dadogva.

- Ki az a Rucsa Mihály?

- Egy nyavalyatörős, itt áll az ajtó előtt.

- Hát ezt a vén tolvajt hogy híjátok, kit ide beküldtem?

- Az a basánk, Kakat Kádár ő kigyelme.

- Hát hol született ez a Rucsa Mihály fia? - kérdé a nyomozó, örvendve a rabnő áruló zavarján, miszerint alkalma leend a sepredékcsoporttól megmenteni az egész vidéket.

- A dengelegi árokban.

- Tehát nem a sárszegi pusztán.

- Nem a’, nagyságos uram, soh’se is vót’ arra.

A kapitány visszahozatá Kakat Kádárt s az asszonynyal háttal össze, velek szemben pedig egy-egy hajdút állított.

- Ha szóltok vagy mocczantok, vagy a banda közé egy hunyorítást tesztek, mindketten a legalsó tömlöczben fogtok elrothadni, mondá hozzájok fagylaló szigorral... Most jőjjön be a többi bűntárs.

Egy folt gazember lépett be a nyomor és kórság alakos undorában, mindkét nemből s minden szakából az életkornak, csak felserdült leány nem vala köztök.

- Ez a két gyehenna-hasáb elárulta minden titkotokat, valljátok meg ti is, hogy Siklóson loptátok azt a paraszt fiút, így legalább a kötéltől megmenekültök, dörgé mogorva homlokredőkkel a kapitány s csörgetve kavart a háta megett felaggatott békók s kurta-vasak közé, mintha a legnehézbeket akarná kiválogatni.

A két hajdú merően nézett a háttal állítottak szemébe, kik fogcsikorítva csipkedék egymást hátranyúlt körmökkel, mindenik azt vélve, hogy a másik lőn az áruló. Integetni lehetetlen volt, a hajdúk eltakarták egész arczaikat s a szurony döféshez volt tartva az első mocczanásra.

A tőrbe ejtett csoport összenézett s le lőn verve. Némelyek nyelvöket rágták vagy ökleiket feszíték boszújokban az árulók ellen, mások halványan remegtek, míg egy-két térdreesett könyörgőleg nyújtá kezeit, néhánynak pedig káröröm- s daczos diadalban rángottak ajkai, hogy kegyetlen basájok törvénykézre került.

- No hát nem vallotok? - rivalt az előbbi hang a késedelmezőkre.

Egy pár megvallá a vád igazságát s kegyelemért esdett, mások tagadtak, átkozódtak, sőt egy-két vadszemű betyár, elvetvén kezéről az álkötőléket, agyba-főbe kezdé öklözni s arczul karmolászni a hitszegő bandát. Poroszlók hivattak s kurta-vasba verték a dühöngőket. Most egy szálas nő bontakozék ki a gyülevész tömegből s hátraveté fejéről a vérpiros kendőt, melylyel arcza, mint a keleti hölgyeké, szeméig körül volt burkolva. Roppant haja, mit egyetlen szarúnyárs tartott kontyban, leomlék gömbölyű nyakára s nyaka kettéosztva a napsütött vonaltól, melyen alúl vakító fehéren tűnt ki a rongyokból ifjú síma bőre. Az asszony nem több mint huszonhárom éves, arcza szép s tűrhetően megvédve szél és nap ellen a burok tekercsében, de torzítva a folytonos irtózat kifejezésétől, melyet a lelkével ellentétben álló helyzet örökíte meg. Sovány izmai szíjasok, telve az ép inak ifjú erejével, fekete szemölde szinte egymást éri a harag redőiben, foga kifehérzik a lélekző szájból, karját fenyítőleg emeli s nagy szeme, mint az áspisé, villámlik a kitört boszú miatt.

- Véget érsz hát egyszer lappangó fenevad - kiáltá szilaj hangviharral, miközben öklével a koldúsbasát fenyegeté. - Átkom megfogott s fiamért most a hollónak adlak. Ne higyj uram e vén istentagadónak, még a biblia is hazugsággá válik mirigyes szájában. Nem hiszem, hogy a gyermeklopást megvallotta volna, de megvallom én. Tizenegy gyermeket orzott, mióta vele csavargok. Eladá őket csatorna-tisztítni, hóhérinasnak, vagy a mire vevője akadt. Ha el nem kelt, kisüté egy szemét, elvagdalta kezét, kitörte lábát, megcsonkítá, vagy hunyorral, kigyófűvel, mérges vizekkel daganatot, kelevényt hajtott rajta, hogy beilljék vakvezetőnek s kiosztá a parlagi koldusok közt, hogy felében neki keressenek, kérdjék meg azt a siklósi gyermeket, nem Kádár vágta-e kezét el? nézzék itt köztök ezt a tízéves leányt, alig kilencz hete, hogy anyjától ellopta, már mind a két lába rakva van sebekkel, mert tele verte szegényt száraz macskatövissel. Az én uram becsületes bojár volt, juhát úgy szerette, mint az istent, harmadéve megittasodott a nádudvari csárdán és ez az ördögborda, ki ekkor dudás képében bitangolt, rávette, hogy lopják meg együtt a korcsmárost. Aztán fenyegeté, hogy feladja, ha velem együtt bandájába nem áll. Mit mindent! Sallangós szűrt, patyolat kenyeret, csakhogy rézvárat nem igért, míg elcsábította. Én követni tartoztam uramat, mert megesküdtem vele, s csavargókká lettünk. Öt hét mulva befogták mellőlem, nem hiszem, hogy nem ez az alázatos róka árulta el. Magam maradtam egyetlen fiammal s attól fogva nyakamba akasztotta magát, hogy legyek felesége. Esztendőre meg eladta fiamat egy somogyi kanásznak, hogy pénzéből kikopott, mert eldorbézolná ez a Krisztus palástját is. Térden rimánkodtam, hagyja meg gyermekem, kész leszek akármilyen kínos napszámba járni, malomba őrleni vagy lopni, hogy árát megkeressem. Nem ért semmit, huszonöt itcze borért od’adta, mert töltelék kellett az égő pokolnak. Azóta megfojtottam volna álmában, de mindig őrizteti magát, ha alszik, fel akartam adni ezerszer, de tudtam, hogy minden bűnéből kibeszéli magát s ha kiszabadul, szent, hogy engem megöl, vagy uram megöleti. De most nem bánom, ha a föld elnyel is. Kezekben van, akasztassék fel, minden törvény nélkül megérdemli. Különben sohse kapják rajta, mert a kigyónál jobban tud csúszni. Hányszor volt már fogva, de mindig összezárták a bandával s oly ravaszon betanítá őket, hogy mindig kihazudták egymást. Higyjenek nekem, adják hóhérkézbe. Szökött katona, hamis passusa van s ruhazacskójában most is ott az óra, mit az elmult vásár alatt lopott. Dereka roggyant, de azt csak tetteti, keze be van kötve, mintha elszakadt volna, nem igaz, bontsák ki, majd megtapasztalják, lábát felsugorítja, mintha igazi fekélyek lepnék, kapartassák le csak, meg fogják látni, hogy az nem egyéb, mint tökhaj-, kovász-, kékkeményítő s álkörmösből készült nyomorúság... Ezen szerint bebizonyítom többi vádamat is.

A poroszlók, hivatalos parancs következtében, letépték a basa képmutató lábát s a vád valósult, kibonták kezét is s a rongyfoszlányok közepében egy tagbaszakadt ép tenyért találtak izmos öt ujjal, végeiken erős körmökkel ellátva. Kádár dühödten morgott az asszonyra, s tán megfojtja vala, ha bocsátják, de a keresztvas segített a dolgon.

Néhányan e bandából ajánlkoztak a vádló részére tanuságot tenni s a kapitány önkénytes vallomást kivánt a basától.

- Mit mondasz ezekre, - kérdé a mogorva vadat.

Kádár neki egyenesedék, egyet csavarított bajuszán s mintha nem is ő volna, kire golyóbis vár, nyersen felelé:

- Mind egy szálig szemenszedett hazugság, mit ez irigyek koholtak. Hogy is hihet nagyságod ily szemeten kapart gaznépnek.

- Hát a lopott óra zacskódban?

- Ez az urahagyott czanga csente bele, hogy rám esküdhessék.

- Hát a világcsalás ép kézzel és lábbal?

- Nyomorék voltam én a mai szent napig, az isten csodája, hogy így meggyógyultam, dejszen megesett ez az ó-testamentomban is a bélpoklosokkal.

- Hát a többi vád, a gyermekvásárok?

- Sült mese. Még ha ők akartak is valami ilyesbe belekeveredni, én őriztem őket minden kisértettől.

A kapitányt meglepé e szemtelen jellem. Vonásiban, szemében kémlelte, ha vajjon nem tréfa-e, hagymáz vagy őrültség neme e daczos vakmerőség, mit tán ijedség vagy mardosó tudat idézhetett elő? de az ábrázat normális typusa, a bátor szembenéző szemek, a színében és nyugalmában maradt alak meggyőzé, hogy annak kútfeje egyenesen a szív, az átérlelt, rögzött, megkövült gazság, melyet kimélnie nem kell, nem szabad. Gombolyagba köttette az erkölcsi szörnyet s perczenként húzatta összéb a kötél hurkaiban. Mellcsontja begörnyedt, ízei ropogtak s midőn töredelmes bűnbánatát várták, kötődő gúnyhangon dörmögé térde közt: - Ha golyóbissá kötnek s ágyúból lőnek ki, sem vallok én, mert ártatlan vagyok, mint a megvigasztalt Lázár, kit Jézus vacsorára hítt paradicsomba. - ... Még egy próbát tőnek, csavarba vették a kezeszárát az ütér felett s fokonként szoríták össze a csontot. Midőn vére elindult, hangosan, de görcsök nélkül, daczosan nevetett: - Ha felnégyelnek is, úgymond, minden tetemem azt rázza: nem, nem, nem!

E makacs, vadlelkű dacz, ez érczies szív és testkeménység, melynek erősb rajza a szép határán kívül esik, mutatja, mennyire czéltalan a bűntörvények kínzó hagyománya s hova edzi magát a megromlott egyén, ki tettenkapás esetére ilynemű eljárásokra számíthat. Valóban nincs oka örülnie, ha valaki a nép büntetésrőli fogalmát végig kiséré, kezdve az ökrész suhanczoktól, kik szoktatás végett egymás botozásában gyakorolják magokat, egész addig, hol a vesztőhely padján legénykedve üti össze bokáját az elitélt.

A kapitány vallomását vevé a hatóság alá tartozóknak, Kádárt pedig mint szökött katonát ezredéhez küldé az okiratokkal büntetése végett.

Mitől a párisi s londoni koldusok rajzaiban mint túlzástól szörnyedünk, íme köztünk minden nagyítás, minden hozzáadás nélkül gyakorlatban létez, az üzlet és gyakorlat nálunk csak annyiban könnyebb és akadálytalanabb, mert politiátlanságunknál fogva minden desertor, rabló, szökött cseléd, betyár s kapakerülő szert tehet úti levélre, az üldöző rendszer pedig gyengébb és hanyagabb, vagy inkább alkalmi és esetleges, jóformán semmi.

Aztán gyűszűs zsidókat hoztak be, kik hónuk alatt viselik hordozható asztalaikat s úton útfélen, főleg városokban felütik azokat, hogy birbics-, gyűszű- s több csalárd játékokkal kizsákmányolják a szegény buta nép könnyelműségét, vagy csepűevés, pántlika-okádásért adóztassák meg az együgyűeket.

- No semmirevalók, megint itt vagytok? - megtámadá őket a kapitány - nem megmondtam-e a mult vásárkor, hogyha még egyszer bekerültök, mind dobra vonatom bőrötöket?

- Khérem alásan, tudom csak tréfálni méltóztatik, akkor is a teins nemességnek tennénk szolgálatot - mondá egy confidens manchesternadrágú, kinek gyér haja közt kilátszék a szeplős koponyabőr s egy szennyes bankó fülét ereszté ujja közt keresztül, csábító maszlagul az igazságtevőnek.

- Gyorsan, mi a panasz? - sürgeté a vádlókat a kapitány, sietve tömérdek végeznivalókkal.

- Tőlem elcsaltak birbicsen huszonhét forintot - mondá egy ágrólszakadt szegény szolgalegény - pedig egy rugott borjút adtam érte, hogy napamat eltemettethessem.

- Engem meg jól tartott bódító égettborral, s addig incselkedett velem, míg gyűszűvel elnyerte a gulyához való só árát, - folytatá egy neki keseredett bojtár.

- Nekem meg öt rőf pántlikát mért s maga dugta a keblembe, mikor otthon kibontottam, egy darab százrétű paczal volt a papirosban.

A zsidók szidták a vádlókat, de ezek több tanukat hoztak s ajánlák az esküt, azonban a fenyítőszék jegyzőkönyveiben mindennaposak valának a drága madarak.

- Tens uram, ki ne bocsássa többet ezeket a pogány koppasztókat, mert e még a zápfogat is kilopja az ember szájából, - közbeszólt összébb lökdösve a biróelkenésről suttogó zsidókat a bajuszos porkoláb. - Aztán meg kozák ez egy szakadó szálig, hétfőre virradón lefőztek kilenczszáz forintig jegyes kártyával egy purzsás örményt, oda ki a vártán van két bizonyság.

- Egy marhakupecztől megintelen két szilaj tinót vettek s rossz pénzzel fizették ki. A káros rájok ment, de már akkor se pénz, se posztó, mert a tinókat Nyúl Iczikhez hajtották a hangyási csárdához, - folytatá egyik a panaszosak közül.

- No csalárd bélpoklosok, most mindjárt adjátok vissza a megfosztott szegények pénzét, - parancsolá igazságos szigorral a kapitány, a porkoláb pedig egyet csavarinta bajuszán s levevé válláról a korbácsot, várva az alkalmat, hogy szükség legyen reá.

- Isten üttsegen! egy garasunk sincs nekünk teins uram, - mondá mellét verve a manchesternadrágos, miközben nyújtott kézzel sullogott az asztalhoz, hogy a vesztegető díjat alattomban oda csempészsze.

A kapitány kegyetlenül körmére ütött egy vaslineával s a vajgató tolvaj kiegészítvén a markában rejtező összeget, visszaadá a kirablottak kárát.

- Most a tinók árát a kupecz számára!

- Nincsen uram, ha csak a bőrünkkel nem fizetünk.

- Porkoláb! próbálja meg csak bőrükön azt a korbácsot, nem hántaná-e le a tinók árát?

A porkoláb neki fohászkodék, a tinók ára azonnal le lett olvasva.

- Mennyit csaltatok össze a vásár alatt? vallatá folytatólag a kapitány.

- Vakuljon meg minden keresztény, ha ezer forintnál többet nem vesztettünk, - mondá ütött körmét szopva a manchesternadrágos.

- Porkoláb, hol az a lefőzött örmény?

- Elutazott Erdélybe, tens uram, de két hétre itt lesz, mert fizetnie kell.

- Tegyétek le mindjárt a kilenczszáz forintját, majd én visszaadom, - rivalt haragosan a bűntársak közé a szigorú kapitány.

- Nyeljen el a föld bennünket, nagyságos uram, ha összesen van nálunk harmincz garas, - szószólóskodék a manchester.

- Porkoláb! hegedűbe kell kötni, tán siralmasban fog az nekik szólni, mint a babiloni hegedűk.

- Ha hegedűhúrt hasogatnak belőlünk, sincs itt harmincz garas, - állítá ismételve a manchester.

Két hajdú beállíttatott s kezdék fülönfogni a zsidókat, hogy hegedűbe kössék.

- Nézzenek félre egy kicsit hajdú uramék, ha tán bőrük alúl kikerülne valahogy fele a kilenczszáz forintnak, - monda egyik bűntárs, megrémülve a kozák mulatságtól.

- No hát egymásután, mert mindjárt késő lesz, dörgött türelmében fogyva a kapitány.

A manchesternadrágos összefordult gaz czimboráival, ki nyakravalójába, ki inge alá nyúlt, pénzt tettek össze s asztalra olvasák a kilenczszáz forint felét.

- Hát a másik fele? - dörgé kérlelhetlenül az üldöző szózat.

- Nagyshágos uram, isthen üttsegen, még khötélre valónk sem maradt már, hogy felakhasszuk magunkat. Most is az atyánkfiáét ajándékoztuk el, - állítá erőszakos szemtelenséggel a manchesternadrágos.

- Szedtevette rüherongy Krisztuskergetője, hát te bolonddá teszed az embert, hogy félbehagyatod az érdemlett lakolást? - közbevág türelemvesztve a porkoláb, - kapitány uram, hegedűbe köttessem a zsebtolvajokat?

- Rögtön, ha egy perczig késnek visszafizetni a hamisan elcsalt véres keresményt.

A hajdúk újolag elkezdék a hivatalos kezelést s durvább szigorral, mint elsőbben, de a gyáva orvok reszkettek a testi fájdalomtól s kártérítésről kezdtek egymás közt hemzsegni. Újra elkezdődtek az önkutatások, pereltek, köpködtek, döfölődtek, egymás szakállát czibálták: végre letették a szegény örménytől csalárdan elharácsolt összeget.

A kapitány megszámlálta azt.

- Ti jobbulhatlan gazok! e bankó-türetben nyolcz darab tizes ketté van szakítva s egész helyett fél-fél betéve, hogy az olvasott oldalon tíz, huszat számláljon.

A zsidóknak ki kellett egészíteniek az összeget.

- No most meg vannak a bepanaszolt károk térítve, nincs egyéb hátra, mint a büntetés, - mondá a kapitány.

- Igenis megtérítettük, - igazolá sanyarodott képpel a manchesteres. - A büntetéssel pedig ne fáraszsza magát a teins úr, küldjön a fűszolgabiró úrhoz, kihez a mult vásárkor küldött, kitől a passusunk is van, majd elvégzi az kötelességét, úgyis az egy valóságos keresztény Pilátus.

- Desz’ oda ne küldje tens kapitány uram, mert avval dicsekedtek, hogy onnan bot nélkül kiszabadulnak huszonnégy óra alatt, ha százszor befogják is, - mondá a porkoláb.

A kapitány meghökkent e különös hírre, s kérdőleg méregeté szemével a bűntársakat.

- De még azt is mondták, hogy pártfogójuk nekik a főbiró, minden nagy vásártól ötven pengőt adóznak számára s ezért szabadalmazott csalást gyakorolnak, sőt ha helyben van a vásár, a főbiró hajdúja is a játszók között van s szükség esetében oltalmazza őket, vagy ha be akarják csakugyan kisérni, urához viteti. Mindezt tudja a strázsamester, egyik legényünknek beszélték őkemek, kit meg akartak vesztegetni, hogy mint az a megyei collega, pártfogójuk legyen. - A kapitány megborzadt e nyilatkozattól. Elkéré a gyűszűsök passusát s alatta oly nevet olvasott, mely egy távol megyében szájasan szerepel. Szíve elfogódott a bámulat s szomorodás miatt s egy pár notabilitás jutott eszébe, kikről a keringő hir állítja, hogy tőkécskéiket zsidók által adogatják ki undok uzsorára.

- Ez a pletyka nem tartozik reám, majd ha elvettétek itten az illető büntetést, haza kisértetlek ahhoz illő levéllel a megyei ispánhoz! de most börtönbe velek! - mondá azután minden további gyanusító tárgyalás nélkül, hogy az igazságszolgáltatási tekintélyt ne gyanusítsa az alárendelt nép előtt, melynek különben is izgató hite és fogalma van arról.

E pillanatban egy hajdú lépett be karddal, csákósan s összetevén sarkát, merev állásban a hivatalos formák közt iskolás egyhangon, gyorsan mint a karikacsapás, így szónokolt:

- Ásan jelentem, hogy azon néma morva, kit az aldunai nyurga spanyol zsidóval s annak társával egyetemben a külsővásárban czivakodásért befogtunk s kinek bőröndjét, teins Vámos úr rendeletéből, teins kapitány úrnak beadtuk, rosszul van s a főorvos úr jelentése szerint meg van mérgezve, azt izenteti ű kigyelme, jó lesz a vallatással sietni, mert tizenkét-tizennégy óránál tovább nehezen fog élni. - Ezzel megfordula sarkán s mintha ágyúból lőnék, kitűnt.

A kapitány megizené e sürgető körülményt Vámosnak, ki eleve megkérte őt, engedné meg azon foglyokat saját részére egy igen fontos ügyben megyei törvényes bizottság előtt kihallgattatni, rendelést tevén egyszersmind a vasbanállók vallatás végetti felhozataláról.

Néhány percz mulva felérkezék a városházhoz Vámos az árva halászszal, vagyis Szalárdy Ödönnel és szokott esküdtjével, ki a gottscheber sátrában annyira megborzadt ugyan a zsidóktól, hogy Singer uram szabását többé magára nem ölté, de azért szintúgy formátlan feszes divatruhában volt, sütött hajjal, fehér keztyűjében, fehér fogantyús nádbottal, s azon narancsszín csíkú világoskék nyakravalóban, melynek minapi hivataloskodásakor annyira örült.

- Hol vannak a foglyok? kérdé beléptekor Vámos, kifejezve arczán azon aggodalmat, hogy a morva hirtelen halálával egyik lehető tanuját elvesztené.

A kapitány a mellékszobára mutatott, hova Vámos, Szalárdy Ödön s az esküdt bementek, ott találták a morvát czinkos társaival s az ápoló orvossal, ki a néma életét fontos nyomozás végbeviteléig fentartani törekvék. Ott volt a kopott bőriszák, rejtett málhájával, melyet a spanyol zsidó szőrbeborult képű ügynökének hóna alatt láttunk. Ott volt a vesszőbe font üvegkulacs, melybe Lőblt, a férjeny méregfolyadékát csepegtetni láttuk, s melybe héber segédével, ki azt nem tudá, pálinkát vétetett a kopasz morva számára, hogyha ki nem eresztik, veszszen el, mielőtt szövetségét elárulná, s ellene valami vallomást tehetne. Ott állott vasban az aldunai spanyol zsidó épen úgy, mint a vásárban látók: száraz, nyurga csontalak, hegyes szakáll, macskaszem, nyitva viselt száj, mely tekintetének vigyorgó vadságot kölcsönöz; csakhogy napsütötte bőre azóta egy kissé megsápadt a börtönlégben. Mellette állt békóba vert kézzel bozontos szőrbe borult társa, a közönséges egyén durva ruhában.

A kopasz néma nyögve és aléltan fekvék egy szalmazsákon. Otromba csontos termete görnyedten, a zárkozó mogorva kifejezés, a szemöld alá vont, földkereső, mély, ravasz szemek ugyanazok, csakhogy arczizmai megszaggatvák a kiállott görcsöktől, s éktelen durva vonásai még jobban eltorzultak. Félkeze most is védőleg szorítja a levelek s árjegyzékek csomagát, melyet Lőbltől vőn által, s befogattatása miatt ki nem hordhatott. Szemei zárvák, csak néha nyitja fel, s ilyenkor mohó vágygyal néz, görcsös karral nyúl égő szomjában a befont kulacs után, mert nem tudja, hogy meg van mérgezve. Az orvos megismeré a férjeny hatását, tudták azt is, hogy az üvegkulacsot Lőbl segédje hozta, de mit tesz az? van-e reá tanu, ki mérgezé meg az italt? nem épen úgy történheték-e az a pálinka-árúsnőnél, a héber segéd vagy városi őrhajdú, a kopaszra haragvó spanyol zsidó, vagy épen maga a néma morva által, ki vétkeiért remegve, életének véget akart vetni? Lőbl nem úgy szokta efféle tetteit intézni, hogy önmaga veszélybe vagy csak kérdés alá is kerüljön miatta.

Közönként csikaró szaggatást érzett a néma, izmai megteltek görcsökkel, s az erőködésben arcza és torka elkékedt. Ilyenkor a pálinka felé kapott s erőszakosan el akarta ragadni, enyhet és szabadítást várt attól. Az orvos cseppeket nyújta neki a kész ellenszerből.

Vámos remegve kisérte a kórjegyeket. «Ugyan hova késik a szolgabiró? szörnyű lenne, ha e tanut elvesztenénk»; mondá aggodalommal.

Az orvos megnyugtatá őt, hogy a fogoly, éjfélutáni két óráig, minden hihetőség szerint élni fog.

Esküdt úr csakhamar hivatalos helyet kotrott magának az asztalon, s selyem zsebkendőjét a fenyűszékre terítvén, feszes nadrágában lehetőségig leült és tollat hegyezett.

A morva fokonként növekedő nyugalmat látszék nyerni az orvos gyógyszerétől. Néha már voltak szabad pillanati, melyben tudott eszmélni, s a környező tárgyak közt különbséget tenni. Körülhordá mogorva szemeit, melyeket a méreg hatása beejtett, ellankasztott; s tájékozá magát, hogy ő rabtársai s idegenek közt van.

Közönbösen látszék venni az arczokat, de midőn Szalárdy Ödönre pillantott, hosszú, merev, izgatott tekintettel függött azon, mintha emlékezni akarna. Ödön fehér-sápadt arczát, s mik teleragyogvák igéző rejtelmes tűzzel, nagy bűbájos szemeit irtózattal függeszté reá. Vérszín ajka rángásba jött a márványábrázaton; félelmesen nézé a megismert némát; vele felkölt a gyermekkori borzalmak emléke, s ezen emlék visszakapá, visszaidézé egy pillanatra a szem és vonások rettegő kifejezését, s arczát egészen hasonlatossá tevé ahhoz, melyet a néma az irgalomintézetben ismert volt. Ekkor felette ingerlő, lázas hatást látszék a morva érezni; szemeit behúnyá, fejét hátraveté, hogy ne lássa a kisértetet. Ráismert Ödönre, s eszébe jutott sorsa változása, melyet annak elszökése reá idézett. Akkor jött Lőblhez a Márkénál sokkal rosszabb szolgálatba; mert Márk rögtön megszünteté a kinzó kisdedóvás orgazdai üzletét, s az irgalomintézetet árverelteté, hogy a bűnnyomozásra forrás ne létezzék. Ödön szökése miatt veszté el egyetlen földi boldogságát, azon elszigetelt leányt, kit a vörös dajka örökben tartott, kinél ő, az elvetett, éktelen, az emberek milliói közt egyedül talált rokonszenvet; ki megérté az ő kétségbeesett néma tekintetét, s a könyör és vigasz emberi hangjain szólt hozzá; s kihez épen azért minden érzelme, ragaszkodása, öröme hozzáfort, ki iránt a konok, mogorva, zárkozó jellem daczára is, nyilt, bizalmas, engedékeny tudott lenni. Úgy nézte Ödönt, mint indokát mind e veszteségnek, s azért irtózott el tőle most, midőn felismeré.

Vámos végetlenül örvendett e jelenetnek; mert meggyőződék, miszerint a morva emlékezik az irgalomintézetben rejtegetett gyermekőrre, most ráismert arra Ödönben, következőleg tanuságot tehet arról, hogy Ödön még élt s Márk kezei közt volt, annak titkos intézetében tartaték sokáig azután, mikor álhalálát közhírré tevé Márk s az idegen testet helyette eltemetteté.

Azonban egy zömök, kerekszemű, széles kalapú, magyarkába öltözött középkorú egyén lépett be, kezében kostök s hosszúszárú cseresnyeszín tajtpipával, kiben Vámos örömmel üdvözlé az aggályosan várt szolgabirót.

- Bocsánatot kérek spectabilis, hogy egy kicsit késtem, mondá lihegve, miközben izzadt homlokát piros koczkás zsebkendőjével letörlé, s szép büdöskőszín ürömtaplóba kiütvén, egész élvezettel rágyújtott. Ezzel a semmiházi Nyúl Iczikkel volt bajom. Egy kani nevű sárga lovat értek a kezén, meg egy marhakupecz hajtott haza istállójából két appropriált tinót, kit valami gyűszösök megcsaltak. Feljelentés történt, s haladék nélkül be kelle fogatnom. Nem is hiszem, hogy öt-hat esztendeig szabadlábra álljon, mert igen sok ellene a panasz. Azt hiszem, Lőbl irányában hasznát fogja venni spectabilis, mert úgy látszik, szövetkezésben áll vele. Mikor benevolisáltam, reá appellált, hogy majd kezességet vállal érte, de biz az nem akar semmit tudni róla. Kezde is Nyúl Iczik mindjárt kigyót-békát reá kiáltani, s többi közt állítá, hogy Gyapjasy úr juhát Lőbl dögleszté el Márk segítségével; de tudja spectabilis, az emberre nem tartozik egyéb, mint a mit feladnak, avval is eléggé meggyűl a baja, s diurnumok nélkül. Hanem ha valaki uzsorapert s fenyítő vádkereseteket szeretne Lőbl Simon nyakába kerítni, Nyúl Icziket illő sikerrel meg tudnám vallatni szokott díjak mellett.

Vámos nem bibelődheték e gazdaságos hivatali buzgalom tárgyalásával; hanem felszólítá őket, a törvényes bizonyságot, éber figyelemmel kisérni mindazon jelt, intést vagy jóváhagyó helyeslést, melynek kifejezésére egy néma képes lehet.

- Minő viszonyban álltok a némával? kérdé a szolgabiró a nyurga aldunai zsidót.

A két bűntárs elkezdett hebegve hazudozni, hogy magát minden vád és fenyíték alul kivonja.

- Ne reszkessetek, szóla hozzájok Vámos szeliden. Befogatástok oka különben sem oly vétkes, csak botrányt okoztatok egymásközti czivakodástokkal, mi nem vagyunk üldözőitek, bizonyos történet és titok nyomozása végett kivánjuk vallomásitokat. Csupán eszközökül veszünk, a czél nem ti vagytok, az, a mások vétke. Azért bátran szóljatok igazat, ha hibások volnátok is. A jótét, mit véghezvihettek, megengeszteli a bűnt, mit nemletté többé nem tehettek.

Bozontos czimborája felpislogott alattomosan a száraz zsidóra, s nyugtalan szemeivel nógatni látszék az őszinteségre. Az aldunai pedig kétkedőleg nézett a szolgabiróra.

- Bízhattok hitlenek, mondá a kis zömök, füstbokort pöffentve, mit a spectabilis igért, én is coramisálom. Nem lesz semmi bántódástok, csak adjatok jó benevolumot.

A zsidók meg akarták kezét csókolni, de ő mind a kettőt nyujtá, hogy egyik meg ne csalja a másikat.

- No’s no’s, régen vagytok-e a kopasz morvával egybeköttetésben? sürgeté Vámos.

- Tiz év óta már nem; de az előtt igen, felelé a nyurga.

Vámosnak épen ezen időszak titkaira volt szüksége.

- Merre, mikor, mettől-meddig, s minő és mely nemű dolgotok volt ezen pokolpozdorjával? vevé át a kérdést Vámostól a tömzsi szolgabiró, mintegy próbajelét adva, mint kell felhasználni a nyomozó szótárt.

- Szállítója voltam evvel a harmados companistámmal, viszonzá a nyurga. Pestre sosem menénk, hanem a néma hordott le nagy mennyiségű és értékű vegyes málhát Aradig, vagy a Dunán Zimonyig, melyet mi aztán száztóliak mellett bizományban eladás végett átvevén, Moldvában, Valachiában, s néha Szerbiában is szétoszlattunk.

- Azon dugárúk, megjegyzé Szalárdy Ödön, miket Márk, a pesti tolvaj- és csendbiztos szövetség utján összelopatván: három hóig az irgalomintézet vasas raktárában szokott tartani.

- S ezen abnormis üzlet, folytatólagosan és rettenthetetlenül gyakorlódék köztetek időről-időre? kérdé továbbá a szolgabiró uram, megtörölközvén a phrasis után.

- Szokott vágásban ment a kereskedés; évnegyedenként átcseréltük, én a beárult pénzt, ő a friss szállítmányt. Könyveink voltak, de a számadás mindig kosarakról viteték, mert ő úgy volt a pesti adófizetők névsorába vezetve, mint kosárfonó.

- Micsoda nyelven beszéltél evvel a némával? kérdé továbbá vallató bölcseséggel a kis szolgabiró.

- Saját nyelvünk van; jelek által tökélylyel kifejezünk mindent, s a legapróbb szótagig teljesen megértjük egymást.

- S a kereszténység rémületére még most is bátorkodik folytatódni ezen vétséges czimboraság? vagy mint feljebb kikottyantád, félbe haraptátok már? s ha igen: mikor, miért és miképen? közbevág ismét a szolgabiró, de a kérdés majd torkán akadt, pedig az előbbi feleletet is azért nem hallá, mert ezt fogalmazta.

Esküdt úr felüté fürtös fejét, nyakravalóján egyet rántott s nem akará írni a kacskaringós bombasztot, szolgabiró úr féloldalról odavágott balszemével s a toll rögtön járni kezdett, csakhogy esküdt urnak saját styljében tette fel a kérdést.

A nyurga izraelita pedig nyakonfogott alázattal felelt:

- Egyszer azt mondá Zimonyban, hogy utólszor jelent meg; mert jövőre fel fog hagyni az üzlettel. Azon ízben nagyobb mennyiségű málhát szállíta, mint rendesen; e mellett egy tonnát megtömve drágaságokkal. Lánczok, keleti gyöngy, drágakő, órák, ékszerek, ó gombok, kapcsok, paszomány, ezüst edények stb. stb. valának abban összetömve, s ezeknek jegyzékét szoros titokban adta át a hozzá mellékelt árszabálylyal együtt.

- Ez okvetlenül akkor történhetett, megjegyzé Szalárdy Ödön, mikor Márk, elszökésem után orvudvarát eltörlé, s minden árut egyszerre kellett szétoszlatnia; mert azelőtt efféle czikkeket mindig Tógyer gazda hordott el Lőbl Simonhoz egy fekete ládában. A morva alkalmasint saját részére csempészte a tonna tartalmát apródonként, vagy az akkori zavarban.

- S miért, hogy mégis össze kell jönnötök ez idegen földön és tartományban, ha már pokolbeli czéheteknek vége van? kérdé a nyomozó.

- A tonna-kincs értékéről adogattam számot évenkint itt a debreczeni vásáron, hova a néma, mostani gazdájával eljárt; mert szoros titokban kelletvén árulni, nem volt mód tuladni hamar a portékán.

- S bevégezéd-e már fináliter, ezen nyakveszélyeztető sáfári számadást?

- Igenis, nem végeztem. Jelenleg akarám visszaadni némely el nem kelt czikkeket, miket drágán tartott, vagy különösségük miatt nem akadt vevőjük. Azonban ő azt állítá, hogy tartozom neki az árjegyzék szerint készpénzzel fizetni, mert az nem bizomány, hanem megvettem alku szerint. Épen ezen veszekedtünk, mikor a nemzetes hajdu urak befogtak.

- Hol van azon detestabilis species factik?

- Ezen kopott bőrzsákban, könyörgöm alázatosan.

A bőrönd felbontaték. Néhány antik szelencze, egy pár keleti dús pisztoly, kövekkel kirakott templomi kehely, egy füzér gyűrű, drága gyöngyösmarkolatú tőr, nagy értékü főpapi kereszt, s egy rakás ezüst mosdóeszköz eszményi sárkányfarkon, vagy mistikus czirádákon végződő torzszörnyek alakjában idomulvák.

Szalárdy Ödönt hideg borzadály futá el. Ráismert mosdókészületére, melyet Márk kisértő szobájában, a holdas őrültség fokozataiban használt. A szörnyek torz ábrája eszébe juttatá a sötét bronzrámákat, melyek a halálfejű tűzlovagot, s a fedéllyukon akadt alvajárónőt, szobájának kétségbeejtő képeit befoglalák. Eszébe juta a hátratöpörödött, rohadt inyű nyihogó fenevad, mely kisértőn zúgó kandallóját képezé; eszébe jutott a villitánczos óra, a kancsi szolgáló hideg nyirkú tenyere, s nyöszörögve mondott rémes meséivel, az undor, irtózat, rettegő félelem, melyet kiszenvedett, s mintha a bőröndbeli emlékjegyekkel újra kezdődnék üldöztetése, reszketésbe esék.

Vámos szinte ráismert azokra az árva halász beszélyéből, s repeső örömmel vette kezéhez térítvény mellett a nagybecsű bűnjelt.

A morva görcsök között, nyögve vagy alélt szűnközökben, de mindig szembehúnyva hátravetett fővel feküvék a közelebbi vallomás alatt, hogy ne lássa Ödön emlékeztető vonásait. Ha olykor magához tért, s a nyurga zsidó árulását hallgatta, mérgesen, tagadólag rázta öklét és vad fejét, s egy dühös kitöréskor fogát csattogtatá, mintha szét akarná tépni a hittörő czinkost. Azonban megviselt erei, a szaggatott izmok, egész életmű-szerkezete fokonként fáradt, erőtlenült a méreg és ellenszer harczában. Az orvos jó adag enyhítő cseppeket adott be, sürgeté a kihallgatást, mert veszélyesbülni látta a jeleket. A morva arczát kiereszté a vonagló rángás. Homloka elsimult s látni hagyá a szakadozó erek kidülyedt szálait. Szemeit megnyitá, s kék üregeiből tompán és mereven, de nyugalommal nézett.

- Barátom, nézz fel, figyelj rám, érts meg jól, szólt hozzá Vámos szeliden, miközben kezét megfogá. Lát’d, mi nem akarunk büntetni társaid vallomásáért. Nem törekszünk rajtad boszút állni, meggyógyítunk, könnyű és jó szolgálatba helyezünk, kereseted és nyugalmad lesz, nem üldöz, nem bánt, nem teend szemrehányást senki. De gondold meg, egy becsületes embert tehetsz szerencséssé, kiért az Isten egykor megáld. Nézz fel, ismerd meg ezt a halvány urat, s ints, adj jelt, bizonyítsd be, hogy ő gyermekkorában a vörös dajkánál szolgált, mikor te dr. Márk szolgálatában voltál.

A néma haragosan szegezte szemét Ödönre, kezét elrántá Vámostól, s iszonyú rázkódással intett: hogy nem igaz; egyszersmind védőleg szorítá durva markaiba Lőbl Simon rábizott csomagát, a hűség és ragaszkodás erős zálogául.

A szolgabiró oda akart tolakodni, hogy hivatalos tekintélylyel, s illő szigorral támadjon rá a makacs tagadóra. Ödön és az orvos visszatartóztatták.

- Látod, szegény fejed! megcsalod magadat, folytatá Vámos. Látom, mily gondosan őrzöd gazdád leveleit; te most is híven ragaszkodol Márkhoz és Lőblhez, pedig ők irtózatosan vétettek ellened. Márk kiszabadított a brünni börtönből, de nem engedett soha megjavulni. Folyvást újabb bűnökbe kevert, hogy végkép elkárhozzál, ha tenni nem akartál, bosszúállóan fenyegetett, miként mint szökevényt kötélre juttat. Aztán, midőn már félt vak rabságodat tovább használni, jutalom gyanánt elvert, mint egy rossz ebet; durva elterhelt szolgaságba cserélt, Lőblhez, kinél csekély díjért kínosan kergetve otromba munka közt kelle végkép előszülnöd. Méltók-e ily rossz emberek, hogy kiméld? érdemlik-e ily állatkinzó gazdák példás háládat? fel tudnál-e ily gonosztévőknek áldozni egy ártatlan szenvedőt?... Tégy vallást, édes jó öregem! látod e jótét újjászül; Isten ki fog veled békülni, templomba járhatsz, szeretni fognak, ha betegágyba esel, ápolva lészsz, s a jó emberek imádkoznak érted.

A néma türelmetlenül hallgatá végig a beszédet s az előbbi makacs átalkodással intett ismételt tagadást.

Vámos csüggedezni kezdett; a szolgabiró nyakvast és husángokat akart hozatni, a többiek megtilták. Az orvos komoly aggodalommal függeszté szemét a betegre. Megtapintá üterét, s lázas halántékát.

- Az élet igen gyenge, úgymond; egy-két rohamnál nehezen fog többet kitartani.

Minden reményről kezdtek lemondani.

- Istenem, te nem akarsz hinni szavaimnak, beszélt ismét Vámos, nyugalmát megtartva. Sokkal jobbnak hiszed gazdádat, mint a minő; sokkal jobb vagy iránta, mint ő tehozzád. Vétkesen és halálig hű maradsz hozzá, és ő még sem bizik hűségedben. Árulónak, becstelen hitszegettnek hiszen tégedet. Nem bizott titoktartásodban, s megmérgezett, hogy vallomást ne tehess ellene, mert hiszen ismered befont kulacsát, tudod, hogy a pálinkát ő küldé, pedig irtóztató kinaidat a beleöntött méregtől kaptad.

A néma felkapta fejét, mint a szélvész, reszkető karával a szalmazsákra könyöklött; irtózatosan kezde figyelni, s Lőbl edényére vadan, kétkedőleg nézett.

- Igen igen, mond hirtelen Vámos alkalomhasználva. Visszaélt hűségeddel; becstelenül megcsala, árulónak tartott, rád süté a gyalázat bélyegét, s most megöl, miután hiredet elvette, neved bemocskolta, s koporsódra bélyeget sütött... Kétkedel talán? mindjárt meggyőzlek.

Vámos fülébe sugott az őrhajdunak, s egy ebet hoztak be. Aztán megnedvesíte egy darab kenyeret a kulacs tartalmából, s oda veté az ebnek. Néhány percz alatt iszonyú kinban veszett el az állat.

A néma rettentő képet ölte. Erőtlen szeme villámlásba jött, gyér haja megmerevült, fogát csattogtatá s erőszakosan szaggatá ki kebléből Lőbl bizományát, a védett iratokat. Ingerültsége másodperczenként szilajult; alig tudott birni roskadt dühével, s a nyurga zsidónak titkos jeleivel inte, hogy hozzanak még egy másik ebet.

Az eb behozaték. A néma felült s magához kecsegteté. Körül vizsgálta, ha egészséges-e? aztán egy darabot tört ugyanazon kenyérből, melyből a másik kapott, s oda veté neki. Egy darabig kémlelődve várt; az eb vidáman, farkcsóválva közeledék, s leste a következő falatot, jeléül, hogy a kenyér természetes, minden ölő elem nélkül. Aztán más darabot tört, közepébe önte a mérges pálinkából s beveté a kutya torkába. Sokkal rövidebb idő alatt mint a másik, összerogyott az.

Ekkor dühlázba jött a néma. Felszökkent zsákjáról mint egy tömeg rugany; de a méreggörcsök megkapták s visszavágták a földhöz. Először rugkapált s bőgött, mint a fenevad, aztán a mint izmai huzódtak, tagjait zsibbasztó marjulás állta el, nyögött, nyöszörgött, végre csuklani kezde és makogott.

Vámos elveszté a végreményt, Ödön összefont karokkal lesujtva szegzé földre szemét; a végzet nem rendelé, hogy igazolva legyek! gondolá magában. A jelenlevők mind megrettentek; esküdt úr plane keblébe rejté megült zsebkendőjét s lábalóban volt, a judlium alig tudá benmarasztani. Az orvos mindent elkövetett. Gyógyszerét betölté az összekapcsolódott fogak közt, fáradtan dörgölé, s dörgölteté a merev tetemeket; perczenként kisérlé az életmeleget, s lehetőnek remélt még egy üdülést.

Hosszú kín után az életerő még egyszer meggyőzte a halált. A néma tudathoz jött, szemét felnyitá, érzett és eszméle, de gyermekies elgyengültségben. Arcza elváltoztatá vonásait, alig lehetett reá ismerni. Szemfényén üveges udvar, vére félig meghülve s lankadt bőrén kitört az enyészet hideg veritéke.

- Térj vissza az erkölcshöz barátom, haldokló ágyadon érdemeld vissza Jehovah irgalmát, mely bölcsődben veled született, tégy tanúbizonyságot a szent igazságról; kérlelé Vámos szánó részvéttel s feje alá tevé az üres bőriszákot, hogy magasabb fekvése legyen.

A néma elveté azt s jelek által tolmácsoltatá a zsidóval, hogy miután Márk és Lőbl hitlenül elárulták, kész ellenök mindenre felelni. Aztán kezdett titkos nyelvükön jelek szerint közlekedni aldunai bizományosával, ki mindent szóról-szóra megmagyarázott a nyomozó törvényes bizonyság számára.

- Emlékszel-e barátom a dr. Márk irgalomintézetére, melyben kisdedóvója s üzleti raktára volt? kérdé Vámos könnyű, társalgó hangon, hogy a beteg kedélyét fel ne izgassa.

A szolgabiró hite szerint meg volt győződve, hogy az ő magas nyakú, feszes derekú attitudejére s involute fogalmazott kérdéseire szigorúbb hűséggel felelend a deliquens; minekokáért magának követelte a deutri pontokat, annyival is inkább, minthogy beszélgetés nélkül a pipa sem esett jól: de Vámos mindenáron maga foglalta el a haldokló tanut.

- Hogyne emlékezném, - magyarázá azonban a néma feleletét műértő rabbija, a pesti Józsefvárosban sárkány- és örömvölgy utczák közt vala az. Benne laktam s viseltem a dugtári és málhaszállító hivatalt, gondoskodám az örves ebekről, mostam a kosztosokra, udvart seprettem, szóval a legaljasb napszámmal voltam terhelve.

- Ha ott lakál, úgy hát okvetlenül ismerned kell ezt a halvány urat; nézd meg csak jól! ő is az irgalomintézetben lakott gyermekkorában, próbálj csak reá emlékezni; vonásaira bizonyosan ráismersz, csakhogy most már megnőtt és sokat, igen sokat szenvedett; szólt Vámos ujolag rábeszélőleg.

- Igen igen, ide nézz jó öreg, én vagyok azon félénk gyermek, kit a te szeretőd úgy szeretett, mondá Ödön a figyelmes némához, remélve hogy a szeretet, kietlen multjának egyetlen fényhuzó sugára, világot vetend zavart emlékére.

- Nem kell nekem semmi tájékoztató tárgy, vagy emlékeztető történet, felelt a nyurga a néma nevében. Jól ismerem én azon urat; mintha most is látnám száraz, súlytalan termetét, vézna, sárgult arczát, ijedős szemeit. Mikor éjjel Márk úr oda hozta, egy kosztos meghalt a káposzta között.

- Mit végzett ez az úr Márk intézetében?

- Gyermeket étetett, - folyt a vallomás; - aztán a padlásról le és felhordá őket kenderhevederben, napközben pedig őriznie kellett.

- Tökéletesen megegyezik hortobágyi beszélyed adataival; sugá Vámos Szalárdy Ödönnek; s nyomon új kérdést tőn a fáradó tanunak. Soká lakott ez az úr nálatok?

- Tán öt vagy hat hétig: akkor Brünnbe akarta Márk úr titkon elküldeni, de a vörös dajka szolgálója, az én felejthetlen jó barátném megszánta s kilopván álmomban a kulcsot fejem alul, a keresztépület hátsó tolvaj-lyukán kiszöktette a kertészek földjére.

- Honnan vitte oda Márk az új gyermek-őrt?

- Nem tudom, mert az előtt nem láttam soha, de azt hiszem saját házától, mert éjjel öltözetlenül jött vele a gyermek. Erre legbizonyosb feleletet adna Márk úr huga, a kancsi szolgáló, ki akkor nála lakott.

- Hát nem lakik már nála?

- Óh régen; de nem tudom, hol van. Azt hiszem, valami eldugott falusi majorban folytatja Márk urral egykézre a gyermekkereskedést, mert mikor Jefte, a vörös dajka meghalt s az udvart árverelték, a kancsi szolgáló vitte el szekerén a kosztos kisdedeket.

- Nem tudsz valamit róla, nem temetett-e el Márk valami gyermeket ezen úr helyett és neve alatt?

- A barátném mondta, de hihető is, mert oda jötte estéjén vittem Márk úrhoz az előbbi gyermekpásztor összetört hulláját, ki a padlásról leesett.

- Nem is hallottál semmit a vörös dajkától vagy kancsi szolgálótól, ki a titkos fiu, kivel Márk az előbbi gyermekőrt felváltá?

- Barátném beszélt valamit, de ő sem tudta, én sem emlékszem. Azonban csak elszökése után gyanítám, hogy igen fontos egyénnek kellett lennie, miután megtudám, hogy Brünnbe akarták küldeni s Márk úr halálosan üldözött a gyermek elszöktetéseért, sőt Lőbl Simonhoz csapott szolgálatba; a szomszéd utczákban személyes leirást keringtetett a szökevény elfogása iránt, az udvart pedig három nap alatt nemcsak megszünteté, hanem el is adta.

- Miért nem tettél jelentést, miután láttad, mily fontos érdekek forognak fen e vétkes erőszakban?

- Nem mertem, mert Márk úr rögtön visszaadott volna a brünni börtönbe. Igy is gyakran fenyegetett. Barátnémnak is szigoruan megtiltám: senkinek ne merje a kis udvar titkát elárulni.

- Hol van most barátnéd, a Jefte szolgálója?

- Nem tudom. Azóta kivánom a halált s nem is bánom, ha pihenni mehetek. Egy darabig én viseltem gondját; megtanítám kosárfonásra s csinos szobaműveket készíte berlini modorban, miket nürnbergi kereskedésekbe vagy házakhoz maga adott el. De egy éjjel eltünt; azt hiszem, Márk úr lopatta el, mégis későbben engem üldözött, fenyegetett érte.

- Nem tudnál-e arczátlan gazember, valami magadnál becsületesb tanut igazítni, ezen Krisztusboszantó vétek országos bebizonyítására? kérdé nyakonkapva a rövid szünidőt a zömök szolgabiró, ki már tovább nem állhatá, hogy rangját, eszét és kötelességét ne gyakorolja.

A néma megrezzent e rivalló megtámadáson. Törött szeméből egy pár könyű facsarodott ki s jelbeszéde elnémult; reszkető ujjait egymásba fonta pihenni.

- Nem ismersz öreg barátom senkit, a ki az irgalom-intézet történeteiben tanúvá lehetne? felvevé Vámos a szelid kérdezés vonalát.

- Az egy Tógyer gazdát, inte titkos jeleivel a néma; ő hordta Lőbltől a fekete ládát s vitte vissza velem megrakodás után. Meglehet, látta ott a halvány gyermeket, de nem hiszem, hogy a titok szövegébe be volna avatva.

A méregtől összetépett morva fokozatos izgatottságba látszék ismét esni. Szemei fennakadoztak, ere feszült, szaggató görcsök jelentkeztek. Az orvos szert adott, de alig észrevehető sikerrel. «Siessetek uraim, mindjárt bevégzi»; mondá halkan a körülállókhoz.

- Tehát csalhatatlanul ismered e halovány urat?

A néma összeszorongatá merevedő szemhéjait s inte hogy: igen.

- Kész vagy-e megesküdni reá, hogy ez az irgalom-intézeti elszökött gyermekőr s minden vallomásod igaz?

A néma készséges örömmel intett, hogy igen.

A talmudot meztelen lába alá helyezék, fejére a vallásos imaszőnyeget, egyik kezét saját szivére tevé, másikat az Ödön fejére: mellét megfeszíté a támadozó görcsök közt, érthetlen dadogó hangokat tördelt fel torkában s jellel tolmácsolá, hogy a Jehova nevében esküszik.

Alig tevé rá szavaira a hit pecsétjét, lerogyott. Az erőtető kín összehúzta, majd merevvé feszíté tépett tetemeit. Vonaglása hasonlított a kigyóéhoz, melynek feje a zúzó sarok alá szorult. De a szaggatás nem tarta már soká. Nem volt életerő, mely küzdeni birjon a halál marczangoló karjával; összeesett a kimerült hulla, elaluvék s kék fagy vonta be.

Vámos megindulva nézte őt. Egy szétpattant gépet láta benne, mely saját czél s szabadakarat nélkül, másoktól kiszabott körben működék; melyet az emberi tehetetlen önzés elhasznált s úgy szemétre vetett. Ki merné ezen halottról állítni, gondolá magában, hogy ép oly becsületes nem leendett, ha sorsa jók közé vezeti, mint a minő erkölcstelen lett Márk és Lőbl czimboraságában? Az alárendelt személyek egyénisége legtöbbször uraik jelleméhez idomul s ha azokkal szoros viszonyban együttlétben élnek, mint szokásaikat, úgy a hajlamot, fogalmat, erkölcsöt magokra engedik ragadni. És mégis a fenyítő szigor előtt hányszor vész áldozatul az eszköz, kiben idegen akarat hajtá végre a bűnt? épen olyan, mintha az érzéketlen gépet okolnák, melynek mestere volt kontár vagy rosszakaratú. Mi, mi vagyunk a természet salakja, mi érdemeljük a földi kárhozatot, kiknek birtokában van az eszköz és értelem, ha társaink alacsonyságára visszaélünk azzal.

XXVII.
(Mariska esete.)

Midőn az aldunai zsidó, bozontos társával a városi őrizet alá visszaadaték: Vámos urat szobájába kéreté a kapitány.

Ifjú szőke leány álla ott, kinek kellemes arczán és termetén nehány nap előtt virító szépség és csin köté le a szemet; most feldúlt csüggeteg alak, kisírt szégyenlős szem s pongyola hagyottság jegyével. Első tekintetre rá lehet benne ismerni azon hajadonra, kit a czegléd-utczai tűzből a diák kimentett; s a hajduk mint gyujtogatót befogtak. Vámos beléptével nyiltabbá lőn a zárkózó nőarcz s erő és bátorság mutatkozék azon.

- Ime itt a gyujtogatónő, kezdé a kapitány, kinek esete önt annyira érdeklé, hogy számára különszobát kére s vallatását elhalasztatá, míg láz és ijedezés tökéletesen meg nem szűnik rajta. Orvosi bizonyítvány szerint esze s idegzete már egészen nyugodt, normalis állapotban van; s ezt ön szinte tudja, minthogy nála gyakrabban megjelent. Megigértem, hogy önkénytes vallását az ön jelenlétében veendem; s azért kérem, tessék ülést venni, mert tovább, hanyagsági vád nélkül, nem halaszthatom. Már az magában több, mint hivatalos engedékenység volt, hogy önt, terhes gyanú alatt álló rabhoz, vallatás előtt menni engedém, de tisztelt jelleme kellőleg biztosít, hogy méltatlan iránt nem engedné ily fokig emelkedni pártfogó részvétét.

Vámos köszönve szorítá meg kezét a jeles férfiunak s széket vevén maga alá, bátorítólag üdvözlé Mariskát.

A kapitány felszólítá a leányt, mondja el röviden, hol lakott, mivel foglalkozék s vannak-e bizonyítványai, mielőtt szűrszabó bátyja házához vette? mert habár azótai erkölcse, szelid, józan, nyugalmas jelleme tanusíttatik is: korábbi időkről dologtalan, tekergő élet s vagyonvesztegetés vádja alatt áll, mi a gyújtogatási gyanú hihetőségéhez igen nagy súlyt kölcsönöz; annyival is inkább, mert ő gazdag örökével korán szülék nélkül maradt, pedig mint árva hajadon, vagyonáról sajátkezüleg nem rendelkezhetvén, a vesztegető romlottság és könnyelműség nem kis mértéke kivántatott arra, hogy házaló állapotra jusson, cselédül lévén kénytelen irgalmas rokonához huzódni.

Mariska elpirult s kötényébe rejté égető könyűit, miket bántott önérzete a biróig vitt méltatlan rágalomért ejte. De a tiszta tudat s nemtelen sérelmek izgató érzete, mely nemcsak művelt egyéniséget, hanem az igénytelen pór egyszerű lelkét is kiragadja a megadó, tétlen szenvedésből s a védelem vagy épen megtorlás ösztönét költi fel: büszke önállást ébreszte szivében s megvetve az alacsony rágalmak meséjét, annak kútfejével együtt, bátor, elfogulatlan hangon beszélt birájához.

- Erkölcsömről nincs más tanum mint az Isten és maga jó szivem; de szegénységem okát tudja egész falu, tudná a nemes megye, ha akarná, de tudja a király s ha még van igazság a szegény számára, meg fog vigasztalni... Apámuram tehetős jobbágy volt s cseléde csak magam, mert kisebb testvéreimet s szegény anyámasszonyt mind elhordta jókor a temető. Apámuram mindig tele volt panaszszal; az uraság soha felénk sem jött, a helybeli tiszttartóval örök háboruságban éltek a jobbágyok s panaszlevélt hiába küldöztek a földesur után, ha az evangyelisták irták volna is; az mindig elveszett odabenn, mert nem akarták ráirni a szegény igazságát. Egy télen, vágáskor robotba hajtották édes apámat s a völgyoldalban úgy volt kiállítva, hogy a fa agyonütötte. Ugy kell a kutyának, mondá a tiszttartó, mindig bujtogató, szájas, izgága volt; most elállt kolompja a csürhevezérnek. Árva lettem nyolcz éves koromban, házam, telkem, földeim maradtak s szép tőkepénzecském a helybelieknél, mint az egész falu tudja. Az uradalmi fiskárus el akarta kótyavetyéltetni mindenem, hogy ne legyen baja a tutorkodással; de a tiszttartó nem engedé. A törvény, ugymond, nem engedi az árvát elpusztítni. De hamis teste-lelke; tudta ő, mit csinál: boszut akart állni apámuram maradékán. Egy távol atyámfia elvállalta volna telkemtől, míg megnövök, az uraság és vármegye dolgát, de a fiskárus egyet értett a helybeli tiszttel s azt mondta, hogy nem lehet két telket egy név alá zavarni.

- Ez egyik ága az urbéri magvaszakadt öröködés erőszakos szaporításának, megjegyzé Vámos. A leányárvák elnyomatnak, pusztulnak s legtöbbször mag nélkül halnak el. Nem hinné az ember, minő nagy különbség idéztetett elő ily csempész utakon az urbéri állományok viszonyaiban.

- Engem magához vett a tiszttartó, mintha azt akarná, hogy szeme előtt, gondja alatt nőjek, örökömbe pedig egy korhely sógorát szállítá, ki házam pusztította, kerítésem feltüzelte, gyümölcsfáimat kivágta, földeimet elélte. Engem lealázott mint egy oktalan állatot. A legalacsonyabb dolgokat végeztem udvarában s annyira hajtott, hogy nem birtam; mindig félnem kellett az elnyomorodástól. Iskolába nem jártam, nem tanultam, nem tudtam semmit, még a templomba sem hagyott menni. Ezerszer keservesen sirtam éjszaka, mikor minden aludt. Hamupepejke sem szenved annyit a mesében, mint én a tiszttartónál. Atyámfiai sövényen át kérdezték néha, hogy vagyok? mert az udvarra nem volt szabad bejőniek; s ha szennyes rongyaimat, mikor a többi cseléd lefeküdt, ki akartam mosni a válunál, elrugott, hogy minek czifrálkodom, nem vagyok én kisasszony. Igy tölt el hat kínos esztendő. Az alatt telkem úgy elváltozott, alig ismertem reá; házamról lehullott a nád, a kút beomlott, a kiskert elpusztula s a régi ól helyén csalán és paréj nőtt. Ha a megboldogult anyák látják árvájokat: az enyim, bizonyosan megsiratott engem.

Egyszer kérdezni mertem a tiszttartó urtól, mi lesz örökömből? de rútul leszidott, hogy mit okoskodom?! számot adnak azok, a kikre bizva van, annak a kinek kell. Azonban biróválasztáskor megtették azon atyámfiát, ki telkemet apámuram halálakor el akarta vállalni. Ő aztán az előljárósággal beleszólt dolgomba, de mikor gyümölcsét nem látta, jelentést tett a nemes megyénél. Mi haszna? atyámfiát üldözőbe vette az uraság, számadása megbukott, jövő mindszentkor kihagyták, panaszomat pedig úriszékre bizta a vármegye, pedig épen a fiskáris volt fő a dologban, a tiszttartó veje. Azt az itéletet hozták, hogy a földesuraság természetes és törvényes gyámja jobbágyának s ne panaszkodjam, ha kutya bajom sincs. Telkem és örököm a volt állapotban maradt, engem pedig elhajtott az udvarából a tiszttartó: oly háládatlan ebet, úgymond, nem akar korpáján hizlalni, a ki megugatja.

Ekkor átmentem lakni saját házamba, korhely sógorához. Az apai hajlékban egy ketreczet kaptam lakásul, melyben anyám idejében baromfiak laktak. Uj tutorom nem volt oly kegyetlen. Semmije nem lévén, nem tudott annyi aljas dolgot adni; de különben semmi gondja reám; járhattam ki s be mint egy kósza eb, melyet senki sem vesz számba. De sírt a lélek bennem, ha sokszor végig néztem házam idegen gazdáját s éhesen kellett lefeküdnöm, míg földem terméséből a tékozló torkig dobzódott.

Azonkívül egy furcsa követelése volt. Nem szenvedhette, hogy kopott ruhában, vagy szegényesen járok. Azt kivánta, legyek csinos, mint házához illik. Ruhákat vett a maga tetszésére s árát beirta nevemre, mintha kölcsön adta volna. Majd megfizeted, úgymond, ha örököd az urad kezén lesz. Őstelkem pusztult, magam czifra lettem; rajtam virító karton s lelkem tele keserűséggel, olybá néztem magam mint a husvéti bárányt, mit a vágószékre felpántlikáztak. Czifrálkodásom elijeszté tőlem a helység legényeit, kik sorsomhoz képest elvehettek volna; atyámfiai megutáltak a hiú nyalkaságért; s minthogy örökömben garázda és rakonczátlan életet vitt a jövevény gazda, én pedig eltörődve, fogyva, sápadt színben voltam, rosz hír kezdett rólam a faluban szárnyalni. Azt hitték, összeadtam magam avval a korhelylyel s együtt vesztegetjük apám keresményét, azért vagyok olyan czifra, mint egy személy s összeesve, mintha sírból húztak volna ki. Ebből jöhet az a gyanú, mit a téns úr szememre lobbantott. Hiába mondám, hogy az éhség és bánat csigáz el; megvetett minden, az utczán elfordultak tőlem s a templompad is üres maradt mellettem, a hová beültem. Nem szánt többé senki, hogy magam hervadok s az őstelek pusztul. Ugy kell neki, maga az oka, mondák az asszonyok; s a birák sem gondoltak dolgommal, nekem nem volt jóakaróm, sem társam, pajtásném: s mig a többi lányok játszani voltak vasárnap, én a padláson sírtam, hogy ne lásson senki, mert tudtam, hogy mindenütt csak rólam áll a szó. Azt tudtam, már föld alá kell bujnom; egyszer el is szöktem szolgálatba, de a kisbiróval kisértettek vissza.

Sokszor odáig vitt a keseredés, hogy szerettem volna a házat rájok gyújtani, vagy félreverni a harangot. Ha mind odahaltunk volna is, legalább vége lenne a sanyargattatásnak. Utoljára azon gondolatra jöttem, hogy megölöm magam; s elmentem a tiszteletes úrhoz. Azt gondolta, lelkem ismérete hajt oda, mert ő is hallott rossz híremről; de midőn dolgomat elmondtam, vigasztalt, biztatott s igérte, hogy közbenjáróm leszen. Irt is levelet, tán Taljánországba, hol az uraságunk lakott. Három hónapra rá, eljött a legfőbb tiszt. Volt nagy lótás-futás, gyüléskedés; legalább harmincz embert kihallgattak a tiszttartó ellen régi panaszokban. Vége az lett, hogy a tiszt megbukott, mert már megyegyülésen is sokat pironkodott miatta az uraság neve. Elcsapták szolgálatából, azonkívül sokat kellett fizetnie, mik a számadásban ellene kisültek. Egész falu majd felfalta egymást, úgy örült, nem tudták meggondolni, hogy ha a hajcsár változik is, ott marad a nyereg az igás szamáron. Magam is azt hittem, hogy jobb jövendőm lesz, de bizony látszott az, hogy az uraság is csak magát akarta megóvni a kártól, a telkemtől egész árvaságom alatt senki sem szolgált robotot, füstpénzt nem fizettek, sem a dézsmát be nem adták. A tiszttartó azt appellálta, hogy ilyen restantiák miatt hibázik tiszti számadása, rútul káromkodék, hogy ő az istennek sem fizet korhely parasztokért s a fiskárus veje segítségével, mert az is kiesett, törvény ellen urbéri tartozás fejében, hozzávevé a megye dolgát s adórestantiát, erőszakosan elexequálta minden örökömet.

Tiszteletes úr biztatott, hogy az törvénytelen visszaélés, telkemet okvetlen vissza fogom kapni; keresett is számomra prókátort, de nekem ki kellett a házamból menni, s kenyér és hajlék nélkül maradtam az utczaajtó előtt, melynek küszöbét apám uram faragta össze. A malom alatt kellett volna hálnom a falú bolondjával, ha tiszteletes úr, házához nem hí. A jó lélek helyet igért nekem, de nem vitt rá a lélek tőle elfogadni, mert sok gyermeke van s maga szegény ember, cselédet is nagyon keveset tart.

Ide jöttem Debreczenbe; bár haltam volna meg az úton, legalább nem ért volna gyalázat, mely megbecstelenítve viszen le siromba. Szűrszabó bátyám fogott fel, s adott dolgomért kenyeret, míg telkem visszakapom, vagy szerencsém akad.

Azóta több esztendő telt el. Igazságomat Pontiustól Pilátushoz hurczolják, még sincsen semmi láttatja. Panasz ment benne a nemes megyéhez, de az szokás szerint az uradalmi fiskárushoz adta, hogy készítsen benne véleményt; az pedig, hogy az uradalom kárt ne valljon, ellenem dolgozott. Ekkor újra panaszt tettek, mint a prókátorom mondta; s a vármegye vizsgáló küldöttséget rendelt. Háromfertály esztendő beletelt, míg ki lehetett őket zaklatni a hely színére; s aztán ismét három hónap, míg jelentést tettek. Akkor az orphanalis szék vette volna fel, de minthogy azon ingyen kell itélni, sokszor hosszú ideig nem lehet rá embereket kapni, kivált, ha a viczispán lágy ember. Azóta folyvást így húzták-vonták a pert, ha volt is árvaszék, más ügyét vették fel, a kinek volt miből sürgetni a dolgot. Azalatt én bánat s veríték közt ettem az idegen kenyeret. Prókátorom azt mondja: rosszabb a vármegye azoknál, kik ellen a vármegyén szájalnak; s ha rájuk biznák a felsőbb dolgokat, tízszer többet vétkeznének azoknál; mert ők nem a nép javát viselik szívükön, hanem a kisebb nemesség irigykedik s csatáz a nagyobb ellen.

Most már megúnva a hosszú huzavonát, egyenest a király ő felségéhez irt panaszlevélt, s hiszem is, hogy onnan megjő az igazság, kivált hogy Vámos tens úr is pártfogolást igért: de jöhet már nekem isten kegyelme is; oda becsületem, jobb volna meghalni.

A végszavak után elfojták Mariska léhljét keserves könnyűi, kötényébe rejté pirult arczát, s oly érzékeny zokogás jött rá, hogy beszélni nem tudott. Visszakapta lázas ingerültségét, mely néhány nap óta fogyasztá erőben, hőség verte át kebelét és fejét, szédülő gyengeség lepte meg, s állóhelyén ingadozni kezdett.

Vámos odaadta saját székét, friss vízzel locsolta égő halántékát, s a leggyöngébb részvét vigasztaló eszméit beszélgeté hozzá.

A kapitány felháborodva kisérte a leány állapotát.

Beszélyéből látá őszinte jó lelkét, s jobbágysorsát, s a végetlen egyéni szenvedést, mit az üldözött leány kiállott. De e rögtöni átalakulása a kedélynek, zavarba hozá. Hová vonatkoznak, kérdé magában, a rabnő homályos szavai? tán csakugyan ő követé el a vádló gyújtogatást, s e vétkére czéloz a meggyalázott sírral? tán a hosszú kétség és nyomor megbontá elméjét, s a kitörő hóborban rágyújtá jótevőjére saját fedelét, melynek eszmével, mint mondá, a nemesség ellen már foglalkodék? Nem érté a viselet rejtelmét, s várta, míg Vámos ápolása képessé teendi tovább vallomásra.

- Légy nyugodt, térj magadhoz! a hit és becsület kiment egész világ előtt; mondá többek közt az alélt hölgyhez Vámos. Fordulj a valláshoz, ha vigaszom gyenge. A bűnt nem önkényt követted el, s isten nem úgy itél, mint az emberek, hogy a más vétkeért téged büntessen. Ha minden elhagyna is, az öntudat melletted maradand, s átkisér a kapkodó rágalom sárkányfogai közt. Ha az emberek megcsaltak, ha a földhöz hited nincs már, ott van még az ég, bizzál Isten kezében, ő leveszi szivedről a követ, mit a rossz szándékú világ reád hengerített. No térj hát magadhoz; hiszen ártatlan vagy, az erény eltávolít rólad minden homályt.

- Nem, nem, sira szívszaggatón a feldúlt népleány; ártatlanságomat az Isten sem adja vissza többé. Elborít a szégyen, szemem kiég, ha mások rám néznek, s én nem merem felvetni szememet. Nappalom gyötör, éjem rettegés; ébren gyalázat űz, álmom felriad; nincs orvosság, csak a halálban... Öljenek meg, öljenek meg! végezzenek ki; úgyis gyújtogató vagyok!

Többé nem bírt magával. Hangja feltördelőzött a zokogó csuklásban, könnyűje megeredt, hogy szinte ömlék, s a szédítő hőség összeroskasztá, mint rendesen szokta a bánat és gyötrelem erővételekor. Vámos visszakisérteté magánszobájába, s illő ápról rendelkezék mellé; maga pedig, ismerve azon hatás természetét, mely nagy és véletlen rázkodások által a nőidegzetben előidéztetik, felvilágosítást igért a kapitánynak, míg a szerencsétlen annyi léleknyugalomra csillapszik, hogy vallomását maga folytathassa.

- Uram, ön kétkedik a kétértelmű jelenet indokán, kezdé aztán, mikor a kapitánynyal magányosan maradt. Szemeiből látom, gyanúsan vélekedik e szerencsétlenről, s nem minden igény nélkül. Egy ismeretlen leány a népből, kinek sem sorsa, sem kitüntetett múltja jó nevelésről nem kezeskedik, gyújtogatás vádjával mint fogoly, széke elibe hozatik. Ellene szomszédok bizonyítanak, hogy a kigyúlt ház padlásán lelték a tűz alatt, hová egy pár óra előtt látták mécscsel felmenni. Most, mielőtt a vádra jönne vallomása: lázba, háborba, eszelős kitörésbe esik, mely a lélek ismeretből látszik eredni, sőt mint gyújtogató halált kér, esdekel fejére. Valóban nem is lehet máskép, önnek, fogulatlansága ellen is, a legrészrehajlatlanabb birói jellem mellett, gyanúba kellett jőnie. De ne siessen a véleménynyel, vegyen türelmet meghallgatni tőlem a rabnő ritka esetének folytatását, s itélje ártatlannak őt lelkében addig is, míg a vádlott eskűje, s illő tanúságok mellett törvényesen mondandja ki hozott itéletét.

A kapitány élénk vágygyal várta a folytatást; Vámos felvevé a félbenszakadt vallomás fonalát.

- Míg az árva pórleány értéke, s vele sorsa és erkölcse, bitor kezek s birói hanyagság veszélyében forgott, védőrt s támaszt jelelt ki számára a jobb gondviselés. Jámbor kézműves jegyzé el Mariskát, s az elégült kebel, kibékülve a súlyos multakért, boldogan várta menyekzőjében a kárpótló érdemdíjt. Azonban a végzet, vagy feslett dölyf inkább, ismét azon osztályt állítá útjába, mely már lelkét és javait elrablá, s melynek éles gyűlöletét keblében viselte. Egy tékozló nemes szenvedélyét költé fel a szép leány, ki még ifjú ugyan, de elég bőpénzű és merész, hogy kalandokat vásárlani vállalkozhassék, s erőszakkal ejtse birtokába, mihez az arany hatalma fel nem ér. E nemes nagy ház származata, sőt gőgje még nagyobb, de azért elég alacsony volt magát oda juttatni, hogy Mariska jegyesétől ütlegeket kapjon. A boszú megtorlásra ingerlé a büszke kalandort. Gazsegédek közbenjöttével sikerült neki a vőlegényt, születése helyén, mint falujából évek előtt megszökött csavargót, az ujonczok sorába iratni. Mariskának a templom küszöbén fogták el jegyesét, s az árva népleány, az árva menyasszony, a kétszeres árva, akkor este, a mátka-kivánat és látás álszíne alatt, a kalandor lakába csábíttatván, csapongó gerjelmek áldozatává lőn.

Vámos arczán láthatólag elborult a nemes harag, s a kapitány boszankodó részvéttel kisérte ez ördögien tervezett undok gyáva vétket.

- Az áldozat magánkivül, kétségbeesetten futott hozzám elégtétet, boszút, vagy őrültség ellen menekvést találni; de én lakomon kivűl valék elfoglalva. Mariska dúltan, égő lélekkel, kétség és gyalázat észvesztő háborában tört haza. Az est elfedé őt az utczanép előtt s arczán a mély szégyen áruló bélyegét. Bújt és rettegett mindentől, nem akart látni és láttatni, borzadt önmagától. Otthon már roskadoztak alatta a térdek; futkosó hideg borzongott erein, félt, irtózott a háznép szemétől, görcsösen kapott a mécs után, s meggyujtva azt, a nélkül, hogy a család valamelyike látná vadán, öntudatlanul rohant a padlásra, elrejtve magát és becstelenségét a bezárt ajtóval; s rohant a házhéj más végébe, hol a szalmahalomba lerogyott.

A harag és átok, kétség és önutálat, szégyen és veszteség harcza osztozott lelkén. Elbódult az égető vérlázban, s szaggatott homályos eszmetöredékek kergeték egymást tépett elméjében. Vége, vége, gondolá magában. Elrabolva tőlem gyermekkorom, a boldogság, mások szeretete, értékem, férjem, becsületem! óh bár eszemet veszteném utánok!!... A jobb szomszédból virrasztó ének hangzott át. Egy lókergető genialis úrfi akkor nap tapostatott szét az utczán egy gyermeket; s nyújtóztató padja körül sírtak a megfosztott szülék. Az ájtatos ének töredéke, mint túlvilági hivó dal hatott koronkint Mariska tompult érzékire. Óh boldog álmodó, fohászkodék irigy fájdalommal, te már szabad vagy, a védtelen üldözés rohamai ellen. Nem nyom többé semmi, csak a föld, s ennek nyomása ezerszer könnyebb mint az embereké... Mért nem cserélhetek veled, hogy sápadnék meg a hűs temető alatt, s ne égetné arczom a sötét gyalázat; mért nem némulhatok meg helyetted, hogy hallgatna el számban az átkozó átok, mely megfulaszt bennem minden szeretetet... A bal szomszédból zaj, zene, ujjongás, kitörő hahoták rezgének által. Boldog menyasszony űlte lakomáját. Mariska új, vagy inkább egyetlen barátnéja, kit utóbbi életköre egyesített véle. Közösen akarták megünnepelni lakodalmukat; hogy közös öröm, közös emléke kösse össze jövőjöket: s neki vesznie kell ezen öröm osztályrésze elől. A zaj elhozá a vőlegény vidám pohárdalát, s eszébe juttatá a szerencsétlennek vesztett vőlegényét. Ez vigan lejt a nász enyelgő körében; az övé őrök megett, hurczolt mogorva társak közt szívszakadtan kéri a halált; ez egy bűbájos éj küszöbén tánczol, mely család-örömök nappalába nyílik, az övé vak börtönbe vetteték, melynek ajtajával kívül várt magától szabadságot, reményt. Barátnéja mámorosan engedé át magát a szív fejledező édes ingerének, ő hagymázban vergődik a furdalat s kétség öngyilkos késztési közt; barátnéja fején díszhozó fejkötő váltja fel a fehér szűzkoszorút, övét a gyalázat fátyla takarja el, s tépett koszorúja temetővirág lett vesztett becsületén. Ily és ily eszmék özönében örvénylett elméje; a hábor és forróság kifárasztá lelkét, idegzetét; szemét vérbefuták a gyuladt hártyaerek, ajka felnyilt, ínye kiszáradt a bódító hőségben, s eszmélete veszni, merülni kezdett, fokonkint zsibbasztva az érzéki tompultságtól. Most ismét a virrasztó ének jelent meg, majd a tomboló nászdana csapott át, s vegyüle be hánykódó lelkének fáradt szélvészébe. Élő és halott boldog körülem, az örömet élvez, ennek nincs fájdalma, csak én kínlódom, mint az eltaposott féreg, melyet az erőszak félig végzett ki. A fordulat és hagymáz harcza megujult, de már gyengülő csapkodásokban, mint a simulni kezdő hab. Közte felmerült a nászdana és halottas ének, mint annyi gyötrő refrain, de már muló hangfutamban fogá fel az erőtlen érzék, s a láz és fáradság álomba nyomasztá az alélt eszméletet... Egyszerre vad lárma, kétség, zaj, sikoltás tört ki az utczákon; felzudultak a félrevert harangok s lótfutó robogás tódult a ház körül. Már azt nem hallá Mariska: ájultan hanyatlék szalmafekvében, s ha a szabadító diák nem érkezik, álma halálos lőn... Alkalmasint a padlás záráskor feledte ott mécsét, mert a tűz azon a végen ütött ki.

Ime uram ez a vádlott története, utánveté Vámos egy könyűt törölve szánó szemeiből. Ez megfejti a rabnő kétértelmű kétségét, melynek kitörése bizonyos bűnre vonatkozék, s halált kért magára. A szerencsétlen rendkivül meg van ragadva a gyalázat eszméje által; úgy látszik, feledi a mellett elvesztett örökét, régi szenvedését, mátkáját, mindent. Igen félek, hogyha eszét nem veszti is, lehetetlen lesz az életben nyugodtnak lennie a szégyenérzet gyötrelmei miatt. De könnyen történhető, hogy ha izgatottsága feljebb fokoztatik, öngyilkossá leend. Mi legalább, ne segítsük azt elő. Ha mindez, mit mondtam, tanúk és saját vallomás útján kellőleg bebizonyíttatik, siessen ön szabadságát s közvéleményét visszaadni a sokat szenvedettnek, kinek különben is oka van osztályunkról, rosszul, igen rosszul vélekedni; kivált ha értesülend, hogy a csábító, ki ezt okozá, közönyösen neveti átkait. Eszembe jut reá, miszerint valami új angol könyvben olvasám, hogy az arany és gyémánt nem sokkal jelentek meg az emberek előtt a föld héjjában. Valóban uram, csillagunknak azon forradalma nem fokozá feljebb a tökélyt, mert szintúgy kemény gyurmát hozott napfényre, az emberi szivet, a gyémánt világa, s arany tisztasága nélkül. E fajt nem soká eltörli a teremtés, mert ily tökélytelenség bujdosónk végczélja nem lehet... Én gondom alá veszem Mariska jövőjét, mint igértem neki, s meg levén győződve, hogy itt, hol eseményei közajkon forognak, nyugalma nem lehet, a főváros ismeretlen tömegében nyitok számára új életet!

A kapitány, kit az érzékeny eset mélyen érdekelt, kész örömmel igére mindent, mit a hivatalos lélekismeret különben is kötelességévé tőn.

XXVIII.
(A besztereczi lápvidék.)

Zemplén és Szabolcs közös határiban nyúlik el mint egy óriási tengeroáz, a besztereczi lápvidék, melynek alakja, tére, terjedelme századokig, feneke, forrása, erei, mélységei s zátonyai mai napig mérnökileg ismeretlenül maradtak. Tán a Tisza-öntés vette birodalmába a katlanszerű tájat még fajtánk megülése előtt, s azóta mint öröködött járvány összeszokott a békénhagyó nép szűkült határival; tán tengerfenék volt az elővilág ősvizei alatt, s a benne tömeglő kotúsözön akkor loccsant vissza, midőn a nagyeszméjű Traján, Vaskapunál a tengert kiereszté. Ez utóbbi sejtést költik a vándorban amaz törvényhordta ős homoktorlatok, mikre a középidő várak alakjában rakta meg rablófészkeit, s miknek feltölt maradványain ábrándhozólag porlanak az álmodó romok.

Ha egy-egy lápvártöredékről körülnéz a vándor e láthatártalan ingó vízországon, az ó mythusz tengeristenének képzelheti magát. A habtalan sík keblében függeni látszik az oszloptalan égív, az arany és ezüst ragyogása habzik és reszket szerteszét, mintha legelne a napfény a csillogó sikságon. A roppant nádasok gazdag növényzetben diszlenek mint annyi zöld tartomány. Ingoványos rétek feküsznek közöttök, millió fészkével a csúszó lakosoknak, mint annyi gyárvidék, vakitólag remeg téreiken az áthevült zára, s örök zsivaj, moraj, kretty, fütty, zaj, sivítás hallik a túlszaporult néptől. Távolabb kákás dágványok fogják fel a szemet, kereszt-kasul szelve tágas vízutczákkal. Zsombékjai közül a napoló békák melancholikus ümgetése terjed, szélein iszapos rétege fehérlik a csigatörmeléknek, fűlepte részein fehér patyolatot teregetnek a munkás pókezredek, s meleg porondjában teknősök rakják le súlyos tojásaikat. Itt-ott hideglelős mocsárok ütik fel zöldes hátaikat. Ilványos repedékeiben rohadt nedv szivárog, poshadt nyálkás maradványa a régi kiöntésnek, vagy állott esőviz; s a medresebb iszapon millió vizféreg nyüzsög a megtört napsugárban. Számtalan faja a lerakott apró tojásoknak, mocsári gyíkok, rovarok, félig fejlett műszeretlen testek, s minden szörnyecskéi a bűzhödt égaljnak, háborítlan csendben és ösztönnel tenyésznek, míg a sárgazölden bevaradzott tószél, a csúszmászók lomha mozgalmaitól bugyogni látszik; parányképét adva a mexikói mocsártenyészetnek, midőn Columbus Amerikát felfedezte. Néhol a friss partból eleven félsziget lóg le a vizekbe, mintha hűtni öltené be nyelvét egy-egy lehasalt szörny. Lombos árnyban tartják a nyír-, nyár- és égerfák, melyeknek lábait buja habokkal takarja be a réti nefelejcs. A kövér fatetők, szállása a vigyázó gémeknek; félöles fűvében szilajon kanyarog egy-egy vízikigyó, s ha jövevény lépte zörög a haraszton, merészen ölti ki barna nedves fejét. Most mély csend országol, de ha egy folt vadlúd csap le a szomszéd nádasba s gágogó röptében felkölti a berket, egy percz alatt vad zaj tör ki a magányból, száz nemű visongás riasztja fel egymást, s száz fajú szárnyassal lesz tele az égűr. Messze a távol perspektivjében eleven sás között ősznádszálak inognak fel a süppedő zátonyról, mintegy intő tornyul a vízi utasnak; közelében rekettye véter fogja el a barna vízfolyást, ezen vesszőfallal fog hétről-hétre halat az ázsiai halász. Odább csikvarsák vannak a zsombékfészkek közt széjjel borogatva: s az óriás tóparton köröskörül zsoldtalan hűséggel áll hadi rendben a vízi birodalom nemzeti gárdája, az éles békatőr, lovas káka, s a gyékény ezred buzogány erdeje a vízi liliom lobogói alatt, mintha idegen külföldtől őriznék a titkot, mit a tó susogó népe egymás között rejtelmesen cserél.

Míg a lápvilágok látható országán, az egymásba merült s egymásból kifejlő élet rendszerével ily csodás bőségben alkot és alakit a természet bibelő türelme: azt vélné az ember, a sima vizek tétlen tömegében megszünt a teremtés. Oh nem! ez igénytelen csend látszó nyugalmában még megragadóbb e hatalom ereje. Mikor enyészetnek indul a nyári nap, s döntvényesen fénylik a tó tükörére, a nyugvó özön méhe átvilágul. A barna tófenék világító bársonynyá változik, s megtörve a délest fáradt sugarait, vakító csillám helyett lámpafényt önt a mélység titkaira. Néhol a mult évnek őszi temetése, hulló levélszőnyeg fedi a feneket, éles színvegyével a számtalanféle fajnak s hervadásnak. Egy-egy gallynak vagy gyökérnek foszló vonalán piros vagy gyenge zöld fűzérben születnek falánk árulékok; néhol a levélrétegek nyiladékai között csodás gombaerdők vetnek árnyat ismeretlen tojáshalomkákra, s ezen egész látvány tájképe nem nagyobb egy lóherlevélnél. Másutt a béka-lencse tömött pázsítja lebeg a tószin alatt, s eleven smaragdját napvilággal aranyozza meg a felül eluszó hab; míg a szomszédban bokros tátrány, nyulánk hajszállábú hinár, vagy hízott vizi indák szőnek hálót a kristály teremben: míg alant tói folyondárok, csáté és sarju-sás rengő bársonya látszik várni a habszűz hattyúfehér lábát. Emitt az úszó lakosok seregei járnak-kelnek a mélység medrében; drágakövek fénye csillog fordulataikon, s eleven játékban nőnek a lágymeleg hullám közt; odább csigák milliója hengereg egymáson, s túl rajtok sárvirág virít, s a tókirály választott virága, a nymphaea sagittaria két öles szárakon mint annyi zöld kötelen fel-felnyujtogatva tojásnyi bimbóit, hogy a vízszinen elteritse fehér koronáját. Ezer nemű állatfaj és virány, fejlemény, mozgalom, változás, enyészet, s mindez elragadó, mesés foghatatlan pompában mélyen vízszin alatt; de csak távol csendben lesve, mert ha a tolvajkéz fel akarja törni a kristály zárfalat, olvasztott iszappal rejti el titkait.

Másutt a vízözön téresebb síkjain, lassú kitartásban, az ősvilágformáló modorral folytatja magát a teremtés. Szél és habjátéka csendes hullámzatban összever tömjét, nádtöreket, gazt, maszatot, növényt, mit az őszi haldokláskor vagy ragadozó árban magának elrabolt. A lebegő chaosz anyaggá tömegül, testet vesz magára, elválik a viztől, formába öltözik s kilép a létel országába mint a teremtés második napján. A viz birodalma, a szél és madarak csúszó-mászókkal részvéttel köszöntik a félénk vendéget, s míg az remegve fut az ingatag habon nád- s buzgány pehelyt, száraz őszi levélt, port és fűmagokat hordogat rá a szél, csúszó-mászók rakják az új honra tojásaikat, s a vízi madarak serege reá költ. Alig vett lételt, már szabadságát veszté, a független lakók uraivá lettek, s szolgálni kezdé az önző természetet. Majd gyökereket fon, de még foszló elem, erőtlen a réteg s évi terméke csak gyér fű vagy léha gaz. Már az ember lesi faldokló szemekkel, számít és méreget s jogot keres hozzá, de a szűz föld nem veszi fel a bitorló foglalást, nem bocsát magára senkit a telhetlen fajból, s készebb szétválni, hogy elnyelje a bitort, mint telepet adjon uzsorás szomjának.

Hasonlók lehetnek nagyobb kiadásban Ausztrália éretlen szigetkéi, melyeknek süppedékes laza telepét ember még nem ülte meg s nehéz nedüs légjében mérges csuszók, denevérek s ragadozó fajok tenyésznek.

A besztereczi lápvidék cseretnek nevezi ezen éretlen földgyurmát, melyet összeenyvez a tajték, békanyál s mézgás partveredék, melynek vegyanyagát tózsirnak mondanám, s mely épen azon elem, mit az angol combustible czím alatt nagy sikerrel használ nyereséges tűzi anyagul, mely sokkal czélszerűbb a németek torfjánál. Londonból Albert vegytanár nehány év előtt alkutervben állt a táj legvagyonosb földbirtokosával, s ügynöke állítá, miszerint e lápvidék combustibleje felette finom, s oly bőségben készül, hogy nagy gyártelepet képes volna ellátni.

Végre a még uratlan bozót füvet hajt, vagy mint a vidéki pór mondja, megszőrösödik. Sás- és kákatövek szövik össze válatag elemét, fűz- és égergyökér mint összekötő csontváz nyujtóz- s ágazik szét rétegei között; majd kövér telepe fokonként meghízik, fűszeres kaszáló honosul meg rajta, itt-ott felveri az ezüstös rekettye, ráköltözik lakni a bájvidék millió virága, ifjú dús tenyészet omlik ki méhéből, s hogy ne álljon száműzve a vihar kezében, fiokká fogadják a szomszéd őspartok, melyekhez kiköti egy szánakozó szél, s időt ád a révhez gyökérrel fonódni. Azonban független jellemét mindíg igyekszik megóvni. Sülyeteg felszine folyvást ingadozik s ha nyugalmasan soká áll meg rajta ember s barom, lesüpped alatta s törekszik elnyelni. De azért szolgaságba veszi az éhező bírvágy; diszét gazdag rendekbe kaszálják le évenkint, a vigyázó földi ekét is mer neki akasztani, s magontó barázdát hasít szűz vállában; sőt a rászokott barom is jár, legel, terhet hord, sőt meg is tud hálni bizonytalan telkén; de sokszor áldozatúl ejti a vidéki jövevényt, s ha idegen marha téved ólálkodó ingoványaira, mely erősebben lép, s nem tudja ösztönszerűn kikeresni biztosb rétegeit, megijed s elmerül fenéklen keblébe, mely a zsákmány után jel nélkül összeforr.

De maradnak szabad testvérei az így megfeneklett szolgaszigeteknek, s azok az új vízi teremtés legköltőibb eszméi. Felékülve fákkal és füvekkel, zöldbársony kaszálók virágos mezében, a szellő balzsamát véve illatszerül, delelő szárnyasok ábrándos dalával jár a vándorláp a tó kék aranyában. Ha csendes a vidék, nyugton mereng ő is, átadva díszeit a hab tükörének; de ha hűs alkonyon támad a jóserdők haragos zúgása, felölti magára szokott gyászfátyolát, az elfelhősült ég fekete árnyait, s elindúl a szélben lassú jajgatással, mint nyugtalan özvegy, kinek jegyesét az örvények tündére titkon elrabolta. Mikor bánata megnő az erős vészben, szilaj villitánczczal kereng a tört habon: keblére bocsájtja a villám kigyóit, szép haját megtépi a forgó viharban, s berontva tör, pusztít a vízi erdőkben. S ha szaggatott keblét a vész kifárasztá, dúlt arczczal megáll a csillagos magányban, a tóba hullatja széttört koronáját, s halkan elbeszéli rejtett keservét a méla bölönbika fojtott nyögésivel. Búsan hallgat rá a rejtelmes éjvidék, a nád rengetegje fájdalmáról susog, szálló harmatával az ég megsiratja, s hajnalra könnyéből gyöngykoszorút fűz rá.

Ah be szép költészet van a természetben, mig az emberi faj nyomot nem hágy rajta, de ha a műveltség zsákmányul rabolta, letörlődnek róla az Isten ujjai.

Köröskörül a dágvány és vizmező roppant határain, s szerteszét a zátony- s láppartokon, terjengő nádjövés veri fel, s szorítja a vizet. Nád a főtényező a teremtés kezében, melylyel a consolidatiót eszközli, hol az ki nem hajt a mocsár vizein, remény nem igen van földalakuláshoz.

Ködös távolában a vizi látkörnek egyházromok s porladó lápvárok mosódnak el erőtlen körrajzzal, mely azokat velős érczerőben, s nélkülözni tudó dicsőséggel rakta, a csont, régen földdé lett már. Az unoka emléke visszatér a távolidők kék mélységeibe, s kegyelő ihletet szállít kisszerűségekhez szoktatott lelkébe. Hajdan véradó vezérek őrzék e határon szilaj barmaikat s az Ázsiából hozott becsületet, jármot vetve az öröklésben álló gyáva ellenségre, a helyett, hogy egymás alá ásva áruló versenyben keresték volna nyomorult kegyeit. Későbben az ököljog vérfészkei lettek az őshomoktorlatok, de mégis legalább, az erő s szabadság rév- s őrfokai. A Magócsi, Pető, Alagicsaládok viharja rengeté a várkörnyékeket: most csend szántja a sovány határokat, s ha elvet is az év nehány szemet az ősi dísz s erény maradék-magvából... dudva terem rajta. Sehol semmi jele a független nemzeti erőnek; a földéhez hívebb pórivadék, idegen birtokban vonja a barázdát; elfajzott urai pedig sárházba költöztek az örvény veszélyei közül, s vérrágó árulással törnek egymás buktatásán fényes szolgaságot venni, hogy legyen mit adni zsidónak a csapszékbe, vagy daczát legalább kivivja dacz ellen.

A «bélföld» hullámzó nádrengetegje közt barátságosan hí a jámbor falvak kálvinista harangja. Szerteszét belátszik Dombrád, Berencs, Deme (vezér) cser (éje) Patroha, nyugodt becsületes egyszerű nép láp-telepedési. Szomszédi szives egyességben élnek egymással, pedig évekig nem mennek egymáshoz, holott némelyikhez a szomszéd helység szava áthallik a vizen. Sok község él csupa lúdtenyésztés- nádlás- vagy csik-halfogásból, marhát őriz, a lápot kaszálja, szántóföldje nincs, a többi is primae occupationis. Saját vetés nélkül táplálkozik, mint a vízi madár. S e magára hagyott nép mégis oly ügyes. Érzelme, költészete firól-fira kifejté magát a tájhoz alkalmazott tündérregékben, s vallása vigasztaló hit, józan áhitat, sötét nyomasztása nélkül bigottság- s buta babonának; erkölcse tiszta és szigorú, kebele nyilt és emberszerető; üzlete egyszerűség és halászat mint az apostoloké; fogalma s eszközei együgyűk, mert soha senki nem tanítá, de azért élelmes, tehetős, szükséget sohsem lát, ha csak marháját el nem sepri a dög, s általában messze elüt azon gyáva, vegyűlt, ronda, lomha fajoktól, melyeknek egyedüli érdeme, a mindent elöntő bő szaporaság... szeszély-e vagy szolgaszakmány az a természetben, hogy kigyót, békát, férget túlszámban szaporít, mig a nemesb állatfajok lassu tenyészetben apránként kivesznek?

Idébb, a lápvidék szabolcsi szélében Beszterecz és Ibrány néznek farkasszemet, melyeknek tóvárait hajdan, a néprege szerint, arany sodrony kötötte össze, s rajta a földiektől üldözött tündérek éjenkint egymáshoz tánczoltak csókolózni. A roppant rétközön királyi erőben úszik át a partszaggató Tisza, bő vérét öntözve a tó ereibe éltető elemül. Bodrogköz felől, mint egy holttetem nyúlik ki a mocsár országából a Karcsa vize, lomhán szállítva a felesleges vizet; a nép tónak képzeli azt rest mozgalma miatt, s firól-fira várja, mig száz év elteltével felveri az őr-tündér a kakasszóra vízbeejtett harangot, mely a víz folyását hajdan megállítá, mint azt a költőlelkű Tompa, népünk regéiben oly szépen elmondja.

Középen sík vizek, libegő lápok, náderdők, ilványos rónák, s ismeretlen mélységek között rejtve fekszik Czigánd, mintha az ősnemtő védni akarna annyi eredetiséget az új idők romboló kezétől. E falucsaládnak több mint száz telke van, s földesurának még sincs ott semmije. Robotját leróni bábukon (tutaj) szállítják idegen határra, s mitől más jobbágyok leginkább kivánnak megszökni, ők kizárólag kérik a kaszálást és fuvart. Ilyenkor üres tarisznyával ered vizi útjára a vándor karaván, emigrált telepként száll ki a partokon, hol urbéri munkáját végzendi s a földtulajdonos, mint patriarchalis atya, hajlékkal és élelemmel gondoskodik a rábizott családról. A hazáját hagyott nép nagy karikákban ül az idegen földön, a kor rangja szerint ereszti becsülettudó véneit, s az egyszerű ajándék közjogán testvéri szeretettel tud megosztozni, mint az aranyidő vágytalan szakában. Otthon, nincs felhasábolva földjük irigy mesgyékkel, semmi birtok, semmi váljegy, s határvető hantolás nem mutat osztályra. Évenként kimegy a nép földfoglalásra, mintha mindannyiszor res nulliusra tenné kezeit. Felfog és választ kiki tetszése szerint, s mindig testvérileg eligazodnak a nélkül, hogy veszekvés háborítná a százados békét, vagy birói itélet vétetnék igénybe megsértett felektől. Mily örömmel üdvözlené őket a feltámadó Ovid, ki a megsiratott aranykor erényei között, fájdalommal emlékezék az ősemberiség ily gyakorlatáról.

E nép szorgalma egyfokú a becsben patriarchalis törvényeivel. Czímeres marhái díszesek, legtöbb és zamatosb szénát kaszál, a halat iváskor, mert partra verődnek, szabadkézzel milliónként fogja, s mikor ők halásznak, egész vidéken leesik a hal ára. A faj maga költőileg szép; hölgyei vidámak, szerények, s meglepőn feltűnik szabályos vonásaikon a belső nyugalom, s vágyatlan lélekcsend. Beszédük igen eredeti, sajátságos ősi öncsinálta nyelv, melynek kincseit nem engedék az őrködő vizek eddig kihordani.

Az egész rétköz egy kis mintája a nagy teremtésnek, mely szakadatlan rotatióban folytatja önmagát. A keletkező lápok földdé alakulnak, s szorítják a vizet; a Tisza évenkint kiönti férhetlen árjait s helyre növeszti a megfogyatkozott tengert. A növény- s állatország gazdag tenyészetben omlik elő s táplálkozik az új föld kimeríthetlen tején. A ligetek sátrai, a rét özönlő virányi, a láp- és tópartok megrakott öblei egész díszvilág; a szín és illatvegy örök élv kútfeje a szomjas érzékeknek, az évszakok minden fordulata ujjászülő időkor az új tenyészetben, s maga a lég folytonosan érleli terhét a millió életnek.

A vizi állatok faja és serege csodálatig ragad. Nappal, a rekkenő nap tűzernyője alul elülnek, s a roppant tartomány ezer tévegében csak szárcsák láthatók, bibirkélő vízi tyúk, gólin-szalonka, gólya, bölönbika, s egy-két gunnyasztó özvegy gém. A róka és vidrák kerülik a szemet, s a réti vadfarkas hűsölőben liheg a náderdő árnyain. De ha a léghűtő est beáll, a szemnyelő víztéreken kezdődik az élet, zaj, zörej, mozgalom, mint egy fővárosnak tolongó utczáin. Széles fellegekben húzódik a szalonkáknak több vízlakó faja, hápogó táborral kavarog a récze, s a vadlúd tömege mérföldet elfoglal. És ha a tó forrong, s morgása vészt jelent, a szél tele hordja az égürt szárnyasokkal, mintha egy rengeteg hulló leveleit repítné el őszszel. A csapkodó fajok éles visongása, a nyers üvöltözés, s egyetemes víznépi lázadás félelemig ragad, s bizonyságot teszen, minő osztályoknak van alája vetve a lápbirodalom.

Ha estve búcsút vesz a feledtelen tájtól a merengő vándor, s a kisértő képhez távolodó útján egy istenhozzádot mondani visszanéz: szőke köd von fátyolt a nyugvó habország bűvös titkaira. Az alkonyodó nap világa felveti, és a köd lebegő fénytömeggé válik, mintha egy összetört arany zuhatag verné rá vízporát. A tündéri elemben később violaszín habok hömpölyögnek, s ha a látkör félig elnyelte a napot, vérszinű fényben ég a ködös tókirályság. A vízi nép nesze lassanként elmarad, a falvak harangját visszahíjja a szél, szürke sivatagba merül a csoda táj, s a pusztai úton egyedül marad az álmodó gondolat.

Isten veled regék, s boldog egyszerűség pásztori hazája, utolsó vidéke megfogyott fajom közt az őserőnek! Emlékem a század kórzaja közt csendes képedhez visszatér; s lelkem örül, hogy szűz kincseid láthatám, mielőtt az üres műveltség elfoglalt országodba betör, s letörölvén rólad a vezérek nyomait, ezer gyárt, zsidókat, bűnt, zajt, erőszakot, fényüzelmi igát, s nyavalyacsordát visz szikkadt telepedre, hogy a század új szótára szerint boldog, s dicső legyen a szent emberiség.

XXIX.
(Örsy Zalánka.)

Hat héttel a közelebbi események után, e táj Pest felőli oldalán, könnyű neudicsánka érkezett a parthoz a porfelhőbe borult országúton. A tajtékzó lovak lankadtan álltak meg a nedűs part eleven pázsitján, s izgatva pőcsikeltek az árnyatlan állomás melegén. A szekéren napsütötte alak bontakozék ki a por oszló fellegéből, hűvös vászon nyárzubbonyban, olcsó rizskalappal. A mint a port elvitte a szellő, Vámos férfias alakját tisztán meg lehete ismerni. Leugorva, nyugtalan arczczal, kémlelő szemekkel indult meg s nézdelt szét a sásas part hosszán, s az apró révek nádfalú öblében.

- Nem látod valahol Czeczilia nővérem új halászát, az öreg Cziriákot? kérdé kocsisától.

A kocsis nap ellen veté tenyerét, s keze alatt elnézett a vizi környéken.

- Nincs itt sehol tens uram, mondá kis kalapján egyet igazítva.

- Meg nem foghatom, pedig ide rendeltem csónakkal; aggódék Vámos.

- Bizonyosan el van parancsolva tens uram: mert ha beteg volna, más várna itt helyette bennünket.

- De hát ki parancsolta volna el?

- Már azt nem tudom, tán az özvegy tens asszony; de annyi bizonyos, hogy az öreg Cziriák nagy ok nélkül oda nem maradna. Hiszen mindig dicsekszik vele, hogy az az új halvány úr ide hozta Hortobágyról, s úgy ragad a tens uramékhoz, mint a gyapjú a bárányhoz.

Vámos, mind a mellett, hogy megszokott ártvágyat s véletlent nyugodtan viselni, felettébb fel lőn izgatva. Nem volt képes ez esetnek kulcsát találni, furdaló sejtelem támadozott lelkében, s futkosva kiabált csónakosok után, ha valahol halász rejlenék a nádban, mintha minden áron a vizi utat akarná választani.

Siket csend nyelte el a kiáltásokat; semmi hang, semmi válasz sehonnan. Vámos türelme kifogyott, ingerült kifakadásokba önté haragját, egyik kifogott lovára pattant, s gyorsan futamlott a tópart hosszában, embert, csolnakot kiabálva mindenütt.

Hasztalan! a vidék puszta, egy lélek sem volt jelen, rekedő hangjára a vészmadár sikoltása felelt, s visszarohanva fáradt lovaihoz gyors hajtást parancsolt.

- Hány óra alatt érhetünk haza, ha a lápokat kerüljük? kérdé kocsisától.

- Biz uram, a megtart éjfélig, mert a ló fáradt, az utak rosszak, még igen messze van; felelt a kérdezett.

- Hogy tartana? hiszen tele holdvilág van, bátran lehet menni; aztán még alig van négy óra délután; nyugtalankodék Vámos a kocsiban.

- Dé’szen ha már négy óra van, úgy csak a hajnal vet haza bennünket; nagy föld ám az ide, osztég meg nem úgy van mint a kerékvágás: hogy e világot általéri, mégis egy tyúk általlépi; viszonzá a kocsis, miközben a rudas strángjait felhányta, nem igen örülvén a lókergetésnek.

- No csak gyorsan Pető, mit sajnálod úgy az abraktömlők lábát, hiszen az enyimek; türelmetlenkedék a gazda.

- Igen, de kocsisuk én vagyok, a ki lelke van, s ha egyszer a bőrin átvirít a borda, engem szól a világ; felelé fogából békételenkedve, miközben úgy közzé vágott a fiatal fogatnak, hogy rövid percz alatt szekeret és lovat porfelhő borított, mintha boszorkány utaznék sebes forgószélben.

Addig, általellenben, a lápvidék felső szélén, egy sásas róna megett nyárerdőtől fedve, két felnyergelt paripa legelt a herehurós réten. Egy félvér sárga kanczán finom angolprics ragyogó aczél kengyelvassal. A délczeg állat nyulánk termete, s okos szemű száraz feje elárulá a nemes fajt, s finnyáskodva harapott itt-ott a gyenge sarjúba, míg társa, egy lovász alá termett erős, szügyes poni, tele pofával falta a kövér mezőt.

Az összes kiállítás úrlovag tulajdonának látszék, kinek pénz mellett jóizlése is van, de gazdáját hiában keresé a szem, mert két pórlegényen kívül egész látkörön ember nem mutatkozék. Egyik alacsony siheder, fekete strucztollas debreczeni kalap-, kurta fényes guba-, s lobogó gatyában, a lovakat eteté kézre tekerített kantárszárral, s az erdő-öbölben rekettyés cserje közt úgy vezeté odább egy érfolyás virágos menetén, hogy idegen szemek nem férhettek hozzá. A másik, szép sugár legény, túzoktollas szürke kalappal, kék, pitykés jankliban, blanc bőr vadásztarisznya oldalán, s kettős Kirchner-sodronycsővel kezében, az erdőközti fűsziget zsombékjai közt unalomból látszék vizi vadakat hajhászni.

Egy kerengő sirályt ejtett le az érbe s ezüst szín rokoni visongva gyűltek rá társukat temetni. Nyugtalan örvényben lebegtek felette az illatos légen s lövés sem lőn képes tovább riasztani a bánat helyszinétől. Kinek kedvet ád a hasztalan gyilkolás, ilyenkor sorba leszedheti őket, mert készebbek halottjaikra hullani, mint sem elhagyni az érzékeny temetést, mielőtt könnyebbülésig kisírták magokat. Ki tanítá őket a baljóslatú fájdalom szavára, hogy a közelgő vész előérzetében s feleik halálán jajgatnak legjobban?

E két egyénen kívül üres volt a határ; a lóvezető siheder olykor-olykor keresztül nézett a liget bokra közt, a tó tisztása felé, mintha a közel faluból várna ki valakit; a lápi vadász szintúgy el-eltekintve az erdőszárnyon át a kákás róna felett; úgy látszék, türelmetlen várakozásban van, mert ilyenkor drága ankerórát vőn elő zsebéből, mintegy kényszerítni akarva a veszteglő időt.

E közben hanyatlik az égető nap; két fiatal halász ballagott a falu irányából vontatott léptekkel. Egyik drága ékművű hárfát hozott balvállán gondosan, s meg-megállva tanakodó arczczal fejér ezüstpénzt számítgattak egymás markába. Nehány száz öl távolban utánok szép fiatal úrnő jött ki a gyalogút fejérlő szalagján. Könnyűded termetén olcsó honi kékkarton ruha lengett, fejét mély ernyőjű helgolandi kalap védte hőség ellen, de fürtje kiomlott a fehér burokból a szerelmes sugárban arany habot verni. Arcza vidám, szemében enyelgő szivély, járkelése játszi mozgalom; közelebbről ráismerünk, hogy ő Örsy Zalánka, azon boldog teremtések egyike, kik fogékony és részvevő szívvel, de szellemi túlság s transcendentalis érzelmek nélkül fejlődve, vágyat és eszmét, mely lelkökben fogamzik, valóvá és tetté tudnak érlelni s a csendes elégültség derült kedélyében minden csekélységnek képesek örülni. Hóna alatt könyvet vitt s elhagyva az ösvényt, szökellő léptekkel haladt a hűvös pázsiton, melynek lengeteg selyme enyelgőn hajlongott a hölgyruha-szárnytól vert könnyű lebelben. A két halász a tópartra ért s eloldá tisztított csónakját, mely a sás közt egy bárka s nehány varsák szomszédjában kikötve lebegett. Aztán eleven zöld füvet arattak a csónak fenekére s egész kegyelettel bele helyezvén a rájok bizott hárfát, asszonyukra vártak.

Zalánka oda ért s beugrott a zamatos fűre. A kormányos ráült a palkonyra, társa pedig csáklyát vőn kezébe s a sáson átvágott vízúton beindultak a kies vándorlápra, mely most nyugodtan állt a csendes tó közepén, mint egy felékesített menyasszony, ki igérkezett vőlegényét várja, saját díszeit csodálva tükrében.

A csónak síkra ért s gyorsan szelé a vízszín ezüst fodrát, mely mosolygani látszék örvendetes terhén. A helgolandi kalap fehér szárnyai lobogtak mint egy tündérzászló s tört napfény villogott a hárfa aranyján.

Kívül, a ligetszélben, guggon leste az uszó karavánt a siheder lovász s éles füttyentéssel akará figyelmeztetni a lápi vadászt, de az már falánk szemekkel kisérte a habtörő sajkát s szabályos ajakán, melyet a kalapkaram árnya alatt napvilág sütött, gúnyos öröm látszék.

Midőn a halászok a háttér mélyében kikötöttek a vándorláp farkán, vállára veté fegyverét a lápi vadász s a bozóton keresztül csáté és vadszeder szövevényin által a lovászhoz hatolt.

- Jót állasz-e Pista, hogy dolgunk rendben van? kérdé a suhanczot, kinek szeme felélénkült az osztozó örömben.

- Csak nem úgy ismer talán méltóságos viczispán úr, hogy a mihez fogok, feliben végezném; felelt ümgetve a fiú, kiben közelről tüstént felismerjük az álruhába bútt Pisze Pistát.

- S nem félhetünk semmi baklövéstől? folytatá a kérdést, - kinek az alispán czím s kalandos vadászöltöny igen jól állt, - gróf Szalárdy Lajos, megveregetvén nemes kanczáját, melyen a hortobágyi öntések közt kalandozni láttuk.

- Ha bakot nem lő-e a grófi alispán? én azt nem tudhatom, válaszolá Pisze. Én rajtam nem múlik, ha orrunk foghagymás marad a lepénytől; a mi rám volt bízva, megtettem emberül. Az öreg Cziriáknak azt mondám, hogy Vámos izente: a kanyári boszorkányégető hegynél várjon reá, ha éjfélig nem megy is; mert szándékát megváltoztatá s nem a besztereczi oldalon akar a vályuba ülni.

- De vajjon hiszi-e, a mit állítottál?

- Mint a hiszek egy Istent. Olyan hűséges a, mint a juhászkutya, inkább a könyökén adná ki a lelkét, mint szót ne fogadjon új gazdáinak.

- Hát az a két halász, ki a kisasszonyt bevitte.

- Visszajön a mindjárt, mihelyt ő nagyságát a libegő lápra kiteszi.

- Mit hazudtál nekik?

- Nem kellett hazudnom. Úgy voltak rendelve, hogy visszajőjjenek; mert az öreg Cziriák hozná osztán haza Vámos úrral együtt a nagyságos kisasszonyt.

- De lesz-e csónakom, ha mit sem hazudtál?

- Igen hát; mert azért jó nagyot hazudtam. Kibéreltem tőlök mára a csónakot, mintha vendégasszonyságok akarnák odabenn meglátogatni ő nagyságát, a mit addig titkolni akarnak.

- Nem ajánlkoztak evezni?

- De biz igen, hanem odébb adtam rajtok. Az urak eveznek, fillentém suttogva, csak lóduljanak el, ha a csónakot kikötik, úgyis könnyebb inni addig a hűvösön, míg a csáklya rángatná bordáját s a kezökbe nyomtam egy marok fehér huszast.

E szóváltás mutatja, hogy gróf Szalárdy Lajos épp oly feltétlenül, de eddig több joggal, bízik Pisze Pistába, mint akármelyik nagy világi fess garçon sehonnai komornyikjába; mutatja egyszersmind azt is, miszerint az új alispán, az Atheával töltött estély miatt akar bosszút állni Zalánkán, az esetleg birtokába jutott titok következtén.

Azalatt visszafordult a láptól a két halász, Zalánka pedig vevén szép hárfáját, egy égerfa erdő megé tűnt el a lombok sátrában, mely hátat fordíta a távolban hagyott révnek és ligetnek.

Az ismerős magányba sietett, egy festői zugligetbe, melyet s melyhez hasonlókat a vidéki tájszó rónabereknek hí. Félkörben kanyarul be a lápszigetbe egy sima tóöböl. Tükre világos zöld s körülöntve nefelejcs-erdővel, azurba foglalt krisolithoz hasonlít. A tó felől sötét kákaszegély körzi nymphaea virággal, semmi szélmozzatot sem eresztve a kristálymederre. A lápmart benőve halvány tömött gyeppel, mely dudvátlan és tiszta mint a szálán szedett selyem; a legdajkáltabb angol pázsit nem mérkőzik vele. E nedűs hantok, hervadás nélküli örökdíszben élnek, reggelenként oly dúsan terhelve harmattal, mintha kosárral öntenék közibe a gyöngyöt. Szembe az öböllel, tojásdad vonalban éger- és tölgyerdő hinti félig reá ingó lágy árnyait; s egy haragos zöld gyepfolt közepén, kávátlan kútból bugyog az átlátszó kristály, mit a lápi kaszás buzérnek (buzgó ér) nevezett. A feneketlen forrást fekete nadálytő tartja hűvösben lilaszinű lombos virágival; körüle vad boglárka nyitja ki sárga csillagait s egy-két árva liliom halvány koronáját, míg odább a szurokfű piros szirmai lángolnak, vagy a szappanvirág hajtja meg lekókadt bokrétáját. Az erdőfalat itt-ott meténg s vadfolyondár futja el, a bozót aljában bolyhos iszalag von lengeteg szalagot s buja tömkelegben hajtja fel indigókék füzéreit az erdei szarkaláb; alul pedig a berek lábjában nehány csinos boglya nyujtá fel kúpjait, sötétsárga és zamatos szénájával, mint a jóféle sáfrány.

Itt vőn ülést Zalánka egy kidőlt nyártörzsökön, melynek fehér pamlagát támkarul ölelte nehány fagyaltő. Hárfáját az élő bokrokhoz támasztá s hozott könyvét a jegynél felnyitotta. Megette a dalos madarak zenéltek, elől a vad méhek altató zsongása s lelke bemerülten a velünk testvérnép édes regéibe.

Régibb költőink bűnösen elhagyák a reájok váró s őket érteni, méltánylani és követni egyedül tudó és akaró rokon népet. Isten tudja, minő lábatlan felhőkön kapkodtak Olymp s az óformák szépségei után, kicserélték érzelmeiket, rokontalan izlésnek kivántak tetszeni s egy-két idegen ég alatt nőtt babérlevélért megveték a honi puszták koszorúját; feledve a velek egy csontból lett népet, ki, bár növő súlya alatt költői vigasz nélkül, fentartá a vért, nyelvet, szokásokat, mik nélkül nemzet megszűnik faj lenni s a pávatollas szajkó sorsa vár fejére. Most már jobb csillagok vezérlik a költőt s a háladatos nép figyelni kezd reá. Ő nem tud mást adni, de szívét megnyitja s a szív melegében nemesebb gyöngy terem, mint minőt hideg gőg s pártfogó szerep nyujt panaszos jutalmul. És a nemesség jobbjai hozzá csatlakoznak, mint íme Zalánka, ki átadott érzelmekkel olvasta a vidék ősmondáit Tompa ihletett könyvéből.

Zalánka megett alább-alább szállt a nap, úgy hogy éppen délest középpontján állott. Sugári ráfeküdtek oldalt a tó párájára, melyet a napi hőség már átfűtött s itt sokkal szebb és csodásabb formában állítá elő azon tüneményt, mely az Alföld rónáin is elragadó. A vízi délibáb csillámlóbb ködű, ámítóbb rezgésű s gazdagabb képletekkel bir mint a síkföldi. A varázselem tisztább s a tó mint egy hombor tükör megkettőzi és magasabbra veti azt. A tárgyszinek élénkebb vegyben játszanak, vékonyabb, magasabb költőiebb alakokká nőnek; s távolabb függenek a térszíntől, honnan szabadulni vágynak, mintegy egyetemes mennybemenetelt rajzolva a csalódó szem elé. Azon rónaberekből, hol jelenleg mulatunk, csodás kilátás nyilik e varázsra. Zalánka tudta azt s könyvét letéve gyönyörét kereste az isteni játékban.

Átalellenben nád, sástalan vízróna feküdt mérföldnyi távolban gyepmarttól ölelve. A napfény bevegyült a remegő párákba s megcsalva a látást, kiveté a ködöt az alacsony partra; aztán felveté magasan, mintha a látvány egész szélessége mélységgé alakult volna. E rezgő bűvös elemben lovas kócsagok jártak a tószélen. Reszkető tollaikon szikrázott a fehérség: puszta napon ki nem állhatja őket a káprázó szemvilág; ilyenkor némileg elmosódik rólok az a vakító fény, de a fehér szín hattyútisztasága felülmul minden bérczi havat. E délczeg madarak őrködve, félénken járkáltak fel s alá; a délibáb megnöveszté őket, lepelbe vont hószín alakok nyulongtak a szem előtt, mintha fehér habszellemek fürdenének ragyogó kristályban; de ha támadó szél veri fel a vizet, elhajtja magáról az ingó párákat, a kócsag tova száll s az igézet eloszlik. Zalánka reszkető örömmel kisérte a csábító látványt s hárfát vevén dallá a regét, mit akkor a nép költött. Régenten, a boldog jobb időkben, tündérek lakták a belföldi lápokat s a berencsi tófokra jártak el fürdeni. Egyszer a tókirály meglesvén egy örvény alatt őket, ellopá közülök a legeslegszebbiket. Akkor elköltöztek lakni az ecsedi tóba; azóta aztán csak nyaranként járnak el a fokhoz fürdeni, de most már félénkek s szüntelen remegvén, csupán árnyaikat eresztik a vízbe; és ha a hab mozdul, mert a tókirály jön, tüstént seregestül elrepülnek onnan... A regét bevégzé, de tanult ujjai tovább is a lágy hurokba merültek s dalokat énekelt a nép és nemzet nagyobb költőitől, lelkesedve, meleg bensőséggel, örömjegyül miként birja és akarja a nemzeti érzelmet tőlök eltanulni.

Énekét egy fülmile bájos csattogása vágta keresztül. A leányka letevé hárfáját s édes ábránddal, féltékeny vágygyal kisérte a világ legnagyobb dalnőjét... Óh be boldog vagy te Athea, kinek magas művészeted megközelíti e mesternőt; ki ezer kebelt gyujtasz szent lángra, ezer vágyat költesz pályád nyomán s a hon századának csodája, bálványa leszesz... Óh mily alant repül gyenge szárnyú lelkem egy művésznő magas csapongási mellett! istenem ha enyim volna azon érdem és dicsőség!... De minő irigy önzés ez bennem? hát nincs-e más tér, melyen használhatok s a becsülést kivívjam, csak erőm s akaratom legyen? Mily könnyen hasonlóvá lennék azon tehetetlen, durva, gyáva magyar emberekhez, kik irót, művészt csak azért sem fognak méltánylani, hogy övéknél kitünőbb névre ne kapjon; hanem erő és fáradság nélkül ragyogni akarnak, egyedül... egyedül; a helyt, hogy örülnének, ha a nemzetnek valamije van; s meggondolnák, hogy azok csak küzdést, kínt, nyomort viselnek kirekesztőleg, dicsőségök pedig az övék is.

Azonban az esti árnyékok megnőttek; Zalánka nyugtalanul nézett a sötétedő vizek távolába, aggódni kezde Vámos késedelmén; s a veszély félelme, féltés baljóslata kezdé szorongatni. De mégis tudva az aggály természetét, hogy annál élesebb és gyötrőbb, minél inkább fogai közé vetjük magunkat, törekvék megcsalni kétkedő vágyait. Most ligeti bokrétát szedett, melylyel meglepje szívének lovagját, majd a hárfa keblébe önté tiszta gerjedelmét, vagy a métely lilaszínű ernyős virágát dugdosá a tóba mulatságul, mely a vízszín alatt kénkőszín lángot vet.

Türelme végfogytán állott s közel vala menthetlenül az ingerült gyötrelembe sülyedni, mikor hirtelenül, rendkívüli jelenet csalta meg egy időre lázongó elméjét.

Egy darab éretlen uszó láp kezdett égni a vizen; hihetőleg szárcsatojás szedő pásztorgyerek gyujtá meg. Soká emésztődött a gyökeres cseret, mint valami óriási tapló. Végre tűzkút kerekedék a réteg közepén, majd boglyafenéknyi nagyságra nőtt s tömött bőséggel kezdé felfelé ontani a szikra-zuhatagot, melynek oszlopában millió paránya látszék lételt venni a hulló csillagoknak. Először fekete füstörvény akarta borítni a varázs-mutatványt, de öble fokonként folyvást fehéredett; majd folyó tűzfulánkok kezdtek benne nyilazni, mígnem fellövődő lángsudar törte át, bepettyezve szállongó tűzpelyhekkel. A rémes lobogvány lefesté magát alul a tó csendes méhében s ezen megkettőzött rajz malombálvány alakot adott az égésnek, mely, látkörszínen nézve, a légben látszék függeni. A hojsza és vészmadár, csüllő és sirályok visítva kerengtek az ismeretlen elem fénykörében; fehér vagy ezüstszín hasaik kisértetiesen csillogtak a remegő világban s szárnyszegetten hulltak le a tűzbe, ha a hőség véletlenül elcsapta. A lápréteg szélein vérpirosra festődék a habtükör s mint testetlen folyó-világosság látszék magát közbevetni föld és víz válvonalául. Sok fajú apró hal s a vizi tenyészet formátlan szörnyei ezrenként tódultak oda, mesés arany- és tűzteremtményekül nyüzsögve az átlátszó világban. A cseret súlya könnyülvén a hamvadás által, a terjedő lángok öbleiben pedig forgószél verődvén: megindult a vándorláp, mintegy tűzkisértet, mely önmagát üldözi; s szélverte üstökkel kerengett a tó-pusztán. Tán Phaeton balesete óta nem volt szebb látványa a földnek, mint az égő láp ha a szélvész űzi. Alul a réteg szélen felfújja a gyökerek pernyéjét, mintha czetszörny tűzínye villogna, mely a tavat be akarja nyelni; fején a lángfürtöt hátraveri, mint egy furiának csapkodó hajait s a tűzcsoda hátrálva látszik nyargalni előle. Láng-utat fest a tó a menekvő előtt, a liget s náderdők félénken néznek át a rajtok átszárnyaló vérpiros világon s a tó sötét rejtekeit elárulja a fény, hová éji világ nem hatott a teremtés óta... Apránként elhalad a sík távolon, nem hallik többé a recsegés, robogás, messze úszik vele a táj rettegése; már csak úgy tünik fel, mint az égő hajó, mit apró örvény közt lánglobogók visznek; mígnem az úszó fény alább-alább merül s végre mint erőtlen pásztortűz kialszik. S a vándor láp könnyű hamva szerteszét száll, a szép hölgy hullája a légben oszlik fel, reggelre a vizen nincs látható nyoma, mintha a szabadság szárnyán szállt volna el költőélet után költőibb hazába.

Zalánka e sajátságos tűzhalál átmentét csodálta végig s úgy vélekedék, hogy az enyészet nem hozhatja elő szebb formáját az átváltozásnak.

Ezen csalódás is elmult. Többé nem lehetett a szerelem aggályát elámítani, egész fergeteggel rohanta az meg a leányka szívét. Hol van? mi ok, mi veszély tarthatja őt vissza? őt, ki minden igéretét betölti s legcsekélyebb fontosságú szavára sem hágy senkit várni? Nem ezen hó végnapját jelelte-e ki, a főispán debreczeni házánál hozzám irt levélben? nem ezt tűzte-e ki Pestről küldött tudósításaiban, nem kért-e újolag, hogy Cziriákot a tulsó révhez rendeljem? Egy levelet vőn elő kebléből s a holdvilágon át meg átnézte százszor olvasott tartalmát... Igen igen, neki itt kellene lennie; tán baj vagy betegség érte útközben, vagy tán, óh szörnyűség! a csónak sülyedt el?... úgy van, úgy van! a vizen érte veszély. Különben hová maradt volna a hű, a becsületes Cziriák? ha látta, hogy nem jő, nem érkezik: egyedül is elő kellett volna eveznie; hiszen tudhatta, hogy oly késő nem jövend; ki bizná magát éjben hosszú vizi út bizonytalanságira?

Így, s így törődék a rettegő leány. Szerelme egészen elhiteté vele a végveszélyt. Őrjöngő gyötrelemmel futkosott fel s alá a parton, bármely nyomorú rozzant csónakot találni, melybe szállhasson; de nem volt semmi menedék. Sikoltani kezdett segélyért, de a tócsend eltemette szavát; azt hivé szegény, a hang is olyan erős, mint a szerelem.

Végre a csüggedés főfokán suhogást halla a remegő sás közt. Oda tekinte s az égerárnyaktól megszűrt holdvilágban csónakot láta meg a part felé csúszni. Itt van, itt van! kiáltá erőfogyottan s tárt karokkal reszkető örömmel várta őt, hogy nyakába, keblére boruljon, mit eddig soha sem tőn.

A csónak parthoz ért s Lajos kilépett a tiszta holdvilágba bátran, merészen, mint egy szép rabló.

Zalánka ereiben megállott a vér, nehány másodperczre megszünék benne az élet, a véletlen rettenet megfagyasztá azt. De aztán feléberült, lelke összeszedé erejét, felegyenesült mint egy parancsosztó királyné s rendítő villámmal nézett a megtámadóra.

- Itt vagy tiszta szűze a rejtett éjkalandnak?! ez hát a kigyói erkölcs, mely hajlamaim előtt oly ügyesen el tudott siklani?! Az úr kegyét megvetéd, hogy szolgájának pásztorórákat oszsz elszigetelt éji magányban; mert hiszen több-e irányomban Vámos egy szolgánál, ha kedvem jő a sógorságot tőle megtagadni s mint zsoldomban állott mindenest tekintem? Te leczkéket adál, ha olykor jó kedvemben tetszésedet kértem; Atheát óvtad, őrizted, távolítád tőlem mint az ördögtől; na hiszen szép angyal vagy magad itt a titokfedő árnyban, szerelempirosan, társadat várva, mint a fészkelő gerlicze!! mondá Lajos gúnyosan az önérző leányhoz, kinek éles birálatú szeme megtörte a szóban elvetett tőrt.

- Hagyd el a nagy szókat, halljuk, mit akarsz?

- Hogy szerelmemet fogadd el.

- Ha ha ha! felkaczagott gúnyosan Zalánka s a vizi visszhangban liget és náderdők kineveték Lajost.

- Legyen, hát leveszem egész álarczomat, ismerj meg, ki vagyok? felelt ingerülten Lajos.

- Nem szükség vetkezned, lelkedig ismerlek. Vaknak kellett volna lennem, hogy mocskos jellemed foltjait ne lássam.

Lajost meglepé ezen bátor visszatorlás. Azt hivé: Zalánkát megtöri a véletlen merény s mint tehetlen áldozatot hatalmába adja a segélytelen magány; most meg kelle győződnie, hogy önérzetében éber őr magának s lelkének az erkölcs arszláni erőt ád.

- Te azt véled, játszom, pedig bosszúm megért. Különben is családomnak árulója lettél. Elköltözél apám házától, mely alacsony sorsodból felemelt, melynek rokona vagy; s idegenek közé fészkeltél, Czecziliához, kit mint fattyúágat oltott törzsünkbe nagybátyám könnyelmű szeszélye; Czecziliához, ki tőled távol esik, nem is rokon, alig több mint ismerős. Ottan titkos szövetségbe léptek, vermet ástok családom alá, ördögi mesét koholtok, egy halottat kihúztok a sírból, megelevenítitek, igényt és hajlékot adtok neki magatok közt, felruházzátok jogokkal, tanúkat vesztegettek, hogy nagybátyám öröke reátok szálljon, koldussá legyek én s együtt habzsoljatok a hallatlan közkeresetből!... Mily szép ősanya fogsz lenni e lopott családban! Ha ha! de enyim lesz tőled az első csók. Amaz ügyben törvény és börtön bűnheszsze részvéted; de itt magam állok kellemes szerelmemért; mondá Lajos gyönyörködve a sugár délczeg hölgyben s közelebb lépvén a hátráló leányhoz, a holdfény mutatá termete erejét, férfias szép arczát s vadász öltönyében a legdeliebb test csábító kellemét.

Zalánka feddő haragos szemekkel tiltá el magától, de visszaléptében megtartá a lélekjelenlét határozott nyugalmát.

Most erős szélroham csapta meg a lápot, minő e vidéket gyakorta átfutja. Nehány fa ketté tört, s a földréteg alatt bizonyos vonalban recsegés surrant el, mintha a gyökerek szakadoztak volna.

- Te mondád, legyen úgy, kiáltott Zalánka szép megtámadójához. Amaz ügyben ítéljen a törvény felettetek; de itt, majd gondoskodom én magam védelméről; s beljebb hátrálva, nyilazó szemekkel néze szét.

- Hiába nézsz, menhely és szabadulás után, közbevág Lajos örvendezve titkon az élvét biztosított tervnek s alkalomnak. Vámost ne várd, Cziriákot elrendeltetém a kanyári hegyhez, éjfélig nem mozdul ki a nádöbölből; s gerle-párod nem kap sajkát a meneten, mert minden halászt megvettem előle. Innen se várj segélyt, zsoldomban a csónak, mely téged ide hozott, s Vámos a szárazon haza nem érkezik éjfél előtt; akkorra én lovam hátán viszem a karjaidban talált forró boldogságot.

- Köszönöm, köszönöm, mondá szikrázó szemekkel Zalánka. Tehát jegyesem veszélyen kívül van, óh ennek tudata megvetteti velem a magamét. Hát ármányod tartá vissza tőlem, irigy rabló... Igen, igen te kedves jó lélek, vágyam drága gyöngye, te siettél, jövél a hűség kincsével váró jegyesedhez; s harag és gyötrelem tépi most szívedet, hogy ennyit kell esned; de ne félj, a vétek el nem vehet tőled, megvédem jogodat a föld s alvilág ellen.

Lajos előtt mindig megfoghatatlanabb lőn Zalánka, kiben a növekedő veszély, erő és bátorság fokait tovább-tovább fejté. Kétségbe akará őt ejteni a magány s védtelenség rettegéseivel, s íme az elhagyott küzdő biztosítást, lelkesedést merít saját szerelméből, mely őt elszánttá, hősnővé emeli, hogy még éberebb tudattal szálljon szembe a fenekedő erőszak daczával.

Azonban az előbbi szélroham ugyanazon vonalban ismétlé magát; a ropogás megújult, s a parthosszán széles karéj-föld inogni tetszék.

Lajos mitsem gondolt azzal; édes gerjedelemmel nézé bájos foglyát, ki az ügyesen kivetett hálóban vergődik.

- Annál jobb szép rabom, ha nem esel kétségbe, folytatá önhitten; engem legalább nem vádol a kisbíró, s te is kellemesebb emléket jegyezhetsz menyasszonyi naplódba a vándor lápi éjről.

Zalánka megvetéssel fordítá el arczát, s Lajos háta megett keresé szemével a kikötött csónakot, de a vigyázó vadász figyelmezett arra, s ha galambja szöknék, útjában elkapná.

- Úgy, úgy, jer szívemre, te az elhagyott tó vendég királynéja! Mért remegsz, mért vagy oly félénk, mint az árnyék, hiszen boszúm nem öl; lehet-e nemesebben büntetni, mint ölelő karokkal? Jer, jer, a liget hí, a hold nyájasan kér; mondá Lajos kellő szenvedélylyel, melyben a boszú gúnyos vonása félreismerhetlen volt, s határozottan kezde közeledni a beljebb-beljebb menekvő hölgy után.

- Vissza! kiált Zalánka némi ijedséggel, s fenyítő ujját parancsnoki szigorral veté fel. Ha közelítsz, ha érinteni mersz, nyakadba ugrom, mint vérszopó párducz; elébb megfojtanak karjaim, mint te erkölcsömet, reád fonódom, halottá szorítlak, mint az éhes boa, vagy vonni, sodrani foglak, mint az örvény, az őrültség erőt adand karomba, te nem birsz ellentállni, s magammal rántlak le a tó mélységébe.

- Mily szép temetés lenne, mondja Lajos gúnyosan mosolyogva: egy tündér kebelén hullámsírba halni! De ezen szerencsét el nem érem soha; te nem birsz velem, nyúlánk ifjú szép őzecske, haragod Dejaniráé, de erődben csak Zalánka maradsz. Küzdelmeid csak elvemet nevelik, ah mi dicsők vagytok ti hölgyek az átok s harczvívás pillanataiban!... ki is kivánná egy ájúlt vagy alvó nő szerelmét érezni, vagy valami bárgyú olvadóét, ki az egymást érő sóhajban elalélt?... Jer, jer harczra tehát, az gyúlasztja bennem a reszkető gyönyört.

Lajos e szavakkal határozottan sietett Zalánkát elérni, s tárva vitte karját, hogy első rohammal felölelhesse őt. Zalánka utállal nézte, fenséges arczát haragvér lepte el, vadan széttekint körében, látja, nincs menekvés s egy szabadító terv ötlött eszébe, mitől maga is elszörnyedt. Mindez rövid pillanat eredménye, mely alatt Lajos gyorsan és ingerülve közelít. Zalánka védőleg hátrál, hogy beleugorhasson a feneketlen buzérbe, mit a nadálytövek lombos virága fed; Lajos rohan, hogy megelőzze őt, Zalánka hátrálva szökött odább-odább, de irányt tévesztve megbotlik a fehér nyártörzsökben, hol olvasni szokott, s visszatarthatlanúl reá hanyatlik. Lajos alig volt már négy lépésnyire. Szép szemei égtek, keble reszketett, karjait kitárta, hogy szívhez szorítsa őt... Zalánka sikoltott s védőleg nyujtá kezét maga elé.

E pillanatban szörnyű csapással ront elő a szokott szélroham. Szárnya keresztűl vág az erdőn, az éles harsanás harmadszor fut végig a lápréteg méhében, szétszaggatva annak gyökér szövegeit, a part karélya Lajos és Zalánka közt elválik, s az uszó láp, nyárpamlagán viszi a megszabadított leányt.

XXX.
(Czeczilia családja.)

A két föld folyvást távolodék egymástól. Zalánka magához jött ijedelmeiből, s hálaadólag térdelt a szakadt part füvére. Ott az éger és nyár erdő sötét sátra előtt egy imádkozó hölgy szétbomlott haj s égbe emelt arczczal a hold gyöngyszín világában; itt deli kalandor a láp-szakadékon kisérő szemekkel a hiusult boszú s vágyó gerjedelmek égető pirjában, s köztök a sötét tó fekete kék vize rakva csillagokkal... megragadó tájkép!

Alig egy óra mulva, a rév megetti ligetből, két lovag vágtatott ki a tófokok között; egyik könnyű vadász ruhában s egyenesen ülve, mint a nyíl, másik ragyogó gubában, vállán kétcsövűvel s lónyakhoz hajolva, hogy ne fogjon szelet.

A révtől errébb pedig hosszú, keskeny ladik hasítá a vizet, s tisztásra vergődve a parti sás közül, mint a sebes búvár úszott az árnyék és holdvilág közein, gyorsan haladva a megszakadt láp felé, melyen Zalánka várt szabadítást. A ladik orrában Vámos ült, komor arczczal, vigyázó szemekkel; s midőn a vizen hozzáig hangzott lódobogásra nád és bozót nyilásin elnézvén, a lovagokat megismeré, vonagló ököllel fenyegetett a vészhozó kalandor után. A ladik farában Cziriák csáklyázott a legbuzgóbb iparral. Éles fehér üstöke, épen úgy, mint Hortobágyon, kibúvik a túri süveg alól, arczbőre kérges, mint a répa-hély, öltözete nemzeti ing s réz gatya, de keblében tiszta szív, mint az olvasztott arany. A ladik tovább-tovább repült s már beére Zalánka látkörébe. Vámos üdvözletet inte szalmakalapjával, melynek sárga színe a hold fényen messze elvilágolt; Zalánka pedig fehér kendőjét lobogtatá a partról, s míg a ladik közeledék, virágokat hinte a vízszínnek jegyese útjára.

Nem messze ezen tófoktól észak és nyugat közt, merről a révhez jött, feküdt egy csinos park. Úgy látszék, hajdan dísz és nagyszerűség volt czélozva elrendezésében, most haszonhajtó telekké lőn átalakúlva, csak annyiban tartva meg parkias jellemét, mennyiben tekervényes utak oszták fel, s főtömbjei körül kaszálónak meghagyaték a gyep, sőt dísz-szegélyekül virágos gyógyfüvek voltak ültetve. Térei, melyeket hajdan virágfoltokkal tarkázott angol pázsit fedett, művelésben állnak. Kövér porondja legjobb kerti föld, s buján tenyészik benne a gondviselt növényzet. Többnyire hüvelyes vetemények foglalják el a táblák hasábjait; néhol kukoricza, czirok, burgonya, bécsi tök, a partos oldalon sárga- és görögdinnye, egy széles lapályon pedig roppant fejekbe borúlt káposzta, s marharépa ültetvény. Mindenütt rend, tisztaság, siker; a parki folyam partján, melynek csatornája a tóból jő s tóba megy, hosszu végvásznak vannak nyujtóztatva, miket dallos paraszt leányok fehérítnek, a vetemény közt foglalkodók, míg vásznuk egyszer megszárad. Néhol zöldséget szednek fel s raknak puttonokba, hogy a szomszéd piaczkákra vigyék; másutt beültetik a megürült ágyakat, odább kapások bibelődnek a másodtenyészettel, a háttérben huszonnégy szép alföldi tehén hallatja kolompját a kövér legelőn. Szinte szokatlan szorgalom az apróbb birtokú nemesek vidékein, az egész kép és mozgalom hasonlít egy kis texási ültetvényhez.

A parknak csak egy rejtett öble hagyaték régi rendszerében. Porondos fehér út visz oda virággal gazdagon borított szegély közt. Válogatott fajok, egymást váltó virágzatúak, de mind honi égtáj flórája, melynek tenyészetéhez gyomláláson kívül semmi áp, semmi üvegház, s semmi költség nem kivántatik. Az út lombos fák alatt kanyarog s végre sűrű juhar- és bignónia-tömbön keresztül gyöngy színű híd visz át egy gondosan tisztított róna szigetre, melyet vadgesztenye s fenyű tömötten vesz körül, árnyaival védve az eleven zöld éden örökös flóráját. A legszebb fű között ragyogó nedűs virágcsoportok égnek vagy tarkálnak lengő koronáikkal; úgy látszik azonban, előkegyet bírnak a halvány hortensiák, s nehány ritkább faja a georgináknak. Jobbra egy roppant cser mohos karja közé gránitemlék nyujtja fel sugár kúpját, megkoszorúzva az élő lomboktól e felirattal «Elek»; átellenben vele, törpe jázmin közül emelkedik fekete márvány talapon kisded fehér szobor, mely mosolygva alvó gyermeket képez, e bevésett névvel «Czeczilia». - Közepén a virágszigetnek füves völgyecske mélyedett alá, melybe csigaösvény vezet le. Fenekén egészen elfedve szem elől, csodaszép és gazdag nyilásban virágzott egy bokros rózsatő a páratlan bájú centifolia semperflorens. Tövét faragott kőszalag foglalá gyűrűbe, mintha bokrétának volna összekötve s a szalag szárnyain ez egyszerű vers írva:

Bár alacsonyan s felejtve

Légy hálátlanúl elrejtve,

Te vagy fő disze kertemnek:

Képe az elzárt érdemnek!

Asszonyos gondolat, de épen azért gyöngéd s felemelő; s itt annyival inkább, mert a biztató jelmondat asszonya sorsára látszik vonatkozni.

A park gazdaságos ültetvényein felül virágkert képezi az udvart, füszeres illattal környékezve a hársba borult ó családházat, mely sokszor lakatlanúl szállott firól-fira, csak akkor kapva néhány évtizedre egy-egy vendéget, ha valamelyik másod-harmadszülött, mellőzve körétől, vagy bántalmakat kapva a fővilág zajában, e félreeső zúgjószágba feledni és feledtetni vonult. Az udvart jelenleg délignyilóval befutott gyöngyszín rácsolat választá el a baromfi-majortól, melynek tágas telkén ezernyi ezer házi szárnyas zsibongott fel és alá, míg messze a domb alatt seregestől lepték vidám ludak s réczék, mindnyájan majori zsellérek, a fürdők felszinét. A közel szomszéd dombon pedig gazdasági udvar terjeszté le nyárhasábos kerítvényeit. Olcsó, de tatarozott épületek, csontos szálas ökrök, finom egészséges birka, a szénás kertben bőséges tavalyi takarmány, s mindezek körül vidám, jól táplált, tiszta öltözetű cselédség, kicsinyben ugyan, s mérsékelt földbirtok arányában, de példaadólag képezék a rendet, szorgalmat, hozzáértést s jutalmazó jólétet.

E házban lakott Czeczilia, melynek birtokát a főispántól, szerény özvegytartása mellé kiköté, hogy közel lehessen férje s kis leánya hamvaihoz, kik az angol park rónaszigetében feküdtek. Földje oly kevés volt e kisded részjószágnak, hogy alig érdemelt volna gondot és szorgalmat, de ő haszonbérlé a falu egy részét, sőt örökét eladván, földeket is szerzett, s mióta Ödönben mindenét elveszté, a gazdaság ölő gondjaival akarta megcsalni epesztő bánatát, védve, ápolva, tanítgatva az addig magokra hagyott jobbágyokat, példát, pályaképet nyitva az értetlen és rest földbirtokosoknak, s néhány év alatt tompúlni kezdett az emlékezet tőre, bőség környezé a szerény gazdasszonyt, áldása lőn alattvalóinak, dicsekvő híre a vidéki hölgyeknek, elégültsége önmagának, menyire a kirabolt szív az lehet.

Vámos elcserélte örökét egy odavaló közbirtokossal, hogy nővérének szomszédja lehessen. Mennyire hivatala, s önkénytes foglalkozásai engedék, ki-kirándult az igénytelen magányba, tett, rendezett, javasolt, tisztába hozá birtoktársi közt a jogviszonyokat, véghezhajtatá a tagosztályt, felügyelt a nép biráira, segíté őket pénzzel, tanácscsal, vállalkozások alapításival, oktatá, serkenté s gyakran példájával maga vezérlette, úgy hogy a nép fokonkint jogait értő és gyakorló, nyomatástól óvakodni tudó, megyei visszaéléstől ment, szorgalmas, elégült családdá lőn s a helyett, hogy ősi gyűlöletét urai iránt fiaiba átoltotta volna, imádkozni tanítá őket azokért.

Egy pár héttel az előbbi czikk eseményi után, reggelihez vala felterítve Czeczilia udvarán egy terebély hárs alatt. Nagy kerek asztal bevonva ragyogó fehér kamuka abroszszal, a házinő saját szövetése, megrakva tej-, tojás-, vaj-, burgonya-, friss kalácscsal, szóval mind olcsó, de tiszta s ízletes helybeli étczikkel. Az udvar lábjában a falu birái, nehány koszorús parasztleány s az iskolatanító mindkétnemű jelesb növendékeivel.

Kevés vártatva kilépett a házból a család, a helybeli kálvinista pappal. «Éljen kegyes urunk»! kiálta összesen az ünnepi csoport. «Barátotok, édes fiaim, nemcsak uratok», mondá a Zalánkát karon vezető Vámos. «Éljen új földes asszonyunk»! folytaták amazok a szíves üdvözletet. «Pártfogó barátnétok»; igazítá őket Zalánka pirulva, s míg ő sorra beszélgetett a koszorús dísz-leányokkal, Vámos kezet szorított a nép véneivel, kik otromba szidalmak, dúrva eltaszító bánás alatt őszültek meg legnagyobb részben. A ludimagister dictióhoz készült, melyet Mária Teréziától minden úri lakodalomnál meggyomroztak, de Vámos elengedé az izzasztó szakmát. A nép képviselői takarékos lakomához fogtak, a család pedig pappal s tanítóval körülülték a hárs alatti asztalt.

Czeczilia foglalt helyt közepén, a szép termetű úrhölgy, kivel már Lőbl irodájában találkozánk. Fehér, halvány bőr, sötét granát szemek, örömtől ragyogvák, mély szemöld, kisded vérszín száj. Mellette Ödön fia, a márványarcz, s rokonvonások ugyanazonságával, mely csalhatatlanul megismertet bármely idegennel anyát és fiút. Mellette Zalánka öt héttől Vámos boldog neje, nyulánk, hajlékony szőke hölgy, szája eleven és piros, mint a százszorszép, s kezei kicsinyek, egy-egy almába lehetne rejteni. Nyugtató elégtét boldog szövetségben látnunk a sokat szenvedett párt; a hölgyet, ki hogy szerelmét kivivja, kész volt gyalázat, inség, éhhalál félelmével, szökve titokban kibujdosni az életadó házból, rettegést, nyomort, gyötrő éjeket cserélni jólétért, s egy süppedékes bozót vadai közt várni a jegyest, vagy halált; s üdv érzetében látnunk a férjet, ki elviselve rablánczokat, kínt, kórt, felkeresi a baljóslatú leányt, ki azokba dönté, megvetve szerencsét, életet, minden éjjel koczkát vetett a halálnak, fontolva, híven, ellentállhatatlanúl, hogy a malom-szigetben fentartsa azt, ki szerelmeért magát feláldozá.

Egész társaság arczán elöntve az egyszerű boldogság, mely kevésből kevésben megleli élveit; csak Zalánka szemében némi elfogultság, mely szerény szűzeknél az eskü óráját rendesen követi.

Évi gazdálkodék a reggeli körül, s oly vidám derült arczczal, oly öröm-osztó, enyelgő kedélylyel tudta az egyház tagjait, szép napát, férjét és sogorát, kiválóan pedig a minduntalan piruló Zalánkát ellátni, s oly édes gyöngéd tréfákat súgni el-elvont fülébe, hogy az új menyasszony ellenállhatatlanúl átfoná ölelő karjával, s felderülve a boldogság szorongatásiból, visszakapta lelkének eleven, vidító, játékos jellemét.

Mikor pap és tanító egy füzér szívből fakadt, jó kivánattal, (melyből a gyermekek, mint olajvesszők te asztalod körül, semmi esetre ki nem felejtettek) haza távozának, s a család magányosan maradt otthonos körében: Czeczilia, az angyal testvér égő örömmel szorítá meg az új pár kezét.

- Ti mindent birtok már, mit sorsotok adott, s mit tőle vártatok, mondá érzékenyen; de fogja-e Ödön szenvedési díjúl még jogát élvezni, mit tőle hallatlan vétek orozott el? utánveté aztán, s fájdalmas borulat húzódott arczára, mely terhét egy pár könnycsepben ejté el.

- Nyugodj meg édes Czilim, vigasztalá Vámos; a sír mélyebben fel van törve, mintsem halottját többé elrejthetné, a lepel jobban szétrepesztve, hogysem titkát megvédhetné. Igaz, hogy pesti utam sikeretlen volt; nem tudtam rejtekére jönni Márk kancsi nővérének, s hiába nyomoztam a vörös dajka szolgálóját, kiket a néma jó tanúknak vallott, de én nem csüggedek. Oly ügyes egyéneket biztam meg, s annyira nem kimélék semmi áldozatot: hogy biztosan hiszem őket feltalálni; annyival inkább, mert a morva gyanítása szerint a kancsi aztán is kisdedóvót tartott gyermekkereskedés végett. Bécsben intézkedtem a fő rendőrségnél; lehetlen, hogy azok kívül legyenek a monarchián; oly alárendelt lényeket árulás veszélye nélkül nem bocsáthatott Márk messze magától; ha pedig a birodalom határin benn vannak, lehetlen lesz soká lappanganiok.

- Hát Márk hogy viselé magát, midőn a főispánné levelére lejött, s a rettegető gyanút megtudá?

- Rendkívül meg lőn zavarodva. Zalánka tanúja volt lenn töltött napjainak. Alig hinné az ember, hogy törhetik úgy meg, egy bűnben megkövült szív. Igaz, hogy már aggul, esze, lelke belefáradt annyi szövevénybe, s a jólét, nemesi kiváltság s hirhedt közvélemény élvét és adaját kivánná már nyugodt csendben bitorlani. Azonban igyekvék aggályát palástolni, nevette a pokolbeli mesét, biztatá, bátorítá a főispánékat, de rögzött arczait megjegyezé a mardosó tudat. Borzasztó is leend sorsa, ha elégséges vallomások mellett kereset alá jő, mert könnyitő bűntársul mégsem állíthatja gróf Szalárdy Györgyöt maga mellé. Az el van ámítva s húszezer pengőig megcsalva, mert Márk elhiteté vele, hogy Ödön valósággal meghalt. A főispán csak az Ödön örökét veszti el, gyilkoló befolyását aligha lehetend kézzel foghatólag bizonyítni, s reá főben járó itéletet érlelni. De Márk nem igen fog elkerülni halált vagy örök börtönt, ha minden, törvényes tanukkal lesz vádba állítva. Azóta folyvást nő mogorvasága. Kémeim úgy vették észre, tőkéit beszedi; alkalmasint szökéshez készül, ha a fejlemény kényszeríteni fogná, hogy más tartományban más alak s név alatt telepedhessék meg, mint már kétszer tevé; de én őrzöm minden lépteit, csak a halál vehetné ki boszúm kezéből.

- Én Lajostól rettegek folyvást; mondá borzongással Zalánka, megemlékezvén a vándor lápi éjről.

- Lajos nem folyvást oly dühöngő, mint midőn haragja vagy szenvedélye kitör; nyugtatá nejét a boldog férj, szép ajkát csókolva. Lajos nincs az egész esettel tisztában; látta ugyan Ödönt Hortobágyon, s háborgató gyanút költött rendkivüli hasonlata Czilihez. Tudja azt is, hogy te nálunk lakol, de zavarban tartja a mese, mit Ödönről hiresztelék, hogy gyermek korában elbolyongott rokonunk, mit házassága is igazolni látszik, mert Czeczilia csak nem engedne oly gazdag igényű örökösnek mesés pórhölgyet elvenni. A mellett Márk esküvése, hamis bizonylata, új tanúságai régi halálodról kétségét oszlaták; az ügyünkben történt vallatásról pedig hitelesen mit sem tud... Lásd édes Zalánkám, az éles szemrehányást, mit ő neked lápi megrohanásakor e titokszöveg érdemében tőn, maga sem hiszi. Az inkább meg-megújuló gyanú, mit láz mondat ki vele, s a harag, reám és reád, hogy apját elhagyva, mint valami rejtett ó-szövetség kötelezettjei nős életbe léptünk. Különben ő nem sokat hiszen már a rémes mesének, aggodalmait úgy is örömmel feledi, ha élve van, az pedig mindig van, mert keres. De ha búvárkodnék is e titokban, önszeretlenül tovább fonva az őt fojtó hálót, törekvését Ödön ellen irányzaná, könnyű leend más útra térítnünk. Őt egyedül az örökségi féltés izgatja, mert mind a mellett, hogy apjának értéki rozzanását tudja, nem véli javait végelmerűltségben, s azt hiszi, oly hatalmas helyzetben eszközöket teremtend jövőjét kivágni. Ha Lajostól az anyagi érdek ingerét elveszszük, nem marad többé indoka téged üldözni, mert hír, becsület, vélemény, az ő hite szerint, nem fog családháza részéről ez ügyben veszélyeztetni, de meg ezek másodrendű hatások lelkében. Már pedig őt könnyű örökségi igényeitől megfosztanunk; őt nem Beatrice grófnő szülte, mint tudjátok, hanem egy pálinkaárusnő csempészett gyermeke, mit bizonyítni eddig is jellemző adataim vannak. Ha hát ő Ödön ellen tör, tudtára adandom ezt, meg fogom fenyítni e szennyes titok dobra s törvényre ütésével, mely őt nemcsak neve- s örökétől meg fogja fosztani, hanem lehetetlenné teszi felemelkedését rangban, hivatalban, mit pedig jelenleg apai terv szerint is, bukott jövőjének védeszközeül vett. Néhány hét előtt alispánná lőn, néhány hét mulva országgyűlés, és ő, ugyanazon pártszerkezettel okvetlenül követté leend; s többé nem kétkedik pályaköréről, mert esze sok van, előtte pedig semmi szent, ha tervéért kell feláldoznia. Megyénket most kiüté sodrából, korszaka alatt ezer visszaélés fog minden ágra becsúszni, de az csak mulatag romlottság. Én és Ödön az eszökre térendő jobbakkal visszaidézendjük a közjót, igazságot, hogy virágzóbb fokra emeljük, mint volt e megye valaha.

- Hát a főispán miként vélekedik rólam? kérdezé Ödön.

- Márktól könnyű móddal engedi magát megnyugtatni, különben is képzelődési rém-mesének tartva az egészet. Most ágensekkel tervezget éjnapon, törlesztő kölcsönt iparkodik külföldön felvenni, hogy a csődöt, s Lőbl nemesfaló boszúját kikerülhesse. Már vett is némi igéretet s reményt, de úgy hiszem, Ödön ügyfejlése miatt elkésik a kölcsönvét segélye, s annak is úgy kell lennie, különben az uzsorás rabló megkapná törvénytelen zsákmányát, s ha gróf Szalárdy javak nélkül marad, a hitelező ház veszítené becsületes tulajdonát.

- Hát Beatrice grófnő hogy fogja viselni a lemondás áldozatait? ez élv- és mulatságfaló hiú teremtés, ki egy arab shawlon meg nem váltaná két falu életét? közbe szólt Czeczilia Vámosnak.

- Ott hagyta grófját a sár közepén. Felköltözött Bécsbe, honnan különben is mindig elégűletlenkedve jött le tavaszonként. Most fényesebben élhet, mint valaha. Pere eldőlt a főtörvényszéken első férjétőli fiával, de számára özvegytartásúl kevesebbet itéltek, mint az ifjú gróf per előtt önkénytesen igért. Ekkor a fiúra ráment Beatrice; réműltére tudtul adá, miként nem gyermeke a boldogúlt mágnásnak, kinek uradalmait most örökösi czímmel bitorolja, hanem váltott fattyú, kit ő tétetett maga alá, mert magtalan volt. Dühösen fenyegeté, hogy származatát el fogja árúlni, álarczát letépi, nevét elitélteti tőle, jólétéből kivetteti, s gyalázat és nyomor bélyegét s rongyait akasztja nyakába. Az ifjú kétségbeesék saját énje felett s szerződésre lépe a bőrét levetkező kigyóval, hogy fele jövedelmét annak haláláig évenként átadja. Ebből Beatrice húsz-huszonötezer pengő forintot húz; a mellett gróf Szalárdy jegypénzetéből, egy brüsseli bankból nyolczezret, a bécsi ház pedig birtokában van, melyet szinte a főispán móringolt. Gazdaságra, hazára, emberiségre félfillérnyi kiadása nincs, a birodalmi fővárost saját házában lakhatja, s jövedelme biztos. Kell-e ennél egy Beatrice nemű asszonynak több boldogság? fog-e vele gondolni, ha férje, jóltevője, inség, nélkülözés szorongatási közt végbukástól reszket? bántja-e lelkét, ha családját gúny, gyalázat éri? csak ő merűlhessen bőség-, élvezet-, fénybe, s csilloghasson régi körének salonjaiban, hol egykor, mint vagyontalan vendég s irgalom-morzsákon táplálkozó családkölöncz, harmadszerepű vala?

- Nem feledkeztél meg édes sógor, a hortobágyi tanúkról? kérdé a szerény Évi utánvetőleg, midőn másnak már nem volt több kérdése, kezet adva az azt nyújtó Vámosnak.

- Nem, nem, te kedves, hű teremtés; adá feleletűl. Nyúl Icziket kihallgattatám Lőbl és Márk viszonyszövegére nézve. A hortobágyi pásztor-embereknek s fuvarszállítóknak szinte vallását vétetém, kik Ödönnel ottan társalkodtak, s tudták jól az időt, melyben őt a pesti kalváriánál találkozó parasztnő lehozta. Ezek is igen érvényes tanuságtételek, s szembesítés végett ide rendeltetem őket, mert nem tanácsos Ödönt most még fészkéből bocsátnunk.

E közben elvégzék az udvar lábjában lakomájukat az üdvözlő nép küldöttségei; búcsúvét végett feljöttek a családasztalhoz.

Vámos apró iskolakönyveket oszta ki a gyermekek között.

- Tanuljatok, úgymond, hogy szüleitek és én tovább szeressünk. Szeressétek egymást, mint jó testvérek, ne árúlkodjatok egymás ellen, mert annál nincs rútabb, hanem ha valamelyik hibáz, a többi tartóztassa vissza, s adjon jó példát önviseletével. A gyengébbet gyámolja az erősebb, a restet serkentsék a szorgalmasak, s az okosabb oktassa a bárgyút. Így aztán jó emberekké nőttök fel, s nagykorában visszafizeti szeretetével, a kinek most javára voltatok. Gyakran meglátogatlak titeket, mint azelőtt, s ki megkülönbözteti magát, jutalmat kap.

A gyermekek eltávoztával közelebb inté Vámos a nép véneit.

- Tegyék fel kendtek kalapjaikat, mondá nyájasan. No, biró uram, hogy, mint van a helység?

- Békességben, tekintetes uram; felelt a biró bátor tisztelettel.

- Ki van-e osztva a díj, a múlt évi legkitüntebb földmivelők között?

- Igenis. Tavaly már kétszáz köböllel több lett a határ termése, mint harmadéve; pedig rosszabb időjárásunk volt.

- Hát a marhakiállításnál ki kapta az ezüstpénz-jutalmat?

- Egy féltelkes gazda. Olyan rugott borjai voltak, mint egy két esztendős bika, pedig a mellett káposztás kertet vett tej és vaj árából.

- Próbálták-e a burgonyaültetés módját, mit a múlt tavaszon magam mutogattam?

- Igen, vagy öt gazda. Annyi termésök lett, alig lelték helyét; az idén már minden ember úgy ültetett.

- Hát a trágya másodvetés szokásba jött-e már?

- Egészen. Ha valaki rest, minden kicsúfolja; ha pedig elkésik vagy jószága gyenge, közös segítséggel meghordatják a földjét.

- Úgy látom, takarékmagtárra nem igen szorúltak az idén; majd minden zsellérnek azon módon meg van betett tizedrésze.

- Mert takarékosan tudnak gazdálkodni; mióta tensuram, meg az özvegy tensasszony tanítja, vezérli ezt az árva falut, minden megváltozott. Nincs itt rest, se éhes, vagy aki adós vón! Most már örűlnek a gabona árának, mit a tensasszony el fog adatni a falu takarékmagtárából, miután látszik, hogy az aratás jó lesz.

- Van-e a csapszékben sok adóssága az adózó népnek?

- Mióta kivették a csapszéket a zsidó kezéből, egy csepp tartozás sincs; pedig több italt elfogyaszt a helység, mert jobb módja van benne.

- Megfordul-e gyakran a falúházánál a járásbeli szolgabiró?

- Mióta tens úr közbeveté magát, elégszer. De most új restellátió levén, az új tisztet még nem ismerjük.

- Adó vagy a megye dolga nincs-e a helységre túlróva?

- Nincs biz’a, tens uram! Mitől fogva kegyes volt panaszunkat a nemes vármegyére vinni, nem tapasztaltunk afféle igázó kihágást.

- Hát ellenünk nincs-e panasza valamelyik jobbágynak? Nem történt-e húza-vona a földes uraság nevében? ispán vagy hajdúk nem tettek valamit az új törvények ellen?

- Egy pálczaemelintést vagy robotvakarítást sem, hálát adunk az igaz istennek, hogy ezen úri ház jobbágyi lehetünk.

- Fogja biró uram, itt egy csomó jövő évre szóló mezei naptár, oszsza ki a szegényebbek között, de vigyázzon, olyanok kapjanak, kik tavaly elmaradtak. Vegye át e nehány könyvet is; újabb gazdasági munkák nép számára. Olvastatni kell a gazdákkal, a mit nem értenek, a jegyző vagy ispán megmagyarázza. Aztán meg kell őrizni a helység könyvtárában a többiekkel együtt. A Vasárnapi Ujságot jövő félévre is megrendeltem számukra.

Egy pár hattyúősz birák szeme könnybelábadt; megemlékezének a helység múltjáról, midőn ó törvények szerint, durva, telhetetlen urak űzték, zsarolták a kipusztúlt népet, nehéz iga, éhség, bot és vad butaság nyomta a falu adózóit, de megemlékezének a szomszéd helységek alig valamivel jobbúlt jelenéről, s a kitörő hála térdhajtó hódolatával járultak a jóltevő család kezeit csókolni, de egy sem fogadá azt el annak tagjai közt s Vámos kézszorítással bocsátá el szeretett barátit, kiknek gondját s ragaszkodó szívét a végzet ő reájok bizta.

E közben Zalánka a koszorús leányokkal ismerkedék meg. Elkérdezte mindenik nevét, sorsát, foglalkodásait. Résztvevő gyönyörrel hallá tőlök Czeczilia nevét áldatni, nem színből, hizelgésből, hanem indokolva. Némi gêne-t érze, hogy neki nem juta eszébe csekély emlék-ajándokot osztani, mint kedves férje tevé; s a helyett a koszorús lányok által igéretet tőn a helység szűzeinek, hogy a ki mátkájához ágyat s fehérneműt, saját szövése, fonása s hajadoni szorgalma után visz, nászasszonya leend s lakodalmát ingyen kitartja.

Alig mentek el a birák, egy himlőhelyes, bőrereszü cséza döczögött elő, négy személyből álló konya fülű, vemhes fogaton. Elől, a bak helyén tarsolyos huszár ült, kinek horpadozott pléhkardja mérgesen villogott a kósza napsugárban. A cséza színig tele volt ülve három emberrel. Balról a kis, zömök szolgabiró, mint házi vagy kocsi gazda, mellette szép, fodros hajjal az esküdt úr, ki közeledtükben szűk keztyüket vonszolt melegtől megdagadt sötét ökleire; elől pedig egy pipacsszínü nyakravalós egyén, kit még nem ismerünk, de kit Vámos mosolyogva vett észre.

Leszállván a recsegő járműről, felhőt vertek magokról porzó kendőikkel s beköszöntek a szives vendéglátó családnak. Évike rögtön elfutott rendelkezni az üres gyomrokról, a jövevények pedig menten leültek a hársfa árny alá, hogy valami módon el ne fáradjanak a sok ácsorgásban, úgyis csak hat órát kuczorogván még ma a szoros csézában; az esküdt azonban ama szokott elővigyázattal élt, hogy selyem kendőjét aláteríté.

- Megérkeztünk biz ott spectabilis, mondá szolgabiró úr, miközben kostökjét öklén megpofozva, cseresznyeszin tajtjából rágyujtott. A tanuk is mindjárt jőnek két szekérrel; vagy kilencz dűlővel elmaradtak tőlünk, mert egy kicsit gyenge a vontató erő, s lovuk megszédült.

Az idegennek fél füle fekete selyembe volt kötve, s bármint türtözteté magát, szörnyen fútt. Prémes, világoskék kancza-mentében, fehér sujtásokkal, almaszín zöld, szűk magyar nadrág s borjubőr csizmaszár, gombos rézsarkantyúval, nem is bolondság ily forraló hőségben. Ezen atyánkfiát egyébiránt, tetszett a sorsnak, mint kurta nyíri nemest a világba beszólítani. Azonban magasabb rendeltetést érezvén gyomrában, hatodrész őstelkét egész instructióstul, azaz garagyástól, bodzafástul együtt, nagyreményü ifjuságának kezdetén megette, aztán pedig jobbra-balra lengyeleskedett, azaz ázsiai természetü házaknál több-kevésb időre vendégnek felcsapván, evett, ivott és aludt. Egyszer-kétszer el is adta magát, de haszonvétlensége miatt ismét szabad lábra kapott. Többek közt egyik tulajdonosa agárért cserélte, új gazdája pedig elkártyázta, mig nem ismét későbben egy füstös gubán kelt el. Tökéletes haszonvehetetlen, de enni és hazudni borzasztóan tud. Installátió, statutio, restaurátió, követválasztás, nagy temetés, disznótor, keresztelő, lakodalom, templomszentelés, szóval minden torkoskodás alkalmával ott van, s mindig a státus vagy társaság bolondja. Részéről újabb időkben felette állhatlan kóbori természetet ölte, egy helyben világért sem marad, s azért nekünk sem lehet vele bővebben megismerkednünk; egyéb iránt a vidéken mindenki szereti, mert jókedvet viszen és nem kér semmit. Családnevét századik sem tudja, a közvélemény Pipacs Gyurkának nevezte, mert színét igen kedveli s ritkán van a nélkül, miről nyakravalója jelenleg is bizonyságot tészen.

- No Gyurka, ugyan kivetkeztél bőrödből, mióta nem láttunk. Lám, mint megszépültél! mondá tréfásan Vámos, végig nézve sikoltó uniformisán.

- Hja, spectabilis! ez új aquisitió, azóta ám bot is fütyült húsom körül, tisztújításunk volt, új viczispánt ettünk, vagy akarom mondani tettünk, felelé Pipacs villogó arczokkal, kapva az alkalmon, hogy szava sort foghat. Ezt a kancza-mentét s uszubu-nadrágot meg ilyeténképen kaptam vala. Megmérettem magam Samuléval, a zsidó szabóval, s váltóra elvezettem tőle a pofonlűtt mondurt. Hogyne adtam volna váltót hetednapra, mikor Modry szolgabiró igérte, hogy ha megtartjuk, ki fogja fizetni. De biz ő kicseppent, s a váltóadósságnak nem akadt ura. Modry ellensége lett szolgabiróvá, s minthogy választáskor lehuztam a kortesek hátáról, jeles személyemet odaitélte, a zsidrák olló alá. De Modry nem volt rest furfangos eszével. Engemet bedugott mellékszobájába vagy harmadmagammal; oszt a zsidó szabót magához hivatja, s elkezdi mocskolni, hogy miért üldöz engem? A zsidrák henczegett, s Modry addig-addig bosszantja, ingerli, hogy a czérnabök-harapó elkezd engem hunczfutozni. Akkor kirohanunk a mellékszobából, neki a szabónak, hogy meri a nemes embert hunczfutozni? A dehonestatióra actiót azonnal felnyomtuk. Samule megijed, s hogy perelni és száz pengőt veszíteni ne kelljen, elengedé hetvenes kontóját, igaz, hogy huszonötöt sem ér ez a lótakaró.

Ezalatt Évike visszatért, friss reggelit emelve jövevényeinek, egy megrakott táczán. A törvényes bizonyság ült, de Pipacs Gyurka fanyalogva pislogott az idylli czikkekre.

- Tán valami egyebet parancsol, kérdé Czili mosolyogva, ki kárvallott képét észrevevé.

- Bizony mást kérnék én nemes tens asszony, ha rászabadítnak. Ó szilvapálinka, egy kis jó szalonna, egy tuczat zöld foghagymával, meg vagy két itcze bor csak inkább megjárná kotyogós gyomromat, mint fél pohár tejfel.

A két ifjú nő jóízűen mosolygott, s őszinte vendégszeretettel rakták körül György lovagot a szittyareggelivel.

- Meséld el már azt is, mi lelte a füled? felszólítá falatozás közben a kis szolgabiró.

- Bakatell az egész, kezdé rögtön Pipacs. Hogy Modryt megtartsuk, lobogót meszeltem egy ócska ponyvából s megeskettem reá minden kortesemet. Szép sereg volt pedig. A botforgathatók száma ráment másfél százra, ide nem számítva csonkát, bénát, özvegy asszonyokat s kik úgy elitták magukat, hogy ülésnek raktuk a szekéren. Az ellencsoport vezére untalan diffamált, hogy Modry parasztimádó s én csábító vagyok, ne higyjenek nekem; s egy-két józan közvitézem már szédelegni kezdett, de kihúztam zsebemből egy ócska contractust, megbizonyítám, hogy országgyűlési credentionálisom van, abban parancsolják, hogy Modry szolgabiró legyen. Ezen ravasz ellenfelem összecsapja kezét. «Isten vagy pajtás! gyere, hadd súgjak valamit»; általkiált tárt karokkal hozzám, s én mint valamely okos székely lófő, azt hivén, hogy hozzánk akar térni, kimegyek a swadronom szélére, s odatartom fülem, hogy belesúghasson... Persze elharapta, hanem hiszen hasznát veszem annak, ha ki nem nőne is. Aztán a tilókus, a ki kúrált, hánytatót adott be, mert mondja, kigyógyult azzal egy vinczellér is, kinek a térde volt megsrétezve.

- Hogy maradt ki Modry, ha zászlója is volt? kérdé Vámos mosolyogva, az asszonyok kedvéért, kiknek kedve telt ily híres korteshadnagy beszédmodorában.

- Csupa félreértés tette földönfutóvá azt a vitézlő atyafit. Pedig mit el nem követtem? Legharsányabb torkú kortesüket egy pár spionom oly rekedtté itatta sós puncscsal, hogy a választási ordításkor sihegve tátogott, mint az ősz varjú. Éjjel meg mint az ölfát, átszedtük a kerítésen vagy harmincz darab kortesét a vetélytársunknak, sőt ellopattam tőlök három kosár tépést, mit a sebesültek számára tartottak; de nagyon einschlágos volt a Modry bora s minden kortesemnek megveszett az esze... Előre betanítám őket, hogy majd a teremben, ha kucsmámmal intek, legyenek csendesen, hogy torkuk ne romoljék, ha pég kendőt rázok, ordítsanak mint a fenevadak. Ők megfordítva tették. Mikor főbirónak volt candidálva Modry; kucsmám intésére iszonyúan visítnak, pedig hiába, azt el nem üthette; mikor meg a kendőt rázom, fülelnek, mint a hal, s Modry ellenségét megteszi a pártja.

Azalatt odaérkezék két szekér, megrakva tanúkkal. Ott voltak a jószivü hortobágyi szállító parasztok, kik Gyapjasy úr elölt juhainak bőrét teregették. Ott volt Tógyer gazda, dobnak használható májbőr csizmái s insurrectionalis rongyaiban, melyet Lőbl egy szegény nemestől ráfogott csalásért exequáltatván, neki ajándékozta, s fertály év végével beszámítá tizennyolcz forintba, holott harmincz garast sem ért. Ott volt a János, a füredi nyeregcsináló is, az irha-ködmönös vidám, rövid ember, ki egy személyben kocsis, gazda, szíj- és kerékgyártó lova szekerénél. Öszvérfajta agyagcsatakos lovai közül csak három jött vele, a negyedik lefizeté már a halandóság súlyát. Velök jött a keleti szépségü Dudás juhász; fordított subáján ott függ a facsobány s balravetve pötyögős dudája, melyre egy kecskefő mulatságosan van kivarrva. Mellette ült a kenesei gulyása friss szalonnazsírban kifőtt inge-gatyájában, térdig érő szűrrel s csillogó, kent hajjal.

Vidám pusztai nép, mind jó ismerősek a hortobágyi eseményekből, kiket Ödön kedvkereső szeretettel fogadott, körül telepítve az udvar lábjában, a birák asztalához, hogy megvendégelje őket a hajdani emlékek boldog átváltozására.

De a zömök szolgabiró nem engedé még most a lakomát. Józanon végezzék, úgymond, a lélekismeretes dolgot. Ki látta azt, teli hassal esküdni? A tanuk beballagtak az udvarházba esküdt s szolgabiró vezérlete alatt. Vámos mindnyájokat üdvözlé; a füredi ködmönöst pedig megállítá egy szóra.

- No János, örvendetes dolgot ujságolok kendnek. Bécsből leküldték már a kend igazságát, pedig akkorra várta, mikor meg lesz fagyva a temető alatt. Földes urasága tartozik visszaadni telkét, miből kibecsülték.

A vidám emberke megszomorodék, de ez a mély öröm valóságos jele, midőn jótett s nagylelkűség a szivet meglepi.

- Az Isten megfizeti, hogy boldoggá teszen, ha én elébb meghalnék, mint meghálálhatom - mondá lágyult hangon, s szemében és arczán oly igaz tisztelet nyomai látszottak, minőt egy romlatlan, természetes kebel kifejteni képes.

- Hogy van sorsa mostanában, mióta nem láttam? - szólítá meg Vámos, hogy kiragadja őt a néma alázatból.

- Mindig alább-alább, tekintetes uram, de’szen nem félek én, csak a telkem visszakapjam. Már nem volt egyebem egy rossz vityillónál, s három rossz gebémnél, az is egyik karórágó, másik csillagvizsgáló, a harmadik meg cseberbehágó.

- Hát a negyedik hova lett?

- Elmaradt az úton, a bőrét begyűrtem hátul a kasfarba.

Vámos feltevé magában a becsületes iparkodó Jánost kölcsönnel segítni, de jelenleg óvakodék ilyesmit előhozni, nehogy vallomási meghiteltetés előtt ügye iránt elfogulttá tegye. Ödön s a ködmönös bementek a házba a többi tanuk után. Ottan szembesíté őket a hajdani árva halászszal a törvényes bizonyság.

A kis szolgabirót jól ismerjük már hivatalos buzgalmairól. Vámos iránt, mint kinek esze, véleménye kitünő hatásnak örvendett megyén s tisztujításokon, különben is megkülönböztető szenvet s kötelezettséget képzelt magában, e rejtelmes bűnszöveg tárgyának pedig nemcsak azért volt hajlandó magát elfogultságig átadni, mivel hírneve országos eseményekkel jövendett egybeköttetésbe, hanem a vagyonörökösödés érdekéhez illesztett díj, hivatalbeli eljárásaiért, annak rendje és módja szerint meg volt igérve. A hortobágyi tanúkat is, tehát oly részletező szigorral s a bőbeszéd rekedtségig vitt szőrszálhasogatásival űzte és fűzte, hogy ezen, már csak mellékes vallomásoknak csupa szembesítő meghitelesítése álló estig tartott a nélkül, hogy a tanúknak levegőnél egyebet magukhoz venniek engedett, vagy maga, czitromos vizen kivül más tápot halandó kebelébe helyezett volna.

Kevés vártatva a többi tanuk után az öreg Cziriák is felkullogott, mint berendelt species facti, kivel Ödön árva halászi minőségében félig-meddig szolgálati viszonyban állott. Ősz bajusza és szemöldei mint krétapingálás retekszínű arczán, hátán az apjáról maradt kendertarisznya gyékény pórászokkal, s kérges inge könyökig felgyürve, mintha most is hivataloskodnék, azaz halászatban járna.

Vámos, ki a még folyvást falatozó Pipacs Gyurkával a hárs árnyában ült, magához inté az öreg halfogót.

- No Cziriák, hogy tetszik ez a mocsáros világ?

- Mint a kecskének a só, teins uram, - felelé süvegemelintve a vidám öreg. - Csík, hal van annyi, mint a bűn, asszonyom meg jobb a falatkenyérnél, nem hiszem, nem pünköstkor küldötték a lelkét.

- Hát meg van elégedve a sorsával?

- Egy száz fontos harcsa se jobban, ha így megy, még a bajuszom is ki fogom pedreni. Van véterem, varsám, szákom, bóném, két nagy gyalom, csónak, csáklya, szigony s ezek az én ekém. Dolgom van elég, s ha uraságom szakmáját leróttam, másnak vetek hálót, felében. Olyan szerencsém van, mintha az Úristen fizetgetné vissza, mit a nyolczszáztizenhetediki drágaságban az éhenhalóknak hitelbe kiadtam. Igaz is, hogy tudom ám a nyitját, hol van a hal fészke, úgy ismerek már itt minden ziget-zugot, mintha ebb’ a tóba születtem volna, oszt meg könnyű is itt fészkére akadni, mert bőség okáért minden fokot «Cziriák öblé»-nek lehet nevezni.

- Ekként jól megy dolga?

- Ha tovább is így foly, még csizmában járok. Bezzeg meg tudom most a porcziót fizetni, s anyjukom szemét sem eszi ki többé a keserű füst, még gyökeret sem vertem ebben a lágy földben, s galyabítottam már magamnak vityillót, most meg a fiamnak kötök egy jól bélelt kunyhót, ide szállítom menyestől, mert nagyon az orrába vette, hogy Lajos urfi menyasszony korában vagy kétszer nyaggatta.

- Igaz, Cziriák gazda, most már elmarad kend a Lajos urfi ajándékaitól.

- De van keresetem. Bölcsen átláttam én, mit a teins ur Hortobágyon egyszer-másszor mondott, kegyelem s ajándék nyomort nem irt ki. Leköt, alacsonyít, sikere elmulik, mint rövid esőnek. Hasonlít egyszeri fűtéshez kemény tél hosszában, utána még dermesztőbb a fagy... Tökéletes igaz, munka kell a szegénynek, aztán meg igazság. Magyar embert sohasem láttam én még koldulni, ha dolgot kap s ha éhezik is, inkább lopni megy, mint az ajtófelen itt-ott kuncsorogjon. Ajándékból, szegény feje egyszer kisegíti magát, s eszköz nélkül megint benne a hinárban, s ujra arra tátja száját, hogy majd kihuzza más. Ha pedig dolgát megfizetik, hozzá lát, s túrós lepény után nem kell koplalni, de kenyere megvan minden nap egyformán. Czeczilia teinsasszony ismeri, hol fekszik a nyúl, Lajos úrfi nem tudja, hogy kell rakni a feneket s ha rá biznák, mind hegyire állítná a boglyát.

- Mégis úgy hiszen kend neki, hogy minap is majd végveszélybe kevert huszárja szavára, - mondá Vámos megbocsátó szemrehányással, a vándorlápi eseményre vonatkozólag.

- Mert nem tudtam, hogy alattomos álnok. Eddig tűznek, víznek szemtül-szembe neki ment, ha kellett valami, ki gondolta volna, hogy oly erőszakos ember hazudozik is? hiszen a farkas sohse avatkozik a rókaszokásba... De volt is ám eszem, úgy-e teins uram? mert csak felgondoltam, hogy éjjel nem tesz olyan hosszú utat a ködös tó vizén, s jókor eliszkoltam, hogy a csillag feljött, csak azt kellett volna még felérnem észszel, hogy révünk helyett a libegő lápnak vegyem az utat.

- Most már sebaj, Cziriák! menjen az urakhoz s tegye le a hitet, - utasítá Vámos az öreget, maga pedig kitölté Pipacs Gyurkának a második palaczk utolsó poharát.

- Hozatok még egygyel, ha iszol, Gyurka, - mondá töltés közben.

- Inkább egy kis szilvoriumot, úgy aztán rá bort, hogy még egy kis szalonnát ehessem, mihez jó lesz foghagymát is hozni, - felelé Pipacs, házias bizodalmában, melylyel öt percz alatt mindenütt otthonivá tevé magát, s minthogy a hölgyek már eltávozának, bocsánatot vett kancza-mentéjét levetni, meglegyezvén magát két oldalon.

E közben Czeczilia, önalapította kórházában tevé meg reggeli szokott látogatását. Közel a majorhoz, szellős halmon állott egy téli ablakokkal jól ellátott kisded ház, kövér gesztenyefák körében, melyek télen vésztől, nyáron hévtől oltalomban tartják. Czeczilia a tiszta pitvarkából egy kézi gyógyszertárba nyitott, melynek rendezett padjain sorban álltak feliratokkal ellátva írek, vízek, ragaszok, mind házi készítmény s egész halma a vidéken termett gyógyfüveknek, mik kötés, heggesztés, fürdő s többnemü használat eseteiben sikerről ismervék.

Czeczilia két tégelyt vőn le, szemvizet egy kristályhengerben, s néhány csomagot a száraz füvekből, s mindazt e czélra rendelt kosarába tevé, átment a pitvaron a kórterembe. Olcsó, de magas, száraz, s igen tisztán tartott falak, bő és gyakran szellőzött levegővel telve. Benne tizenkét sásból font nyoszolya, miket a helybeli nép készített saját betegeinek. Köztök szükség esetében, a földön még egy-egy beteg bő fekhelyet kaphat, de most a nyoszolyáknak is fele üresen van, úgy megkevesedett a nyári betegek száma, mióta Czeczilia mérsékletes élet- s pontos elővigyázat-, elemektőli óvakodásra oktatá a népet. A nyoszolyákban tiszta egészséges ágynemű, melynek haját, tokját a férjhezmenő hajadonok szövék, fonák, tollát, pelyhét pedig a lúdtenyésző helybeli pórnők tartozott ajándokul adják. Az ügyeletet egy nyugalmas agg özvegy vezeti, ki a szenvedők iránt rokonszenvvel, kegyelettel érez, s ki utasítás nyomán ápolja, kezeli a Czecziliától naponként meglátogatott betegeket. Őr gondjaiért a takarék-magtárból von illő táplálékot, segédeül pedig változtatva alkalmaztatnak azon helybeli nők, kik már a kórintézet jótétét élvezék, s e mellett a helybeli bába hetenként kétszer, vagy ha szükség, többször tartozik megjelenni felei között.

E nemes gond, s emberbaráti intézet egész rendszeréből kitünik, miszerint a gyöngéd s eszes Czeczilia nem fitogtató kegygyel kaczérkodik közvéleményért, nem akar félig-meddig végzett baj s nyüg muló áldozatán osztlan dicsőséget aratni, sem érdemlenekért, önsegély és csatlakozó járulat nélkül magát folyton növekedő teherrel igázni, hogy darab idő folytán megunva gondot és költséget veszni hagyjon, hanem eszközt az intézettel eszmét és közjót s alkalmat nyujt jobbágyainak, hogy saját betegeiket ápolják; élő példákban rendez oktatást, hogy mit egyes szegényház kellőleg végezni nem képes, vállalat útján közerő viselje s mi önerejükből kitelik, ne várják bárgyu és resten Istentől, vagy szánakozó szivtől, hogy végre is nélkülözniek kelljen azt, hanem fogjanak hozzá s tegyék meg. Ő megalapítá a kórházat, rendszerére felügyel, sőt, mig értelmes vezetőt képezend, eljárásait is örömest végzi: de úgy alkotá az egész intézetet, hogy kellékei, szolgálata, folytatási eszköze, fentartó és biztosító gondja a népen feküdjék s ne ingyenvetett irgalmat kelljen hunyászkodva köszöngetnie, hanem büszke lehessen a betöltött kötelesség érdemét érezni, szomszédaik között példaadólag ébreszteni. Czeczilia művelt szivvel, itélő tapintattal birt átlátni, hogy a nép és birtokos nemesség közti viszony természete, ilynemü kötelességek gyakorlatát feltételezi, hogy ilynemü szálakból fonódhatik azon, egyezségi kötél, mely nemcsak a földbirtok s jogviszony jövőjét biztos révhez kapcsolja, hanem együtt érző nemzetté fűzendi a válatag elemeket, melyek mint a rossz tégla első ütésre szerteszét porlanak. És habár nem törekvék is e prózai enyém-tiéd szakban pátriarchai ábrándokat megtestesíteni, habár nem akart is apa és gyermek, vagy osztályos rokonok közti viszonyban állani alattvalóival, s átruházni rájok saját árvájának elrabolt örökét: de zsarnoka sem volt vérző rabszolgáknak, nem csattogtatá rájuk vadállatul fenekedő fogát, sem szükségtelen önvédlet örve alatt megtámadó pontokat nem keresgélt, hanem állott velek, mellettök, s felettök, mint jó szív- s józan észhez, mint jobbágy- s földesúrhoz illik és kell, ha veszni nem akar.

Midőn a kórházba lépett Czeczilia, enyhület és öröm fejeződék ki a betegek éledő arczain. Tisztelet s bizalom olvadt össze bágyadt szemeikben, minden jele nélkül azon hitlen közöny- s tartózkodó félsznek, melylyel szegényrendü betegek, a megvető, hanyag, s gondban és kérdésben fukar orvost többnyire fogadják. Czeczilia, mint bátorító szellem jelent meg köztök, részvét és biztatás balzsamát hozva szavában és nyájas szemeiben, mely gyógyszertárban nem árultatik. Nyugtató okokban türelmet, kétség-oszlató tanácsadásiban annyi vigaszt tudott előidézni s észszerü szelid bánásmódja oly feledtető varázszsal birta enyhíteni a fájdalmat, nyomort, hogy betegei szinte sajnálattal váltak meg a kórháztól, melylyel Czeczilia közelebbi érintkezéseit is el kellett hagyniok.

- Jobban van-e szemed, Rebeka? - kérdé egy zöld selyemmel fedett szemü szép leánytól, miközben szereit letéve, ágyához ült.

- Már nem szúr oly élesen, - felelé a leány, - de érzem, hogy tele van még vérrel, s ha nap hozzá fér, erősen nyilallik.

- Lásd gyermekem, hogy is tudtál oly balgatag lenni? mint elrontád magad, - viszonzá Czeczilia szeliden, miközben a selyem-lemezt épkézzel emelé, hogy a szenvedő szemeket meglássa.

- De mikor azt mondák a faluban, hogy szebb leszek, ha lánczfű-gyökérrel mosom a képemet, - menté magát a szép ifju gyermek, s fájdalmasan zárta el pilláit a világosságtól.

- Pedig épen az hajtotta szemedbe a vért... milyen hivékeny vagy! hátha irigy társad csak azért javasolna valami mérges szert, hogy arczodat elrontsd, s ő nála rútabb légy?! Aztán szebb volna-e a bepancsolt bábu, mint a természetes szépség? Épen te beszélted, mennyire megijedtél az oláhtemplom képeitől, mégis bemázoltad magadat, mint azok... A szépség úgy ér valamit, ha a leány semmit sem tud róla, különben a hiuságért minden okos legény kinevet, s olybá tart, mint a rakamazi boltot, melynek ajtajára bazsarózsa van festve, aztán benne kindruszt árulnak... Most már javul szemed, csak használd a vizet, im itt a friss tépés, szemvizet is öntök a csészébe, de ha megszabadulsz, többé hiú ne légy, s óvjál másokat is e pirító hibától.

- Elbeszélem minden pajtásnémnak, hogy lánczfűgyökértől ne vágyjanak soha megszépülni, - mondá hívő megadással a kis leány, s Czeczilia meg volt győződve, miszerint az egyszerü gyermek szava és példája jobban megölendi a falu nemzedékében a hiuság ragályát, mint egy kilencz rőfös feltulipánozott okoskodás.

- Hát kend, Timárné, könnyebben van-e? - kérdé a közben a gyógyító angyal, megtapintván a szomszéd ágyon fekvő halvány nő üterét.

- Biz édes galambom, teins asszony, nem viszem én többször kútra a korsót, olyan gyenge vagyok már, mint az árvacsalán; osztán mintha mindig a hideg lelne, hogy lelkem is reszket.

- Az Isten jobb, mint te, édes lányom, ki benne nem bizol, meggyógyítja azt is, ki maga okoz magának nyavalyát. Miként kétkedhetik egy keresztény asszony? ki marad melletted, ha elhagyod az Istent. Vallás a nők vigasztaló angyala, ha magad hitlen vagy, lehet-e keresztény leányt nevelned? pedig két gyermeked van, ki büntető ostorul nő fel nyakadra, ha szivükből Isten félelmét kiirtod. Lásd, betegség mindenkit érhet, jó és rossz együtt van a gondviselés igazgató kezében. Tövisek között rózsa terem, s a rózsa alatt ismét kigyó rejlik. Aztán nem magad vagy-e betegséged oka? Negyednapra felkeltél az anya-ágyból. Ez már nálatok köz szokás. Hisz az igen jó, el nem kényeztetni magát az embernek, megedzeni arra, mit a természet bir, de te, édes leányom, első felkeltedkor kenyeret dagasztál, s magad bevetetted. A gyenge szerkezet nem birt még annyi törődést, okvetlenül meg kelle betegülnöd... nem könnyebb volt volna a háznépnek azon egy sütést mással végeztetnie, mint most hetekig nélkülöznie két dolgos karodat? de meg annyit szenvedsz? hogy kell idegen bérkezekre adnod kedves gyermekedet, a nélkül, hogy felügyelhetnél rá, mily könnyen történheték vala, hogy örök nyomort huzassz nyakadra, ha én nem vagyok, ki orvosról gondoskodhattam, mert efféle bajon házi szer nem segít? Mennyi ép, erős, dolgos asszony elronthatná így magát! Én megkértem tiszteletes urat, hogy bölcs igéivel óvja meg ez önmaga elleni vétektől a vigyázatlan népet... Egyébiránt ütere bátrabban ver, homloka sem oly lázas, Isten vele, édes leányom, csak vegye tovább a szert, holnapután ismét jő az orvos, bizzék Istenben, meg fog gyógyulni.

- Angyalom, teens asszony! adasson ennem, megmered a nyelvem, úgy kivánom a gyomorerősítőt. Egy kis zöld almát, vagy kövér disznóhúst legjobban megenném, de beérem ugorkával is, ha egyéb nem volna, - kiálta nyöszörögve a harmadik ágyról egy jól táplált, köpczös, pozsgás pórnő, ki épen lázban hánykódék, hogy vakszeme zöldült, s fogai vaczogtak.

- Majd biz enni valót, hiszen most is rázza a hideg, - felelt mosolygón Czeczilia. - Épen azért fekszik kórházban, mert kivül nagyon nyalánk. Nem szégyelli magát, egész faluban nincs több beteg, ki gyomrát rontotta el. Ha százanként ette az éretlen szilvát, most tudjon koplalni. Hat hét mulva ehetik disznóhust, addig pedig itt vannak a füvek, láz után beköti vele a segédnő, - s azzal átlépett egy vászonfalon a férfiak osztályába, ott hagyva a torkos kornyadozót, ki hiába próbált kövér disznóhusért néhány sallangos kérelmet még elkeríteni.

- Hogy van a takács karja? - kérdé Czeczilia halkan a segédnőt.

- Nem gyógyítja meg azt az Isten se, mert a világos rontás, - mondá szemét felvetve egy sötét arczú, fekete vérü, nagy, barna paraszt, ki azelőtt takaró alá vont fejjel, aludni látszék.

- Minő babonás kishitüség az ismét? - mondá szeliden Czeczilia, szánakozó mosolylyal nézve a nehéz vérü rásztkórost.

- Nem kishitüség az, hanem szent való, - felelt mogorván a takács. Olyan igaz, mint hogy ebből a vaczokból temetőbe visznek, a Sánta Pila rontott meg, mikor négy nyüstös vásznát ki nem adtam hitelbe. Olyan sötéten nézett rám, mintha a kéményből pislogott volna, aztán meg a ház végénél megfordult, s balkezével megfenyegetett.

- De uram Isten! hogy ronthatta ezzel meg Takács gazdát?

- Miért támadt hát karomon harmadnapra, épen pénteken éjszaka ez a kelevény?

- Mert sürű a vére, tisztítni kell, ... sokat ül, sokat haragszik, nem beszél senkivel, s többet is iszik, mint kellene.

- Iszom biz én, mert úgy is elveszek, még harmincz esztendős sem voltam, azóta soh’ sincs egészségem.

- Higyje el, szégyenlenék oly babonás lenni, okos mesterember létemre. Nálunk már a gyermekek is kinevetik, ha valaki boszorkánynyal ijesztgeti őket, nem hiszem, volna a faluban Takács gazdán kivül élemedett ember, ki babonára adjon.

- No, én megittam a levét, akarom vagy nem, állnom kell, hanem hiszen csak érjem életben Lucza-nap éjfelét, kiviszem Pilát a karádi égető hegyre, ha mindjárt kantárnak szabják is bőrömet a seprőparipához.

- Mutassa csak karját, ... asszonyom! bontsa fel a kötést.

- Hiába nézi a tekintetes asszony, nézettem én már azt özvegy gólyaszemmel, fekete fecskével, nem ér annak semmit, mentül jobban gyógyították, annál jobban dagadt, - mondá türelmetlenségig izgulva a vaklelkü rásztkóros.

- Hogyne dagadt volna, - mondá Czeczilia, ha kuruzslóhoz ment. A tetemtódó (toldó), keresztes bodza, s in-nyujtó fű nem minden testi bajon segít, pedig jósbanyájok csak ezekkel gyógyít. Most czélszerü írrel kötözik karját. S ha szorgalmasan bevesz, két hét alatt felgyógyul.

- Fel bizony, mert deszkát árultok a föld alatt. De’szen tudom én, hogy holtig való járvány az ilyen rontás vége. Szegény embernek nem adnak hitelt, pedig csak mi látjuk, mi történik velünk. Tavaly is ráült egy gyermekre a fekete macska, soh’ sem lett többet csont a fél térdében. Sulykosnét meg télen lecsalták a kengyelérhez, s a zsombokon halt meg, másnap hozták haza.

- Igen, mert részegen megfagyott.

- Dehogy részegen! vállán minden körme helye meglátszott a sánta Pilának, én meg láttam, hogy éjjel két fejérség egy nádszálon háromszál gyertyával repült vele... Hát mikor engem minden este egy fekete ló kisérgetett haza, seprüfarkkal s homlokán tükör volt?

Takács gazda kifogyhatlan leendett az idétlen idézetekkel, mik a környéki népbabona maradványaiból lelkébe tapadtak, s miket sötét, szellőtlen rögeszméi közül kiverni sem nem akart, sem nem tudott: de Czeczilia betiltá a folytatást.

- Nem akarom üres rémeit egyenként elkergetni, Takács gazda; most kérem, hallgasson, s ha a kórházból kimegy, szünjék meg a nép közt babonát hinteni, egyetlen beteg lelkű ember képes lenne egész vidéket, e józan szabad fejü népet, vakság hirébe keverni.

E közben kibontá Takács karját a segédnő.

- No nézze, győződjék meg saját szemeivel, mint lohad, mint megfehéredik a szederjes vérelem; két hétre lábra áll, s dolgozhatik: mondá Czeczilia a győzelem nemes örömével.

- Ne higyje tensasszony; boszorkány ravaszság! innen elviszi Pila a kelevényt, hogy másuvá tegye, meglássa, holnapután horgasinamra olvassa.

Czeczilia, a nélkül, hogy reá figyelne, írt ada a szerencsétlennek, s decoctumát megnézve távozék.

- Hát még kérem átosan, kiált utána rivalkodva a takács, Tarcsán is feljárt egy boszorkány, mert az átkozottak nem tudnak meghalni, oszték oszt’ felásták, somfa szeget ütöttek a fülibe, úgy maradt meg a koporsójában...

- Ne darálj annyit, biz az eb is megdöglenék tőle, mert úgy megnyomlak, hogy jobban megérzed, mintha boszorkánynyal álmodnál; szólt egy szomszéd lábtörött, ki már javulásban volt, s erőt érze, igéretét, szükség esetében végre is hajtani.

Mig Czeczilia szánat és irgalom szerepében népét boldogítva önérdemét nevelte: addig az új családtag, Zalánka, s a szerencsés igénytelen Évike gazdasszonykodó üzletben oktatá, formálta, fejté és gyakorlá a jobbágy hölgyeket. A majorudvar gazdag gyarmata volt a baromfiaknak; piros ajkú, kék szemü, fehér arczu libák, alacsony termetű tipegő réczék, kevély hidalgók kakasokból, csirkék, gyöngytyúkok, sikoltozó pávák, temérdek pulyka és kappanok, vidám tollászkodó nép jó húsban, erőben, örök tolongással, mintha Noé omnibusza akarná egy másik özöntől megvédeni a házi szárnyasokat.

- Csir csir csir! pi pi pi! libu libu libu! kóta, kóta! kúr kúr kúr! kiáltá Évike kosárral kezében, s a fellázadt tömeg futva, sikoltva, szárnyon vagy talpain tört, rohant, iparkodék a kis gazdasszony köré! majd lefogták szegényt, de az eleven termetke, védegyleti pecsenyés ruhájában, mint valami fiatalka gyöngytyúk sürt-forrt, szerteszét sikamlott a forradalomban. Kijelelgeté a hízni valókat; persze egy bóbitásra sem esett a halálos sorshúzás; azután befogatá a ludak századát, hogy hattyúi egyenruhájából leméllyeszszék a szokott évnegyedi adót, maga pedig számba akarta venni az izgatott tábort, de százszor is elől kellett kezdenie, mert a pajkos közlegénység - fegyet nem ismerő szabálytalansággal kárált, kergetőzék, s ugrált keresztül-kasul egymáson, mígnem a kis Évi toporzikálva kényszerült felhagyni a commandó-szóval, éhesebb időre hagyván a számbavevő miniszterkedést.

Aztán bement a kender- és lenművelő fészer alá, mely a major felvégén kőlábak közé vont deszkafalból volt kerítve. Hosszú sorban dolgoztak a lányok, kiket ő egyenkint nevéről ismert. Alig térült-fordult, már egytől-egyig sorba köszöntötte. Mindeniknek tudott valamit mondani, tőle kérdezni; tréfálni, enyelegni, egy-két szót cserélni, s mindezt vidám, nyájas, fogultlan színben és kedélylyel, tartiság és követelés nélkül, úgy, hogy a pórleánykák bátran, szabadon, tartózkodás nélkül társalkodtak vele, tanultak tőle, elbeszélték együgyű ujságaikat, nevettek, danoltak saját modorukban, s végtelenül szerették, becsülték a vidék legnépszerűbb földes-asszonykáját.

- Jól megdörzsöljétek Borcsa, sarokkal kell gyúrni, hogy jól kihulljon a pozdorja s puha legyen a kender, ne olyan merev, mintha sodronyszálakból volna összegyűrve; mondá egy erős pórleánynak, miközben sarkai alatt, saját kezével megigazítá a csomolygós csepűt. Aztán siessetek; tegnap is csak tizenhat kila lett meggerebelve, mit mondanak rátok a menyecskék, ha jobban nyúlik a nóta, mint a fonál?... Haddsza a gerebent Panni, ... így húzd a len fejszálát ni! s nem kell szorosan befonni, hogy kérges ne legyen, magam akarom a télen megfonni, hogy szebb kamukám legyen, mint ezek a semmiházi idegen gyártmányok... Erzsi, te meg kösd erősebben a kacs végét, hiszen így kibomlik; pedig tudod, azzal tartják, a mely lánynak kenderkaccsa elfoszlik, menyecske korában elejti a kontyát... Hát ez az apró eszköz miért oly kóczos? héj Sári, Sári! ha a hajad úgy tartanád, az anyád pártája is utána nyőnék a magadénak. Lám Kati mily csinos gombolyagokba tekeri a csepűt.

Így igazítá a munkás házigyárt az ügyes szakértő kis gazdasszonyka, de panasza, sürgetései mindig epe és gúny nélkül, szeliden folytak, s tanítgatva az okszerű kenderkezelésre, melyet a nép magáévá tőn, s kevésb erővel, több haszonnal szebb vásznakat szőtt-font rövid időn, mint a környék asszonyai. Évikétől nemcsak rossz néven nem vették művesei a javító vagy helytelenítő észrevételeket, hanem magok kérdtek, tudakoltak szakmáik ügyében intéző utasítást, vagy gyakorlati mutatványt egy vagy más modorban, mit a vidám Évike mindig örömmel s fontos szakképzettségi részletességgel tett, beszélt, mutogatott, úgy, hogy közte s a lányok közt a legbizodalmasb tanító s tanítvány közti viszony fejlett ki, melynek folyamában a tanulmányi komoly perczeket vihaly, robaj, kedv, tréfa, csintalanság váltogatá fel, legkisebb túlhágása nélkül az egyszerű illemnek.

- Juli megfontad-e már a tavalyi keresményt, kérdé szóba állva velök, miközben kötését kivette, s gyakorlatlan ujjaival halkan, de nyugvó türelemmel kötögetni kezdett egy picziny főkötőt.

- Meg ám kis tens asszony (mert nagynak Czecziliát nevezte a falu), olyan erős fonalam van, mint a hegedűhúr, pedig vékonyabb a lószőrnél; mondá egy furcsa, kis pisze lány, felütve fejét a dörzsölők sorában.

- Mégis fonal, hát mért nem szövetted meg?

- Nem akadt rá pénzem, mit napszámmal keresék, beraktam takarékpénztárba, a nagy tens asszonyomhoz; magam is átlátom, sok igaz van abban, mit annyiszor előhoz, hogy ifjan kell keresni az öreg napokra, s addig egy fillért se költsünk mellőzhető helyre, míg a legszükségesb félre nem lesz téve.

- Így hát mellőzheted a vásznat?

- Oh jéh! de hogyne? annyi van már nekem, hogyha ma férjhez mennék, se kén az orsót egyszer is kinyújtnom! pedig azt mondák a lányok, az új tens asszony kitartja a lakodalmát, a ki maga fonta a fejérneműjét.

- Hohó Juli, nem azét, ki csak font, hanem a ki szőtt, varrt.

A kis pisze elszomorodék. - Úgy hát rozskalácson megyek az uramhoz, mert én hamar árvaságra lettem, anyámasszony nem ért rá tűt vagy esztevátát adni a kezembe, elébb kikisérte a harangszó. Azért nem tudok oszt se varrni, se szőni.

- Majd megtanítlak én, igérte Évike; de egy feltét alatt, hogy te meg más árvát fogsz arra megtanítni... Hát ti lányok feldolgoztátok-e a tavalyi részt, mit a napam dolgán kerestetek?

- Én már el is adtam, mondá Kati, ponyvának vette meg a szomszéd uraság, mert nem fonat az ám soha egy szálat is, hanem a mije nincs, a szomszédból kéret.

- Én is eladtam, közbeszólt Borcsa, olyan szakasztóruhát fejérítettem belőle, mint a hó; Sári meg kéztörlőt szabott a vásznából, meg lepedőket is; de azért eladott vagy kilencz borzsákot.

- Mégis hasznos hát így részibe művelni a kendert? kérdé a fiatal Évi, mintegy tapintva azok közvéleményét, kikért az egész terv kigondoltaték.

- Oh lelkem kis tens asszony, hiszen hogyne volna? mondá elől egy jóképű özvegy (egyetlen nő a kenderkínzó köztársaságban), ki a kontynál fogva minden köznyilatkozatnak hivatalos szája volt. Így legalább megruházkodhatik az is, kinek földje, marhája nincs, hogy kendert vethessen; aztán meg a nagy tens asszony gondot visel reánk, hogy a mit keresünk, sikere legyen.

E közben folyt, haladt, égett a munka; csinos négyszeg csomókban rakaték össze a kész mű, külön a fej, kacs, apró szösz és csepű, mindenik saját alakjában kötve, fonva, vagy göngyölítve; csupa öröm volt szétnézni a raktéren annyi tisztán munkált, ügyesen rendezett len és kender között, miknek aranyló halmai simán ragyogtak, mint a szálán fésült tömött szőke haj. Évike elégülten járt-kelt közötte, s ha egy-két órai működés kóczczal, pozdorjával belepte a fészer vert földét, rögtön kiseprék azt, hűvössé locsolva, hogy tükörtiszta lőn, mint egy fővárosi virággyár műasztalai.

Zalánka új iparágat szándékolt meghonosítani a faluban, ő a selyemtenyésztés iránt törekvék előre kedvet gerjeszteni a helybeli hölgyekben, hogy jövő nyáron annál több eredménynyel kezdhesse meg üzletét. Szalárdy Elek még mikor Czecziliát nőül vevé, ennek szelíd befolyásával, szeder-iskolát alapított, melynek csemetéit évenkint utak, dülők, tábla-hasábok hosszában kiültetteté. Férje halálával Czeczilia úgy át tudá származtatni jobbágyaira a faültetés kedvét, s annyi szépet és biztatót tudott mesélni a szederfa-tenyésztés jövőjéről, hogy minden szorgalmasb gazda azzal kerítette körül telkét s tagosztályát. Most már az ápolt fák ezrei teljes díszben álltak, s józan számítással lehetett arra egy jelentékeny selyemtenyésztést tervezni, mely az azt tanulni kezdő népnek, mindjárt az üzlet elején, buzdító jutalmat lesz képes jövedelmezni. Ennek vezetését magának tartá a fenkölt keblű Zalánka, ki mások kárán s példájából tanulva meg a kergető szenvedélyek s fényüző élet öncsaló nyomorát, erényeit pedig saját szívében díjazó tapasztalatában növelve: az elvont, de nyugodt boldogságú családéletben, főörömeül tartá az édes hon virágzatára, bármily közvetve, bármily kisded helyköri sikerrel munkálni és hatni.

Olcsó téres csűr vala épülőben bogártenyésztéshez, melyet a lenfészer pótoland szükség esetében. A háló és nádrácsokat magok a helybeliek készítik, s e közben előre több ismerethez jutnak magyarázat útján, melyek az üzletre vonatkoznak. Zalánka a házi selyemfonó-gyárban tanít már. Czeczilia néhány font gubót tenyészte a végett. A géporsók mellett csak két-három üstben van meleg víz, melyen a rángatott gubók össze-vissza tánczolnak, annyival is inkább, mert a pórleánykák szokatlan kezén meg-megakad az alig látható szál. Zalánka tanári türelemmel jár-kél, magyaráz, mutogat közöttük. Egyiknek ujjain igazgatja a nemes szálakat, másikat a kerék egyenlő hajtására oktatja, harmadikat ismételve tanítja, miként kell a lefont matringot megszárasztani, kicsapni vagy fonatba tűrni. Arczán oly elfoglaló ügyszeretet, annyi elégültség a leggyérebb sikernél, s oly odamerült figyelme szívnek és léleknek, miszerint e hölgyről senki sem mondaná, hogy főház szőnyegeit hagyta el, hogy ezüstbe borult asztalok s rendkereszttel csillogó társaságok közül vonult a tóvidék csendes magányába, s város-tébolyító operákat cserélt a hallgatag falvak esti harangjáért.

Így és így foglalá el magát boldogan s boldogítva e három nő; e mindannyian különböző egyéniség, kik nőerény, honszeretet, s háziasság közös kapcsaival fűződtek lélekrokonokká; s kiknek napjai előbizonyságot tőnek, miként mind az együgyűebb elme, mind a művelt szív s emelkedett lélek, a nép és természet körében tud találni sok szeretni valót s egyik sem szorul a festett városiakra, gyártott boldogságért.

Az egész család egymást ölelő összhangban élt. Mindenik tag közosztályra vitte örömét, s ha fájdalma lett, biztosítva volt, hogy őszinte részvét enyhíti sérveit. A férfiak közügy és gazdaság érdekében kivitt eredményeiket; a nők a nép- és házi boldogságot, rendet, kényelmet, jólétet tekinték külfoglalkozásul: de a mellett nyitva állt szívök a benső lelki élet minden gyöngédebb örömeinek, s egy nap sem mulék el, hogy többféle czélzott működéseik közt a családszeretet szívhez szóló körét, úgy mint a természet ifjító kellemét fogékony kedélylyel ne élvezték volna. E mellett jutának órák a gyönyörrel tanító irodalomnak is; ki mit olvasott elő, kellemében adta elő az élénk hatásnak vagy közösen ismétlék sikerültebb művek felolvasásait; míg másfelől a szívnemesítő művészet gyakorlatával tarták életben a kebel költészet-derítő csalódásait. Zalánka festett és hárfázott, Czeczilia tökélylyel játszá a zongorát, Évike pedig eredeti meleg beljegygyel éneklé a dalokat, melyek vele nőttek fel, melyeket nem eltanult a néptől, hanem vele együtt érzett, s eszméit, multját, saját szívvilágát tartalmazák. És ha a park gyöngyszinű padjain vagy a centifolia semperflorens körül Elek, a kis Czeczilia sírjánál estenként holdvilágon ültek, s dal, hárfahang, hallgató határok felkölték a merengő ábrándot, emlék és kegyelet eszméit, ájtatos bölcselet, s a tiszta szív félelmetlen lemondása szentelé fel őket. Szóval a tett és törekvés, munka és élvezet váltó órái közt úgy tudák felosztani a muló napokat, hogy minden érdeknek éltek, minden viszonyt igénybe vettek, mi a nemesb életszerkezethez tartozik, s minek betöltetése az emberi rendeltetésben fekszik, minek következtén vidám, elégült, hasznos tagjai lettek nemüknek, a helyett, hogy resten, izgúlva, gúnynyal és idétlen vágyakkal gyötrődtek, vagy másokat bántva, sértegetve, s azoktól kerülve, ingerült kedélylyel száműzötten sóvárogtak s sorvadoztak volna...

Jóformán lealkonyodott, mikorra a tanúesketés véget ért. Vámos néhány használható pontokat nyert az adatokhoz, melyek Ödön jogviszonyait illetőleg, a Lőbl titkos kihallgatása, s a kopasz morva vallomásai által már kezénél voltak. Főleg a Lőbl elleni vádkereset bizonyítványaival gazdagult, s erkölcsi öröm lelkesíté emberbarát-szívét, hogyha a végzet nem segélylené is Ödön jogérdekében a legnyomósb tanúkat feltalálnia, legalább a vérszopó uzsorástól megmenthetendi elhagyott honát.

A zömök szolgabiró rendkívül pipázott, pedig a leves már az asztalon volt, s ő reggeltől nem evett, mely nála ép oly ritka és tűrhetlen, mint a földi halál; esküdt úr pedig kirántá feszes frakkjából a zsebtükört, s egy zúgban rendre utasítá konya hajfürtjeit, mert hol ennyi szép és ifjú hölgy van egy rakáson, szentségtörés leendett csapzott hajjal osztozkodni az eledelekben.

Pipacs Gyurka erőnek erejével maga rendezte el az udvar lábjában a hortobágyi szállítmány terítékeit, mert úgymond ő a korteseknek tanult asztalnoka, s elővigyázatból fatányért, czinpoharat rakott a békés pusztai parasztnak, nem is képzelhetvén, miként lakhatnának jól vér nélkül, ha nemes társai sem állhatják meg, hogy lakoma közben egy-két koponyát fel ne pattantsanak, mint valamely champagneis palaczkot.

Midőn szükségtelen szolgálatával készen lőn, nemcsak fáradsága miatt, hanem hogy könnyebben nyelhessen, megtágítá pipacsszín nyakravalóját, s oly lompos csokrot talált hevenyészni belőle, hogy egész begye harmadik falura virított, aztán pedig neki törülközvén, leereszkedék az urak asztalához, melyet Czeczilia, ismerve jeles vendégeit, tizenkét tál étek elviselésére kárhoztatott.

Azt vélhetné keresztény gyomor, hogy oly embernyujtó reggelizés után, minőt Pipacs atyánkfia, és nemes társunk az úrban, véghezvitt, lehetlen lesz friss víznél mást ebédelni: Pipacs kineveti az ily gyarló okoskodást. Arcza ugyan a kilenczedik tálnál s több rendű és szinű poharazás után tökéletesen felölté a cinnóber pírját, úgy hogy saját képét felköthetné nyakravalónak, de azért nyelve mint a szélmalom, s szeme forog, ha a tizedik tálat behozzák.

Az asszúborok sorozata közben nem folytathatá tovább lelkesedését, s összeegyengetvén kebelén kancza-mentéjét, mennyire a csokor engedte, vérben forgó szemekkel szónoklani kezdett: Kinn ácsorogván pedig, bukott esküdtből bőrkupeczczé hanyatlott Kuka Vespazián vérszerinti sógorom sövény kapujában, hogy ne kelljen kurta nemesi rendeltetésem szerint egész nap éhen őrzeni az ökörjáromszeget, felvetetém magam az idáig pofozó vagabund czézára, mely már az ótestamentomban hosszú fuvarra járt, s hihetőleg Illés prófétát is mennybe döczögtette. Ezen kirándulásbéli revelatión pedig annál vérmesebben örvendek, mivel nemcsak gyomromat statutionaliter megterheltem, hanem, a mint fülhegyre vevém, e vendégszerető hajlék fedele alatt véletlenül lakodalom esvén, magamat a legale testimonium előtt rangom szerint le is ihatom. Minek okáért ezen vitézlő családot nem tekintem másként, hanem mint ama fényes fiastyúkot a kerek vidék egén, melynek most csak öt csillaga látszik, de ha az ember négy-öt esztendeig nézi, kibukkannak ragyogó csirkéi...

Pipacs a piruló hölgyek daczára, okvetlenül fogytig elemezi vala toasztját, s a ragyogó csirkéket, ha a rajkó-banda be nem ötlik az előszobába, s oly rettenthetlenül nem kezd trombitálni, hogy sem igéret, sem fenyegetés el nem tudja hallgattatni.

XXXI.
(Egy ifjú úr.)

Több mint másfél év telék el a közelebbi események után. Ki valaha saját körében, ön napjai s egybeköttetése ágazatai között, másfél év nyomait híven felkereste: tudni fogja, mennyi idő az; ... sokkal több magán események, egyes családok s egyéni sors alakultában, mint nemzeti történet vagy világfolyás kerekei előtt. Hány remény feneklik apró nyűgök békószövegében, mely másfél év előtt erő és dicsőség fényutait mérte? hány ismeretlen arcz hord felemelt szemeket a rang világában, mely észrevétlenül vetegetett hálót az álarczos tömeg közt? Hány eszmét, törekvést, irányt cserélt ki a végzet igazgató keze; hány viszonyban s családtéren találunk omladványt vagy félbenhagyott torzot, melyek virágzásban álltak, vagy jogos alapon voltak megkezdve? A halál s változás birodalma alatt másfél év sokat alakít, csak az érdem marad ugyanazon súlyban és értékben, de mily ritka az! s mennyivel inkább az ép szem, mely azt való alakjában látja, az évtized, mely látni akarja!

Ezen érlelő korköz történetünk szövedékein is elhinté az idősödés jegyét. Mindenik ház, mindenik egyéniség, mindenik viszony, a mi csak ide vonatkozik, fejledt, haladt, bonyolódék saját természete szerint. A szorgalom gyümölcsöket hozott, a szenvedély érlelé a sülyedést, a szeretet örömöket termett, a részvét hálát szült, vagy virágban mutatá sikerét, az érdem közvéleményt szerze, vagy másokat boldogíta legalább: csak Ödön titkai maradtak régi állapotban, csak Vámos nem bírt az időnek hervadozó szövevényei alatt nyomokat találni, melyek a két főtanúhoz, Márk nővére s a vörös dajka cselédéhez vezetnék.

Mindent, mi rejtett vagy nyilvános rendszer útján hallgatag fürkészetre megpróbálható volt, költség és fáradtság kimélete nélkül elkövetett már, erőszakos lármát, kényszerítő vallomásokat nem akart csikarni; tudta, Márk romlottabb erkölcsű, hogysem hamis eskü által kisebb veszélyből is kész ne lenne kibúvni, pedig mihelyt a törvényes üldözés szagát megérzendi, ha el nem szökhetnék is, a két hölgyet elvesztené, s akkor az itéletet indokozó bizonyságok lehető forrása végkép be volna temetve.

Egy estve, a pesti Wurm-kávéház hátsó zúgában nehány borotvált izraelita dugta össze fejét, mindennapi apró tőkés, elegáns hajhászok, olcsó, kéz alatt vett-szedett fényűzéssel, kik már régi nyúzó társak voltak, s mint holló a dögre, rendszerint összekárogák egymást, ha vagy egyenként nem birtak valakit vérig koppasztani, vagy kétes színe volt elhorgázott pecsenyéjöknek, azaz kevesebb biztosság, hogy sem nyolczvan-száz perczentet dobon is összeverhessenek.

- No hát nincs kedve ezer pengőt adni Salamon Vetter? kérdé egy piócza-ajkú fiatal a legöregebbet, kinek tátott szájvége habosan fityegett a sok fecsegéstől.

- Hát miért nem adsz te? felelé Salamon.

- Hiszen adok ezret, Simeon is kettőt, de lám négy kellene.

- Máskor nem veszlek a g’schäftbe, ha szemem lógna is; az egész ember gyanúsnak látszik előttem. Szalárdy Lajos; hisz az apja is oda van; Lőbl kegyelméből nincsen még csőd alatt; ha két hónapig meg nem kapja Frankfurtból a törlesztő kölcsönt, menthetlenül dobra ütik még aranyos ruháját is.

- Mennyiszer mondjam még, hogy nem az apja kér. Anyja Bécsben lakik, tele van aranynyal, mint a zsák, s ez a szeleburdi tartja a madzagot. Ha nem akar fizetni, leszállítjuk az üveges hintóból, de hogyne fizetne, hiszen úgy tékozol, mint a bibliai fiú. Most adhatunk neki, majd őrizzen aztán disznót, mint amaz elődje. De mondom, hogy fizet.

- Fizet bizony, viszonzá kigyó-mosolylyal a ravasz Salamon, mert adósságát kölcsönnel fedezi. Itt van az én könyvem, hol betűrend szerint beírvák az adós nemesek, kik zsidó-kézen vannak. Ni, milyen hosszú sor van a neve után, pedig még csak féléves jövevény.

- Mindössze is tán hatezer pengő. De milyen nagy befolyású fiatal létére; egy évig volt követ. Aztán követnek sem tesznek gazon szedett embert.

- Megtesznek bizony téged is, csak nevelj bajuszt, tagadd, hogy zsidó vagy, s költs harminczezret.

- No, de ily úr? mondá egy zsugorodott képű, ki a piócza-ajkúnak folyvást szemébe vágott, hogy Salamont minden áron húzza be a g’schäftbe.

- Mintha nem döglött volna már sok ezrem ráklábú csődökbe, több uraknál!? én egyedül olyan helyre adok csak negyven száztólikra, hol két huszast kér, a kinek tallérja van, s annak is a fülét a kezembe adja.

- De házasodik is gróf Szalárdy Lajos; milliomos leányt akar hozni Bukarestből; szólott ismét egy czingár koppasztó a rábeszélők közt.

- Azt Lőbl g’schäftelné, hogy rebachja legyen, s pénzét biztosítsa, melynek egy része csőd útján elveszne az apjánál. De kell is ennek a kanczakergetőnek házasság? hiszen most is a híres énekesnő pazar pompájára szed, vesz adósságot.

- Mit gondol avval Vetter, mi csak nyúzhassunk. Egyébiránt nem hiszem én, hogy Athea jó szót adna neki.

- Dehogy nem, állítá Salamon; hát mért láttam színpadon nyakában azon smaragdba kapcsolt tíz sor kelet-gyöngyöt, mit a Müller neve alatt én adtam Szalárdy Lajosnak pénz helyett váltóra?

- No lám, hát mégis hitelezett már neki!

- Száz perczent haszonnal; de megvettem rajta: ezerötszázig lerántám a szakállát.

- Higyje el, hogy most is megveheti. És ha elveszne is, többet nem veszélyez, mint mennyit bőrén nyert. Ezerötszáz pengőt húzott ki zsebéből, s ha ezeret visszaad, ötszáz zsebben marad. Tudna-e Salamon Vetter oly hitlen zsidó lenni, hogy keresztény ellenét, annak saját pénzén megbuktatni ne törekedjék?

Salamon figyelmezni kezdett, s harcz keletkezék pénzszomja és gyűlölete között. Az apróbb uzsorások félszemmel összevágtak egymást biztatólag, noha nem merték szokott fogásaikat mind kimeríteni, hogy túlsággal gyanúba ne hozzák, s végre elszalaszszák a megőszült rókát.

- Igen, igen, milyen mestermű lesz azt a lobogós díszhajót örvénybe rántani; milyen hizlaló káröröm, mily élénk mulatság zsidó piaczon s kávéházi apró klubbjainkban. Ismét veszve egy híres keresztény; megfojtva egy kutya, ki egymás közt marakodik, mégis minket ugat... Salamon Vetter ily érdemet tehet, nemcsak kára nélkül, de nyereség mellett! s mégis vonakodnék? Mit veszthet zsidó Szalárdy Lajosnál? alig van köztünk két hitelezője, az is kétszeresen behúzta már tőle veszendő tőkéjét. Zsidók rántják csődbe, mégis keresztény hitelező veszít, egyikkel buktatjuk a másikat, s hitelező és adós mind rakásra döglik... Salamon Vetter; mégis tudna vonakodni!?

A klubb többi tagjai, ki-ki saját modorában, ráestek a vén Salamonra. Lett lárma, henczegés, érthetetlen zsibaj, de gróf Szalárdy Lajos nevét mindig oly tisztán s hallhatóan mondták ki, hogy minden idegen, ha nem akarta is, kényszerült hallani; mert ez is egyik eszköz az aláásásban, ha valakit már czélba vevének.

Végre veszekvő osztozások után, melynek fele színlés, fele komoly ingerültség, rá hagyá magát beszélni Salamon, s levonva előre három hónapi kamatot százhúsz pengő forintokban, kifizeté Szalárdy Lajos ezres váltóját a pióczaszájúnak, nyolcz darab százassal, melyet mint a kezén keresztül ment mindenféle bankót, szokott bélyegével megjegyzett.

Ki ezen klubbot beszélni hallotta, azt vélné, Lajos a végsőkön vonaglik, s a holnaputáni csőd küszöbén menthetlenül sikamlik befelé, pedig annyira áll attól, jelen segédforrásai közt legalább, mint akármelyik hajhász; de már az így szokás, ha valaki önálló uradalmak nélkül, zsidók közt nehány száz forintot kerestet. A hajhász czimborák sürgeték Salamont, hogy tíz-húsz tallér sápot egyenként kapjanak, mert Lajosnak a pénz tíz percz alatt kellett, s nekiek nem vala, hogy magok adjanak; Salamon pedig gyúrta, törte, gyalázta Lajos névhitelét, hogy minél veszettebb híre futamodván, másunnan ne kapjon, s maga verseny nélkül koppaszthassa.

Mitsem álmodva Lajos, hogy ily csekély hirtelen segítő kölcsönök miatt neve csalárd naplopók, s becsület-irtó férgek mocskos száján kereng s gyaláztatik, kényelmesen szivarozék írótermében. Kandallóján hatot mutatott a roppant márvány-óra, s ő felpillantó figyelemmel kisérte lassú mutatóját, mintha siettetni vágynék. Előtte alvófélen pislogott a kandalló parázsa, elvéve a terem világát, melynek pompás bútorzata, töredékesen mutatá fel tűztől megaranyzott nehéz körrajzait. Tömött rojtú sötét függönyök burkolák magas ablakait; falán állat- és nőképek, Anglia legújabb aczélmetszvényei; egy-egy szobor vagy márvány díszoszlop az aranyzott szegletekbe állítva, s szerteszét, olvasó- vagy játékasztal körül különszinű bőr és gyapjú, bársony nyugszékek, pamlagok, melyeknek lábait angora- vagy párduczbőr ölelte körül. Olvasó asztalán felmetszetlen frank és angol könyvek, a statusgazdászat, s publicistai eszmék conservativ elvű íróitól, nehány olvasatlan száma a Times és Journal des Debatsnak, hajtásában maradt Budapesti Hiradó, s honi divatlapok, melyeknek operai előadásokról írott hasábjai mutató ujjal felszaggatvák, a mohó olvasás jelével. Egy esztergában metszett rakpadon nehány vont csövű czéllövő pisztoly schnellerrel, egy pár bajvívó belga cső; közelében egész rend drága csibuk letámogatva, s ékes állványon soknemű amerikai szivarszekrénynyel, négy vonalban pedig ragyogó tajtpipák, miknek kupak során tűzszín fénycsíkot vet a gerjedező szén.

Egész felszerelés drága, s vannak közte jeles műdarabok, de semmi honi czikk, azonban túlságig gazdag, s öntvény és nőművekkel, ék- és dísz találmányokkal annyira elöntve, hogy asszonyi ízlést, puhaság jegyét ölt s küszöbéhez kötött monomant jellemez, ki másutt mitsem élvezhetvén, mindent termébe igyekszik begyűrni vagy kalandos kéjvadászt, ki ízletével, kényelmeivel kaczérkodni akar.

Lajos unottan ült a sötét magányban, míg kívül esős havat kavart a februári szél, s csapongó szárnyával olykor megverte ablakát. Végre csengetett, s lámpát hozata. Barna barkójú ölmagas legény hozta a bronzlámpát, zöld vadász ruhában ezüstre, komoly és tekintélyes, mint egy királyi csatár.

- Elpusztult már házamtól az a pletykahordó kofa? kérdé Lajos mogorván a vadászt.

- Pisze Pistát érti méltóságos grófom?

- Igen, a hálátlan levegő-fogyasztót.

- Elment, de holmiját itt hagyá. Instántiát akar beadni, úgy reméli, hogy méltóságos grófom megkegyelmez neki s visszafogadja.

- Soha; felelt ingerülve Lajos. Málháit, ha nem viszi, rakd ki; kérni se próbáljon, szemem elé ne merjen kerülni.

A vadász kiment; Lajos írasztalára helyezé a lámpát. Nehány szép szobor állongott azon s támlarámákban hölgyek arczképei, massiv íredény drága porczellánból, egy agg helvét óra, s több csecsebecséi az íreszközöknek. Lajos levágta magát asztalához a kemény blancbőrszékre, kihúzta a közép fiókot. Jobbra a szegeleten, egy öntött gyík alatt válasz-váró levél feküdt szétbontva, tegnapról kelve, következő tartalommal:

«Uram! szobaleányom hallá az ön jockeyától, hogy aquarellben festett arczképemet, többekéi között írasztalán tartja, s gyanítni engedi, mintha tőlem birná, a leleplezés jogával együtt. Cselédpletykát nem szoktam forrásul használni, de kérdésemre, melyhez ily hír után igényülve lettem, mások is meggyőztek. Azért sietek megtenni az óvó tilalmat, sokkal lovagiasabbnak tartva önt a nőbecsület kérelme iránt, hogysem tagadó alkalmazásával, más utat kényszerítsen választanom, s mit nem örömest tennék, gyöngédlen hiúsága alúl, magamat, önkörében, nyilatkozat útján kimentenem.

Athea s. k.»

Lajos kivőn egy halvány arczképet a közép fiókból. Noha nem volt tökéletesen találva, az ábrándos szemek, s szenvedő arcz méla fenségéből, rá lehete ismerni a bájos Atheára. Mily hitvány eset, mily ég és földközi távol az eredeti kellem s utánzott máz között; gondolá Lajos magában. De melyik képiró tudna tökélylyel visszaadni arczot, lopva ügyeletlen mozgalmaiban, a vonások változata közben kell leragadoznia? s különben is lehet-e angyalt festeni a föld színeivel?... Egészen amaz epedő, láng szenvedélylyel függött a képen, melylyel a debreczeni tűz estéjén atyja termében kisérte. Érzé, hogy akkori sejtelme valósul, hogy félelmes hatalom köti, ragadja a varázs-delnőhöz, melynek lánczaiból nincsen lélekerő kibontakoznia, hogy mélységek nyilnak a növő szenvedélyen, hogy nem lesz védhorgony az örvény orsójában, s a fején elcsapó áradat reá temetkezik... Merengése közben ingerülve lőnek vonásai; a tegnapi levél jutott eszébe, s kikapta azt a réz gyík alúl, hogy válaszoljon reá, de mielőtt tollát tintába mártaná, visszatette azt; a szégyen és küzdelem elhalasztá a gondolatban szünetlen változó felelet sorait.

Zár alá rejté a borzasztó levelet, s mintegy szóródásból egy csinos éktokot nyitott fel, melynek atlaszbéllésén párisi név és bélyeg aranylott. Igen drága karperecz volt abban; benső világa behúzva azur zománczczal, s rajta nap-hold szín felelő drága kövekből és gyémánt csillagok, kívül pedig éjfekete emaille, s a perecz koronáján tiszta smaragdokba foglalt ősz istene az agg időnek, kaszája alatt óra-lapot tartva, mely soha nem hibázó pontossággal járt. Lajos elégült mosolylyal nézte a remekműt, melynek különcz eszméje mesteri sikerrel volt kivive; s gondolata e perecz jövőjével látszék foglalkozni. A ki tudja, hogy a smaragdot és fekete színt Athea kiválólag szereti, könnyen azon véleményre jöhet, miszerint az ékszer reá van számítva.

E néma jelenet nemcsak azt magyarázta meg, miért küldé el Lajos Pisze Pistát, hanem azon furcsa természetű viszonyt is, melyben Atheával állott, s ha Salamon zsidó tíz sor gyöngyét és szavait egybeveti az ember e közelebbi körülményekkel, alig képes megfogni, miként ékesítheti magát Athea Lajos tulajdonával?

Míg Lajos némán szeretgeté a másodszor kezébe vett képet, fölröpült megette a másfél öles szárny, s széles paszományú inasa előtt belépett az előszobából Beatrice. Fehérsárga arcza, s halavány karjai most még gyöngébbek, szeme, fogai ragyognak, keze a finom keztyűben kicsiny s félelemig fehér; úgy látszik, e nőt nem emészti önházának sorsa, mert mióta férjét elhagyá, folyvást ifjodik. Fehér, reszkető kócsagbaratt gyémántokba fűzve, s szőke fürtei közül gazdag brilliánt fény töredezik át drága függőiről. Öltözete lyoni barna bársony, melynek kövér redőit granát színre festi a lámpafény. Keblén gyémánt bokréta, karjai rakvák köves pereczekkel, miken csomókban lóg a divatfüggelék. Fényüző szenve nem látszik lankadni a telő időkkel, sőt gyermekies növekedésben áll, mert füző zsinórja is legújabb találmány. Bejöttével még egy lámpát s gyertyákat parancsolt, magát pedig belemeríté egy sötétpiros pamlag karéjába.

- Nagy ebédről jövök, mondá Lajos kézcsókjának fogadása közben. Az asszonyok egytől-egyig szerelmesek beléd, ki nem fogynak dicséretedben. Henyéldy grófné állítása szerint legszebb kocsid, díszfogatod, livréd, s paripáid vannak egész Pesten. A burocratiában ki sem mérkőzhetik veled; módod, formád, udvariasságod beillenék akármelyik udvarhoz, s ezt valamennyien ráhagyák.

- A farsangon cotillon-tánczosa voltam Henyéldynének, felelé Lajos, miközben egy szomszéd pamlagon magát pongyolán elveté, fénymázos lábait maga alá rántván. Egészen divatba jött az elhagyott asszony, olyan tarajos lett, mint az ágaskodó kakadú.

- Ha ha ha! de mindegy, csakhogy szeressenek. Mindenbe bizhatol, ha nőknek tetszel. Ők szépen, haraggal, csel- vagy erőszakban rábirják, beszélik férjek uraikat s azok vagy akarják vagy nem, melletted sürgetnek. Eleven példa az apád, mit tehet a férfiak irányában egy nő... Nagyon jó úton vagy, csak ámítsd folyvást őket, ha kineveted is. Már mindenik eszét magaddal hurczolod, szeretnék egymást összetépni az irigység miatt. Hogy is ne drága telivérem, te csábos Don Juán, ha anyád nem volnék, tán beléd szeretnék; mondá hizelgően vállára fonódva, a mi tőle, ki jól tudá, hogy Lajos nem fia, kissé túlságos volt.

- Csaby tanácsosnő nem volt-e ott? kérdé Lajos végig simogatva Beatrice vállölelő karját.

- De igen édesem, vetélkedett magasztalásodban.

- Farsangon kivívtam, hogy díszhölgye legyen az ifjak báljának. Első esetben ért conservativ asszonyt ily tisztelet, azt nem feledheti, meg így alkalma lett fukar Janiától legalább egy bécsi öltönyt kicsikarni.

- Nagy kópé vagy mon cher! mégsem merne Csaby ellenséged lenni, mert Arabel minden nap szemére vetné titkolt parókáját... Apropos! a kis czingár orángutang, marquise Lunèvre imád még superlativ grádban, győzelmed a tábor sorompóin is behatott.

- Ha ha, csak képzelje mama, mindig à la tartar, vagy espagnolesa ment a páholyomba, ha átengedtem neki; pedig nem egyszer addig vihogott, hogy kiejtett vendégfogát könyöklőmön hagyta.

- Annál kevésbbé akarhat harapni, édes drága szépem.

- Büszkeségem az, ha viseletem, mama kivánatait megközelítheté.

- Comme il faut mon cher! Kielégítesz!... e tapasztalat kifizeté azon merényt, hogy február végén öt napra elhagyám éretted a fenséges Bécset. Bécsbe jöendsz mon cher, pedig rövid időn. Hogy is maradhatnál sokáig, te ritka díszvirág, a dudvás konyhakertben?...

- Magnifique? hiszen mama átvehetné Pompadour szerepét. Most hát nincs más hátra, mint megkérnem az anyák legszebbikét, hogy adósságomat született kegyessége szerint fizesse ki! mondá sima hangon Lajos, miközben Beatrice keztyűtlen kezét szerelmesen nézte közbe-közbevetett csókjai közt, mintha annak eléggé át nem ismerhető szépségét csodálná.

Beatricét meghökkenté ugyan a frankdrámai véletlenséggel jött pénzkérés, de keze csodálásától nem akarva visszahozhatlanúl elriasztani őt, mérsékelt szemrehányással támadt rá.

- Ugyan csunya mon cher. Újolag adósság? már másodszor hat hónap folytában! Hova tudod tenni? atyádtól szép apanaget huzasz, pedig azt hallottam, kártyán is sokat nyersz; s mennyit kifizettem már én helyetted?

- Lám angyaljó mamám, csak nem élhetek úgy, mint egy tót diákból termett concipista? Én, kinek ereiben, legszebb anyám magas kegyeiből herczegi vér buzog (Beatrice elpirult), kinek anyja a birodalmi fővárosban salont nyit, az udvar köréhez tartozik, ... lehetnék-e összevont, zugba dugott, ignorált medve, kiről egy harmincz forintos ó mágnás ezt kérdje: ki az?... Nem, nem, édes mamám, ezzel tartozom nevednek, származatodnak, ó fényednek; miattam egy foggal se állj alább a herczegi lajtorján, mint nagyanyám állott... De mily szép, mily tekintélyes, mily ellenállhatlan hatalmú ma ezen arcz mamám! a komoly fenség, szelíd tekintet, s mégis parancsoló szemek! Valóban kedvezőbb napján meg nem mutathatná magát az irigy pestieknek.

Lajos még tovább fűzte volna hizelgő szavait, bő és szakadatlan folyamban, míg Beatrice az első hatás ingerültségéből megjuhádzandott, de őt a mondottak is annyira érdeklék, hogy alkalmat vőn a tükör végett felállani, meggyőzendő magát, Lajos bókjainak valósága felől.

- Hiába indokolja, igazolja adósságait édes pazarló Alcibiádom, mert az habár arszlánias, mindig hiba marad; mondá Beatrice közeledtében, elégülten mosolygó arczczal, mert maga is úgy látá, hogy ma csakugyan jó színben van.

- No de megbocsát angyaljó mamácskám, hogy dicsőségeért vétkeztem; folytatá felkelve Szalárdy, miközben Beatrice fürtjét igazítá, mintha kellemét élvezné.

- Mit érsz bocsánatommal, ha ki nem fizetem? kérdezé a fokonkint lekötött hiúság.

- Megbocsátni vagy fizetni az mindegy herczegi véreknél; viszonzá megtisztelő büszkeséggel Lajos.

- Bizony pedig se kedvem, se pénzem fizetni, mondá ismét komorúltan Beatrice, megkapva a mindjárt kicsikarandó igéret kellemetlen következésétől.

- Nem úgy, hanem úgy herczegi mamácskám, engemet büntetne, s magát bosszulná meg. Ha schatulját nem fogja megnyitni, hiába visz Bécsbe. Nyomorult összeg miatt Pesthez kell ragadnom, mert ha kimozdulok, lárma és izgatás támad hitelezőim közt. És látja, legokosb, legszebb angyal édes anyám, ha Bécstől elmaradok, ki fogja élénkebb divatba hozni házát, magát, hirét, ünnepeit? ki torlasztja meg a malicieuse sérelmeket, egyik-másik mellőző úrhölgyön? ki fog annyi özvegy s szalmaözvegy nőrokonnak ügyes, imposánt világadó lovagjává lenni? s ki egyenlítend oly sok apró hepe-hupát a mamai család salon horisonján, mikről annyiszor s oly érzékenyen panaszkodék már?... Aztán meg ... jó, hogy eszembe jut, ... hiszen mama meg akar házasítani; ... ha csakugyan oly gazdag azon bankár leánya, majd visszafizetem a menyegző után.

- Ott is hálóimat téped, ellenveté kaczérkodó czáffal Beatrice. Azt mesélik Bécsben, Bukarestből hozasz milliomos leányt.

- Lőblt bolondítom az atyám kedveért. Ha nem biztatnám őt, hogy eljegyző tervét rokonszenvvel veszem, rég csődöt kért volna mamám férje ellen, s akkor közös nevük szépen sárba esik; holott így időt nyerünk törlesztő kölcsönnel kivágni magunkat.

- Hát hajlandóbb volnál választott menyemhez?

- Jó mamám ízlése szentírás nekem.

Beatrice, kinek különben sem volt komoly szándéka megtagadni váltott gyermekétől az adósságfizetést, e könnyelmű házassági alkuban végkép megengesztelődék. Azt hivé, e két személyből álló társaságban csak ő számít s kereskedik alkuvó felével, csak neki van önző terve (miszerint Lajost Bécsbe törekszik erőszakolni, hogy holt háza megelevenüljön, s társalmi kigyók s alakosok ellen ijesztő krampusza és mumusa legyen); Lajos pedig szívfenekig őszinte és feláldozó, kinek egyetlen törekvése, anyjának tetszeni. Ha e sajátságos jellemet fürkészi, vagy az intéző tervek estjén tett vallomásait mélyebben észleli: át foghatta látni, mennyire valótlan Lajos szájában minden tett igéret; mennyire nem is jár eszében bécsi lakás vagy házasság; s egész jelen csataterve mennyire a pillanati szükségostrom ellen forog s intéztetik... Senkit vakká tenni nem könnyebb, mint önző és hiú hölgyeket.

- S mennyi azon adóssági öszveg, melynek borzadalmas súlya? kérdé Beatrice tréfás pathosszal, gondolva, hogy a nélkül is jól ráijesztett már szorongó kegyenczére.

- Anyácskám schatuljához csekélység, viszonzá Lajos karjába fonódva, miközben Beatrice szép kezét tenyerébe nyujtóztatva még egyszer megcsókolá.

- Mennyi, mennyi? míg kedvem el nem megy; sürgeté a grófnő állát veregetve a sima instansnak.

- Kilenczezer pengő; felelt Lajos egész alázattal.

Beatrice indulatba jött az összeg száma miatt, de már itt büszkébb volt, hogysem ajánlkozó kegyét újabb vitázással visszatartsa. Nehányszor végigment a terem szőnyegén, aztán kezét hálacsókra nyujtva, magasan felemelt arczczal, mosoly nélkül, komoly szemnyomattal mondá: - A pénzt tíz nap alatt leküldöm, de mindenesetre utolsó leend.

Lajos nyakába, kezére, sőt tulzó tettetésben lábaihoz borúlt a legjobb, dicsőbb, páratlan anyának; s ezen bohózatot annál örömestebb játszá el, mert tetőtől talpig meg volt győződve, hogy e segélyrovat semmi esetre sem leend utolsó.

E műkedvelői szinészkedés közben, eljött a színi előadás ideje. Beatrice gyertyákat tétetett egy tükör elé, rendbeszedett magán minden kellemeket, s gyárvíz szépítette arczát és szemeit vidám nyomatba helyezé, mint egy boldog menyasszony, ki kérőjét csak esküdtnek hitte, holott szolgabiró.

- A mint reggel mondám, a mai operában páholyvendéged leszek; mondá aztán ragyogó keztyűjét húzva kis kezére. Már csak meghallgatom ezt a pesti csodát, kiről annyit beszél vagy százötven ember, és három szerkesztő, hogy előfizetőik feje megfájul már tőle. Atheát nem láttam, mióta Gyapjasy Debreczenben a főispánra tolta, de meg nem foghatom, hogy csinál furorét az együgyű verkli, no persze provenceben fapénz is jó, az ily épicierféle haute voléenak.

Lajos örült a véletlennek, miszerint esetleg Atheára tért Beatrice, mert már törte fejét, miként fonja be egy lappangó tervébe; felette ingerlé e sértegető gőg s magaskodó irigység; más úrhölgy talán nem is mondhat vala ilyesmit még társaságban sem, hogy ellene kiméletlenül ki ne tört volna. Azonban őrizkedék megbántani azt, ki szeszélyeiért éppen most vet sárba kilenczezer pengőt, s ki még azonkívül anyja is, következőleg újabb huzavonáinak kitéve marad.

- Mon dieu! herczegi mamácska, jó hogy valaki nem hallá; mondta Beatricéhez enyelgő sughangon. Atheával Pesten nagyon vigyázni kell; képes volna az ember népszerűségét koczkáztatni, ha őt kritizálja. Okos, bolond, apraja nagyja, cadet, diák, tudós, csirizfaló, dandy, crème, aggbordák s az ingyenjegyesek dühödt legiója érte küzd, disputál, lő, vág s vetélkedik apotheosisában; s mégis ach ridicul, annyira nem tudának menni, hogy csak egyszer kocsin haza huznák; persze provenceban paraszt-lázadás van, de fogalmuk nincsen fensőbb méltánylatról.

Beatricenek igen tetszék e kicsinylő gúny; nem ismerte fiát, hogy ő képes, imádottjáról is körülményekhez képest így szólni, és hogy e gyanús kezdet után okvetlenül önző tárgyalás fog bekövetkezni.

- Becsüllek mon cher, mondá az elégült anya, nem is lépek egyet sem darab közepéig, lássa meg az elkényezett donna, hogy nem érte megyek színházba; s leült a pamlagra, hogy szavát megtartsa.

- Mégis, drága mamám, nem volna eszélyes magas közönyét ily ingerlő modorban mutatni; a pesti nők fognák ízlésöket megbántva érezni, ha mamám kénytelen surrogatnak bélyegzendi azt, mit ők falánkul élveznek. Sőt úszni kell a nagy folyammal. Midőn a tömeg dühödve van, legkönnyebb tőle dicsőséget nyerni. Pártolni, kegyelni, kijelelnie kell mamámnak Atheát, s ez úton nemcsak ő vele fogja éreztetni, miként, minden vidéki hirecskéje mellett, mélyen egy főrangú hölgy alatt áll, hanem a nép előtt osztozni fog dicsőségében, mert a kegynő neve a kegyenczével együtt jár. És ezen szerep herczegi mamácskámnak annál jobban áll, mert a kis parlagi csalogány, magas salonjában keresett először észrevétetést, emelő kegyet, segélyt, közvéleményt, a mint hogy atyám közbejötte szerzé meg neki e színpadot, híre, szerencséje küzdhomokját.

Mindezt oly színlett bensőség, oly rábeszélő szükségességgel adta elő Lajos, hogy Beatrice nem is álmodá, hova czéloz, hova vág ezen garçoni tervezet? s mint a hiuság minden ágán, úgy itt is le hagyá lépezni dicsszomjas lelkét.

- De miként tüntessem ki? csak nem kérhetem meg versekben saját menyeműl!

- Ha ha ha! mily sós, csipős élü ötlet; hizelkedék Lajos, levéve anyja barettjéről egy reszkető pehelyt. Egész világ elismeri, hogy mamám ily tárgyakban elmés, találékony, gyöngéd, utolérhetlen! Csak akarnia kell, hogy minden bécsi nő irigyelje nevét, mit ötnapi Pesten mulatással, a magyar közvélemény lármás ajkaira játszott... Apropos! Nem sugta meg Henyéldy grófnő, mit ajándékozott Atheának?

- A koldus! még az is pártfogó szerepbe tolja hitvány nevét? Ugyan mit adhatott, ha csak elébb ő nem kapta mástól? viszonzá fitymáló ajakkal a meglepett Beatrice.

- Tíz sor keleti gyöngyöt smaragdba kapcsolva; felelé Lajos.

- S maga ma is utánzott rococo nyakéket viselt, melyre avatott szem egy ölnyiről ráismer; mondá Beatrice megrovó keserűsködéssel, pedig maga sem hitte, a mit állított.

- Alkalmasint maga is emlékül kapta, közbeveté Lajos vonatkozólag; s minthogy Henyéldynek szemei élesek, nem mervén viselni, elajándékozta.

- Egyébiránt legkönnyebb alkalmi ajándékokkal negélyleni pártfogó szerepet, kivált ha egyszersmind megúnt málhától szabadulunk vele; megjegyzé a grófnő, folyvást ingerülten, hogy azon művészet iránti kaczér pazarlással nem ő hiuskodhatik.

- No lám, angyaljó mamámnak mily szép alkalma van, izletét ily tolakodó provencei chineserin felett túlragyogtatni! izgatá Lajos az irigy nőkebelt.

- Hogy érted azt, kérdé Beatrice figyelemre kapva.

- Ha teszem, valami újszerű, sikerült remek művet adna Atheának emlékül, melyet a tónadó világ tőle irigylene.

- De mit? azért költsek? s utánjáró gonddal fáraszszam magamat? ellenveté a dicsvágyó grófnő, kinek különben kedvesb feladatot sosem nyujthat a kinálkozó alkalom, mint ha főrangú hölgyet valamiben felülmúlhat.

- Én már gondoskodám, felelt udvarias bókkal az előzékeny Lajos. Mamácskám gond és kiadás nélkül áldozhatja e szerepéhez tartozó adót. Ime itt van a herczegi emlék, melyet Atheának fog ajándékozni; s felnyitá azon csinos etuist, melyben ama nagybecsű, s különcz eszméjű karperecz rejlék.

Beatrice meg lőn lepve. Kívül-belől át meg áttekinté a csodaszép művet, fel és leforgatva a közelvett lámpavilágban.

- Mon dieu! ez superbe!!... ezt magamnak tartom! inkább majd mást küldök helyette a pesti trillázó kegyencznek.

- Eh! mamám csak tréfál, felelt gúnyolódva Lajos. Ily comődiantinhoz illő különcz csecsét, ily kiáltó színpadi gondolatot, miként tudna herczegi karjain eltűrni!? Mamám! az égiektől adott aesthetica szellem, s e tarka perecz!!... de mily együgyű vagyok, én komolyan czáfolom, mit egy tónadó úrhölgy sarcasmusa mond.

Beatrice maga is elhitte, hogy e legsolídabb pompamű csakugyan bohócz csecsebecse, s menten megirtózott tőle, noha foga fájt rá; pedig ha sejtené, hogy Lajos czélja nem más, mint féltett emlékajándékát Athea számára visszavitatni, okvetlenül még ma karjára kapcsolná.

- Tehát mama holnap magához kéreti Atheát, fogatom rendelkeztére áll, azt küldendi érte.

Beatrice nem tőn semmi ellenvetést.

- Aztán, ismert espritjével megérteti vele, hogy ő ugyan e szerény igényű városban bálványzott notabilitás, de azért sokkal alantabb áll azon főcsaládnál, tudniillik a mamámékénál, melynek az ő gyámatyja Gyapjasy, oly feltétlen elkötelezettje, s mely őt pártkegyei által jelen fényköréhez juttatá; s következőleg annak minden tagjaihoz, és így hozzám is (ki virágzó ifjúságom mellett különben is tekintélyben állok), ragaszkodással illik hajolnia, s erkölcsi gyöngéd kötelesség, mindnyájunkat, mások felett minden alkalommal kitüntetnie.

- Ne félj mon cher, megértetem én vele úgy, hogy harmadnapig sírni fog mérgében; kapva az alkalmon, hogy mosdató szappanja alá veheti, kit már első találkozásakor nőerényeiért irigylett.

- De síróba ne fakaszsza mamám; még majd hírbe hozná; aztán meg, hogy fogadhatna el tiszteletadományt, ha elébb megbántja?

Beatrice nem tőn semmi ellenvetést.

- Végre a szükséges ellenvetés után szépen megdicséri kedves jó mamácskám őt és müvészetét, bizonyossá teszi a hatásról, melyet rágyakorolt s méltánylat jegyeül, mintha csak akkor ötlenék eszébe, komornájával kivétet egy etuist, azaz ezt itten, s felkapcsolja Athea karjára, különösen megkérve, hogy ha az őt kegyelő család emléke és hajlama kedves előtte, minél gyakrabban viselje azt színpadon.

A grófnő nem volt idegen mindazt a mondottak szerint végezni; mindenesetre hizelgett neki, hogy Henyéldy grófnőt felülmulja kegyében minden költség nélkül, s egypár hétig izgatni fogja távozása után az osztályabeli hölgyek irigységét; nem gyanítva, mennyire más kútfőből fogja származtatni a mende-monda azon karperecz kétes dicsőségét.

- Tehát holnap reggel szállására küldöm ezen ékszert, most pedig menjünk színházba, nyolcz óra elmúlt, alkalmasint túljár felén az opera; mondá felkérőleg Lajos, s az etuist felnyitva iróasztalára tevé, hogy minden szétnéző szem bele botoljék, aztán pedig feladá Beatrice palástját s színházba robogtak.

Ki a grófnő fukar önzését férje viszonyában, s jelleme és élete minden ágaiban ismeré, könnyen csodálkozhatnék, hogy lehet hajlandó egy pazar kalandornak adósságait saját schatuljából fizetni, ki neki nem is fia, s kihez csupán a ráhazudott viszony s az ahhoz külszínleg kötött kötelesség, de semmi érzelem nem csatolta? Azonban Beatricet az adósságfizetési alkuban kifejlett indokokon kívül, egy gazdag tartalmú számítás tevé Lajos iránt engedékenynyé. Remélte tudniillik, miszerint férje, miután uradalmait Lőbl követelései alul törlesztő kölcsönnel feloldozandja, észszerű és fukar gazdálkodás útján magát még kivágja, s (míg ő Bécsben bőség és élvezet közt osztja idejét) terhetlen örököt eszközlend fiának, melyet ő mint özvegy kezelni fog, vagy Lajossal, a szokott mód szerint, a születési titok ijesztgetésével megfelez; mert hihetlennek tartá Márkkal közös bűnét kivilágulhatni, arról meg rég meggyőzte magát, hogy mostani férjénél jóval tovább élend, sőt kettős örökével, egy harmadik férj oldalán, tán még szorosban az udvarhoz csempészheti magát, mely sóvár lelkének eldorádója volt.

Alig tölt félórát a közelebb véghezment jelenetek után, többszörözött kopogás, beszéd, közeledés hallott a lépcsőkön. Az előszoba benyilt, s Lajos lehajítva bársony paletotját kívülhagyá vetkező társait, maga pedig a szobába rontván kalapját elveté, s belevágta magát egy vérszín nyugszékbe. Társai, az egykorú barátok, zajosan követék. «George!» kiáltott izgatottan Lajos.

A vadász belépett.

- Híjjátok elő a kertészt, kitől virágokat szoktam vásárlani.

- Fú és csap a havas eső, méltóságos grófom.

- Bérkocsit kell venni; menjen a lovász, s a kertész maga jőjjön.

A vadász kiment, teljesedésbe venni vett parancsát.

- Ez még is botrányos rendetlenség; kezdé aztán izgatottan Lajos. Hetenkint összevissza változik a játékrend, s minden harmadik előadás ki van cserélve. Ki várta volna ma ismét, hogy a hirhedett dalmű helyett másik fog adatni?

- Még pedig, a melyben fel nem lép Athea; mondá boszankodva egy szép sugár pajtás, ki a kandallóban lobogó tüzet gerjesztett.

- Ezt orvosolni kell, különben untalan orrunknál rángatnak, s a szinészek egerei leszünk, kikkel ők játszanak; közbeszólt a harmadik, fűszeres gomlyot vetve a gyujtott szivarból.

- A mai est bűne tied, Lajos! mindenható kegyencz vagy Athea körül, s mégis megengeded, hogy a társaságot megfoszsza magától; monda egy negyedik, kinek figyelme a tárczájában olvasott bankjegyekbe merült.

Lajos hallgatásban igazolá a hizelgő véleményt, de belül szemrehányó gyanú furdalá, vajjon nem az izgatottság tette-e Atheát hirtelen beteggé, miszerint a tegnapi tiltakozást kellett megirnia; s e titkos gondolat arczára idézte azon epedő fájdalmat, mely Athea ellenszenve miatt, a megvetett szerelem gyötrelmeivel nála meghonosult.

- Szeretlek, de irigylem Atheát; folytatá a tárczás. Annyi kellem, könnyű szerény modor, s oly igénytelen bűbáj, ritka egyéniség; játékában pedig non plus ultra kedély és művészet.

- Valóban szűkkeblűség tőled Lajos, teremét egyedáruzni; szemrehányá a társak egyike.

- Az igaz, lehetlen tőle elfogadást nyerni. Foglaltság, házi baj, betegség, családviszonyok, távollét s ki tudja, mi minden? Szótár birná elsorozni ezer mentségeit, míg végre az ember türelme ki nem fogy, s felhagy az ostrommal.

- Sőt egy virágot sem fogad el férfitúl, ha csak színpadra nem veti; megjegyzé a másik.

- Hírét jobban védi, mint hattyú a tollát.

- S Lajosért mindez kivételt szenved.

- Okvetlenül szerelmes bele.

- S pedig egyénileg, nem körülményeibe.

- Világos... Hány dúsabb hódolatot utasított már el!

- Melyek tán csillogóbb körbe kapták volna.

- Vagy legalább jobban bélelnék a schatult.

- S a helyett hogy Lajost kiütné nyeregből, minden bajtárs eltöri lándzsáját.

- Egyébiránt előjoga is van, miután atyja pártfogása hozta a színpadra.

- Szinte pangó közöny kezd már uralkodni Athea iránt, a magasabb elemű férfitársaságban.

- Alig látni őket páholyban tapsolni; mi is csak Lajosért teszszük.

- Boszankodnak a mindent mellőző kijelelésért.

- Köszönet, hogy a tömeg ilymire nem ügyel, különben néma házban hangzanának a csábnő dalai.

- Könnyebben lelnének szót a napi hasábírók, a tomboló tapsvihar varians synonymjeire.

- Mit mondasz ezekre, irígylett lovagja az opera-saisonnak? kérdé végre egyik a mélyedt házi úrtól.

Lajos úgy szinlé, mintha gondolati kötnék le figyelmét, pedig hiúsága nem engedé komolyan visszautasítni az irigy véleményt, melynek semmi igazságos alapja nem lehet. Ő betolakodék ugyan az angyal Athea óvott magányába, mert annak gyámatyja Gyapjasy, kötelességeül tevé elfogadását, s jó szíve nem akart hálátlannak látszani gróf Szalárdy György iránt: de komornája vagy nővendégek nélkül egy pillanatig sem bizá szűz keblét Lajos jelenlétére. A művésznő rajzó imádói, kiket első fellépteivel táboronként költött, minden lépést, legapróbb körülményt pontosan ismertek, mi a közös bálvány ostromára vonatkozék. Ők legjobban ismerik s ellenőrzik egymást, egyik a másik szerencséjét rontja, tör és áskálódik s kit boldogulni vélnek, közös ellenül tekintik. Ez történt Lajossal is. Tudták, hogy egyetlen ki elfogadtatik, ki a szép Atheát egyszer másszor játék után lakára kiséri; meg voltak győződve, hogy emlékajándokit viseli; s ha Athea szeme olykor Lajos páholyára tévedt, ha hangja megrezzent, s zavar és gyülölet miatt összepirult, csalhatlan jeleül vették kitört érzelmének. Lajosnak tetszék e balmagyarázat, s hol többet nem tehete, mindig kész volt azt beleegyező hallgatással örökíteni. Nemcsak hiúságát hizlalá e tévely, mi őt, a társaság jelesei felett kitünteté, hanem reszkető szerelme, s a féltő gyötrelem, némi biztosítékát találta abban; remélni engedve, miszerint ha vetélytársak kelleme, ostroma vele nem versenyezhetik, egykor mégis sikerülhet a hideg bálvány szívét meghajlítani, vagy legalább a szánat és könyör alamizsnául színlett kegyet nyerni.

A fentebbi kérdésre sem felelt volna semmit, de eszében forgott a pirító levél, s kétkedő lelke is gyanakvék, nincs-e társai közt egyik árulója, kiknek szégyenhozó szaván a levél alapult? Azonban nem akará megfosztani magát, határozott igazmondósággal az önző remény s közönség csalódásaitól, melyet az, reá nézve oly édesen vélt.

- Tévedtek ti édes jó barátim, felelé egyszerűn, féligmeddig ellenvetésképen a fentebbi tárgyalások nyomán; hogy ez oraculumi kétesség, biztosítsa ugyan, ha tán társai a valót sejtenék; de hárító szerénységül vétethessék azon esetre, ha a közámulat még csakugyan tart.

- Bár irányomban tévedhetnétek úgy! mondá komoly meggyőződés hangján a társaság egyike, miből kitünék, miszerint az elegánsabb körök, mikben ők forognak, folyvást valónak hiszik Lajos szerencséjét.

- Nem összepirult-e utolsó felléptekor, midőn rád tekintve látcsövedet magán találta?

- Nem felvette-e az immortel koszorút, mely páholyodból repült?

- Nem karodon vezetted-e haza ugyanazon dalműből?

- Nem egész délutánt nála töltéd-e következő nap?

- Nem éjzenét adtál-e ugyanakkor ablakai alatt?

- Nem viselte-e többszöri fellépteiben a gazdag gyöngyöt, mit te ajándékozál, mint fogja viselni ezen karpereczet is, ha legközelebb fellép, mert hisz a gyöngyöt is ezen helyen láttuk? kérdezé végre a szép sugár pajtás, miközben kezébe vette az iróasztalon felnyitva hagyott etuist.

- Miért kalamoltok mindenbe? közbevágott Lajos tettetett zavarral, mintha önmagára boszankodnék az ékszer óvtalan kinnfeledéseért, s el akarná venni barátja kezéből, hogy zár alá rejtse. De az nem adá azt. Sorról-sorra, kézről-kézre járt; szoros, részletes szemle alá véteték, hogy okvetlenül ráismerhessenek, ha egykor Athea harmatdad karjain fog az díszleni.

- Ki nem tudok békülni a mai esettel! felkiálta töprenkedve Lajos. A hirdetett dalmű elhalasztása, Athea hirtelen jött rosszulléte aggódtatá őt. Vajjon nem ellenem van-e izgulva? nem azért vonakszik-e fellépni, hogy gyűlölt szemeimmel ne találkozzék? nem tervezi-e végszabadultát ostromaimtól? nem akar-e szokatlan módhoz nyúlni híre érdekében, mi engem, szándékos czélzata nélkül, meggyalázand? Ezernyi kérdés borult-merült nyugtalan szívében, mert a vak szerelem, kivált ha kétkedik, kimerítlen forrása a balmagyarázatnak, mihelyt féltenie, vagy gyanakodnia kell, pedig arra minden legkisebb körülményt indokul ragad.

George jelenté a kertész megérkeztét, s az intett jelre be is bocsátá azt.

- Van-e sok és szép virága? kérdezé Lajos.

- Van grófi méltóság, mondá a haszonleső német; s a mi kertemből nem telnék, beszerzését magamra vállalom.

- Képes lenne-e reggel hat órára egy kisded nősalont felkoszorúzni, de úgy, hogy egyszersmind bokrétákkal töltsön meg vázákat, a szőnyeget behintse egészen megszedett virággal, s fonadékok környezzék az ajtót?

A kertész gondolkozék, számítani látszott, honnan mennyi virágot kaphat. «Ha cameliáimat, s egyéb drága példányokat szabad lesz használnom, kitelik».

- Éppen akarom, hogy mindent használjon, mi a pesti kertészettől telik.

- Kié a felékítendő salon? kérdezé a kertész.

- Athea kisasszonyé; de vigyáznia kell, hogy készület alatt fel ne ébredjen, s meglepje a tréfa, midőn salonjába kilép.

A fiatal urak dicsérték Lajos gyöngéd és költséges ötletét; a kertész pedig más szobába kérte egy magányos szóra a házi urat.

- Nem hiszem, hogy Athea kisasszony bebocsátna, grófi méltóság, sugá, midőn magok voltak. A minap sem akart helyt adni a virágbokroknak, miután kérdezte, hogy kinek küldeményi. Férfiaktól nem illik ilyesmit leánynak elfogadni.

- Titkon szóljon a komornájával, viszonsúgá Lajos. Kérje meg nevemben, ő mindent megtesz értem, s elintézi a dolgot, hogy minden megtörténjék.

A kertész távozott, Lajos visszament barátai közé. E közben játékasztalt készített a vadász, bevilágítván azt a lejebb vont függő lámpával. Az ebédlő-teremben asztalt terítének theára, és hideg franczia étkekhez, egy rézhűtőbe pedig moet pezsgőt raktak jég közé, míg Lajos házgazda-tiszt szerint fáróbanknak vetett nehány darab százast, melyeken az öreg Salamon bélyege messziről megismerszett.

Az ifjú urak még folyvást a szép karpereczet nézegeték. A fentebbi jelenetekből kiderül, minő viszony létezik az erényes művésznő s e hiú úrfi között; kiderül, mi módon és okból tudta Lajos rávennni Henyéldy grófnőt, hogy Salamontól vett gyöngyeivel megajándékozza Atheát, mint Beatrice megajándékozandja karpereczével. Meztelen látszanak az adatok, melyek után az ama viszonyra vonatkozó félreértés alakul és fejlik; újabb példáját adva annak, mily igazságtalan lehet a közvélemény, még ha indokolva látszék is lenni. Mily méltatlanul rovatik meg az ihletett művésznő, ki minden időt, tehetséget a szorgalomnak áldoz; a szerény, házias angyalnő, kinek erényéhez egy vonalnyi árny nem férhet. És még mennyi újabb kútfő balmagyarázatra, ha a tündér-éji virágdiszítmények híre fut; ha ama karpereczet Beatrice sürgetéseire színpadon használja, s ha Lajos kocsijában meglátják, midőn anyjához vitetik, pedig hogy meglássák, kisértő ördöge gondoskodni fog. Az ártatlan hölgyjellem, mielőtt észrevenné magát, oly összevisszafont szövegébe lesz bonyolítva gyanú- s rágalomnak, hogy saját mentségére hitelét elveszti; s hiába nevezendi meg a vádló ajándékok igaz eredetét, költött ürügynek fog az tartatni, melylyel lovagja, megszánt áldozatja hirét védni vállalkozik... Lajos végszámítása oda vonatkozék, miszerint ily erkölcsi bukás végfokaiban, a magára hagyott erőtlen nőszív, hogy legalább őre és támasza legyen, kétségei között, karjaiba fogja vetni magát.

Alig hinné az ember, hogy ezen úr, ki a közügy gondjait kérte és vette vállaira, hiú szenvedélyek ezerféle üres vagy alacsony üzleteire lopja el lelkét és idejét. A jellem baljegye, mely fokonkénti erősbödés által már természetté vált, sohasem hazudtolja meg magát. A fösvény fukar marad, ha Anglia adósságát neki fizetik is, a részeges bort kér, ha bár tenger istenévé teszszük; és a könnyelmű épen úgy eljátszik egy virágzó nemzetet, mint a tört sarkantyú rézgombját.

Azért alig lehet statusra veszélyesb, mint ha fénykapkodó, hiú, szenvedélyes, epicur hajlamú önző egyének horgászszák el a közhivatalokat. Efféle lelkület minden vizet saját malmára visz; bizalom, vélemény, hír, ész és hatalom, mindannyi gyilok kezében, melyet a közjó üterébe döf, hogy falni való vért onthasson magának.

Dölyfe, erőszakja, vagy rejtett árulása önmagát neveli, mint az ó római hydrops, mígnem a szörny megnő, térkörét körmébe ragadja, s zsarnok lesz belőle. Mindegy akármi eszméhez, akármely felekezethez tartozik, szerencsétlen az ügy, párt, vagy testület, mely magát kezeire bizta, vele és általa nincs, nem lehet siker és virágzat, mert ha rosszabb lenni alkalmat nem vehet, legalább gőgös marad és hiú, dolgainak mélyen és egészen nem adja át magát, s legjobb esetben pangást, hervadozást idéz fel körében.

Lajost bensőleg megismerők, midőn intéző terveik közben atyja előtt vallomásokat tőn. Ime az egyéniség ugyanaz maradt, mint akart maradni; s csak lázasztó akadályok kellenek, hogy szörnyeteggé legyen, vagy lehetlenségek, hogy szörnyű véget érjen.

Egyébiránt az éj igen vigan ment el. Lajosnak nem csak igen jó étvágya, hanem excellens szakácsa szokott lenni; barátjait pedig rendesen a legpénzesebb körökből tudja válogatni; s e három tényező közbenjöttével éji két órára felségesen evett, dicsőket ivott, s hatszáz aranyat nyert, a mi különben nála mind nem ujság.

XXXII.
(A kancsi.)

Ekkor tájban, azokra nézve, kik e történetet részvéttel kisérik, érdekes vendégek érkezének Pestre. Esti hét órakor, következőleg nyaktörő sötéttel, jött meg a Fehérhajóhoz a debreczeni gyorskocsi. A kerékagy s küllők közé fagyott ilvány és agyag meghízlalva újabb sár-rétegtől az oldalhegyig felverődött csatak, megpántolt repedék nyújtón vagy talpakon, s kötelekbe fűzött erőszakos törés a saráglya karján, a leküzdött pálya mindannyi sebhelye, eszünkbe juttatják a hortobágyi útat, hol fuvaros véreink csoportjaival egykor találkozánk.

A gyorskocsi bőr barlangjából alacsony, zömök ember mászott ki, száján, mint mordálycsőből füstöt lövöldözve cseresznyeszín tajtékpipájából; utána nyalka termetű fiatal úr tette magát földre, ki épen most göndöríté ki utolsó fürtjét a bőrpióczából, melybe útközben haja tekerve volt. Ámbár pedig rókatorkosában nyűttes állapotban villogott a narancsszín csiku világoskék nyakravaló, menten rá lehete ismerni a feszes nadrágú esküdtre, ha szolgabiráját elhibáztuk volna is. Itt levén a működő legale testimonium, semmi meglepő nincs benne, hogy a bőrbarlangból Vámos az árvahalászból feléledt Szalárdy Ödönnel együtt előbuvék, nagyot nyujtózván a bordanyaggató üléstámlák után.

Vámos mielőtt szobákat nyittatna, csengeté a házi bérszolgát, s félreintvén a lépcsőzet megé, suttogó halk hangon bizományt adott ki, melyet úgy látszék, jól meg akart értetni, mert hosszan magyarázta. A bérszolga sietős készséggel rohant ki a kapu alatt; Vámos még egyszer visszakiáltá útjából.

- Mint mondám, jól vigyázzon; tudja meg pontosan, otthon van-e dr. Márk, és ha igen, ne is menjen be a szállásába, vagy ha bement s ott találná: kérjen gyógyszert vagy színleljen valamit: ha pedig otthon nincs, beszéljen szolgálójával s híja ide rögtön; csak azt mondja neki, hogy felérkezett a hortobágyi úr.

Azonban jövevényeink felhurczolkodtak a Fehérhajó férges szobáiba, holott esküdt úr, tetemes mosdások után rangjához illő hüvelybe öltöztette magát, s nyakrafőre színházba akart illanni, kivált miután megtudta, hogy bohózatot adnak.

Vámos karon kapá illanása közben.

- Kedves barátom, legyen szives velünk elviselni az est unalmait, holnap aztán, vagy mikor dolgunkat végeztük, a hol akar, inkább páholyt veszek, s kölcsönzök számára vagy két operaguckert; de látja, most fontos eljárások várják, nem tudom, melyik perczben, tán egy-két óra mulva kell végrehajtanunk azon kihallgatást, melyért feltörődtünk, s melytől annyi érdek végkifejlése függ; mondá szeliden, miközben a felkráglizott bohózatkedvelőt kanapéra nyomta.

Esküdt úr nyájasan ajánlkozék a halaszthatni vélt tiszti eljárásra, de lelke izzadt a megtagadás miatt, s szemeiből látszék, mily keserves áldozatba kerül neki a hivatal.

Azonban a bérszolga visszaérkezék, s magával hozta a megrendelt szolgálót. Sovány, nagyszájú leány, sápadt rostos bőrü, gyenge szemű s félénk tekintetű; ki őt régiebb időkben vizsgálta, emlékezni kezdett vonásaira, hosszasb szemlélet után eszébe kellett jutnia, hogy a Hortobágyon látta, s felismeri benne a Poltrást. Alakja hasonlít a betegállapotihoz, csakhogy ajka most nem rángatag, szeme nem merevény, szemhéja nem akadoz fel, s arczában nincs örökös remegés. Ezen különös ábrázat általában elveszté kisértetiességét, annyival inkább, mert holt képét nem torzítá természetlen festék, mint midőn először láttuk őt, de bágyadt, erőtlen kifejezése, színvesztett ajka és arczai mutaták a kimerültség s kiállott szenvedések nyomait.

- Van-e jó dolgod? megszólítá Vámos részvéttel.

Midőn Vámosnak kezet csókolt, felélénkült komoly tekintete, s piruló ereit elfutá az élet. A hála öröme lelkesíté az egyszerű kebelt.

- Hogy ne volna, felelt igazoló hangon a leány. Betegségem egészen meggyógyult, mióta a kórházból kijöttem, görcsöm soha sem volt, sem vér láttára dühösségbe nem jövök. Gyenge vagyok, az igaz, de azért tudok dolgozni, mennyit kötelességem hoz magával.

- De Márkhoz rossz helyre szereztelek úgy-e?

- Felette rossz ember, viszonzá a Poltrás, de örömest szolgálok nála jótevőmért. Fukar, dühös, álnok s igaztalan; koplaltat s béremet elhúzza; lehetetlen lett volna megélnem nála, ha a tens úr ajándékából nem tartom magamat.

- Nem jött-e nyomába, hogy én játszottalak házához?

- A világért sem. Azt hiszi, félbolond vagyok, kit más el nem tart, kinek fapénz is jó, s azért mentem hozzá. És mivel minden üldözést, húzavonát szó nélkül szenvedek, nem is igen czirkál utánam, baromilag elterhel parancscsal, de aztán dolgaimra hagy.

- Hát reád bizott ügyemben tapasztaltál-e valamit? volt-e nála kancsi nővére valamikor, vagy nem sejtheted-e, hol lakik? életben van-e?

- Nem tudok semmit; mióta nála szolgálok, semmi jele, nyoma sem volt, miből legkisebbet gyanítni vagy következtetni lehetne.

- Hát a vörös dajka szolgálója, kinek személyes leirását úgy a szádba rágtam?

- Megismerném százezer ember közt utczán, templomban, akárhol, de sohsem jött előmbe, sem Márk úrnál egy szót sem szóltak felőle.

- S Márk viseletében sem vettél semmi különöst észre? vagy nem nyomoztad esti kijárásaiban valami szokatlan új helyre? folytatá kérdéseit Vámos, aggódva a cselvetés sikertelenségein.

- Ez előtt három héttel egy havazó estvén levelet hozott egy rongyos napszámos; azóta nagyon nyugtalan lett Márk úr; felelé a Poltrás.

- Küldött-e választ azon levélre?

- Nem, csak egy üveg orvosságot.

- Kérdezted-e a napszámostól, honnan jött a levél?

- Igen; azt mondta egy betegtől.

- Mért nem tudakoztad bővebben?

- Tettem száz kérdést is, de egy szót sem felelt.

- Mit tőn azóta Márk?

- Egy darabig semmit, csak hogy izgatott volt, sokszor éjszaka is behítt, hogy takarítsam ki a szobát, pedig, tisztább a tükörnél; bizonyosan félt magában lenni. Hanem ma két hete, mikor a kórházak napi jelentését elhozták, mert mindig hordatta, rettenetes boszúságba jött. Sohasem láttam oly dühösnek, majd felfalta még betegeit is, a kik hozzá járnak. Azóta sokszor kiment este. Én a tens úr rendelete szerint, mikor lehetett, utána lopóztam; elkisértem a Dunáig, onnan csónakba ültem utána, de a budai parton mindig bérkocsit vett. Azoktól tudtam meg, mert számukat megjegyzém, hogy az ... kórházhoz jár, de nagy baja lehet, mert a kapu alatt suttog mindig egy betegápolóval, s elégületlenül jő vissza. Azt magam is látom, nagyban töri fejét, mert hajhászát magához hivatá, s parancsolta neki, hogy legfeljebb egy hónap alatt mind beszedje, a mi pénze még uzsorán kinn van, akármennyit kelljen engednie, hol az idő nem folyt le egészen, nehány adóst pedig meg is idéztetett, sőt a hajhász eldoboltatta már köztük némelyiket. Azonban Márk úr késő estéken zárt ajtó megett szed, vesz, tesz, rakosgat; irásokat is égetget talán, mert vagy két reggel papirhamvat leltem a kandallós kályhában. Pénzét pedig mind aranyra váltja a hajhásza; talán bizony el akar szökni, mert a hajhász Bécsből hozott egy útilevelet, hogy majd ő utazik más országra véle, mégis Márk úrnál hagyá.

- Hasonlít-e arczban Márkhoz a hajhász?

- Nagyon; a termetben is.

Vámos ingerülve hallgatta a Poltrás tudósításait. Homlokát komoly redők lepték el; zsebéből egy levelet vőn elő, melynek következtében Pestre jött, s látta, hogy kelési napja tökéletesen egyezik a Poltrás azon adatával, melytől fogva Márkot az ... kórház körül ólálkodni állítja. A gondviselés csodáira gondolt, s a remény sugára deríté át arczát, hogy végre diadalt szerzend tán a vétkezőkön, s Ödönt visszaadja jogviszonyainak, mikből a hallatlan bűnterv kitépte.

- Hát most hol van Márk? kérdé némi szünet után a Poltrástól.

- Alkalmasint ottan, mert ilyenkor szokott odajárni.

- Menj haza, s légy szemes, mit teend Márk, ha visszaérkezett; azt hiszem, még éjfél előtt megszünik őrködő szereped.

A Poltrás menni akar.

- Még egyet! utánszólt Vámos. Mariskáról még sem tudtál semmi hírt venni, kit Debreczenből felküldtem s szolgálatba állítám?

- Lehetlen nyomába akadnom; míg ott volt szolgálatban, sokszor voltam vele; de hogy terhe növekedett, halálosan szégyenlte magát. Bizonyosan azért szökött el szolgálatából; ... talán meg is ölte magát, mert nem hiszem, hogy azóta engem fel ne keresett volna.

Vámos egy könyűt törle ki szeméből, mely a népsors iránti részvétből fakadt... «No csak Márkot figyelmedbe ajánlom»; mondá a távozónak.

Vámos jól tudta Márk régibb s folytatott készületeit, s eleve rendelkezék arról, hogy szökése lehetlenné váljék; ha pesti kémeit megcsalva a határvonalokig elillanna is, ott várja a csalhatlan veszély. Őt csak az ... kórház meséje izgatá, s azon összevágó körülmény, mely a levél s Poltrás közleményeiből egyhangúlag kikerekedék. Maradhatlan levén ennyi izgató érdektől, esküdt urat köpczös főnökére bízá, hogy bohózatba ne ebláboljon, maga pedig télruhát kanyarítva nyakába, átkelt a Dunán, s bevágódva az első batárdba, kihajtat az ... kórházhoz.

Innen az egyházon, egy szűk sikátorban, üres bérkocsi várt a havas esőben.

- Kit hoztál? kérdé Vámos a batardjába menekült kocsistól.

- Nem tudom; felelt az egykedvűn.

- Honnan jő?

- Pestről.

- Hova ment?

- A kórházba.

Ez ő! gondolá Vámos magában, miközben a közel kórház előtt megállítá kocsisát. Az ajtót félig nyitva találta, mi ilyenkor szokatlan, s a bejárat boltozata alatt, hova a lépcsőlámpa félig bevilágított, két alakot láta rejtélyesen egymással suttogni. Midőn Vámos a lépcsőzeten felkanyarult, az egyik suttogó, alacsony termetű, gyors járású férfi, szemére vont magas kalappal, hátra kanyart bő gallérköpenyben kisuhant mellette az ajtón, mint egy elcsapó fecske, a másik pedig egy hajadon fejű ifjú betegápoló bezárva utána a kórház ajtaját, elérte őt a lépcső fokain. Vámosnak eszébe jutott a Poltrás tudósító híre, s meggyőződék a pontos igazságról, mert a beburkolt, s fedett arczú idegen termetében, Márkéra ismert, s észrevevé a gallér nyilatán éles szemeit, miket a kalapkaram árnyából ő reá szegezett.

- Kit tetszik keresni? kérdezé Vámost az őt beérő ifjú, egy tömött hajú, széles fejű szláveredet, apró alattomos szemekkel.

- A gyóntató pátert; felelé Vámos egyszerűn, mialatt keményen a kérdező szemeibe nézett.

A betegápoló egy ajtóhoz vitte őt, melynek szemöldökén sárgult ó papiron « pater Sebastian» felirat látszék a folyosón függő lámpa árnyas világában.

- Itt lakik, tessék bemenni; mondá a vezető, miközben a kórházajtó felé indult, s Vámos bekopogtatott.

- Tisztelendő úrnak köszönhetem e nagy érdekű levelet? kérdezé kölcsönös üdvözlet s ismertetés után, kivonva zsebéből azon iratot, mely már a Poltrás tudósításihoz tájékozó magyarázatúl szolgált.

- Igenis én írtam, mondá nyájasan az öreg lelki atya, miközben faggyúgyertyáját elhamvazá s Vámosnak a kemény szőrkanapén ülést ajánlott.

- Ebben a Pestre sietés feltéte alatt, különös érdekű felfedezés igértetik nekem, mely nem csak a fenyítő igazság kezébe adand diadalt, hanem családom nehány tagjainak jogviszonyát rejti.

- És az tökéletes igaz; felelt őszinte örömmel a jó Sebestyén atya, melyből kitünék, hogy szerzetének nemes szelleme, a másoknak használni, szivében testet ölte fel.

- Siessen tisztelendő úr, alig tudom perczig nélkülözni az izgató szerencsét, minek kifejlése után tizedektől várok.

- Két hét előtt kezdé pater Sebastian, hanyatlott korú nőbeteg kéredzett kórházba. Beköltözteték, mert vala üres ágy, más kérdés pedig sosem fordul elő a felvétel körül. Orvos helyett gyóntató papot kivánt, s természetesen velem érintkezett. Formátlan kancsi asszony, igázott testű, dugult sárgabőrű, semmi jelével a valahai tisztaságnak, nagy titkot akarok a tisztelendő atyára bízni, mondá nekem, midőn négy szem közt valánk. Micsoda hitfelekezeten vagy, kérdezém tőle. Izraelita, felelt ő. Úgy hát nem fogadom el gyónásodat, hacsak meg nem térsz, mert bűneidet meg nem bocsáthatom, viszonzám én.

- Az elég gyöngédtelenség volt tisztelendő úrtól; közbevágott Vámos, remegve, hogy e hiterőtető szigor miatt maradt vagy maradand öröktitokban ama nagy érdekű igazság.

- Ez nekem felesküdt kötelességem volt; menté magát pater Sebastián. Egyébiránt a kórhölgy nem tőn semmi ellenvetést, úgy látszék, sokkal többet gondol teendő vallomásaival mint ősi hitével. Jól van, úgymond, szivesen leszek keresztény, különben is undorral kell saját feleimtől elfordulnom, kik nemcsak a keresztényt, de saját sorsosikat, családjaikat, Mózes törvényeit, magát az Ábrahám istenét csalni, megtagadni, önzésük árujává tenni vetélkednek.

- Nos, nos a vallomásokra!

- A keresztség felvétele után, következőket beszélte, kérvén mindazt feljegyezni, nehogy elfeledjem s bűnhödetlen maradjon, kit ő meg akar boszúlni. Lengyel-zsidó családból eredtem, úgymond az asszony, Lemberg közelében. Atyám vak és más üzletre erőtlen levén, rongyszedő volt a vidékben s nyolcz gyermekét semmiben sem gyakorlá annyira mint a koplalásban; de azért dolgozniok nem engede, mert úgymond, isten választott népe nem azért teremteték, hogy magát törje mint barom, hanem esze által tartassa el magát ellenségeivel. Idősbik bátyám, egy Lőbl nevű rabbi pártfogása mellett, annak fiával az egyetemet kitanulván, háziorvos lett Gácsországban egy herczegi háznál; többi testvéreim pedig egyenként szanaszét oszlottak hat-hat huszassal, azon apai parancs kiséretében, hogy koplalni, nyúzni, csalni tanuljanak, de ha árokban kellend is mint az ebnek megdögleniek, apjok nyakára soha egy perczig se jőjjenek. Azt hiszem, mindnyája megvagyonosult, különben felkeresendék nővéreiket; így kikerülik őket, hogy alamizsnát ne kelljen adniok. Orvos bátyámról napról-napra fényesebb híreket hallottunk. Először, hogy szép fehér gyolcsingben s drága ruhákban jár, aztán az udvarnak egy haszonbérlőjével közkereseti társaságba állott, majd ismét, hogy herczegének, idegen nevek alatt saját pénzét uzsorák mellett kölcsönözgeti; végre, hogy nevezetes tőkebirtokos, Lőbl tantársával, ki már grófi házorvos volt, egy kézre dolgozik s nehány pénzváltók szövetségében, magok és több kipusztult nemes nyalóczok befolyása által, az aristocratia kizsebelését nagy sikerrel űzi. E közben én, Jefte nagynénémmel nyomorban tartottuk zsémbes, fukar s kevés pénzét elásó apánkat. Egy ízben szerencsém akadt volna férjhez menni. Kétszáz váltó forintért elveende egy galandhurczoló, kinek málháit társai ellopták s megbukott. Irattam bátyámnak az öreg rabbival igen szép levelet, kértem érzékenyen, adja kölcsön nekem a kivántató menyasszonyi hozományt, idővel ha Jehovah segít, majd visszafizetjük. Durva, goromba választ külde a rabbinak; hogy merészel, irá, azon szemétféreg engem bátyjának nevezni? nem ismerem őket s megtiltom, hogy nevemet valaha szájokba veendjék. Aztán tudók meg, hogy már akkor hitét változtatta s Márk nevet vőn fel; mint vőn most is, magyar nemessé létekor, csakhogy rajta veszett azért rögzött neve. Azonban Lőbl orvost, grófja, bizonyos csalásért elűzvén, Márknak is, a szövetség félelme miatt, míg késő nem leend, pusztulnia kellett s jóhír és meglehetős vagyon birtokában költözék ki Valachiába, a legkérgesebb szívű megrögzött bűntevő, hol nehány év alatt értékét megkettőzé, nevét tovább-tovább vitte és rendjelt kapott. Sőt ottani laktában bizonyos szerződést kötött egy dúsgazdag czimborával annak születendő leányára, kit, ha csakugyan születnék s felnövend, nőül fog venni. Azonban most hallom, Lőblre mérgesen fenekedik, mert azon leányt valami gróf nejévé akarja szerezni, kinek apja neki sokkal adós... Azalatt a szegény család, melyből a fényes gazember származék, alább sülyedt inség s hagyottságban. Olybá tartatánk mint a bélpoklosok; saját feleink kikerülték házunkat. Vak atyám ásott pénzét ellopták s ha koldult kenyerünkből ebédlénk, a fukar kétségének Tóbiás átkait kelle hallanunk. Irtunk, könyörgénk ismételt izekben a ragyogó tolvajnak, mondánk, nem akarunk sugáriban foltokul feltűnni, egybeköttetéseiben megszégyeníteni, alázó eredetét világa előtt elárulni; titkon, álnév alatt, rejtve, hallgatag eltemetettségben esdeklünk alamizsnájáért, mentse meg kinos éhhaláltól az atyát, kinek csontjait viseli, a szívet, melyen az ő vére, fogantatása előtt átfutott; de nem is válaszolt. Elaggott apánkat rongykereső utczalása közben fergeteg érte utól s egy sövény alatt halt meg. Azonban a vérség elleni bűnt még tovább tudta vinni; eddig csak megtagadt s veszni hagyott bősége közepett, de vétkeinek társaivá nem tőn. Hogy semmi ne hibázzék s jellemének teljes rajzát kiegészítse, megtevé azt is. Valachiából Pestre jött, mielőtt a gyanakvó törvény üzőbe vehetné, mint fogna elszökni innen is, ha körmeimet utána nem feszítném, hogy torkon ragadjam. Kigyói sikos tekergőzésiben fel tudott csúszni egy főispáni házba; hírt, közvéleményt, kapós orvosi szerencsét szerezni rövid időn; házakat és hírlapokat nyert meg; tisztelendő atyám bizonyosan fogja ismerni őt; ki előtt volna Budapesten Márk neve hallatlan? Összeszövetkezék a főispánnéval a főispán ellen s midőn házától elvált, az eszköz, alkalom, ismeretség, ezer szálai közt, mint a pók hálójának középpontján, elkezdé bűneinek üzletét, összeszőve fonva magát és viszonyait Lőbl Simon hajdani tantársával, ki már akkor Pesten rég települt s roppant értékű uzsorás vala. Engemet Jefte nagynénével, a családi bűnbánat s boldogító kegy álszíne alatt magához csalt Gácsország inségei, de egyszersmind nyugalma közül: rokonokul fogadott újólag, de azt titokban kelle tartanunk, hogy hitünk és aljas eredetünk emelkedéseit ne akadályozza. Azonban nehány rövid hó azon irtózatos tapasztalatra hozott, miszerint a szörnyeteg kezében nyerekedő koczka, szabadakaratlan rabnőkké sülyedénk, kiknek vak megadással kell bűneiben eszközöknek lennünk. Váltott gyermekcserék, uzsora, orgazdaság, méregkeverések s a huzavona és alattomos merény minden ágai tevék üzletét, melyben nemcsak díj és osztalék nélkül kényszerülénk segédeivé aljasulni, hanem véráruló gőgje bércselédek gyanánt tapoda bennünket. A felébredés első szakában irtózva tevénk szemrehányást, akarók elvonni tömött vétkeitől. Próbáljatok csak, úgymond, pártot ütni, már hálóban vagytok, társai bűnömnek, osztályosim a törvény s itéletben, sorsosi a bakóbárdnak. Remegve tőle, titkos boszuja s méregkeverékeitől, mint a boa igézettjei rohantunk önvesztünkbe, de biztatásai, igérete, a szájából kecsegtető jövők s régi üzletének folytonos sikere el is butíták nőkeblünkben a bűniszonyt, kiszedék a furdalat fulánkját s bizonyos reményvigaszszal altatának el, hogy ha állítása szerint üzletének nem soká véget vet s nemességet kapván, minket kikeresztelkedtet: közös családi jólétet élvezendünk idegen földön, messze e borzasztó élet szinpadától... Csalódtunk! nem ismertük még. Van-e sátán, ki oly alacsonyig tudjon gondolni, mint ő cselekedni képes? Midőn az igérettöltének közelében hivénk magunkat, Jeftét méreggel megölte. Igen igen, megölte, most is látom kinos rángásait, kidiódzott szemét, kötéllé dagadt ereit; az nem lehete természetes halál! A főispán öcscsének egyetlen örökösét akarta őrültté tenni, hogy birtokát amaz örökölje. A tébolyítás nem sikerülhete, a gyermek anyja útban volt hazafelé a tengeri fürdőkről s megérkeztével veszve leendett a húszezer pengő, ez ördögi merény bűnbére, veszve a nagyúri kegy, sőt fenyegeté a kivilágulás és nyomán a hóhér. Tehát halottnak hirdeté s eltemettetve helyében mást, őrizetére bizta Jeftének, honnan a gyermek elveszett. Ezért kelle Jeftének halnia. Árulónak vélte a szörnyeteg, hiába esküvék Jákób hitlenül el nem hagyott istenére, pedig meggyőződheték vala Márk, mert a szolgáló, ki a gyermeket megszabadítá, elszökött... Nagynéném halála után még szörnyűebb lőn az egybeköttetés. Márk mogorvább, szigorúabb volt hozzám mint valaha, Jeftét mint vérárulót átkozta koporsójában s mintha bennem élne Jefte, engemet üldözött a megboszult vádért. Megszűnt minden remény; igéret helyett vad parancs, kilátó vigasz helyt fenyegetés kényszeríte igája alá s nehezedő sorsomban nem volt kivel enyhítő szót cserélnem többé, legfeljebb Jefte hamvaihoz fohászkodám. Végre, látva, miként Márk dühét a bünhödés félelme folyvást lázasztja: rettegve, hogy éltem Jeftevéget ér, titokban elhagyám Márk bűnbarlangját s szülőföldemre menekvém, hol két kezem után kenyeret reméltem, s lehető nyugalmat Márk nyomozási ellen, mert a tartomány, mely annyi vétkeit fedte, könnyen őt árulhatandá el, ha abban nyomaim bizgatja... Nem akarom tisztelendő atyámat több mint tizenkét év keserveivel untatni, a babyloni fogság nem volt eleimre nézve borzasztóbb, mint nekem azon kor. A föld, melyen tartózkodám, polgárok helyett megrakva rongyos koldusokkal, kik egymás kezéből kapkodák a földes kenyér falatjait. A forradalom nyomai folyvást élnek és növelik egymást. Azon vidéknek nincs ábrázatja, mintha isten a zűrzavarban felejtette volna. Romban fekvő városok, bozóttá vadult falvak, melyeknek odvaiban a kigyó együtt lakik az emberrel s szántatlan határin elszaporult vadak kergetik a kiéhezett pórt... Sorsom folyvást rosszabbá lőn, időm is eljárt, egészségem bomladozni kezdett, reszkettem, hogy apám halálával halok meg, mint a kivert eb, sövény alatt, kétségeim között, akaratom ellen, mindig Márkra szegült emlékezetem. Hallottam, igen jól megy dolga, nagy becsületben van, nemességet kapott; bizonyosan húszezer pengőt is, gondolám magamban, mert nemességét épen azon kéz mozgatá, melynek azon összeget kellett fizetnie. E szerint minden titok maradt s meggyőződheték Jefte hűségéről, tőlem sem reszkethet, ha ily hosszú nyomorban el nem árultam őt. Ó-Budára utazom, feltevém magamban. Még Márknál laktomból vannak ott némi ismerősim, kikkel Márk viszonyban állott. Valamelyiknél meghuzom magamat halálig. Márktól nem kérendek egyebet a legfukarabb állati tartásnál, csakhogy az országúton ne rohadjak el. A multak titkait nyelvem alá ásom; pedig irataim vannak; miért bontanék fel ótemetőt, hogy az élők között dögvészt okozzak. De Márkot nem akarom, nem fogom soha látni, veszszen magának és a lelkiismeretnek; majd számol vele az isten, kit elhagyott... Ezen határozattal jöttem ide. Lábaim nem birtak s a legolcsóbb fuvarra felment tizenkét évi keresményem; midőn egy óbudai napszámoshoz beszálltam, fél forintom maradt. Felkerestetém a gyógyszerészt, kihez Gácsországból ajánlatot hoztam, hogy ha Márk itthon nem lesz, ne veszszek el, míg jő. Ezzel irattam levelet, alázattal fejezve ki a fentebbi szerény kérelmet. Megirattam, csekély alamizsnája soká nem kellend, hogy beteges vagyok s igen olcsón válthatja meg testvérét, az apjáéhoz hasonló haláltól... Csak képzelje tisztelendő atyám! a napszámostól, ki levelemet vitte, egy üveg gyógyszert külde válaszul. Igyam meg, ugymond, ha beteg vagyok. Elborzadék ugyan, de a hitnek egy sugára világított bennem. Azt vélém, hogy mint más romlott kebelben, maradt még egyetlen magva a megjobbulásnak; hogy annyi évek furdalati után, megragadja engesztelő alkalmát a bűnbánat s ki egész világot eltaszítá magától, családjának egy töredékét legalább a síron innen visszafűzi száműzött lelkéhez, hogy legyen egyetlen ajak a földön, mely róla átok nélkül szól. Csalódtam! elfeledém, hogy Márk zsidóból tért által s a keresztség nem moshatta le a lélek szennyét, minthogy az merevült szennylélekké lőn... Azt hittem, mondom, hogy pártfogásba vesz s e gyógyszert csak előre küldé. Hitemben a gyógyszerész is megerősített. Az üveg tartalmát megvizsgáltatám vele, nem méregkeverék-e? Mert Jefte története eszemben forgott. Erősítő szer, állítá ő megvizsgálás után. Ezt vettem három vagy négy napig s epedő fohászszal vártam szabadító intézkedéseit. Azalatt elfogyasztám a pénzmaradék utolsó fillérét s a napszámos felmondá hajlékát, ha nem fizethetek, mert, úgymond, csavargók kiveszik tőle fekhelyemet. Azonban egyszer virradóra kezembe vevém gyógyszeremet, s úgy tetszett, valamivel többecske van benne, mint előtti estvén; s alján is némi üledéket véltem sejteni. Ki Márkot mint én, úgy ismeri, ily esetben könnyen gyanúra fakad. Bizonyosan kicserélteté az éjjel, mert hisz annak ezer látatlan keze van, mindent tud, hall és lát, mi őt érdekli, a nélkül hogy őt látni lehessen. Nem vettem be többé s másnap a gyógyszerész újabb vizsgálata azt bizonyítá, hogy az üveg nem az s a kicserélt szerben gyilkoló méreg van. Nálam az üveg, az irt bizonyítványnyal... Kimondhatlan gyűlölet támadt erre bennem. A harag és undor, mely bennem szunnyadozék s minden izgató kisértete a régi emléknek s az új szenvedésnek késztet és ösztönöz megboszulni az erényt, a közigazságot, családomat, magamat. Ha ő így meg tudá tagadni a vért, megtagadom én is. Felfedem vétkeit, elárulom irtózatos multját s megtanítom rá az ámított világot, ki ő, az elhirhedt, becsült, megnemesített gazember? És ha magam börtönbe jutnék is, ha bűnül tudatnék a kényszerített szerep, melyet a műveletlen, nevelés nélküli s alárendelt nővér Márk parancsára a bűnhödési szövevény félelme alatt játszott; mégis ki fogok törni vallomásaimmal, legalább lelkemről lehengerítem az öntudat kövét s miután nemletté tenni lehetetlen, megigazítom vétkemet s e hálátlan szörnyet például adom az igazság kezébe. Azért tisztelendő Atyám, a szent szűz nevében kérem, melynek leányává tett, vagy hallgattasson ki törvényes formában, vagy idézze fel azon urat, kinek azon álsírba temetett élő halott, családjához tartozik s itt a tens táblabíró úr nevét említé. Ide megy ki a kancsi kórnő gyónása, minek következtén kegyedet saját érdekében felsietni kértem; befejezé hivatalos komolysággal elmondott szavát pater Sebastian.

Vámost az emelkedő öröm foglalta el. Alig tudta megköszönni az irgalmas férfiunak részvevő és gyors eljárását.

Lehetlen volt azonban a történet azon lélektani fejletére nem eszmélnie, miszerint az annyi időkbe s leplekbe beszőtt titok a miatt nyert kellő világot, mivel a fukar és hálátlan bűntevők erőszakosan akarták elfojtani eszközeiket s szükkeblű terrorismussal kezelék azokat, a helyett, hogy bőkezüség és méltánylat utján a titok őreivé iparkodtak volna tenni.

- Itt van-e a kórházban a vallomástevő asszony? kérdezé Vámos pater Sebastiánt.

- Igen is, folytonos felvigyázat s gyógyrend alatt, de naponként veszélyesen gyengül; épen ma mondám, hogy ha még holnap választ nem veendek, ki fogom hallgattatni érvényes modorban.

Vámos rendelést tőn, hogy a Fehérhajóban maradt társai rögtön jőjjenek.

- S azóta nem tapasztalák tisztelendő urak Márk ólálkodásait? kérdezé aztán az ájtatos atyától.

- A beteg igen félt s könyörgött is nekem, hogy szoros szem alatt tartassék kórágya, mert Márk üldöző keze az oltár szentségtartójába is beférkezik. Ez okból az igazgató egy ápolót rendelt saját őreül. Különben a szerzet mondott titkaimról mitsem tud, mert a gyónó csak kegyednek engedé felfednem.

- S azon ápolóba lehet tökélyesen bizni, hogy vesztegethetlen?

Pater Sebastian kérdőleg s agálylyal nézett Vámosra.

- Nem tarthatni-e tőle, hogy azon folytonos erőtlenülés Márknak becsempészett lassu mérgétől jő?

Pater Sebastian, a nélkül, hogy felelne, futott a kórházba s kiszólítván az ápolót a beteg kancsi mellől, parancsot adott ki, hogy mig vissza nem jöend, a küszöbön senki be ne lépjen. Ha a kancsi ágyát zöld vászonfal nem szigeteli el, a gyóntató atya észreveheté vala, miszerint az ápoló, ajtóbenyitáskor, ijedtében kiönté a kanál szert, melyet épen beadandó vala s elkapván a széken álló gyógyüveget, helyette zsebéből másikat hagya ott. Ki tudja? tán ha azon adagot beveszi, kebelében viszi sírba a törvényes vallomást.

Azonban megérkezék Ödön s a legale testimonium. Midőn a kórterembe mentek, dévaj robogás tört végig a folyosó szárnyán. A beteg őr kergetett egy szomjas collegát, ki, mig ő egy alélt beteget megfordulni segíte, boros korsóját a szélső ágy alul kicsippentette. Utólérve az italkedvelő dominust, kar ki kar, hónalj szakadtából viaskodtak a kancsón, mignem a töredékenységben hozzájok hasonló cserépedény füle tövestől az egyik kezében maradván, a virrasztó nedü mind a két confrater érzékeny rövidségeül, a padlaton felmeríthetlenül végignyujtózott. Mig a betegőrt e kegyes kitérés a terem küszöbétől távol tartá, az ápoló, kit pater Sebastian Vámos figyelmeztetésére kiintett, beszökvén a betegek közé, egy nyoszolya végén a földön meglapult, ellesendő, mi fog történni e szokatlan csoportozat által.

Vámos megállott társaival a kancsi kórágyánál. Ébren feküdt az álmatlan, gyengesége miatt; a vékony takaró átmutatá aszott körrajzait, mintha csontváz vonta volna magát alatta össze. A lenge, hálónemü vászonfal zöld homályt vetett rá, melynek vonala arczát megosztá, annak felét az éjlámpa világában hagyván. Törődött üres kép, ajaka gombás, szája beesett s csaknem fülekig terjedő. Arczbőre rostos, porusaiban látható szőrökkel; szeme kancsal és kiholt. Látszék rajta az ifjukori formátlanság s hogy szokatlan nyomor szűrte meg. Egyike azon teremtményeknek, kik körül önkénytelenül e kérdés meríti fel magát: miért állítá elő a természet? mért nem hagyta nyugodni az undort nem költő semmiben?... Az ápoló látva, hogy kihez jöttek a váratlan vendégek, azonnal kitünt.

- Asszonyom, itt vannak az urak, kikkel beszélni kivántál, kiknek titkaidat felfedni akarod; megszólítá őt pater Sebastian.

A gyóntató ismerős hangjára feltekinte a kancsi. Eleven mozdulattal vőn más helyzetet rozzant termete, arcza felélénkült, szeme fényesen fordult körül a társaságon, látszék, hogy meg van indulva s lelkének még rejtező ereje összeszedi magát.

- Ismeri-e a tanú ezen urat? kérdé hivatalos modorban a zömök szolgabiró, miközben Szalárdy Ödönt a kancsihoz vezette.

Ödön formája sokat változott, alig tartott meg valamit a régi kifejezésből. Annyi szenvedés, annyi melancholia, annyi néma foglalkozás az elzárt lélekben, egészen más jegyet, jellemet adtak arczának. Haja is meggyérült s benne ősz szálak mutogaták a kora vénhedést. Csak szemében maradt meg a delejes bűbáj s csak a régi ijedezés nyomai, átalakult vonásaiban. Ritka szem találta volna el, ki őt gyermekkorban látá, hacsak Czeczilia hasonlata útba nem vezeti; de a kancsi, ki oly csodás egybeköttetésben élt vele s ki ébren és álmaiban ezerszer képzetében forgatá vonásit, kinek furdaló lélekismerete kitörölhetlenné edzé az üldöző képet, mindjárt emlékezék.

- Hogyne ismerném? felelt villanyozva, miközben a hozzáhajlott Ödön arczait száraz, hidegnyirkú tenyerével megveregeté. Mint egy kövér berbécs: szoktam neki mondani, midőn Márknál az ijesztő szobában le-levetkeztetém, de szegény úgy reszketett, mintha vesztőhelyen bontanák ruháiból.

A vallomás oly rögtön s minden előkészületi szertartás nélkül kezdődék, hogy esküdt úr selyemkendőjét sem terítheté alá, hanem lehevenyészvén magát egy kopott szalmaszékre, térdén jegyzé a jegyzendőket kétvégen faragott irónnal.

- No, de nézze meg jól a tanú, nehogy Márk elleni bosszujában idegent ismerjen el a helyett, kiről vallást akar tenni; szólítá a kancsit pater Sebastian szeliden.

- Az ez! az ez! a kis Ödön úrfi, közbevág a beteg növő élénkséggel, hiszen ébren vagyok, eszmélek, emlékezem. Ez itt tisztelendő atyám, kinek meggyóntam, mikor a szentszűz leányai közé felavatott; az ott Vámos úr, ki az Ödön urfi anyjával gyakran volt nálunk, midőn a halott betegsége, halála, temetése felől tudakozódtak; e pedig itt a szegény Ödön úrfi, ki nálunk annyit szenvedett, kinek nyihogó gyapjas kandallóján meggyujtogatám a kábító barátsüveget, ágyánál borzasztó boszorkányokról meséltem, ablakába kisértő lidérczül csonkatollas bagolyfiat rejték s rettegései közt titkon őrzöttem, hogy senki meg ne közelítse.

Ödön emlékében felköltek a néhai iszonyok, s mint kiállott kín és hábor képei szoktak sötét óráinkban, megrázták lelkét, melyet már a kancsi veregető keze fellázasztott.

- Tudja-e és ha tudja, adja elő a tanu, miért bánt dr. Márk oly középszázadi istentelenséggel Ödön urfival? - kérdé sietős buzgalommal szolgabiró úr, nehogy más valaki ujolag megelőzhesse.

- Hogy húszezer pengő forintért őrültté tegye, - felelt határozottan az éber és öntudatos kancsi.

- Be tudná-e bizonyítani a tanu, hogy e pokoli merény csakugyan alku fejében követteték el?

- Itt a fejem alatti irományok közt van Márknak első nyugtatványa, melyet Ödön urfi áltemetése után, a huszezer pengőről irt, de mivel rögtön ki nem fizettetett, iróasztalában tartá s én titkon elvevém, hogy ha osztoztatni nem fog, fegyverem legyen.

- Hát arról nincs-e valamely kézzelfogható species facti, miszerint Márk úr Ödön úrfi helyett, más halandó hüvelyt temettetett el?

- Jefte néném, kit Ödön urfi Vörös dajka név alatt ismert, midőn halálos ágyon kinlódék s azt Márk mérgének tulajdonítá, kihallgattatá magát éjjel titokban, mielőtt gyilkosa oda érkezett, s bizonyságot tőn róla, hogy az irgalomintézetben leesett gyermekért adá ki halottul, Ödön urfit pedig oda cserélte az ő őrizete alá, mig maga Brünnben vagy Prágában járt, hogy az urfinak sikkasztó helyet készítsen, mert megölni nem akará, hogy későbben is pénzt csikarhasson általa a főispántól, de aztán az urfi, mielőtt elszállíthatták volna, elszökött. Jefte vallomása is fejem alatt van, végórájában, mikor Márk úr, kínját nem nézhetvén, az ablaknak fordult, inte nekem, hogy lábainál van valami, oda akarék nyulni, de megtiltá, s midőn nyujtóztató padon volt, találám szalmazsákja alatt azon irományt. Egyébiránt azok igaz voltáról magam is igaz hittel tanuságot teszek, mint szinte arról is, hogy Márk az orvosi consiliumtól helybenhagyott gyógyszereket mindig kicserélte, s Ödön urfi őrültséget hozó italokat kapott.

- Nem adhat-e utasítást a tanu, hogy a Vörös dajka néhai szolgálóját, ki a kérdéses időben következőleg tekintetes és vitézlő Szalárdy Ödön úr mártiromsága alatt, nála bérben tartózkodék, melyik szegletében lehetne feltalálni a nemes megyének, országnak, birodalomnak avagy világnak? - kérdezé továbbá a kis szolgabiró neki szelesedve az örvendetes sikertől, melyet egyenesen és egyedül czikornyásan nekikanyargatott kérdéseinek tulajdonitott.

- Azon leány a Jefte néném örökben tartott árvája volt, kit Galicziából segédül hozata, nehogy az itt fogadandó ismeretlen cselédtől az udvar titkait féltenie kelljen. Most már az férjhez ment, Prmedzowban lakik, férjének neve fel van jegyezve leveleim között, de Ödön urfinak személyesen el kell hozzá menni, s előadnia az elszöktetés minden körülményit, mit ő senkinek, még nekem sem mondott el. Erről fog ráismerni, kinek kelljen vallania, különben majd tagad, mert azt fogja vélni, hogy tán Márk üldözi, vagy a néma morva törekszik még egyszer kelepczébe kerítni.

- S azon méregüveg is megvan, melyet Márk a tanu orvossága helyett becserélt, a gyógyszerész bizonyítványával egyetemben?

- Itt van fejem alatt, egyébiránt Márk irószekrényében, balra felül egy földszinti rejtett fiókban egy egész rakás oklevelet lehetne találni, melyek őt saját alakjában fogják ismertetni. Galicziából és Bukarestből maradt adatok, Lőbl Simonnali egybeköttetéseit tárgyazó jegyzetek, bizonyságjelül használható levelezések, hogy a magtalan főispánné gyermekeit ő szerezgette, s több, Isten tudná, mi minden papiros titkos irásmóddal, de melyet Prmedzowban lakó szolgálónak férje ismerni fog.

Még egy sereg részletező kérdéseket tőnek a szövevényes multakra vonatkozólag, melyekre a kancsi, világosan, tájékozó határozottsággal felelgetett, s melyeknek tárgyalását esküdt úr ki-kinyujtózó háttal és karokkal hűségesen feljegyzette.

Végre kinyilt és felfakadt az igazság és szabadulás forrása, melyet az oly hosszu és kínos időkön keresztül, az ármány, erőszak s árulási szövevény eldugva és betemetve tartott. Ödön és Vámos boldogító könyűket sírtak egymás ölelkező vállain, s szemeikben új élettel vidámodék fel a gyászviselt lélek, mint midőn hosszú vész s utánmaradt borulatok után illat- és színderüvel nyilik a zártkelyhü virág a kibukkanó napra. Érzékenyen ölelék koszorúba a gyóntató atyát, s Ödön e világölelő lélekváltozásban, feledve a multak bosszura lázító rémalakjait, kiengesztelődve kegyetlenség és bűn jelenetei iránt, békekezet nyujtott a kancsinak, s lázas borzalom nélkül tudá megszorítni a hidegnyirku kezet, melynek kisértő nyomait fél életen át irtózva érezte arczain.

A kancsi megcsókolá a nyujtott feszületet, rátevé kezeit Ödön fejére, s ünnepélyes formában megesküvék az élő isten minden szentjeire, hogy igaz lélekben s igazságban vallott, átadván feje alul a rég tartogatott tényjeleket, mikre vallomásaiban hivatkozék.

- Az egy örök isten, ki a megtérőnek szent lelkét küldé, megbocsátja vétkedet leányom. E halandóság völgyén a bűn árnyékában jártál, de megigazulásod felnyitá az öröklét kapuit, s az atya jobbján világosságod lesz, melyből Márk s az emberiség többi ördögei nem vihetnek kezeidnél fogva sötétbe, - mondá ájtatosan pater Sebastian, miközben fekete sipkáját leemelinté, s a kancsira megszentelő keresztet vetett.

- A földi igazság is tekintettel veszi, hogy benevolumodat nem kelle per vim et fortia kihuzni, mondá szolgabiró úr, hogy hátul ne maradjon mint törvényszék papja. Ha csak lehet, kimarad itéletedből a korbács, s vénhedt állapotodat tekintve, iparkodni fogunk, hogy mennyire lehet, saját lábaidon szabadulj ki az egyesből, ne koporsóban.

- A hit irgalma veszi őt ölébe, domine spectabilis, nem igen lesz szüksége az emberi törvény kegyelmére, s tán jobb is, ha rá nem szorul, sugá szolgabiró urnak a kórház orvosa. Ez a beteg annyira ki van forgatva minden erejéből, hogy alig élhet két-három hónapig.

Örömelégülten távozék a társaság a néma csend otthonos lakából, esküdt úr is szedte sátorfáját, s látva a hangtalan falórán, hogy még csak tizenegy, majd bevág, gondolá magában, Pesten a Páris-kávéházban egy pohár jó puncsot, ha már bohózatba nem mehetett, még sem fekszik le, mig feszes toilettejét, néhány éji vakand előtt legalább, meg nem mutathatja.

A kancsi ott maradt a hallgatag éjben, ismét egy erkölcsi játékszer az ösztön és körülmények kezében, ki értelem s nevelés hiánya mellett! hajdan rossz lett jóságból, midőn Márk iránti bizalma, ragaszkodása miatt vétkeinek eszközévé lőn, most pedig jó lett rosszaságból, bosszuszomjból döntve meg a virágzó bűnt, s adva győzelmi koszorut a tapodt igazságnak.

XXXIII.
(Dr. Márk.)

Ezen esemény órái alatt, a Király-utcza egyik házában nagy változás történt. Egy másodemeleti lak főszobájában izgatva járt fel s alá egy sárga-fekete bőrű, alacsony borotvált képü, ötven-hatvan közti, de erőteljes férfi. Kalapja, s bő gallérköpeny széthányva, az ingerült vetkezés jelével. A szobában válogatott könyvtár, a hány darab, annyiféle kötésben, egy-egy mahóni vagy kirakott butordarab, ó zsellyeszékek, néhány olajkép s ezüst edények, többnyire egyszerű, vagy remekművek, de külön korszak külön izletéből csereberélve, mintha árverésen szedettek volna össze, s az arany és ezüst kelyhek, medenczék s többnemü dísz-edények zálogházból látszottak eredni, s darabonkint szorult vagy tolvaj-tulajdonosok olcsón adott áruinak. A képek közt kiáltó szinekben festett nemesi czímer lóg, melynek paizsában szenvedők felé terjesztett szabadító kar látszik s alatta ragyogó felirat: a nemes Erényesy család czímere. Szekrényének asztala lenyitva, rajta ezernyi jegyzet apró ércznyomványok alatt, nehány üvegcse ónpecsétek alatt, belvilága megrakva apró fiókokkal, melynek mindenike külön kulcscsal nyilik. A szekrény tetején bonczeszközök, egy pár kőmozsár, gyógyszerészi mérő, felnyitott könyvek, orvosi boncz- és kórrajzok, ég- és földteke, s egy-két legöngyölt posta, és térkép s ezernyi apróság, mely az egész készületnek ó alchimistai jellemet kölcsönöz, de mindez ámító kirakás, mert Márk úr, soha, kivételesen sem foglalkozik semmi nemü elméleti vagy gyakorlati tannal, kivéve midőn dúsbetegek számára mások receptjeit fejéből lemásolja.

Egy mozaik asztalkán ezüst girandoleban két szál stearin, de csak egyike ég, s mikor ez két ujjnyit fogyott, gyujtatik meg helyette a másik, hogy idegen, ha jő, ne vehesse észre a szemrontásig fajult fukarságot. Jobbról két összefordított székre fekete érczlemezzel bélelt hosszudad útláda van felnyitva, s benne egypár csomag, az irszekrény ajtófiókjai közt pedig kettő-három kihuzva, jelével a félbenhagyott pakolásnak.

A férfiu összevont szemölddel, el-elsárgult arcz- s ajakkal, kezét hátratéve ingerűlten jár-kél fel s alá. Most a ládára, majd a fiókokra néz, újra pakolni kezd, de menten félbehagyja, s olykor-olykor ajkába harapva köpenyje után nyul, hogy ismét letegye azt, a legaggasztóbb küzdelem és bizonytalanság nyomait hagyván sejteni.

A mellékszobából, a színhagyott zöld selyemfüggönyü ajtóablakocskán néha ólálkodó szem pislant be, ha a függönyt feljebb emelintné, rá lehetne ismerni a Poltrás arczára.

De hátha csalódtam, s egész látvány furdaló káprázat? hol is járna itt télviz idején, s mit keresne épen a kórházban? gondolá Márk háborgása közben. Árulástól nincs okom remegni, hisz mióta könyörgő levelét hozá a napszámos, folyvást kémszemek alatt van, levelet nem irt s iratott sehova, a kórházban nem közlekedik senkivel, de meg ott hív körmök között van. Hogyan tudhatná ott létét Vámos? s mi oka lenne oly rögtönözve éjjel keresni fel, pedig holnap már bátran találhatja, mert a túléletig szót nem váltand vele... Mégis mi kergeti ilyen vadan véremet? mi futkos át mint a hidegsodrony velőim között? sejtése ez a közel veszélynek? vagy képzelődő önvád, melynek lidérczeit másokban nevettem?... Megyek rögtön a kórházhoz, meg kell menekülnöm e lélekfogyasztó felizgulástól, megtudnom, ha valóban Vámost láttam-e, vagy valami haldoklónak mentek utolsó kenetért... De mégis, van-e ok, vakon önveszélybe rohanni? ha nem ő, nincs miért aggódnom, ha csakugyan ő, nem tehetek többet, mint ama hű körmök, s mindkét esetben gyanut költök, vagy tán már nevelek vádló öntudatom iránt... És ha azon rohatag kórságost keresnék is, nem megirták volna-e már ama hű körmök? vagy nem siettek volna-e bele fojtani a szót, vagy merne-e, tudna-e a kábultságig erőtlenül dög-áruló vallomáshoz fogni, mely őt is börtönbe vettetné, honnan kevés segélye kell egy pár költött vádaimnak, hogy feje pallos alá billenjen?... Úgy úgy, semmi veszély! mily gyáva nyul vagyok, ki önárnyával kergetteti magát!... félre a szökés készületeivel, minő hazug sürgető ösztön az, vissza, helyre a pakolt csomagokkal!... De mégis, hátha a szabadítás kigyója az, mely bennem fulánkot öltöget, hogy menj, menj, menj? hátha minden kémem, ha a hű körmök, ha maga az Isten meg akarna csalni, s ellenem iszonyu tőr van vetve, mely, ha villámul nem szököm, menthetetlenül rám csattan, fogolylyá tesz s elveszt?... Mennem, rohannom kell, még ma eljárok minden vendégházat, egy óra kell s megtudom itt van-e? és ha igen, s a hű körmök késnének fojtani, az éjféli kakas messzeútban talál.

Már útban volt a fogadókat járni, midőn hajhásza benyitott, s gondos pecsét alá zárt levélkét ada. Márk elhalványult mint a viaszgyertya s feltépte a papirt.

- Uram! A kancsi beteget hivatalos urak környezik, kiket a bejáratnál velünk találkozó jövevény hozatott. Okvetlenül veszély és árulás, mert e jelenet előtt kiparancsoltatám a betegtől, nem volt időm a rám bizott végadagot beadni. Jó, hogy így van, ha rajta kapatom, még rosszabb követhet. Lélekszakadtan irom e sorokat, bizonytalanul, ha honn találom-e a hajhászt, ki szükség esetében gyorskövetül van kijelelve?... Hű körmök.

Márk jó eleve hátat fordított a hajhásznak, hogy színváltozatait ne lássa. Mire a rövid tartalmon átszaladt, ereiben megálla perczre a fagyó vér, s mint ki lövést kap, megtántorodék. Aztán némi szünet következék, hang és mozdulat nélkül, csalhatlan jeleül, hogy a megrendült lélek tétlen zsibbadtságban, tetszhalálban van. Ez eddig, nagy esemény körül, ha véletlenül jött, többnyire minden egyénben hasonlag megy véghez, de az első megdöbbenés után különbözteté meg magát Márk jelleme.

A levélt elégeté, s hogy keze reszketését ne árulja el, a gyertyát vitte ahhoz. Aztán hajhászához fordult, ki epés arczbőréhez, alattomos vonásaihoz sokat hasonlíta. Közelebbről nézve emlékezni fogunk, miszerint tagja volt azon Wurm-kávéházi zsidóklubbnak, mely Lajos hirén osztozkodék, s csődjét elhatárzá.

- Barátom, gyorsan indulnom kell, - mondá kézdörzsölve a sárgazöld hajhásznak, s arczán a harcz és rettegés vonagló görcseit képes volt barátságos mosolyba szedni. Siessen rögtön Budára, vegyen gyors parasztlovakat a Fejérfarkasnál, fogasson saját kocsijába s parancsolja a budai parthoz, hol rám várni fog, a pesti parton pedig rendeljen csolnakot, s lehető sietve térjen vissza hozzám bérkocsival, mely engem a Dunáig ragadjon. Magas beteg ágyához sietek, ki a végveszélyben támadását csak tőlem reméli, pénzeért nem mennék, de fontos érdekek kötnek életéhez.

A hajhász tudta ugyan, hogy Márknak szándoka van valamikor álnév alatt külföldre utazni, mert az ő nevére iratott útlevél régen nála hever, mint már a Poltrás Vámosnak elmondá, de hogy épen ily véletlen rohammal, s ily hózivataros februári éjszakán kerekedjék fel, annál kevésbbé képzelé, minthogy semmiféle szökési okot Márk életében és titkai között nem ismert, s következőleg tökéletesen hitte az őrültség perczében mesteri közönynyel koholt hazugságot, s teljes lelkéből sietett betölteni a vett parancsokat. Márk pedig azért titkolá főleg családi czéljait, nehogy szökése előtt árulója lehessen, ismerve érdekűző jellemét, melyet nagyrészben saját példájával fejte ki nála.

Alig távozék a hajhász, lefüggönyzé ablakait, minden ajtót bezárt, s neki vetkezvén titkolózó elfogultsággal, orozva, mintha önmagát lopná, pakolni kezdett, s miközben az útláda fekete üregét tölté, iratcsomagokat hamvaszta el apránként, miket külön rejtekekből, a régi rekedt lég állott szagával szedett ki. Égjetek el, sötét iratok, hamvatokban leljen temetőt az ifjúkori szerzeményeimben lappangó minden idegen jog, gondolá magában. Semmisüljetek meg, nehogy belőletek veszélyes halál vadszavát olvassa ellenem valami tolvaj szem. Vesszetek ti is irgalomintézet s orgazdaság jegyzőkönyvei, általatok semmi vagyonszaporító követelést, semmi számoltató pert, huzavona igényt nem lehet kezdenem, mert kikre vonatkoztok, megrohadtak már, vagy szegényebbek az országút koldusainál... De titeket viszlek becses irományok, gondolá torzmosolylyal, az irszekrény balfelőli rejtett fiókjából, melyet a kancsi említett, két ónlemezbe göngyölt köteget vevén ki. Ide, ide, útládám fenekére, ti vagytok nekem országos levéltár, melyből mint valamely ó Verbőczy-buvár, ürügyet, igényt, jogot, erőszakot kurkászok, kitől mit lehessen, pénzt, pártfogást, birtokot magamnak rabolni. Ha ha ha! mily mulatságos lesz egyik-másik virágzó dús dandynél menyegzője napján, vagy utazási élvei között, a menyasszony megül vagy romrepedékből mint egy Homodei előállni: add vagyonod felét, különben törvénybe idézlek, mint jogbitort, te komornyikvér, vagy váltott fattyu, vagy aczélrugókból kisajtolt üszög?... Jer, jer te is, te Lőbl-csomag, gondolá fogcsikorítva. Soraidból kötelet fonok nyakára, hogy kidiódzott szeme a szellőből fog reám bámulni, ha eljátszsza kezemről a bukaresti jegyest. Ostoba, azt véli, hogy a hurok, melyet rávethetek, engem is megfojt, nem gyanítja, hogy minden reám vonatkozó okiratot saját testvére, Lőbl Soma által lopattam el, kinek váltói aláirásával ő Szalárdy Eleket, a trieszti bukott ház terményvásárjában megcsalta.

Aztán egy szép, hosszadad angoltokot pakolt el, melynek bársony üregében kutyabőr tekercs, az új nemeslevél volt rejtve. Hozzá tevé régi és újabb bizonyítványait, kül- s belföldi lapok kimetszett czikkeit, miknek magasztaló halmaza tetemes helyt foglalt s mintegy gúnyoló tényadatokul, azon tekercsek redőibe dugdosá az irszekrényben látott ónpecsétü apró üvegcséket. Ha ha ha! buta, bárgyu világ, gondolá magában, te papirok után osztod az érdemeket, miket osztályos czimbora vagy együgyü vakand betűvel tele irt, te azt nézed, miket irattam szivemről, nem vizsgálva, mi van szivembe beírva, s azért örök rabja maradsz önboldogságodnak, apostolaidat megfeszíted, mig a kebleden függő vérszopót melengető öled becsület és vagyon csalárd örökjébe neveli... te akartad, én is megtevém.

Most következék a pakolás lelke. Márk összeszorítá fogain az ajkat, s ördögi derü ömlék el fekete-sárga arczredőiben. Nyakát meghorgasztá, mint a zsákmány után sunnyogó róka, lábujjhegyen járta el az ajtókat, ha jól bezárvák-e? s ólálkodva forogtak szemei, nincs-e a falaknak valahol elnyelő szája, vagy szomjazó szeme?... de mégsem jutott eszébe, hogy az ajtóablak függönykéje megett áruló tanu rejlhetik. Aztán halkan megnyitott egy falszekrényt, melynek borított ajtaja, a szobafestéssel egyenszínt viselt, s kulcslyukait saját hálóágya fedezte el. A szekrény aljában erős érczláda volt vastag csavarokkal falba és padlatba foglalva. Ezt nyitá fel Márk, miután titkos zárlyukait a czirádák rugói közül kikereste. Henger alakú bádog szelenczékkel volt az színig telve, melyeket karimázat alá rejtett kapcsaikon kivül, kővé keményedő enyvragasz forrasztott össze fedeleikkel. Kettőt-hármat felbonta, ha vajjon nem csal-e a súly, a jeltelen ép zár, s valóban bennfekszik-e az imádott tartalom? A girandole másik ágát is meggyujtá, hogy annál érezhetőbben élvezze a rég nélkülözött gyönyört. Vakító ragyogvány reszketett az arany-ezüst felbontott tömegén. Csillagfényü tallérok, s tallérnyi aranyok látszottak éllel vagy lapjára az öblös szelenczékbe zsufolva.

Márk lekötve, megigézve, mereven bámult a híjatlan kincsre. Örömkönyűi megeredtek kérges szemhéjain, s letérdelt az érczláda mellé, hogy ölelő karokkal ráborulhasson. Mint ragyogtok óh fényes rabjaim! nem, nem, nem vagytok ti rabok, a szabadság lelke sugárzik rajtatok, csak bolond állíthatja azt, hogy rabbá teszitek a gyüjtögető lelket, gondolá nyiladozó szivvel, melynek mogorva redői kiderültek az egyetlen gyönyör fejtő melegében. Mily tiszták, mily elevenek vagytok! hogyne, hiszen pazarló kezeken soha sem forgátok; a pénzverő házból, a gép perselyéből váltogatálak titeket, hogy nyugalmatok legyen nálam, mint volt a föld gyomrában.

Jertek, jertek összegyűjtött sóhajtásaim; mindenitek egy-egy megtestesült fohász, egy-egy életveszély emléke; mindenikben egy-egy száradt örömkönyűm, s egy-egy halál lenne, a melyik közületek hiányzanék. Habzó színetek szebb, mint az egészségé, hangotok többet ér, mint a kijelentés szava, csengéstek nekem az isteni igék, kik ájtatos lelkemhez beszélnek... Mily bolond az anya, ki ölébe szedett gyermekeinek sír, mily nevetséges a költér, ki szívképző műveinek örvend, mennyivel dusabb vagyok én, mennyivel drágább és méltóbb örömöm, úgy-e áldottaim? ti, kik egy egész eget be tudnátok nekem csillagozni, hogy istennek üljek közepén! Óh mért nem olvadhatok közétek, hogy folyvást érezném atyafiságos érintkezésteket; vagy laknátok gondolataim helyett lelkemben, hogy meg tudnálak óvni, s magammal vinni síromba mint azokat. Miért is nincs üresnek teremtve az emberi kebel, hogy volna hova rejtenem titeket, éjnapon velem leendőket? Mennyi elférne közületek azon idétlen darab hús, a szív helyén, mely ha lágyan hagyjuk, bolonddá tesz, ha pedig kővé keményedett, hasztalanul foglalja a helyet. De így is, veletek egyesülve, hozzátok kötve vagyok, mennyire lehet. Ti vagytok vallásom, lelkem édes gondjai, álmaim; s feltámadni is csak azért kivánok, hogy újra együtt legyünk. Hadd nevessen engem a fitogtató őrült, hadd írjon irigy gúnyt a kolduskodó bölcs, én azért hivetek maradok egyetlenegyeim... A józan bolondok! gyűlölik a fukart, mintha abban nem lehetne nagyság? Egyik szereti hitvesét, másik honát, harmadik az erényt; ... én szeretlek titeket, nem, nem, e szó kevés: imádlak, bálványozlak. S nem több eszem van-e, mint azoknak, kik veszendő dolgok rabjai? nálatok a becs, a valódi érték, s maradandó érvény. Ti nem változtok mint a bölcsészet tanai, nem rohadtok, mint a döggé lett hitves, nem lesztek hálátlanok, mint érdemes fiaihoz a hon! országtok örökké való, s nekem nem kell más királyság, mint a tietek!

Ily gondolatok közt hordta útládájába a bádog szelenczéket, fogult szerelemmel szorítgatva szivéhez remegő léptei közben, mintha a hideg ércz érezni vagy viszonozni tudná azt. A rejtek fenekén hosszu selyemharisnyaszárban volt egy rakás lengyel arany; de már az útláda úgy tele volt, hogy a szelenczék hengerei közt alig maradt egy két ujjnyi nyilás. Ezekbe próbálta csömöszölni a harisnyát, szétfolytatván benne a sulyos tartalmat... Ide kell férned, te legelső magva felnyilt eszemnek. Te legközelebb állsz a buta és czudar időkhöz, midőn szegény voltam, alázatos mint az eb, s hulladék után kellett kuncsorogva lesnem, a helyett, hogy tőkét rabolhattam volna. Ha ha ha! még most is emlékezem, midőn háziorvos koromban herczegi főnököm e harisnyában járt, s én mint a kiéhezett, nyájbeli nyáleresztő sertés először tudtam meg asztala végén, mit tesz az jóllakni! Most már itten a harisnya: s benne egy-két vásárra ment uradalom dézmája; de jobb tartalom is harisnyaszárnak, mint amaz angol csontu rohatag lábikra. He he he! ha olyan füles nem lett volna a gácsországi aristocratia, hogy kóbor idegennel töltse meg udvarát, most nem hevernének így szerteszét a lengyel aranyok, mig ő gyalog gázol rokonlátogatni.

Azonban a harisnya általában nem fért a szelenczék közé; a ládafedelet nem lehetendett miatta lezárni. Márk kirántotta azt, hogy másként pakoljon, de az avult selyem nem állta ki az erőszakot, mit az arany súlya kétszerezett; szétszakadt, s földre ontá a csengő, pattogó aranytömeget. Márk összerettent; minő lélektani helyzet és indokok idézték azt elő, arra csak fukar felelhet; mert hiszen kincse ott maradt a zárt szobában, s nem is lopni akart, hogy a zörej kétségbe ejtse. Tán attól rebbent meg, hogy a hajhász ráront, mielőtt felszedhetné, s nem viheti tervét végre, mely annak irányában eszében forgott. Elég az, szívdobogva, mohó szemekkel meredt a szétömölt aranyra, mintha tekintetével akarná visszafaldosni. Aztán neki esék tehetetlenül, s vonagló tenyérrel markolászta fel, hogy ujjai meghorgosodtak a beleállott görcs miatt. Térden, négykézláb, sőt hason is görnyedt, csúszott asztal és ágy alá, hogy «sóhajtásait» összekaparja, mignem, a nélkül, hogy valaki rátörne, készen lőn izzadt homlok- s szorongó lélekkel. Most beleszámlálta egy üres edénybe, reszketve, mindenik darabnál, hogy számítás végén fog kisülni egynéhánynak híja. Már mind az edényben volt s Márk ijedten kapkodott zsebeihez, a harisnyaszárhoz, vevé a girandole-t, s kémelve szétnézett, nincs-e élő lény, ki ellophatta volna? csak 2999; még egynek kell lenni, gondolá fuladozva a fogyatkozó léhl miatt. Itt kell lenni, Isten, itt kell lenni, s eszeveszetten kereste a padlat nyilati közt, butorok alatt, s minden zúgban. Az arany nem volt sehol; Márkot kiverte a hőség, s feledve szökést, életet, terheit, magát, fanatikus lázban fürkészett s tőn tűvé mindent a szobában. Végre azon gondolatra jött: vajjon talán az ajtó nyilatba akadt; s rögtön kikulcsolva, felrepíté azt, mielőtt a leskődő Poltrás elugorhaték.

- Tolvaj, add ide aranyomat; kiáltott rá vadul, mérgesen tombolva, hogy meg ne mocczanjon.

A Poltrás kővéváltan nézett rá, hogy tán megőrült.

- Add ide aranyomat, egyetlenegy volt, s midőn útra akarok menni, azt is elloptad; ismétlé durva kitörését dr. Márk.

- Isten látja lelkemet, én semmi aranyról nem tudok, menté magát remegve a Poltrás, folyvást hóbortnak tulajdonítva a megtámadást.

- Add vissza egyetlen aranyomat, vagy megfojtalak, s mozdulatot tőn fenyegetését végrehajtani.

- Kimélet tens úr, mert mindjárt gyilkost sikoltok, s összeszalasztom az egész házat, Istennel bizonyítom, hogy keresett aranyát szememmel sem láttam, de inkább mint verjen, húzza le a béremből, ha a tolvajságot csakugyan rám akarja fogni.

- Béredet más kártételekért húzom le, az sem telik már ki belőle; viszonzá fogcsikorgatva, s körme közé ragadta a Poltrást, motozni kezdé mint egy dugárust.

Ránczigálás közben meglátta a leány Márk szobájában az ágylábhoz éllel támaszkodva fényleni az elveszett aranyat s megmutatá azt.

- Hamis lelkű, magad vetéd oda, mormogá a dühlázas fukar, s mohón rohant felkapni a darabka érczet, melyért kész leende szöktét, s avval együtt éltét veszélyező rohamokra kitenni. Aztán kilökvén a leányt, bezárkózott ismét, óva most már minden kémszemektől, s kiszedve az iratcsomagokat, helyet csinált útládájában minden kincseinek, befedezvén felül fejérnemükkel.

Aztán aranyezüst-edényei előtt állt meg hátra tett kezekkel, s a halálos sietségben időt vőn fukar- és kárélvvel bennök gyönyörgeni. Titeket hagynálak-e itt nemes termem díszei? többnyire emlékajándékok azon bolondoktól, kiket tönkre tettem; gondolá csendes gúnymosolylyal. Minő tiszták vagytok a hosszú nyugalomban, semmi jele, koptatása a torkos lakomáknak, melyek előbbi uraitok kezén úgy megviseltek. Mily szépen illik rátok a letörött ó lengyel czimerek helyébe a magamé. Nemes formáitok aggszerű alakja régiséget hazudik ujdonsült családomra, mintha fény- és dicsőségben elhalt ükapákról szálltatok volna rám! Hát ti magyarhoni keresmények, melyek csekély zálogértékekben vesztetek nálam, vagy az irgalomintézeti orgazdaság lopott maradványi vagytok! mennyi ízlet, pompaszenv és bőség sugárzik rólatok reám, ha valamely földrészben, mint rásztkóros dynasta, kit honja megsértett vagy ki nem elégit, udvart nyitok olcsó tónom szellemében. Miként fogok díszleni aggságotok által, mert hiszen ki merné gyanítni, hogy rongyszedő apám fatálból tíz körmével ette a marhapaczalt?... Ugyanezért elővette a szomszéd szobából azon koffert, melyben azok az irgalomintézet dugtárában hajdan rejtve voltak, s puha őzbőrök közé berakta a gazdag edénykincset, melynek árát becsületes úton egy századig be nem kereshette volna egész családjával.

Most egymáson voltak a bepakolt ládák. Itt van mindenem, ötvennégy év egész eredménye! gondolá telhetetlen szomjjal. Igaz, hogy adósságon kezdtem, s a legnagyobb középkori rablók sem hagytak több örököt, kik várurak voltak s fegyveres sereggel űzték a tolvajlást. De mégis! de mégis! ha a bukaresti milliomos leányt nőmül elhozhatnám, másik két ládát zsufolhatnék színig... Veszszen meg Lőbl agyveleje, mely áruló önzésből Lajos kezére törekszik játszani, hogy apja adósságát vele fizettesse! De hiszen tőröm nem vetém el, csak elrejtettem.

Azonban eszébe jutott, mit el sem felede, hogy a két ládán kivül több értéke is van. Dobaz fehérbőr tárczát vőn ki zsebéből, melynek aczélkapcsát alig lehete beakasztani a teljesség miatt. Egy türet ezrest, tovább százasokat s végre ötvenes bankjegyeket számított meg abban; s undok lelke nem állhatá tovább, rettentő hahotával kitört, melynek gúnyos hangulata ilyesmit látszék értelmezni; szegény világ, csakugyan futóbolond vagy te, mindenrendü törvény jog- s becsületviszonyoddal egyben!

Mégis tudott lenni ok, mely pokoli örömét, az üldözet s halál feledt félelmei mellett is, keserűen elmérgezni tudá: a fukar bírvágy telhetlen éhe. Néhány váltót vett ki a tárcza másik szárnyából, s összeadá annak értékét. Szörnyűség, majd négyezer váltó forint! aggódék ajkát harapva. Szeretném megenni magamat, vagy fülemet leszakítani azon hanyagságért, miszerint a többivel együtt be nem szedettem. Mit kimélek én kitünő egyéneket, kiket lehetlenség akadályoz fizetni? ember ember; előttem mindegy; sőt becsületesb a négy lábon csuszkáló háztörő, ki erőszakosan lop, hogy adósságát fizesse, mint egy közügyekért ingyen fáradozó egyén, ki miatt húsz krajczárt veszélyeznem kell. S mégis mily bolonddá hagyám magam tenni, mintha szívem lágy szurokból volna. Hatvan perczentért prolongáltam nekik, s ki tudja most, hajhászom nyakába tudom-e varrni e váltókat a nélkül, hogy a hatvanas kamatból veszitsek? Átkozott legyen az a percz, melyben többé saját érdekemtől egy fél perczig vagy félóranegyedig eltérek! Aztán sovár tekintettel szemlélte végig darabról darabra az ó butorzatot, mindeniknél emlékezvén annak feles harmadrész árára, melyen összeszedte. Hogy kell itt hagynom, gondolá fanyar fájdalommal: nekem majd száz pengőmben van az egész, pedig, ha csakugyan kergető nyomozás alá hozna a kancsi, nem rendelkezhetem róla levélben, hogy fogamat veszélyezzem miatta... Talán hajhászomat lefőzhetem vele.

E gondolatok közben erős kopogás történt a zárt ajtón s Márk rossz lelkiismerete mint a villám vissza lőn kapva a készület előtti önvád s gyötrő aggály rettegéseibe.

- Ki az? kiált erőszakolt mogorva hangon a kopogtatásra, de remegő szava elárulta, miszerint a kérdés nem oly bátor, mint látszani akar.

Azonban a hajhász érkezék meg; s új levelet hozott az előbbi kézvonások s pecsét jegyével. Rögtöni távozást javasoltak a hű körmök, mert holmi fogatásról hallotta suttogni a zárdából kibocsátott idegen urakat. Márk elzöldült a levél sürgető tartalmán.

- Végrehajtá kérelmeimet? kérdezé a hajhászt, kinek máskor, saját szótára szerint parancsokat adott.

- Végre; felelt az. Öt jó ló a budai parton áll, Pest felől csónak várakozik, s itt a kapu előtt bérkocsi, mely odáig elnyargal.

- Tehát vigyük a ládákat; mondá a hajhásznak, s fülön fogá vele a kincsrejtő koffert.

- Juj, de borzasztó nehéz, segélyül kell felhíni a kocsist; de hova, mi végre e roppant úti málha? mondá a hajhász, miután a podgyászt megemelinté.

- Meglehet, egy hónapig maradok... fehérneműk, ... nehéz bonczeszközök, gyógykészületek, még tán Bécsbe is felmegyek; felele dr. Márk kapkodva a rettegő zavarban, hogy embere észreveendi kincseit.

- Pénz mindent pótol, vétek vinni ezt az akadályos podgyászt.

- De semmi pénzem; ... igaz, jó, hogy eszembe juttatá! - közbevág a fukar, megragadva a pénz eszméjétől, melyet a sürgető levél félelme egy perczig kiütni látszék fejéből. Lám, lám, velem barátságot tehet. Itt vannak négy ezer forintig apró váltók, melyek néhány nap alatt lejárnak. Fizesse ki őket barátom, úgyis maga mondá prolongatiókor, hogy igen biztosak, pedig tudom, nem volt vesztegetett szó, melyet adósai fizettek meg.

- Én nem mondtam azért azt, hogy hitelezni akarok azon uraknak.

- Mit? hát meg akart csalni? gaz nadályokkal szövetkezett ellenem, kinek annyi rebachot köszönhet? kérdé ingerülten Márk, egészen beleesve az uzsorási fukar maniába, s feledve, hogy életkérdése forog fenn.

- Én...? csalni? kérem alázatosan inkább zápfogamat hagynám kihuzatni, mint princzipálisom zsebéből egy paraszt forintot kihúzni segéljek: ... de én nem szeretek olyan becsületes embereknek hitelezni, mint azon acceptek: ha utravalója nincs, adok inkább dr. úrnak kölcsön váltóra.

- Nem kell, nem akarom; Márk sokkal büszkébb, semhogy adóssági aláiratát hajhásza zsebében hagyja henteregni mint valami megsárgult ó nemes; - óvakodék Márk azon sajátos nemével az álhiúságnak, mely épen az uzsorás osztálynak szokott tulajdona. Hanem giróm nélkül vegye zálogul ezen váltókat, azt barátságul fogom tekinteni.

- Jól van, tehát kétezret adok rájok; felelé a hajhász szivességét akként intézendő, hogy teljes hite mellett is kétannyilag biztosítsa magát.

Márk folyvást kezében szorongatá a vészjósló levélkét, folyvást eszében tarthatá vala, miszerint minden percz fogolylyá teheti, minden szó, mely miatt késik, hurkot vethet nyakába, de az uralkodó érdek, a szokássá, természetté rögzött fukar elfogultság minden más eszmét háttérbe tolt, feledtetett vele, s harmincz krajczárnyi kérdésbe oly vak falánksággal tudá belesülyeszteni, hogy hasonlóvá tenné nem tudom melyik madárhoz, mely magát puszta kézzel hagyja csalétken megfogni.

- Csak két ezret!? esék szavába szorongva, hisz alig fele; csak nem akarja velem elhitetni, hogy azon váltók veszélyesek, s engem földönfutóvá tesz? Szépen kimutatá foga fehérét! no hiszen keresek én magamhoz illő hűséget, s tőkéimet felém hajlóbb kezek által fogom forgatni. A hajhász figyelemmel vette e szókat. Tehát tovább is akar uzsoráskodni? kérdezé magában. Tehát nem azért szedte be pénzeit, hogy, mint nekem hazudá, külföldi biztos bankba helyezze ki? s talán már titokban más hajhász által dolgozik, s adja ki tőkéit, miket én oly kába szigorral behajtottam? hát más arat a földön, mit én műveltem termővé? pedig okvetlenül folyvást uzsoráskodik, mert hiszen utravalója sincs, úgy szerteszét osztá bejött összegeit. Ezt nem engedhetem, tőke-kezelését vissza kell kerítnem bármily áldozatba kerül, majd gondom lesz reá, miszerint az üzlet visszafizesse, mit annak fejében vesztegetek. Ily gondolatokkal nyájas arczot ölte s engesztelő hangon szólítá meg Márkot.

- Ha épen oly mód nélkül szükséges, egy feltét alatt átveszem azon váltókat hatvanas kamat híjával, úgysem rovatik le semmi a tőkéből, mert azon kamatot fel tetszett már venni.

- Mi azon feltétel? kérdezé dr. Márk, fokonként jobban áthatva, elfoglalva az alku érdekétől.

- Doktor úr kötelező irást ad nekem, miszerint kölcsönforgalmi tőkéjét Budapesten rajtam kivül semmi más hajhászszal nem kezelteti; felelé a zsidó.

Márk lelke ördögien mosolygott. Az én tőkém nem lát többé Budapesten napfényt gondolá magában.

- Ezen szerződésre kész vagyok, viszonzá aztán a hajhásznak; de én is feltét alatt.

- S mi lenne az?

- Hogy az előre felvett hatvanas kamat nálam maradjon, s hiány nélkül fizesse ki a váltók értékét.

- ... Legyen úgy! kezet csapott a hajhász gondolkodás után, s mig Márk a szerződési oklevélt megirá, leszámlálta asztalára a váltók összegét.

E közben éjfélt ütött a falóra. Márk úr folyvást kezében izzasztá a betegőr levelét, s most alkuja sikerültével, mintegy kiábrándulva az önfeledtető fukarlázból, lelkendezve kapkodott az őrült sietségben, s hajhászát a kocsiért szalasztá, hogy a ládák viteléhez segélyül felhíja.

- Jőjjön csak; visszakiáltá útjából a rohanó követet, miközben az ezüst girandole-ra tekintvén, valami ötlék eszébe.

A hajhász megfordult a küszöbön s szótól várt.

- Nem venné meg ezen gyertyatartót? félek, elvész távollétem alatt. Mióta nővérem házamtól elpusztult, igen rossz cselédeim vannak; mondá Márk a girandole-ra mutatva, melynek egyik gyertyáját eloltá.

- Hát mi az ára? kérdezé a hajhász, gyanusan nézve Márk szemébe, fukar féltékenységből indít-e ily különös vásárt, vagy más lappangó ok rejlik alatta?

- Százhúz pengőt koldusnak is megér, de százért oda adom; felelé Márk ismét elragadva a telhetlen bírszomj örvényétől.

- Hatvant adok érte, igérte a hajhász, folyvást kémelve az uzsorás sárgafekete vonásait, de azokon nem árulá el magát más kifejezés a mohó nyervágyon kívül.

- Hogy adhatnám úgy? holott magamnak is annyiban van, pedig mióta hever benne a hatvanas kamat.

- Öt forintot igérek még reá.

- Kilenczvennél alább nem engedem.

- Vessünk véget, máskor kipótolja doktor úr, ha jobb szeszélyben lesz; ... megadok érte nyolczvanötöt; viszonzá a hajhász, miközben a tartó súlyát emelgeté.

- Még harmincz krajczárt rá! felelt az uzsorás elégedetlenkedve, mintha megbánta volna, hogy alkuját ennyire csökkenté. Utolsó szót mondtam; viszonzá a zsidó, s letéve a girandole-t, oldalzsebeibe sülyeszté két kezét.

- Nem vesztegethetem el számból az utolsó falatot; mormogá türelmetlenkedve az életveszélylyel késlekedő szörnyeteg, miközben a gyertyát egy kőmozsárba támasztván, szétcsavará az el nem kelt girandole-t, s darabjait zsebeibe rakta.

A hajhász gyanúja folyvást támadozott; minő különös ok idézheti elő e megfoghatlan jelenetet?

Márk ablakot nyitott s felkiáltotta a bérkocsist. Embercsoportot vélt látni a kapu előtt, s reszkető ijedtség kapta meg. Görcsösen vágta be az ablakot, hogy táblái szerteszét ugrottak. Aztán ládáinak esett, nógatva a hajhászt, fogja meg füleit, de az a kocsisra várt, perczenkint jobban csudálkozva Márk zavart viseletén, szinéből kikelt ábrázatán. Ez izgatottan, maradhatlanul tiblábolt a szobában, s kiáltozá a Poltrást, de az nem volt jelen. E közben körültekinté a szökevény kopott bútorzatát, s a garasos veszteségek hydrája ismét foga közé kapta fukar lelkét.

- Nem vennéd-e meg butoraimat? igen olcsón adom; megszólítá a gyanujában erősbödő hajhászt, alig tudva mit beszél.

- Ugyan az istenért mit gondol doktor úr? mintha a világból készülne kimenni? kérdezé megütközve a zsidó, most már tökéletesen meggyőződve, hogy nem tiszta a dolog, s kocsija jutott eszébe, mely ha uzsorása szökik, veszélyben foroghat.

A lépcsőkön zaj és közeledő léptek hallatszottak.

- Vedd meg, vedd meg, igen olcsón adom; minden bútort háromszáz pengőért; unszolá a zsidót, alig értve önszavait s szárnyaszegetten futkosott fel s alá, mint kalitkájában zaklatott madár.

- Uram, én a kocsimat nem adom, az ön gyógyító útja igen gyanús, kitört a hajhász ez áruló viseleten végre.

A külső zörej folyvást közeledék.

Márk mereven nézett a hajhászra, szemeiben düh s halálos zavar küzdelmei égtek.

- Megveszem kocsidat, mondá dadogva.

- Nem bánom, ezer pengőért átadom, felelé a zsidó, észrevevén, hogy itt nagy a veszély s Márknak késnie nem lehet.

- Koldustarisznyát akarsz nyakamba akasztani, hálátlan rühes eb? hogy zsibvásári rongyodat tízszeres áron kivánod rám varrni, ordítá a léptekkel növő kétség hangján, önhibájába markolva dühös ökleivel.

- Csak kármentesítnem kell magamat az átvett váltókon lett veszteségemért, mert úgy tapasztalom, nem fogom én többé doctor úr tőkéit Budapesten kezelni, felelé ingerkedő hidegséggel a hajhász.

Ezalatt az előszobáig ért a lépcsői zörej. Márk beleragaszkodott kincses ládájába s fél fülénél fogva őrülten vonagló karokkal húzta-vonszolta az ajtó felé. A bérkocsis benyitott, de mögötte egy csoport poroszló sötétlett az előszobában. Márk nem látszék észrevenni azokat, mert a kocsissal megfogatta a kincses ládát. Egyik végét saját kezével emelte. Fekete bőrén átpirult a vér, szeme dülledt, homlokinai kidagadtak s veriték gyöngyözött vakszemén. Feszített erővel, de tántorogva tört az ajtó felé, mintha egy czápa torkából erőlködnék kimenekülni.

A hajhász galléron ragadta.

- Kocsim árát! különben itt fogsz veszni.

Márk észnélküli zavarban húzta a ládát s vele a bérkocsist. A hajhász visszarángatá azt; Márk kinyitá az ajtót, hogy rajta kivigyék a terhet. E pillanatban oda ugrik leshelyéből a Poltrás, torkon ragadja a remegő uzsorást, s a diadal vad örömével telehangon sikolt.

- Megállj szökevény! a poroszlók és hóhér kötele vár reád. A városhajduk betódultak s elönték a szobát. Hátok mögűl előtüntek Vámos, Szalárdy Ödön, a zömök szolgabiró s fodrozott hajgyűrűivel esküdt úr.

Ödön az előszobán jöve keresztül, melynek padlatán, egykori kihurczoltatásakor a halott kék lábait látta, ki helyette eltemetteték. Ráismert a szobára, melyben az őrültség eszméivel harczolt; ott volt a zöldbe vont ajtóablak, melyen nagybátyja arczát először meglátta. Ott voltak a falak, melyekről a tűzképű lovag s holdas leányfő kisértő képei, a villis órával függöttek. Látta a nyoszolyát, melyben a kancsi babonás meséit rettegve hallgatá; az ablakot, melynek függönyét a guggoló kisértettel őrülten repeszté szerteszét; a rakpadot, melyen sötét rémes könyvei feküdtek s a magnetizáló húsfejű orvos meredt szemű, kékült tenyerű gipszképét találta volt. Látta a zugot, melyben rohadt inyű, nyihogó, gyapjas kandallója hajdan a szélben üvöltött, látta Márk dr. zöldfekete képét, fagylaló mosolyát, mit a vénhedés még jobban eltorzított s annyi emlékköltő, lélekizgató tanújel között egészen feltámadt a régi borzasztó hangulat. Érzé a rettegést, gyötrelmet, téboly ostromait, érzé a kétséget, melylyel soványodásakor a holdfogytát kisérte, érzé anyaváró epedését, test és lélek fuladt nyomottságát s térdei összeverődtek, alig tudá leroskadás nélkül elviselni a megrohanó hatást.

Márk mint a kőbálvány, mereven bámult. Köröskörül csupa ellenség, egyetlen barátságos vagy legalább csak közönyös sem, mert beütéskor a hajhász is elillant. Fukar mániája volt az első indulat, mely a villanyütött zsibbadtságból kibontakozék. Ráfeküdt a kincses ládára, átölelé lüktető erekkel, mint midőn a kuvik szárnyaival védi fészkét s fiait a rabló sas előtt. «Mit akartok éji haramiák, megtiltom küszöbömet minden erőszaktól,» ordítá inkább, mint emberi hangon kiálta... Egyik poroszló lerántá őt a láda hosszáról, mert szolgabiró úr útközben neki biztatta őket, miként bánjanak e hallatlan gazemberrel.

- Hogy mertek nemes embert lakában megrohanni? kiáltá Márk tajtékozva dühében s kirángatva magát a poroszló kezéből, védőleg rogyott vissza kincseire.

- Nem nemes ember, hanem tolvaj szökevény, ki csalárd zsákmányival a hóhér kezéből akar elillantani, kiáltá a Poltrás azon vérbe forgó szemmel s gyilkoló vágygyal, melylyel Hortobágyon hajdan az állatokat tépte. Ellent ne állj, különben megfojtlak mint egy patkányt s tíz körmeit neki horgasztva, nyakonkapó szemeket szegett rá, mint a prédára szökni húzalkodott hiuz.

Vámos kiviteté a lányt a szomszédszobába, mert e mély rázkódás veszélyessé vállhatott volna néhai kórjára.

- Ne merészeljetek actus majorist elkövetni! tiltakozék fogcsikorítva Márk, nemes czimerére mutatva a falon.

- Torzkép az, önnek élte s jelleméhez, mondá Ödön keserűn.

Márk megrázkódék egy pillanatra. Ödönnel ily közel szembenállni, szemrehányó hangjait hallani, s rajta elkövetett kinzásaira gondolni nem tudott némi borzalom nélkül.

- Idézzetek meg, fogjatok perbe mint nemesi jogom parancsolja, majd szabadon védem magam minden hamis vádkereset ellen, kiáltá követelő hangon, folyvást ládáit ölelve.

- Hamis vádkereset?! közbe vág Vámos gúnyoló kérdéssel. Ön mint a mérges gomba felnőtt a szemeten s vesztő gőzével megölte a tájat. Felkigyózta, befúrta magát a legmagasabb körökbe; ezer szövevényit, hálóját szőfonta a vetemült önzésnek, vermet ásott, tőrt hányt, or-lesben ólálkodék jótevői s más akárki ellen. Nem volt ember, kit kimélne, szentség, mit lábbal ne tapodna, s vétek és őrültség, mit el nem követett, ha csak képzelt érdeke hozá magával. Apját dögként, sövény alatt hagyá veszni, nagynénjét gyermekkinzó ördöggé tette s aztán méreggel eloltá, mielőtt istenét megengesztelhetné. Testvérét megtagadva, szolgálóul tartá s bűntársul alacsonyítá önmagához. Saját családját elárulta, idegen családokat kirabolt, e szerencsétlent őrültté akarta kinzani, kit orvosi hitére bizott a remegő anya. Gyermekcsere, méregkeverés, orgazdaság, uzsora, legszebb oldalai. Undort, átkot szaporíta az emberi nemnél, irtá, fogyasztá a hit, bizodalom s kölcsönös szeretet érzelmeit a társaságban, mindennek ártani, mindent bántani, megrontani vágyott s kivel többet nem tehetett, gyűlölte halálosan. Mindezért fény, érdem, kincsek és szerencse követék életét. Lapok magasztalák, a közvélemény tisztelte s nemességet kapott... Mégis most, midőn az elkésett igazság számot kér, midőn angyal-hüvelyéből kiszaggatá a vigyorgó ördögöt, hogy a törvény éles fogainak vesse: szabadságot követel a szemtelen. Pedig mily szegény elégtét! az erkölcs s emberi jog néhány törődött napot kap a virágzó bűn hosszú éveiért; alig tizedét a vétkező pályának és ő vonakszik életének rozzant végnapjait bűnhödésül adni!?... A nemesi jog, melyre hivatkozik, a becsület ó lovagjainak védelmére iratott, nem ily bitang, bitor szökevény menajtajául, ki azért csempészi magát a hon régi nemesei közé, hogy új foltokat ejtsen azon.

- Fogjátok meg az országos gazembert! parancsolá a szolgabiró felizgulva a közelebbi életrajz által.

A poroszlók megragadják dr. Márk karjait, de az dühösen rántá ki jobbját s kikapva zsebtőrét, megvérezé a hajduk egyikét. Kettő kicsavará azt ökléből s karját hátul facsarintva hurkot vetett rá. Márk dühösen agyarkodék sikertelen rángatózásai közt s kétoldalra sziszegve köpködött a poroszlók szeme közé. Azok arczul csapkodák rezes tenyereikkel. Márk segítségül ordítá a ház lakóit, kik már oda gyűlöngtek a lármára, de azok kinevették.

- Bocsássatok szabadon, gróf Szalárdy kezeskedik értem, kell kezeskednie, különben elveszítem a föld szinéről, kiáltozá a megdühült fogoly.

- Össze kell szorosan kötözni, mert ez a veszett állat kárt tesz az emberben, parancsolá hidegen a szolgabiró.

Márk bőgött és vonaglék dühében, husig rángatá karjait a vékony kötélben, szája habot vert, fogai csattogtak s szeme vérben forgott. Ruhája szétszakadozott a küzdésben, karjai kidagadoztak, öklei elkékültek s végre leverve, törötten megszünt hánykódni, mint a pányvakötélben elalélt vad ló.

- Ha ha ha! felkaczag egyszerre gúnyos kitöréssel, midőn látta, hogy minden törekvés hasztalan.

A körüllevők azt vélték, megőrült.

- Ha ha ha! ismétlé a kérges érzéketlen kaczajt. Azt hiszitek vaklelkű hóhérok, meg fogtok boszulni? Legfeljebb megöltök!... Nem meghal-e a legbecsületesebb ember, ki sovár életét öntagadó erény szigorában tölté? s történhetik-e több velem, ki ötvenhat évig fajotokat nyúztam, bölcsességtekben megbolondítálak, boldogságtokat összetörtem, véreiteket kicseréltem s mint barmokkal vonatám diadalszekeren? Ki veszi el tőlem az átélt éveket, a jóllét és gyönyör emlékét, az általam öltek és bukottak nyomorának élvét?... Az erény Don Quixotja elvész éhen, imádkozva, hiában várt vigaszt tört reménye között, én meghalok, mint egy jóllakott Don Juán, kifáradva megunott kéjekben, hahotázva, fajotok bárgyú tömegén, mely vállain hordott, mig én koponyáját rugdosám?... Ezt nevezitek ti bosszúnak? ez-é a hizlaló falat, mit éhes fogatok oly faldokolva rág? Ha ha ha nyomorúk? egy óra életemből több emlékgyönyört ad, mint százada nemzeteiteknek.

- De minden élved nemleges vala szörnyeteg, mondá neki Vámos megvetőleg. Egész élted természetlen tagadás. Vagyonod öröme rablási kárszenv volt, a becsületes kereset emelő önérzete helyett; híred méreg-virág a közélet faján, érdemed epekelevény, mely önmagadra fakadt, fényködöd fojtógőz, életbölcsészeted villámvezető, mely minden veszélyt saját fejedre vont s magad rohadt üszögnövény ép nedvei nélkül az elégültségnek... E mellett félelem, rettegés üldözé számüzött lelkedet.

- Csak te tárgyalj, bonczolj saját tanod szerint, perczemet nem adnám egész életedért, felelt Márk daczolva. Minden egyéniség, ösztönei szerint méri és fokozza üdvét, boldogságát s én a magamét netovábbig vittem... És a mi a rettegést illeti: nem retteg-e a féreg a hangyásztól, hangyász a hiuztól, hiuz a párducztól, párducz a tigris körmeitől? Nem dicső diadal-e a rettegés nagy lánczolatában tigrisi szerepet viselni s rettegtetni ezreket, mig neki csak egytől lehet rettegnie?... s nem tigris voltam-e köztetek?

- No majd a sirontúli biró hosszabb időt veend megbüntetésedre, mint a földi igazság rozzant életedből magának szakaszthat; mondá Vámos a rögzött bűnszörnynek, mintegy lélekfurdalatát akarva azzal felidézni.

- Igen, ha oly buta volnék, hogy a paczalt feltámadásra higyem teremtve; pedig a férgek a szentek testeihez sem ülnek diszruhában, hanem felebédlik szertartás nélkül, mint az én hullámat. Aztán ha vallástok ördögei közé poklokra vettetném, főkéjem lenne az. Lehet-e nagyobb üdv mint azokkal élni, kikkel az ember együtt érez, gondol, velök rokon ösztöne, hajlamai vannak?!

Vámos elirtózott ezen érczjellemtől, melyre sem bölcselet, sem vallás eszméje hatni nem képes. Úgy tekinté őt, mint a rosszaság ős elemét, melynek nincs felolvasztó, megoszlató koha, mint a vegytani elemeknek.

- Majd tudom én, honnan cserdül erre az istentagadóra a büntető ostor, mondá szenvedélyesen a Poltrás s kitörve a mellékszobából, neki ment Márknak, mielőtt az törekvése szerint arczába beleharaphatott volna, kimarkolá balzsebéből kulcsait s felrepíté a ládák fedelét, hogy majd szétszakadtak. Aztán lehányva a fehérnemüt, feltépte néhány szelencze fedelét, kiszórta az ezüst-arany edények lágy bőrtakaróit.

- Osztozzanak uraim a kincsen itt szeme láttára s jobban megbüntetik mint az örök élet, mondá aztán a körülállókhoz villogó szemekkel.

A feltárt arany-ezüst reszketőleg habzott a fényben. Esküdt úr közelebb vitte a gyertyát s majd beleejté szemét a ládákba, oly étvágygyal bámulá az addig csak mesékből ismert kincseket. Márk mint egy őrző sárkány vonaglott felette köteleiben. Arczában felolvadt a daczoló fagy és közöny. Epedő, síró, szerencsétlen vonásokat ölte, vad szeme lágy pillantásokra szelidült s önfeledőleg legelt a csábító érczen. Az esküdt leguggolt, hogy közelebb élvezze e boldog látleletet. Márk ki akará lábát rántani a hurokból, hogy elrugja onnan, de a feszes kötél mint valami sodrony, ikrájába vágott.

- Távozz szentségtörő, hogy égjen ki szemed s vakulj meg az ingyen látott fénytől, kiáltá magán kivül irigy reszketéssel a fukar.

A szolgabiró oda ment s kezében csürögette a szelenczék tartalmát, ingerelve a bőszülő uzsorást. Márk minden darabot fuldokolva lesett és kisért ujjai között mint az éhenhaló egy idegennek kövér falatjait.

- Veszszetek el lelkemnek hóhérai, kik szálankint huzgáljátok ki szivemnek inait. Öljetek meg, végezzetek ki, hogy ne érezzem e gyújtó kinokat... Merevüljenek meg ujjaid, válj kőbálványnyá te undok ragadozó, ki lelkem darabjait illetni merészeled... Vájjátok ki szemeimet, hogy ne lássam a rablást, mely őrültté tesz, ordítozá Márk dagadtan feszengve a kötél fonadékaiban.

- Osztozzanak uraim a kincsen! kiáltott boszút élvezve a ránevető Poltrás.

Márk erőfogyottan törekvék átkozni őt, de már a hang fennakadt harapdált ajkain.

- E kincsek nem tieid többé szörnyeteg, mondá Vámos hideg nyugalommal. Te a börtön férgeinek leendesz kincsőrző sárkánya, s lánczod szemeit pengeted aranyaid helyett... E ládákat le kell pecsételni uraim, fordúlt a törvényes igazsághoz. A főispán okvetlen csőd alá jöend, ha Ödön uradalmai tőle elvétetnek. A huszezer pengő s több rajta végbevitt huzavonák visszafizettetnek e kincsből, hogy becsületes hitelezői kármentesüljenek. A többi vagyon azon haza intézeteire jó lesz alapítványoknak, melynek szegény osztályai között összerabolta azt.

A ládák bezárattak, a jelenlevők után sóhajjal nyomta rájok pecsétjét esküdt úr: Márk pedig kifáradva a gyötrelem miatt, hideglelést kapott s összehanyatlék a poroszlók között, kik őt elhurczolták.

Vámos megtudta a Poltrástól, hogy a kancsi által említett bal fiókbeli irományok az aranyezüst edények közé pakoltattak s a szobákat holnapi vizsgálatig lepecsételteté.

- Mily biztos rendszere az az örök igazságnak, - gondolá magában, midőn a lépcsőkön lement, - hogy minden bűn természetében viseli a bűnhődés elemét, melytől a legkeményebb szív sem óvja meg magát; s legyen, maradjon bár önkérgeibe zárva a bölcselet, vallás s törvényszigor előtt, benn rejti a kulcsot, mely felnyitandja azt, hogy rá bocsássa az elégtét korbácsát, mint Márk lelkére a fukarság kínjait.

XXXIV.
(Rigó Ferke.)

Az idő apródonként szépen kitavaszodék. Kivül mezők, hegyek felöltöztek, virító köntösben állongtak a virágos fák; a csermely szökevény ezüstje fecsegve futkosott ibolyás medrében; szárnyas dal, szín, illat terjedt mindenfelé, állandó ékei az örök ifjúságnak s az ébresztő nap megaranyozta az új világot.

Benn a fővárosban feltámadt szokás szerint a por és rekedt gőz. A sápadt arczok kibúvtak szűk lakásaikból s lomhán járkáltak téli sírjaik közt a párolgó utczákon. Bűzt és szemetet lengetett körülök a megszorult szellő s a szegleteken egy-egy tányér fonnyadt ibolya tudatá egyedül, hogy odakinn a boldog szabadságban tavasz van.

Az orvosi épület újvilág-utczai szárnyában, egy földszinti tágas teremben vesz folyamatot végére haladó történetünk. Háttérben egy nagy csontváz nyújtja fel szálas termetét, szabadon a fal mellett s ha gyors járkelés szelet hajt körüle, összecsördülnek mozdult tetemei, mintha haragudnék feláldozott nyugalmáért a halottrablókra. Körül a fal mellett, nehány szék között, nyolcz-kilencz hosszú asztal: rajtok itt-ott egy felnyitott emberfej, keresztül-kasul szabdalt csonka test, lábfej vagy félregördült szem s hulladék-ujjak hevertek. Köztök nagy kések, fűrész, csonttörő kalapácsok s nehány apróbb törlést váró bonczszerek; a földön pedig végig nyujtóztatva velő- és vérpecsétes nyitott koporsó s közelében egy kád tele tiszta vízzel.

A budapestiek mindjárt ráismernek, hogy az egyetem boncztermében vagyunk... Esti hat óra, még nem volna sötét, de mogorva felhők borítják a várost, az ég minduntalan el akar cseppenni s komor árnya sötétté sűríti az alkonyi homályt, melyben kedvtelenül dudol a száraz tavaszi szél.

A terem már sötét, hamvas faggyúgyertya pislákol a holt tetemek között s vonagló árnyával olykor megeleveníteni látszik azokat. Hosszú árnyak nyulongnak a falon s ha a rezgős ablakokról becsap a szélvonal, felkavarja a nehéz halottszagot s meg-megzörren az üres szemű csontváz. Első tekintettel úgy látszik, nincsen semmi élő e földfeletti sírban s nem foghatja meg a kisértő sóhaj eredetét, mely a tompa csendben időközönként támadt és elhal. De ha az ember szeme a sötéthez szokik s gondosabban szétnéz, száraz, halvány alakot lát mozogni egyik sötét zúgban. Komoly, sötét szemű férfi ült zsámolyon, szakadt katona-egyenruhában, rostos kalappal, mely mélyen szemeire konyult. Két könyökét térdeire támasztá s száraz öklei közt borotválatlan állát nyugtatá, melynek tüskés szakállában erőltetve őszült szálak csillogtak. Vékony szárait ócska nadrág félig-meddig fedte s egyik lábfeje közepén el volt csonkítva. Mereven bámult a félsötétbe, érzéketlenül a környező tárgyakra, mintha egy virágkert dombjáról nézne le. Az elhaló sóhajok tőle támadtak.

Darabideig csend után izmos legény lépett be a belső ajtón. Pofók, kulacs képű, csomolygós haja balról feltenyerelve áll, szája kisded, mintha fütyölni akarna s orra módtalanul pisze, hátratűrt czimpával. Vállán egy halottat hozott lepedőbe burkolva s letette egyik üres asztalra; aztán felegyenesedék s kinyujtózott a teher súlya után. Most meg lehetett ismerni egész termetében Pisze Pistát, ki, mióta nem láttuk, bámulatosan kifejlett s megcsontosodék.

- Ne búsulj Ferke, bíz a gyertya is elszomorodik tőled, no mindjárt itt leszek, s neki biztatlak én, hogy kedvedben reám ágaskodol. Még egy pecsenyét kell hoznom, de csak innen a másod emeletből. Tudom, holnap jó borravaló üt, mert lesz mit kaszabolni az orvos uraknak; mondá vidám szeszélyes kedélylyel, lehamvazva gyertyáját, sietve távozék.

A mogorva obsitos elébbi helyzetében maradt. A gyertya tisztább világot vetett rá s arczéle oly ismerősnek tetszék, hogy az ember gondolkozni kényszerült, hol és minő körülmények közt találkozék ezen alakkal, de lehetlen volt eltalálnia, mert alúl a szakáll, felül a kalapja vastag árnyban tartotta képét, úgy hogy csak élrajzát, de vonásait nem lehete látni.

Pisze Pista megérkezék a második hullával, s ruhátlan hozományát beleveté a kádvízbe áztatni, maga pedig szemben az ifjú hadastyánnal, egy odébb vetett czomb helyére felkuporodék az asztalra, s mogyorót kezdett törögetni egyik csonttörő kalapácscsal.

- Mondom, ne búsulj, lám én harangot húzok a bú elibe mint a fergetegnek, s van is mindig olyan kedvem, hogy harangot önthetnék belőle. Lajos úrfi ölte meg szerencsédet, ő tett bolonddá engem is. Állj bosszút rajta, szívesen segítlek, de magam nem érek rá.

Az obsitos öklével fenyegetőzék Lajos nevére, aztán felállt, engedni akarva Pisze Pista vidító szavának. Most látni lehetett egész arczát, s bár a bú és kora vénhedés nagyon kivette régi formájából, meg lehete ismerni Fekete Ferenczet, kit a henczidai jegyző Rigó Ferke név alatt vőlegény korában a templom küszebéről fogatott el, hogy Mariska védlenül maradjon Lajos étvágyának.

- Hogy tett bolonddá Lajos úrfi? kérdezé Piszétől, mintha adatait vágynék szaporítni, hogy több oka legyen Szalárdy Lajost megölni.

- Hogy tett?!... hát úgy tett, hogy elhozott a pusztáról, hol én igen boldog voltam; jó szívemet elrontotta, hozzá szoktatott a kasza-kapa kerüléshez, az úri cseléd henye életéhez, aztán meg elcsapott hűségemért bűn nélkül, mert én jó szándékból mondtam szobaleány szeretőmnek, hogy Athea kisasszony képét az asztalán tartja, azt hittem, még jobban fogják uramat szeretni; mondá Pisze Pista, miközben a szétkonczolt hulladarabokat kezdé koporsóba hányni, hogy reggelre temetve legyenek, s műtéte közben törletlen ujjakkal ki-kivájta egy tört mogyoró belét saját fogai számára.

- Mégis csudálom, hogy ezt a csunya hivatalt magadra vállaltad, s halotthordóvá tudtál lenni, holott Hortobágyon szabad életed lehetne a szabad lovak hátán.

- Mit csináltam volna? Ládd Fekete pajtás, ha az ember egyszer megszokta a jó kosztot, rátart a gyomra. Úgy képzeltem, nem tudnék többé posztóruha s bor, pecsenye nélkül elélni, aztán szerettem is azt a hiteszegett csontot, haza pedig azért sem gondoltam, mert tudod, hogy a magyarféle ember ki szokta csúfolni, ha egy meguriasodott atyafi haza szorul. Itt meg nem akadt szolgálatom. Pisze orromtól minden háziasszony félre fintorította az orrát, uraknak sem kell, a ki németül nem tud. Hat hétig voltam csavargóban s elköltém mindenem; már ruháimra került volna a sor; de biz azt el nem pocsékolod Pista, gondolám magamban, inkább ördögvakarónak is beállok. Meghallottam, hogy az egyetemnél nincsen halotthordó, s beállottam ide házszolgának, azóta dűtöm, burogatom meghült atyámfiait; hidd el Fekete, jobb ezekkel bánni, mint élővel, mert ez se meg nem lop, se meg nem szól.

- Nem irtózol tőlök?

- Nem én, felele Pisze Pista, miközben egy elszakadt fület, mint valami taplódarabot huzogatott ujjai között. Orvos urak gyakorta mondják, hogy asszonyos gyáva ingerültség attól irtózni, a mi természetes. Irtózatosb ezeknél egy sima gazember, ki ezektől irtózik. Már én csak úgy szedem-veszem őket, mint a párnazsákot, beáztatom, kitisztítom, megborotváltatom, asztalra fektetem, hol aztán a segéd, ki itt a halottak szagában és szomszédjában lakik, felvagdalja s a tanuló urak közt darabonként kiosztja. Jó fizetésem van s néha mellé csordul-csendül, mert ha hulla nincs, mint uraim nevezik, a kórházban, három-négy forinton megvesznek egyet. Minap is ide hoztam egy pesti czimborámat, legalább kezeim közül csusszant a paradicsomba.

- Bizony szeretném Lajos úrfit így látni a kezedben; mondá Rigó Ferke, s az elfojtott harag redőket vont komor homlokán.

- Már annak magam is minden izét szétszedetném, viszonzá Pisze. Istenem! mennyi tengerrosszat hallottam arról az emberről, pedig istenáldásának tartottam éretlen észszel.

- Hát csakugyan olyan boldog avval az énekes kisasszonynyal, mint mondád? kérdé Rigó Ferke boszús kárörömmel.

- Biz az egész város tele van vele. Ámbár a szobaleány, míg szeretőm volt, mindig az ellenkezőt vitatta. Akkor tájban sokat hallottam Lajos úrfiról, de most már nincs kitől, mert a szeretőm eliszonyodott tőlem, hogy ilyenféle sorom van. Biz azt esküdte ő, hogy Lajos urfit csak úgy szereti Athea kisasszony, mint a kecske a kést, s olykor egész nap is elül másutt, csakhogy nyakára ne mehessen. Én a szóbeszédet amolyan szobaleányfogásnak hittem, ki asszonyát menti, mert a világ ellenkezőt beszélt, s Lajos úrfi el-eljárogatott oda. Azonban egy darabtól hinni kezdtem, hogy van valami igaz a dologban, mert mióta egyszer tele rakatta éjjel az úrfi a kisasszony szobáját virággal, ritkábban lehet látni, hogy hozzá felmenne; a mellett elsápadt, szomorodott, egész teste nagyon megadta magát, s feje úgy meghajolt, mint nyirfáé. Nagy búnak kell járni a csontjában, ha végét nem veti, könnyen megeshetik, hogy üresen hagyja a csizmáját.

- Isten őrizze meg, míg én el nem készítem a halálra; felelt sokat jelentőleg Rigó... Jobb is nekem sietni magammal Pista pajtás, hol lakik az a tyúkorzó róka?

Azalatt Pisze letakarítá az asztalokat, megtörle mindent, maga pedig Ferkével szemben ismét felült az asztalra.

- No halkan, okosan, rendén a dolognak. Addig már elmondtad tegnap, hogy az esküvőről elfogtak katonának. Ez még nem nagy ujság, hanem azt beszéld el, mit csináltál aztán?

- Búsultam, mint szokás a szeretőm után, válaszolá Ferke. De bánatomat nem tudtam feledni, pedig ez nem szokás; és a mi még kevésbbé szokás, elvágtam egyik lábam fejét, hogy haza jöhessek Mariskát elvenni, Lajost megölni. Világos, haza eresztettek, mit is érne a compánia ilyen csonka bodzafával; mesterségemet pedig tudnám még folytatni, mert két kezemet épségében hagytam, hogy legyen mivel boszút venni ellenségemen. De minden késő Ferke, nem kell nekem már egyéb mesterség a hóhérén kívül, az is csak addig, míg Mariskám kétségbeejtőjét kivégzem... Avval álmodoztam, sírva és dologban találom mátkámat... Dehogy... Sehol sem volt.

- Azt mind tudom pajtás, csak egyet magyarázz meg, mi úton jutottál egyenesen hozzám?

- A mint megtudtam Debreczenben, hogy Maris elveszett pesti szolgálatából, hová Vámos úr szerzé, rögtön felindultam őt a föld alúl is kikerekíteni. Úgy okoskodtam, te mint ügyes ficzkó leginkább útba igazíthatsz, s megkérdezni hol keresselek, útba ejtém Hortobágyon apádat, az öreg Peregi Marczit. Azt izeni, eredj haza, olyan csikó van a ménesen, szájával kapja a nyulat, s tudja, hogyha gatyádat ráteszed, nem kivánsz több pesti bugyogót viselni.

Pisze Pista szemei szikráztak a csikó hallatára.

- Hát láttad az öreget, pajtás?

- Egészséges, mint a makk. Jókedvű, piros még most is, tenyere nélkül néz nap ellen, s ha valami után vigyáz, úgy kidugja zömök nyakát lapoczkái közül, mint a jó bika.

- S jól szólott felőlem?

- Nagyon szeretné veled fogdosni a vad lovat.

- Hát az ős kunyhó?... a karám?... a pusztai csárda?

- Mind békében vannak, s adnak annyi enyhet, a mennyi elég.

- Bizony Ferke, jó is vón még egyszer a szabadság. Be sokat sóhajtottam utána! Szép az a posztó ruha, jó a bor, pecsenye, de mindig mondtam én, csak képzeled te azt bolond Pista, hogy jobb volna az a szabad életnél. Itt felczifrálkodik az ember, s ha dobaz, mint a malombálvány, de aztán parancs és istráng után forog, mint a malombálvány, otthon ha a keselyre felkapok, nincsen uram a meddig látok, azontúl is csak egy. Verje meg az Isten, nem is azért maradtam én itt, mikor Lajos úrfi elkergetett. Megcsaltam magamat, a szerelem húzott hajamnál fogva, azért ragadtam meg... Most már úgy sincsen szeretőm!... annyi mint az!... itt a kezem ha boszudat végeztük, nem török több csontot, haza megyek a gyepre; ha virágom nem nyit, ültet más, mégis lesz bokrétám, ha egyéb nem, lengő árvalányhaj, legalább nem hervad el sóhajtásomtól hűtlen szobaleányok miatt.

- Így kerestelek fel, midőn tegnap találkozánk, folytatá Rigó Ferke a kivánt magyarázatot. Te ma estére igérted, hogy lesz időd bővebben beszélni.

- Nem tudtam, hogy két pecsenye akad. Azt a lepedőst a Rókusból hoztam, betegen ment oda, s nem volt a világon semmi ismerőse; mikor kinyújtóztatták, nevét oda dugták lábujjai közé, ha valakije akadna, ki eltemettetné; de minthogy senki sem találkozott, szokás szerint ideadták bonczolni. A másik pedig saját konyhánkról került, innen a magunk korházából. Hanem azért se baj, jártam a dolog után. Felkerestem Poltrást, ha nem tud-e már valamit Marisról? Igen sok dolga volt, mert péknél lakik most, csak annyit mondhatott, hogy eljő ma este, s bizonyosan örvendetes hírt hoz, mert igérte valaki, hogy Marisról tudósítást fog neki adhatni, s ahhoz készült ma délután.

- Nem hozhat oly tudósítást, hogy Lajost meg ne öljem! - mondá Ferke komoran.

- Minő gondolat az; úgy nem leszek segéded.

- Akkor megölöm magam.

- Dehogy ölöd ecsém; arra való az ész, hogy ha máson akarsz boszut állni, ne magadat tedd örökre tönkre.

Alig mondá ki szavait, kinyitott a Poltrás, «jó est» kivánattal, s a nélkül, hogy a szag vagy környezet legkisebbé indítaná, fáradtan leült a koporsó szélére. Úgy látszik, a természetnél maradtak mindenben közel állnak a természethez, természetesen veszik a természetest, mi a természetlent beteggé teszi.

- Istenem, mily dühösen örültem volna azelőtt ennek a gulyáshúsnak, mondá hidegen, a hulla-ragoûtra tekintve a koporsóban. De most fel sem izgat. Csakugyan boldoggá tett Vámos úr a kigyógyíttatással. Azóta olyan nyugodt, jó dolgos vagyok, s nem rettegek soha. Egyszer volt görcsöm, midőn Márkot elfogták. Akkor szerettem volna macska lenni, hogy torkát elrágjam, de az is elmult, nem lett semmi bajom.

- Gyere haza Poltrás Hortobágyra, én is itt hagyom Pestet, mint szent Pál az oláhokat; mondá neki Pisze, kit a honvágy fokonként merőben elfoglalt.

- Nem megyek biz én, viszonzá a Poltrás. Rutul bánt a pusztán velem minden ember, nem jól esik rájok emlékezni. Aztán nekem sok dolog kell, csak úgy vagyok boldog. Az orvos parancsolta, hogy örökösen foglaljam el magam, de magam is érzem, roszat tenne nekem a henye szabadság.

- Legjobb is, ha ki-ki ösztönét követi, megjegyzé Ferke. A kutya sose kérdi a macskától, mit csináljon? hanem kikeresi a fűvet, a mi neki használ.

- Tán te vagy Rigó Ferke? kérdezé Poltrás az obsitostól elfogultság nélkül.

- Én vagyok; felelé mohón a legény, előre nyelni kivánva az örvendetes hírt.

- No hiszen neked jobb lett volna vakon születni; viszonzá a leány közönyös hangulattal.

- Hogy hogy? kérdé Pisze Pista részvéttel, miközben a koporsót lezárva, kiadá a hordóknak temetés végett.

- Tegnap reggel Budán árultam kenyeret, kezdé a Poltrás, mert pék gazdámnál letisztítjuk a penészt az el nem kelt maradékról, megsütjük másodszor, s aztán eladjuk olcsóbban szegény rendűeknek, leginkább szőlőkapásoknak. A mint kenyereim közt ülök, arra jön egy zöldséghordó puttonos asszony, kinek fején megismerém Mariska régi kendőjét, mert ezen tájon senki sem viseli a debreczeni kék lencsés keszkenőt. Hol vette? kérdezém tőle magamhoz kiáltván, s szóról-szóra kisül, hogy a leányt régen ismeri, vele lakott, vele dolgozott, s estvére is együtt leszen vele.

Rigó Ferke egészen felderült, maga sem hitte, hogy az a desperált arcz annyi kifejezést tudjon visszaadni.

- No ládd pajtás, mindjárt könnyebben szerződünk most, a boszútervre nézve; mondá Pisze, vállát veregetve az örömbeli osztály kimutatásaul.

- De minthogy sietett, ma délutánra rendelt magához, hogy vele együtt menjek el Marishoz. Az asszonytól jövök most.

- Menjünk, menjünk; kiálta Rigó visszatarthatlan örömmel, fejébe csapván rostos kalapját.

- Ohó! sohse siess, tartóztatá nyugodtan a Poltrás. Ne félj, nem szökik el, bizonyosan helyében találod. Jobb előbb megtudnod egész történetét, maga úgy sem beszéli el.

- Halljuk, halljuk, sürgeté mohón a két férfi s Rigó Ferke mondhatlan izgatottsággal veté magát előbbi zsámolyára.

- Marist, mikor a gyujtogatási vád alól felmenték, jó szolgálatba adta Vámos úr itt a városban, hogy szégyenét, eseteit senki nem tudta. Azonkívül megvigasztalta őt, hogy két-három év mulva, ha módja lesz benne s fontos dolgai fogynak, utána jár, s kiváltja Ferkét a katonaságból; aztán majd visszafizethetik együtt mesterségüzésből a költségeket. Marist boldoggá tevé az igéret, dolgozott mint a tűz, jó színben volt mint a piros alma, s ha összejöttünk, mindig Ferkéjéről beszélgetett. De néhány hónap multán borzadva győződék meg, hogy anya lesz; a pokolra való Lajos erőszakja szerencsétlenné tette őt.

Rigó felugrott, s vérszomjazó dühvel verte össze ökleit, hogy szinte csattogott mint a csont.

- Hagyd el Ferke, nyugtatá a Poltrás; úgy sem változtatod már azt meg. Minek ölöd magadat? elég, ha megölt a szegények ostora, kit mindnyájan a nép istápjának hittünk... Mondom, Maris önmagától eliszonyodék. Hiában vigasztalám, hogy ő nem bűnös, lelke nem vádolja, gyalázatát senki sem tudja meg, az Isten jó, Vámos úr él s még minden jó lesz. Nem ért semmit; mindig halni készült... Az idő telék, már félnie kellett minden lépten-nyomon, hogy a háznál észreveszik baját, mert dolgozni sem tudott olyan könnyen. Én előre gondoskodtam helyről, hol majd ágya legyen, biztattam, bátorítám, s felmondattam vele két héttel előre hónapos szolgálatát. De nem sokat bíztam a leányhoz, mindig egyre sírt, sárga lett mint a jeneszterfa mikor virágzik, s a hónap kitelése előtt, rendben hagyva mindent, szolgálatából elszökött. Akkor végképen nyomát vesztettem, pedig Vámos úr jutalmat is tett rá, a ki feltalálja. Hanem most beszélte a puttonos asszony, hogy akkortájban ment dolgozni közéjök, hová azon időben ő is napszámra járt. Rongyot válogattak egy dugult padláson papiros-malomhoz, nyolcz krajczár napi bérért. A szemétgőz s penészpor úgy ellepte mellöket, hogy mindig köhögtek. Azonban az udvaron smirkászkészítő lakott, minek nyáron iszonyú szaga van, a szomszédban pedig csontgyár volt, melynek bűzös, fojtó füstjét sokszor bekavarta közéjek a szél. Azonkivül Maris közel oda, nedves föld-putriban lakott, a vágószékek megett, melyeknek árkában a pállott vérszag az ember csontját is átjárja. A lány felette elegészségtelenült, mert hogy rosszul is élt, lebetegülésre iparkodván takarékoskodni. Mások öt-hat napig dolgoznak legfeljebb egyhuzamban a rongyválogatásnál éhenhalás ellen, Maris mindvégig ott maradt, mert társai többnyire olyanok valának, kiktől nem lehetett magát szégyenleni. Végre, ennyi nyomor miatt még szülése előtt megbetegült. Míg egy-két krajczárja volt, helyet adott neki a putri birtokosnéja, de aztán ki akarta tenni az ég alá a kerti gaz közé. Hanem van egy gyalog nevelő, ki azon külvárosban egy váltó forint, vagy sokszor harmincz krajczárért is hónaponkint eljár leczkét adni. Ez vetődött oda, s minthogy hajdan orvosnövendék volt, tudta útját módját. Beszerzé őt az egyetem szülészházába minden fizetés nélkül, hosszú szenvedések után egy fiúnak anyjává lett, maga örökösen elgyengült és romlott. Gyermekét nem fogadta el, utálta, irtózott attól, mert Lajos vérét látta benne megelevenülve, és ha anyai ölére akarták tenni, fojtogatólag horgasztá feléje körmeit. Az orvosok őrültnek hitték, s gyermekét beadták a jótékony nőegylet kisdedóvójába. Én tudom, hol a gyerek, ma láttam, épen olyan mint az apja.

- Hol a fattyú? kérdé rögtön Rigó, de arczában nem volt már azon rohamos düh, mely az elébb kitört; sokkal félelmesebb, rettentőbb elem fekvék nyugalmában; hasonló ahhoz, mikor a magyar paraszt csendesen iszik, kalapja alól sehova sem tekint, s egy pár itcze után felkelve, szó és készület, szitok és fenyegetés nélkül ketté hasítja haragosa fejét, mintha csak fába vágná fejszéjét.

A Poltrás körülményesen elmagyarázta, hol és miként tartózkodik Mariska fia.

- Hagyd el, megértettem, szakasztá félbe Rigó Ferke. Ha szemem kisütnék is, botlás nélkül rá tudnék menni; s kalapját mélyen szemére vágva, többet is mormogott, de csikorgó fogai miatt nem lehetett érteni.

- Hát továbbá mi lett Mariskából? - kérdé Pisze Pista.

- Nagy sokára kikerült az ágyból, de betegesen vonszolta életét. Néha napszámra járt, hogyha jobbacskán volt, máskor pedig koplalt, s háznál dolgoztatott, a mi erejétől kitelt. Mignem mostanában megkapta rossz telelés miatt a járványt, s typhusba esvén a Rókusba vitték feküdni.

- No hát vezess a Rókusba, ha Mariska ott van; mondá Rigó Ferke, sötét, de zajtalan kedélylyel, mintha már minden mindegy volna neki.

- De’szen mehetsz oda, felelé a Poltrás. Tegnap épen oda készült a puttonos asszony, mikor velem beszélt, de ma már azt mondta, hogy Mariskát nyujtóztatón lelte, s ha ma estig nem akad, a ki eltemesse, koporsó nélkül öntik a sírba, vagy feldarabolják az orvostanulók.

Rigó Ferke elsápadt, mint a meszelt fal. Pisze Pista felugrott, s lerántá a Rókusból hozott hulla arczáról a lepedőt.

- Úgy bizonyosan ő az, mondá képéből kikelve, mert ma délután nem volt több halott a Rókusban... De nini, itt a neve a láb-ujja közt papirosra írva, én ugyan nem tudok olvasni, de bizonyosan az lesz.

Rigó Ferke elolvasá a papirszeletet, s tenyerébe szorítá homlokát, mintha eszét akarná megtartani, különben nem volt viseletében semmi változás, semmi átkozódás, roham, vagy pityergő könyűk; csupán szemefehérében véresedtek meg az erek.

A hulla nem a szép menyasszony már, kit a templomküszöbhöz kisértünk, nem is a tépett virág, kivel a vallató teremben találkozánk... mi a lepel redőiben rejlik: aszott fonyadék a néhai diszből. Haja kékedt arczaira hullott, mintha önmaga fedné el szemérmes szemeit, mikben oly sokáig hordozta az élet méltatlan szégyenét. Vonásiban vád és utálat kövesült meg az emberek ellen; lehetne időpont és körülmény, hogy ezen halott forradalmat költene sorsosai között.

Rigó Ferke mereven, pillantás nélkül nézett egykori jegyesére. Megcsókolá a szőke hajat, melyről ő fogta leveendni a pártát; odahajoltában, a beesett arczra egy forró könyűt ejte, mely a megtört gyertyafényben csillogni kezdett, mintha a hajdani menyasszony sírná bucsúját.

- Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? kérdé Ferke tompa, rezgő hangon, s egész arcza mélyen elsötétült, mint a pusztai ég, midőn rettentő vihar van készülőben.

- Nem mondom meg Rigó, mert szemedből látom, hogy most azon momában megölnéd, a mint vele találkoznál: s csak magadnak csinálsz bajt - felelte Pisze Pista engesztelőleg.

- Hol lakik gróf Szalárdy Lajos? ismétlé kérdését Rigó Ferke ugyanazon hangon, de már szemeiből látszék, hogy ha feleletet nem kap, Pistát is irgalmatlanul fel fogja konczolni.

- Ha épen oly makacs vagy, én megmondhatom, de azt most csakugyan nem találod otthon, hanem ha látni akarod, eredj színházba, mert ma Athea kisasszony énekel, s Szalárdy ilyenkor ki nem maradhat.

Rigó Ferke indulni akart.

- Megállj ecsém; tartóztatá Pisze, abban a váznak való ringyrongyban be sem bocsájtanak a színházba, ha csak karzatra nem; ott is gyanús ember lennél, a ki lopni megyen, de meg sem látnád, vagy rá sem ismernél Szalárdyra azon angyaloknak való magasságból; hanem mindjárt huzok én rád frakkot és pantalont s kürtőt a fejedbe, úgy is megvan még a szép fekete ruhám, melyben komornyikoskodtam Lajos úrfinál. Borotválkozz fel vak szemedig, aztán nesze pénz, eredj földszintre.

Rigó nem borotválkozott, de a pénzt s ruhát elfogadá.

- Hanem meg ne öld pajtás azt az embert, ha hozzá férsz; lásd ott abban a tömegben nagy hűhó lesz belőle, s téged nagyon sajnálnálak, ha oly gazficzkóért rövidebbre szabnának egy fejjel - kérlelé Pista szeszélyesen, hogy komor lelkét engeszteltebb hangulatba hozza az elkeseredett Ferkének.

Rigó felelet nélkül hallgatta szavait, s gyorsan öltözék.

- No de, adj kezet rá pajtás, hogy nem ölöd meg; hiszen kontár bosszúállás volna egy percz alatt kivégezni, ki téged egész életedre búsít; majd gondoljunk valami okosat, csak türtőztesd magad - folytatá Pisze kezet kérve nyújtott tenyerével.

Rigó Ferke oda adá kezét, de szeméből úgy látszék, hogy csak az ostromot akarja kerülni, s akaratára nem igen hajlandó alkudni.

- Meglásd, derekabb lesz őt kedvteléseiben üldözni, hogy boldog ne lehessen minden gazdagsága mellett - füzé indokait Pisze, feltevén magában, hogy titkon utána vigyáz Ferkének, s nem hagyja szabadon busúlt haragjára.

- Dészen nem lesz a már gazdag; Vámos úr azt mondta Márk elfogásakor, hogy uradalmait elveszik az árvahalász számára - közbevágott hirtelen a Poltrás.

- Lehetetlen! - csodálkozék Pista.

- Aztán meg nem is az öreg gróf fia őkeme, hanem váltott gyermek egy pálinka árúsnő alul; folytatá amaz.

- Lehetetlen! ismétlé Pisze.

- De úgy van; mindjárt elbeszélem.

XXXV.
(Bukott epikur.)

Míg a Poltrás magyarázatait közlötte, felségesen mulatta magát színházban a nagy közönség, a kinek tudniillik helye volt hozzá, mert nagyobb része úgy össze volt tömve, lapítva, mint a felfűzött füge, ugy hogy mulatsága törvényes büntetésnek is tökéletesen beillett volna. A karzaton nyolcz-kilencz rőfnyi futamodásban, főttrákszínű pofák virítottak egymás tetejében; a páholykör tarka falai közt tisztesen megfésült példányok hím- és nőnemből, többnyire egy vagy kettenkint, kivévén azon violentialis compossessorátusokat, hol lármás úriszékek tartattak legmélyebb csend alatt, vagy egész nemzedék gőzölt s várt hely után a gádorban, míg a dalgyűlölő seniorok kikapaszkodtak a lámpavilágra. Alul is példásan begyülekeztek mindenféle rendű, rangú, szinű s első magyar illatszerű capacitások, kiknek tömegét, ha festésre kerül, csak egy-egy görbe vakarítással szokta fejről-fejre kikanyarítani a fametsző. Egy szóval egész ház ama zsufoltságban volt, mely mulatságos szemlékre nyujt anyagot, s okvetlenül az emberi nem majomias eredetére ragadja az eszmét.

Athea lépett a deszkákra s az ember menten meggyőződék, legyünk bár majmok, mégis igen nemes példányok akadnak közöttünk.

Athea sokat fejlett, mióta nem láttuk. Gyermeki félénksége eltünt, mely igéz ugyan, de bimbója burkolja a tehetség erejét, kellemeit. A művésznő lelke már kinyilt, s érezni hagyja tömött képzettségét; a felfogott érzelmek ezerrétű bája kibontakozék, keblébe, a virágkehelybe hagyva pillantani, hol az elragadó varázslat titka rejtezik. Sugár termetén halvány atlasz habzik, nyaka s dombor válla fehérebb a fürdött hattyúnál s ha könnyű állásában érzékeny dalával a közönséghez hajol, hasonlik a magas liliomhoz, melyet a szellő meglebbent. Nyakán tiz sor borsónyi gyöngy, smaragd kapocscsal, karján fekete zománczú perecz, miket a város ismerni vél, mi pedig valóban ismerünk. Szerephez alkalmazott haja, ízlete oly egyszerű, halvány arczán, ábrándos szemében oly angyalias derű, hogy akármelyik aranyfelhőre kikönyökölhetne az égen. Az igazságos közönség minduntalan tombolt, üvöltött a velőkig ható mézhangok folyamán, csak bizonyos független ifjak fintorítottak orrt, kik a zsoldért hivatalkodó Lajosnak irigylék a kedves vadgalambot; s bizonyos hölgyek magaskodtak jobbra-balra fecsegő közönynyel, kiknek félisteneit gyakran elszöktetik a deszkák istennői.

Lajos, Athea felléptekor, felélénkült a mogorva melancholiából. De ezen élénkség nem volt örömszerű, nem volt kéj, nem volt lelki derű, hanem tépő izgatottság, melynek körmei közt a szív vonaglani látszék. Kikönyökölt bársony vánkosára, álmodó ábránddal akart elmerülni a szédítő dal csengő hullámiba, de a gyötrelmet nem lehet megcsalni; az ingerültség nem hagyá elaltatni magát, s vágy, hiúsult remény fanyar vonása vetett redőt fogyott ábrázatán. Athea kiválólag látszék tőle óvakodni; mennyiben szerepe engedheté, folyvást távolodék azon oldaltól, melyen Lajos ült, s ha kénytelen volt ottan jelenni meg, reszketve, s háttal a páholysornak működék, vagy ha illemből ezerében egyszer átvivé szemeit azon vidéken, zavar és sietség látszék tekintetén, mi épen nem volt különben sajátja. Lajos epedő pillanattal kisérte bájos plastikáját; csak egy békítő félmosoly, egy elszárnyaló sugár a keresett szemekről, vagy alábbhagyása a megvető óvakodásnak boldoggá teendé, de Athea hű és következetes volt tiltó szigorában a debreczeni estélytől a jelen perczig. Csüggedten veté olykor hátát páholyának a szenvedélytől lankasztott Szalárdy. Ilyenkor redőkbe szedte homlokát a titkos gondolat, s háborgó szemei félelmes eszméket hagytak gyanítani. Majd ismét türelmetlenül vágta előre magát; s látcsövét sovány fehér kezébe ragadva, hosszan és merészen szemszegzé Atheát, ki ilyenkor zavarban remegett, s mihelyt szerét tevé, a kar közé s mögé vonult.

Míg Lajos viselete fokonkint jobban-jobban magára vonta az illetők figyelmét, barna sovány arczú, csonka szakállú, sötét, elszánt szemű idegen tolult be az ajtóig megtömött földszintre, finom fekete frakk s ragyogó gyolcs ingben. Nem gondolva semmi hurító pszt!-ekkel, kezdé a tömeget kétfelé vájni rezes ökleivel s az ájtatos csendben tolongást támasztva, oldalvást furódék a csinált nyilatokban. Most egy elefánt termetű húsos néző akadt elibe, kinek mázsa számra illenék belépti díjt fizetni; az idegen törekvék vállán túllátni, de csak embertakaró s kalapkaram esék nézkörébe, s a növő feszengésben úgy fülig lett emberrel, hogy kalapostól együtt elnyelte a tömeg. Azonban ő rendítlenül tovább fúrt, s a kitörő szutyongatások közt beljebb-beljebb menetteték. Némelyek bámultak e szokatlan nyers merényen, s a spanyolnak ismert napsütött arcz előtt önkényt megnyiltak a lehetőségig. Az idegen körülfordult, valakit keresve a páholykörben. Ezen műtételnél oldalvást szorult, lehetetlen lőn a tömöttségben visszafordulnia, s a helyett, hogy czélját kereshetné, egy sereg tuli piros képet kellett arczélben néznie, kik éhes birkaszemmel bámultak a színre, a forró állatgőzben. Azalatt taps zaj ütött ki, s mindenki erőlködék tűrhető állásba jőni. Az idegen is talpra esék függő helyzetéből, de egy tagbaszakadt baromorvos letapodá lábát vasas czipőjével; s midőn bocsánatkérni hátrafordulna, úgy oldalba döfött könyökkel egy tisztet, hogy párbajra hivaték. E kisded lázadást hasznára akará fordítani az idegen, s a baromorvos helyén előnyomult, de új forradalom ütött ki, mely őt visszasodrá. Valami illatos uracs törekvék kiszabadulni, ki nem talált elég tért fényes szemcsövének, hogy rajta fitogtatná gyűrüs ujjait; s szemtelenül feszíté kétoldalt könyökét a meleg testek közé, ezer szitkot vonva jáczint szagú fejére. Ennek háta mögött hagyott ösvényén akart tovább furakozni, de a merény balul sikerült, mert a kétfelé repesztett tömeg oly mohón tolulta be a nyilás hézagát, hogy az idegen légbe kapódott, s egyenesen háttal a szinpadnak a földszint tribune-jét kelle bámulnia, ha csak nyakát nem akarta végkép kitekerni... Végre az irgalmas véletlen színpadhoz juttatá árva szemeit. A falatozó karzatról egy darab szalámi lezuhant, s a kandi mozgalmak közt, miután kalapja széle kezébe szakadt, lehetővé lőn, helybe egyengetni magát, s kalaptalanítva és féllábon Lajossal szemben az ellenpáholy alá jól bejutott.

Most szétlövé sötét fecskeszemét, mint üldöző villámot, s a tüskés szakáll, napsütött sápadt arcz megismerteté Rigó Ferkét, kit a földszinti ajtónál ágaskodó ábrázat tart szemmel, a Pisze Pistáé.

Más igen sok embert kiütött volna hangulatból, perczekre legalább, ennyi kisértet, szitok, mocsok, döfölés, huritás, de Ferke épen azon tompaságban maradt, mely a bonczteremben elfoglalá őt, s mely csak alkalomra vár, hogy irtózatosan kitörjön.

Alig állott meg, a feje feletti földszinti páholyban Szalárdy nevét hallá a nagy csendben említni. Oda tekinte; szép selyem urak nevetkőztek ottan, gúnynyal integetve az ellenpáholyra.

- Nézzétek csak Szalárdyt, mily desperát, hogy a tenorista öleli Atheát - mond az egyik sziszegve nevetvén.

- Talán faché vannak, mert ily malicieuse még sosem volt a prima amorosa, egész darab alatt hátát forgatja rá, megjegyzé a másik.

- Nem is hiszem én, hogy szeretné az a leány; szólt rá a harmadik. Lehetetlen oly tettetés, mely soha el nem árulja magát. Pedig Athea szerepközben nemcsak sosem néz reá, de galvani rángásba jő, ha azon oldalra lép; hátha még irtózik tőle.

- A szinészek legalább azt állítják, hogy öltözőszobájába sohasem ereszti, sőt színpadon sem szól száz szavára egyet, ha olykor lesből megrohanja, mielőtt elszöknék - mondá egy negyedik.

- Miért viseli hát mindig emlékeit?

- Ki tudja, miként áll az emlékek dolga? Henyéldyné azt vitatta nekem, hogy a gyöngyöt vele s neve alatt adatta Szalárdy; hátha a pereczet s több souvenirjeit meg másoktól küldte, s Athea mit sem tud, hogy tőle kerültek?

- Ez már aztán az aventure! annyi pénzt kivetni, hogy blamirozhassa magát - utánveté egyik s kineveték Lajost oly hangosan, hogy a földszint jónak látta pisszegni.

- Az igaz, hogy képéből nyomorún kikelt, sápadtabb az úritöknél - kezdé ismét valamelyik, midőn a földszinti lázadás annyira csökkent, hogy veszély nélkül lehetett csevegni.

- Mostanában sokat vesztett kártyán s az felettébb sújtja őt, mert a pénzt nevetségesen imádja.

- Még utoljára halottrablóvá lesz, mint Béhlen György barátja a harmincz éves kártyás életében.

- Hamarább megőrül, izgatott lelkülete arra látszik hajlammal lenni.

- Már mindent ráfogtok, végre még somnambulelévé teszitek, mint Márk akará unokaöcscsét.

- De én nem ujjamból szoptam, állítá az első. Vadásza kinálkozék hozzám szolgálatba; s azt állítja, nem lehet tűrnie, mert Szalárdy néhány héttől mindig komordühös, néha mint az őrült kaczag és harapdál, s álmaiból gyakran kapkodva felriad.

- Szegény szerencsétlen, hihetőleg bukott nagyravágyás miatt; persze koldussá lesz, mihelyt a somnambule uradalmait apja kibocsátja; szánakozék egyik.

- Különben úgy színli, ha igaz a közhír, mintha nem gondolna azzal. Ha birtoka vész is, úgymond, családja megmarad, mely a honfoglalásnál ered; majd megmutatja ő, mire mehet az ész és származat... Alkalmasint az anyjába bízik, de ez hihetőleg magára hagyja őt, mihelyt öröklési igényét elveszti. Azt hiszem, jobban fáj az eset Lajosnak, mint álarcza hazudja.

- S e színlett dacz, a hiúság titkon őrlő mérge még könnyebben őrültséget izgat, mint a nyilt fájdalom.

- Adóssága is nagy. Fényes házat kezdett, hogy daczoljon a felsőbb társasággal, mely őt fel nem vevé. Pazarlott, míg anyja s a kártya segité; most minden egyszerre látszik elpártolni; vadászának igaza lehet.

- Kivált ha Atheát remény nélkül űzi. Mennyit vesztegetett, hogy szerelmi vágytársit legyőzze, s most közkudarczot vall siker helyett, melylyel magát bolondítá.

- Elégséges okok, hogy hiú és izgatott ember megőrüljön tőlük.

- Ha ha ha! nevete egy-kettő, s földszinen ismét pisszegtek.

Aztán elkezdtek a selyem urak Atheára lorgnettirozni; tapsoltak, ujjongtak minden sikerült hangfutamnak, s ha a mosolygó művésznő csillagszeme oda tévedt, kézzel és virággal integettek tetszést és hódolatot.

Lajos észrevette azt; már előbb is rajtakapott egy pár gúnypillanatot. Szembetünőleg felindult, rángatag ajka kékedésig elhalványula, s ha beesett arczán a töröttség élesb kifejezést vehetne, okvetlenül megtörténnék az. Iszonyú féltés kapta meg, mely szerencsétlen kórhajlamát épen Athea körül a debreczeni estélyen tapasztaltuk már. Ezek gúnyt űznek belőlem, a nyomorúk, gondolá forrongó kebellázban, áttekintve a selyem urakra. Máskor pénzben, ajándokban kerestem visszatorló vetélyt, győzelmet, mert tudom, a fukar, az olcsó tetszelgést ez torkolhatja le. De most koldus vagyok! koldus, szívben és erszényben! Egy gazdagságom van, a gyötrelem, mely bomladó eszemet ide s tova örvénybe rántja... Rettentő események! s mind egymásután, ... még anyám is késik; ... de mi minden, Athea könyörtelen hidegsége mellett? minden nap, minden óra távolabb vet tőle; olyan nekem mint az esti nap, halad, halad s árnyamat növeszti, a bánatot. Közel vagyok, hogy éjben maradok. Éjben, mit borzasztó villám fog felgyujtni, az őrültség... Ni ni, mit enyelegnek amazok, mennyi taps, mennyi hányt virág! még divatba kapják, s versenyben viendik győzelmi szekerét a megrótt művésznőnek, kit miattam eddig mellőztek... És nekem tűrnöm kell! nincs gyilkom, nincs kincsem, nincs eszmém!... koldus, koldus vagyok... Hah! nem csalódom-e? Athea mosolylyal köszönte kaczér tapsaikat; ... meghajolt, ... mélyen hajolt meg; ... hah! hálátlan kígyó, ki feledni tudja, hogy atyám tevé a főváros félistenévé... Nyomorú vágy, merülj le mélyen szívembe éles tőreiddel; merülj le te koldus, ki csak hála fejében tudsz igényt alakítni, kegyet kéregetve a zárt ajtófélen... Hah! Atheát ismét mosolygani vélem; ... kétségbe kell esnem.

E gondolatnál bevágta magát a páholy mélyére, arcza kisértőn fehérlett ki fekete ruháiból mint félhold a fellegen, s szeme bezáródék, hogy ne lásson a lázhozó szerelemféltés.

Rigó Ferke minden mozdulatát látta. Mióta a selyem urakra figyelni kezdett, folyvást nézte Lajost. Ő azon erős tökélettel jött ki a bonczteremből, hogy Lajost irtózatosan megöli, s ha alkalma van azt rögtön végezni, ha ezen előzmények nélkül megrohanhatja őt, kétségkívül megteendé azt, de ezen szemle és figyelem közben az indokok nyomán szándéka átalakult. Látá a titkos féreg dúlását Lajoson, kisérte arczában az emésztő harczot, melyet az egymást váltó indulatok űztek, látta az idegizgatást, fogyasztó ingerültséget, melynek lázas folyama a cserfát is sorvadásba hozná. Hallotta helyzetét, eseményeit a selyem uraktól, kiknek szócseréi meghitelesíték a Pisze és Poltrás állításait; pedig vette észre, hogy a mondottak szerint valódi származatát még nem ismeri Lajos... Nagyon boldogtalannak kell lennie, gondolá magában. Mint elvirágzott! sokkal jobban mint én... Képe kinőtte a kék foltot, melyet mátkás koromban oda sujtottam; no hiszen, ha most jegyet hagyok rajta, tudom, sírba viszi... De minek ölném meg? hiszen szenved, gyötrődik és őrjöng. Ha elvenném jövendője elől, jót tennék vele, s boszú helyett áldást adnék reá. Azt hittem, szerencsés, azt hittem, fájni fog neki, ha éltével ketté vágom boldogságát. De csak hadd éljen!... ölje meg a kín; boszúm abból álljon, hogy kínját nevelem. Üldözni fogom nyilván és titokban, elverem nyugalmát, megkeserítem örömét, felháborgatom álmait, megélezem az öntudat fogát, őrültté teszem egészen, hogy magamagát üldözze, s veszszen el saját körmei közt.

A közönség elmélkedni hagyá Rigó Ferkét, s maga rendkívüli élvhez tüsszögte ki magát, mert Athea leghíresebb magándala következék. Oly csendesség lett, mint két ölre a temető alatt; minden kéz fegyverhez kapott, azaz külön kiadásaihoz a látrontó üvegnemeknek; kinek pedig egyebe nem volt, szemeit düleszté. Lajos kiragadva kétségeiből, mintha egy végreményben keresne új életet, kapta elefánt csöveit, s kikönyökölve egész a nép fölé, kihívólag nézett Atheára, egész lelkét küldve a cső sugárain.

Hagyják hullámzani ékes olvasók a bájos magándalt,: úgyis elégszer hallották; vessenek addig egy igen rövid vázlatos pillanatot Lajos neveltetésére, melyhez több-kevesebb vegyben, a középnemesség nevelési módja a legnagyobb résznél hasonlik hazánkban; ... különben is úgy kikoptunk ezúttal idő- és térből, hogy nem lehet közéjök élesebben benéznünk.

Még nem is sipog a kis nemes, még csirában alszik a szív alatt, már az egész ház ürög, forog, forradalomban van: vajjon fiú lesz-e, vagy leány? Czikornyás főkötők, kantusok, pólyakötők készülnek, hogy oly ruhába ne huzassék mint más; naptárak- s más történetkönyvekből kacskaringós nevek iratnak össze, hogy oly hétköznapi nevet ne viseljen, mint más; keresztapák kerestetnek hetedhétország ellen, vagy legalább a környék főfő táblabírái közt, hogy oly szomszédból rántott keresztapát ne kapjon mint más. Ha egyszer szárazon van, bármily éretlen ugorka lenne is, az sokkal szebb mint más; habár tökkel ütött fejű, sokkal eszesebb mint más, ő kihánytabb pirosabb sipkában jár, drágább falóval játszik mint más, nem úgy eszik, iszik, mint más, nem úgy szuszog és káromkodik mint más, végre aztán csakugyan nem is olyan lesz mint más, hanem gőgös, tudatlan, rest, szerencsétlen.

A mások felettiség eszméje, vágya meggyökerezik keblében a nélkül, hogy erőt, tulajdont, egyéniséget törekednék szerezni, mely azt kivíja. E vágy követeléssé fajul, s azt akarná, hogy valamint törvényes kiváltságai a jogtéren mások tetejébe helyezték, úgy a magánélet, minden anyagi és társas érdekek tekintetében ültesse nyakára, a nélkül, hogy tőle viszontkötelességeket kivánna. Szeretne mindenütt, mindenben, mindörökre első vagy legalább kijelelt maradni, mint vala gyermekkorában, de épen úgy érdem és fáradság nélkül mint akkor; és ezt, a hol lehet, erőszakolja, a hol kell, csel, ármány, köpenyforgatás által kergeti, hol pedig egyik uton sem sikerül elérni, tönkre megy kedélyben, akaratban, cselekvő erőben. Eleve korán fejébe verik az ennyi s ennyi százados családfát, melynek ő legalább fagyöngyeül született. Erre aztán rámász, annak ágain akar felhágni a magasba, hol az egész erdőtetején elláthat, s a mások feje felett elkapkodhatja az égből hulló mannát. De mivel más tért, irányt és hágcsót a származat és egybeköttetés előnyein kívül nem keres, azon veszi észre, hogy oda fenn, elrepített szarkafészek közé jutott, s hernyóette gallyakra, a holott is makk nem igen vagyon, mannáról pedig szó sincsen, hogy is hullathatna egy-két rongyos felhődarab, ha magának sincs, s ekkor aztán nagyon haragszik.

Ne dolgozz fiam! hogy dolgoznál te édes Janim, Marczi, Botond, Bendeguz, Csühömér? a ti apáitok nyilat, fokost, buzogányt, vagy legalább fringiát viseltek, hogy fognátok ti marokra rőföt, gyalut, dikicset, vagy kaszanyelet?... Rébék, töröld meg a kis czimpájokat!

Ne tanulj fiam Nyihomér, Pista, Miska, Thádé, Talabor, őseitek mindég törvényt és infrascriptust irtak, irhatnátok-e ti tant, regényt, térképet, pert, predikácziót, vagy szakmákat molyos irodákban?... Palkó, hozd be nekik a juhászparipát, hadd czoczózzanak!

Ne törődj fiam Kálmán, Gyula, Béla, Géza, Zoltán, kinek van kilátása, ha nektek nincs? Apáitok mind az ország pénzét huzták: belőletek is lesz megyetiszt dolog nélkül, táblabiró ész nélkül, követ képzettség, hivatalnok szorgalom nélkül s végre híres halott. Mert hiszen ki is lehetne más? Nem nemesi illeték-e mindez? s nem a nemesség jobbjai vagytok-e, akár háztetőnket, akár a szép szakállas pofákat tekintve?... Hadnagy uram, töltsük meg azt a kulacsot, hadd igyanak az olmosi nemesek!

Ne hajts rájok fiam, Csábor, Eurs, Joguz, Tugur, Bagamér, mind gyülevész hitvány csorda ez. Kiveszett már az igazi faj, csak ti vagytok belőle. Ne higyetek csalétkeiknek, vessetek meg eszmét, szellemet, indítványaikat, mind kullancsfulánk az, mit véretekbe öltnek; uradalmaitokat akarják maradékaiknak horgászni... Mi szükségtek nektek hazára, országgyűlésre, csodára?! az idén kitünő saison lesz a milanói scálában, híres verseny Rochesterben, bikaviadal Sevillában, érdekes vendégek Helgolandban, menjetek mulatni!

Persze, efféle nevelési elvek nyomán a hány eszme és akarat, annyi felé nyargal; épen olyan, mintha díjt akarva nyerni, szilaj legelőkről fogott ménekhez ragasztanánk a pályaszekeret, melyek összerúgnak s egymást és magokat bénítva szekeret törnek.

A nevelésben kifejlett hiúság, önimádó vakság, s kiváltságos elsőbbségi követelés kizár minden munkaösztönt, szorgalmat, egyéni fejlődést, sőt tájékozó itéleterőt, helyzeti, körülményi önismeretet. Összezavarják, s kicserélik a függetlenséget korhelységgel, önállást féklenséggel, önérzetet dölyffel; vagy pálfordúlat esetében alkalmazkodást hizelgéssel, alárendeltséget szolgalelkűséggel, buzgalmat fanatismussal.

Az ilyen, nem olyan mint más, nem úgy mint másféle elvekből ered és fajul el a ragyogási szenv, könnyelműség, túlköltés, erőködés, erőtetés, hagymáz, szenvedély, erőszak; mignem a végkép elferdült egyén, kivált ha véralkata, jelleme vérmes vagy makacs: kártékonynyá, kiállhatatlanná lesz, szerencsétlensége körének, honának; terhe családjának, átka önmagának.

Természetes, miként ez nem általánrajz, borzasztó is lenne, ha úgy volna; de Lajos növekedése annál telibb volt az osztály-töredék ide vonatkozó hibáival, melybe váltottvérűl becsempésztetett, minthogy a hiú Beatrice, fiának elkényeztetésiben önmagát látta felülemelve a magyarországi anyákon, kiket mindenben törekvék túlhaladni. Azonban Lajos lelkében eredetileg féktelen epicur-hajlamok, kalandvágy, szenvedélyek s merész, makacs önfejűség születtek, miket az alkalom, eszköz és helyzet nevelt, terjesztett, elvadított, annyival is inkább, mert Lajos egész ifjuságát magánál kisebbek köreiben töltvén, megszokta első lenni, kivánatit betelve, akaratát végrehajtva látni, s mi előtte fő volt, hiú s egymással versenyző hölgyek közt szerencsét aratni.

Az epicur-élvek, fény, asztal, szerelmek, kényelem, csapongás lettek lelkének eleme; minden egyéb, származat, hivatal, rang, pénz, képmutatás, ezeknek szolgált eszközül; már igen ifju korában meglepett nyilatkozatával, melyet Debreczenben atyja előtt tőn. Azóta is ezen elv és indulat uralkodék s szilajodott rajta. Kizárt ez aprónként szivéből minden más ösztönt, érdeket, munkásságot, erre vonatkozék minden iparja, terve, tettereje, titkos álmai. Úgy élt és tartózkodék lelke ez ingatag alapon, mint valamely virágos égövi szigetkén, mely körül rév- és kormánytalan sivár mélységgé tette az életet.

Ilyen embernek veszni kell, ha szigetkéje merül, hacsak byroni erővel nem birja megúszni a tengert; Lajos pedig nem vala Byron. Míg Athea iránt nem érdekült, többnyire sikerrel űzte csapongásait, s a hol belesült is, nem gondolt vele, mert szerelmes nem volt, s cserén cserét cserélt. Azonban e leány áthatotta őt, felköltve az indulat foglaló hatalmát. Mint ily lelkületnél szokott, azon percztől egyedül Athea lőn egész világa; egy csillámló örvény közel szigetéhez, mely minden gondolatát, eszét, álmait magába sodrotta. Semmi más, senki más, csak ő, csak ő. Viszonzott szerelem is emészt és elmerít hasonesetekben; hát még a tört remény, a megvetett gerjedelmek benfuladó tüze? Az ellenszenv és akadály először fellovalta vágyát, élesíté ingerét, szorgalmazá tetterejét, vállalkozásait; de midőn kitartás, csáb, csel, ármány, tolakodás sikertelenül maradt, midőn a remény és eszközök végkimerítése után arról kellett meggyőződnie, hogy minden veszve van, ifjúsága hanyatlik, uradalmait Ödön ragadja el, adósságaihoz semmi segédkútfő, hivatala veszélyben forog, tér nincs, hova hajótörött lelke meneküljön, mert semmi más földön soha meg nem honosítá: ekkor - mondom - ellankadt, megtörék, s haboknak vetve kormányt és lobogót, vakon bocsátá magát az örvény udvarába, mint már hallók, hábor és hóbort űzte megtört erejével veszni tért elméjét, hogy irigyeinek élvet, a közpletykának zsákmányt, a hasonnevelésű nemes ifjaknak példát adjon a bukott epicur.

Mennyire nem ismeré a szenvedélyek végkifejléseit, midőn büszkén hánykódék a tapasztalt főispán előtt, miszerint ő, az elveszett Don Juanok s Borgiák után, másnemű egyéniségek példasorát nyitandja meg a történetekben!

Azonban a magándalnak, ismételtetés után is, vége lett.

Rendkivüli tetszés üdvözlötte Atheát. A színterem ürege tele lett a taps ropogó hangjával, mint az égvidék szokott dörgéskor. A méla figyelmében lankadtnak látszott közönség villanyozva lőn, s élénk lelkesedett zaj- s mozgalomban osztá, cserélte elragadtatását. A zártszék hölgyei kézzel, kendőkkel integettek, a földszinti urak keztyűiket szaggatták a szakadatlan tapsban, a felső vidékek üvöltöttek mint a vadállat; a páholynép egymáshoz forgott, arczán öröm, elégültség jele, még azok is kitörtek, kik a másutt említett okokért fanyarolva szoktak művésznőt méltánylani. Koszoruk, s virágeső hullott Athea lábához. A szerényke angyal pihegve állott jutalmai között. Szemérmes arczait elpirítá az érdemlett dicsőség, ártatlan szemében galambi öröm ragyogott, s hattyú jobbját hálabókjai közt szűz keblén tartotta, óva mintegy a hullámzó indulat ostromai ellen. Lajos általellenesei a selyemurak szinte virágokat hánytak, de nem úgy mint ő. Lajos gúnyolólag azoknak egyes virágait, hat-hét lombos koszorút vetett egymásután, melyeknek értéke távolról is feltűnt. Athea gyermekileg, szellőkönnyűséggel lebegett ki és be a többszöri hivatások közben; végre növő lelkesültségiben enyelgve látszék repülni fel s alá, szellemléptekkel tapodva virágszőnyegzetét. A taps nem akart szűnni, a leányka imádó kezekkel, mint alabast oltárkép megállott, méla szemeiben ég felé emelte ama feledhetetlen költői ábrándot, tekintetével mutatva, hogy boldog, felette boldog; meghajoltan felkapott egy szálat virágai közül, csókkal illeté azt, újolag meghajolt s gyenge félmosolyban intett fel az égbe, mintha angyaltestvéreivel osztoznék a földi diadalban. A megcsókolt virág esetleg a selyemurak ajándéka volt. Ezek észrevevék azt s elkezdtek «Atheát», «éljen»-t kiabálva kinyujtott karokkal a botrányig tapsolni. Athea elpirult, oda tekinte, s akarata ellen elmosolygá magát. Lajos mindezt áspis-tekintettel kisérte; merev éles pillanatban szegezte villámló szemeit a vetélytársakra, s fehér fogait látni lehete, midőn alsó ajkába harapott. A selyemurak vigyáztak arra, s összenevetvén egymás közt, Atheát még erőszakosban kezdték tapsolni. A közönség észrevette e kötődést s jól mulatta magát; Lajos kékült, halványodott szilajodó mérgében, látszék, hogy nem tud magán uralkodni, s eszeveszetten vonagolva kapkodá és vágta koszorúit a színpadra, miket játék végére hagyott fenn, mintegy kényszerítni akarva Atheát, hogy azokból is csókoljon meg egyet... A művésznő nem jött ki többé; Lajos koszorúit színpadi szolgák szedték ölre, természetesen, hogy színfalak között szétczibálják Lucindáiknak. Lajos hebehurgya, féltékeny rohama botrányig szembeötlék, sokan szemtől-szembe felnevettek rá, a selyemurak pedig szerteszét reá vonatkozva integetének a páholyokba. Lajos dühbe jött egész azon állapotig, melyet, mint Rigó Ferke hallá, vadásza már emlegetett, midőn szolgálatbóli eljöttét indokolta... Vagy kétszer fogait csattogtatá, s szemét őrült zavar üvegesíté el; azonban sokan kezdvén ránézni, bevágta magát a páholyfenékbe, hogy ne lássák. Itt is felkeresék az átelleni páholykör gúnyoló csövei, s nehány percz mulva egész müveltebb társaság rajta nevetett, de ő azt mogorva lélekmerültségben ignorálni látszék, mignem rabiat ugrással felszökkent ültéből, mintha véletlen ötletét akarná követni, vadon hahotázott, hogy egész ház hallá, s hidalgó-köpenyét maga körül kanyarítván, szemrevágott kalappal maga után csapá az elhagyott ajtót.

Épen egy dalastyán nyujtogatá gégéjét a színpadon, kapkodva a néhai torokhangok után. Nyakinai kidőltek, mintha csövestől enné a tengerit; almaszín ajkait fülig feltátotta, mégis úgy hörgött, vagy műszóval úgy fátyolozva volt, mintha rozzant kútból szivattyúzná hangjait. A karzat et comp. üvöltött és tombolt, mert már benne volt, mint kántor az itczében; Rigó Ferke pedig minden kimélet és szertartás nélkül, mint jöve, gorombán kirontott, hogy Lajost el ne szalaszsza.

Kivül a csarnokban készen várta Lajost fényes vadásza, ki már a fogattal megjelent, de ő valamit súgva vadászának, haza parancsolá lovait s szemére vágta kalapját, köpenyébe burkoltan egy uratlan bérkocsiba veté be magát s elhajtatott. Rigó Ferke, s Pisze Pista, ki Ferkét válhatlan őrangyalúl kisérte, felkaptak a hátulsó bakra.

Az alatt földig borult hamvas felhőkkel az égkör, s tömött eső szitált a sötét város felett. Az utczalámpák homályos udvart vetének a vizes kövezetre s egy-két ereszcsatornából élesen csattogott a hideg esőcsepp. Mogorván néztek ki a zajtalan utczák... Lajos lelkén zavarban tolongott a színházi jelenet képe, mint beteg eszméi a váltóláz forrósága alatt. Izgatott gondolati befuták egész állapotát, s csüggesztő színt vetének a komor rajzra. Anyagi eltönkülés, hiúsult vágyak, bukott közvélemény, reményvesztett szerelem, gond és lenéző gúny állották őt körül. Sorsa jelenben tört hajó, árbocz és horgonyok nélkül, de a habok sötét szakadéki között egy világító villám kanyarog: a szenvedély s egy mentő deszkadarab: a családi nexus.

Hátul a bakon, Rigó Ferke közlé tervét Pisze Pistával. Ha Lajos boldog, meg fogja ölni őt, hogy megfoszsza a boldogságtól. Most meggyőződék, hogy szerencsétlen, s nem akarta kiragadni az örvény sodró gyürűiből. A gyalázat és mardosó veszteség kínjait akarta Mariska gyilkosában élvezni, s boszuja oda szegült, Lajost ezeknek átadni.

A bérkocsi Athea lakása előtt megállott; s alig volt idejök leugrani, ismét tovább rohant. Míg Lajos csengetett, egy kiálló szeglet árnyába rejtezkedének az összeesküdtek.

Gróf Szalárdy három huszast nyomott a házmesterné markába s pesti rendes szokás szerint, a nélkül, hogy kérdezve lenne kicsoda? vagy mi járatban van: szabadon bocsáttaték. Tapogatva haladt fel a sötét lépcsőzeten, melyen a takarékos házi úr nem tartózkodék annyi becses és becstelen nyaktörést öt-hat váltóforintért veszélyezni. Athea szobahölgyét, kinek hűségét bérben birta, kicsengeté Lajos.

- Bettikém, engedékenységedre számítok; mondá telhető nyájasan, miközben egy ropogó új ötvenest kezébe csusztatott.

Betti kérdőleg ismétlé a kétértelmű engedékenységet.

- Kisasszonyodat meg akarom lepni; rejtezve lesem meg esti óráiban s ha alunni készül, véletlen örömet szerzek neki deus ex machina megjenésemmel. Bocsáss be kérlek szobáiba, s hallgasd el titkunkat, ha játék után megérkezik.

Betti félelemmel szemlélte Lajos villogó szemében az izgatottságot s fejét tagadólag rázta, miközben az ötvenest kebelébe rejté.

- Mily gyermekes bátortalanság egy dalnő titkosnéjától... hisz a tréfa nem üthet rosszúl ki; biztatá ostromlólag Lajos, miközben elébbi indokát egy másod ajándokban ismétlé.

Betti elvette a papiros lepedőt, de fejét folyvást rázta, s úgy látszék, hajlandóbb lenne azt másnemű engedékenységgel megérdemelni.

- Mégis együgyűség oly tapasztalt hölgytől, mint te vagy Bettikém, ily gyáva tartózkodás; folytatá Lajos rábeszéléseit. Hiszen te fontos salontitkokat rendezni születtél. Aztán mit árthat ily megszokott garçon-vitz? Atheának öröme leend, s te mitsem veszítesz. S ha asszonyod oly szigorún venné, hogy tán elbocsátna: herczegi anyámhoz szerezlek kevés dolog s gazdag évdíj mellett. Birodalmi fővárosban fogsz lakni, élvezesz és ragyoghatsz körödben, mint egyéniségedhez illik. Ugyis talentumod magas házak szolgálatát igényli.

A hiú Betti örömest hallá e hizelgést; fejében különben is gyakran kalandozott a bécsi élet, s eddigi multját szerette száműzetésül tekinteni, melyből sorsa nagyobbakra virrad. Azért gondolkodó vonásokat ölte, s ujját homlokára szegzé mint ó regényekben a szorult ministerek.

- Abból csak úgy lehetne valami, mondá aztán fontoskodó arcznyomattal; ha én betegnek tettetném magamat s méltóságod elvállalná, hogy hírem nélkül, saját kulcsaival lopódzék be a szobákba.

- Jól van jól, mindent magamra vállalok te kis circumspecta; viszonzá elégülten Lajos, s egy pillanatra lebontakozék arczáról a hábor és feszültség, melyet lélekhelyzete arra idézett.

- De a herczegi szolgálatra számot tartok; mondá szorgalmazva Betti, mialatt az alkoven hátsó ajtaját benyitá.

- Egész nyakig számot tarthatsz; biztatá enyelegve Lajos.

- Hanem a bécsi útköltséget is fizetni fogja méltóságod, toldá meg követelését Betti.

- Minden bizonynyal, ha csupa kakastejet, marczifánkot s madárlátta pampuskát ennél is.

Az alkú meg lőn kötve. Betti lázt kapott, czitromot és czukros vizet tőn ágyfejéhez, homlokát keresztül köté jeges borítékkal, s egy leégett gyertyánál nyögve feküvék távol szobájában, mintha halállal küzdene: Lajos pedig dobogó szívvel rohant be Athea lakosztályába.

Lent a kapuban Pisze beszélgetett Rigóval, kinek vatermördere leázott a szitáló esőben s csonka lábát somfa botjával pótolá.

- Ha mégis csalódnánk, ha a leány szeretni fogná őt, s mátkám gyilkosa boldog volna! kételkedék Rigó, mert hiszen, mint mondod, senki más e házban, kihez Szalárdy mehetne; és ha oly gyűlölt lábon áll, mint a színházban gyanítám, miként jöhet éjjel oly bizton lakába? Miként várhatja őt saját szobáiban, henyén, vetkezetten, s tán hevítő borok közt?

Pisze vállat vonított, úgy látszék, őt is megzavará tájékozásiban e váratlan jelenet.

- Be kell mennem, szemmel kell tartanom a nyomorult kéjférget, hogy boszumat ki ne játszhassa; folytatá Rigó. Ha élvez, ha szeretve van, megfojtom őt részeg ölelkezése közt a leány karjaival, vagy lerántom csábító álarczát, hogy rohadt ínyeiből hadd lássék ki az alattomos agyar, s ijedjen vissza tőle a szelid áldozat... Bocsáss, bocsáss! ha itt várjuk meg őt, már birta a legfőbb boldogságot, s akkor késő megfojtanom; ittas lelke, kéjfáradt idege nyugalmúl fogadná a halált, melyben az öröm bágyasztó emlékével elaludnia jól esnék. Megyek, megyek, orozva kell reá ólálkodnom, hogy mielőtt erei gyúlnának, lehellete fogyna a boldogság miatt, kiránthassam őt a gyalázat fagyos vérpadára; s bőszülten rohant a kapufélhez, hogy becsengessen.

Pisze Pista visszatartá őt. «Megállj Ferke, veszélybe hozod magadat, mondá szorgoskodva. Ha felmégysz, meg nem állod, hogy be ne törj reá. És ha fojtogatod, megfognak, s a helyt, hogy a gazember veszne, téged magasztalnak fel, s akkor aztán nem a bosszuállás örömében vernéd össze bokádat. Jobb, ha én megyek, nálam több a hidegvér; ne félj, kurtán fogom én, ha kell, és ha nem, lekisérem ide körmeink közé, hogy tervedet végrehajtsuk vele.»

- Nem, azt nem engedem; közbevágott Rigó, megkapva Pisze Pista kezét, melylyel a csengetyűvonó után nyúlt. Nekem van jogom a boszuhoz, te csak segédem vagy. Nem is jól jőne ki tőled, ólálkodni, ki cselédje valál; s ha megfognának, vagy gyalázatba hoznád, mindenesetre ő nyerne, mert a rossz nyelvek minden hitelt elvitatnának a hiteszegett szolgától. Aztán miért is hoznál veszélyt önmagadra? te még boldog leszesz; az öreg Peregi szeretettel vár, visszanyered hazádat, születésed helyét a gyepen, szabad leszesz a vadlovak hátán, s nem juthat eszedbe semmi bú, veszteség, melynél ujongató dalod torkodon akadna. A boszut majd elvégzem én; te csak várj itt reám, hogy ha elcsendesül az éj, megtehessük vele, a mit határoztunk.

Pisze Pista még nehány czáfolattal törekvék a kalandra magát indokolni, de végre engednie kellett, s Rigó Ferke a komornyiki frakkban és nadrágban, mint valamely gyalog maradt esernyőtlen lovag, becsengetett.

- De mit teszesz, hogy a vártán holtra ne únd magad? kérdé Pistától kapunyitás közben.

- Csontot kötök csengetyű-huzókra, hadd rángassák a kutyák, majd mulattatni fog a házmesterek «petyár» káromlása, ha egy-egy elrugaszkodott kuvasznak, gatyaszárban kitárják az ajtót.

Rigó Ferke jóváhagyólag nevetett Piszére, s mivel toilette-je elég pompás volt arra, hogy vallatás nélkül mehessen, behordta magát a sötét kapu alján, s a lépcsők tölcsérében elmerült.

Lajos addig otthon tevé magát a kedves termekben. Keztyűit, kalapját, s bársony bélésű köpenykéjét begyűrte egy virágpolcz megé, hogy mint sokszor történik, árulóivá ne legyenek. Fénymázos topánját megtörlé batiszt kendőjével, ragyogó fürteit félre füsülé fejér ujjaival, s egy arganti lámpa világánál nesztelenül járt-kelt a padlatok arabeszk szőnyegén.

Athea salonja halvány kékkel volt butorozva. Könnyű cseresznyefa-művek finomul és ruganyosan töltve, kellemes formájú fauteuillek, mély és nyulánk pamlagkák, egy karcsú balzac, s halvány rojtú causeuse, mind olcsó fényes gyolcscsal borítva, de oly csinos ajánlkozó körrajzzal s elrendezéssel, hogy a legfinnyásabb életúntság rögtön otthonosnak tudná találni, s meggyőződék az ember, mennyi előnnyel bir tisztaság és izlés a gazdag túltömöttség felett. A falakon színezett metszvény, sugár aranyozott rámákban s egy-két honi költő arczképe, kinek lelkét hölgyeink szeretik. A terem megtelve friss virágillattal, az asztal szőnyegén képek, költemények s egy virág-porczellán; a fátyol-kárpitok néma halk lengésben, s mindez lámpafénytől sárgán világítva, oly engesztelő bájban tűnteté elő a nyájas hölgyterem szépségét, nyugalmát, hogy Lajos kedélye pillanatokra önkénytelenűl kibontakozék mogorva boruiból s egy olvasó pamlag könyöklőjére dőlve átadá magát gondolatainak.

Itt él tehát ő, a kedves szellem; gondolá magában. Itt törekszik az égi művészet szent tökélye felé. Itt követi lelkének isteni ösztönét; itt használja el napjait czélszerűn, szabadon s boldogsággal telve... Óh mily dicső hivatás! Itt veszi magát körül a művészet és izlés csodáival, nemesíti erkölcsét, finomítja lelkét az élvek avatott megválasztási által. Itt uralkodik szelleme, kelleme, a tisztaság és tökély szelid hatalmával; innen veti meg a bolond és gyűlölt kéjelgők fitató csoportját, kik őt könnyű zsákmányul tekintve szennyes ösztön s önző vágyak buta hálóival rohanják körül. Itt emelkedik felül a rágalom és rosszakarat aljas és ízetlen törekvésein s él lelkének önlelke által, dicsőségeül fajunknak... Mennyire más én! A megbomlott gép, kit a vak indulat útfélre hajtott s tört szerkezettel most magamat tépem... Itt gondolatja végig sikamlott saját eseményei között s mint egy tüzes kigyó visszatért mai napjáig. Az est története, féltés, bosszú, kapkodó kétség, sorsának képe árnynyal és romokkal borítva tűnt elé, felkölt az üldöző képzet, felkölt a láz, önvád, elégületlenség, a páholyi érzelmek egész hagymáza s mintha futni vágyna saját eszméitől, merev hajakkal szökék fel ültéből.

Hátha elvenném őt? folytatá megszakadt gondolatit gyorsuló jártában. Hátha magamhoz kötném egész paradicsomát? az őszinte szenv üdvét, országát, melynek határiba most oly irigyen s sovárogva nézek? Igen, igen, el kell vennem őt. Úgy is mi életem? tátongó vágy, öröm-meddőség, sikertelen önhajszolás, melynek fáradalmi elnyeldesik sivár napjaimat; s mégis, ha egyszer-egyszer veseszakadásig meghány paripám, vagy a tomboló éj gourmand czikkei közt rossz gyomorral, szédelgő fejjel megvirradtam, elbolondítom magamat, hogy boldog vagyok. Mi más a nős élet, kivált oly hölgygyel, mint Athea, ki imádtatik hiúság nélkül, fénylik lemondva s százszorszép kecséhez szellemfenséggel bir! Mi kéj lesz megpihenni vele, általa. A csendes üdv, a kedély nyugalma, család-bék, osztozó szerelem... ah mi gazdag szótár!!... Mért is ne venném el? Rangom különbsége s a polgári állás magassága miatt? Feszes érczpánczél az, mely magunkhoz szigetel, másokra világol, magunkat szorít és elfulaszt... S nem feléri-e az ő érdeme világi polczomat? Nem elég magasan áll-e a dicsőség fokán, hogy lehajlás nélkül karomba vehessem?... Lám, lám, mily igazán írják a költők, miszerint a tiszta szerelem megnemesíti szívünket!...

De vajjon hozzám jön-e?... Hogyne? Hiszen a gazdagság mindenható pótlék sajátságaim mellett; pedig én gazdag... hah! dehogy vagyok gazdag, én a mindenből kiforgatott hotelier, kit a praedestinált átok utolért, kinek fején apám vesztegető keze, anyám faldokló önzése megnehezedék; kit földönfutóvá tőn az átkozott Márk, kinek az árva halászt el kelle vala vesztenie... Most apám, lemondva czímeiről, odaadva javait, szobáiba zárkózik s vagy éheznie kell, vagy kegyelem-kenyeret ennie, kinek számára uradalmait a törvény elszedé; én pedig példabeszédül válva, adósságba sülyedten, örömünnepét ülöm az igazság győzelmének s hivatalom filléreire szorulva, jó étvágyat kivánok a lakomákhoz, miktől örökre elestem... És mégis esztelenül, vagyon által tervezek hatni a nőre, kiben üdvözülni törekszem!... De leragadom, le kell ragadnom sorsom nyakából a koldus-tarisznyát. Koczkát vetek a szerencsével, kártya- vagy sorsjáték legyen lökerőm, mely a fény tetőire felvet... És ha a szerencse ellenem esküdnék? Üldözni, kényszerítni fogom anyámat, hogy osztakozzék velem értékén, mit apám könnyelműsége után bir s ekkor uzsora-forgatás segélend, vagy jőjjön jobb véletlen, mialatt az osztályrészt pazarlom... S ha másként nem lenne, társul szegődöm bármi szövetséghez. Úgy, úgy... minden eszköz szent, fiascót csinálni nem akarok, nem akarok!!

És itt újra felmerült, mint halálos refrain, helyzetének üldöző képe. Gondolati szálanként összeszedődtek; eszébe fonódék a páholy gyalázata, a féltés, bosszú, a bukott élet és szerelem, s a zavar dühében lelke égett, vére forrt.

Aggodalmi között megálla összefont karokkal s szemei akaratlanul megakadtak egy pár igénytelen metszvényen, mely ellendarabul egymás mellett függött. Egyikén idylli naivság angyalvonásival állott egy népleányka a pásztori háztáj békés udvarában. Körüle kalászok, gyümölcscsel hajló gally, kezén galambkája, - egy egész boldogság - s gömbölyű arczában élet és egészség. A kép alatt ez irat: «Oh, ha gazdag lennék!» Az ellendarabon ugyanazon alak volt festve, aranybojtú bársony kárpit megett, márvány kandallónál, egy díszasztal ezüst edényi közt. Csipke köntöséről drágakő és gyöngyök füzérei lógtak, de álmodozó szemén izgatottság dulong, fonnyadó arczai vágyaktól sóvárognak s elégületlen keblét nyomni látszik a fulasztó boldogtalanság. A kép alatt ez irat: «Bárcsak szegény volnék!»

Lajos megdöbbent az eszmék ellentétén. E kép megmutatja, gondolá magában, mennyire nem kútfeje a kincs a szív boldogságának; s lehet-e hinnem, miként a nő, ki e képet tartja, ki ezen eszme értelmét százszor átérezé, imádni tudna egy vesztegetőt gazdagsága miatt, melyért én, egy pillanat előtt, ég és föld ellen összeesküdni vállalkozám.

Mennyivel magasabban áll ő, hogysem bűn, vagy földi érdek hozzáig felérne s mennyivel mélyebben én, hogysem tiszta szerelmével reám találni akarjon... Mennyivel bölcsebb ő, ki a lélek házias csendében keres nyugodt kéjt, élvet és szerencsét s az önbecsülést előbb teszi minden vásárnemű zajos ragyogásnál; míg én mindenütt otthontalan, mindenünnen számüzött kedélylyel pénzen akarok venni boldogságot, kitünést, érdemet. Pedig mily nyomorúk a pénzen vehető örömek, mily hitvány osztályok előtt lehet pénzért nagyoskodni! Nyomorúlt hiú én, ki külsőségekben törekvém birni a világot s benső világom nem volt más, mint csapongó szenvedély, mi nem egyéb sodró zuhatagnál, ragad és elsülyeszt s a szerte rombolt szívet szakadékos mederré furkálja... Mint megjóslá apám, mi leend belőlem, ha szenvedélyeimet könnyelműen el fogom kapatni; de én megvetém a tapasztalat szavát, bölcs akartam lenni nyargaló vérrel, érczlelkü, húsz éretlen évvel s kevélykedém, miszerint az Alcibiadok és Borgiák ellenében új példasort fogok kezdeni. És most megtörve, megalázva lázongok a vagyonvesztés s megtagadt szerelemke miatt; vérzem, csüggedek, kétség tép s öngyilkossági eszmékkel kell vínom. Óh ne kérkedjék senki lélekerejével; veszítse el csak, miben boldogságát lelé, meglátjuk, mily kevés leend a bölcs, ki hideg nyugalmát meg tudja tartani!

E mardosó gondolatok között önkénytelen könyűk törtek fel szeméből. Szánta, siratta önmagát s az egymásra ható indulatrohamok alatt fel-felkaczagott fagylaló hahával, melynek csukló töredéki közben szeme elvadult, arcza vonaglék, fogai csattogtak; s ha ilyenkor tükörbe nézendett, elismerte volna magán az őrültség jeleit, miket már több cselédje megjegyzett.

Iránytalan jártában a nyilt zongorához tévedt. A dalnő pályakoszorúi ott függöttek egy üvegszekrényben. Gróf Szalárdyt meghatá a gyöngéd kegyelet, mely e száraz maradványokat gondviselé. Mennyi ábránd, mennyi emelő önérzet van ezen egyszerű érdemjelekhez kötve! mennyi vigasz, mennyi nyugtató becs!! Irigylé Atheától a multakat, az elégültség és dicsőség gazdag emlékeit; irígylé azok szerencséjét, kik ezen koszorúkat adák, a köszönő mosolyt, a hálapillantást, miket a lelkesült művésznő azokért cserélt; ... irígylé mindazt, mit ő nem bir, nem érezhet, egy tiszta s gyöngéd lélek emlékezéseit.

A zongora-támlán hangjegyek feküdtek. Lajos beletekinte. Azon darab volt, melyet Athea, apjánáli bemutatásakor, Zalánka védelme alatt, oly feledhetlen bájjal énekelt. Ez felkölté eszméiben az akkori viszonyok állását. Megemlékezék ébredő szerelméről, melynek annyi szerencsét jóslott; megemlékezék a szépség és művészet erős hatalmáról, mely az ifjú leánykában őt oly lekötőleg meglepé. Eszébe jutának az attól lefolyt történetek. Mennyit haladt azóta Athea érdem- és erkölcsben! mennyit sűlyedt ő lélek- és reményben. A különbözés ezer árnyéklati újra felmerültek s az üldöző önvád annyira élesíté keserű ingerültségeit, hogy el kelle hagynia ezen izgató tárgyakat, ha őrült kitörésbe nem akar esni.

Átment a hálószobába. Fehéren volt az egészen behúzva. Az öltöző asztal egyszerű, de nemes ízletű ezüst és elefántcsont eszközökkel. Egy kis szegletdiván fehér damaszt hüvelyben s nádfonatú olvasóasztalka honi regényekkel. A széles cseresnye-ágy meg vala vetve; egészséges tollnélküli készülete mutatá a helyes izlést s kékvirágú könnyű kötött paplan kivánatosan volt lehajtva a ragyogó mosásu vánkosról. Gróf Szalárdy vágyódó szemekkel élvezé az ártatlan álmok nyughelyét s kebeléhez szorítá az aranynyal hímzett török czipőt, mely a vetkező angyal lábacskáira várt. Aztán felvette a háló-főkötőcskét, mely az ágyon előkészítve volt s mintha benne volna a legszebb fejecske, össze meg összecsókolá azt... Ily gyermekes gyengeségei vannak titokban a szenvedély lágyult emberének, ki a társaságban kevély és gúnyoló.

Az alvóhely szemlélete közben csintalan öröm derült fel a beesett arczokon, mely számításiban ez éj történetére látszék vonatkozni. Majd széttekinte irígy szemeivel a titkos falak közt, melyek az óvatlan szépség bájainak már annyiszor boldog tanúi valának; s az íróasztal ékei közt megpillantott egy aquarelleben festett férfi-arczképet. Mohón rohant azt megtekinteni. Ritka szabály és erő ömlék el annak lelkes vonásain. Magas, tiszta homlok, elmerült, de mégis átható szemek, vonzó vérszín száj s az egésznek nemes, emelkedett kifejezése az egyszerű öltözet keresetlen, ízletes díszével elárulák, miszerint annak eredetije nem mindennapi kenyérfogyasztó.

Csoda-e, ha e kép láttára mely Athea hálótermét osztatlanul laká, Lajost, a gőgös és reménytelen imádót, a legleverőbb féltés ragadta meg? Ki lehet a szerencsés hölgyrabló, ki annyi vágy, annyi égő szív asszonyát el birta orozni? kérdé nála egy aggódó gondolat; s e pillanatban Petrarca alabástszobrára esének szemei az asztalon, melynek mintája, vésüje, szelleme tökélyesen egyezék az anyja birtokában levő szoborral s elárulá a működő kezek ugyanazonságát. Eszébe jutott Athea viselete, midőn Beatrice salonjában e szobor párját meglátta; eszébe jutott a fogultság, a remegő titkos tűz, mely lelkét átlobogá s feléledt, meggyőződéssé vált gyanúja, miszerint Athea egy olasz szobrászba szerelmes, kinek arczképe oly megragadó. A gyulékony féltés rögtön elfoglalá fáradt lelkét s hideglelős ingerültségbe hozta idegeit. Gyanakodó irígy kutatással keresé több-több bűnjeleit a művésznő ártatlan s szabados szerelmének. Egy bontatlan levél feküvék az iró porte-feuilleen, mely Athea kimenete óta érkezett. Lajos felkapta azt, de a pecsét s postabélyegről ráismert, hogy Gyapjasytól van. Az asztal jobb felén, egy bronz pirata lábai alatt csakugyan talált egy kis olasz levélkét, mely választ látszék várni, vagy válaszolás után kinn feledtetett. Szikrázó szemekkel olvasá tartalmát:

Hű Atheám! Csillagom boldogsággal biztat. Művem bevégezém, melynek eszméje, tárgya, vésüje oly régtől sápasztott; s a kivitel annyira megnyeré a műbírák itéletét, miszerint nemcsak jelentékeny összeg ajánltaték érte a herczegi muzeum részéről, hanem híremet közelebb emeli a tiedhez, melynek hézagát végetlen szerelmem fogja betölteni. Húsz-harmincz nap alatt Pesten fog lenni boldog jegyesed Adrián s. k.

Vége, vége! kiáltá őrült kaczajjal, miközben a fejébe szökött vértől, mint egy villámsujtott megszédült.

Többé nem lehetett reménye a viszonzott szerelem bájos álmaihoz. A gyanú adattá lőn s a féltés fulánkja kétszeresen szúrt. Látta vetélytársa szépségét az arczképen, tökélyét a szoborműben, igaz érzelmét az egyszerű levélben. Érzé, miként ennyi előnynyel versenyezni úgysem lenne képes, ha vetélytársa birtokban nem volna. Ez végetlenűl megalázta Lajost s a gőg és fájdalom váltakozó harcza jelentőleg hatott a sokszor mutatkozó téboly fejletére.

Az öltöző asztalhoz indult, hogy égő homlokát meghűtse vízzel, de útközben, egy álló tükör visszaadá képét s megrettent. Soha e tükörben ily rém nem láttatá magát. Szemei égtek, de a törődött fény kisértően szegült meg azokban. Sápadt arcza csontjaihoz tapadt s benne itt-ott megvonaglék az ér. Kékedt ajka egymáshoz szorult s a lázas állapot egészen kiszárasztá azt. A tömött ragyogó haj gúnyosan látszék lefoszlani e rémábrázaton. Isten! mivé lettem egynehány hét alatt, gúnyolá magát elégületlenül s e gondolatba átok, dacz és menekvő ösztön vegyíté harczait.

Majd felkölt benne biztató negélylyel az aristokratiai gőg. Én ne birnék, ne akarnék-e versenyezni egy fajvértelen napszámos olaszszal, kinek minden érdeme egy berovátkolt kődarab? kérdé magától kevélyen. Nincs-e Athea családom iránt hálához kötve? Nem atyámnak köszönhet-e mindent, mit e színház könnyelmű tapsaiban bir? Oly magasság-e az üvöltő karzat hiú kegye, melyből lerántani egy trilleres torkot nem lehetne?... Most meglátá egy rakás ékszer közt azok némelyikét, mik gyanúsító színben kerültek ármánya által Athea birtokába... Ha ha ha! s nem hatalmamban van-e híre, jövendője, melytől a kőgyötrő olaszt elriasztanom oly kevésbe kerül?

Mind hiában! hol annyi vész, veszély, izgató gyalázat, féltés, vak szerelem rohan a szív ellen, mint Lajosnál: gőg és ész erőtlen fegyverek s a boszú és dacz muló hullámai után újolag felkölt lelkén a kerengő örvény, mindig siettetve a végőrültséget.

Azonban kocsirobogások kezdék végig töltni az utczákat. Színházból tértek haza a fogatok. A ház előtt, melyben Lajos kínlódék, megálla egy, az Athea bérkocsija, mely esős éjeken, játék után haza szokta szállítani. Gróf Szalárdy, Bettike utasítása szerint félviláguvá csavará le a lámpát s szokott helyre téve, dobogó, szívszorongó lélekzettel rejtezék a hálószoba ablakfüggönyei közé.

Alig volt ideje Lajosnak oly helyzetbe rendeznie magát, melyben a bizonytalan s tán hosszú idejű lappangást áruló nesz nélkül ki tudja állani; már kulcsnyitás hallatszék a salon lépcső felőli ajtajáról s mint könnyű lépteiről gyanítni lehete, Athea suhant által a szőnyegen, hogy a lámpa világát megnöveszsze. Nehány perczczel utána a kisérő szobalány nyitá be az ajtót, kinek a házmester cselédje segített behozni egy hosszú, fehér füles kosarat, Athea szerepruháinak hordtárát.

- Kisasszony! Betti beteg; mondá könnyeden a gömbölyű szobalány, miközben a küszöbtől visszabocsátva segédjét, a kosarat az ajtón behuzá.

- Mi baja szegénynek? kérdé részvéttel Athea, shawlját és kalapját átadva, hogy tegye el; s a hálóterem hátsó ajtaján eltávozék megnézni betegét.

- Hideg vagy mi leli, nem is tud beszélni, csak úgy makog, mint a nyúl az agár torkában; motyogá magában a szeles leányka s nagy sebbel-lobbal bezárta a salon külajtaját. Ha a kis leány nem szeleskedik, úgy észrevette volna, hogy az ajtó nincs kilincsbe téve s a zár nyelve nem ment a reteszfőbe, sőt észrevette volna azt is, hogy az ajtószárnyat alsó szegleténél egy somfa bot tartá vissza kilincsétől, de ő hebehurgyán sietett túl lenni kötelességein, hogy minél előbb ágyba mehessen; ... de meg, hogy is gyaníthatott volna valakit lappangni a sötétséges folyosó öbölben, ő, ki mit sem tudhat arról: van-e a világon Rigó Ferke? és ha igen, vajjon hol járhat most? Tehát úgy hagyá az ajtót, a mint bezárta s a mint azt, egy magas spanyolfal, mely léghuzam ellen álla ott, eltakarta. Aztán pedig felvevé a lámpát s magával húzva a nagy ruhás kosárt, behátrált a hálószobába, hol is, betevén az ajtót, kezdte helyrerakni a színpadi ékszert s öltönyöket.

E közben visszatért Athea; a kebléhez tűzött egy pár virágszálat szép kontyába szúrta s bontani kezdé ruháit, esti otthonkáját kérve. Az átöltözés hamar történt. Talán sohasem volt e bájteremtés kecsesb, mint e pillanatban. Arcza sugárzék még a művészi fellelkesedéstől; szemei ragyogtak a diadal nemes örömében s vidáman remegtek a mosolygó ajak nedűs koráljai. Pongyolája, mint minden, mit visel, legválasztottabb ízlés. Halványsárga moirée-öltöny az, melynek rövid, bő ujjai s szétnyilt szárnyszegélye fehér atlaszszal van diszítve. Sugár derekát paszománynemű munka könnyűden ékíté s tömött zsinóröve hosszú fehér bojtokban ért alá térdein alúl. Ragyogó kontyának vastag fonadékát fehér gyöngyháló szorítja fel, melyet az esti szerep végjelenetében viselt s mely előfürtjeinek ruganyos hullámit szabadon ereszté fedetlen keblére.

Bájos fejecskéje kellemesen mozdult hattyú fehér nyakán; tekintetében üdv és nyájasság, termete könnyű és mozgékony, de minden mozdulatiban plasticai tökély s patriciusi méltóság.

- Készíts teát, ma nem vacsorálok: mondá a dolgait végző szobalánynak.

Az megtevé kötelességét s aludni ment.

Athea könnyűden félkönyökre fekvék a fehér divánkán s kisded ezüst bouilloirja alatt megigazítván a szeszlángot, egy szépirodalmi magyar művet vőn fel a nádfonatú asztalról. Ezt mérgesen szabdalja a parókás kritika, okvetlen jelesnek kell lennie; gondolá magában s míg vize felforrott, figyelve olvasá.

Midőn teáját megitta, iróasztalához ült, naplóját jegyezni. Leültekor a köntös tömött szövete meggyüremlék. Ő hátraszegé félig karcsú szép derekát s elefántcsont ujjaival végig egyengeté a vastag selyem kövér redőit. Gróf Szalárdy, ki az író- és öltözőasztal közti ablakban rejlék, az álló tükörből látta e jelenést a függöny nyilatán. Hajlás közben félre folyt az öltöny felső öble s a tükör védtelenül adá vissza a csábító vállat és szűz kebelt. Lajos remegve, lángoló szenvedélylyel nézte azt, de annyi csüggesztő lelki harczok és átmenetek után nem volt elég erős még ostromhoz fogni, vagy rettegett a tiszta erényt megtámadni, vagy várt, míg a zsákmány aludni tér s a késődő éjben mindent mély álom nyom.

A fentebbi csábító jelenet még egyszer ismétlé, sőt megtetézé magát, midőn a gyönyörű Athea, elejtett kendője után földig hajola s a szétvált öltöny egy hosszú habvonalban mutatá ezen gyöngéd, lenge tejfinom termetkét, melynek minden domborodása gömbölyű, kemény s ragyogó fehér volt, mint a művész keze alatt megalakult márvány. Hajlásában felnyomódott a tiszta vér, s keblén és arczain ingerlő pirt huzott el, mely nem volt sötétebb, mint a szeméremé s megvilágítá kissé emelkedő, rózsás és átlátszó finom orrlyukait, miknek hevült lehellete az eleven vérű hölgy szerelmében annyira boldogít.

Lajos szinte földig alélt a csábos ingerek által költött vágyban s irígy féltékenyen harapta egymásba ajkait, midőn ében fürteiben a pár virágszálat a tükörből látta, mert felismeré benne a selyemuraknak megcsókolt virágát, melylyel ennyi bájra, ennyi égi ingerre foglalót adni reménylék.

Athea, midőn jegyezni akart, megpillantá Gyapjasy levelét. Ej ej, Betti feledé mondani, hogy levelem van; gondolá magában s felbontá azt hirtelen, következőt olvasva belőle:

«Édes gyámleányom! Lőbl Simon, mióta a debreczeni vásárban megmondogatám neki az igazat, halálos ellenemmé lőn. Összevásárlá kötelezvényeimet, miknek halasztásihoz más hitelezők kezében biztos reményem volt; s most megrohant a fizettetéssel, hogy tönkre tegyen. Én a megyei takarékpénztárnál kerestem kölcsönt, de a formák és szabályok betöltése előtt nem vehetem kézhez az összeget, pedig addig csőd alá juthatok. A többit már tudnám fedezni, csak négy ezer pengőre volna szükségem még. Te jól gazdálkodol, édes leányom, s hihetőleg van annyi készpénzed a takaréktárban vagy kezednél. Ha igen, s míg kölcsönömhöz jutok, nélkülözhető az, kedves szolgálatot tennél ősz atyádnak, ha őt a zavarból kiragadnád s megkimélnéd terhes perköltségektől birtokát, mely különben is fogadott gyermekim öröke leszen.

Egyébiránt csodálattal olvasom a hirlapokban dicsőségedet, s öröm-könyűkkel látom nevem halhatatlanságát teljesülni általad, kit egész lelkéből szeret és becsül: érzékeny atyád, Gyapjasy s. k.»

Athea magánkívül lőn örömében, hogy valamit tehet az emberek legjobbikáért; rögtön tollat ragadt, de várnia kelle, míg írhat, mert boldog könyűi akadályozák.

Lerakta karjáról a színpadon viselt karpereczeket, gróf Szalárdy ármányos ajándokit, miket átöltözésekor letenni feledett, s midőn érzelme könnyebbült, válaszolt.

«Köszönöm, drága jó atyám, hogy alkalmat nyujta a betöltött gyermeki kötelesség örömét élveznem. Küldjön vagy intézkedjék, a kivántató összeget minden perczben átadhatom.

Mi dicsőségemet illeti, azt egyedül a bőkezű gyámatyák legjobbikának köszöni hálás leánya Athea s. k.»

Aztán elővette naplóját, s bejegyzé mai történetét. Végpontúl ezt írá:

«Ma ismét énekeltem... Reszkettető éljen! zaj, tapsok, koszorúk... A világ dicsőségnek nevezi ezt... Rövid napjaimmal elmulik az, mint a harangszó az ünneppel...

Gróf Szalárdy folyvást baljóslatúbb nekem... Üldöz és fáraszt... Már valóságos rémem... Hugó Viktor jól ismerte az ily Claude Frollo-féle jellemeket... Én rettegek tőle...»

- Ne rettegj Esmaralda, tőled függ, hogy Claude, Phoebusod legyen? mondá e perczben háta megett egy hang, s a visszanéző Athea gróf Szalárdy előtt megborzadt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Ne rettegj, ne csodálkozzál, folytatá Lajos, az ijedtében elnémult leánynak. Rendkívüli merényt kelle választanom, mert nem volt már más út, öledbe juthatni; pedig birnom kell téged, óh Athea, ha gyalázat és rabláncz lenne is bérdíjam. Küzdtem a szenvedély vak hatalma ellen, tűrtem megvetésed emésztő gyötrelmét, segítségűl hivtam észt és Isteneket: de semmi sem állhat ellent kellemednek. Szánj meg, végy kegyedbe, fogadd el szerelmem... Mindenre kész vagyok... Alcibiad leszek: bűnben, ha eltaszítsz, erényben, ha szeretsz; s e határozott nyilatkozat közben karjaiba fonta Atheát.

A küzdő hölgyről övig lecsuszamlék az öltöny. Márvány válla nyakáig gyürődék, mint a galamb szárnya, mely kezedben vergődik. Pihegő emlőcskéjét csak az ing takarta, s kisded eperkéi átrózsáltak a vékony batiszton. Hajtekercse lefoszlék s az őt ölelő kar hóna alá szorult; fejecskéje hátraszegült a miatt, s liliom arczait zsákmányul fordítá megtámadójának. Lajos össze-vissza csókolta a védtelen ajkat, vállat, kebelt, szédítő kéjjel szíván magába a fáradt szűz lehellet fűszerét. Athea a harag és szemérem elszánt erejével rántotta el magát, s gyöngéd álla vérzett a karczolattól, melyet Lajos nyaktűje okoza.

- Távozzál vakmerő! kiáltá fuldokolva, miközben magára rángatá összetört ruháját. Azt kérdeném, nem álom-e e szemtelenség? ha önnel nem volna dolgom, kit az ég nemem ostorául, gyalázatául teremtett... Most megbüntethetném önt szigorún, megbélyegezhetném nevét, hivatalát, jövőjét; utczai kávéházi krónikák tárgyává tehetném, kényszeríthetném elhagyni Pestet, az országot; de kimélem saját becsületem, s megbocsátok gyáva önző, vak szenvedélyének... Távozzék e perczben... ha kétkedik, vége irgalmamnak!

- Nem úgy, nem úgy kevély Lucretia! válaszolá Lajos nyugalommal. Sokkal tovább mentem, hogy sem vissza léphetnék. Ennyi elszántság után vagy siker következik, vagy minden elvész... Ne ingerülj, ne lángoljon szemed, czélomat el akarom érni. Ha daczod harczol, erőszakom meggyőz. Míg nem birlak, ki nem lépek a küszöbödön; Isten engem úgy segéljen: s felhajtván a vetett ágy paplanát, vetkezni kezdett egy operatöredék fütyülése mellett.

A hideg gúny s vakmerő tökélet, melylyel ezt mondta és tevé Szalárdy, megrettenté Atheát. Látta, hogy itt átok vagy fenyítő szónoklat nem segít s nehogy minden szabadító úttal elkéssék, gyorsan ugrott a fehér divánkához, csengetéssel fellármázni alvó cselédeit.

- Ne siessen nagysád! mondá gúnymosolylyal Lajos. Gondoltam, hogy arra szüksége lesz, s előre levágtam a csengetyűzsinórt, azért méltóztatik azt hiában keresni.

Athea fokonként szorongóbb zavarba jött. Rémülettel látá, mily kiszámított terv, mennyi előkészület tétetik veszélyére, s ijedelme közben, alig tudva mit tesz, segélyért sikoltozék.

- Ne fáraszsza magát; folytatá Lajos az előbbi gúnyt. Ha elreked, el fogja veszteni a holnaputáni tapsokat. Úgy is hasztalan erőlködnék; ez elszigetelt szállás, e siket zugszoba, az elfüggönyzött ajtók és ablakok elnyelnek minden torokhangot, habár hasító trillerekben méltóztatnék is azt kiadni. Jobb, átadja magát, így titka itt marad a hálóteremben; a lármaütés, siker esetében is csak hírét temetné el.

Athea oda lett. Kétségbeesetten győződék meg a menekvés lehetetlenségéről, s a női gyöngédség végeszköze, könyűk eredtek szép szemeiből. De irgalmat kérni, esengni nem akart. Az erkölcsi fenség, önérző dacz, s mély utálat Lajos irányában nem engedék azt. A diván hátvánkosára könyökle, arczát kezeibe rejté s zokogva sírt.

E pillanatban csendes éjzene hangzott fel az utczáról. A selyemurak és több tisztelői adattak a dalnő üdvözletére fáklyás zenét.

Atheát meglepé a menekvés öröme, s villanyosan rohant az ablakhoz, hogy lekiáltson szabadításért. Lajos elállta útját, s lehetlenné tevé szándokát.

- Ha ha ha! mi kéj lesz nekem az üdvet élvezni, míg az ábrándos imádókat eső veri a hódoló trombita mellett; mondá csúfolódó gúnyélvvel, miközben ágyszélre tett lábát a zenéhez taktra billegeté, s lyoni nehéz nyakkendőjét oldozta.

Athea szörnyű haragba jött e hallatlan szemtelenség miatt s irasztalához futott, hogy tőrét felkapja, Lajos egy párducz-ugrással megelőzte őt, s elragadá előle a szabadító vasat.

Athea a kétség végfokán habozott. Ide s tova akart ugrani, szökni czél és irány nélkül, mint a vérező ebektől körbe fogott szarvas. Harag és megvetés forrt, égett szivében s fertőzetlen ajkaira szidalmakat hozott.

- Átkozott légy nemtelen nemes; mondá metsző éllel. Gazság és erőszak hatalmadba adott, de elébb megfojtom magamat, mintsem bűnöd undok díja lennék. Te feketébb példány vagy mindazoknál, kiket Kean, Mellville alakjában arczképez. Bemocskolod osztályod czímét, veszted a hivatalok hitelét, terjeszted a bűnt. Meglopod a hazát egy fiától, az értéki függetlenséget egy képviselőtől s elrontasz százakat mindenik vesztére. Henyélsz és tobzódol; aljasan használod eszedet, aljasan hányod ki pénzedet. Képmutató vagy, ... gőgös, ... alávaló. Engemet...

- Hagyd el, itt már jobban tudok én festeni; közbevág hideg szuró gúnynyal Szalárdy... Tégedet bélyegző gyanúba hoztalak. Megfosztottalak híredtől, gyalázatba hoztam erkölcsöd hitelét...

Athea borzasztó sejtelemmel kezdett figyelni; lent bájos nyugalommal hangzott az üdvözlő zene.

- Igen, igen, temetőbe vittem becsületed, folytatá közönyösen Lajos. A világ régóta azt hiszi, hogy ágyasom vagy. A pártfogás, melylyel atyám a színházhoz hozott; látogatásaim nálad; az ünnepedre virágimmal butorozott szobád; tapsom, koszorúm, irányodba cselédimnek nyilvánosan adott parancsaim, megvesztegetett cselédeid, a hozzáértőleg terjengetett hír, s ki tudná, mi minden alkalmi apróságok s mindennek ügyes, egybevágó szerkezete, hogy is ne tudta volna elhitetni azt, a gyanakvó s könnyelmű világgal? Van-e gentleman, ki ennyi adatnak hitelt ne adna? mert az asszonyoknak puszta szó is elég... Arczképed asztalomon állott, hajfürtödből szobahölgyed adott, s ömlengő leveled birtokomban van, melyben barátnédnak a legvonzódóbb hajlam érzelmiről teszesz vallomást... Na persze, hogy a czím elszakítva tőle... Az ékszerek, miket Henyéldy grófnétól és anyámtól kaptál, az én ajándokim. Ez általad gyakran viselt pereczeket, miket imént raktál le karodról, szobáimban látták estéző barátim, vadászom folyvást járt lakodba, mintha levélt és egyetmást hordana; bérkocsim egész éjeken állt házad előtt, mintha nálad volnék, s mindezt tudák azok, kiknek tudniok kelle, hogy szűzességed híre, osztályom előtt, végkép veszve legyen... Ma estve, e perczben szinte itt áll a szokott bérkocsi, hogy lássák vetélytársim, mikor tőled eltávozva beülök, s győzelmi indulót huzassanak üdvözlő zenéddel. És most e jól végig játszott szerepért drámai díjam vagy, mert mindent ezért tevék, hogy ha másképen nem akarsz, kétségbeesésből enyim légy.

Athea irtózott ezen embertől...

- Hát nincsen Isten, a ki megmentsen? kérdé magától sülyedten, s közel volt az elájuláshoz.

- De van, ki engemet küldött! kiáltá Rigó Ferke vad örömmel, ki a salon felől sarkig bevágott ajtó küszöbéről villámló szemekkel benézett.

Kezében égő gyertya, megette egész csoport ember, kiket a szomszéd lakokban felköltött, hogy Mariska gyilkosát meggyalázza.

Athea összerázkódék e véletlen jelenet miatt. A szabadulás magyarázhatlan közbejötte, az előbbi ismételt ijedelmek, a hírnév, becsület alattomos aláásása annyi egymást üző felváltó hatás harczai kimeriték erejét, s ájultan rogyott a divánra.

Haja leömlék, kapocstalan ruhája övig hullt, s a félmeztelen szűz, óvatlan zsákmánya lőn a kapzsi szemeknek. Ott fekvék mint egy rózsaszínnel belehelt márványkép beágazva azur erektől, s hosszú pillái két forró könnyre veték árnyaikat, mik reszketve függöttek bezárult szemein.

Lajos merev arczczal állott Rigó és a nézők ellenében. Oly ellentétű eszmék és érzelmek tolongtak lelkébe, hogy egyik sem tájékozhatá magát. Csak egy borzasztó bizonyossággal volt tisztában: miszerint minden veszve van. Ezen végmerényért mindent koczkáztatott; több remény már nincs, s vele czíme, tekintélye, becsülete elmerűlt, nevetségessé lőn.

Már magában a lélek természeti szerkezetében megvan azon sajátság, miszerint a tettenkapatásnál megrebben, jelenlétét veszti, csügged s poltronná lesz. Mennyire elősegíték azt Lajosnál a körülményi indokok. Ő régtől egy senyvesztő szenvedélyt hurczolt, mely mintegy fogainál aggaszkodék s függött vérzett szívén, s mely végtervét e pillanatra építé. Azonban az est folytában egymásra következett benső harczok, küzdelmek, a már régiebb eredetű s mai kitöréseinél meg-megújult téboly, az oly borzasztóan megsértett Athea engesztelhetlensége, a kalandját követendő közgúny s alázó hír, mely őt a jobb társaságból végkép kizárandja, a kijátszott önzés, mely neki egész éltében Istene volt, s maga e percz, e vérig ható botrány, mely Rigó Ferke vezérlete alatt a legalázóbb kifejlést nyerheti: annyira leverék, megzavarák lelkét, öntudatát, hogy remegve, terv és gondolat nélkül, a szó szoros értelmében gépileg állott és bámula a salon öblében félig világított arczokra, melyek mint valamely színházi közönség őt, az öngyalázatában szereplő szinészt, ingerülten és boszúra izgatottan nézték.

- Ime urak és asszonyok, most látjátok őt; mondá Rigó Ferke kárélvező csufolódással, az oda vezetett csoporthoz fordúlva. Nézzétek meg jól, hogy ráismerjetek... Belülről ismeritek már. E szerencsétlen áldozat, az ájult leány, híven lefesté őt; önszája még jobban leírta magát s mi az ajtón által hallottuk azt. Megérdemlené az elfogatást; megérdemlené, hogy lerugdosva a lépcsőn, kivetve a kapun utczai ütleg és káromlás legyen bélyegző díja: ha sokkal nagyobb számadásom nem volna vele, hogysem ily aprósággal leróhatná.

Rigó Ferke egészen el volt ragadva. Sápadt képén piros foltok törtek ki s égő szemeihez borzasztóan állt a borotválatlan tüskés arcz. Egész tekintete magasztalt vala, a boszú és elégtét fanatismusa világolt azon. A körülállók jóváhagyólag suttogtak össze s várták a kifejlést. A zaj több házbelit idézett oda. Megjelent a két nőszemély is, s az áruló Betti reszketve közelíté meg ájult asszonyát.

- Nem ismersz úgy-e? kérdé Lajostól Rigó, tompa, komor hangon, melybe gúny és bőszültség az önmérsék erőtetésivel vala vegyítve; s vágott lábát az elibe vetett somfabotra foná, hogy reszkető mérgében biztosan állhasson.

Lajos merev butasággal, némán bámult rá. Összerezzent képe nyugalomban látszék, de szeme és átalakult vonási félreismerhetlenné tevék a csendes tébolyt.

- Pedig ismerhetnél, folytatá Rigó. Debreczenben viselte már pofád ezen ököl kék szedreit, mikor Mariskámból magadnak akartál csinálni menyasszonyt... Ha ha ha! most eljöttem lelkedre ütni kék szedreket, mik nem fognak oly hamar elmúlni.

A fagyos gúny hangja, a boszúállásbani bizonyosság s a czélzat találó fulánkja, úgy látszék, magához hozá egy pillanatra gróf Szalárdy eszét. Szemei Rigó Ferkére kapódtak, szemöldjeit gondolkozólag vonta homlokredőibe, s arczkifejezése feléberült. De a tájékozó öntudat rövid volt. Egy hirtelen rázkódás után visszaesék a félelmes tompa őrültségbe.

- Lám lám! ki hinné, hogy még mindig oly szerelmes vagy!? Ilyen az, ki jó húsban van... Tehát egyre másra új és új menyasszony?... Pedig te már házas ember vagy; neked már feleséged van, kit a templom küszöbéről tőlem elraboltál; s itt kiesve a gúny hideg modorából, bőszülten csikorítá össze fogait. De ismét erőt vőn, s az előbbi fagyos hangon folytatá: és lásd, feleséged reád vár az úri nyoszolyában. Szegény, nagyon fázik magában... Nem szép tőled így megfeledkezni róla... Jer, jer, ne várasd magadra, majd én elvezetlek.

Mi, kik tudjuk, mi történt Mariskával, s hol és minő nyoszolyában fekszik ő? borzasztót gyaníthatunk e készületből.

Lajos mindezt nem látszék hallani. Bomladó esze összes életdrámája töredékivel foglalkodék s eszmélet s figyelem nélkül álla ott közönyös hóborttal.

- Siess gyilkos!... indulj, ne várd, hogy kényszerítselek! rárivallt Rigó Ferke dühödten, s gróf Szalárdy, mint egy ijedt gyermek vagy vérig vert vad ló, engedelmesen indult meg zsarnoka előtt.

A bámész csoport útat nyitott maga közt, s a nélkül, hogy segítőleg vagy akadályozólag beleavatkoznék, hagyta fejlődni az eseményt. Betti előkeresé Lajos köpenykéjét, s ráveté úgy mint volt egy ingre; melyet a nyugvó tébolyodott, a nélkül, hogy magára igazítaná, hurczolt el vállain.

Az utczán bájosan hangzott az éjzene, a lépcsőn haladott a borzasztó menet, s Athea ezen ellentétek érzése nélkül, aluvá az ájultság álmát.

Midőn a kaput kinyiták, az éjzenei egész gyülevész tömeg kapzsian tekinte oda, hogy talán bizony Athea jöend közéjek; s meglepetve tátottak szájat a váratlan jelenet személyeire.

Túlról a fáklyafény hátterében nehány batard állott, melynek ablakin a páholybeli selyemurak arczaira lehetett ismerni. Gúny és kérdező kandiság látszék vonásikon, Rigó Ferkét fixirozák félszemű üvegeiken. Ki lehet ezen vatermörderes Dózsa György? minő viszony, és szövedék adta hatalmára Szalárdyt? miért és mi történhetik itt? kérdezék egymástól s minden kinevető viszketeg mellett is elborzadtak Lajos őrült vonásitól. Azonban nem akarva sem ellenségök dolgába, sem utczai éjbotrányba beleavatkozni, nehogy nevök s jelenlétök a hírrel érintkezésbe jőjön, előkelőségi katekizmusok szerint elhajtattak.

A tömeg azalatt tolongani kezdett. Zúgás, zaj, vihogás, csoportozó pártalakulások keletkezének mint ilyenkor szokott, de Szalárdyt senki sem sajnálta, mert vagy nem ismerék, vagy utálták őt.

Hadd lakoljon, ha megérdemli, mondogatták az ismeretlenek; úgy kell neki, bárcsak mind így járna, vélekedtek mások; no hiszen szép úr? megjegyzék néhány hírlaprágó politikusok, kik az éjzenéhez a szomszéd kávéházból jöttek. A csoport legnagyobb része azonban látvány tekintetéből kivánta a botrány növekedtét.

Lajos e közben, ideiglenesen legalább, magához jött. A fáklyalobogás, zaj, tolongás, hideg lég, s a tömött nedűvel szitáló eső élesen hatott érzékeire. Széttekinte szikrázó szemekkel, látta a kiváncsi gyülevész csoportot, a gúnyt és kárvágyat annyi üldöző arczon; eszébe jutott az est gyalázata, önmaga s a jelennek minden körülménye. Dühösségbe borult összeesett arcza, képére fordítá a köpenyke szárnyát, hogy álarczozza magát, s a cseléditől oly régen megjegyzett kapkodással rohant odarendelt bérkocsijához, melynek számát a fáklyavilágban meglátta.

Rigó Ferke alig érkezett nyomain, s a batard hágcsóján megfogta, hogy visszarántsa.

- Ne bántsd Ferke; mondá hátulról visszatartva Pisze Pista. A kocsis zsoldomban van, azaz retteg tőlünk, s oda hajt, hova mi akarunk jutni.

A kocsi elrobogott hátsó bakján ragadva Rigót s Pisze Pistát.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Midőn a királyi egyetem orvos-szaki épületéhez értek, megállott a kocsi. A két boszúálló előugrék a batard ajtajához, s a merev tekintetű őrültet, a nélkül, hogy ellentállna, vagy tájékozná magát, vaskarokkal ragadá be a hideg bonczterembe, melynek asztalán nagy kések és csonttörő kalapácsok közt, halott lepedőjében fekvék Mariska.

Az ajtó szele megcsapta a lefolyt faggyúgyertyát, s a megmozdult csontváz rémesen csörgött a lobogó világban. Lajos nem eszmélt arra, máskép lehetlen lett volna meg nem borzadnia.

Rigó Ferke bekulcsolá a zárt, s lehányta a kölcsönzött ruhákat. Nem nekem valók úgymond, nem eléggé dühödtnek érzem bennek magamat. Aztán felölté az obsitos rongyokat. Ezekben szenvedtem miattad, ezekben terveztem a boszút, ezekben akarom élvezni azt, mondá fogát csattogtatva Lajoshoz.

De ő nem érté azt. Mozdulatlanul maradt a ponton, hová veték vagy taszíták s tévelygő, félénk, zavaros szemekkel, nyúladt vadult arczczal nézett maga elé.

Ferke bőszülten boszankodék, midőn megismeré, hogy őrült. «Csak addig tudnám eszére hozni, míg a holttal megismerkedtetem;» imádkozék tombolva. Aztán karon ragadta a csendes bolondot s egész erőből megrázta őt... Lajos reá veté szemeit s arcza átalakult, mintha gondolat jelennék meg nála. Ferke még dühödtebben megrázta őt s «kelj fel, kelj fel, Athea itt van»! ordítá közel füleibe... Lajos arcza villanyos hirtelenséggel vérszínbe borult, szeme vadul villámlott, de az öntudat normális kifejezésével. «Hol van? hol van?» kiáltá megrendítő hangon.

- Pszt! alszik; sugá Ferke a leplezett halottra mutatva.

Lajos egy pillanatra elhivé, mert esze emléke ott kezdé gondolatát, hol az elhagyta őt, s Athea szobájában képzelé magát, kinek ájultára még jól emlékezék. De a csalódás rövid volt; körültekinte a szörnyű helyszínen, feszült orrlyukakkal szaglálta a rothadás bűzét s borzalommal rázkódék össze.

- Te hazudol, Athea nincs itt; megtámadá Ferkét s lerántotta leplét Mariskáról.

A bájos alakot elváltoztatá a halál. Jó barát sem ismert volna rá, nemhogy a tékozló csapodár, ki az arczokra rövid pillanatig szokott ránézni.

- Nem ismered ugy-e? pedig egykor szép volt, mint Athea; kiáltá Rigó Ferke keserűen, miközben Lajos kezét ropogásig szorítá. Az én Mariskám az, kit buja erőszakod gyalázatos halálba kergetett.

Lajos elsápadt s reszkete. Hihetőleg a hajdani alacsonyságokra gondolt, mert szemeit lesüté s a szégyenérzet csalhatlan bélyege mutatkozék rajta, utolsó fellobbanása a kihalt becsületnek. Rigó Ferkének diadalt adott a Lajos lelkét égető öntudat.

- Igen, Mariska az, folytatá újolag feldühült haraggal. Mariska, kiért most kezeim között vagy. Jól tudtad te azt, hogy rajtad boszút állok, s nézd, lábamat vágtam el, hogy soká ne várakoztassalak. Várhattál-e több udvariasságot egy bitang csavargótól, kit közkatonának kötéllel fogattál?!... Ha most boldog volnál, hozzá kötnélek e hullához élve eltemetni, hogy férgeivel tápláld magadat... Az Isten, ki az élő és halott sorsát ismeri, jól tudja, hogy azt érdemelnéd... De mivel nyomorult, igen nyomorult vagy: megelégszem azzal, hogy nyomoruságod neveljem. Kihirdetem jellemed rajzát, megismertetlek a világgal, s ha itthon befolyásod akadályozhatná azt, keresek országot, hol azt tehetem. Megbélyegzem multadat, bevágom jövődet, megfosztalak hivatalodtól, s a hon növendékeit irtózni tanitom nevedtől... És mivel kirablott kevélységed a születésben keres révfokot, hová a kárpótló remény zászlaját felütéd: elveendem születésedet. Adatokkal bizonyítom be, miként nem vagy gróf, nem vagy nemes, hanem egy pálinkaárusnő fattyú gyermeke, kit a magtalan Beatrice béres czimborája gróf Szalárdy György családjába lopott... Kivetkeztetlek családi igényeid hitéből, nevetséggé teszlek a fővilág előtt, letapodlak szenny és szemét közé, hova tartozol...

Rigó Ferke még tovább is kinzotta volna az őrültet lucidum intervallumában, de a születési kérdés catastrophája visszaejté Lajost tébolyába. Ez egyetlen vala, mit még birt, s az utolsó érdeknek is vége! A veszteség irtózatosan megragadta. Egyedül e hatás lőn még képes izgatottságát feljebb fokozni, s annyira túlszökteté azt, hogy elkezde fagylalón, kétségbe esve hahotázni. Athea! Athea!!! hangoztatá leirhatatlan kifejezéssel, mely egyszersmind a kín és a kaczaj felkiáltása volt. Aztán hirtelen összerogyott s alvék vagy ájult, vagy félholt vala.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Két óráig tartott e zsibbasztó tetszhalál. Midőn felébredt, rettegve, rángató szemekkel, felmerevült hajjal tekinte fektében körül. Aztán ólálkodó settenkedéssel, félvállról kémlelve, lábujjhegyen, de fogcsattogtatva kerülgeté a hullát, mint egy lesbeállott ragadozó... Hirtelen ráugrott, mint a párducz, s Athea!! kiáltá idegrázó hangon... Athea kelj fel!!! sikoltá mégegyszer s belemarkolva a halottba, erőszakosan rázta azt.

Gróf Szalárdy Lajos gyógyíthatlanul megőrült.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Egy példánya a temérdek korszaki társaknak, kik a drága időt, észt, vagyont, születést, a boldogság s boldogítás becses eszközeit, egyedül hiúság s feslett szenvedélyek rabjaivá teszik. Azon temérdek társaknak, kikről, (ha egyéniségük s eszközeik hiányában az előttünk álló tökélyig ki nem fejlhetnek is) jó lelkiismerettel elmondhatni, hogy többé vagy kevésbbé: őrültek.

XXXVI.
(Két hulla.)

A fentebbi botrány, mint csepp a tengerben rég elmerült már a főváros egymásra toluló eseményi között, midőn néhány órányira Czeczilia lakától, egy népes magyar falu sáros utczájában, viaszvászonnal ekhózott zöld szekért vontatott, négy jó széltiben fogott ló.

A faluszélben, ős jegenyesorok s egy buja park lombborulatai közül ó franczia fedél emelkedett ki rozsdalepte bádog gombokkal, s a kert végén sugárkúpozatú sírbolt nyúladt fel, melynek bas-reliefjei felett a grófi koronán megaranyozott gombok remegőn fénylettek a megtört napsugárban.

A viaszvásznas szekér vontatva haladt az agyig érő sárban, messziről látszottak idefáradni a megrángatott lovak. A sovány kocsis egy hajdani livrée rongyaiban kuczorgott a szennyes lóharákon; s ez a hámok toldozott ósága, a szekéren avult örökös piszokkal, különös ellentétben álltak a tizenhat markos vérlovakhoz, melyekről a mostani gondtalanság nem volt még képes leveszteni a nemes eredet typusát.

Midőn a szekér a templom közelébe ért s egy iszapos kátyuban nagyot nyekkent, az ekhósátor oldalszárnyait kopott mázú fekete bot tolta kétfelé belülről, a nyilaton tömött vöröshajú szeplős arcz nézett ki borotválatlan állával, melynek őszbecsavarodott tüskéit nem igen tiszta gallérka környezé. A hunyorgató szem s álnok rókamosoly, mely e komoly arczot mintegy torzan világítá, oly ismerősnek látszik, miszerint bár azt töröttség s vénhedés senyveszté, ki Lőbl Simont, debreczeni vásárirodájában ügynökeire lesni látta volt, igen hajlandó, ezen emlékeztető alakban, őt magát keresni.

- Állj meg itt a deszka-kapus házánál; parancsolá kocsisának a vöröshajú arcz.

A szekér megállt egy tisztán meszelt kőkéményű ház előtt, mely a jobbágylakok sorában némi előkelőséggel díszelgett. Az ablakalatti kiskert lécz-rácsait délignyitó folyta be tömött szőnyegével, a csepegő hosszán teljes viola és fájvirág állongott gazdag füzériben, s a tornácz-ágason lopótök lógatta súlyos gyümölcseit. Egy tisztes tiszta öreg sárga őszhajakkal, fekete posztó házisapkában, egy ingben behúzó nadrágban hátratett kezekkel gyönyörködék a kert ágyai közt s itt ott gondosan takart ki a levelek közül egy-egy sárgadinnyét a nap melegének, vagy eligazítá az egymásba fonódó virágos indákat. Most félbehagyta bibelődéseit s a megállott szekér felé figyelt. Zömök termetű, sánta egyén szállott le arról, sötét bő kaputban, fekete mankóval támaszolva hónalját; s a kertben foglalkodó öreghez biczegett.

- Jó napot tiszteletes uram! nem tudja, itthon van-e a gróf? kérdezé a rácson keresztül.

A lelkész tetőtől talpig mérte az ismeretlen jövevényt, kinek vonásiban annyi visszataszítót talála s viszonozott üdvözlettel felelt.

- Nem tudom, honn van-e? mert hozzá senkinek sem szabad bemenni, mióta hivatalát letevé, engem is kitiltott: de úgy hiszem, itt lesz, mert a szomorú események óta sosem lépte át udvarküszöbét, s mint a hír beszéli, erős fogadást tőn, hogy életében nem is lépi azt át.

- S mint van megelégedve új sorsával? kérdé kárgúnyosan a mankós ember.

- Midőn a megtalált Szalárdy Ödönnek törvényes örökét visszaadá s hivataláról lemondott, színből legalább titkolta lelki csüggedtségét, felelé a lelkész; de mióta valami Lőbl Simon nevű gazember, uzsora és csalárd adósságok miatt csőd alá ejté, egyetlen fia pedig megőrült, borzasztó komor és zárkózott. Nem hallani róla, nem látja senki s épen azért azon gyanú kereng a környéken, hogy talán megbolondult, vagy megölte magát; annyival is inkább, mivel lélekismeret üldözné a Szalárdy Ödön ellen tett bűn miatt; mert olyan hír szárnyal, mintha megegyezéséből kínzotta volna azt a fogságba esett dr. Márk.

- Nem sejtette tiszteletes úr, hogy valami csempészett czikkelyek birtokában volna az exföldesúr? mi törvény szerint a csődtömeghez lenne sorozandó? mert az ily úrféle adósok, vagyis supplens bébillérjeik szeretnek, ha mit szép szerével lehet, védenczeik részére elkörmölni; kérdezé savanyodott arczczal a jövevény, kit a Lőblre ruházott «gazember» czím némileg érdekelni látszott.

- Nincs annak uram annyija se, mint a templom egerének; felelé a lelkész. Összeirtak nála a végrehajtáskor arany-ezüst edényt, bútort, fegyvert, még a felesleg ruhát is. Árveréskor aztán úgy vette meg igen magas áron Czeczilia, hogy haláláig használatul átengedje neki s ne vonhassák ki alula lepedőjét a zsidó hitelezők.

- Igy hát régi kényelmében maradt a bukott tékozló? kérdé az idegen irigy fogcsikorgatással, mit a lelkész nem vőn észre.

- Igen, mi a lakást és asztalát illeti, de különben most is mindenét elszedik. Minap árvereltek tőle saját udvarában négy szép angol lovat, inkább boszantásból mint kármentesítés végett.

A mankós ember rápillanta féloldalt angol lovaira, s undok öröm hunyorgott szemében. Ilyen az a gőgös főrendű nép; míg úr és tékozol, barátait is lenézi, ha tönkre jutott, elleneitől is kegyelmet fogad el; megjegyzé elégületlenül.

- Az nem igaz uram, viszonzá a lelkész, bátran szemébe nézve emberének. Czeczilia nem ellensége senkinek, s gróf Szalárdy György nem is akarta elfogadni ajánlatát. Csak addig szándéklott igénybe venni azt, míg grófnéjához költözik, vagy tőle évdíjat eszközöl.

- S Beatrice grófnő magához veendne egy bukott ősz férjet, vagy nyugzsoldot vet a kolduló rokkantnak?

- Egyiket sem tevé. Mitsem akar többé róla tudni; sőt válópert indított ellene, mint ki a mellékági örökösödés gyanújával, az árvahalász híres esetében, őt is beszennyezé, tékozló természeténél fogva pedig a grófnő vagyonát is végpusztulással fogná koczkáztatni.

- Hisz a jegyajándok Beatrice grófnő birtokában maradt; s öngyalázatául, még férje csődje előtt, azzal örök lemondást vallatott be, hogy a megcsalt hitelezők igényt ne próbáljanak ahhoz formálni... Oly dús feleség és kegyelemrágó férj?! gúnyolódék keserűen a mankós.

- Az öreg gróf rendkívül haragvék; folytatá a lelkész, Beatrice grófné arczképét kivetteté szobáiból, egész éjjeleket gondolkodva virrasztott, de biz őt senki sem szánta, miért vett idegent, ki fajtánkat megveti, pénzünket kihordja s egész családot elmagyartalanít.

- Azt sem sejté tiszteletes úr, nincs-e a grófnak valami lappangó jövedelmi-forrása, a húsz krajczár napi tartáson kívül, mit a törvény a csődtömegből részére elrendeli? mert úgy hallom, két cselédet tart, s úri módon főzet; kérdé folytatólag a szeplős idegen.

- A jószívű Czeczilia szánakodik rajta, s fizet számára évenkint kétezer pengő segélypénzt, mennyit ő özvegy tartásul, a mellékági javakból nekie fizetett.

- Aha! jó, hogy tudom; ez hát a tömeg jövedelméhez iratik, s a szegény hitelezők kielégitésére lehet fordítani.

- Nem lehet biz azt, közbevág a lelkész, mert Czeczilia egyenesen kiköté, miszerint csalárd uzsorások zsebét ő nem tömi, s adományát, mihelyt igénybe perlenék, rögtön megszüntetné.

- A hálátlan kígyó, hát így köszöni meg, hogy koldus korában hat ezer forintjáért négyet adtam neki?! mormogá magában a kérdezősködő; s a lelkész figyelme mind inkább érdekült, mi czél lehet e szorgoskodó tudakolásban?

- De mindenesetre érzi gróf Szalárdy, minő sorsot cserélt? mondá a zömök idegen ördögi mosolylyal.

- Élte levert s felettébb szomorú, csak egy remény látszik fentartani, miszerint tébolyodott fia kigyógyuland.

- Nem tudja még, hogy neki nincs gyermeke; mondá magában, érthetlenül a mankós.

- Mondogatni szokta öreg szolgájának: « fiamnak legalább grófi czímet hagyok örökül. Az ősi végrendelet e pontját betöltém, keressen ő kincset, betöltendve annak másik pontját, s hagyjon utódokat, hogy betöltsék a harmadik pontot... Óh ez mind meglehet, hisz ő meggyógyulhat, s akkor fiam van!» Ez álmodott öröm mutogat még neki egy biztató jövőt.

- Elvesszük azt! mormogá magában ismét az idegen s kaján vonásiban oly őszinte öröm fejezé ki magát, mintha övéinek boldogságát látná. S hát csak gazember az a Lőbl Simon? mondá aztán kötődő szeszélyben, mankójával felgyűrve ajkait s éles tekintetet szegezve a lelkészre.

- Még pedig országos; válaszolá ez.

- No hát íme, bemutatom, előtte látja őt; közbevág gőggel Lőbl Simon, megdöbbenteni akarólag e váratlan kifejlés által.

- Bár inkább a fán látnám; felelé nyugodtan a jámbor lelkész.

Úgy látszék, Lőbl Simon gyakorlatában volt efféle visszavágásoknak, mert hóna alá kapván mankóját, minden további perlekedés nélkül odább hordta magát, s a jegenyesorral szegélyezett uton, amaz ó fedelű kastélyhoz hajtatott.

A grófi lak körül egyetemes pusztulás látszott. A sáncz hantolása itt-ott omladozék s vedlett oszlopai közt száradó félben függött alá a loncz és fanzár. A kapufelek kőoroszlánai megtöredeztek, s a vaskapu dárdás rácsairól lepattogzott az egykori máz. A járatlan küszöb táján porcsin vert gyökeret, a park jegenyéi rakvák varjufészekkel, s idegen sertések turkáltak a vakolathullató kőfalak tövében.

Lőbl Simon kívül állított meg, a lakatolt kapun semmi fogatnak nem volt szabad behajtani; még maga is hosszú zörömbölés után juthatott be.

Az udvar egygyé volt olvasztva a parkkal, de ronda és néptelen, mintha kihaltak volna belőle. Gyom és szélhordta gaz szerteszét az úton, a fák alja terítve felszedetlen gyümölcscsel, komló és iszalag fojtogatá a nemes idegen fák sinlő koronáit, egy két veszendő verbena nyitogatá véletlen virágát, vagy magról költ georgina lengeté szomorúan színvesztett csillagát, míg fattyúhajtások, meténg és tövis közt vadultak el a legszebb díszbokrok. Az elkótyavetyélt szobrok talapjain fű nőtt és vadgyopár, a szökőkutak medre bepillézve zöld vizinyálkával, s a kerti házakból kitépett diszborítás helyén férgek s nedűs penész vonták be a falat. Istállók és kocsiszínek zárvák, a melegházak üvegszárnyai elhordva s bent csak tört cserepet, egy-két omlott ládát, vagy kiszáradt növénytövet mutattak a kirablott osztályok.

Mint elhagyott anya ült e pusztulás közepén az ősz kastély. A lakatlan szárnyak ablakredőnyei közt verebek fészkeltek, az álltány damaszt sátra szakadtan vitorlázott a szélben, üresen hasaltak ki az alsó ablaksor aggott rostélyai: csak a portale lépcsőzete volt tükörtiszta, nehány emeleti ablakon ragyogott át a szobák függönyzete, melyekbe szőnyeges lépcsők vezettek fel, de meleg égalji virágkarzat nélkül, nem úgy mint hajdan.

Legborzasztóbbá tevé azonban e puszta háztájat a magány és némaság. Semmi nesz, semmi jel, hogy itt ember tartózkodik, semmi élő állat a pusztító madarakon kívül, melynek serege a park ligeteiben szaporult. Egyetlen, mogorva, szótlan cseléddel találkozék Lőbl, ki, miután az utczaajtót hosszú dörömbölésre megnyitá, vászon csuhát ölte paszományos testére, s tovább tisztítá a portálén tölgyfába faragott czímert és koronát.

- Maga se kérd, se hall; végig néz az emberen mint egy gyilkos, s azután otthagyja mint szent Pál az oláhokat; mondá Lőbl Simon, oda menve a működő szolgához. Maga, hallja, goromba; pedig már alább hagyhatna vele, mert az csak nagy urak cselédjének competál; vagy még mindig nagy úrnak tarja gazdáját?

- Csak nagyobb, mint egy ilyen rühes zsidó; viszonzá mogorván, a mocskolódással megtámadott cseléd.

- Soha bizony! talán még be sem bocsátana, ha nem tudná, hogy nekem a törvény ahhoz jogot adott, körülnézni, mikor akarom, nem akadt-e adósomnak olyas tulajdona, mit tőle elvehetnék?... He he he! milyen nevetséges, én a nyakravalót kioldom nyakából, s ő mégis aranyozott koronagombjait csiszoltatja, hogy messze kifényeljenek az országútra.

- Te csiszolás nélkül is messze fogsz látszani, az igazság fáján; felelt az ura bántalmáért haragvó hű cseléd.

- Ha urad bukásáért szántál engem fára, úgy velem függnél, mert tudom, két kézzel dolgoztál egy zsebre, s azon zseb a te nadrágodon volt.

- Én megtakarítám a tékozló ajándokait, s mostan szolgálom őt bér nélkül; te a végső tönkig kirablád, s jelenleg boszú és gúnynyal zsarolod a nyomorban: itéld meg, hasonlik-e az első zsidó az utolsó cselédhez?

Lőbl Simonban forrott a méreg, hogy vele, ki a grófon szeszélye szerint szokott pajzánkodni, szolga így mer bánni; pedig már megszokhatta volna azt, épen úgy, mint mások ellenében; s annyival is inkább, minthogy jól érezte, miszerint ilynemű társalgást teljes tökéletesen megérdemel.

- Tessék velem közleni kérem, hol lappanghat a gazdája? nem reményleném, hogy ismét elbújt volna előlem; kérdé aztán metsző sarcasmussal az ingerült cselédtől.

- Uram ott lesz talán a sírbolt körül! de ha szokás szerint, boszantani jöttél s előttem gyalázod, bántod, keseríted: orrodat hasítom fel tövig, hogy jobban szaglálhass a rabolni való martalékok után.

Lőbl Simon perlekedés nélkül odább hordta magát, mint a lelkésztől, s egy gyertyánfasor sötétzöld sátrában a kijelölt hely felé indult. A sűrűbb lomb, a fekete árnyék alagúttá képezé e sétányt, s a hosszú boltozat nyilatán belátszék a sírbolt oszlopos talapzata, melyet gróf Szalárdy György az ifjúság, az álmok és remények szakában annyi gőggel és hiúsággal építe.

Lőbl kiért a sétány pinczéjéből, s szétnéze a halottak kastélya körül. Szalárdy ott volt. Mi, kik régen nem láttuk, alig ismerünk rá. Felettébb megőszült s kopaszodott; alig van halantéki és tarkója körül egy pár gyér koszorúcska maradvány-hajából. Himlőhelyes bőre még jobban elfekete-sárgult, arczai mélyen beestek, s ugyanazért elveszett vonásaiból ama kaján mosoly, mely képét hajdan kiállhatlanná tevé. Bandsal szemei megüvegesedtek, termete rokkant, s egész alakján látszik a gyengeség. De homlokát azért fönhordja, léptét és tartását, egész tekintetét kiirthatlanul bélyegzi a belerögzött kevélység. Magas kalap, fekete frakk, nadrág, fénymázas csizmák, fehér nyakravaló volt öltözéke, mint egész életében, s gomblyukában függött az annyira imádott rendkereszt. Balkarját csipejére tevé, nádbotra támasztva, s egy közelhozó csövön a napsugárkupozat basreliefjeiben gyönyörködött; ... ennyire túl tudá vinni aristokratiai hiúságát a halálon.

- Ezen faragványokat elfeledtük a tömeghez iratni excellentiád! pedig azok nem a halottak tulajdonai, kik csupán sírjaikra és személyeikre nézve vétetnek a csőd alul. Le fogok vájatni minden szoborművet, úgyis én fizettem ki az árát, így legalább a veszett fejsze nyelében kapok valamit, s ennek értékén nem osztoznak a többi hitelezők; mondá Lőbl gúnyosan gróf Szalárdy Györgynek, miközben feltett kalappal közelébe került, s tobákkal kínálta az arany szelenczéből, melyet egykor tőle kapott ajándékban.

Gróf Szalárdy elsápadt a méreg és a meglepetés miatt; de megvetőleg nézte le az alacsony jellemet, s egy szóval sem felelt.

- Igen rossz aquisitor excellentiád, mióta lovait dobra üttettem; nem sejtek az ős telken olyas új szerzeményt, melynek értéke a dobos napi diját kifizetné... Apropos! akarja látni excellentiád legutolsó telivérjeit? itt vannak szekerembe fogva! szerszámaik nem igen csillogók az igaz, mert gróf Szalárdy György elcsalta tőlem a fényes hámra valót.

A gyengült öreg idegeit reszketésig izgatá ez átható sarcasmus, s felgombolá frakkját, hogy szabad léhlt vehessen a toluló vértől, s ismerve már Lőbl ördögi gúnyjait, a kastélyba indult, hogy cseléd legalább ne hallja megaláztatásait.

- He he he! még mindig oly finom fehérnemű?! ha ismeretlen látna bennünket, bizony nem gondolná, hogy bukott excellentiád a hitelezők haszonbérlőjétől haszonbérli tulajdon lakását, - mondá Lőbl, midőn a nyitott frakk alatt megpillantá a ragyogó mosású batiszt-inget, s angol piquet mellényt.

Gróf Szalárdy annyira ingerüle ez elégíthetlen szurkáló viszketeg miatt, hogy a nervositásba szinte megtántorodék, s nádbotjával tartá magát fel.

- Szolgálok mankómmal, ha gyengék lábai - mondá undok rókamosolylyal a zsidó. - Ni, bizony talán még haragszik érte!? azt hiszem, ily koldust, mint excellentiád, megillet a mankó, ha kopott is.

Az ősz aristokrata mindezt némán tűrte, de tört szemeiben villámlék a harag, s minden sugarában egy-egy fulánkja lövelt a boszúnak.

Azonban a kastélyba értek.

- Ezt a palotát minden esetre megtartom magamnak - mondá Lőbl Simon, midőn bemenetkor a portale ívei alatt szétnéze. - Kapujáról legyalultatom a főrendi czímert, s héber betűkkel helyébe metszetem a bibliából: nékem adád ellenem örökét... Valóban itt szellős fészke leend leprás nemzetségem szaporodásának! És bár bukott excellentiád tömegében nehány százezrem oda vesz: köszönetet szavazok azon dicsőségért, miszerint a pénzaristokratiát, születésinek gyengültével erősbítenem alkalmat adott, s kegyesen megengedi fényes örökébe költözni a pogányparaszt ivadékot, melyet onnan, - csőddobbal legalább, - soha sem lehetend kihajtani.

A hű szolga, ki már akkor, levetve vászon ruháját, paszományosan s tisztelgő állásban nyitá meg a kaput, szörnyen felingerült Lőbl szemtelenségein. - Engedje meg excellentiád nyakkal kivetnem e szabadalmas tolvajt, magamra vállalok minden következést, - mondá a hűség kitörő buzgalmával, s karjait a műtételhez irányozni készült.

Gróf Szalárdy sötéten elpirult szolgája előtt az uzsorás alázó bánásmódja miatt, de tilalmat inte az indítvány ellen, s gyorsan és némán haladt fel a széles lépcsőzeten, melynek magas kapuzatú téres világos öble, királyi menetnek is díszhelyt adhatna. A zsidó uzsorás és keresztény adósa, egy tágas előtermen keresztül bementek a roppant ebédlőbe. Egészen régi szerkezetében díszlett az. Sötét vérszín kamuka függönyök, a falkörön ragyogó szattyánnal borított rococo székek, roppant cseresznye asztal középen, két porczellán credenz egymás ellenében, posztós polczaikon rakvák arany-ezüst asztal-edényekkel, s lábközi padjaikon evőeszközök súlyos tokjaival, melyeknek társait, az edények legdrágábbjaival, Beatrice már régen Bécsbe vitette.

Mind e készületek, a parkett, s barna tölgy ajtószárnyak ragyogó tiszták, hogy az ember alig fogná meg, miként lehet egy vadász és szakácsból álló cselédszemélyzettel ily csint eszközölni, ha nem tudná, miszerint ez ebédlőn kívül, az ősz lakos egész osztálya csak két szobából áll, s egyetlen, vendégtelen személy szennye nem ad sok dolgot.

- Csak mégis jó olykor-olykor, hogy oly Czeczilia-féle irgalmas szív akad, legalább a más edényeiből jól lakhatik az ember, ha magáét eltékozolta már, - odaveté irigy gúnynyal Lőbl, az úri ezüstre sóvárgva tekintve.

Gróf Szalárdy a rejtett méreg lázasztó elfojtásával szótlan hallgatta őt, s gyorsan sietett szobájába, hogy bezárkózhassék, de mielőtt betolhatná a lövőzárt, Lőbl rányitá az ajtót s egész szemtelenséggel utána ment. Az ősz aristokrata megvető hahotával kaczagott, melyben a harag, telhetetlen gőg, s önszánalom csodás vegyülete volt kifejezve, aztán könyvet vőn, s egy Balzac végébe merítve magát, minden további ügyelet nélkül üldözőjére, olvasott. Lőbl arczátlanul járt-kelt szobájában, feltett kalappal. Nyitogatá a társzekrényeket, kihuzgált asztal- és irótárfiókokat, hányt-vetett, motozott mindenben mindenütt.

- Ehhez, - úgymond, - teljes jogom van, mert az ily csődbe került nemes szeret holmit elduggatni a hitelezők csalárd kijátszásával, s az ember, minden kémjei mellett is, alig képes rájok felügyelni, hogy holmi értékes dugárúkkal vásárt ne csapjanak.

Aztán végezve a kutatást, Szalárdyval szemben leült egy fauteuil-be, másikat támaszúl sáros csizmái alá húzott s a mankót és szagos kalapját az asztal arab szőnyegére téve, nyujtózó kényelemben kezdte fennszóval olvasni az előtte fekvő könyvek czímlapjait.

- XVI. Lajos. Stuart Mária. X. Károly. Napoleon... Úgy látszik excellentiád nagy rokonszenvvel viseltetik a bukottakhoz. He he he! csakhogy irtóztató különbség van a bosszúálló népek és csődbirák, a vesztett királypálcza s árverő dobnyél közt. Bukott excellentiád biztos lehet, miszerint históriáját ki sem tévesztendi azokéval össze.

Szalárdy türelme a kitörésig volt már felfokozva. Szerette volna e tomboló gazembert, aljas visszaéléseihez méltólag, meggyalázni vagy ölni, de jól tudta ő, mily széles körben kereng az őt kisérő hír, mennyi harapdáló ellensége van szerteszét, kiket bukása gyáva rágalomra bátorított, tudta, mily szégyen-regények keletkeznének a Lőbl Simonon állandó boszúból: s az önuralkodás ritka jellemével visszatartóztatá kitörő ösztönét.

- Tegye le most excellentiád a könyvet, úgysem hiszem, hogy értené, mit olvas. Fontos conferentiára jöttem, végezzük el. Fogadja el indítványomat, tegyen egyszer legalább jót, mielőtt basreliefektől megkopasztandó sírjába becsuknák, - megszólalt kevés szünet után Lőbl, s orrára függesztvén szokott szemüvegét, kémlőleg szegé tekintetét adósára.

Inkább azon tapasztalni vágyó kandiságból, minő aljas tervvel akarja újabban megkisérteni ez ördögi szív? mint egyezkedési hajlam- vagy reményből tekinte Szalárdy Lőbl Simonra.

- Váljunk meg békével, - folytatá Lőbl. Egyezzék ki velem excellentiád, akkor többi hitelezőivel könnyen bánik s a csőd alól még életében kiszabadulhat. Elégítsen ki engemet, én módot, eszközt nyújtok... No, ne nézzen oly megvetőleg reám, most az egyszer sem kigúnyolni, sem megcsalni nem akarom. Én az excellentiád csődjében körülbelől háromszázezer pengő forintot fogok veszteni. Excellentiád kétszázezer pengőt s egy bécsi házat írt és adott jegyajándékul hűtlen grófnéjának. Perelje, vagy mit én kivihetek, titokban vegye vissza tőle az értéket, s adja nekem alattomban, a hitelezők tudta és sejtelme nélkül. Így én kármentesíttetem, s a többiek könnyebben tűrhetik a tönkre jutást.

Gróf Szalárdy szót sem váltott ezen alkuhoz, nemcsak mert törvényes oklevelében örökre lemonda jegyajándokáról, hanem sokkal kevélyebb fogalmai voltak az aristokratiai jellemre nézve, hogysem bárkinek adott mit, valaha visszavenni akarná.

- Mit kétkedik excellentiád? - sürgeté Lőbl. - Hisz efféle esetek a magyar pertárakban gyakran fordulnak elő. S ha mások tehetik, miért ne bukott méltóságod?

- Nyomorult, te a mások példájában akarsz tetteimnek törvényt szabni. Azt véled, jellememben, a szegényültség, gépies alárendeltséget fog előidézni?

- Ha ha ha, egy kevély koldus, egy csődbe futott csaló, ki jellemről beszél! - közbevág Lőbl metsző gúnyhangon, melybe némi éles harag vegyült. - Hja persze! excellentiátok katekismusa így szól: én a századot vezetni születtem, miért követnék mást? kövessenek mások. Miért cselekedném idegen fogalmak és hagyományok szerint? miért vennék szabályul mások által tervezett modort, miért tenném elibe a teremtést a teremtőnek, azaz magamnak, mert hisz erkölcsszabályt magamnak teremthetek? s ha tévesztenék is, mért ne lakoljak inkább a bűnbánat benső törvényszéke előtt, hogysem a majomi utánzás bornirt szerepében elköznapiasodjam? À la bonheur! tisztelném e magaskodó függetlenséget, ha holmi életunt udvarmesternőktől, vagy affectált komornyiktől eredő salon- és életszabályokat oly minorenuis kegyelettel, buta szolgaiassággal és szakmás szigorral nem követnének, ha kedély- s örömviláguk, - mely a cselekvés egész rendszerének czélja és jutalma, - oly kisszerű s nyomorú nem volna és ha ebbeli elfogultságuk annyira nem menne, miszerint, ha egy nem osztályukból származott, de szabad lelkű, eszű egyén köreikbe téved s majomkantusaikat felölteni vonakodik, őt pimasznak tartják, vagy félkegyelmű filkónak, ki a magas ízlet nemesb természetét nem képes felfogni.

Gróf Szalárdy csak nézett, mit akar ez az ember? s egész szórohamra egy szánó mosoly lőn a felelet.

- Sose nézze bukott excellentiád, csalt-e már más is úgy? hanem vegye vissza jegyajándokát s adja nekem, - folytatá Lőbl. - A vállalat nem oly nehéz mint minőnek látszik. Grófságod azt hiszi: mivel Beatrice a bécsi házat eladta, a pénz pedig sikkasztható dolog, lehetetlen leend a visszaperlendő értéket kinyomozni... Nem igaz, én mindent tudok. A ház övé, csakhogy idegen névre van írva, a kétszázezer pengő jegypénzből ötvenezer státuspapirosokra van beváltva, melyek a grófné iróasztalában feküsznek azon vasuti és gyárrészvényekkel együtt, melyeknek értéke ismét ötvenezer. Harminczezerben bír egy hiezingi kertet, mely színleg bizonyos Montaniére agg kisasszonyra tartozik, harminczezer uzsorában forog Kaen és Bergovics héber hajhászok kezein, tizenötezer a londoni életbiztosító intézetbe van fizetve, tizenötezer kamat nélküli kölcsön májor Hepfingnél, kivel a grófnő legtöbbször whistezik, s végre tízezer nagynénjénél, a vak herczegnőnél, ... no persze, a végső pontokat sohsem látjuk... Hiszi-e már excellentiád, hogy mindent tudok, óh egy zsidó uzsorás mindent tud, ha kármentesítő csődtömeget kell összecsinálnia. Tudom, és fogom tudni, mikor, mi, miképen és kik által fog történni ezen összeg kezelése, forgalma, csűr-csavarása körül? De tudom én, mi tartóztatja excellentiádat. Nem akar saját osztálya előtt kislelkűnek látszani, nem akarja egykori nejét, fiának anyját koldusbotra juttatni. Persze, nem tudja, mily gyalázatosan megcsalá nőhűség fejében... Excellentiádnak nincs fia, az őrült gróf Szalárdy Lajos fattyuvér!

Az ősz aristokrata rendkívül felindult, s akarata ellen mohó figyelem ragadta meg.

- Igen, igen, excellentiádnak nincs fia! - ismétlé Lőbl. - Beatrice grófnő magtalan. Egy pálinkaárusnő fiát lopták alá, midőn tettetett terhét elszülte. Első férjét szintén így csalta meg. Kezemnél csomagostól vannak oklevelek, melyek hiteles ereje mellett egész országot oda lehetne itélni. Dr. Márk vallomásai nálam vannak, s mind azokéi, kik a vérkeverő bűnbe befolytak. Dr. Márk igen haragszik excellentiádra, mivel börtönéből ki nem szabadítá, s midőn egy szomszéd ország törvényszéke, régebbi bűntettek nyomozása végett elhurczoltatá, sokat vallott excellentiád ellen, ... méltóztatik érteni? igen sokat! És ha tán szavaimban kétkednék, íme tessék, csak tessék meggyőződni e hiteles formákban kelt másolatokból, - veté hozzá ingerlőleg, miközben felgombolt kaputjából egy iratcsomót terjesztett adósa elébe. - Itt van tizenkilencz darab, orvos-, bába- és tanuvallomás Beatrice grófnő magtalanságáról, az álszülési ismételt merényről, lopott gyermekekről stb. stb. Tessék csak egyenkint szigorún megvizsgálni, ítélni, és úgy határozni. Azonban jó lesz mindenesetre ínyem szerint határozni, mivel dr. Márknak másnemű vallomásai és adatai is vannak kezeim közt, bizonyos holdkóros gyermek őrültté tétéről, szenvedéseiről, álhaláláról stb. Ugy hiszem, nem kell magyaráznom, ki lett légyen ezen mellékági holdkóros!?... de ne rettegjen excellentiád, ha jegyajándokát kezemre játszsza: általadom az okleveleket, melyek a bűnvádi kereset alapja lehetnek.

Gróf Szalárdy György megrendülve s villámgyorsan forgatá az okleveleket. Tehát csakugyan igaz! A nő, kit angyalául hozott, borzasztón megcsalá. Démona volt az, ki életét éhes önzésből kisérte, mint rabló ölyv a tengeri hajót. Rangot és hivatalt szerze, beiktatá a főrend osztályába, de tékozló túlságaival megbuktatá, hogy mindent elveszítsen. Pénzért adta képmutatásait, elátkozott méhe gyümölcseül fogada egy bitangot, hogy szomjának aranyakat hozzon. Hazudott esküjében, kétszinű volt a női hűségben, csalárd anyai szerelmében, pártütő a vészben. Vérlidércz, ki a velőn függ, s ha nincsen többé táp, odahagyja a kiszítt cadavert. Vége mindennek. Megszentelenítve, elrabolva a vigasztaló emlék, az egyetlen végkincs, mit a hajótört sors vele együtt partra vetett még, elmerülve a biztató révpart, mely fiának reménylett ivadékaiban, felvirágzó grófi nemzetséget mutatott. Az ősz áldozat hideg lelke felháborodék, s először életében kiesék sarkaiból, melyet mindig gőg és önmérséklet vonsúlya őrzött. A boszú és kijátszott hit vérforgató érzelmeivel állt harczban. Egészen kikelt szokott vonásaiból, más kép, más lélek, más egyéniség látszék váltakozni a mult helyére, teljes lénye mutatá, hogy irtóztató terv felett határoz.

Lőbl Simon gyönyörködve leste az elárult harczot, s hosszú szünet után, hunyorgó szemekkel, de telhető lágy hangon szólalt meg: - Most láthatja excellentiád, miszerint azon jegyajándokot, befolyása nélkül is, a csődtömeghez csatolhatnám, de azért kívánom titkos felléptét kieszközölni, mivel így nem kellend azon összegen a többi hitelezőkkel osztoznom, s excellentiád egy csapásra két legyet fog ütni, mert a mellett, hogy tőlem megszabadul, azokat is megfosztandja legerélyesebb támaszuktól... No, ugye-bár, vissza kell követelnie tulajdonát a hűtlen grófnétól?

- Igaza van Lőbl; vissza kell követelnem, - felelt gróf Szalárdy mélyen megindulva, s az uzsorás nagy álmélatára, mit soha nem tőn, barátságosan szorítá meg kezét.

Lőbl Simon kémlőleg nézett, nem fortély lappang-e e hirtelen átalakulásban, de a gróf oly szelíd, oly őszinte arczczal nézett huzamosan reá, miszerint vonásiban a legrókaibb kétely sem fedezhetett volna fel semmi mentalis reservatát. Meg van csalva, e mellett szükség kényszeríti, mért ne okosodnék meg, holott becsülete úgyis oda van? okoskodék Lőbl magában, s mivel saját tapasztalata szerint, a szív mindenféle alakuláson könnyen átesik, hinni kezdett az ősz diplomatának.

- Engedje át kérem e másolatokat, hogy használat végett áttehessem jogigazgatómhoz, - mondá aztán szivélyes hangon s némi mosolylyal a kegyelmes úr, miközben íróasztalához ment, s levélpapirt vőn.

- Ezer örömmel, - válaszolt mélyen meghajolva Lőbl, s a felbontott csomagot az iróasztalra tevé, hogy bepakolás végett kéznél legyen. - De úgy-e excellentiád, a visszavett jegyen egy hitelező sem fog velem osztozni? He he he! ne méltóztassék feledni, hogy a példabeszéd szerint kéz kezet mos. Még én fontos szolgálatot tehetek. Ha excellentiád megosztozik velem, én megbuktatok minden hitelezőt, s mi a tömegből követelésemen túl marad, kettecskénké lehet, ... mit? - súgá sunnyogó macskaalázattal a nyomorú, ki mindenkiben önmagát itélve, biztosnak tartá adósát egyik aljasságból másikba ránthatni.

- Ugyan édes Lőbl, jegyezze fel csak azon adatokat, miket a grófnő kihelyezett pénzeiről elsorolt, - kéré nyájasan Szalárdy a zsidót.

Lőbl Simon mohón engedelmeskedék. Az érdek és telhetetlen remény mély és szorgos elfoglaltsággal tartá őt, s míg a főispánnak háttal, egy könyves asztalon elmerülve írt: addig gróf Szalárdy a titkos rugóval felnyitott nyilatkán, markába csempészett íróasztalából egy kisded érczszelenczét, s a nélkül, hogy Lőbl észrevenné vagy reá ügyelne, kiment az ebédlőbe, mintha ottan jeges vizet innék, vagy cseléd után nézne. Az ezüst edények közt kicsavará gyorsan a czukrozót, a finom czukorliszt közé vegyíté a szelencze tartalmát, bizonyos halvány port, s e műtétel közben összerázkodék, mint midőn az ember megborzad. Mindez egy percz alatt történt, s másik perczben már asztalánál üle Szalárdy és levelet írt:

«Amice! az idezárt másolatokat, - melyeknek eredetiét Lőbl Simon irományai közt fogja koboztatni, - oly meghagyással küldöm az úrhoz, tartsa kötelességének, tulajdonomat, alku vagy per útján, törvényengedte lehetőség szerint a hűtlen grófnétól visszaszerezni, őt, az örökségi jog magtalan álarczozóját, illető bűnvádnak és gyalázatnak átadni, s azon őrültet család-nevem bitorlásából törvényesen kiütni. Az összeget, ha visszasajátolása sikerülend, uzsorátlan hitelezőim vegyék, de semmi esetre Lőbl Simon vagy utódai, kinek vagy kiknek csődtömegem iránti igényeit, a kezében levő adatok, bizonyítványok és tanúvallomások erejével, az uzsorafenyítő törvények értelmében, itélet által megsemmisíttetni törekvendik az úr. Ezen meghagyásomat pedig oly szigorún és lelkiismeretesen hajtsa végre az úr, mintha végrendeletemet teljesítené. Így kívánja és rendeli jóakarója gróf Szalárdy György s. k.»

A jogkormányzó, kihez e levél czímezteték, jónevű nemes családból származott, tisztes ősz egyén, közbecsülésben álló hazafi és családatya, tiszta jellemű és vagyonos ember: mégis gróf Szalárdy soha más hangon és modorban mint leveléből kitűnik, vele nem érintkezék.

A levél be lőn pecsételve, az oklevelek hozzá csatoltattak, s a csomag azon parancscsal adaték a gróf vadászának, hogy hiteles gyalogkövet által rögtön küldje a megye székvárosába.

Lőbl Simon ragyogó arczczal köszönte az eljárást.

- Elvárom a sikert excellentiád, s azon esetre mindennemű szövetséges szolgálataimat előlegesen ajánlom, most pedig nem kívánok tovább terhére lenni, - mondá alázattal, s mankóját hóna alá véve távozni készült.

- Ne menjen Lőbl, legyen nálam ebéden, - marasztá nyájasan gróf Szalárdy György.

Lőbl Simon elbámult, s merev figyelemmel szemlélte a felfuvalkodott aristokratát, nem gúnyolódik-e? de annak arcza oly szelíd, szeretetsugárzó s tettetés nélküli volt, mint még soha sem.

- Ne ütközzék meg, fogadja el kegyeimet, melyeket, míg bővebben oszthatám vala, elvontam öntől. Látja Lőbl, mindketten megőszültünk, életünk folytonos egybeköttetésben folya le, s mégis ellenséges lábon állottunk egymással. Nem szép volna ez ellenszenvet a halálba átvinni, azért feltevém békében élni önnel, míg e földön még maradásom leend, - folytatá leereszkedőleg, s Lőbl hunyászkodását egy száraz mosolylyal bátorítva. - Maradjon nálam ebéden, feledjük a multat, kezdjünk meg együtt egy új életet s legyünk baráti egymásnak.

Az uzsorás alig vala képes tájékozni magát. Szeplős keze remegett a gróf fehér hideg ujjai közt, szemében a megalázó győzelem nemtelen öröme gerjengett, s tartózkodó bók és nyájasság közt ült le egy pamlagra.

- Megbocsát, hogy levelezésemet a postaóráig végeznem kell, olvasson addig valamit, - mondá az ősz adós hivatalszerű udvariassággal, s iróasztalához ült.

Gróf Szalárdy sokat, igen sokat jegyzett, melyeknek töredékei e könyv szövegébe iktatvák.

Lőbl Simon elgondolkodva ült a hallgatag csendben, s a grófot arczélben szemlélve, elmélkedék az átváltozás történetéről. Mérgezési terv gyanúja esze ágában sem fordult meg, hiszen a gróf mitsem tudott előre az ő eljöttéről, azóta szót sem cserélt cselédeivel, de meg gorombául, némán, megvetőleg fogadta őt s el akart előle zárkózni, hogy eltávolítsa.

Ellenben sok és természetes oka volt hinni, miszerint a megbukott aristokrata viselete rejtelmetlen, igaz, és őszinte, mert szükségszerű. Gróf Szalárdy György szövevényes bonyodalmaiban, barát és segély nélkül, ellenségitől körülvéve áll. Ha én akarom, gondolá magában, végkép veszve van; okirataim erejével halálos vád alá vehetem a mellékörökség miatti gyilkos szövetségért. Egyedül én vagyok, ki őt a bűndíj alul elvonhatja, s csődjéből kiragadhatom. Miért ne simulna hozzám s keresné kedvemet, miután megtanítám, hogy velem daczolni siralmas? miért lenne koldus szerepében folyvást kevély és megvető, hogy nagyobb-nagyobb nevetségül legyen? miért ne törekednék engemet magáévá tenni, holott általam még némi jövendőt remélhet? nincs-e nagy szüksége reám, neki, az erkölcsi halottnak, ki szégyenkő alatt zárt magányban eltemetve él, s számüzött lelkével véd és jóakarat, nyugalom és vigasz nélkül, neje- s gyermekétől kirabolva áll, ridegen elhagyatva, vész alatt mint a pusztai omladék? E győző okok mellé járul a nyugalmas hangulat, szelid, izgatottság nélküli arcz, melylyel a gróf jegyzeteit folytatá; s a mély és átadott merültség foglalkozásába, mely semmi álkodást, semmi gyanús tervet, s még kevésbbé borzasztó merényt sejteni nem engedett. Ugy, hogy Lőbl Simon egészen természetesnek és okszerűnek találva adósa viseletét, a csendet haszonüző ábrándokra fordítá, s jutalmas tervekkel kaczérkodott, melyekből egykor, - ha gróf Szalárdy csőd alul kijövén befolyásait visszanyerendi, s vele közkeresetre g’schäftelend, - nevezetes nyereséget húzhat.

Délután négy órakor jelenté a vadász, hogy a leves az asztalon van. A gróf összepecsételé jegyzeteit, s vendégével az ebédlőbe lépett. Csak egy személyre volt az asztal készítve; Szalárdy még egy terítéket parancsolt. A vadász tetőtől talpig gorombán végignézte Lőblt, s némán engedelmeskedék; Lőbl Simon daczoló gúnynyal mosolygott ellenségére, ki őt a portalénál ki akarta vetni, s most szolgálatára lenni kényszerül. Gróf Szalárdy nem hagyott Lőbl számára külön vizet és bort tenni, hogy az ő palaczkjaiból tölthessen, s valahogy gyanú ne keletkezzék rossz lelkében; és ezt a zsidó megkülönböztetésül fogadta. Az asztal, rendes szokás szerint, egészen ezüstre volt terítve; fel volt téve a nagy fontosságú czukrozó edény is. Az uzsorás jó izűen evett minden tálból. Nem győzte eléggé dicsérni az étkek válogatottságát s a műértő szakács ügyes tanát. Minden éteknél elmondta, miszerint olyasmit igen ritkán élvez; és az igaz is volt, mert becsületes ember nem ülteti soha asztalához, saját költségén pedig mindig fukarkodott jól enni.

Végre a pecsenye után, megjelent utolsó étekül a tészta. Omelette souffléet hoztak, melyhez sok czukrot szokott venni a gourmand izlés. Gróf Szalárdy minden remegés vagy színváltozás nélkül fogta a czukrozót, s vastagon behinté a nyalánk étket. Soha ily hideg határozottsággal senki a halált nem kezelte. Aztán maga számára vőn az étekből, s haszonhajtó tárgyról kezde beszélni, mely Lőbl Simont rendkívül érdeklé, hogy megcsalja figyelmét, vagy netán gyanakodó eszméletét a legfontosabb perczben. De arra nem volt szükség; az uzsorás teljesen el volt ámítva, hitt, bizott, remélt s jó adagot kivőn a czukros tésztából. Midőn látta a gróf, hogy sírásója mohón falja a halálos mérget, enni kezdett ő is nyugalommal, s folytatá a tárgyat biztos, bátor, öntudatos hangon.

- Vegyen még ebből a delicat nyalánkságból; Laurent hozd elő a tálat! mondá a főispán; midőn Simon a maradék czukorlisztet késhegyen szedte fel figyelem közben tányérja széléről.

Lőbl szerényen szabadkozék a kinálást elfogadni, de gróf Szalárdy, tányérjára rakta az egész maradékot, s vendéglátó szivességgel beczukrozta neki gazdagon; ráhintve az edényke egész tartalmát, hogy másnak veszélyt ne hagyjon abban.

Lőbl Simon mohó nyalánkolással falta azt fel.

Ebéd után kiparancsolá Szalárdy a vadászt s bezárta belőlről a terem ajtatát. A cseléd tudta, hogy ilyenkor nem szabad urát háborgatni. Aztán karon fogá Lőblt a főispán s szobájába vitte, s bezárta ajtaját, a kulcsot a légfütés nyilatba veté.

Lőbl megrettent e magyarázhatlan készület miatt, s mankót és kalapját véve, komoly esküvel állítá, miszerint okvetlen és haladék nélkül távoznia kell.

- Itt maradsz nyomorult; ... itt kell maradnod! kiálta a boszuálló patricius, s kevély ajkairól ördögi vad kaczaj tört elő, melynek gúnyos hahotája megrázta a lelket és velőt.

Az uzsorás borzadva állott e végitéleti hang előtt, s szakadozott töredékben rettegve kérdezé: Minő erőszak az, mely engem maradni kényszerít?

- A halálos méreg, melyet ettél; felelt átszegő tűzszemekkel a gróf, s a velőtrázó kaczaj ismétlé magát ajkain.

- Gyilkos! felsikolta Lőbl, de e pillanatban szaggató kínok, égető rágás, s fojtogató görcsök teríték a földre.

A főispán keresztbe fonta karjait, s az elégtét vad élvezetével kisérte kínjait.

- Orvos, orvos! hörgé az emberek legirtóztatóbbika.

- Gyógyítson meg lélekismereted; válaszolt a tomboló ellenség.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Papirt, papirt!... feljegyezni elásott kincseim helyét, hogy örökösim reá akadjanak; rebegé Lőbl egy pár percz mulva, gyengült, töredező halálos hangon.

- Adok, ha kincsed harmadát közczélokra hagyod; mondá gróf Szalárdy papir után nyulva.

- Inkább vesszen mind örök rejtekében!! hörgé a bűn és érdek átkozott vakrabja, s a fetrengő kínok tekergőzési közt, vadállati bőgésben fútta ki gyalázatos lelkét.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Gróf Szalárdy arczán, - kinek több időt engedett a méreg kevesebb adaga, Lőbl halálával megszűnt minden izgatottság. Nyugalom és szenvedélytelenség látszék csendes szemeiben, mint azéban szokott, ki békébe lépett önlelkével.

- Most már sírba szállhatok, mert ellenségem lábaimnál hűlt meg; mondá a méregszaggatástól gyengült, de nyugalmas hangon, s íróasztalához ment.

Bepecsételt jegyzeteit czímezé ahhoz, ki őt a világon legjobban szánta, vagy legkevesebbé gyűlölte, az angyallelkű Czecziliához. Aztán egy grófi koronával hímzett vánkost tevén feje alá, olvasó pamlagára feküvék, s a panasznak egy hangja, a kínnak egy mocczanása nélkül, nehány percz mulva végképen elaludt.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Harmadnap két hullát vittek ki a kipusztult kastélyból; egyiket a gróf Szalárdy családsírboltba, másikat a zsidó temetőbe; pénz- és születési aristokrata két hulláját, melynek mindenike már életében a polgári szerkezet erkölcsi hullája volt.

XXXVII.
(Beiktatási ünnepély.)

Egy évvel e szomorú események után, 10. Szeptember 1846. élénk zaj, zene, néptolongás volt azon kastély parkjában, hol Czeczilia, fiával és menyével lakott, s hol azon nemes jellemű nemzetség családéletének tanúi voltunk. A park újólag hajdani szerkezetében volt. A burgonya- és kukoricza-ültetvények eltűntek, díszpázsit, ragyogó virágcsoportok foglalták el azoknak helyét, mert Czeczilia, fia örökének visszavétele óta, az uradalmak rangjához illő udvartartást nyitott.

Egy facsoportoktól övezett gyeptéren roppant levelesszín volt vonva, melynek sötétzöld sátrában hűvös asztalok voltak teritve a nép számára; odább csíkos vitorlavászonból vala felütve egy hosszú szellős sátor, melynek kamukával s ezüsttel terült asztalai az úri vendégeket látszottak várni. Háttérben iszonyú tüzek robogtak gyepszint vagy hantból rakott konyhákon, s a majorsági historia naturalis minden osztálya süldögélt körülök kisebb-nagyobb körben és távolban. Minden rendű, rangú, és terjedelmű tinók, juhok, malaczok, borju, bárány, szarvas, őz, nyul, pulyka, liba, rucza, kakasok, fáczán, fogoly stb. stb. sült-főtt rangjához illő nyárson vagy mártalékban, s borzas szakácsnék veszekedtek vagy hahotáztak, mint annyi vörös furiák, a lobogó tüzek körében. Az öreg Cziriák pedig válogatott halakat osztogatott szét, szépen megtisztítva, a konyhák illetéke szerint.

Itt-ott csapra ütött hordó közelében tolongott az ujongató nép, másutt czigánybanda mellett kerekedék tánczra egy-egy folt nyalka legény és leány, mig másutt és mindenütt kedélyes csoportozatban üldögéltek egyes családok, vagy őszült népvének beszélgettek a történet különösségéről.

Egy oldalon lobogós ingű bandérium űlt apró, de futós lovakon, mely tisztelgési alkalomra várt. A csoport élén Peregi Marczi tartá a nemzeti lobogót, s derült képét ki-kidugva zömök vállai közül nagyokat nézett. Mellette haza került fia, a hires Pisze Pista ült egy horgyogva kapáló szilajcsikó hátán, tetőtől talpig eredeti sallangos csikós öltözetben.

Átellenben koszorúzott pórszűzecskék álltak párosan, hattyúfehér patyolat öltönyben. A Poltrás szelid arczczal, öröm-sugárzó szemekkel osztogata közöttök szét virágot, melyet üdvözletkor átadandók lesznek. Egy csendes tekintetű, csinosan öltözött, de már idős pórleány segíte neki a rendezésben, kit a nyakán viselt drága keleti gyöngy igen feltünővé tőn, s önkénytelenül azon kérdést idézte fel: hol vehette azt e közönséges pórhölgy?

Egy hárscsoport árnyékos aljában legélénkebben folyt a társalgás. Egy kiürített hordó fenekén állott Pipacs Gyurka ugyanazon kék kanczamentében, almazöld nadrág- s királypiros nyakravalóban, melyben Czecziliánál láttuk őt. Körülötte népes csoportozat; közte Tógyer gazda, ki a pór vendégek kupáiba hivatalos készséggel eresztgeté a bort, sokkal substantialisabban öltözve, mint hajdan Lőbl szolgálatában. Ott voltak a hortobágyi szállitó parasztok. Dudás juhász, a Kenesei gulyás s mindazon igénytelen tagjai az az alsóbb osztálynak, kik e történet boldog kifejléséhez segédbefolyással járultak, s kiknek fénytelen erénye, rendesen észrevétlenűl vész el a világ folyásában. Kezeikben kupák, ajkaikon dal, s kedv és csapongás szeszélyeikben.

Pipacs Gyurka veszettűl be volt rugva szokás szerint, csak úgy inogott a hordó tetején mint a kócsagtoll a kalpagon. Hajdon fővel, szerteszórt hajjal állt, s tulipiros képe kétszáz rőfnyire virított. Kezében egy csorba fakupát forgata üresen: »adjatok bort sógor!« kiabála fényes jó kedvében, s mutató ujjával szorgalmazva intett a rongyos halandónak, ki a háttérből egy hordó borral iparkodott elő debreczeni fakó talyigáján, s szürke gabancsának szemét ostornyéllel akarta kivájni, mert mivelhogy nem ment.

Harangi Pál ismerősünk az, kiről messziről észre lehet venni, hogy nyakban van, mert dülöngözés közben nagyon egymáshoz feni csizmaszárait. Végre vak fogatján a színhelyre ténfergett, s mig ő rossz kováján körmét lecsiholta, Tógyer gazdáék vérét vették a visontai hordónak. Pipacs Gyurka, tele kupájával csendet kért s a hordó megetti hárshoz támaszkodva, mód nélkül dadogó, de nagyon rekedt hangon szónoklani kezdett:

- Atyafiak! a tyukodi veszekedés óta nem ittam ilyen bort. A minapi temetésen oly nyulós csaviczkát adtak, hogy sujtás helyett kihányhatnák vele a magyar nadrágot...

- Gyurka bácsi! azt állítja itt egy legény, hogy mindig azt a bort találja legjobbnak, a mit épen iszik; közbeszól a tömegből egy hang.

- Hallgass pimasz, nem az itt a kérdés; félreszólt Pipacs minden zavar nélkül, s újabb attitudebe helyheztetvén magát emígy dictiózott: »hogy árva halász, vagyis Szalárdy Ödön ő nagysága, törvényesen appropriálta uradalmait, azt nem kell mondanom; hogy most annak beiktatási ünnepélyét lakjuk, azt sem kell mondanom; ... csak azt mondom tehát... Itt elakadt (általános röhögés). Csak azt mondom tehát, hogy ezen határ borának, buzájának új urát, ki nékünk magyar őszinteséggel megengedé, miszerint még ünnepkezdet előtt egy kis gyomorerősítőt vehessünk magunkhoz, az atyaisten éltesse, ragyogtassa!«

- Nagyon dadog maga Gyurka bácsi; megjegyzé egy pitykés nemes fiu a tomboló «éljen» elszüntével.

- Elejtettek öcsém kisgyermek koromban, s azóta holdtöltén hibázik a nyelvem; válaszolá Pipacs.

- Hiszen most ujság van; czáfolá másik hang.

- Igen, de megtelik; igazolá magát Pipacs.

Mig e vigadó töredék egymás kedvét, tréfáit évődve cserélgeté, komoly aggodalommal űzte-fűzte szótárgyát a vászonsátornál ülő úri csoportozat. Báró Ózugi Orbánt keriték körbe Buzás Mihály, Hiábavalovics s mind azon conservativ táblabirák, kikkel a főispán debreczeni estélyén találkozánk.

- Ez az ember tökéletesen megdönti pártunkat; mióta megyénkbe jött, egy gyűlésen sem győzhetünk; mondá panaszkodva Ózugi.

- Rendkivül egyesítni tudta az ellenzéki pártot; megjegyzé Hiábavalovics.

- Jövedelme hatodát elveik terjesztésére szenteli; folytatá Buzás Mihály.

- S oly szeliden és okszerű rendszerben intézkedik, hogy még csak commissió alá sem vehetjük őket, beleszólt a negyedik.

- Szalárdy Ödön igen veszélyes ember politikai hitfeleinkre nézve.

- S oly népszerű tud lenni, miszerint pártja folyvást a mienk fogyasztásával növekszik.

- Ha ez így megy, kivész megyénkből a conservativ elem.

- S végre magunk is kényszerülünk hozzá csatlakozni, vagy nullákká válunk a teremben.

- Hja hja! hát mért nem kelünk tűzzel-vassal ellene, mig nem késő?

- A modor, a modor! Modora ellenállhatlan, hiszen íme lakomájára is eljöttünk, pedig gyűlölt politikai ellenség!

Mig a vert had ekként tanakodék balsorsán, addig egy sereg ellenzéki ragyogó arczczal örvendezett a közelvek-, izgatási kezelet-, s adózó népügynek megyéjökbeni ujjászületésén. A pázsitkörben állottak ők, kedélyes beszélgetésben, többnyire égő szivarokkal. Köztök a becsületes Gyapjasy, ki a homo regius szerepét pótolta e magános családstatutión; mellette a debreczeni városkapitány, ki az aldunai zsidó s vak morva fontos vallomásainak kész szivű elősegélője volt; és több igen sok ellenzéki tagok, ifjak és vének.

- Lám lám, mennyit tehet egy ember; mondá egy a Szalárdy Ödön érdemeinek folytatott sorolása után.

- Most már örökre megalapult megyénkben a haladás ügye; állítá a másik.

- Mert nem daczra vagy nyers erőre van számitva; megjegyzé egy harmadik.

- Hanem a szoros egyesülés lelkére.

- Mióta ötven pengő birság alá veténk magunkat a gyűlésrőli okatlan kimaradásért, mindig többségünk van.

- Mely a személyeskedés eltiltása óta folyvást növekszik.

- De menyit tesz, sürget, inditványoz s végez más tereken is.

- Már kórházaink készülőben vannak az adózók helységeiben.

- És takarék-magtáraink.

- És mellékutaink, miket a falvak közt, a határok tulajdonosi csináltak.

- És helyköri kereskedő társaságunk.

- S mindez egyesítés által.

- Éljen a nemeslelkű Szalárdy Ödön!

- Éljen, éljen!!

- Apropos! Aláirtad-e te az általa tervezett «Becsületrend» alapszabályait? kérdé egy ifju a másiktól.

- Hogyne?

- Én is!

- Mi is; ... mi is!

- Gyönyörű gyakorlati pontjai vannak.

- Legnemesebb azon polgári kötelezettség, miszerint senkinek, a már egyszer nyilvánosan bevallott elveivel ellenkezőleg nyilatkozni nem szabad.

- Azon pont is rendkivül üdvös, miszerint az aláirott tag soha adósságot nem csinál, s ha véletlen csapások kényszerítnék is, hat percenten felül semmi esetre nem vesz, de nem is ad, ha tőkéje van.

- Most, az ünnepély után, ismét új tervekkel fog előlépni, melyek a társadalmi és nyilvános élet tökélyesbítésére vonatkoznak.

- A mi tőle ered, látatlanban kész vagyok aláirni.

- Mi is; ... mi is!

- Istenem, mily közel áll ezen népszerű barátunk a halhatatlansághoz! felsóhajta Gyapjasy.

A mint így beszélnek, egy neudicsánka állt meg az udvaron, s két leszállott egyén sebbel-lobbal sietett feléjek. Egyik alacsony, zömök, kostökkel és cseresznyeszín tajtékpipával; a másik nyalka ifju, karikákba fürtözött hajjal, Singer-féle feszes ruhában.

- Isten hozta szolgabiró úr, azt tudtam már legale testimonium nélkül maradunk; fogadá őket Gyapjasy, kezét nyujtva a zömök embernek. Hát hol késtek eddig?

- Csak gondolja meg spectabilis, Csonka kondás utunkat állta tolvaj-bandájával, pedig Kakas Kádár az útfélen függ mások rettentő példájára.

- Hát még folyvást fosztogat Csonka kondás?

- Hihetőleg ez volt utolsó merénye, mert ma mind a négy járás pandurja kiindult ellene; válaszolá hivatalos biztosítással a kis szolgabiró... Hát a szép Athea nem jött el? csak nem akarja magát közöttünk mutatni; kérdé aztán sajnálkozó nyájaskodással.

- Várva-várt jegyese, a szobrász Adrián megérkezett európai utjából, s Athea örömestebb maradt körében. Nehány nap alatt össze fognak kelni; felelé Gyapjasy atyai megelégedéssel.

- Mi ujság bruder? te a székvárosból jösz? kérdé a közben, vállon ütve a szolgabirót egy gazdálkodó fiatal nemes.

- Nyúl Icziknek 10 esztendőt adtunk; dr. Márk bünpere pedig lefolyt külföldön. Sánczra küldték az égetni valót; válaszolá a kis szolgabiró az osztó igazság diadalmas örömével.

E pillanatban egész társaság üdvözletet inte kézzel vagy kalappal, mert az udvar felől Czeczilia jött le szétnézni a konyhákon, miként áll a dolog az ebéddel. Bár a gyönyörű arcz egy kissé hervadt már, de a bájos szemek igéző világa, s vérszin ajkain a jószívű mosoly, - az Ödön arczával közös sajátságok, - folyvást megragadják a régi ismerőst, s vonzalmát lekötik a kedves szép hölgyhöz. A vendégcsoportok egyetemes tisztelettel látták, fogadták őt; s az üdvözlő arczokon derű és részvét mutatkozék.

Egy váratlan jelenet szakasztá félbe ez örömet, s vetett egy szomorú árnyat az ünnepély világos rajzára. Sötét, kiholt arczú kóbor bukkant ki a park szilfás sarkánál, ernyedt katonaöltönyben, ki elcsonkított lábát somfabottal pótlá.

Kezében száraz koponyát hurczolt, melylyel egy őrültet csalogatott nyomába. Szakadozott úrias ruhában, irtózatos arczczal, ólálkodva követé az őt, s örökké a koponyát törekvék tőle elrabolni.

- Mi ez?... ki ez? kérdezék itt-ott borzalommal a meglepett vendégek, s általános felindulás látszék őket elfoglalni.

- E bizony Rigó Ferke; mondá Pisze Pista, ki a bandériumból tudósítást adni elővágtatott. Az őrült pedig, mig nevétől meg nem fosztaték, vala Gróf Szalárdy Lajos. Most már nincs neve. A száraz koponya egykor szép lány volt; Mariskának hitták. Rigó Ferke elhiteté az őrült csábitóval, hogy Atheát addig nem birhatja, mig e koponyát tőle el nem veszi. Azért ólálkodik folyvást elrabolni. De Rigó Ferke híven őrzi azt, s így hurczolja maga után szét egész országban, hogy a gyermek is ismerje meg őt és gyalázatát. Ez okból hozza jelenleg a sokadalomba.

Kik a történetet tudták, elborzadtak e hallatlan boszún.

Czeczilia a részvét könyei közt vete véget a szörnyű vándorlásnak, s helyet rendelt a szerencsétlen számára az őrültek házában.

- Hát a henczidai jegyzővel mit tőn Rigó Ferke, ki őt, mint szökevény csavargót irta be a falubeli ujoncz-lajstromba? kérdezé sugva a szolgabirótól egy kandi aljegyző.

- Nem tehetett semmit; felelt a kis zömök; mert mielőtt rákerült volna a sor, a jegyzőt kitették hűtlenségeiért s földönfutóvá lőn.

Azonban e kedvetlen intermezzót hirtelen félbeszakasztá a harsány taps, zene, éljen-kiáltások. Szalárdy Ödön jött le az udvarból, szokott igénytelen öltözetében, s karján a szemérmes boldog Évikével. Utánok Vámos vezette nejét, a vidám Zalánkát, ki pajkosan csimpajkozék férje jobb karába, s szemébe mosolygott örökös mondani valóival, jeleül, hogy nemes lelkű férje a világ minden tapsainál kedvesebb előtte.

Utánok egy sereg asszonyság, a szomszéd birtokosnők, mint szabadalmazott vendégek, virítós tarka ruhákban. Köztök egy kétszáz fontos test, kinek fülesbagolyi tekintetet ada a felcsucsorodott bokros vukli. A mellette defilirozó inda-nyakú s szeplős ábrázatú leány-magzatról, főleg pedig azon pirított kifliről, melyet reggelizés óta még most is csemegélt, mindjárt rá lehetett ismerni, hogy az nem lehet más, mint Báró Ózugi Orbánné.

Most mindennemű ünnepi formalitások megkezdődtek, s Évike főleg mindenben kitüntetést kapott, mint ki közelismerés szerint, férjének és jobbágyainak boldogító angyala.

- Csak nézze azt a hitvány asszonyt, mint egy páva! pedig nem is nemes, nem hogy mágnás-rendből volna; sugá Ózuginé szomszédjának németül.

- Még csak selyem ruhában sincs; tódítá egy szikár nő, kinek pecsétes krokrén ruhája, borzasztón suhogott.

- Mind ilyen többnyire az a szakácsnéból, vagy miből lett úrhölgy; közbeszólt egy harmadik.

A szikár asszony elpirult, mert férjének először szobaleánya volt.

- Ez a Szalárdy ugyan szép familiába házasodott.

- Legalább a lisztet meg tudja habarni, mert apja malmában mindig lisztben forgott.

- Mégis infámia, a vidék asszonyai közé ily parasztot hozni, holott mennyi leányunk van.

- De’sz én nem is ültetem ám őt a kanapémra, stb. stb.

Szalárdy Ödön, mint emlékezhetünk, előre megjósolá ezen nemes modort a nemes asszonyságok részéről, de ő mitsem gondolt azzal, oly házias angyalnak pedig mint Évike, nem vala szüksége ily csácsogó szajkók társaságára, kik az élvre és asztalhoz különben is kelleténél többször készek megjelenni.

Midőn a fehér pórleánykák átadták díszbokrétáikat, Szalárdy Ödön nyájasan megsimítá állát azon idősebb leánynak, kinek nyakában a keleti gyöngyöt megjegyeztük.

- Hogy vagy édes jótevőm? kérdezé őszinte részvéttel.

- Jól nagyságos uram, mint menyasszony szokott; felelt helyette elfogulatlanul a Poltrás. Tógyer gazdával jegyben jár, most már számot tart ám az igért kiházasításra.

Szalárdy Ödön jóváhagyólag mosolygott. A menyasszony, a vörös dajka egykori szolgálója volt, ki őt a dr. Márk irgalomintézetéből elszökteté.

- S mi jutalmaz téged kedves barátom azon nemes szerepért, miszerint ennyi boldogságnak szerzője levél? kérdé Gyapjasy, kezét megszorítva, Vámostól, ki szerényen közéjök vonulva, egy néma könynyel kisérté a jelenetet.

- Azon meggyőződés, miként ha saját körében mindenki betölti kötelességeit, az emberiség boldog lesz, mert akkor a rosszak nem tehetik boldogtalanná; válaszolt a becsületes férfiú.

Azonban mindenfelé irtóztató quantumban kezdtek tálalni; s én, ki e történetet megirtam, annál örömestebb vetem el a kiszolgált tollat, mert, - mint minden befejezett magyar vállalatnak, - ragyogó ebéddel van.