ELŐSZÓ.

Minél szürkébb lesz körülöttem ez a mi prózai polgári világunk, annál gyakrabban hunyom le szememet, hogy lássak egy szinesebb, eredetiebb, kalandosabb világot.

Minél több sárczipős, esernyős nyárspolgár hemzseg körülöttem, futkosván üzletei után, küzdvén a létért rendezett állami és társadalmi szabályok és megszokott bünök szerint, annál többször jelenik meg képzeletemben Robinson Crusoe.

Robinson Crusoe!

Üdvözlégy feledhetlenül kedves, felülmulhatatlanul érdekes alakja az első regénynek, melyet életemben olvastam! Üdvözlégy Robinson, szerencsés boldogtalan hajós, ki a hajótörésből épen menekülsz ki a délszaki, ember nem lakta szigetre. A sziget szűz őserdejének ezer éltető ereje és ezer halálos veszedelme közepett, ott bolyongasz im, elhagyatva, egyes-egyedül. És te, az emberi értelem és energia tiszta fegyvereivel bátran veszed fel az őseredeti harczot a létért. Nyomrul-nyomra mindent a magad javára hóditasz a természettől, amire csak szüksége van az embernek. Igen, még a résztvevő emberi szózatot is, mert hiszen nehéz küzdel­meink­ben és keserveinkben nem tudtunk ellenni e nélkül sem. Az őserdő papagályát megtanitod beszélni s az a magányosság mély csöndjében megszólal feletted: „szegény Robinson!”

Te „szegény” Robinson, milyen gazdaggá teszed te a mi képzelő tehetségünket! Mert nincs ennek több olyan drága s olyan el nem pusztitható kincse, mint amelylyel a te kalandjaid elolvasása révén tellett meg.

Az ember az éltető és halálos veszedelmekkel fenyegető őstermészettel való küzdelmében mind­örökre érdekes. És annál érdekesebb lesz, minél jobban letarolja közöttünk az őster­mészetet a haladó polgárosodás. Mert ez a mi jelenvaló nemzedékünk, mely pontosan fize­ten­dő bérért emeletes kaszárnyákban lakik, mialatt álma felett a számozott sarki rendőr virraszt, szinte visszavágyódva álmodik őséről, arról az emberiségről, mely őserdőkben vert fészket s mely az elemek erőivel s a föld minden teremtett lényével közvetlen élet-halál harczban állt.

Minél polgárosultabb valamely nemzet, annál nagyobb s annál szebb részét képezi az irodal­mának az a fajta, mely az embert a hatalmas őstermészethez való viszonylatában tünteti fel. Az exotikus, kalandos leirások és históriák irodalmi fajtáját legjobban müvelik s legjobban szeretik az angolok, a németek és a francziák.

A magyar irodalomnak van ugyan ebben a fajtában is nehány becses eredeti terméke, de azért mégis bizonyos, hogy az e fajta műveket a magyar olvasók sokkal élénkebben keresik, semmint a magyar irók kinálják. Ilyformán a kiadók legnagyobbrészt idegen művekkel, vagy azok magyar forditásaival, avagy éppen csak kivonataival elégitik ki közönségük olvasó vágyát.

Donászy Ferencz, aki képzeletében mindig a világ legmesszebb délszigetein bolyong, aki a tropikus őserdők csodás faunáját és flóráját életének tanulmányává tette, s a ki legalább exotikus madarakkal telt kaliczkákkal aggatja körül szobája falát, ha már oroszlánok, krokodi­lusok és csörgőkigyók közt nem élhet - belső, igaz hajlamból szenteli egész irói tehetségét és tudását ennek a nálunk még jóformán parlagon heverő irodalmi fajtának. Donászy Ferencz olyanféle ember, mint Guy de Maupassant egyik elbeszélésében az a kikötővárosba vetődött kis franczia katona, akinek szive szerint az a fehércseléd a legbájosabb és a legkedvesebb, aki fekete. Donászy Ferencz imádott múzsája sem görög istennő, hanem vagy a szerecsen, vagy valamely egyéb szines racehoz tartozik.

Ez az exotikus múzsa valóban igen kegyes Donászy Ferenczhez. Sűrün ajándékozza meg őt csodásnál csodálatosabb történetekkel, melyeken kedvére elborzong az olvasó - és szinekben gazdag leirásokkal, melyeken a gyönyörködő képzelet majd felgyúl, majd meg elandalodik.

Nem tudom megitélni, vajjon Donászy Ferencz érdekfeszitő munkáiban a szigoru tudomá­nyos­ságon nem üt-e néha nagy rést az exotikumban valósággal tobzódó képzelőtehetség. Lehet, hogy a szaktudósok - akik Robinson szigetén is megróják az egymással meg nem férő állatokat és növényeket - ebben a könyvben is találnak majd a tudomány szempontjából kivetni valót. Lehet, hogy exotikus irónk képzeletében léteznek olyan tengeri csodák és ős­erdei szörnyetegek is, a melyeket a helyszinén a nyájas olvasó sohasem találna meg. De én azt vélem, hogy a nyájas olvasó, ki úgy sem megy el az egyenlitő környékére irónkat ellenőrizni, annak fejében, hogy ezek a csodák és szörnyetegek érdeklődését szinte felkorbácsolják, édes örömest megbocsát egy-egy exotikus lóditást.

Különben Donászy Ferencz - ki csak hajlamaira nézve exotikus, de elveire nézve a magyar anyaföldhöz ragaszkodó hazafi - maga sem ajánlja olvasóinak, hogy oda menjenek, ahol az embert könnyen megehetik a vadak, a madarak, a halak és a hüllők. Óva inti honfitársait a kivándorlástól, bárha ő maga eleven képzeletének szárnyán valóságos szenvedélylyel száll át az óczeánokon, szigeteken, messzeséges szárazföldeken s mindezek csodás szépségein és veszedelmein.

Mivel pedig az exotikus őstermészetet mindig a küzdő emberre való vonatkozásában festi, históriái kalandosak - s igy bizonyos, hogy ajánlásom nélkül is igen nagy olvasóközönséget fognak hóditani.

És én éppen ezért merem ezt a könyvet a közönségnek figyelmébe ajánlani, mert ennek az én ajánlatomra szüksége nincs.

Budapesten, 1894. október hó.

Kozma Andor.

Mátyás király oroszlánjai.

Némelyik ház, mintha homlokára volna irva, hogy falai között valami nevezetes esemény történt, annyira felébreszti a figyelmet.

Igy van ez a bécsi Kärtner-Strasse egyik ódon házával is. Noha kiáltó tanuja a mindent változtatni, czifrázni szerető emberi izlésnek és századoknak, mégis régi-régi események dicsősége és a fényes mult méla gyásza borong rajta, s mint valami történeti emlék néz a körülte forrongó, zür-zajos, modern életre...

Nemrégiben Mátyás király fényes életpályájának kevésbbé ismert adatai után kutatva, akad­tam erre, a történetirónk által sehol fel nem emlitett érdekes eseményre, melyet egynémely helyén igen szófukar, régi német krónikában találtam leirva és a melyeknek szinhelye a Kärntner-Strasse fenti ódon háza volt.

1490. év február végén már hire-hamva sem volt a télnek.

Rügyfakasztó tavaszi napsugár bontogatta a bimbókat, s langy fuvalmak kergették a gyapjas bárányfelhőket s aranyködként terjengett a légben a virágzó barkák himpora, s a várfok és a hosszu sétány fáin pedig már a tavasz első sárgás-zöld levélkéi bontogatták gyengéd szár­nyaikat.

Mátyás, a nagy király, épen Bécsben időzött és a kärntner-strasse-i házban ütötte fel királyi lakását, mert itt sokkal otthoniasabban érezte magát, mint az akkori Burgnak a kongó folyo­sók tömkelegében elvesző csarnokai között.

Nagyon érdekes az a mód is, melylyel még 1485 tavaszán, magát e ház birtokosává tette.

Ugyanis, midőn a hosszu ostrom után, 8000 főnyi seregének élén, káprázatos fény és pompa kö­zött a városba vonult, a Kärntner-Strasse sarkán, Waldner János, Frigyes császár kanczellár­ja fogadta a város tanácsának közepette.

A nagy király sasszemei egy pillantással átvillantak az egész utczán és a földig hajló tanácso­son állapodtak meg.

- Kié ama ház? - kérdé röviden, himzett keztyüs kezével rámutatva...

- Az enyém, felséges uram, - rebegé Waldner János, a kanczellár bókolva.

- Kié ama ház? - kérdé röviden, himzett keztyüs kezével rámutatva...

- Az enyém, felséges ur, császárom kegyelme és jóindulatából.

Mátyás szemei villámokat szórtak:

- Kié? - kérdé oly harsányan harmadszor is, hogy az egész utcza megtelt érczes hangjával.

- Felséges uram, a tiéd az! - felelé helyette a polgármester, elértve a király akaratát - s üdvözlégy Bécsnek falai között.

- Ugy van! - felelé a király nyájasan, - a miénk, s itt ütjük fel lakásunkat, - mert igen jól tudta, hogy a kanczellár ugyis csak névleges birtokosa a háznak - a minthogy ugy is volt - miután Frigyes császár több házat és birtokot iratott hivatalnokai nevére, hogy Mátyás király elől megmentse...

A mondott évnek tehát tavaszias, enyhe napjain szintén Bécsben mulatott és udvarának főméltóságaival a vár bástyáira ment sétálni, hogy a tavaszi nap, s az enyhe rügyek illatától telt levegő kissé felüditse.

Ekkor már azonban a nagy király nagyon szenvedőnek látszott... Arcza beesett, s közmon­dásos egészséges szine szürkés-sápadtnak látszott s bármint titkolta is, csak nagy kinnal tudta hatalmas testét vonszolni.

Ugyanis néhány nap óta folyton fokozódó gyengeség, s rövid ájulások gyötörték, e mellett annyira idegessé, ingerlékenynyé lett, hogy semmi sem tudta felviditani.

Az udvaronczok lesve-lesték kivánságait, s mindent elkövettek, hogy mosolyt csaljanak halvány ajkaira, de hiába, az élczeket és elmésségeket azelőtt annyira szerető király, inkább boszankodott, mint nevetett...

Most is ingerülten indult sétájára, mert orvosai esdve kérték, hogy maradjon termeiben és pihenjen, hanem ezt az egyet a nagy király nem ismerte. Nagy lelkének még nagyobb erejével akarta legyürni a test roskatagságát és igy folytonosan lázban és forrongásban zajlott, égett minden csep vére a megerőltetéstől.

Kedvelt hivének és vezérének, a daliás Noszticz Zsigmondnak karjára támaszkodva, lépe­getett a bástyafokon és haragosan pattogott orvosára, Tichtl Jánosra, s kedvelt tudósára, a történetiró, Galeottira, kik szintén társaságában voltak.

- Hagyjatok békét, ha nem tudtok meggyógyítani. Feküdni, feküdni! Ti, orvosok, mindjárt megvetitek az ágyat s belegyömöszölnétek az embert. Én nem tudok feküdni, akárcsak a puszták oroszlánja! Inkább találjatok ki valamit, ami egy kissé szórakoztatna... Megöl közöttetek az unalom!

A király hasonlata Noszticznak egy jó gondolatot juttatott eszébe.

- Nézzük meg az oroszlánokat, felséges uram, - mondá. - Ugy tudom, ez időben szokták etetni ezeket a királyi állatokat...

A király fáradt vonásain a megelégedés halvány sugara röppent át, mert hires oroszlánjait annyira szerette, hogy bárhova ment is, ezeket nagy kerekes ketreczeikben mindenüvé magá­val vitte...

- Igazad van, kedvelt hivem; a jó gondolatok mindig nálad vannak, s megérdemelnéd, hogy országosan ismert neved mellé, az „elmés” jelzőt is hozzáfüggeszszék.

Ugyanis Noszticzot athlétai termete és erejéért csak „erős Noszticz”-nak nevezték széles e hazában, és erre czélzott a király is.

A nagy udvar hátulján, egy oszlopos csarnok alá voltak a nagy kerekes vasketreczek görgetve s ezek egyikében volt a három gyönyörü oroszlán: két him és egy nő bezárva...

- Valóban királyi állatok! - mondá felvillanó szemekkel a király, midőn fáradtan egy karos­székbe ereszkedett, de csakhamar jobban kezdé érezni magát, mert egy hólyagos arany­serleg­ben, az orvos intésére, az udvarnok topáz-villogásu ó-tokajival kinálta meg.

- Nézzétek csak, urak, Szolimán, ez az óriási vén him minő fenséges nyugalommal mereszti ránk szemeit s milyen fejedelmi egykedvüséggel fogadja hatalmas nőjének hizelgéseit...

- Méltó képe a vitézségnek és erőnek, - folytatá a dicsérést Noszticz; - különösen ez az erőt és hatalmat rejtő nyugalom...

- Szépek igy is, de még szebbek lehetnek a dühtől és haragtól berzenkedve, - szólalt meg Pethő. - Ezt szeretném látni!

- Azt pedig könnyen megláthatja, kegyelmed, - mondá az ősz Kanizsay, - ha felséges urunk megengedné?

- Mit mondtál, hivem? - kérdé derülten a király, mert e közben oda settenkedett Tibrili, az udvari bolond és mindenféle bolond mókázást mimelt az urak háta megett.

- Engedje meg, felséged hogy a bestiárius, akarom mondani az etető, ne adja oda eledelüket, hanem ingerelje, csalogassa őket, mig csak dühbe nem jönnek, - felelé meghajolva Kanizsay.

- Legyen ugy! - intett az etetőnek a király, ki egy hosszu kétágu villán hatalmas ökörczombot hozott és benyujtotta a ketrecz vasrudjai között...

A nő és a fiatal him éhes vadsággal szökött a hus felé, de az etető gyorsan visszakapta, mire mind a két vad tompa hörrenéssel kezdett fel-alá lóstatni a tágas ketreczben.

Mikor másodszor nyujtották be a véres konczot, lángoló szemekkel, toporzékolva ugrált mind a kettő a magasba, - azután haragos orditással szöktek a vasrudaknak, megrázva azokat türelmetlen éhségükben szikrázó szemeikkel majd elnyelve a husdarabot.

Szolimán, a vén him - az első próba után oda se nézett a konczra, hanem hörgő morgással a ketrecz hátuljába lépdelt, s ott elnyujtózva, csak bojtos farkával verte döngve a vastag tölgyfadeszkákat.

Az etető ez alatt folytatta az ingerkedést. A két oroszlán orditott, s a rácsot döngette... Óriási ugrásokkal szökelltek fel-alá a ketreczben, vérvörös nyelvük hosszan kifityegett hüvelyk­ujjnyi fogakkal megrakott iszonyu torkukból, s nyakukon a szőr és serény felmeredt, szemeik vörösben izzó zöld szikrákat villództak a társaságra...

Az etető, hol itt, hol ott dugdosta be - a lehető magasra tartva a hust és a négy ölesnél nagyobb ketreczet a két vad egy-egy ugrással átszökellte, s tehetetlen dühökben dörgőn hördülő orditásokkal acsarkodtak egymásra.

Azonban végtére is megunták a hosszu hajszát, s egy hosszu bődülő orditással mindketten a ketrecz végébe huzódtak s ott hörögve, morogva lóstattak fel-alá, a deszkázatot szimatolva; majd le-lefeküdtek a vén him mellé és az etető ujabb ingerkedéseire nem is hederitettek, hiába tologatta ez majdnem az orruk elé a pecsenyét.

- Megharagudtak! Látjátok urak, - fordult udvarához a király, - minő nemes állatok ezek! Nem hagyják magukat kicsúfoltatni, inkább nem is kell nekik a hús!

Légreszkettetőn dörgő orditás szakitá félbe a király szavait és a ketrecz vasrudjai csengve zörrentek össze, az etető pedig hangos jajkiáltással, szédülve bukott a ketreczek alá.

Ugyanis a király szavaira hallgatva, elfeledkezett az oroszlánokról... s a vén állatkirály fel­használta e perczet; egyetlen szökéssel a vasrudakon termett s oly erővel rántotta be a hust a nehéz vasvillával együtt, hogy ennek nyele leütötte magát az etetőt is.

Az urak füle is megcsendült a velőkig ható orditástól, s pár perczig megdöbbenve néztek egy­másra, de aztán valamennyien - a királyt se véve ki - zajos tetszésnyilatkozatokban törtek ki.

- Bravó, Szolimán! Bravó, brava! Derék állat, fejedelmi állat vagy! - kiáltozák lelkesen, de legjobban kiáltozott a hős Noszticz, kinek dörgő hangja, majdnem az oroszlánorditással vetekedett.

E perczben az udvart körülfutó oszlopos csarnokból, még egy uri ember csatlakozott a társa­ság­hoz.

Ez a főtálnokmester volt! Egy ravasz, kétszinü, álnok uri ember. Sovány, aszkóros, mint egy paszulykóró, s hétrét görbedve a podagrától, örökösen fázott, didergett, mint egy kisértet s minden második szava után köhögött, harákolt, s akárkivel beszélt, folyton kezeit dörzsöl­gette, kétszinü, álnok mosolygással.

Hogy ő maga olyan aszkóros és nyavalyás vala, irigye és ellensége volt minden egészséges, erős embernek, de különösen Noszticzot gyülölte, amiért a király annyira kegyelte és kitün­tette, s könnyebb volt a lelkének, ha csak egy hajszálnyit is csippenthetett akár szóval, akár tekintettel a daliás vezéren.

Most is egyenesen ehhez fordult, s vizenyős szemeit sunyi oldaltekintettel villantotta rá.

- Hm, hm! ugy látom, tetszik ez a mulatság, vezér? - kérdé csikorgó fahangján, miközben sovány alakját fázékonyan burkolta be prémes gereznáju hosszu felöltőjébe.

- Hát hogyne tetszenék! - felelé Noszticz s majd sértő kicsinyléssel nézve végig rajta, gunyo­san mondá: - Persze, kegyelmednek nem igen tetszhetik az erő és gyorsaság ez a példája?!

A főtálnokmester uram álnokul mosolygott:

- Szép bizony, igen szép! De lehetne még ennél is szebb sceneriát produkálni... Hanem persze, ahhoz... hűm... hm... nagy szó... de igaz... erő és bátorság is kellene ám hozzá... még pedig... sok!

- Osztán, mi volna az? - kérdé Noszticz hetyke foghegygyel.

- Hogy mi volna az, vezér uram?... Semmi egyéb, minthogy valakinek be kellene menni ezek­nek a horribilis bestiáknak a carcerébe és elragadni orruk elől a prédát. Ez volna ám még csak a szinjáték! Fogadni mernék, felséges urunkat is nemcsak hogy nagyon gyönyörködtetné, de egészen vidámmá elektrizálná ez a hevélyes sceneria!

És miután ilyen szép alattomosan elvetette a halálos kihivás sárkányfogait, - a leghódolat­teljesebb mosolygással hajlongott a király előtt.

Noszticznak fejébe kezdett szökni a vér.

- Biz’ Isten kegyelmedről is elhinném, hogy meg merné tenni, ha nem lakott volna olyan sokáig Törökországban, - vágott vissza Noszticz maró gunynyal és a felharsanó hahota bizonyitotta, hogy az urak is elértették a czélzást.

A főtálnokmester uramat ez a legérzékenyebb oldalán találta, de elnyelte mérgét, sőt még mosolygott is, hanem apró szemei oly ádáz gyülölettel villogtak Noszticz felé, mint a szem­üve­ges kigyóé.

- Azt én a világért sem állitám, - felelé kétszinü czélozgatással... hanem azt hivém, hogy ez illusztris társaságban majd csak akad egy „erős” vitéz (s az erős szót különösen hangsulyoz­ta), ki felséges urunk felvidámitására megcselekszi ezt a bátorságra és erőre mutató tettet.

Noszticz elsápadt, mert egyenesen kihiva érzé magát, s villogó szemekkel majd a királyra, majd az oroszlánokra pillantott.

Az óriási himoroszlán még most is dühtől berzengő serénynyel hasalt az ökörczomb felett, s hörgő orditással, fogait vicsorgatva morgá el társait közeléből...

Az urak között is várakozás- és halálteljes csend uralkodott. Mindenki rettegve nézett egymásra. A lovagi bátorság és vitézi erő harczi keztyüje elébük lett dobva... s valamennyien dobogó szivvel lesték, kinek lesz hát bátorsága erre az őrült, vakmerő, eszeveszett tettre vállal­kozni?

- Hej, csak én ilyen öreg, beteges ne volnék! - nyihogá a csendet megtörve a főtálnokmester uram, kezeit dörzsölgetve.

- Mit gondolsz, vitéz hivem, Noszticz? - kérdé villanó szemekkel a király. - Mernél-e rá vállal­kozni?

- Tréfálsz velem, uram, királyom?

- Dehogy tréfálok! - nevetett a király. - Királyi szavamra mondom, szeretném látni.

Noszticz megdöbbenve nézett rá s még mindig tréfának vélte a király szavait.

- Vitéz Noszticz te habozol? - s a király hangjából meglepetés és boszankodás rítt ki.

- Nem! - kiáltá felcsattanó hangon Noszticz. - Nem habozom, megteszem, még ha szét­szaggat­nak is e bestiák!

Az urak valamennyien elszörnyedő zugással vevék körül, sőt az ősz Kanizsay haraggal rivallt rá:

- Eszedet vesztetted? Okos fővel nem lehet ilyen vakmerőségre vállalkozni.

- Hagyjatok békét, - dörgé haragosan Noszticz... - Megteszem! Ne mondja senki, hogy Mátyás király udvarában csak didergő, vén banyák vannak! - S mig beszélt, villogó szemei majd átfurták az elégülten vigyorgó főtálnokmester uramat.

Ezzel gyorsan kikapcsolá nehéz, virágos mentéjének opálköves boglárait, s kócsagos kalpag­ját, gyöngyös övét ledobva, mezitelen kardjával kezében a ketreczek háta mögé sietett, s félrelökve az ajtóból a felvigyázót, a másik perczben daliás alakja már meg is jelent a ketrecz hátterében.

Az egész udvar halványan s lélekzetét elfojtva várta, mi lesz e vakmerőség vége?

Noszticz bátran előre lépett, de az oroszlánok még nem vették észre, - ekkor egyszerre kardját sebes villantással magasra emelve, közéjök dobbant, balkezével pedig elrántá a hust a vén állatkirály elől, s magasan meglóbálta a levegőben...

A váratlan meglepetésre és dobbanásra nagyot hördülve szökött fel a három fenevad.

- Vissza, bestiák! Vissza, a király megkivánta prédátokat! - dörgé rekedt, süket hangon a dalia, s dörögve dobbantott lábával a vastag tölgydeszkákra...

(Ezt az idegizgató jelenetet irja le leghosszabban a szófukar német krónika.)

„Leirhatatlan rémesen szép volt e jelenet... az óriás férfiu és a három királyi fenevad izzó, lángoló szemekkel meredve egymásra...

Noszticz erős melle zihált, rengett, s jobbjában czikázva villogott a kard hegye, - arcza halál­sápadt volt, de fekete szemeiből valami tulvilági lobogvány villódzott a három fenevad zöld karikákat hányó szemei közé... Valósággal maga az eredeti ősember volt... fenségesen vakmerő szilajságában s hatalmas ereje öntudatában maga a homo diluvii testis, a földnek és állatoknak hatalmas ura!”

Lángoló szemeit folyton a fenevadakra szegezve lóbálta a véres konczot felettük...

És ezek nem mozdultak, csak hörögve, morogva rázták hullámzó sörényü fejeiket s vadul szikrázó szemeikkel majd elnyelték.

Igy tartott ez néhány halálos hosszu perczig, mik a nézőknek óráknak tetszettek...

Lassan-lassan azonban az oroszlánok hörgése halk, doromboló morgássá lassult, izzó szemeik­ben kialudtak a zöld-veresen villogó szikrák; pislogni, hunyorgatni kezdtek, és egészen meghunyászkodni látszottak a hős dalia delejes tekintete előtt.

Diadalmas mosoly játszott ekkor Noszticz ajkain. De akik őt látták, azt mondják, hogy valami vérjegesztő, iszonyu volt e mosolygásban, s oly valami félisteni, túlvilágias ömlött el egész lényén, hogy a királyon és környezetén hideg borzadály futott át...

Szemeit merően az oroszlánokra szegezve, kezdte meg a hős vezér a visszavonulást, lassan-lassan az ajtó felé hátrálva. A fenevadak békén engedék távozni, csupán szemeikkel követték minden mozdulatát.

Lassan hátrált lefelé a három lépcsőfokon az ajtóig. Ez volt a legveszélyesebb pillanat! Már féltestével az ajtón kivül volt, de szemei mégis változatlanul a vadakon függtek... egyszerre az ajtó becsapása rezzentett fel mindenkit - és Noszticz szerencsésen kijutott a ketreczből.

Ekkor tört ki az oroszlánok dühe egész fékezhetlen vadságukban. Földrengető orditásokkal szökelltek fel-alá, a vasrudakat döngették talpaikkal, s iszonyu torkukat vicsorgatták a társaságra...

Noszticz pedig sápadt, szobormozdulatlanságu arczczal lépett a király elé. Széles melle rengett, zihált a megaláztatás keserü érzésétől, s szemei, mintha rejtett könycsep fátyolozná - izzottak.

- Uram király, - mondá remegő, elcsukló hangon - parancsodat megtevém. Itt a préda és meztelen kardom! A kard téged illet s azt lábaidhoz teszem, de mától fogva nem vagyok se alattvalód, se katonád. - Szeszélyből koczkára tetted éltemet... s ez élet most egészen az enyém.

- Mi ez! - kiáltá bősz haraggal a király.

- Az, uram király, hogy udvarodban akadt egy bátor vitéz, de kit nem becsültél meg, tehát távozik!

- Ez pedig kegyelmedet illeti meg, vén anyámasszony katonája; lakjék jól vele, ha meg­ki­vánta, s a véres czombot ugy hajitotta a főtálnokmester podagrás lábai elé, hogy majd hanyatt esett bele. Azután büszke, kevély léptekkel hagyá el a királyi udvart - örökre.

(Igy volt ez megirva a régi bécsi német krónikában, mely inkább a vitéz Noszticz, mint a hős és nagy király nevét dicsőité, mert még ezután nagy magasztalással azt is elmondja, hogy Noszticz egyenesen a lengyel király udvarába ment, s annak ajánlva fel vitéz kardját, még nagy sok vakmerő hősi tettet vitt vala véghez.)

A fekete herczegnő.

Corbés nábab, ez az elhindúsodott franczia, volt leggazdagabb gyémánt- és gyöngykeres­kedője Indiának és összeköttetései révén megtudva a kitörni készülő felkelést, családját és kincsei nagy részét még idejekorán sikerült egy Európába induló hajón biztosságba helyezni és maga is követni akarta, lehető leghamarább, mihelyt néhány nagyobb üzletét lebonyo­litotta.

Azonban a sypoyok felkelése váratlanul hamarább kitört, mint hitték.

Delhiben a 26., 45. és 74-ik benszülött ezredek legénységei, felkonczolva angol tisztjeiket, hatalmukba keritették a várat.

Ez volt a jel az általános felkelésre és egyik tartományban a másik után harsant fel a véres jelszó az idegenek felkonczolására.

Dandu Pán, a felkelés vezetője, különösen a gazdag idegeneket szemelte ki első sorban és már rég szemet vetett Corbésnek millióira, ki tudva ezt, midőn hirét vette a delhii felkelésnek, kéznél lévő gyöngyeit és drágaköveit egy hű szolgája segélyével elrejtve, elmenekült Badrapurból.

Közönséges kalmárnak öltözve, csak drága, szélsebes arabs paripája árulta el az ahhoz értők előtt gazdagságát, vágtatott három megbizható szolgája kiséretében, árkon-bokron keresztül, hogy mielébb kiérjen a lakottabb vidékekről, a Vyndhiasz hegységek felé véve utját, remélve, hogy e derék, becsületes hegyi népnél a felkelés leveréséig menhelyet találand.

Azonban pár óra mulva észrevették hogy üldözve vannak.

Egyik szolga leszállt lováról és a földhöz tartá fülét.

- Nagyszámu lovascsapat száguld utánunk, - mondá. - Negyedóra mulva nyomunkban lesznek.

- Nábab, - mondá ekkor az öreg szolga, - ha magad menekülsz, akkor tán szerencsésen eljutsz a hegységbe, de velünk bizonyára utólérnek. Egy ember könnyen elcsuszik, elrejtőzhetik, de négynek a nyoma nyitott könyv, a miből olvasni lehet. Hosszas fontolgatásra nincs idő. Te törj utat a dsungelokon keresztül, mi pedig az erdőnek fordulunk és magunk után csaljuk üldözőidet...

Corbés könyezve ölelé meg a hű szolgát, azután sebes száguldozással mélyedt a dsungelbe, mert már az üldözők robaja tompa dobogással hallatszott a távolból.

Hagyjuk itt most magát Corbést beszélni:

„Hű lovam rohanva vitt a dsungel mohos, vizenyős tisztásain. Mintha tudta volna, hogy minden percz drága, már messziről kinézte a tisztásokat és ezeknek fordult...

Az ut azonban mindinkább süppedőbb és több öles bambusznáddal, tüskés cserjékkel kezdett benőve lenni és jobbról-balról mocsaras sűrü erdő zárt körül mindenfelől...

Lovam lihegve csörtetett át a bozótokon és egy helyütt nagyot csuszva, kengyelig süppedt a csalékony iszapba, engem messze, fején keresztül, behajitva a cserjés közé.

Ez esés volt menekülésem, mert a nemes állat, messzehangzó vésznyeritést hallatva, pár pillanat alatt szemem láttára sülyedt alá a feneketlen iszapba.

Az első éjszakát egy vén szent fügefa lombjai közé rejtőzve töltöttem. Ez a vén faóriás egész erdő volt az erdőben, mert vizszintesen nyuló ágaiból mintha támogatva volnának, olyan­forma nyulványok ereszkedtek a földig s itt gyökeret verve, ezek is ujra lombokat, ágakat és nyulványokat hajtottak, ugy hogy ez az egy fa magában egész erdőt képezett.

A legsűrübb lomb közé rejtőzve, vártam a reggelt. Nem messze tőlem a tigrisek komor bőgése harsogott, a párduczok pedig fülcsenditőn sikoltó orditozással egy Axis szarvast téptek szét rejtekem alatt és falták fel mérges kurrogás között.

Még lélekzeni se mertem, nehogy közellétemet megsejtsék. Szerencsére a szél ellenkező irányból fútt, különben elvesztem volna, mert a párducz a legfürgébb majmot is leszedi a fák tetejéről.

Reggel tovább vándoroltam a dsungel erdős, vizenyős mélyén. Körülöttem korhadó mocsár­bűz, pestises levegő lengett a balzsamfa illatával vegyülve és kincsetérő drága fanemek, fűszerbokrok tenyésztek leirhatlan bujaságban a halál eme országában, mert életemet minden lépten-nyomon veszély fenyegette...

Kezemet pisztolyaim agyán nyugtatva, lépten-nyomon kémlelődtem, nem-e bukkanok vala­melyik fordulónál zsákmányt kereső tigrisre, vagy párduczra; nem lépek-e valamely uton-utfélen sütkérező mérges kigyóra, miktől szinte hemzsegett az egész tájék; vagy nem jutok-e lovam sorsára ez álnok, csalékony talajon?

Déltájban egy mély völgyteknő állta utamat, tulsó felén ujra sötétlő rengeteggel...

A meredek völgyoldalt elkerülve a jobbfelőli kevésbbé lejtős, elhuzódó tüskés bozóton próbáltam utat törni.

Dobogó szivvel álltam meg minden lépés után s remegve figyeltem a széltől zizegő aszú füszálak zörgésére... Rettenetesen vad, félelmes tájék volt ez.

A tüskés bokrokon itt-ott a szemüveges kigyók levedlett bőrét lebegtette a szellő, a meg-megujuló szél pedig, mely felülről fútt felém, azt a csipős, macskaszerű bűzt lengette orrom­ba, mi a tigris tanyáját és környékét már messziről elárulja...

De vissza nem fordulhattam, mert a nap már majdnem háromnegyedrész utját befutotta, nekem pedig napnyugta előtt el kellett az erdőt érnem, hacsak magamat biztos halálvesze­de­lemnek kitenni nem akartam.

Megkettőzött óvatossággal bujkáltam tehát előre, mindenhol a friss növényzetet keresve, nehogy a száraz haraszt zörgése árulómmá legyen...

Egy helyütt, midőn a másfélöl magas, nedves fűben, négykézláb mászva kémleltem a kissé vigályosodni kezdő bozótot, jobbfelől egyszerre csak hevesen megzörrenik a bozót mellettem és nyilgyorsan egy óriási Suncherkor, vagy másként biscobra vágódott fel magasra és duzzadt nyakát hátraszegve, dühös sziszegéssel készült előre görbitett méregfogait belém vágni.

A Suncherkor, vagyis a Cobra-király, mint Indiában nevezik, az országnak legnagyobb és leg­veszélyesebb mérges kigyója. Nyolcz, kilencz lábnyira s majd lábszárvastagra is megnő, támadó, dühös természetü és mérge pillanatok mulva menthetlenül öl leirhatlan kinok között.

Alig volt annyi időm, hogy hátra vessem magamat és az e fajta találkozásokra készen tartott vastag gyapjuköpenyt karomra kapjam...

A biscobra vad dühvel vágta fogait az elébe tartott köpenybe, mialatt vadászkésemmel szeren­csésen felhasitottam undokul püffedező torkát, aztán gyorsan elhagytam e helyet, nehogy párjával is meggyüljék a bajom, mert e kigyófaj a leggyengédebb szeretettel ragaszkodik egymáshoz...

A sürü bozót után kopár, köves, kietlen hely következett, minden növényzet nélkül.

A naptól áthült homokban és kődarabokon undok kigyók, scorpiók és százlábu scolopendrák csusztak-másztak olyan nagy számmal, hogy kerülnöm kellett e helyet; igy megint csak abba a bozótba mélyedtem, honnan a tigristanya szagát lengette felém mindig erősebben a szellő.

Késeimet hüvelyében megtágitva, pisztolyom után nyultam. Borzadva vettem észre, hogy csuszkálásaim között valahol elvesztettem, de a keresésre már nem volt időm, mert a nap, kétségbeejtő gyorsasággal - legalább nekem ugy tetszett - közeledett a nyugovó felé.

Négykézláb csuszva, a legnagyobb óvatossággal másztam előre, s alig haladtam pár száz lépést, gyenge nyivákolást, prüszkölő nyöszörgést hallottam a sás közül macskaszerü, duru­zsoló fonástól kisérve...

Nagyot dobbant a szivem, mert a legelső hangból ráismertem a tigriskölykök enyelgő nyöször­gésére. A tanyának tehát egész közelemben kellett lennie.

Egészen lehasalva, fülemet szorosan a földhöz szoritottam, hogy nem-e hallom a vének dobogását?...

De minden csendes volt körültem, csak a távoli erdőből hangzott át egy-egy majom- vagy madársikoltás nagy időközökben...

Kissé nekibátorodva, csusztam tovább, minthogy a sás és a fiatal bambuszszálak két-három ölnyi magas fedelet szőttek fejem felett, melynek árnyékában észrevétlen tovalopózhattam.

Szinte könnyebben kezdtem lélegzeni, mert azt hittem, szerencsésen elkerültem a tigristanyát és feltérdelve éppen a bozótot készültem szétválasztani, midőn a beszürődő napsugarak fényében, a földön elnyúlva, egy roppant nősténytigrist pillantottam meg, amint három fiát szoptatá...

Minden csepp vérem jéggé dermedt az iszonyu közelség láttára...

A maharadzsa Indiának legnagyobb királytigriseit gyüjté össze állatkertjében, de ilyen hatalmas példányt még e tigrisóriások között se láttam...

Fekhelye, mintegy husz négyszöglábnyi tért foglalt el egy magas lejtő aljában, melynek tetején egy roppant nagy, magánosan álló szent fügefa terjeszté szét lombjait...

A sás és fű e téren majdnem egészen le volt gázolva, és puha fekhelyet képezett, mely fedve volt véres csontokkal, összemarczangolt maradványokkal, mik rothadó, dögvészes szaggal fertőztették be messze a levegőt.

A sok szarvas-, bivalykoponya és csont között égnek meredő hajjal egy félig lerágott ember­fejet és kart pillantottam meg, véres ruharongyokkal egyetemben...

A nőstény tigris éppen aludt s fiai nagy huzásokkal, békén szopták emlőit... Feketén csikozott arany-vörös szőre, mint valami velenczei brokátköpeny ragyogott a bucsuzó nap rézsut betűző sugaraiban...

A szél felőle fujt felém és valószinüleg torkig lakva aludt, mert mellette egy kék gim marad­ványai vöröslöttek. Ez volt szerencsém, mert ha a szél felőlem fuj - el vagyok veszve...

Igy még idejekorán visszahuzódva, nagy kerülővel, szerencsésen feljutottam a magaslat tetejére és felmásztam az óriásfa védő lombrejtekébe.

Csak itt kezdett szivem rohamos dobogása némikép csillapodni.

Magas rejtekemből beláttam a tigristanya minden zegét-zugát.

A kicsinyek jóllakva, egymás után hagyták el az anyai emlőket és kis cziczákként kezdtek egymással, majd anyjuk gyürüzött farkával és behuzott hatalmas talpával játszadozni...

Ez még mindig szuszogó fuvással aludt és csak akkor ébredt fel, midőn a kicsinyek egyike a hasára mászott, s fehér foltos füleit kezdé czibálni.

Édelegve fordult ekkor az óriás állat hátára és pajkos kölykét hatalmas talpával ide-oda hem­pergette hófehér hasán, mig a többi kettőt kigyóként ide-oda kanyargatott farkával játsza­doz­tatá.

Egyszerre, mintha gyanus neszt hallott volna, felfekvő helyzetbe pattant, és kicsinyeit hátra­tolva, merőn a sás közé nézett... Azután, mint egy felbőszitett kandur, haragos fuvást hallatott, mialatt változatlanul egy helyre meresztett szemei tüzet-lángot lövelltek a közeledő ellen­félre...

Magas helyemről bárhogy tekintgettem szerteszét, mindaddig nem láttam a közeledő ellen­séget, mig csak hangos sziszegése el nem árulta milétét.

Az anyatigris magasra emelt fejjel fujt, mormogott s rettenetes torkát egészen kitátva, ébre­dező dühvel, rövid, szaggatott orditást hallatott...

A tigriskölykek anyjuk hasa alá huzódva, ennek dühét, s minden mozdulatát utánozták és a csíkos, fürge apróságok is zölden szikrázó szemekkel tekintgettek arra felé, apró tejfogaikat vicsorgatva...

A nád e közben hevesen mozgott, zörgött, és kipattanó ivként egy hatalmas kigyó vágódott elő, duzzadt nyakát nyomban támadásra hátraszegve...

Ez is egy Suncherkor volt, még pedig a legnagyobb fajtából. Hogy mekkora volt, egészen nem láthattam, mert érczesen fénylő teste egész csomó nádat tartott körültekerve, szemei pedig mint a ceyloni gránát, vörös lobogványt lövelltek a tigriscsoportra.

Az anyatigris villámgyors ugrással talpra pattant s olyan orditással, hogy a lég reszketett bele, vágott talpával sziszegő ellensége felé, hogy egy ütéssel összetörje...

Ez azonban gyorsan hátra pattant s undok nyaka még egyszer oly szélesre dagadt bősz dühében. Hosszú teste aczélrugókként feszült, pattant előre, s hasadásig tátott torkából elő­csillantak horgas, tűhegyes méregfogai.

A nősténytigris meghökkent és füleit hátrahuzva, lapult a földre hogy a veszélyes marást, melynek halálosságát, ugy látszik, ösztönszerüleg megérezte - kikerülje.

Félelmes morgása, csontot-velőt átjáró orditássá fokozódott, valahányszor támadását sikos ellenfele kikerülte, noha két lábra ágaskodott, s ugy csapkodott kimeresztett karmokkal feléje.

Egyszerre mint a lecsapó villámsugár, czikkázott a kigyó teste lefelé, s méregfogai a tigris hortyába mélyedtek...

Ezzel aztán vége lett a küzdelemnek. A tigris rettentő talpcsapása eltalálta és szétzuzta a kigyó fejét, mire reszketeg rángások közt nyult végig a földön...

Erre leirhatatlan torkossággal esett legyőzött ellenfelének és darabokra szaggatva, mohón nyeldeste le a pikkelyes testrészeket, azután talpairól nyalogatta le a kigyó vérét és látszólagos jó kedvvel kezdett ujra kölykeivel játszadozni, melyek ismét emlőit kezdék keresni.

De egyszerre ujra nyugtalankodni kezdett... Orditott, nyávogott, fujt és hatalmas fejét rázta, közbe-közbe mosakodó macskaként dörzsölte pofáját talpaival, s vérveres nyelvével minden­áron hortyát akarta elérni, ahol a marást érzé.

Erős tagjai reszkettek, mintha belső görcsök huznák össze, fel-fel ugrott s meggörbült háttal forgott maga körül, majd megint le-le vetve magát, kimeresztett körmeivel mély barázdákat hasogatott a földbe, s fiait vadul lerázva magáról, rekedt bőséggel hentergett a sás között...

Perczekig küzdött igy erős szervezete a méreg gyilkoló hatásával... s egyszerre minden erejét összeszedve felállt, s vérben forgó szemekkel bömbölt, fujt, miközben tátott torkából forró, tüzes pára gőzölgött kifelé, majd inogva, tántorogva, tett pár lépést tanyája körül, és hozzá törleszkedő kölykeit fájdalmas dühvel marta el közeléből... azután egyszerre irtózatos fájda­lombődülések között roskadt le, a földet turva, marva tajtékzó szájával... Gyürüzött farka döngve korbácsolta a földet, s minden tagját rettentő görcsök rángatták. Leirhatlanul rémes hörgéssel próbált fölegyenesedni, véres nyelve messze kicsüngött torkából, a mint hörögve levegő után kapkodott s irtózatos haláltusájában előre-hátra fetrengve, saját körmiéivel hasgatá fel görcsösen rengő oldalait, mintha a bent duló fájdalmakat akarná kitépni...

Egyszerre, mintha villámfolyam érné, magasan felrugta magát, orrán, száján fekete vérfolyam patakzott és pár erőszakos rángással kifútta páráját.

A kis tigriskölykek aggódva szimatolták köröskörül anyjuk mozdulatlan testét. Egyik-másik tömpe pofácskájával az életadó emlőket kereste - de hiába, ezek már ki voltak apadva...

Keserves, siró nyávogásuk még a koromsötét éjszakában is soká eltartott s többször felvert álmaimból. Mindannyiszor félve riadtam fel, magam sem tudtam miért.

A hold ezüstösen uszott a felhőktől szaggatott égen s szinte kisérteties fénynyel árasztá el a vad tájat. Különösnek találtam azt a halotti csendet, mi az egész környéken uralgott. A tigris­tanyák környéke hemzsegni szokott a sakáloktól, s csaholásuktól rendesen visszhangzik a tájék... Most egyetlen hangot, egyetlen sakált sem láttam a bokrok között ólálkodni... Szóval, semmikép sem tudtam e jelenség okát magamnak megmagyarázni...

Tán éjfél körül járhatott az idő, midőn csontot, velőt átjáró dühorditás riasztott fel...

A lég még akkor is reszketett és füleim csengtek a rettenetes bömböléstől.

A hold sugaraiban uszó nőtigris hullája mellett, a him állott, farkával a levegőt korbácsolva...

Dörmögő morgással szaglászta, nyalogatta köröskörül, majd rettenetes pofáját hizelkedőleg hozzá-hozzá dörzsölve, hatalmas talpaival ide-oda forgatta, emelgette, mintha életre akarná ébreszteni...

Perczekig tartott e félelmes, de meginditó jelenet! De midőn látta, hogy kedveskedései mit sem használnak, határtalan dühben tört ki...

Szemei zöld lángban égtek, karikáztak a holdfényben és harsogó bődülések közt egyenesedett fel egész nagyságában, majd előre tartott orral futkosta be az egész tanyát mintha annak nyomait keresné, ki nőjétől megrabolta.

Egyszerre a nyöszörgő, egymásra lapult kölykekre bukkant, mik vinnyogva, nyivákolva másztak elő a sás közül...

Dühös morgással szaggatta szét és falta fel egyiket a másik után, fajának egész kegyet­lensé­gével, miután anyjuk már nem tudta őket előle megvédeni... Azután egyideig véres pofáját nyalogatva, ujra szimatolni, morogni kezdett..

Egyszerre óriási szökéssel a sás közé ugrott...

Minden csepp vér meghült bennem, mert a magasból jól láttam, hogy ráakadt az én nyo­maimra...

A szél még mindig felőle fujt és a magaslat köves, homokos oldala, mi nem tartja meg a nyomot, némi reményt öntött belém...

De azért mégis rettentő izgalmat álltam ki, látva, hogy nyomaimat egészen a sásas végéig csapázza...

Itt megállt és táguló orrlyukakkal szivta be mindenfelől a levegőt... Haragos morgással szala­dozta be a meredek oldalt, s néhányszor a fa alatt is keresve elrohant... sőt egyszer hosszasan megállt, mintha nyomot érezne...

Görcsösen karoltam át a fa törzsét, s még lélekzetem is elakadt... Ugy tetszett, mintha szikrázó szemei egyenesen rám merednének, de hála istennek nem, mert pár szökéssel a sás közé rohant s mindig messzebb hallottam a farkának heves csapkodásaitól letört bozót zörgését.

Mikor e rettenetes éjszakának vége lett és a Bengalik kedves csicsergése, a Scháma-rigók fanfárszerü füttye a napkelte közeledtét hirdették, másztam le a fáról s folytattam keserves vándorlásomat...

Egészen ismeretlen, vad tájékra jutottam, de midőn az erdőből kiérve, egy közeli magaslatról széttekintettem, az alattam lévő völgyben egy gyönyörü várost pillantottam meg, mintha tündérek épitették volna...

A város főrésze egy kék vizü tó közepébe nyulott, pompásabbnál-pompásabb fehér-szines márványpaloták, tornyok, mecsetek, légies könnyü balkonok- és ballusztradokkal sorakoztak egymás mellé és gyönyörü faragásu s csipkefinom czifrázataikkal leirhatatlanul bűbájos látványt nyujtottak a nap aranyos fényében...

De hiába néztem jobbra-balra, mindenfelé, egyetlen egy élő lelket nem láttam sem a városban, sem a városon kivül...

Ekkor kezdtem eszmélni, ez nem lehet más, mint a szent Amba város, mit lakói, elátkozva a papoktól, már századok óta elhagytak s azóta e remek tündérépitészetü város üresen és lakat­lanul áll, odadobva az enyészet pusztitó kezének.

Elfogult és elszorult szivvel léptem a pompás, diadalivszerü kapun át fényes utczáira...

Mindenfelől halotti némaság, csak saját lépteim verték fel a századok óta nyugvó vissz­hangot...

Remek lépcsők, légiesen könnyü paloták, tornyok emelkedtek ki a vizből, ennek tükörcsendes mélyéből varázsszépen visszatükröződve.

Megilletődve álltam meg a lépcsőzet szélén és saját nyomorult helyzetemet feledve, e dicső város egykori fényéről és hatalmáról elmélkedtem, amint számtalan regéről hallottam...

De majd vesztemet okozta ez elmélkedés, mert csak az Isten őrzött, hogy egy óriási vén krokodil - mi talán egykor szintén szent állat lehetett - a vizbe nem rántott. Nagyot vágtam görcsös botommal az undok dög ripacsos fejére, de a helyett, hogy menekült volna, még tátott torokkal kezdett felém csuszni, ugy hogy rohanva menekültem a márványlapokkal fedett utczán végig...

A város közepén Ambeer király palotája állott, kiről a hindu regék annyi bűbájos történetet tartottak fenn.

E palota leirhatlan, ugyszólván kápráztató fény és szépséggel volt épitve és legnagyobb csudálatomra lakói voltak, még pedig számosan.

E lakók a szentnek tartott Hunaman majmok voltak és lépteim zajára mindenfelől ellepték a lépcsőzetes tetőket, altánokat, az erkélyek, tornyok és ballustrádokkal együtt...

Zajongva, lármázva a legbolondabb ugrásokat tették, finczot rugtak, torz pofákat vágtak és fogukat csattogtatták, utoljára pedig záporként hajigáltak meg mindenféle gyümölcscsel, hogy városukba mertem tolakodni.

E jelre szépen tovább mentem, nehogy támadásra ingereljem őket, mi bizonynyal bekö­vetkezett volna...

A paloták körül lépcsőzetes kertek voltak, telve a legnemesebb s legritkább gyümölcsfákkal, mik persze századok óta elvadultak ugyan, de azért roskadoztak a legzamatosabb gyümölcs­től. Ebből táplálkoztak a majmok és jó magam is megraktam nagyon megapadt élelmiszeres táskámat belőlök.

Három napi fáradtságos kóborlás után végre lakott talajra értem.

Itt tudtam meg, hogy a felkelés tüze tartományról-tartományra harapódzva, tetőpontján áll s Nena Szahib, azaz Dandu Pán kikiáltatta magát Alsó- és Felső-India császárjának.

Testemben-lelkemben megirtózva a rengetegekben való kóborlástól, a legközelebbi városban egy lovat vásárolva, igy akartam elérni a Vyndhiasz határhegységet...

De már a második napon megsejtettem, hogy fel vagyok ismerve... Ugyanis Patnában alig birtam lovat kapni és csak a felajánlott mesés ár csábitotta el annyira a ravasz képü hindut, hogy lovát eladja, de egész viselkedése arra mutatott, miszerint tudja, hogy üldözve vagyok.

Egyetlen szerencsém volt, hogy a város benszülött őrsége ép e napon indult Agra felé.

Amában egy hindu ékszerész, ki többször vásárolt ügynökeimtől gyöngyöket és ékköveket, megsugta, hogy üldözve vagyok.

Intett, hogy senkiben ne bizzam, a városokban meg ne háljak, szóval a lakott helyeket lehe­tőleg kerüljem, mert Dandu parancsot adott, hogy élve, halva, de mindenáron elfogjanak, mert azt hiszik, hogy nagy mennyiségü gyöngy és ékkő van nálam, továbbá Dandu azt is megtudta, hogy nagy mennyiségü gyémántot rejtettem el szökésem napján.

- Hidd el, szahib, - mondám a derék hindunak, - akkora gyöngy sincs nálam, mint egy gagarra-mag, csupán egy kevés pénz, a mivel tovább tudok menekülni...

- Jól van szahib, miattam akár tarisznyád is tele lehet ékkövekkel, most nem arról van szó, - felelé az ékszerész. - De egy jó gondolat jutott eszembe. Még egyszer mondom, benszü­löttekbe ne bizzál, de honfitársad, azt hiszem, nem fog elárulni. Ha szerencsésen eljutsz Ogarba, ettől a határszél már csak pár órányira fekszik.

A városka végén, egy erdős sziklaszoros vezet a hegység felé s ezen sziklaszoros tetején lakik már évek óta egy idegen, valószinüleg honfitársad.

Ugy mondják csak egy szolgájával éldegél a legnagyobb visszavonultságban és vadászattal tölti minden idejét... Ha megkéred, bizonyára segiteni fog, hogy eljuthass a gourkákhoz és átjuttat a határon...

Corbés megköszönte e tanácsot, de mintha a sors maga is ellenségévé szegődött volna, akadály akadály után hárult utjába.

A közbeeső falukat és városokat nem kerülheté ki, mert a tartomány lakossága főképpen a rizstermelésből élt és a faluk, városok rendszerint a rizsföldek közepén feküdtek, mik az év e részében viz alatt álltak; igy mindenütt a falvakon kellett keresztül mennie, mert kerülő ut nem volt, vagy ha volt is, hát napokat vesztegetett volna el vele.

Egy szegényes falucskában, midőn lovát megitatta, egy utitárs szegődött melléje, kit alig tudott a nyakáról lerázni.

Ez is utazó ékszer-kereskedőnek látszott, legalább annak vallotta magát, mert egyenesen nevén szólitá és midőn nagy nyersen a faképnél hagyta, sajátságos mosolyt látott ajkán tévelyegni.

Habad városkába érve, legnagyobb csudálkozására az utazó kereskedőt már a vendégfogadó eresze alatt látta üldögélni, pedig ő jóval megelőzte. Igy hát egy másik rövidebb utnak is kell lennie.

Lova annyira fáradt volt, hogy majd kidőlt alóla, másikat pedig, hiába szaladgálta be a várost, háromszoros árakat igérve, nem kapott, igy akarva nem akarva, maradni kellett, de megem­lékezve a kapott jó tanácsról, ugy tett, mintha tovább utazna és csak a városka végén elterülő banánligetben szállt le lováról, hogy ez is kipihenhesse magát.

Másnapon a legközelebbi faluban ujra látta a vándor kereskedőt. Hyder városába érve, megint megelőzve látta magát... Ez már szeget ütött fejébe és a legnagyobb sietségre ösztönözte. Ogar pedig még három, négy napi járásra feküdt, mi fáradt lovának jóformán elérhetetlen messzeség...

A vendéglős istállójában pár lovat látva, egyet mindenáron meg akart vásárolni, de ez kereken kijelentette, hogy nem eladók és e mellett olyan erőszakosan s gorombán viselkedett, mint aki készakarva veszekedést akar előidézni.

„A kit a kigyó megcsip, az a gyiktól is fél”, mondja a példabeszéd, igy Corbés is mindenben gyanut és árulást sejtve, ugyszólván menekült a vendéglőből és jól is tette, mert ha a korcs­márossal összetüzött volna, a város főbirája maga elé idézi és addig huzta-halasztotta volna az itélkezést, mig az üldöző csapat be nem éri...

Eddigi utja mindenütt lapályon vezetett, de Hydert elhagyva, a talaj lejtősen emelkedni kezdett ugy, hogy midőn már csak egy napi járó föld választá Ogartól, a magas fensikról végtelen messzeségben belátta a hátrahagyott vidéket... és ott, hol a láthatáron az ég a földdel ölelkezni látszott, egy sebesen vágtató lovas csapatot látott felbukkanni csillámló fegyverek­kel.

Mintha valami megsugta volna neki, hogy ezek az ő üldözői.

Lova csak lassu ügetésben poroszkált alatta s bizonyosra vette, hogy napnyugta felé üldözői beérik; akárhogy tehát, de el kell érnie Ogart, még napnyugta előtt.

Ah, ha a dsungelok mocsarába veszett nemes mén volna alatta, ennek hátán kinevetné Dandu Pánt és üldözőit...

Délután a messze távolban felcsillantak Ogar rézveres kupolái és a végsőkig hajszolt mén, erejefogyottan rogyott össze a város kapujánál.

A népség mindjárt összeszaladt s ki a lovast, ki a lovat sajnálta.

A sajnálkozók között első volt az az ékszerkereskedő, ki utjában minden helyen megelőzte...

Corbés minden erejét összeszedte, hogy barátságosan válaszoljon résztvevő szavaira és midőn meghivta magához, megigérte, hogy tüstént visszajön, csak ló után néz szét a városban...

Az ékszerkereskedő beleegyezőleg bólintott, de ajkain megint ama rejtélyes, baljóslatu mosoly czikázott át.

Corbés nábab sietve ment végig a városon, melynek tulsó felén a szoros-ut magaslott, tetején egy magányosan álló házacskával.

Sietségében észre sem vette, hogy pár rongyokba öltözött fakir lépten-nyomon követi s néma jelbeszéddel mutogatnak feléje.

Felérve a magaslatra, zörgetni kezdett a magas keritéssel körülvett házacska kapuján...

- Ki az! Mit akarsz? - kérdé egy marczona hang belülről.

- Honfitárs vagyok s menhelyet kérek! - felelé Corbés francziául.

- Corbleu, egy franczia? Mit keres ezen az átkozott vidéken! - kiáltá egy másik hang. - Nyiss kaput, Pierre, ha maga van.

Erre keresztgerendák tologatása és lakat csikorgás hangzott, mire a nehéz kapu fél szárnya kitárult.

- Entrez, monsieur! - mondá egy athlétatermetü őszbecsavarodott férfiu katonás tartással, de meghökkenve meredt a nábabra, ki poros ruháiban, rézvörösre égett arczával, inkább ben­szülötthöz, mint európaihoz hasonlitott.

A lak gazdája, egy katonás tartásu, nemes vonásu férfiu, szintén barátságosan fogadá és be­vezeté a ház egyszerü, de tágas szobájába, melynek falai pompás tigris- és oroszlánbőrökkel voltak boritva, melyek között szép fegyvercsoportok függöttek.

A nábab őszintén bevallá kilétét és mindazt, a mit csak üldöztetéséről sejtett és tudott.

- Én meg La Motte volt franczia tiszt vagyok! - mutatá be magát a ház ura röviden, azután parancsot adott egyetlen szolgájának, hogy tálalja fel az estelit, mert a nap e közben lenyu­godott és beállott minden alkonyszürkület és átmenet nélkül a fekete éjszaka...

Azonban Corbésnak, a szivélyes kinálás daczára sem igen akart izleni a hideg szarvassült és illatos gyümölcsből álló vacsora...

Tekintete többször végig futott a ház vastag falain s a hatalmas gerendákból összerótt magas kerités setétlő tömegén, mintha erősségüket akarná vizsgálni.

A ház ura ezt észrevette:

- Önt valami nyugtalanitja, honfitárs!

- Ugy van! Üldözőim nagy számmal vannak s félek, hogy e házat ostromolni fogják, hogy engem élve-halva kézrekeritsenek.

- Ezt minden bizonynyal meg fogják tenni, arról biztos lehet! - felelé a házigazda a leg­nagyobb nyugalommal...

- Éppen az bánt, hogy miattam önök is halálveszélyben forognak. Hárman nem védel­mezhetjük meg magunkat a tulerő ellenében...

Ur és szolga sajátságos mosolylyal néztek össze.

- Legyen nyugodt. E ház már több ostromot kiállott és még néhányat ki fog állni. Mit gondolsz, Pierre?

- Azt, mit ezredesem! Valamennyit vissza fogja a herczegnő verni.

Ez érthetetlen beszéd hallatára, a nábabot még nagyobb aggodalom fogta el.

- Ezredes ur! - mondám, - nem jobb volna, ha a sötétség oltalma alatt az erdőbe menekülnék s ott várnám be a reggelt?

- Hát azt hiszi, Dandu Pán kopói elől el lehet rejtőzni? Nem tenne három lépést, már a nyomában volnának. Nena Szahib egykönnyen nem bocsátja ki karmai közül, akiket meg akar ragadni. Hogy eddig menekülni hagyta, arra bizonyára oka van... Lehet, tán azt remélte, hogy a határ közelében még összejön valami megbizottjával, kinél szintén lesz egy csomó gyémánt és drágakő, vagy pedig utközben rejti el és teszi le valakinél. Fejembe mernék fogadni, hogy önnek minden lépését követték nappal úgy, mint éjszaka, mióta felismerték... Én jól ismerem Dandut... valóságos tigris emberi alakban... De most ne vesztegessük a róla való beszélge­téssel az időt...

- Hanem készitsünk elő mindent a védelemre, ugy-e? - vágott közbe gyorsan Corbés...

- Igaza van! - felelé megingathatlan nyugalommal az ezredes és betéve a nyitott ablak­szárnyat, elébe huzta a védő fatáblát. Ez volt az egész védelemre való készülődés!

Azonban vendége megütközött arczát látva, sietett megnyugtatni:

- Vasfából van, nem ütik át a golyók!

- Jól van, ezredes ur, de ez még nem elég. Nekünk is kellenek fegyverek, azután honnan tüzelünk mi s miképpen védekezünk a támadásnál?

- Mi?... semmikép! Majd támad és megvédelmez bennünket a fekete herczegnő. Nyugalom és hidegvér, honfitársam! Itt vannak a szivarok. Parancsol fekete kávét? Ennek a készitését nem bizom Pierre-re, mert ez egyben inyencz, valóságos sybarita vagyok!

A nábab nagyon szerette volna tudni, kicsoda és micsoda az a sokat emlegetett fekete herczegnő?

Megkoczkáztatta tehát e kérdést:

- Ki az a fekete herczegnő?

- Majd meglátja! - volt a kurta válasz s nyugodtan tovább főzte a kávét.

- Ezredes ur, én egész csapatot láttam felbukkanni az ogari fensikról! Vajjon bir-e majd a herczegnő e tulerővel?

- Szükség esetén Szaprani, az én fekete királyném is segit neki!... Türelem, honfitársam... Ne hallgatózzon minden perczben kifelé... Tudják, hogy itt van... hát nem igen sietnek a támadással, hanem, mint a tigris, az éjfél óráit választják...

Akarva, nem akarva nyugodtnak kellett lennem, ha nem akartam nyulszivünek látszani. A kávé, az igaz, pompás volt - valóságos nektár és az ezredes egész kéjelemmel élvezte szivar­jának füstfelhőibe burkolódzva...

Pierre azután leszedte az asztalt. Ekkor az ezredes felállt és egy korbácsot kapva le a szegről, kiment a gyertyával, engemet teljes sötétségben hagyva...

Pár percz mulva hangos korbács-csattanást hallottam... A sötétben párosan szikrázó zöld csillagokat láttam lángolni, azután, mintha egy óriási fekete árnyék repült volna el előttem, az asztal halk recsegésétől kisérve...

Nekem minden csepp vérem jéggé dermedt, s hajam az égnek állott, midőn házigazdám a gyertyával megjelent...

Az asztalon egy hatalmas fekete tigris guggolt, farkával oldalait veregetve, miközben szemei zöld lángot lövelltek a félhomályban.

- A fekete herczegnő! - mondá házigazdám olyan lekötelező mosolygással, mintha csakugyan egy vérbeli herczegnőt mutatna be...

Azonban látva, hogy a rémülettől még szempilláimat sem merem mozditani, bátoritó hangon folytatá:

- Mit se féljen, mig engem lát! Olyan jámbor és szelid, akárcsak egy kölyök czicza - ha én mellette vagyok... Simogassa meg bátran... Ez neki is, mint minden fajtájának - gyenge oldala... Simogassa hát, ha mondom, s jó barátok lesznek!...

Kétszer is összehuzta a görcs ujjaimat, midőn bársonyos hátát párszor végig simogattam, mit macskaszerü duruzsolással fogadott...

Karcsu testét meg-meggörbitve, selymes farkát gyengéden csóválgatá, végezetül pedig rette­netes fejét kezemhez dörzsölé...

- Nos, hogy tetszik a fekete herczegnő?

- Remek! - felelém fojtott hangon. - Ilyen gyönyörü állatról fogalmam se volt...

- Pierre! vidd ki a herczegnőt de egy falatot se neki! - parancsolá az ezredes és nyelvével sajátságosan csettintett, mire a tigris engedelmesen szökött le az asztalról és készségesen követé a hadastyánt...

- A fekete tigris legnagyobb ritkasága Indiának, e mellett vérszomj, vadság és erőben jóval felülmulja rőtveres rokonait...

- És Szaprani, a fekete királyné, tán a párja neki? - kérdém félbeszakitólag...

- Nem, Szaprani egész más fajtából való...

E perczben besietett Pierre:

- Jönnek! jelenté egész csendesen...

Csakugyan a kemény sziklauton lovak dobogása csattogott... s nemsokára keményen meg­zörgették a kaput.

- Mit akartok? - dörgött az ezredes hangja.

- Veled semmi rosszat! Nyiss kaput, szahib! - kiáltá sürgetőn egy hang...

- Ezt a hangot ismerem, - susogá a nábab, - mintha azé az ékszerkereskedőé volna, ki minden utamban megelőzött...

- Akkor bizonyosan azé lesz! de most hallga! hadd feleljek nekik.

- Takarodjatok innen, különben rosszul jártok! A kapu nem lesz kinyitva...

- Vigyázz magadra, szahib! Ha kaput nem nyitasz és ki nem adod szépszerével Corbés nábabot, ki Dandu Pán gyémántjaival elszökött... felkonczolunk háznépeddel együtt...

Corbés dühtől reszketve akart nekik felelni, de az ezredes csendre inté..

- Én meg azt mondom takarodjatok! A kapu zárva marad...

Szavait leirhatlan tumultus követte. Dühös szitkok és fenyegető orditások között, csapás csapásra hullott a kapura és lövés lövés után dörgött, villámlott az éjszakában... A golyók az udvaron keresztül-kasul sivítottak, s egy-kettő a szobába is befuródott hangos recsegéssel.

- Mindjárt betörik a kaput! - mormogá Corbés.

- Ohó, az nem megy oly könnyen, kopogtathatnak rajta még egy darabig...

A kapu tovább recsegett, ropogott a nehéz bárdcsapások alatt, keresztgerendája pedig némelykor olyanokat pattant, mint egy petárdadurranás...

- Az istenért, tegyen már valamit! Ha a kapu betörik, semmi sem ment meg bennünket - sürgeté lázasan Corbés...

- Mindjárt, mindjárt! - felelé egykedvüen az ezredes...

Igy telt egy végnélkülinek tetsző negyedóra...

Az ostromlók zsivaja egy sereg vadállat orditásához hasonlitott. Egyesek fáklyák, kanóczok után kezdtek kiabálni.

- Gyujtsátok fel! Füstöljük ki ezeket a tisztátalan faringiakat!

- Vezesd elő a herczegnőt! - parancsolá halkan az ezredes - s nekem maradást intve, a ház mögé sietett...

Mintha nehéz tolózárak nyikorgását hallottam volna...

Dobogó szivvel figyeltem...

Egyszerre a vad zsivajt egy iszonyu, felhörrenő orditás dörögte tul... egy orditás, minőt csak etetés óráján a menagériákban hall az ember, csakhogy ez százszor vadabb, százszor dühö­sebb, velőtrázóbb volt...

Ágaskodó paripák tombolása, emberi jajorditás, halálhörgés és a csontok ropogásának rémületes zűrzavara következett erre, - a minőt még nem hallottam... azután vésznyeritéssel száguldozó lovak eszeveszett dobogása, lövésropogás... mit megint a fekete herczegnő dühö­sen mennydörgő orditása követett, még vadabban, még rémületesebben, mint azelőtt...

- A tigris, a tigris!...

- Kaptok még mást is, ördögfajzatjai, - csikorgá az ezredes! - Pierre, azt hiszem, a herczegnő sebet kapott... ilyen rémületesen még nem hallottam orditani... elő Szapraniával... ereszd ki a királynét! hadd segitsen neki!...

Pierre egy nagy pálmaháncs-kosarat lóditott a kapu mellé, melynek alján jókora lyuk tátongott s gyorsan lekapta a lapos kosár fedelét...

Az ezredes különös módon füttyentett... mit heves sziszegés követett... és egy fekete árnyék villámgyors pattanással csuszszant ki a lyukon.

- Itt megy a halálangyal, mindjárt vége lesz az ostromnak, - kiáltá leirhatatlan elégtétellel az ezredes...

Künn a sötétben ez alatt egymásra dörögtek a lövések...

- Csak egy tigris! Lőjjétek le! A szemeire czélozzatok! - kiáltozá egy parancsoló hang... de csontot, velőt átjáró halálsikoltások fojtották el szavait.

- A cobra! Egy Suncherkhor! Engem talált, engem mart meg! - sikoltá, hörgé egyik a másik után, mi olyan rémületet keltett, hogy az ostromlók egymást gázolva le, vad futásban rohantak alá a meredeken... Ezzel a harcznak és ostromnak vége volt!

Pierre ekkor gyorsan fáklyát gyujtva, kinyitá a kaput, az ezredes pedig korbácsával egyet pattantva, a herczegnőt hivta...

De csak dühös morgás és sikoltozó kurrogás felelt hivására.

A herczegnő egy emberi alakon guggolt és szemei vadul szikráztak gazdájára...

Ez az emberi alak még vonaglott, hörgött körmei alatt...

- Hiába minden! A herczegnő vért izlelt és fel van ingerelve... talán meg is sebesült... Reggel­re tán megszelidül... Az éjszaka veszélyes lenne háborgatni. Pierre, csukd be a kaput!

Gyorsan körülpillantottam.

A kapu és kerités körül szétmarczangolt, vonagló, hörgő alakok hevertek, fehér ruházatuk vérben úszva piroslott a fáklyafényben. Egy-kettő hörögve esdett segitségért...

- Nem tehetünk semmit! A herczegnő senkit se ereszt a csatatérre! - mondá ridegen az ezredes.

- És Szaprani, a fekete királyné?...

- Oh, ez már itt van az udvarban, - felelé és kétszer-háromszor sajátságos füttyentő hivást hallatott...

- Nem mondám, hogy itt van? Jer, Szaprani, jer, fekete királyném, pihend ki magadat a győzelem után...

A kapu mellől egy nyolcz-kilencz láb magas Suncherkhor kigyó emelkedett magasra és fénylő szemekkel nézett gazdájára, miközben felfujt nyakát ide-oda hajtogatta. Abból a ritka kékes-fekete fajból való volt, mely legnagyobbra megnő és legjobban idomítható.

- Ceylonban tanultam meg a módját, hol a Suncherkhort a singhalézek házőrzésre használják, miként kell ez okos kigyót harczra is idomítani. Engem és Pierret nem bánt, bármit tegyünk vele, de mihelyt amaz első füttyentést hallja, megmar, megtámad mindent a mi él és mozog. Nézzen ide!

Ezzel házigazdám karját elébe tartotta és a hatalmas hüllő rátekerődzve, lapos, kicsi fejét párszor hizelgőleg oda dörzsölte vállaihoz, azután engedelmesen kipárnázott kosarába siklott.

La Motte ezredes nyugtalanul várta a reggelt, de a herczegnő most is szikrázó szemekkel és támadásra valló morgással fogadta...

A szétszaggatott emberi hullát marczangolta most is, de oldalából lassu cseppekben szivárgott a vér bársonyszerü fekete bundájára...

- A seb, ugy látom, nem veszélyes, de a herczegnő még nem lakott egészen jól vérrel... Várnunk kell holnap reggelig...

És csakugyan harmadnap reggelén a herczegnő, gazdája hivására, engedelmesen kúszott kalit­jába, én pedig az ezredes kalauzolása mellett, szerencsésen tuljutottam a határon és vendég­szerető menhelyre leltem a Vindhyasz-hegységben lakó gourka népnél...”

A „vén ördög”.

A Whip-poor-will madár hangja fájó, panaszos jajkiáltással harsan fel és reszket az őserdők homályában. A horizont felé hajló hold, a feltámadó hüvös szellő az éjfél közeledtét hirdeti. Már csak gyéren repkednek a lepkeforma lampyrisok, ez óriási világitó bogarak, mintha láthatatlan tündérkezek hajigálnának ide s tova ragyogó csillagokat; vagy mintha egynéhány lámpácskának szárnya kelne s ezek száguldoznának hullámos lebbenéssel, varázsos zöld fényt terjesztve maguk körül, az áthatolhatatlan sürü, virágözönnel hintett lombszövedék között.

Az ilyen csillaghullató, holdfényes éjszakákon tárják ki kelyheiket az őserdők járatlan laby­rinth­jaiba rejtett, apró, holdfényes tisztásokon a varázsszépségü yuccák, nephelisek, orchideák és diosmeák, a növényvilág és őserdők fejedelmei, ezek a rejtélyes éjvirágok, melyek nappal nem, hanem csakis a holdfénynél bontják ki ragyogón átlátszó, aetheri szirmaikat. Nappal összeborult szirmokkal, a levelek alá rejtőzve, még az árnyékban sem nyilnak ki, mert reájuk az éltető napsugár legkisebb csókja is halál és fonnyadás s ezért csakis azon éjeken, mikor a holdfény ezüstje rezeg minden levélen, ágacskán s a csillagok villódzó, szikrázó fénye reszket a sötétkék égbolton, nyiladoznak ki egymásután, magasra emelve candeláber-, harang-, lepke- vagy madárforma virágfüzéreiket, a szinek minden árnyalatában ragyogva s ha egy-egy vilá­gitó fénybogár kelyhükbe telepszik, a tündérmesék ama csudavirágához hasonlitanak, mely minden száz évben egyszer nyilik, lángolva világit s a drágakövek minden szinü ragyogásával szórja sugarait.

Kis időre elcsendesül a lármázó hangchaos is s csak a szellő suhogása hallszik a végtelen lomb- és virágtenger között a folyó lassu morajába vegyülve... Állat, növény kéjesen szivja be az üditő szellőt, mely felfrissiti az erdők szorult, melegtől átfült, nedvesen tikkasztó legét... azután ujra kitör azon zürzavaros hangchaos és mozgás, mely az egyenlitő körüli erdők éjjeli életét jellemzi.

Az erdők mélyéből az apiaster jajgató kiáltásai visszhangoznak, mint egy-egy haldokló el­nyujtott sikoltásai, a jaguárok félelmes nyávogása meg-megdörrenő mély orditásba csap át, ha a prédakeresésnél két him összetalálkozik; a bokrok közül, mintha páros gyertyácskákat hordoznának, villannak elő a ragadozók zöld fényben égő szemei, a százlábu scolopender pe­dig, mint valami kisértő lélek mászkál a mohon s a leveleken maga körül villódzó phosphor­fényt terjesztve; a folyó csendes vizfelületén sistergő gyürüzet támad, nagy lomha testek köze­lednek a parti sásas felé, villódzó szemekkel, tátott állkapczákkal; róka nagyságu denevé­rek szállongnak, fekete rémekként a levegőben, mig az aequatorialis uhuk szemei izzó vérként világitanak elő az odvas fák üregeiből.

Minden ágrecscsenés, minden levélzörgéstől meg-megriadva, a félelem és sietségtől lihegve, tart a folyó melletti kis holdfényes tisztás felé egy néger nő. Arcza fakó a félelemtől s minden tagjában reszketve, öleli át egy vasfa sima derekát s rémülve rázkódik össze, valahányszor meg-megdörren a jaguár éh- vagy dühorditása, vagy megzörren a folyamparti nádtömeg, nehéz testek csuszása alatt.

Először remegve, alig hallhatólag, majd kissé biztosabban utánozza a Whip-poor-will-madár kiáltását, mire az erdő felől hasonló hang felel, a cserjék és bokrok ropogásától követve s még el sem távozhatott a fától, máris előtte állott egy magas, herculesi alkatu, sötéttekintetü néger, vállán egy vastag vasrudat emelve.

- Itt vagyok, Nanny, - szólt mély, tompa hangon.

A nő szemei kétségbeesett fájdalommal voltak a szólóra függesztve, a nélkül, hogy ajka egy hangot birt volna adni.

- Nanny!

Fuldokló zokogás tört utat az asszony lihegő melléből:

- Menekülnöd kell, Saul, urunk a vérebekkel fog holnap reád vadászni s ha én a vadak prédája lettem volna - te nem menekülhetnél...

A néger szemei vad tüzben égtek:

- Elhoztad, a mit parancsoltam? - kérdé fenyegető hangon.

- Igen, itt van a kisasszony kedvencz ölebecskéje, ezzel egy zsákot emelt fel a földről, melyből panaszos, vonitó nyöszörgés tört elő s a szövet ránczai erősen mozogtak.

- Most jer utánam; napfelkeltekor már messze leszünk s gyermekünk meg lesz boszulva!

E szavakra a nő, mintha minden ereje elhagyta volna, egy kidőlt hyckory törzsre vetette magát kétségbeesett zokogással:

- Oh, gyermekem, gyermekem! Te nem is láttad őt, Saul! Ugy kelle eltemetnem lopva, rejtekben egy köny, egy panaszszó nélkül, meg se csókolhattad, el se bucsuzhattál tőle. - És sirt, zokogott, fájdalmában fejét a hyckory törzs éles kérgébe verve, mig körülötte a rengeteg zugott, harsogott a pumák s jaguárok nyávogásától és orditásától.

- Igy fog sirni, jajgatni ő is s gyermekét még el sem temettetheti, - fenyegetődzött a néger s szemei szinte világitottak a bokrok homályában s melle, mint a négereknél, ha dühbe jönnek, pihegőn hörgött. - Mondd, sokat szenvedtél, Nanny?

Ez felemelte könytől ázott arczát s az alászálló hold beezüstözte egy sugarával. Fakó, beesett volt ez, megmerevedve a fájdalomtól, a kíntól.

- Mikor te a megkorbácsoltatás után megszöktél, urunk a forró napra köttetett ki gyerme­künk­kel, hogy sirásommal és jajgatásommal haza hivjalak. Testemből patakzott a vér, agyvelőm forrott a hőségtől; de mi volt a darazsak és mosquitók marása, gyermekem szenvedéseihez képest! Azt hittem, karjaimban hal meg; nem tudtam megvédeni a gyilkoló forróságtól, a mosquitók marásától... Urunk az Istenre és a szentekre esküdött, hogy ha felfalnak is a mos­qui­tók, meg a darazsak, ha megsülök is a forróságtól, addig el nem oldat, mig te haza nem jösz...

- Folytasd, Nanny, folytasd - dörmögé rekedten.

- Jajgatásaim- és sikoltozásaimra a kisasszony kegyelemért könyörgött, erre eloldoztak a czölöptől, de midőn urunk lábai elé borultam, hogy érted könyörögjek, káromkodva rugott fel lábaival... s a rugás gyermekünk gyenge fejecskéjét érte... és ott halt meg karjaimban - s itt ujra a törzsre vetette magát vad, kétségbeesett fájdalmában...

Kevés ideig némán, mozdulatlanul állt, mint érczből öntött szobor, setét tekintetét mereven nejére szegezve a férfi, azután megszólalt:

- Jer... napfelkeltekor már messze kell lennünk, tul a folyón...

Elől ment a férfi, nehéz vasdorongjával néha a bokrokat csapdosva... s majd egy órai menés után az erdő ritkulni kezdett s a már igen alant járó hold fénye a távolban szabályos rendbe ültetett kávé- és czukornád-ültetvényeket mutatott elmosódottan. Majd pedig méhkas alaku kunyhók tüntek fel az ültetvények szomszédságában, de olyan messze, olyan csalóka deren­gésben, hogy csak az vehette ki, a ki tudta, hogy ott vannak. A férfi egy nehéz sóhajt még sem tudott elfojtani, mire neje tört hangon rebegé: - Oda, oda temettem, az alá a fehérhaju tulipán­fa alá a kunyhónk mögött...

- Hallgass - volt reá a rekedt, nyershangu felelet s gyorsitott léptekkel ujra az erdő felé tartottak...

Mindig közelebb, mindig közelebb hangzott az a lassu, sistergő moraj, mely a csendes folyásu nagy folyóvizek közellétét jelenti; az erdő ritkább, szaggatottabb lett, itt-ott egy-egy ében- vagy mahagonifa levágott törzsére akadtak s széles, a sürüségbe vágott csapák oszlottak a folyó felé minden irányban. A hold fénye bevilágitott a megritkitott erdőrészbe s minthogy már nagyon alant járt, megezüstözte a folyó széles felszinét is.

... E helyen a nagy és mély Rio-Negro két ágra szakadt s hosszu, keskeny, iszapos földnyelv nyulott be hosszan a két folyó közé, melynek keskenyebb ága még lassubb folyásu volt, mint a folyó, mely itt szokatlan szélesre terjedve, majdnem tószerü kinézést nyert csendes vizével; a parton álló vén fák egész boltozatot képeztek, még sötétebbé tették e tóöböl amugy is fekete vizét. A földnyelv végén egy kezdetleges mivü, magas zsilip állott, felhuzható rekeszekkel.

- Hol vagyunk? - kérdé Nanny.

- Az uraság kertjénél, annál a kis tónál, melyben leánya minden reggel fürödni szokott. E zsilipen át eresztenek friss vizet a tóba. Eredj a partról - és ülj oda arra a levágott fatörzsre, nem jó hely ez itt se nekem, se neked!...

- Miért, Saul?

- Miért - mert itt lakik a „vén ördög”, - felelé Saul, egy sötét mosoly kiséretében.

- Mi az, miről beszélsz?

- Majd meglátod, - mondom már, eredj innen, nézd milyen nagy gyürüket vet a viz, de hagyd itt a zsákot...

Nanny engedelmesen hagyta ott a partot s leült egy vasfa törzsökére...

Ekkor Saul beleakasztva a vasrudat a zsilip lánczába, minden erejéből reánehézkedett. Az óriási ember homlokán kidagadtak az erek, karjai megfeszültek, mint aczélrugók, de két-három rántás után, a zsilip rekesze felhuzódott s ezen keresztül látható lett a virágzó bokroktól köritett kis kerti tó, olvasztott ezüstként csillogó vizével...

Pár perczig lihegett még az óriási erőfeszitéstől, azután felvette és kioldozta a ficzkándozó, mozgolódó zsákot.

Nanny meredt tekintettel követé minden mozdulatát.

A zsákból egy nyöszörgő, hosszu selyemszőrü ebecskét emelt ki s megrázta erős karjaival nyakánál fogva, mire panaszos vonitás törte meg a folyó egyhangu moraját.

Lassu léptekkel és kettőzött figyelemmel haladt az öböl partján a földnyelv felé, fehér szem­golyói szinte világitottak a feszült vizsgálódásban, miközben az ebecske folyton viczkándo­zott és nyöszörgött, mert hol nyakát szorongatta, hol farka hegyét csipdeste a néger erős marka.

A tóöböl vize erre széles gyürüket vetett, s erősebben sistergett, s a hullámgyürük mind­közelebb-mindközelebb verődtek a parthoz, s terjengtek nagy körökben a keskeny földnyelv felé, mintha valami óriási test sikamlana tova a viz alatt, a viz szinén pedig fel-felbukkant egy kétököl nagyságu, gömbölyded tárgy, s el-eltünve közeledett a mellékág felé.

A néger most a földnyelvre lépett, mire a partmelletti viz is erősen gyürüzni kezdett, s vala­hányszor a kinzott kutya erősebben felvisitott, annál erősebben rengett a viz felszine is, s fel-felbukkant egy széles, ripacsos hát, minő a vén, felrepedezett kérgü fák dereka, s ama gömbölyü tárgy pedig állandóan a viz felett maradt s uszott a néger után.

Közel a zsiliphez azonban ez is a viz alá merült. De csak rövid időre! A néger teljes erejéből szoritotta az ebecske farka végét, s ez kinosan, s még erősebben vonitott, mint annak előtte, s e vonitásra kiemelkedett a vizből egy rengeteg pikkelyes fő, zöldfényü, merev szemekkel, iszonyu fogakkal fegyverzett, tátott szájjal, s kiálló pánczélos háttal, előlábaival a földnyelvre kapaszkodva.

A kutyára irányzott vad, merev szemeiből dühös étvágy világolt, iszonyu állkapcsait össze-összecsattantva fontolgatta, átmenjen-e a mellékág vizébe?...

A zsiliphez ért néger ekkor magasan feje fölé tartva, rázta a vonitó ebet!...

Ez győzött! Az iszonyu szörnyeteg két és fél ölesnél jóval nagyobb teste egészen kiemelkedett a Rio-Negro feketés vizéből, mire átható pézsmaszag tölté be az egész környéket és átfutva a keskeny földnyelven, nagy süstörgéssel a mellékág vizébe veté magát... s tátott szájjal uszott a zsilip felé...

Erre Saul megcsóválva feje felett a kutyát, a zsilipen keresztül a kerti tó vizébe hajitá... mire az óriási vén alligátor, mint a nyil, sikamlott át a zsilipen a tavacska vizébe s a másik pilla­natban már az ebecske rémes kinorditása - mely, mintha egyszerre kettévágták volna - meg­szünt, tanusitá, hogy a szörnyeteg egyetlen harapással összeroppantva, a viz alá rántotta...

Ekkor a néger is kirántotta a vasrudat, mire a zsilip nagy zuhanással esett vissza rekesztékébe s az alligátor ott rekedt a tavacska vizében.

A kielégitett boszu lángja villámlott most a néger sötét tekintetében. Óriási alakja felmagasult, midőn kezében a vasruddal fenyegetett kinzója laka felé, mely a fák árnyas tömegébe volt elrejtve:

- Nanny, Nanny, gyermekünk meg lesz boszulva, reggel ő épp ugy fog sirni, jajgatni, mint sirtunk mi; te eltemetted gyermekünket virággal behintett gödörbe, az ő gyermekének sirja pedig a „vén ördög” büzös gyomra lesz! Te pedig eredj, rólad majd megtudják, kinek a keze vezette a „vén ördögöt” a tóba, s ezzel megcsóválva a vasrudat, a zsilipen át a tó partjára hajitotta.

Bugva repült a nehéz vasdorong, s mintha beledöfték volna, maradt állva a tavacska szegé­lyén.

Ezzel a férj és nő nekiindultak annak a sikoltó, orditó, bömbölő rengetegnek, mely azon hegyeknek a lábáig terjedt, melyeknek ormai egészen beleolvadtak a távolság kék ködébe.

A tropicus zónák alatt nincs szürkület, nincs piros hajnal. Egyszerre bukik le a nap s lesz éjszaka s egyszerre kel fel, alig jelezve keltét pár aranyos csikkal a láthatár szélén, minden átmenet nélkül. De azért ott is ragyog a regg bübájos varázsa a tájon tündéri szépségében, ha nem mártja is a karmin rózsaszinébe s a korány fátyolos szürkületébe a napkelte a tájat!

Nagy égkék szin lepkék rengnek álmosan a passiflorák és gobeák tüzes szinü virágain, a virágzó dogwood-fák, a liánok ezer nemei nyiló virágözönbe boritják a lombokat, egyik virágból a másikba szivárványszikrákat lövellve, gurulnak a harmatcseppek s a virágok tündéri tarkasága közé a nap első aranyos sugaraival tarka tollu, égő szinü madarak, a szivár­ványszinü kajdácsok egész serege keveredik. Mintha millió gyémántkövecske hullana alá a folyondárok szövedékeiből, ha egy-egy fürge majmocska suhan ágról-ágra; a gunyrigó csalo­gánydala felharsan, a hokkok és borsevők rikácsolása hallik s a kolibrik drágakő-tollazata szikrázik az első napsugárban, a mint donogva a virágok körül szálldogálnak.

A kis kerti tó habjai is gyengén fodrozódnak, s ringatják az Irupé óriási virágait, a liliomokat s a nymphaeák fehér szirmait, melyek sebesen fejtik szét éjjelre összeboruló szirmaikat az első napsugárra...

A virágos bokrok között - felrezzentve a drágakő ragyogásu szárnyu lepkéket - két fiatal leányka közeledik, a nagyvirágu facsoportok közé rejtett verandás lakóházból.

Az egyik magas, karcsu, gyengéd, halavány teremtés, mint ama Orchidea-csoport lenge virágai, melyek ama vén korhadt sycomorfa törzsén virulnak, a déli nőket jellemző bágyatag tartással, a másik pedig egy éjfekete haju, gazellaszemü, fiatal mulat-lányka. Az első az ültet­vényes leánya, kinek gyenge, ideges testalkata miatt, az orvosok tanácsára, hideg fürdőket kell vennie, a mulat-lányka pedig komornája és játszótársa.

Mind a két leányka - elragadtatva a regg és környezet szépségétől, - vigan enyelgett, csevegett egymással.

Kergették a lepkéket s az elsurranó kolibrikat, belekaczagtak, belekiabáltak a kajdácsok csa­cso­gásába, s virágokat téptek, szaggattak, s találgatták, minő állat, minő madár hangja lehet az, mely az ébredő őserdő ezerhangu zsivajából ki-kihangzott?

Ügyes kézzel, fürge szökelléssel segitett fiatal urnőjének levetni halavány rózsaszin csalán­szövetü ruháját, azután ő maga rázta le ruháit, oly könnyen, oly fürgén, mint a fiatal agami madár a fészek lágy pelyhét magáról.

A két fiatal leányka nem is vette észre, hogy daczára a teljes szélcsendnek, a tavacska vize erősen ringatózik s szélesen terjengő hullámgyürük verődnek a part felé.

- Nini, milyen nehéz vasdorong ez! - kiáltá a mulat-lányka a partba furódott vasdorongra mutatva.

- Ilyennel huzzák fel a zsilipet, - felelt rá úrnője - a tóba lépve, mely a part szélén alig fedte el szép lábfejecskéit s pár lépést tett befelé, hogy a mélyebb vizbe vesse magát.

De egyszerre a rémület kétségbeesett sikoltása lebbent el a két leányka ajkairól.

Mindketten észrevették, hogy az átlátszó vizü tavacska fenekén, a mélység homályából, egy óriási szörnyalak körvonalai bontakoznak elő, mely merev, zöld szemeit a két leánykára szegezve, siklott a sekélyes part felé.

- Meneküljön, urnőm, meneküljön, - rikácsolá a komorna kétségbeesetten, - egy jacare, egy jacare!

De a rémület annyira megzsibbasztotta urnője tagjait, hogy csak mozdulatlanul, tehetetlenül, tágra nyilt szemeiben a rémület iszonyával, meredt a közeledő szörnyre.

A mulat-leányka élesen sikoltozott segélyért, de a ház távol feküdt, az alligátor pedig gyorsan közeledett.

Már kiemelkedett zöldes szinü, pánczélos háta, ki rettentő feje. A sekély vizben már nem is uszva, hanem magasra emelt fejjel, rettentő torkát kitátva, futva közeledett. Széditő, fullasztó pézsmaszagot terjesztett maga körül e vén szörny, rettentő fogait össze-össze csappantva, s elébbi merev szemei most a dühös étvágytól zöld fényben égtek.

Az ültetvényes leánya már félig halva volt az iszonyattól és rémülettől, szemei elé sötét fátyol ereszkedett, se látott, se hallott, csak fülei zugtak a rohamosan lüktető vértől... s már-már megragadni készült őt a szörny, midőn a mulat-lányka - emberfeletti erővel rántva ki a vasrudat, - egy ugrással urnője elé szökött, s minden erejét összeszedve, döfte azt mélyen az alligátor tátott torkába.

Vad dühvel csapkodta össze a szörny állkapczáit, éles, kemény fogai csattogtak, pattogtak, a mint a vasrudat össze akarta morzsolni. Dühében és fájdalmában, tompán bőgve, fetrengett s farkával olyan hullámhegyeket vert, hogy a tavacska kicsapott medréből s a két leányt egészen elboritotta, de a bátor leányka urnőjét öléibe ragadva, a partra szökött, nehogy a dühöngő szörnyeteg farkával lesujtsa őket, itt azonban már elhagyta ereje, mert néhány rémült sikoltás után, egy bokor tövébe rogyott.

E rémületes zajra végre az egész ház a tóhoz rohant, élén az ültetvényessel.

Vérfagyasztó látvány fogadta őket! A tóparton a két halottnak látszó lányka, a sekélyes vizben pedig kinjaiban fetrengő szörny, mely véres habot okádva, farkával egész viz- és iszap-felhőket csapdosva, vonaglott, nem tudva a vasrudtól szabadulni; csak hosszas, veszélyes küzdelem után tudta három erőteljes néger, a már kifáradt s magával tehetetlen hüllőt szekerczékkel agyonverni.

A vasrudról és a zsilip körüli nyomokról reá jöttek, hogy kinek a keze müködött itt!

- Igen, uram, - mondá egy vén néger - ezt Saul tette. Ő nagyon jól tudta, hogy a „vén ördög” az öbölben tartózkodik, hisz nem régen is két asszonyt ragadott el, kik kákát gyüjtöttek az öböl partján s nem hallgattak a figyelmeztetésre, hogy a fekete vizhez közel ne menjenek. Ez már sok embert elpusztitott, azért nevezték el „vén ördögnek”, mert oly ravaszul tudott leske­lőd­ni, hogy mindig akadt áldozata. Csak maga élt az öbölben, többi társait elmarta a környék­ről.

A megölt szörnyeteg egy roppant vén példány volt, majdnem három öl hosszu s maga körül átható pézsmaszagot terjesztett, mi ugy az alligátorok, mint a krokodilok természeti sajátsága, ugyannyira, hogy szélcsendes időben és éjjel tartózkodási helyeiket rendesen elárulja az át­ható, fojtó pézsmaszag a folyók, tavak és mocsarak környékén. Szinezete felül setét olajzöld, széles fekete övekkel, oldalain barna foltok, mig alrésze világosas, zöld és szürkébe játszó sárgás. Lábai erősek, zömökek, a hátulsók félig uszóhártyával benőttek s erős, kemény kör­mökkel ellátvák. Vastag, izmos farka hosszabb testénél, s kissé összenyomott, félrészén fésü formán kiálló, fürészes pikkelyzettel; oldalait gömbölyded, szorosan egymáshoz álló pánczél­zat fedi, hátát ellenben négyszögü kiálló, csontnál keményebb pánczél boritja, ugy, hogy a puskagolyó elsiklik és visszapattan róla, azért csakis a szemeken és a lágy részeken sebez­hetők meg. Ugy a krokodilok, mint az alligátorok két rettenetes fegyverrel birnak; az egyik iszonyu állkapczáikban levő hatalmas fogrendszerük és izomerejük, másik pedig a nehéz, vastag fark, melynek egy-egy csapása az áldozatot ledönti s vizbe vágja. Mindkettő közel rokon egymáshoz s a pikkelyes hüllők (Amphibia squamalta) a gyikok (Sauria) rendjébe tartoznak s a pánczélos gyikok (Sauria loricata) osztályában a gyilok (Crocodiliane) családját alkotva, három fajra oszlanak, u. m.: krokodilok (Crocodilus), kaimánok (Alligator) és gaviálok (Gavialis), melyek életmód, természetre nézve a legfőbb vonásokban hasonlitanak s a különbség közöttük csakis alkatuk egyes anatomiai változásában áll.

A főbb különbségek ezek: A krokodil-félék hátsó lábain az ujjak végéig nőnek az uszó­hártyák, a fej hosszas, inkább nyult háromszöghöz hasonló, a pikkelyek nagyobbak s Afrika, Ázsia s Amerikában és ezek szigetvilágán élnek s jóval nagyobbakra nőnek a kaimánoknál; ezek feje lapos, széles, alkatuk karcsubb s kizárólag csakis Amerikában tartózkodnak; mig a Gavial-félék csakis Indiában élnek s alkatuk egészen a krokodilokéhoz hasonló, de alsó és felső állkapczájuk, mint egy óriási vastag, megnyult csőr, mely rakva van alul-felül éles fogakkal, végén nagy kiülő gümővel, nyulik ki a főből.

Már a régi egyptomiak korában egész Alsó- és Felső-Egyptomban ismert és tisztelt állat volt a krokodil, mely különben Afrikának minden folyója, tava és mocsaraiban meglehetős számban található. Egyes vén példányok enormis nagyságot - 30-33 láb - is elérnek s mivel szerfelett lassan fejlődnek, igen nagy kort - 100-200, sőt 300 éves kort is elérnek; fejlődésük lassuságát eléggé bizonyitja azon adat, hogy minden 5-6 évben nőnek egy lábat s igy egy nyolcz lábnyi szörny legalább is 40-50 éves.

Az ősegyptomiak vallásában a nilusi krokodil (Crocodilus niloticus) symboluma volt Typhonnak, a szárazság és minden rossz szellemének, ki, hogy az általa megölt Osiris fiának, Horusnak boszujától megmeneküljön, krokodil alakba rejtőzött s ezért egyes templomokban - mint a thébai és saisiban is - a nép szentként tisztelt egyes vén óriási példányokat és mint Herodot is irja, ezeket a papok étették s orruk, nyakuk s derekuk köré arany pereczeket füztek s holtuk után bebalzsamozták, minek valóságát, a muzeumokban őrzött krokodil-mumiák is bizonyitják; de ez azért nem gátolta az ősegyptomiakat abban, hogy egy-egy vén szörnyeteget - mely egyszer emberhust izlelve, folyton arra vadászott - el ne pusztitsanak. Egy felfujt disznóhólyagba volt rejtve a háromszakállu szigony; s ekkor egy visitó malaczczal a viz fel­szinére csalták s bevetették a hólyagot; a falánk szörny utána kapott, de egyuttal fogva is maradt s szárazra vonva, hamar elbántak vele.

E pánczélos hüllők valamennyi faja inkább éjjeli, mint nappali életet él. A nap legnagyobb részében mozdulatlanul hevernek a partok és szigetek forró homokján, süttetve pánczélos hátukat a tropicus nap izzó sugaraitól; de rejtőznek a part hozzáférhetlen, iszapos talaju náda­sai közé. Hallásuk szerfelett éles, ugyannyira, hogy a viz alatt is meghallják még a távolról is, ha a parton állat vagy ember mozog és ha hangot ád; s ekkor lopva a viz alatt, gyors sikam­lással - a nélkül, hogy a viz nagyobb hullámokat vetne - közeledik s a kedvező pillanatban villámgyorsan vagy farkának csapásával zuditja a vizbe áldozatát, vagy iszonyu fogaival meg­ragadva, egy harapással összemorzsolva a megragadott tagot - oly pokoli gyorsasággal rántja a viz alá, hogy jóformán egy végső halálsikoltásra sem marad neki ideje - azután addig uszik vele a viz alatt, mig meg nem fullad, ekkor ujra a viz szinére emelkedik és ha a préda kicsiny, akkor elnyeli mindjárt; ha pedig nagyobb, minő egy ember, vagy tehén, ezt a partnak egy rejtett helyére hurczolja, hol iszonyu fogai és körmös előlábai segitségével, darabokra szag­gat­ja és marczangolja, azután az est és éj folyamán darabonként felemészti. Egyes vén ször­nyek pedig, melyek maguk élnek egy öbölben, vagy folyótorkolatban, a nagyobb prédát a viz alatti gyökerek, vagy vizben megtorlódott ágak közé rejtik, s mikor már feloszlani kezd, szab­dalják darabokra; az ilyen feloszlásba menő hulla kedvesebb nekik, mint a friss; de éhsé­gükben mohón fogyasztják el ezt is. Falánkságuk oly nagy, hogy megtámadnak minden élőt; embert, állatot egyaránt, s oly vakmerők és vérszomjasak, kivált alkonyatkor és éjjel, hogy még az óriás alkatu vizilovat is megtámadják. A vizben oly ügyesen és gyorsan mozognak, hogy egyetlen sikamlás és bukással elfogják a halakat, sőt az uszó és gázló madarakat is; farkuk egy-egy csapása öt-nyolcz ölnyire viszi őket viz ellen ugy, mint a folyás irányában, ekkép nincs biztonságban előlük semmi élő, ha vigyázatlanul a folyam vagy tóparthoz köze­ledik; a szárazföldön szintén nagy ügyességgel és elég gyorsan, de mindig egyenes irányban mozognak, mert fordulni lassan birnak, miután a kemény és merev pánczélzat, a hajlékony­ságot akadályozza; a szárazon gyávák, mert a napon sütkérezve, már száz-kétszáz lépésnyire a vizbe rohannak, ha ember közeledik, de a vizben annál vakmerőbbek, mert nemcsak a partról, de a csónakok és talpakról is lerántják vagy felkapaszkodva ezekre, támadják meg a hajóso­kat. Dühbe jöve, mély, tompán döngő bőgésben törnek ki, s farkukkal tajtékká korbácsolják a vizet; e bőgésük - kivált az éj csendjében - megrázón félelmetes s leggyakrabban a párzás idején hallható. A párzás csakis éjjel történik, s ilyenkor a himek dühösen küzdenek egy-egy nőstényért, vad dühvel marczangolják egymást, farkuk tajtékká korbácsolja a vizet, - mely ugy hangzik, mint egy erős zuhatag rohanása s félelmes, tompa bőgésük messze elhallik az éjszakában. A megölt ellenséget a győző feleszi s általában a vén krokodilok maguk a leg­szor­galmasabb pusztitói a fiataloknak. Némely vidékeken, különösen ott, hol a folyó szerfölött hal­dús, s a vidék bő vadállománynyal bir, társaságban élnek, s társaságban vadásznak prédára, de azért egymás iránt is mindig ellenséges indulatuak. Egyes vén, kinőtt krokodilok, kivá­lasztva egy-egy öblöt vagy nádast, hova sok vad vagy vizi madár szokott járni, elüzik maguk körül a gyöngébbeket; azon vidékeken, hol erősen üldözik őket, mint például Nubiában, Nyugat-Afrikában - hol a négereknek husa kedvencz csemegéjük, zsirja pedig hatalmas gyógy­szerük - igen elővigyázók lesznek, nehéz őket elejteni. Európai iny e hust undoknak találja, mert erősen büzlik a pézsmaszagtól, de a négereknek épp ez tetszik, s leginkább moschus-mirigyeiért vadászszák, mely Tunisban, Maroccoban, mint hajkenőcs illatositó, a legkeresettebb czikkek egyike. November és márczius közt van a tojásrakás ideje. Vala­mennyi fajta átlagban 25-40, sőt 50-60 tojást is rak. E tojások kemény héjuak, ludtojás, vagy ludtojásnál jóval nagyobbak és hosszas alakuak. Kikeltésük a napra van bizva; mindannyian a vizhez közel, a part homokjába vájt gödrökbe helyezik el; de kivált az alligátor-félék tanusi­tanak nagy gondosságot a tojásrakásnál. A nő egy szabályos köralaku széles és mély lyukat váj talpai és orrával a forró homokban, vagy a kiszáradt iszapban, s ebbe soronkint helyezi el a tojásokat, minden sor tojás fölé egy réteg száraz fű és falevél jő, mig csak a gödör meg nem telik. A hol a talaj erre nem alkalmas, ott ugyane módon magas halmot emel tojásaiból és száraz levelekből; 3 hét mulva kelnek ki a fiatalok, melyek 15-18 cmtr. nagyok; ugy a kelés ideje alatt, mint a kikelés után 1-2 hóig anyjuk a leggondosabban őrzi és védi őket a szárazon; vigyáz reájuk, ételt szerez nekik, s csak mikor megerősödtek, szálnak a vizbe, hogy meg­kezdjék kétéltü életüket. Bekövetkezvén az esős, vagy téli évszak, valamennyien téli álomba merülnek az iszapba ásva magukat s ilyenkor - kivált az alligátor-félék oly érzéketlenek, hogy mozdulatlanul türik el a legérzékenyebb sebzéseket és vágásokat is.

Hogy nagy szaporaságuk nem áll arányban kevesebb létszámukkal, erről a természet gondos­kodott, mert ha petéik mind kikelnének és megmaradnának, ugy hazájukban nem lenne mara­dása semmi élő lénynek. Legtöbb tojást elpusztit az ősegyptomiak által éppen ez okból szent­ként tisztelt Ichneumon (Herpestes pharaonis) ezen nyulnagyságu négylábu, valamint a Nilusi intő (Monitor niloticus) ezen 5 láb hosszu, barnásszinü gyikfaj, mely nemcsak a tojásokat, de magukat a fiatal krokodilokat is nagy számban falja fel; továbbá a fiatalok nagy része zsák­mányul esik maguknak a vén gyilok- és alligátoroknak, valamint több faj vizi- és gázló madárnak.

Afrikában több módja divik a krokodil-vadászatnak. Vagy horoggal fogják, vagy pedig lesből lövik. Legsajátságosabb azonban a lesvadászatnak a következő neme: Egyes szegényebb né­ger­falvakban az illető vadász néhány krajczár értékü holmiért, kibérel egy egy- vagy másfél­éves néger gyermeket apjától vagy anyjától. E gyermeket derekán kötéllel átkötve, a folyó vagy tó partján levert czövekhez köti s egy vékony vesszővel a meztelen gyermeket meg­csapkodva, hogy az torkaszakadtából bőgjön és orditson, maga pedig elrejtőzik. A gyermek­sirástól csalogatva, előjön a krokodil s a vadásznak kedvező esélye van a lövésre. Néha azon­ban megtörténik, hogy a vadász elhibázza, s a krokodil egy rántással gyermeket, czöveket a vizbe vonszolja. Ekkor a vadásznak kártéritési dijul a bérletárnak tizszeresét kell fizetni az „el­keseredett szülőknek”. Többször megtörtént azonban már az is, hogy mig a vadász előre lesett, addig őt hátulról ragadta derékon egy krokodil s egyetlen harapással összeroppantva hurczolta a vizbe, s a kikötött gyermek meg áldozatul esett egy másiknak, a melyik bántat­lanul vihette el a siró gyermeket.

A krokodilok közül a legveszélyesebb és legvakmerőbb fajták az Indiai krokodil (Crocodilus biporcatus) és az Orinoco folyó, St. Domingo és Martinique szigeteken élő Hegyesorru krokodil (Cr. acutus). Ezen két faj vakmerősége és vérszomja, kivált éjjel és alkonyatkor hallatlan. 1854-ben egy kisebbszerü halászbárkát az Orinoco közepén társaságban támadtak meg, s a kormányost egyik a vizbe vágta a farkával, mig kettő a fedélzetre kapaszkodva, két embert ragadott a hullámok közé; a bárka emberei kétségbeesetten védekeztek, de a harmadik támadásnál ujra egy ember esett áldozatul. Végre is a „Ticonderoga” nevü kis gőzös szaba­di­totta meg őket, ágyulövésekkel üzve szét a vérszomjas szörnyeket.

India folyói és tavai különösen gazdagok e szörnyekben. Majd annyi ember pusztul el éven­ként a krokodilok és gaviálok fogai alatt, mint a tigriseké alatt. Az „East Indian World” 1864-1870-ig egy statisztikát állitott össze, melyben hiteles adatokkal igazolja, hogy 6 év alatt, majdnem 400,000 ember esett a krokodilok, tigrisek és mérges kigyók áldozatául. Ha egyszer e szörnyek emberhust izleltek, dühös kitartással folyton ez után vetik magukat, s e vágyako­zá­sukat különben maguk a bennszülöttek élesztik az által, hogy halottaik nagy részét vallásos kegyeletből a Ganges szent hullámai közé vetik, s e hullákat mind a krokodilok és gaviálok falják fel.

Ismerve e szörnyek éjjeli vakmerőségét, a benlakók még a legnagyobb szükségben sem igen mennek éjjel vagy este vizért a tó- vagy folyampartra, vagy szállnak csónakra és talpakra. A kiket pedig az éj csónakon vagy bárkán lep meg a folyón, ezek a bárkával folyton a folyam közepén, az ár sodrában tartózkodnak, mert a krokodilok ilyenkor inkább a parthoz közel tartózkodnak, inni jövő állatok s emberekre leskelődve.

Daczára ezen óvszabályoknak, mégis a leghajmeresztőbb szerencsétlenségek érik egymást, melyekből egy cseppet sem okulnak, hanem a mohamedánok és buddhisták ismert resigna­tió­jával belenyugosznak és elfeledik a dolgokat.

Egy könnyü gyümölcsszállitó csónakot lepett meg az éj a Kambodja folyón. A nő, keblén egy 4 hónapos gyermekkel a kormánynál ült, a férj pedig evezett. Egyszerre a csónak egy erős lökéstől ingadozni kezdett s a másik perczben egy nagy indiai krokodil kapaszkodott elő­lábaival a csónak szélébe, ugy, hogy ez majd felborult s a másik perczben már egyetlenegy rán­tással, mielőtt a nő csak sikoltani is birt volna, férjét a szörny a hullámokba rántotta és ugyane perczben még egy iszonyu csapás érte a csónakot ugy, hogy ez háromfelé szakadt s elmerült s a másik perczben pedig vérfagyasztó sikoltással a nő gyermekével együtt a hullá­mok alá rántatott. E vértfagylaló szerencsétlenség oly gyorsan történt, hogy a hozzá nem messze horgonyzó nagyobb halászbárkáról még segélyére sem siethettek a szerencsétle­nek­nek.

E szörnyek torkából a menekvés csakis csudával határos módon történhetik és ha megtörténik is csudaritkán azon eset, hogy megmenthető lesz a megragadott, ennek egyik vagy másik tagja ugy össze van marczangolva, hogy kevés időre reá sebeiben hal meg, mint a következő eset is illusztrálja:

Négy dayak testvér Borneo-szigetén egy délután halászni rándult a Lampur-tóra. Egyikük a csónak orrán állva, a hálót vetette ki, midőn a vizből egy óriási krokodil merült fel s a szeren­csétlent ballábánál megkapva, a vizbe rántotta. Pár másodpercz mulva azonban a csónak hátuljánál ujra elmerült szájában az áldozattal, ki bár fuldokolva, de kétségbeesetten sikol­tozott segitségért. A testvérek legifjabbika, minden fontolgatás nélkül, felkapva yatagánját, a vizbe vetette magát s egyik kezével megragadva bátyja jobbkarját, oly iszonyu csapást mért a borotva élességü yatagánnal a krokodil tarkójára, hogy ez eleresztve áldozatát, a viz alá merült, mire a szabaditó a csónakhoz uszhatott megmentett bátyjával. A megsebesült már alig pihegett, mert czombja annyira össze volt zuzva, roncsolva, hogy csak pár idegszálon csün­gött az egész lábszár. Még haza sem értek, midőn az áldozat már kiszenvedett.

A hinduk épp oly szent cselekvénynek tartják a Ganges szent habjaiban a fürdést, mint a törökök a Mekkába zarándoklást. E fürdéseknél is gyakran megtörténik, hogy a fürdőzők egyike-másika vérfagyasztó sikoltással - mely mintha egyszerre kettévágták volna, megszü­nik, - villámgyorsan a viz alá rántatik s csak a vértől vöröslő viz mutatja a helyeit, hol eltünt. Egy élelmes tolvaj - egy krokodilfejet szerezve álczának, igy rángatta viz alá az értékesebb ékszerü fürdőzőket s fosztogatta ki őket. De csakhamar utólérte a nemezis, mert egy alka­lommal, szintén vérfagylaló halálsikoltás rengette meg a levegőt s a véres hullámok felett egy kikészitett száraz krokodilfej uszkált, melynek koponyaüregeiben néhány ékszerdarab még akkor is rejtve volt.

A krokodilok családja négy válfajjal bir, mig az alligátoroké hatra oszlik, melyek kizárólag Amerikát és szigetvilágát lakják. Az alligátorok közül legveszedelmesebbek, legvakme­rőb­bek: a Csukafejü alligátor (Alligátor lucius), a Szemüveges kaiman (A. scelepros) és Kutya­fejü kaiman (A. fissipes), de még e három közül is kiválik vakmerősége, vérszomja, ravasz­sága és falánksága által a Csukafejü kaiman, mely Észak-Amerikának 32° 30’ északi széles­ségi foka alatti tavak, folyók, mocsarakban bőven található, valamint Brazilia és az Antillák folyói és tavaiban is. E szörny másfél öl hosszuságnál már kifejlett ugyan, de éppen nem ritkák a 16-18-20 láb hosszuságuak sem, mint ezt Azara, Rüppel és Humboldt is bizonyitják. E szörny jóval vakmerőbb, támadóbb a krokodiloknál s falánksága s öldöklési vágya is nagyobb ezekénél; e mellett oly dühös, ingerlékeny természetü, hogy még a ½-1 láb nagyságu fiókák is dühösen szembeszállnak és megmarják az embert, ha elébük áll, e mellett pokoli fürge, s különösen a támadásnál villámgyors. A préda megejtésében a ravaszságból leczkét vehetne tőle akár a róka is; mert az iszapban, a folyók közepén, a nádas közt oly ügyesen huzza meg magát s burkolódzik az uszó növényzetbe, hogy lebegő, vagy megfeneklett fa­törzshöz hasonlit, annyira, hogy még a szemes madarak is megcsalódnak, reászállnak, vagy a halász nyugodtan akarja tova lökni az evezővel, hogy csónakjához ne ütődjék, s a másik perczben villámgyorsan ragadja meg a madarat, embert, állatot. Braziliában általában az alligátorokat Jacare-knak nevezik s a benlakók a folyók, tavak, mocsarak partjain a legna­gyobb óvatossággal járnak. A hol rendesen tartózkodni szoktak, ott a környéken - kivált alko­nyatkor - erős pézsmaszag érezhető, mely valósággal fullasztó, ha az állat közelben van és a párosodás idején. Ilyenkor a himek mindig ingerültek; rémesen tompa, vad orditásuk s a viz habzása és csapkodása - melyet farkukkal a veszekedés közben szinte gőzzé vernek - messze elhallszik az éjszakában.

Daczára falánkságuknak a szabadban, a fogságban és téli álmukban az élelmet fél évig, sőt tovább is nélkülözhetik.

1887 nyarán a hamburgi Hagenbeck állatkereskedő czégtől, két fiatal csukafejü alligátort vettem. Az egyik egy-, a másik másfél láb hosszu volt. E kis szörnyek egy szénával telt ládács­­kában jöttek. A mint a ládát felbontottam, felbőszülve a fojtott melegtől s a zárt helytől, mint a csik, fürgén vágták ki magukat a széna közül s sebesen szaladgáltak szerteszét. Meg akarva fogni az egyiket, egy vésőt - melylyel a ládát bontottam fel - tartottam eléje s a kis bestia, villogó szemekkel, nagyokat fujva, vágott hozzá s harapott bele dühösen többször. A kemény vasvésőn fogai meglátszottak, oly aczél-kemények és hegyesek valának ezek ily kis­korukban is; fogaik nagysága és alakja egy nagyon kifejlett s duzzadt árpaszemmel egyezett. Tartásuk és ápolásuk igen egyszerü volt, mert naponta 2 órán át langyos vizben fürödtek s ebbe kapták étkül a vágott nyers marhahust, a fürdő után pedig egy tágas, fenekén puha szé­nával bélelt négyszögletü aquariumban mozdulatlanul hevertek. Ha érintve lettek, farkukkal csapkodva, villámgyorsan vágták ki magukat s ilyenkor merev, sárgás-zöld, vad tekintetü szemeik kiülők, villogók lettek s szájukat tátották s marni akartak. A fürdőben még élénkeb­bek voltak. Ilyenkor, ha csak közeledett is valaki, erősen, dühösen fujták ki a levegőt az orruk hegyén levő léglyukból s tátogtak, csattogtak s olyanokat vágtak fejükkel, farkukkal a pléh fürdőedény oldalához, csak ugy kongott. Naponta mindegyik két, jó dió nagyságu vágott nyers­hust fogyasztott és ezt uszkálva nyelték - nem rágták - el egyszerre, ritkán kétszer. Az érkezés utáni 12-ik napon, nagy csobogás és a pléhedény kongása csalt oda. De már későn jöttem, mert a nagyobbik (a 1½ lábnyi) már akkorra megölte 1 lábnyi nagy társát. Ennek hátsó ballágyéka annyira fel volt szaggatva, hogy belei kicsüngtek s hátsó ballába is össze volt marczangolva. A gyilkos kis bestia mód nélkül dühös volt. Tátott szájjal uszkált, össze-össze csappantva torkát, fenyegetett, vágott, csapdosott s ki-ki vágta magát a fürdőből. Április végétől szeptember közepéig semmit nem evett s nagyon lusta volt, de azért könnyen fel lehetett ingerelni. Semmi hizelgés, kedveskedés nem használt, dühös, harapni vágyó maradt mindenkihez. Egy férficselédünk mutató ujját, ki vigyázatlanul markolta meg a fürdőben, annyira összemarta, hogy egy és háromnegyed hó alatt gyógyult be s kicsisége daczára ördögi látványt nyujtott e kis bestia véres, tátogó torkával, vadul villogó, dühös szemeivel. Október közepén étvágya és virgonczsága tetőfokát érte el. Ekkor történt egy eset, melyben ördögien gyors ügyességét bámulhattam. Volt egy bubos-bankám (Upupa epops), mely oly szelid és kedves volt, hogy mindenhová utánam járt és követett. Az alligátor a fürdőjében volt és én csendesen leülve, észleltem. A szelid, gyanutalan banka ott futkosva az edény körül, végre ennek a peremére szállt. Minden gyanu nélkül hagytam ott. Az alligátor egészen a fenékre ereszkedett s vagy öt perczig onnan bámulta a bankát, majd lassan, alig észrevehetőleg előre csuszott. Egyszerre - le nem irható gyorsasággal, felvágta magát - szemmel nem lehetett kö­vetni, oly gyorsan - a másik pillanatban már a banka a vizben vergődött, alá-alá rántva, fel-fel bukva. Mire odaugrottam, már meg volt dögölve. Jobb szárnya közepén átharapva lecsüngött s melle közepén összeroppantva és felszakitva volt.

Ezen apróság viselkedéséből, vadságából fogalmat alkothatni, hogy minő irtózatos ellenfél egy kinőtt 16-20 lábnyi szörny, minő dermesztő lehet sárgás-zöld szemeinek merev, sátánian vad pillantása, midőn éhsóváran áldozatára szegezi s hogy törnek, roppannak üvegként össze ember és állatnak legerősebb csontjai is, midőn az óriási izomerejü állkapczák közé kerülnek, melyeknek mindegyik 18-24 jóhüvelyk nagy, hegyes, aczélkemény foggal van felfegyver­kez­ve s ezen borzasztó fegyverek mellé, még pokoli gyorsaság, erő és ravaszság sorakoznak.

Brazilia folyammenti óriási erdőségei - kivált az Amazon- és Rio-Negro-folyók mentén - ezek gyakori kiáradása miatt rendszerint vizenyős, süppedékes talajuak, s ezen csudás bujaságu erdőkben gyakoriak a kisebb-nagyobb, csalóka, süppedékes környékü tavak. A mellékfolyók legtöbbje több ágra szakadozik, tavakat, mocsarakat, öblöket és deltákat képezve s ezeknek talaja olyan ingó, süppedékes, mint a szivacs és sokszor feneketlen mélységeket rejt magában. Egyes folyók - ágyazatuk vastartalmu földje következtében, nagy darabon keresztül majdnem tintafekete vizüek - s ezen fekete vizek és rejtett erdei tavak legkedvenczebb tartózkodási helyei az alligátoroknak, mert könnyen elrejtőzhetnek, ilyen helyeken egész nagy társaságok­ban élnek s feltünő nagyságot érnek el és nem üldöztetve, vakmerőségük is nagyobb, a lakott vidékeken átvonuló folyókban lakóénál.

A legkimeritőbb és legmegbizhatóbb adatokat e szörnyek szabad életmódja és természetéről Hernandez y Zarras hires kutató és vadász feljegyzései szolgáltatják, ki benső barátja és utazótársa volt Audubon-nak, a hires természettudósnak. E rettenthetetlen buvár többször forgott oly életveszélyekben, melyekből a menekvés valóban csak csuda által történhetett. Egy ember sem pusztitott el annyi alligátort az életben, mint ő s a rio-janeiroi muzeumban levő 32 lábnyi csudanagyságu alligátor, mely eddig egyetlen a maga nemében, szintén az ő keze által esett el.

- Már ötödik hete, hogy a rengetegekben barangoltunk, midőn csónakunk a Rio-Negro egyik mocsaras mellékágába ért, hol tömérdek vizi szárnyas tartózkodott - beszéli Hernandez. - Audubon a csónakban maradt, mert igen ki volt merülve, - én kutyámmal, e régi, hű bajtár­sam­mal, a süppedékes talajon az erdőbe mélyedtem. Sohse láttam ily csalóka, veszélyes talajt. A fák ritkásan álltak, s ha áttörtem egy-egy sürü folyondárszőnyegzeten, tavak és erekkel boritott, magas füvü tisztásokat találtam. Egy kidőlt fára kapaszkodva körülnéztem vizsgá­lódva. Mindenfelé csak mocsaras-tisztást láttam, temérdek madárral. Le sem szálltam még a fáról, midőn a tó vize gyürüzni kezdett s egy hatalmas alligátor bukkant fel, s sietve tartott a part felé, hol kutyám dühösen ugatott. Egy jól czélzott golyóval a balszemébe - a tóba teri­tettem, midőn már féltestével a szárazra kapaszkodott. Most láttam csak, hogy e táj hemzseg e szörnyektől, mert midőn az alligátor rettentő vergődéssel a tóba visszaesett, tizenöt-husz más társa bukkant fel, s rohant reá, hogy felemészsze. Ujra töltve, sietve hagytam el e helyet, tudva, hogy kutyám ugatása e szörnyek egész seregét csalja elő.

Egy alig 4-5 lábnyi széles folyócska partján haladtam felfelé; e folyócska egy jó nagy, fekete, iszapos vizü tóba szakadt. Már közel voltam a tóhoz, midőn a talaj süppedékes kezdett lenni, s elhatároztam, hogy átugrom a tuloldalra, mely szép magas s sűrü fűvel volt benőve. Vadász­késemet magasan, majdnem hónom alá kötöttem, hogy az ugrásban ne akadályozzon, könnyen szöktem át a tulpartra, de hangos szitkokban törtem ki, mert térdig süppedtem az iszapba. Átkozva e csalárd, süppedékes talajt, iparkodtam egyik lábamat kihuzni, de annál mélyebben süppedtem belé a másikkal; mikor meg ezt akartam kihuzni, amaz sülyedt még mélyebbre, sőt ezen erőlködéseim következtében czombjaim közepén felül sülyedtem alá. Gyorsan keresztbe fektettem puskámat a füvön, igy akarva kiemelkedni, de ez sem sikerült, mert ugy puskám, mint magam, minden mozdulatnál mélyebben, mélyebben sülyedtek alá, ugyannyira, hogy már csak vállaim és karjaim álltak ki az iszapból. Nem mertem mozdulni, hisz minden mozdulatomnál rohamosan merültem lejebb-lejebb, s kezdtem kétségbeesni me­ne­külésem felől, mert éreztem, hogy lábaim alatt egészen hig iszaptömeg mozog. Lehetőleg csendesen maradva, karjaimat kiterjesztve, iparkodtam felülmaradni, de igy is éreztem, hogy lassan-lassan mindig lejebb sülyedek. Minden menekülési módot megkiséreltem már, a füvet is a meddig csak elérhettem, mind kitéptem, a mint belekapaszkodva, szárazra vonni iparkod­tam magamat - midőn kutyám ugatása rezzentett fel fájdalmas kétségbeesésemből. Kutyám, e régi, hű állatom, egy igen nagy, erős, félkopó, fél oroszlán-kutya származék volt, igy remél­het­tem, hogy segitségével a szárazra vontathatom magamat. Hozzám hiva, hizelgő és biztató szavakkal helyeztem fogai közé kaputom csücskét s az okos állat, egészen megértve, mit akarok, teljes erejével huzni kezdett; bár én is iparkodtam, még sem sikerült, mert lábai mélyen besüppedtek az iszapba neki is annyira, hogy félve, szűkölve eviczkelődött ki, s futott el a veszedelmes helyről és a tó partján siralmasan kezdett vonitani, fel-alá futkosva.

Vérem lüktetését már sarkaimban is éreztem; füleim és fejem erősen zugtak, szivem mind­inkább erősebben, aggodalmasabban szorult össze, mintha valami nehéz, sulyos tárgy présel­né össze; lélekzetem akadozott, el-elfulladtam, mert a mellemre nehezedő iszap gátolta a tüdők működését; szemeim kápráztak, s gondolataim kezdtek összezavarodni és folyton azon tépelődtem, minő mélyre fogok sülyedni az iszapban, s meddig fog haláltusám tartani, mig megfulok az iszap mélyében? Időnként kiállhatatlan rothatag bűz széditett el, s a nap reám tüzött egyenesen...

Egyszerre egy elém rajzolódó árnyék rezzentett fel tompa kábultságomból. Jobbra tőlem egy rettentő nagy alligátor fejét és előtestét pillantottam meg, mely lassan közeledett felém. A forró, csöndes levegő tele lett széditő pézsmaszaggal, melyet e szörny árasztott maga körül. Önkénytelenül is fegyverem után nyultam; iszapos volt ugyan, de a gyutacsok szárazon maradtak; vállamhoz emeltem és nyitott torkába czélozva lőttem, mire az utálatos hüllő gyor­san visszafordult, s vértokádó torokkal, nagy zuhanással vetette magát a tóba; de nekem is gyorsan le kellett vágnom puskámat, mert annyira sülyedni kezdtem, hogy az iszap már majd nyakamat érte. Elém fektetett puskámba kapaszkodva, ujra vállig felküzdöttem magamat s láttam, a mint kutyám a tóparton fel s alá futkosva, borzolt szőrrel, villogó szemekkel dühösen ugatott; most jöttem rá, hogy kutyám csalta ki az alligátort is a szárazra, mert folyton körülöt­tem futkosva, nyöszörögve, a szörnyetegek figyelmét rám is felhivta. Közelembe édesgettem, nehogy még jobban felébreszsze a szörnyetegek figyelmét; de mihelyt érezte a talaj süppe­dé­sét, ujra vonitva szaladt el biztosabb talajra s ott futkosott fel s alá a tóparton. Egyszerre dühös, szokatlanul panaszos vonitásba kezdett! Én szivem mélyéig megremegtem! Nem-e ujabb szörny közeledését jelenti-e e szokatlanul félő vonitás? Csakugyan azt jelentette! Kutyám behuzott farkkal, borzolt szőrrel, lassan hátrált, egy iszonyatos fő elől, mely a tóból emelkedett ki s a melyet rengeteg nagyságu test követett! Ez még az elébbi szörnynél is nagyobb volt, lehetett 18-20 láb hosszu. A mint a tóból a partra kapaszkodott, pár pillanatra megállt s rengeteg fejét majd felém, majd a dühösen ugató kutya felé forditá, aztán egyenesen felém közeledett. Végső kétségbeesésemben - megforditva fegyveremet - agyával, minden erőmet összeszedve, sujtottam éppen jobb szeme fölé, midőn közelembe érkezett; de a fegy­ver agya eltört s csak a csonka cső maradt a kezemben. Ez ütésre vagy egy ölnyire hátrább vonult. Észrevettem, hogy a talaj ott, hol a szörny állott, nem oly süppedős, mert colossális testét egészen jól megbirta. Most ujra közeledni kezdett, rettenetes állkapczáit csattogtatva s mikor én a fegyvercsővel feléje sujtottam, hű kutyám, hogy engem megmentsen, oldalt tá­madta meg. Vad dühvel kapott csattogó állkapczáival a kutya után de ez ügyesen félre ugorva, felemelt farka alatt suhant át, hanem a másik pillanatban e rettentő erejü farok oly villám­gyorsan csapott le a kutyára, hogy ez keserves vonitással, kettétört derékkal rogyott össze! Erre a szörny sebesen megfordult, fogai közé kapva a kutyát, a, tóba rohant vele. Még egy fájdalmas vonitását hallottam csak! Erre megeredt szemeimből a köny! Hű barátom volt e kutya, mely éveken át osztozott velem veszélyben ugy, mint a szerencsében, éberségével többször életemet menté meg s most is értem kelle elvesznie! E küzdelem után ujra vállaim hegyéig merültem el az iszapba, a csonka puskacső, mit sem használt már. Hű kutyám halála s jelen helyzetem keserü, kétségbeesett fájdalommal töltöttek el. Lelkem mélyéből, sirva fohász­kodtam Istenhez, hogy mentsen ki e rettenetes halálból!

Erős, izmos férfi létemre ily nyomorultul, ily undok halállal kell elvesznem, lassan, mindig mélyebbre süppedni alá a bűzös mocsárba: várni a halált, mig az iszap az álltól az ajakig, innen az orrba nyomulva, végre lezárja a szemeket s összecsap a fej felett s a test alásülyed, ki tudja meddig, hová s még buborék se jő fel utánna; csak eltünik nyomtalanul!

Ezen meresztő gondolatokból a tó felől jövő pocskolás riasztott fel! Uram Istenem, megint egy uj szörny - még az utóbbi colossusnál is nagyobb, mászott a partra! Leirhatatlan irtózás fogott el! Inkább az iszapba fulni, csak ne e rettenetes fogak által elevenen szétmarczan­gol­tatni! Az irtózat és halálfélelem önkénytelenül egy kétségbeesett sikolyt csaltak ajkaimra. E hangra felém forditá fejét. Puskám csövét kerestem, de ez nem volt sehol, mert alámerült a mozgolódásom által meghigult iszapban!... Ekkor a végveszély perczében egy mentő gon­do­latom támadt... Ugy teszek, mint a néger krokodil-vadászok! Ezek karjukat vastag bőrrel tekerve be, döfik késüket a krokodil torka mélyére! Vadászkésem megvan, igy nem koczkáz­tatok semmit, mert vagy az iszapba fulok, vagy az alligátorok zsákmánya leszek ugyis, de legalább küzdelem nélkül nem adom oda életemet... sőt talán meg is menekülhetek... csak oda, arra a keményebb talajra juthassak ki, merről támadóim jöttek felém.

Szerencsére vadászkésem egészen hónom alá volt kötve, igy kevés vesződséggel elérhettem. Hatalmas éles kés volt ez, hosszu szarvasszarv fogatékkal.

Egyik karommal már csak ügygyel-bajjal tarthattam fenn magamat az elsülyedéstől, a másikba a kést szoritva, lestem ellenfelemet. Szinte óhajtva vártam, bárcsak már mellettem lenne, hogy mielébb vége lenne mindennek! A keményebb talajon gyorsan haladt, de köze­lemben már az ő lábai is be-besüppedtek mélyen az iszapba, de hosszu teste fentartotta. Ördögien vad és merev pillantással szegezte rám sárgás-zöld szemeit s tátott torkából rémesen fénylettek elő hüvelykujj nagyságu hegyes fogai, s az undoritó, fullasztó pézsmaszag szédi­tően ömlött felém, mintha fujtatóból fujtak volna reám... Még jobban eltátotta torkát, hogy megragadjon, s ebben a pillanatban - vad kiáltással, melybe undor, borzadás, irtózás vegyült, döftem késemet torka mélyére ugy, hogy az függélyesen állva maradt benne! Rettentő erővel csapta össze állkapczáit, de karomat nem morzsolhatta szét, mert a függélyesen benn fészkelő kés, mintegy felpeczkelte állkapczáit! Iszonyu, vad és tompa bődülésben tört ki; farkával oly rettentően csapkodott, hogy egész iszapzuhatagok hulltak rám, s majd elszéditettek, de én nem eresztettem el a kést, hanem egész erőmből tartottam. Leirhatatlanul hánykolódott bősz dühe és fájdalmában, s akart menekülni. E hátrálás és hánykolódásban azonban mindig kijebb huzott az iszapból; vérét fecskendőként fujta reám iszonyu erőlködéseiben, ... s végre egy rán­ditással egészen kihuzott az iszapból, de rögtön alásülyedtem megint, mert még mindig a lágy talajon hánykolódtunk. Hátrálásában végre a kemény talajra ért! Itt rohamosan huzott maga után a tó felé, mert oda akart, mint védő elemébe, menekülni! Itt kifejthette egész erejét. Oly erővel rázott, hogy el kellett eresztenem a kést... de hála Isten, kemény talajon voltam, mely megbirt, olyan zuhanással, mintha egy hegy omlott volna bele - vetette magát a tóba, vadász­késemet is magával vive torkában. Én pedig halálosan kimerülve, tele iszappal és szenynyel vánszorogtam el csónakunkig, hol ujra könyezve adtam hálát a teremtőnek csudás megszaba­dulásomért.

A kék gyémánt.

A Kék-hegyek déli lejtőin egymást érik a buja termékenységü, patakdús, apró ligetkék.

E ligetkék egyikéből, egy könnyed épitésü lakocska vidám teteje kandikál elő, beárnyalva Ausztrália csudás alaku fű-fái és óriás harasztjai által, e mellett be van futva a virágos folyondárok indáitól, hogy az egész egy óriási virágkosárnak látszik.

E lakocska erkélyén, az aranyzöld világitásban, két leányka nyugtatta csillogó tekintetét a reggeli napsugárban fürdő tájon.

- Ah, mily gyönyörüek, nézd csak, Edith, - szólt a karcsú, aranyszőke haju leányka, magas, bar­na társnőjéhez, három, négy csóka nagy madárkára mutatva, melyek minden félelem nél­kül szedegették az erkély párkányára szórt morzsákat. E madarak sötét aczélkék tollazata érczes fémfénynyel ragyogott a tüzes napfényben, s leirhatlan kecsesek és szépek voltak, narancs­sárga csőröcskéik és lábacskáikkal és kellemes, zengő trillákkal, hullámos, de sebes repüléssel kerengtek a két leányka körül.

- Ezek az én kedvenczeim, - mondá a barna Edith. - Naponként felkeresik az erkélyt s egészen ideszoktak, hogy reggelenként kalács- és gyümölcsmorzsákat kapnak. Hátha tudnád, minő okosak ezek az atlasz-madarak, de ezt majd elbeszéli Lewis Egon, - e név kimondásánál gyen­ge pir hajnallott át Edith szép arczán - ő nagy természetbarát, s uj hazádnak állat- és növényvilágát a legjobban ismeri.

A madarak még egy ideig a ház körül repkedtek, azután eltüntek, sebes repüléssel a távoli rengetegek felé tartva.

A két leányka a nap legnagyobb részét az erkélyen tölté, vidám csevegés és munka között s beszéd közben valahányszor Lewis Egon neve előfordult, Edith bájos arcza mindig elpirult, mit Ada mosolyogva jegyzett meg magának.

A leszálló est a házba kergeté őket, s a lámpa világával fellobbant egyuttal a szamovár lángja is, s mint mindennap, ugy ma is, a hazatérő Vane urral, Edith atyjával, megjöttek a rendes vendégek is, az öreg Lewis és fia, Egon.

Vidám csevegés közt mult az idő s a leánykák éppen a teát töltögették ki, midőn még egy váratlan látogató érkezett, ki sietve, s látható izgatottsággal lépett be.

Mindenki arczán kellemetlen meglepetés tükröződött, mert a belépő, bár egyike volt a telep leggazdagabb embereinek, a legvisszataszitóbb egyéniség volt. Amugy is a legrosszabb hirben állt, mint durva, vad, lelkiismeretlen ember, ki semmitől sem riad vissza, és ezen hire­ket csak megerősitették visszataszitó veres szakállu arcza, vadul villogó gonosz tekintetü szemei, s nyers, durva modora.

De Vane asszony, ki eddig fanyar, kedvetlen volt, mint az éretlen vaczkor, csupa nyájasság lett az érkező Toby Milessel szemben; maga mellé ültette s szinte tüntetett szivélyességével, mikor teát töltött neki.

Toby Miles, a tea nagyrészét kiöntve, csészéjét whyskivel tölté meg.

- Már én igy szeretem, hiába, csak igy ér valamit az ilyen lélotty, - röhögé, azután nagyokat hörpintve, bányáiról és nyereségeiről kezdett durva dicsekvéssel beszélni, s erre lassanként az elébbi vidám hangulat komorrá s feszessé változott, mit Edith észrevéve, zongorázni kezdett, de látva, hogy Toby Miles még sem hagyja abban nagyhangu dicsekvéseit, a fiatal Lewis Egon­hoz fordult, ki a hangjegyeket forgatta és hangosan mondá:

- Nemde, Lewis ur, lesz olyan szives, s beszél nekünk megint e csodás ország érdekes növény- és állatvilágáról?

- Nagyon szivesen, - felelé Egon, mire Toby Miles dühösen villogtatá feléjük szemeit, sőt Vane asszony is feddőleg tekintett leányára; mikor pedig látta, hogy férje is élénken óhajtja, meredt nyakkal, tüntetőleg huzta hátra székét az asztaltól, s Milessel kezdett beszélgetni.

A leánykák kérésére Lewis Egon az Atlasz-madarakról kezdett beszélni:

- Oh, csudálatos ügyes kis szárnyasok ezek, - kezdé, - mert mindegyik párocska kikeres egy gyönyörü, kies helyecskét a legszebb tájékon valami parányi forrás vagy tavacska partján, egy-egy virágdús bokor vagy fa alatti tisztáson és itt egy kunyhócskát épit ágakból és füvek­ből. E kunyhócska falait belül feldiszitik fénylő jegeczekkel, szines madártollakkal, érczfém­fényü rovarszárnyakkal, fénylő kövecskékkel, el nem hervadó, szines virágszirmokkal, s tarka virágmagvakkal, kagylócskákkal, szóval ami csillogó, fénylő tárgyat találnak; elől pedig a bejáratot parkszerüen rendezik el, zöldelő mohval rakják ki, melyre kagylók, fehér csontocs­kák, szines kövecskék, fénylő jegeczek vannak diszül elszórva, e mellett be van dugdosva jó illatu, el nem hervadó virágokkal, apró levelü növényágakkal, s e pompás feldiszitett lakban vigad nőcskéjével és fogadja szárnyas barátai látogatását, vagy ő megy látogatni egy másik pár palotáját. Épp ezért nevezik az ültetvényesek és squatterek őket Bower-birdnek, azaz kunyhós-madárnak. Mikor eljő a költés ideje, akkor a nő a kunyhócskában a vad selyem lágy pelyheiből készült fészken ül s a him pedig a kunyhó feldiszitett elején énekel és mulattatja, s naponként hord haza meglepetésül neki csillogó, tarka dolgokat, s ezek rendezgetése és elhelyezéseivel mulattatja tojásain ülő nőcskéjét. Ha a fiatalok kikelnek és megerősödnek, akkor van a legnagyobb öröm. Lágy csevegés, csengő ének közt bujkálnak, játszadoznak a szülők velük, a kunyhóba bujva, ki-kiszökve; néha 2-3 ily kunyhó van egymás mellé épitve s ezekbe ki-bebujkálva játszik ének, csevegés közt bujósdit az egész társaság.

A két lány tapsolt, annyira tetszett nekik az elbeszélés, de Toby Miles oda sem figyelt.

- Eh, ostobaság! Ez beszél itt ni! Ez a legszebb történet, - rikkantott térdére csapva. Ezzel egy kopott, hosszukás bőrzacskót vett elő és az izgatottságtól reszkető kezekkel kioldozva, egy darab gyémántot mutatott.

De minő gyémántot!

Az egész társaság, mintegy megbüvölve, csak hallgatag csudálta, mert királya, fejedelme volt ez a köveknek, s a lámpák fényénél, akár csak egy lehullt csillag, kék, zöld, lila, vörössárga sugarakat lövellt, olyan tüz- és ragyogással, hogy szinte világitott. Olaszmogyorónyi nagy volt, mesterien köszörülve, s a mi becsét megtizszerezte, az az a mély és átlátszón tiszta kék szine volt, mely szin csudaritka a gyémántok között, miután ezek szine gyengesárgás, sárgás és viztiszta szokott lenni. Ezen mély kék alapból lövellt ki minden lapocskáján az a hatsugaru, a szivárvány minden szinében játszó fény, oly izzón, oly intenziven, hogy szinte megvarázsol­ta a nézőt.

Vane asszony majd leszédült a birvágytól és az irigységtől, s folyton csak ezt rebegte:

- Egek, mily gyönyörü, mily értékes kő!

- Valóban e kő páratlan szép és ritka, - szólt őszinte csudálattal Egon is, mig a két lányka karcsu fehér ujjaival a lámpa világában csillogtatta a követ...

- Megér legalább is egy millió frankot, - folytatá Egon.

- Hol vette ön e követ? - kérdé az öregebb Lewis Mileshez fordulva.

Toby Miles, e kérdésre először oly fehér lett, mint a fal, szólni akart, de nem tudott, majd erőt véve magán, förmedt a kérdezőre:

- Miért kérdi? Vettem, hogy kitől, kinek mi köze hozzá?

Most már Vane asszony egészen monopolizálta Milest s bár eddig is tulságosan kitüntette e durva embert, de most valósággal elárasztotta egészen az émelygésig kedvezéseivel.

- Minő elragadó szép lehet e kő csillogása a napvilágnál, - szólalt meg Edith, - be kár, hogy nappal nem láthatjuk.

Toby Miles felüté fejét, s kedvetlenül és boszusan mondá:

- Bolond voltam, hogy többeknek is megmutattam; mert, hogy idejöttem, máris utánam lopódz­kodott néhány gazember, hogy rám lessen; azért kérem, őrizzék meg holnapig gyémán­tomat, igy legalább Edith kisasszonynak is betelik az a kivánsága, hogy a napfénynél gyö­nyör­ködhessék benne.

Vane asszony mohón, ujjongva fogadta ez ajánlatot, férje azonban semmikép sem akart, beleegyezni; de a sok unszolásra végre is engedett és neje átvette a gyémántot megőrzésre.

Másnap reggel férje távozta után, Vane asszony az erkélyre lépett, kitárva a szoba ajtaját. Virágillatos lég, repkedő madársereg köszöntötték.

A csudálkozás felkiáltásai lebbentek el ajkairól, mert a gyémánt ezerszerte szebben ragyogott a napfényben, mint a lámpavilágnál. Mikor az erkély széles korlátjára tette, mintha nem is hideg kő, hanem magának a tüzes ősanyagnak egy darabkája lenne, ugy szikrázott, ugy ragyo­gott; egész sugárkévéket ömlesztett, szines csillagokat szikrázott magából és mint az égő naphta­láng, szinte kékes ködöt lobogtatott maga körül.

- Ezt látni kell a gyermekeknek is, - kiáltott fel, - ily szépet még sohasem láttak!

De midőn a nyitott ajtón belépett a szobába, a lánykák is nagy vidoran éppen akkor léptek be.

- Jőjjetek, gyermekeim, jőjjetek és csudáljátok a pompás gyémántot; ah, száz szem is kevés volna szépsége csudálására!

Ezzel kiléptek az erkélyre!

Vane asszony azt hitte, az ég szakad reá; visitó, rekedt kiáltás tört ki melléből, mert a gyémánt eltünt. Eltünt oly nyomtalanul, hogy nem egy, de száz szemmel sem lehetett sehol felfedezni egyetlen egy sugarát sem!

A két lány is zsibbadni érezte minden tagját az ijedtségtől. Szétnéztek a vidéken, sehol egy lélek sem volt közelben; összekerestek minden zugot, repedést, leszaladtak az erkély alá, hátha leesett, de nem találták. A gyémánt megfoghatatlan, rejtélyes módon eltünt!

Vane asszony őrültként, önmagát átkozva, visitozva száguldozott az egész házban össze­vissza; majd elájult, majd talpra pattanva, folyton csak ezt rikoltozta:

- Ezért megöl, elpusztit bennünket Toby Miles. Tönkre vagyunk téve, veszve vagyunk!

Edith némán, de kéztördelve, kétségbeesetten járt fel-alá a házban és ház előtt, szemei ön­tudat­lanul is folyton a gyémántot keresék, midőn Lewis Egont látta házuk előtt elmenni.

- Oh, jőjjön, oh jőjjön be! - kiáltott Egonnak, könyektől fojtott hangon s ugy érezte, mintha kétségbeesése nem lenne oly nehéz, ha vele is közölni fogja.

Lewis Egon is halotthalavány lett, mikor Edith mindent elbeszélt neki. Pár perczig mélyen elgondolkozott:

- Megengedi, hogy atyját kiméletesen előkészitsem és értesitsem?

- Oh, tegye ezt, kérem, mily jó ön, - rebegé könyezve Edith, s észre sem vette, hogy Egon kezeit folyvást szorongatja.

Hosszu, századoknak tetsző órák után, megérkezett halvány, feldult arczczal Vane ur is. Vane asszony, a mint férje belépett, ujra hangosan jajgatni és ájuldozni kezdett, de midőn látta, hogy férje minden szemrehányás nélkül egy székbe rogyik, ő is elhallgatott.

- Atyám, kedves atyám, nyugtass meg bennünket, mondd, mit végeztetek Milessel?

Leánya gyöngéd, szeretetteljes szavaira reá emelé megtört tekintetét. Annyi kétségbeesés, annyi fájdalom volt e tekintetben, hogy Edith szinte szivét érzé megszakadni.

- Atyám, atyám, ne titkolj el semmit!

Vane ur csak fejét rázta.

- Ne, ne titkolj el semmit sem - sürgeté Edith feszülten.

Erre azután megtört hangon, alig hallhatólag mondá:

- Mikor Milesnek tudtára adtam gyémántja elvesztését, ha Lewis Egon nincs velem, tán megölt volna dühében. Igy is esküdözött, hogy a börtönben fogok elrothadni, ha gyémántját meg nem találjuk. Mikor Lewis Egon elmondta, mily csudálatos módon tünt el gyémántja, ujra orditani, dühöngeni kezdett, azt mondta, hogy a gyémánt nem veszett el, hanem anyád ellopta.

Vane asszony élesen felsikoltott, mint a keselyü.

- Oh, a nyomorult! - fakadt ki keserüen Edith.

- S választást engedett - folytatá Vane ur kétségbeesetten, - hogy vagy még ma a börtönbe hurczoltat s vagyonomat lefoglalja, vagy pedig te kezedet fogod nyujtani neki...

E szavaknál Vane asszony felugrott s örömsikoltással rohant lánya felé:

- Oh, mi boldogság, hála Isten, te e gazdag ember nejévé lész... - s tovább folytatta volna örömkitöréseit, de férje egy borzasztó tekintettel torkába folytotta szavait.

Edith oly halvány lett, mint a fal s szemei előtt elsötétedett minden. Az asztalba kellett fogóz­nia, mert mondhatatlan kin és fájdalom nyilamlott át szivén, annyira, hogy alig birt lábain megállani, de gyorsan erőt vett magán.

Mire atyja szomoruan, de határozottan mondá:

- Edith, én nemet mondtam, mert nem lehetsz áldozata anyád könnyelmüségének...

Erre Vane asszony sikoltozva, elkeseredve rohant ki a szobából, de szivében örült, hogy leánya a gazdag Toby Miles felesége lesz, mert ez volt a vágya mindig s ezért nem állhatta ki a szerény vagyonu Lewiséket, főkép, mikor észrevette, hogy lánya vonzódik az ifjuhoz.

Edith ez alatt összeszedte magát s lelkén átvillámlott az, ha atyja észreveszi, hogy irtózik Milestől, ugy inkább a börtönbe fog menni, semmint kezét odaadja, ennek pedig nem szabad megtörténni s azért mosolyra kényszerité ajkait, s bár halállal szivében, de nyugodt, bátoritó hangon mondá:

- Én szivesen neje leszek Milesnek, ha kezem kielégiti őt gyémántjáért.

Vane ur székébe hullott vissza:

- Te, te, Edith, e durva, lelketlen gazembernek áldoznád fel magadat?

- Atyám, - esde Edith halk, de nyugodt hangon, - te nehezebbnek hiszed elhatározásomat, minő az valóban.

- De hisz te Lewis Egont szereted s ő is téged - tört ki keserüen az atya.

E szavakra is csak tagadólag rázta fejét és hosszas ellenkezés után, végre is kinyerte atyja bele­egyezését, kit tévedésbe ejtett leánya nyugodtsága.

Azt persze nem látta, nem is sejtette Vane ur, hogy minő fájdalommal roskadt Edith a pamlag­ra, midőn magányos szobácskájába ért s minő kétségbeesetten zokogott és csakis Ada tudott volna beszélni azon kinos, álmatlan éjszakákról, melyeket köny és zokogás közt virrasztott át.

Toby Miles az nap este, még alig alkonyodott, máris megjelent Edithéknél. Dühös és durva volt s csak akkor engedett egy kissé, mikor Edith egész nyugodtan kijelentette, hogy neje lesz. Mikor a menyegzői előkészületek szóba jöttek, Miles kijelentette, hogy elkészülhetnek untig három hét alatt s bármennyit beszélt is Vanené, nem engedett ebből egy napot sem, sőt formá­lisan gorombáskodott vele és azt is kikötötte, hogyha gyémántja előkerülne - itt olyan bősz pillantást lövellt Vane asszonyra, hogy ez összerázkódott bele - azt kötelesek lesznek vissza­adni és mától fogva a fiatal Lewisnek tiltsák meg, hogy a házba csak lábát is betegye.

Edith arcza lángolt s keserü szavak lebegtek nyelve hegyén, de egy pillantást vetve atyja el­borult arczára, némán hallgatott.

Egyik nap mult a másik után és Lewis Egon ezalatt benszülött szolgájuk, Patu kiséretében a rengetegeket járta szünet nélkül.

A gyémánt elvesztése óta szavát se lehetett venni s atyja nyájas kérdezősködéseire kedvet­lenül, kitérőleg válaszolgatott s most is a rövid bucsu után, ujra a végtelen rengetegekbe indultak.

Az emberlakta vidékeket már jól elhagyták, midőn egy óriási Kauri-rengeteg tárult fel előttük. E rengeteg fák óriási esztergált oszlopoknak látszottak, mert derekukon nem volt egy ág, egy bütyök, hanem simán nyultak fel a magasba s csak ott terült szét gömbölyü koronájuk. Ezek után nagy Eucalyptus erdők következtek, melyekben alig volt árnyék, mert a levelek csudá­latos módon nem lapjukkal, hanem élükkel fordultak a napnak s igy, mint valami zsalugáder eresztették át a napsugarakat. Mennél dusabb lett a növényzet, annál számosabbak lettek az állatvilág képviselői. A magas Kaurik és Eucalyptusok tetején hófehér sárgasisakos kakaduk lármáztak, a vizek s patakok körött levő gummifákon pedig százával ültek a rózsaszinü, gyönyörü Inka-kakaduk; a szomorufüzekhez hasonló Kasuárfákon és pompás Banksiákon pedig a kacsanagyságu, hollófekete, vérpirosfarku Holló-kakaduk mászkáltak. Rétek, ligetek váltogatták egymást, melyeken nagyszámu känguruk ugráltak fel, 6-8 öles szökésekkel szá­guld­va tovább, legelésző fiaikat a vadászok láttára, hasuk alatti erszényükbe rejtve; a tavakon pompás fekete hattyuk uszkáltak, méltóságosan szántva az átlátszó zöld és kék hullámokat. A füvek egész fákká nőttek s a Xantorrhoeák ugy néztek ki, mint valami gygasi virágbokréták; a páfrányok és harasztok szintén óriási fákká magasulva, végtelen erdőket képeztek, s a viz­dusabb helyeken, a Pandanusok emberderék vastagságú indáikkal felkusztak egészen az óriási gummifák legtetejéig. Óriási fák váltogatták egymást setétszin levelekkel, vérpiros, rózsaszin, fehér virágokkal s a virágzó gummifák körül ragyogó tollu mézszivók, a még ragyogóbb szivár­ványszínü Lorypapagájok repkedtek, a virágok mézét torkoskodva, s ha e nyalakodók csapatja fel-felrebbent, ugy tetszett, mintha egy-egy szélroham rázná le a fák virágait. A lom­bozat sűrüiben, mint egy pontos chronometeróra, pettyegtette az Óramadár a másodperczeket, a Zebrapintyek trombitaszerü dala hangzott, melybe elragadó futamokként zengtek bele a Fuvolamadár édesen lágy flótadalai; apró egérkék, mint a madarak, fészket raktak a fákon s ki­feszitve röphártyáikat, mint a madár szálltak le a magasból. A lapályok telve voltak a vér­vörös és mézdus virágu Phormiummal, melyek felett csapatosan szállongtak a bronz-csillámu, fehér nyakravalós Poëk vagy Tuik, melyek napkeltekor kaczagnak, napközben csudaszerü lágy, üveghangokon énekelnek, napnyugtakor pedig sirnak.

Legyezőpálmák, kenyérfák, cocuspálmák, ernyőpálmák karcsu törzseiken kecsesen lengették gyönyörü koronáikat, majd a csudálatos palaczkfa terjesztette szét széles koronáját, melynek törzse óriási retekalakban hasasodik el; veréb- és seregélynagy kajdácsok ezrei himbálództak a folyondárokon és futókákon; a réteken és mezőkön pedig át-átszaladt egy-egy csapat óriási kazuár; elől futottak a nők a fiatalokkal, mig a vén himek merészen szembeszálltak és rettentő rugásokkal kergették el magukról a támadó dingókutyákat, vagy a rekedt orditásu s tigrishez hasonlón csikozott szürke erszényes farkast.

Majdnem pulykanagy, ékszinkék galambok, fejeiken rengő tollkoronával, bugtak a fatörzse­ken; fejük felett pedig recsegtek az ágak, midőn a fái-känguruh nagy teste ágról-ágra szökellt. A sással benőtt, csendes vizü tavak és folyók partjain meg-meglepték a Csőröndöt, ezt a négylábu, uszóhártyás és kacsaorru emlős állatot, majd pedig a csudás alaku, árvalányhoz hasonló tollazatu, görbecsőrü Kivik menekültek a sűrüségbe, izmos lábaikkal a 3-4 méter magas bokrokat könnyen szökve át, miután szárnyaik nincsenek. A mocsarak hozzáférhetlen, de emelkedettebb helyein állott a Biru, e hatalmas mocsári madár, váralaku óriási fészke sás és nádból összefonva, mely fészek, akár csak egy jólrendezett lakház: háló-, étkező-, nappali-, költő helyiségekre van osztva s egyik oldalán őrtoronynyal is bir, hol e neszes és vad madár őrködik a nap legnagyobb részében. A sáros és mocsaras helyeken vigyázva kellett haladniok, mert az ilyen helyeken tanyáz a rettenetes mérgü halál-kigyó (Acantophis antharticus), mely­ről azt tartják a telepesek, hogy nemcsak méregfogaival, de farka végén lévő tűhegyes tüske­forma nyulványával is, mint a scorpió, halálosan tud szúrni.

A szárazabb talaju erdőségekben és a homokos tereken, 6-8 láb magas, néha 18-20 láb körü­letü dombokat találtak száraz levelek és homokból összehordva; ezeken futkostak fel és alá a pulykaforma Talagellák, Leipoák és bubos futótyukok; mert e dombokat ők hordták össze, hogy tojásaikat belekaparva, a nap és a korhadás melege által költessék ki.

A legrejtettebb sűrüségekben pedig a pompás Lant-madár tanyázott, melynek farka egy szabá­lyos lyrához hasonlit.

Daczára, hogy a madarak megszámlálhatlan serege és a legritkább vadak ugráltak fel előttük, Egon mégis vállán hagyta fegyverét, s elgondolkozva haladt előre, csak Patu szavaira riadt fel, ki délnek mutatva, mondá:

- Ott kell a keresést kezdenünk, ama kauri-csoportnál.

Egy magaslaton állottak s alattuk leirhatlan szépségü táj terült el. Egész Svájcz volt, csakhogy a hegyecskék igen aprók voltak, s egyes kauri-csoportok emelkedtek fel körültök, selyemlágy­ságu gyeppel alattuk, s számtalan picziny tavacska csillogott a sötét eget ragyogtatva vissza, számtalan apró forrás csörgedezett a virágzó bokrok között, s még a parányi zuhatagok sem hiányoztak, hanem, mint törpéknek való cascade-ok, hullottak egyik apró medenczéből a másikba; az egész táj hasonlitott a mesebeli tündérbirodalomhoz, melynek lakói törpék és csupán csak a fák óriásiak benne.

Vigyázva, a bokrok és fák sűrüibe rejtőzve, közeledtek. Patu örvendve csiptetett szemeivel egy 4-5 darabból álló kauri-csoport felé. Lassan ennek közelébe érve, látták, hogy egy piczi, tisztavizü forrás a kaurik alatt egy selymes füvü gyepes térséget övez körül, melyen apró fehér és vörös virágu bokrocskák virulnak. Az egyik bokor alatt 2-3 láb magas kunyhócska áll, hasonlatos a mi csőszkunyhóinkhoz, el nem fonnyadó, zölden maradó illatos ágacskák és füvekből fonva, s a gunyhó nyilása előtti tér szagos faágacskákkal, el nem hervadó szines virágokkal volt arányosan betüzködve, s fénylő kövecskék, sárga, piros, barna, feketén fénylő magvacskákkal, apró kagylók, csigákkal, megfehéredett csontocskákkal szépen kirakva, sőt a középen még három fénylő rézgomb is csillogott.

A léptek zajára két fénylő tollu, sötétkék szinezetü madárka, narancsszinü csőr és lábakkal, aggódó csiripeléssel röppent ki a kunyhóból.

Egon izgatottan nézett be a kunyhóba. Más alkalommal tán órákig elgyönyörködött volna - mert a kis kunyhó falai át voltak szőve a vadselyem aranyként fénylő szálaival s be voltak tűzködve aranyos zománczu, szines rovarszárnyakkal, fémfényü szines madártollakkal, ragyo­gó jegeczekkel, tarka kövecskék és csigahéjakkal, szines magvakkal, örökzöld levélkékkel, aljzata pedig szőnyegként a vad gyapot és selyem lágy pelyheivel volt kibélelve. A kuny­hócs­ka hátulján kis mélyedésben volt a puha fészek zöldeskék tojásaival, - de most elcsüggedve állt fel, mert nem találta meg benne, a mit keresett.

- Lesz még több is, vigasztalá Patu, csak menjünk tovább.

Egon reménye mindinkább enyészett, mert találtak ugyan e tündéri tájon majdnem minden kauri-csoport alatt kisebb-nagyobb, sokszor bámulatos ragyogón diszitett mulató- és költő­kunyhócskákat, de nem azt, mit kerestek. Mikor rájuk esteledett s tanyát ütöttek egy-egy banksia- vagy auracaria-csoport alatt. Patu mindjárt elaludt, de ő nem tudott elaludni.

Sokszor a felkelő nap is ébren, tompa elmerültségben találta. Félnap sem szólt egyet sem, csak lázasan keresett, kutatott...

E nap is csak hiábavaló keresésben telt el. Többször megleptek 2-3 család atlasz-madarat, a mint közös, pompásan diszitett kunyhócskáikban mulatoztak, énekeltek s bujósdit játszottak egymással, megleptek egyes költőpárokat, hol a nő a tojásokon ülve, hallgatá a himet, mely a kunyhó előtt az ő mulattatására, kedvesen énekelve rendezgetett, diszitett, sétálgatott, hogy a kotolás hosszu idejét nőcskéjének megröviditse.

Szomoruan nézett fiatal urára a hű öreg szolga, azután a tájat vizsgálta. Még komorabb lett ő is, mert a táj már kezdett megváltozni. A hegyek, tavak, források nagyobbak lettek, a növény­zet is gorombább, óriásibb, s az elébbi csudaszép tájék kezdett vad, rideg jelleget ölteni. Egy­szerre urának rekedt, csüggeteg szava riasztá fel elmerültségéből:

- Nem fogunk több fészekkunyhót találni, a táj már egészen megváltozott... Igy minden, de minden veszve van, - suttogá önmagának.

A nap már kezdett későre hajlani, s a sugarak ferdén világiták meg a kauri-csoportok töveit. Egon összeszoritott fogakkal, fejét lesütve haladt s minden önuralmára szükség volt, hogy hangosan, lelkének minden keserüségével ki ne kiáltsa: Ez az utolsó nap, holnapután lesz a menyegző, s én elvesztettem őt örökre... Oly gyorsan tört előre, hogy a fürge, gyorslábu Patu alig birt nyomában maradni. Egy hosszu emelkedés tövében haladtak tova. Ez emelkedés teteje virágzó bokrokkal s cserjékkel volt benőve. Utjokat egyszerre egy hat fából álló vén kauri-csoport zárta el, ugy, hogy e miatt az emelkedésre kellett kapaszkodniuk. Mikor fel­értek, csörtetésükre zajos szárnycsattogással két madárka szállt nyilsebesen a magasba.

- Ezek atlaszmadarak! - kiáltá Patu.

Egon a virágos ágakat törve, tépve sietett előre. Mert ott, a hol a kauri-csoport az emelkedés tetejére veté árnyékát, mohos szikladarabok hevertek egymáson, benőve rózsaszinü kövi­rózsával, fülfüvekkel, apró, vörös virágu bokrokkal. A sziklák alól picziny forrás kanyargott lefelé, kigyóként körülkeritve a virágdus bokrokat.

Hevesen dobogó szivvel közeledett ez utolsó, véletlenül talált kunyhócskához és midőn lehajolva, beletekintett, hangos diadalkiáltás harsant el ajkairól, mert e kunyhó, mint a rege­beli gnóm király varázspalotája, szemkápráztatóan ragyogott, különösen egyik oldala ezer­szinü sugárban fénylő, kékesködü sugárkévében verte vissza a lenyugvó nap sugarait.

Reszkető kézzel vette le s rejtette belső zsebébe azt a csillogó holmit, azután kitörő örömmel a szintén örvendező Patut ölelte meg. Azután Moore egy gyönyörü dalát kezdte énekelni, melynek hangjaiba belevegyült a vadszarkák halk és bájos esti éneke is.

A menyegző előtti nap estéjén, Vaneék váratlan meglepetésére, az öreg Lewis fia kiséretében kopogtatott be hozzájuk.

- Mi is eljöttünk, hogy szerencsét kivánjunk a menyasszonynak, - szólt az öreg Lewis vigan és mikor Egon mosolyogva Edith felé közeledett, szemeit annyi fájdalommal, oly ékesszóló szemrehányással emelte rá, mintha csak ezt mondaná: „Te még mosolyogni is tudsz, mikor én a halált hordom szivemben.”

- Jőjjön ide, édes gyermekem, - intett Edithnek vigan, - a menyasszonynak esküvője előtt holmi csekély ajándékot is szokás adni. Vegye hát ezt öreg barátjától; - ezzel az öreg Lewis egy kis gyökérskatulyát adott át neki.

Edith tétovázva forgatta kezében, nem tudta mire vélni, hogy Egon szemei oly boldogan ragyog­nak.

- Nyissa fel, gyermekem, nyissa fel! - unszolá őt.

Edith habozva nyitá fel a skatulyát, mire Toby Miles orditva szökött fel helyéről. Azt hitte álmodik, mert az elveszett, igen, az elveszett kék gyémánt ragyogtatta az asztalon szines su­garait s villódzva ontá magából a kékesködü sugárkévéket ép oly ragyogón, mint ama gyászt előidéző estén.

Toby Miles, mint egy keselyü kapott a gyémánt után, s egészen ki volt kelve arczából örömé­ben, s mikor pedig visszakapta, mint egy eszeveszett rohant ki, hogy gyémántját mielőbb biztos helyre rejthesse.

Mintha csak most oldódott volna fel az Edith tagjait lenyügöző varázs, mert örömkiáltással, mintegy ujjászületve vetette magát atyja keblére, azután remegő hangon köszönte meg Egonnak, mindkét kezét feléje nyujtva.

- Edith, - kérdé Egon, kezeit erősen megszoritva, - nemde örökre enyémek lesznek e kezek?

- Az önéi, - felelé nyiltan, hangosan, miközben atyja felé nézett, ki örömében könyezve intett igent fejével, azután halkan, leheletkép sugta Egonnak: - Életemet adtad vissza, s most én ezt az életet adom neked érte.

Nem regét olvastál itt, szives olvasó, hanem megtörtént, való dolgot, mert a fenti történet az 1876-iki „New-Zeeland Gazette”-ben volt röviden felemlitve.

Az Atlasz-madarak az Éneklők (Oscines) rendjének a varju-félék (Corvini) családjába tartoznak, hol az Atlasz-madarak (Ptilonorrchyncus) faját alkotják. Eddigelé csupán két fajt ismerünk, u. m. a már leirt sötétkék atlasz-madarat (Ptilonorrchyncus sericeus vagy holoseri­cus) és a galléros atlasz-madarat (Chlamydodera maculata) ez utóbbi kissé nagyobb, s a him tarkóján tollakból hosszas gallérkát visel; szinezetük barnásan olajzöldes szürkésded, sötétebb foltok és csíkokkal. Mindketten Ausztrália Uj-Dél-Wales tartományában fordulnak elő rend­szeresen, hol a vadonok legtávolabbi, járatlan czédrus és eucalyptus erdőiben élnek, s mint­hogy sebes, kitartó röptüek, tanyájoktól messze elkalandoznak. Ezen utjukban minden fénylő, apró és szines tárgyakat összeszednek s a már leirt módon diszitik fel költő- és mulató kunyhófészkeiket. A társaságot nagyon kedvelik, azért több család együttesen közös, a szo­kott­nál nagyobb s czifrábban diszitett kunyhócskát épit s ezen kunyhóhoz néha folyosókat, fedett csarnokot is épitenek, s egymással, élénk kergetődzés, futkosás közt, énekelve, csicse­regve bujósdit, kergetősdit játszanak. A benszülöttek felkeresik ezen kunyhókat és kirabolják, hogy az összegyüjtött csillogó dolgokból ékszereket készitsenek maguknak, s néha sokszor értékes dolgokat, csiszolatlan drágaköveket, aranydarabkákat is találnak.

Halálos hálótárs.

Egy felhőtlen, de nyomasztólag forró nyári napon a budai hegyek sziklái közt bolyongtam. Mindenfelől néma csend környezett, mintha a tikkasztó forróság minden élő lényt álomba meritett volna. A homok- és a mészkő-sziklák csak ugy sugározták magukból a meleget, a reátett kezet szinte égették, a láb pedig égett, tüzelt a hevült homoktalajon. Egy kis árnyék után nézve, egy magaslatot találtam, melyet egy vadkörtefa árnyékolt be és közvetlen ez alatt pedig homokos térség terült el, beszórva nagy szikladarabok és kövekkel, melyek árnyékos közeit gyér fűcsomók és apró bokrok nőtték be.

Mozdulatlanul ültem ott. Körülöttem egy szál fű, egy falevél sem mozdult, csak a homok quarczszemecskéi villogtak, csillogtak a nap sugaraiban.

Egyszerre egyik bokrocska árnyékában egy jobbra-balra mozgó lapos fejecskét pillantottam meg. Először egérnek véltem, de jobban megnézve, egy meglehetősen nagy, karéjosan s rétes formán összetekeredett kigyót láttam, mely szintén az árnyékba menekült a forróság elől. A gömbölyüen összetekeredett test, melynek közepéből fejét magasra emelve, szemlélődött jobbra-balra, fejét ide-oda himbálva, rögtön megismertették velem a mérges kigyót, e mellett a nyaknál szélesebb, majdnem háromszögletü fej, az erősen oldalt ülő, vadtekintetü szemek, a hamvas ezüstszürke szin, a háton végig futó czikk-czakkos fekete vonal s a fényes, szederjes-fekete haspikkelyek, semmi kétséget sem hagytak fenn aziránt, hogy egy vén viperával, az európai kigyók legveszélyesebbikével kerültem össze.

Még eddig ritkán volt alkalmam, hogy egy vén himet ilyen közelről szemlélhessek, a nélkül, hogy észrevenne, mert kóborlásaimban ugyan többször vertem egy-egy fiatalabb, vagy öre­gebb példányt fel, de ezek a zörejtől mindig rohamosan menekültek s csak ugráló, gyors csuszásukat s fel-felvillanó szürkés- vagy barnás szinüket láttam.

E veszélyes bestia - a mérgeskigyókat jellemzőleg - magasra emelkedve szemlélődött jobbra-balra, időközönként gyorsan öltögette ki villa-alaku fekete nyelvét, a nélkül, hogy engem észre­vett volna; bár összetekert teste mozdulatlanul pihent, de felmagasló fejét gyorsan, idegesen forgatta minden irányban s nyelvét sebesen öltögette ki-be, mi ingerlékeny, izgatott voltát mutatta. A tikkasztó meleg zivatart jelzett s ilyenkor e kigyók szerfelett ingerlékenyek, izgatottak. Néhány perczig szemlélve, egyszerre látom, hogy merőn, mozdulatlanul néz egy irányba, azután lassan kinyujtózkodva, egészen a kis fűbokor alá vonult s ennek szálai közül nyujtotta fel fejét magasra. Ezen állásban a legélesebb szem is alig vehette volna észre, annyira ügyesen elrejtette magát a gyér fűszálak közé s mozdulatlanul, meredten figyelt a tőlem jobbra eső kőtömeg felé. Most vettem csak észre, hogy onnan egy, az egérnél alig na­gyobb cziczkány bujt elő. E szegény jószág gyanutlanul, rövid, futkosó lépésekkel közelgett, meg-megállva, hegyes orrocskájával egy-egy rovarka után szimatolva keresgélt a fűszálak között.

A mint a cziczkány közeledett, a vipera alakja is megváltozott egészen; torkát és nyakát erő­sen felfujva, fejét lelapitva, vörösben szikrázó szemekkel leste áldozata minden mozdulatát, majd pedig egészen a szemekig hasadó torkát kitátva - fejét hátra szegve, várt, azután egy oly villámgyors mozdulattal, melyet szemmel követni lehetetlen volt - vágott fejével a bokorhoz ért állatkához - azután hátra szegve fejét, ujolag tátott torokkal nézett áldozatára - miközben tisztán kivehettem a felső állkapocs elején ülő, hosszas, hegyes, kissé befelé görbülő méreg­fogait...

A szegény állatka a támadás pillanatában kissé oldalt ugrott, de aztán, mintha mi sem történt volna, ujra keresgélni kezdett, de alig 4-5 másodpercz mulva mozdulatlanul megmeredt, kissé ingadozott, azután összeesett s néhány kinos rángás után, miközben teste görcsösen remegett, mozdulatlanul, meredten kinyujtózkodott.

A kigyó, mely ezalatt ujra karéjba tekeredve, vigyázott prédájára, most feléje csuszott. Ekkor láttam, hogy jó két lábnyi hosszu, igen vén példány volt s farka, nem mint az ártatlan ki­gyóknál fokozatosan, hanem egyszerre, minden átmenet nélkül vékonyodott meg. Néhányszor megforgatva a cziczkány testét, nyelvével össze-vissza tapogatta, majd ujra megragadta, fogai­val huzkodta ide-oda, hogy kedvező fekvést adva neki, elnyelhesse... E pillanatban azonban botom kicsuszott kezemből s nagy zörejjel esett le a homokba, e zajra megriadva, villámgyorsan egy nagyobb szikladarab alá rejtette magát. Egy darabig vártam, hogy tán ujolag előjön, de hiába. Ekkor felvettem a cziczkányt. Bal czombján két vékony, párhuzamos, tán két vonal hosszu kis karczolást találtam, mely nem volt mélyebb egy kis tüskekarcznál. Ez volt a két méregfog marása, mely a kis állatot 4-5 másodpercz alatt megölte.

Hazánknak déli alvidékein, Mehádia környékén, a budai hegyekben s a Rákoson bőven található a Beri paizsócz, kurta-kigyó vagy vipera (Pelius berus), mig rokona, a szinte ily veszedelmes Homoki Vipera (Vipera amodytes), Dalmátia, Mehádia és a Bánátban található inkább; mig harmadik faja a Fekete Vipera (Vipera nigra) a Kárpátokban és az erősen hegyes vidékeken található. Daczára, hogy hazánkban bőven találhatók s mégis ritkán hallunk kigyómarásból származó halálesetről, oka az, hogy e veszélyes hüllők nagyon félénkek és a legkisebb zaj elől is menekülnek s csakis akkor válnak az emberre veszélyessé, ha véletlenül meglepetnek és nem menekülhetnek, vagy ha rájuk hágnak s virág vagy eperszedés közben hozzájuk nyulnak. Ilyenkor nyakát felfujva szikrázó szem, tátott torokkal, hátraszegett fejjel, villámgyorsan vág fejével, s meriti fogait áldozatába. Ugy, hogy azon vidékeken, hol bőven fordulnak elő, se féljen senki marásuktól, ha elébb ugy a mohszőnyeget, melyre pihenni dől le, vagy a bokrokat, melyről gyümölcsöt vagy virágot szedni készül, egy pálczával megve­re­geti, vagy, ha lábával megzörgeti a füvet s harasztot, mert erős bőrlábbelin fogai nem hatolnak át.

Ugy hazánknak, mint Európának csupán e három faj mérges kigyója van, mig a legborzasz­tóbb s legveszedelmesebb mérgeskigyók a tropicus világrészekben töméntelen fajtákban tenyésznek.

E csudaszép világrészeknek, melyeknek paradicsomi növényzete, tarka, csillogó állatvilága, dus termékenysége édenné tehetné e tájakat, a mérges kigyók legnagyobb ostorai. Meg­döbbentő számokban mutatja a statistika évenként a kigyómarások áldozatait. Elő- és Hátsó-Indiában évente 24-36,000 ember, Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában s ezeknek az egyen­litőhöz közelfekvő szigetein pedig 8-10,000 emberélet esik áldozatul, hát még mennyiről nem tudnak, mik a bel-, a polgárosultságtól messze eső vidékeken fordulnak elő.

Ezen borzasztó csapás ellen emberi segitséget hiába keresnek, mert egyrészt azon számtalan faj, másrészt ezen fajok teméntelen mennyisége hiábavalóvá tesz minden kisérletet, mi ki­irtásukra sikeres volna az ottani dus tenyészet és életviszonyok között.

A franczia kormány először 20,000, később 50,000 franc jutalmat tüzött ki annak - se jutalom még most is fennáll - ki a Martinique-szigeten honos Lándzsa-kigyó (Trigonocephalus lanceolatus) kipusztitására valami sikeres módszert javasol. Próbáltak mindent, de sem ezek, sem a Kigyászó-sas, sem az Ichneumon - e kitünő kigyópusztitók - nem segitettek. E legmér­gesebb kigyófajok egyike nem hogy fogyott, sőt szaporodott, mert évente folyton nagyobb lesz azon szerencsétlen áldozatok száma, kik a czukornád aratásnál ezek marásától menthe­tetlenül elhalnak, mert a forró égövek legtöbb mérges kigyófaja nem gyáva, hátráló, félénk jószág, hanem támadó, ingerlékeny természetü s a zörejre nem hogy menekülne, hanem inkább zavarójára rohan.

Épp e napokban irt gyermekkori barátom, dr. Anisits Dániel János Assumcionból, Paraguay köztársaság fővárosából, hol ő a főváros vegyészi hivatalának főnöke és gyakorló orvos, hogy sorsával meg volna mindenképpen elégedve, de szinte idegessé teszi az a sok kigyómarásból származó haláleset. Nincs nap, - irja, hogy a környéken, különösen az alsó osztályokból, egy-két ember el ne halna, vagy örökre bénává ne lenne a kigyómarásoktól. Őt magát is néhány­szor csak jó csillaga, csudával határos módon mentette meg a haláltól.

„Egy napon, éppen a legmelegebb déli órákban hivattak egy beteghez, a várostól jó 3 óra járás­nyira fekvő telepre. Utam majd erdőkön, majd pedig sűrü, embermagas füvel benőtt ritkás ligetekkel beszórt, mocsaras savannákon vezetett át. A hőség oly iszonyu volt, a nap annyira függőlegesen bocsátotta alá sugarait, hogy szinte elkábultam; a máskor oly élénk, állatok és madaraktól népes erdők és savannák szinte kihaltak voltak, mert ez olvasztó hőségben minden élő a fák és bokrok árnyas rejtekében vonta meg magát. Én is tehát - bár sokáig küzdöttem a lankasztó, ónsulyu álommal - a kantárszárat hosszura eresztve, egyedül csak öszvérem bölcseségére biztam magamat, mely egyenletes léptekkel, ringatódzva vitt a kezdetleges, inkább tört csapáshoz, mint uthoz hasonló ösvényen. Az iszonyu meleg és az egyenletes ringatás, bárhogy erőlködtem is, álomba szenderitett s félig ébren, félig alva, hol előre, hol hátra ingadozva, bóbiskoltam a nyeregben.

Egyszerre azonban öszvérem villámgyors szökéssel oldalt ugrott s én, mielőtt elkaphattam volna a kantárt, már a földön feküdtem az alacsony ilexbokrok között.

Pár pillanatig heverhettem ott, azon gondolkodva, mitől ijedt meg e mindig megbizható, higgadt állat, midőn hátam alatt valamit mozogni éreztem. Alig hiszem, hogy akár egy kigyó-ember vagy gymnasticus valaha a világon gyorsabban és ügyesebben talpra szökött volna, a minő gyorsan felugrottam én, a rémület és ijedtség kiáltását hallatva!

Éppen ideje volt, mert legnagyobb rémületemre egy két méter hosszu, a legszebb arany és király­zöld szinekben ragyogó, de szerfelett mérges kigyóra, egy alvó Micára estem, mely szerencsémre szinte csak most kezdett magához térni s fejét emelgetni. Ügyes ugrással hágtam vastag, majdnem czombig érő csizmáimban nyakára s addig vertem lovagostorom gombjával, mig feje teljesen elvált nyakától.

Most kezdtem csak kissé nyugodtabban megvizsgálni. Szine a kigyónak a leggyönyörübb ragyogó aranyzöld volt, milyent festékkel produkálni sem lehet, vastagsága kevéssel vasta­gabb egy erős férfi-hüvelyknél, de hossza néha a két métert is meghaladja pár czentiméterrel. Az én példányom 1 méter és 95 cm. volt s egy kifejlett himpéldány, szájában két hatalmas, befelé görbülő méregfoggal, melyek hegyesek valának, mint a tű.

E kigyó mérge oly veszélyes, hogy a nap forró óráiban a marás után 5-6 perczre bekövetkezik a halál menthetetlenül.

Hálát adtam a gondviselésnek szerencsés menekülésemért, mert ha melléje esem s nem föléje, ugy bizonynyal pár percz mulva e vadonban haltam volna meg, távol, segélytelenül minden emberi teremtéstől.

Egy izben pedig Ritában tartózkodásom alatt, mielőtt még assumcioni állásomat elnyertem volna, egy bevándorolt német család vendége valék. Rita egynéhány kunyhóból álló telep Brazilia délvidékein s környéke ember nem járta őserdőkkel van körülvéve, körülte pedig mérhetetlen czukornád-ültetvények terültek el, mert a talaj és az erdők vizenyős, mocsaras természetük miatt egyéb culturnövény tenyésztésére nem valók. Kilder ur - a telep gazdája - nagyon sokat tett értem s igy örömest maradtam házánál annál is inkább, mert sok munkása mocsárlázban szenvedett s ezek gyógyitását vállaltam magamra. Egy nap lelkendezve szaladt egy vén négernő a család lakházába s sirva-zokogva könyörgött, hogy mentsem meg unokáját, kit egy kis fekete kigyó mart meg, midőn a Ritában halászott. Utközben kéztördelve, a sirán­kozástól szaggatottan beszélte el, hogy unokája - egy 14-15 éves fiu - a sekély vizben álldo­gálva, leste horgát, midőn a parti kövek alól alig egy ujjnál nagyobb feketés kis kigyó csapta magát elő s a fiunak czombjába harapott, ki szinte jajgatva szaladt haza pár lépésnyire fekvő kunyhójukba.

Megérkezve a pálmalevelek és galyakból összetákolt kalibához, a gyermeket rángatódzva és a szó szoros értelmében vérében uszva leltük egy acajou-levelekből álló halmon, mely a fekvő­helyet képezte.

Kilder ur a fejét rázta. „Itt nincs segitség, e gyermeket a Colubre de sangre (vérkigyó) marta meg” - mondá.

Én megvizsgáltam a fiut, ki előttünk adta ki lelkét, alig, hogy a kunyhóba léptünk. Czombjai, alhasa, karjai lepve voltak vérrel, a test erősen fel volt puffadva, s a gyermek fekete szine zöldes-sárgába játszó fakó szürkére változott. Borzadva néztem a vérző tetemet, mely oly iszonyuan ki volt kelve szinéből és alakjából. „Életemben ez a második eset, hogy vérkigyótól megmart áldozatot látok” - mondá Kilder ur. - E kis kigyó mérge annyira hat a szervezetre, hogy az áldozatnak vére a bőr likacsain egyszerre megindul s igy vérzik el minden segitség daczára, jóformán alig 10 percz alatt.

Csakugyan - letörülve a fiu czombjáról a vért - meggyőződtem erről; mert néhány másodpercz alatt - parányi cseppekben a pórusokon rohamosan tódult elő a vér, s ellepte a letörült helye­ket. Hazafelé menet Kilder ur leirta e veszélyes állatot. A mutatóujjnál kevéssel nagyobb, vastagabb, tömzsi alkatu kis kigyó ez, fénylő, barnafekete szinnel, mely hasán kissé fakó feke­tébe játszik. Tavak, folyók partján s a nedves erdők mohos helyein tartózkodik leg­örömes­tebb. Könnyen ingerelhető, mérges, veszekedő kis jószág, mely a zörejre nem mene­kül, hanem inkább megtámad, megharap embert, állatot gyaránt, ki nyugalmában zavarja. Szerencse, hogy aránylag kevés számban él, s nagyon könnyen észre lehet venni, mert folyton mozog, sohasem pihen nyugodtan. Szokása, hogy felkuszik az erdők vagy ligetek szélső bokraira, de ezeken is könnyen észrevehető, mert a szem rögtön megpillantja a villámgyorsan ide-oda vágódó, csapkodó állatkát. Élete nem szivós, mert egy vékony vessző könnyed csapása vagy egy lövésnek legkisebb fojtásdarabkája is azonnal megöli.

Kilder urnál való tartózkodásom összeesett a czukornád aratásával. Itt tartózkodásom ideje alatt 7 arató néger esett áldozatul e mérges hüllőknek. Egyet egy barna-sárgás szinü Covala-kigyó mart meg a Sarsaparilla-gyökér gyüjtése közben, kettőt pedig a pompás szinezetü Corall-kigyó (Elaps corallinus). Ezen kigyó egyike a világ legszebb kigyóinak, mert teste ragyo­gó, vérpiros czinoberszinü, és e szint szabályos fekete, fehéres zöldbe játszó, széles karikák tarkitják, vastagsága erős férfihüvelyknyi, hosszusága pedig 3-4 lábnyi. A két négert Vanilla-szedés közt marta meg két Corallkigyó az erdőben, a fákon, hol nagyon szeretnek tar­tózkodni, madártojások és fészkek után kutatgatva s a fák odvaiban pihenve. Ugy a Covala-, mint a Corall-kigyó mérge oly gyorsan, bomlasztólag hat a szervezetre, hogy a marás után két-három órára - még ideje sincs a testnek kihülni - már nagyfoku puffadás és feloszlásba megy át. Bár mindent megtettem - mit az orvosi tudomány e marásoknál csak javall, - mégis tehetetlenül, önmagamra boszankodva álltam e szerencsétlenek mellett, mert hiábavalónak tünt fel minden emberi segély, minden gyógyszer s az orvosi tudomány segélye itt véget ért.

De különösen megrázott s lelkem mélyéig megrenditett azon négy szerencsétlen néger, kik egy napon vesztették el életüket a czukornádaratás vége felé.

A czukornád müvelése nedves, mocsaras talajt, e mellett sok vizet igényel; ültetése abban hasonlit a kukoriczáéhoz, hogy minden csomót, melyben hat-tiz szál van, jó magasan feltöl­tenek és ezen feltöltött halmok közeit folytonosan viz lepi majdnem az érés végéig.

Egy-egy ilyen czukornád-ültetvényben láthatni, minő csudálatos buja és dus a tropicus vegetatio. Addig, mig a nád vizben uszik, gyérebben üti fel magát a százféle növényfaj, de mikor az érés vége felé jár s a forró idény közepe bekövetkezik és felszikkasztja a vizeket, az elébb majdnem üres közöket pár nap alatt áthághatatlan sűrü szövedéke lepi el a különböző folyondárok-, kuszók-, bokrok-, sásak-, száraz- és ernyős-növények százféle nemeinek, melyek rakva vannak a szinek minden árnyalatában ragyogó legcsudálatosabb alakzatu virá­gokkal, füzérekkel, bogyókkal. Ezen szövevényesen sűrü, nedves és árnyas helyek legked­venczebb helyei az iszonyu Zsakarakának, Brazilia e legfélelmesebb és legközönségesebb mérges kigyójának és a lándzsa-kigyók két fajának: a Szögfejü lándzsa-kigyónak (Trigono­cephalus lanceolatus) és a Dülényded pikkelyü lándzsa-kigyónak (Trig. rhombeata).

A Zsakaraka (Trigonocephalus atrox) egy öl hosszu, vastag, vörösesszürke, ferdén foltozott, fehéreshasu szörny, mely nagy izomereje mellett, oly ingerlékeny, dühös természetü, hogy megtámad, megrohan minden eléje kerülő embert állatot egyaránt; mozgása gyors, mint a kilőtt nyilvessző, mig szögfejü rokona 7-7½ láb, sárgászöldszinü és barnán foltozott; a leg­utóbbi pedig nagy, feketés, dülényded alaku foltokkal van tarkázva és e két utóbbi is hasonló dühös, támadó természetü a Zsakarakával.

Az aratás vége felé én is kimentem Kilder urral megnézni a munkát. Már csak az erdő felé hajló, legbujább és legsürübb rész állt az ültetvényből. A négerek jó kedvvel, melancholikus, egyhangu danáikat dudolva, vágták a kövér szálakat nagy sarlóalaku késeikkel, fekete, meztelen testeik, mint bronzszobrok fénylettek a veritéktől. Már a közepe felé járhattak az ültetvénynek, midőn egy átható, rémes jajkiáltás, melyet egy másik követett, ugrasztott fel bennünket egy pamutfa alól. Lélektelenül csörtettünk mi is arra felé. A négereket fakó arczczal, széles késeikkel hadonázva, ijedt zajgásban találtuk, mig ketten fakó halaványan, ingadozva, késeiket eldobva, törtettek a tisztás felé.

E két ember meredt, halálfélelemtől eltorzult, ijedt tekintetét sohasem fogom feledni! Az ijedtség, a fájdalom, az élethez ragaszkodás olyan kétségbeejtő összesége volt ez, mit elmon­dani nem lehet. Midőn Kilder urat meglátták, siránkozó, reszkető hangon kiáltozták: „Engem talált, engem talált!” ... s ott hagyva a munkát, jajgatva a nádkötegre rogytak. Néhány néger utánuk szaladt, s fájdalmasan kezeiket tördelve, kiáltoztak: „Tomot találta, Yumbot találta, Tomot marta meg, Yumbot sebezte meg!” Valami rémületes, lélekrázó volt e kiáltozásokban. A két szerencsétlen 6 első és 39 másodpercz alatt szemünk előtt mult ki puffadó, torzult, rángatódzó arczczal, kifordult szemekkel, kezeikkel a nádtömegeket görcsösen markolászva, mig egész testüknek legkisebb idegszála is görcsösen reszketett.

Mind a kettőt egy-egy Zsakaraka marta meg mellükön, a bal csecs alatt közvetlenül. A mint a nádat vágták, egyszerre csak kivágódott a nádszálak közül a Zsakarakák óriás teste s dühtől szikrázó szemekkel kapták fejüket hátra s a másik perczben tátott torokkal, erősen sziszegve, nyilsebesen vágtak a rémültökben mozdulni nem tudó szerencsétlenek mezitelen melléhez.

A két kigyót agyonverték ugyan a négerek, de mit használt ez, a két szerencsétlent fel­támasztani nem lehetett. Mind a két kigyó kifejlett, egyik 6, másik 5 és ½ láb hosszu vala hatalmas méregfogakkal és lapos, szivalaku nagy fejjel. Bár az aratás ideje alatt nem egy Zsakarakát és Szögfejü lándzsa-kigyót vertek agyon a négerek, mielőtt még marni tudtak volna, de a négerek természetében levő közöny és gondatlanság nem inté őket nagyobb vigyá­zatra és óvatosságra, ugy, hogy a délután folyamán ugyan e módon halt meg egy herkulesi alkatu négermunkás s végre egy asszony. Mikor a czukornádkötegeket szekerekre rakták, hogy a sajtoló malomba szállitsák, a levágott szálak közül sziszegve vágódott ki e rettenetes szörny s a megrémült asszonynak nagy dühvel nyakába és arczába harapott s ugráló, csap­kodó gyors csuszással a bokrok és fű közé menekült, mielőtt agyonverhették volna.

Mind a négy áldozat, mikor alkonyat előtt eltemették - már erősen puffadt és oszló állapotban volt, annyira rombolólag hatott a vérükben levő kigyóméreg a szervezetre.

- Ez szomoru nap volt - mondá este Kilder ur - de nemcsak nálam, hanem minden czukor­nád­ültetvényen az aratásnak megvannak a maga áldozatai. E gazdag országnak ezek a legrette­ne­tesebb ostorai s higyje meg, sokszor beteges vágyódást érzek hazám után, melynek nincsenek ilyen halálos szörnyei. De hát mit tegyünk? Minden országnak megvan a maga természeti csapása!

Beszélgetés közben a következő érdekes, de hajmeresztő esetet mondá el, melyet az ültetvény előbbi urától hallott elbeszélni a kivel ez az eset megtörtént:

- Ezen ültetvényt én egy portugall birtokostól, Conceico urtól vettem meg, ki innen Rio de Janeiroba költözött felesége kérelmére. Az ő lakházuk amott feküdt, hol ön azokat az omla­dékokat látja, mert én az előbbi lakház legnagyobb részét melasse-ülepitőnek használtam fel, magam pedig e magaslatra épitkeztem, mely kellemesebb, egészségesebb s biztosabb, mint az előbbi volt.

Egy reggelen Conceica asszony az éléstárból tojásokat akarván kihozni, melyek egy nagy, fedett-tetejü kosárban voltak, midőn a kosár tetejét leemelte, egy hatalmas nagyságu kigyó emelkedett ki ebből, s a rémületében megdermedt nőre vetve magát, ennek derekát és bal­karját körülgyürüzte. A rémület első perczében velőtrázó sikoltás tört ki a szerencsétlen nő ajkairól, de azután a rémület annyira megdermesztette, hogy mindkét kezével egy hombárba kapaszkodva, mozdulatlanná merülve maradt ott. Kiáltására egy fiatal mulatt leány rohant be, ki látva urnője helyzetét, a verandára szaladva, segitségért kiabált. Szerencsére még a cseléd­ség nagy része s ama Conceica ur is otthon volt. De ezeket is megdermesztette az eléjük táruló látvány! Conceica asszony halottfehér arczczal, kitágult szemgolyókkal, mozdulatlanul állt a nagy kosár előtt, kezével egy hombár szélébe kapaszkodva, mint a kit a halálos rémület szo­borrá dermesztett meg, derekán és balkarján egy roppant nagy Zsakarától átgyürüzve, melynek felső teste hol előre, hol hátra himbálódzva, sziszegve, nyelvét öltögetve hajlongott, lóbbálódzott a szerencsétlen nő arcza előtt, zöldes fényben szikrázó szemeit rá-rámeresztve, mintha csak áldozata halálfélelmében látszanék gyönyörködni. A kigyó folyton a leggyorsabb mozgásokat tette, egy perczig sem pihenve, majd a leomlott fekete haj dus hullámai közé rejtőzött, majd ezek közül tünt elő feje tátott torkával, szikrázó szemeivel; mozdulatai mind gyorsabbak, szilajabbak lettek, villámgyorsan majd a nyakat, majd a karok egyikét-másikát gyürüzve körül, hintálta, lóbbálta magát, fejével az áll, majd a hónaljak alól bukkanva ki s igy lőni nem lehetett, nehogy az urnőt találják, mozdulni pedig még kevésbbé, mert a legkisebb zörej vagy mozgás e félelmes bestia dühét felingerelte volna s az első áldozat bizonyára Conceica urnő lett volna, ki félholtan, mintegy önkivületben, görcsös merevségben állt ott. Halottnak lehetett volna az asszonyt tartani, ha arcza nem változtatta volna gyorsan szinét. A szerint, a mint a kigyó jobban összeszoritotta mellét vagy nyakát, arcza szederjes-vérpirosra változott, majd meg zöldes haloványság lepte el, mint a kiben már egy csepp vér sincs; szemei mereven kitágulva, mozdulatlanul meredtek a félelmes szörnyre, mely időnként magasan feje fölé nyulva, villámgyorsan hátra-hátra kapva magát s tátott szájjal arcza és szemei előtt him­bálódzott fejével. Daczára, hogy torkát egészen kitátotta s félelmesen ragyogott két hosszu, befelé görbült méregfoga s szemei mind élénkebb zöld fényben tündököltek, még sem látszott ingerültnek vagy támadónak, mert tojással jól teleette magát a kosárban, a helyzet mégis a leg­­válságosabb volt. Minden perczben attól lehetett tartani, hogy Conceica asszonyt elhagyja ereje és eszmélete s összerogyik, vagy valami önkénytelen mozdulatot tesz, akkor pedig rög­tön megmaratik e halálos szörnytől, melynek természete minden átmenet nélkül a legfékte­lenebb dühbe és támadásba szokott átmenni a legcsendesebb kedélyállapotból. Mindenki tanácstalanul állott, mindenki reszketett a fiatal nőért, de legjobban kétségbeesve volt a férj, ki kétszeresen érezte azt az iszonyu szenvedést s rémületet, melyet szeretett fiatal neje áll ki - egy hangot, egy erős lélekzetvételt nem mertek tenni, ismerve e bestia dühös, lobbanékony ter­mészetét... „Viseljen gondot feleségemre és gyermekeimre, uram és én megmentem asszo­nyunkat, - szólalt meg egyszerre egy néger Conceica ur háta mögött - ti pedig lassan álljatok félre innen s meg ne merjetek mozdulni”, - folytatá halk, elfojtott hangon.

Mindnyájan halkan félreálltak, erre a néger egy kicsi fasipocskán halk, lassu ütemü, de oly sajátságos dallamu nótát kezdett játszani, hogy mindenki megrezzent e dallam vad, idegen­szerü hangjaira.

E hangokra a kigyó is egyszerre hátra kapta magát s felnyújtott nyakkal mozdulatlanul kezdett figyelni; a mint a zene ütemei kissé gyorsulni kezdtek, két lassu kanyarodással lebontakozott a nő karjáról s majd derekát és csipőjét övezve körül, fejét egészen a földig leeresztette. E közben szemei, melyek mindinkább vesztettek zöldes fényükből, mereven a sipoló négerre irányzódtak, majd megtágitva gyürüit, a nőről lassan a földre csuszott s lassu tekergéssel a néger után kezdett csuszni, ki e közben lassan hátrálva, de szemeit folyton a Zsakarakára irányozva, haladt kifelé. E jelenet nézői meredten, szinte megbűvölten nézték e látványt, s csak akkor mertek mozdulni, mikor a sip hangja már az ültetvények közül hangzott fel s csak ekkor rohant be Conceica ur is s zárta karjai közé nejét, kinek kezei, lábai s egész teste oly görcsösen meg voltak meredve, mint egy hulláé. A dédelgető és megnyugtató szavakra, en­gedett ugyan a merevség s a szemek is elveszték lélektelen, meredt kifejezésüket, de a fiatal nő néhány rémült sikoltás után, eszméletlenül roskadt férje karjaiba. Conceica asszony nehéz beteg lett és sokáig élet-halál közt lebegett. E nehéz betegség és az iszonyu rémület annyira megrázták idegeit és egész valóját, hogy a fiatal, alig 19 éves asszony dús, hollófekete haja megőszült és már a kigyók nevének emlitésére is reszketni kezd. Épp ezért költözött Conceica ur Rio de Janeiroba, hogy ne emlékeztesse nejét többé semmi azon rémületes órákra. Azon négert pedig ki urnőjét megmentette, azóta nem látták. Nyomtalanul eltünt. Sipját még sokáig hallották, mint enyészik el jobban-jobban a messzeségben, de ő maga nem tért vissza! Hogyan és hová lett, isten tudja, bár feltalálására mindent elkövettek.”

- Ez ugyancsak rejtélyes egy eset volt - mondám.

- Ne kételkedjék - viszonzá komolyan Kilder ur - Conceica urat mindenki a legkomolyabb és legszavahihetőbb embernek ismeri és a rió de janeiroi muzeum havi folyóiratában is meg­találhatja az esemény leirását.

- Az egészet elhiszem - folytatám én - mert az mind természetes, de miért kelle ama négernek is eltünnie?

- Erre nem felelhetek önnek - volt a válasz - de a vidékeken sokszor ennél csudálatosabb események is történtek már.

- Még az esős évszak beállta előtt elnyertem assumcioni állomásomat, igy a ritai vidékre ez ideig nem volt alkalmam jönni mert elég dolgot adtak vegyészi állásom s orvosi gyakorlatom itt és a vidéken. E vidéken egy kezdő orvosnak semmitől sem szabad visszariadni, különben senki sem fog hozzá fordulni, igy néha megesik, hogy sokszor csekély dijért - többször ingyen - egy-két napi utat is kelle tennem. Assumciont egy tengerszoros választja el Buenos-Ayrestől s daczára, hogy Paraguay fővárosa, mégis közelebb esik a határszélhez, mint a tartomány közepéhez. Egyik nap hajnalán azzal vertek fel, hogy menjek el Gaereito-ba. Ez egy kis falu, nyomorult kinézésü kunyhókkal, alig másfélezer lakossal s az egyetlen szilárd épület a vám­ház, mely részint fa, részint vályogból van épülve. Elvégezve dolgomat, azt fontolgattam éppen, hogy hol hálhatnék meg, mert már rám esteledett s annyira fáradt, bágyadt voltam, hogy alig tudtam lábaimon állni, de ha még elfáradva nem lettem volna is, sem mertem volna neki indulni ez erdős, vad, lakatlan vidéknek, hogy hazatérjek, igy hát nagyon kellemesen lepett meg, midőn a vámigazgató meghitt, hogy az éjszakát töltsem házában.

A vámház egy nagy és egy kis szobácskából állott; a nagy szobában aludt az igazgató, a kicsi­ben szerecsen szolgája, ki az éjjel jövő szekereknek, lovasoknak nyitogatta ki a sorompót - s e két szoba között egy téres nyitott verandaforma folyosó volt - ez volt a hivatalos helyiség, mely beosztás az épületnek leirhatlan csudálatos formát adott. Az igazgató, a mig künn dolgát végezte, addig én elkészitettem az öszvéremről leszedett pokróczokból az ágyamat a földön, miután a szobában csak egy függő-ágy és hosszu keskeny kecskelábu asztal, meg egy nagy fiókos szekrény állott. Éppen le akartam feküdni, midőn belépett házigazdám.

- Az ördögbe is, csak nem a földön akar aludni? - kérdé.

Igenlő válaszomra, fejét rázta és figyelmeztetett, hogy a legnagyobb vigyázat mellett is be-becsusznak a kigyók s valami szerencsétlenség érhet. „Vesse ágyát az asztalra. Ez országban egyedüli biztos helyek az asztal vagy függőágy, ezekre nem mászhatnak fel a kigyók. Földön, vagy ágyban aludni nem tanácsos. Jőjjön, oszsza meg szerény vacsorámat s ez alatt elbeszélek önnek egy történetet, mi elveszi kedvét a földön való alvástól. Ez velem történt meg és ugyanez tett sántává is.

- Egy éjjel - mivel roppant meleg volt - félébren, félálomban hevertem ágyamban. Ágyam ott állott a szögletben, hol ama pálmahéj-karszék áll. Egyszerre éreztem, hogy lábaimnál valami hideg, sikos test mozog ide-oda. Tisztában voltam, hogy valami kigyó bujt ágyamba, s most valami meleg helyet keresgél, hol meghuzhassa magát. Azt az érzést nem tudom leirni, a mi elfogott! A rémület, a halálos rémület volt az, mert vérem ugy nyargalt ereimben, mintha szivem egy robbanó bomba lenne, s ez lökné szét ereimbe minden csep véremet; a hideg veriték vert ki, s szivem majd görcsösen összehuzódott, majd kitágult, azt hittem, megfulok minden pillanatban. Mozdulni és kiabálni nem mertem; tudva - hogy a legkisebb mozdulatnál vagy kiáltásnál a kigyó azonnal meg fog marni; azzal, hogy mérges kigyó volt, rögtön tisztá­ban voltam, mert vidékünk méregtelen kigyói nagyok és vastagok. A félelem és ama gondo­lat, hogy csak mozdulatlanságom nyujt reményt a menekvésre, annyira elzsibbasztották minden tagomat, hogy mereven, mozdulatlanul feküdtem ágyamban, mint egy halott s csak magamban imádkozva a teremtőhöz, hogy mentsen meg a rettentő helyzetből; hogy mit imád­koztam, magam sem tudom, mert a kétségbeejtő helyzet, a halálfélelem s az élethez való ragasz­kodás elvette minden józanságomat, azt hittem, meg kell tébolyodnom. Egyik pillanat­ban azt fontolgattam, hogy egyetlen ugrással kiugrom az ágyból, de a sötétség és a megmarás­tóli félelem visszatartottak. Ez alatt azonban a veszélyes bestia sem nyugodott, hanem - mint egy pokolbeli ördög, mely kiszámitva gyötri és ejti kétségbe áldozatait - ide-oda csuszkált lábszáramon, czombjaimon. Azt tudja ön, hogy a kigyók nagyon szeretik a meleget, ezért lopódznak a lakásokba, ágyakba és szabadon alvó emberek mellé, igy az én kigyóm is a leg­melegebb és legkényelmesebb hely után keresgélt, lábaimon lassan felcsuszott, s hasamon át, ingem alá bujt és innen a nyitott inggalléron át kijött, s nyakam alatt akarta magát össze­gombolyitani, de mivel szük és kényelmetlen volt neki itt a hely, csekély erőlködés után, arczomon keresztül, ismét ingem alá bujt a gallérnál, s mellemen fel-alá mászkálva, keresgél­ve, hónom alá került s itt akart tanyát ütni minden áron. Pokoli kinokat szenvedtem ez alatt, mert mászkálása közben nyelvével ide-oda tapogatódzott meztelen testemen, s ez annyira csiklandozott s a csiklandás hónom alatt oly kiállhatatlanul gyötrő vala, hogy emberfeletti erőm és kinomba került, hogy merevségemet megtartsam. Hónaljamnál sem találva alkalmas helyet, visszacsuszott hátamon át czombjaim közé; itt soká ide-tova forgolódott, nyelvével sebesen tapogatódzott, végre nyugodt lett s elaludt, fejét, nyakát lágyékomra fektetve.

Mily hosszu volt az éj, a perczek századoknak tetszettek! Vérem forgása a nagy rémülettől szinte megállt s a merev hanyattfekvés annyira kiállhatatlanná és fájdalmassá vált, hogy minden tagomat szinte szakadni érzém; nyakam, derekam, vállaim fájdalmas zsibbadtságban lüktettek, sarkaimba pedig oly fájdalmas viszketegség állt, hogy majd megőrültem; kinomban orditani s vánkosaimba harapni szerettem volna, de a halálfélelem még nagyobb volt s igy nem mertem mozdulni. Ha ezen idő alatt megőszültem vagy megőrültem volna, egy cseppet sem lehetne csudálkozni e felett, mert lehetetlen leirni, elképzelni másnak azt az állapotot... Hogy imádkoztam, hogy kértem az istent, hogy küldje már a napot, vagy küldjön egy szekeret vagy embert, hogy a sorompót kinyitni kelljen, mert a kulcsok idebenn nálam állanak s szol­gámnak be kell érettük jönnie!

Végre megszánt az Isten! Távolról mindinkább erősbülő nyikorgást, nyeszergést hallottam s a kenetlen fakerekek nyikorgása, most égi zene, az angyalok éneke gyanánt hangzott füleimbe... szerettem volna felujjongani, bár még nem voltam megmentve.

Csakugyan egy rövid negyedóra alatt - bár ez is véghetetlen hosszunak látszott előttem - szerecsen szolgám bejött a kulcsokért.

- Gyujts gyertyát, Jimbó, de lassan az Isten szerelméért, egy kigyó fekszik rajtam! - kiálték én elfojtott torokhangon, nehogy ellenségemet felébreszszem.

A gyertya felgyult, Jimbó lassan ágyamhoz jött.

- Micsoda kigyó van rajtam? - lehellém aggodalommal.

- Ah, uram, - rebegé Jimbó, a rémülettől fakó pofával, egy lépést hátrálva - ez egy Covala!

Minden csep vérem meghült ujra s hajszálaim az ég felé meredtek e rettenetes név hallatára. A Covala neve egyenlő a halállal! Emberfölötti erővel igyekeztem lefelé pillantani, a nélkül, hogy mozdulni mertem volna. Csakugyan megpillantottam e rettenetes dög jobb ágyékomra fektetett, lapos, háromszögü fejét.

- Maradjon, uram, csendesen, - lehellé Jimbó és kisuhant, de rögtön egy villával tért vissza. Balkezével a gyertyát, jobbjában a villát tartva, lépett ágyamhoz s az étvilla hegyét a kigyó nyakacsigájára irányozta, oda, hol a fej a nyakkal egyesül.

Elbődültem, mert még a veséim is megreszkettek arra az éles fájdalomra, mi lágyékomba nyilalt, midőn a villát belém döfte s orditottam, mint a kit a kinpadra huznak, mert a gazember oly erősen döfte czombomba a villát, hogy ágai csontjaimban görbültek el.

De Jimbó nem törődött orditozásaimmal, hanem rám kiáltott, hogy tartsam szorosan a villát addig, mig ő egy hurokkal visszatér, hogy a kigyót megfojthassa. Én saját kezemmel oly erő­vel nyomtam a villát saját husomba halálos félelmemben, mintha nem is nekem fájna, hanem egy darab fába nyomnám bele. Most már mozdulni is mertem, mert a kigyó nem tudja fejét emelni, nem is haraphatott s mire Jambó visszatért a hurokkal, a kigyó már meg volt dögölve.

Kirántva a villát - mi megint ujabb fájdalomorditásra késztetett - vágtam a falhoz, a kigyóval együtt, hogy megállt benne. Négy hétig feküdtem még ez eset után s hogy mit szenvedtem, nem mondom el, de jobb ágyékom annyira megsérült, hogy azóta - mint látja - sánta vagyok. Mihelyt felkeltem - mindjárt kidobtam az ágyat és függő ágyat szereztem be; ebben nyugod­tan és veszély nélkül alhatom.”

Ez elbeszélés csakugyan elvette az én kedvemet is a földön való alvástól s a hosszu, kecske­lábu asztalra vetettem ágyat.

Még csak néhány szót a kigyó-méregről.

A mérges-kigyók rendesen két, a felső állkapocs elején elhelyezett méregfoggal birnak. E fogak hosszuak, hegyesek s befelé görbülnek, mozgékonyak és belül üresek. E fogak minde­gyike a fel-állkapocs mind a két oldalán elhelyezett csatornával van összeköttetésben, mely csatornák viszont egy-egy kis tömlöcskébe nyilnak, melyek a mérget tartalmazzák. A harapás pillanatában a fogak kissé felnyomódnak, mi által nyomást gyakorolva a csatornákra, ezek megnyitják a tömlőket s a nyomás következtében, egyuttal a méregtömlők a mérget a csa­tor­nába, ezek pedig a fogakba nyomják, miknek üregein azután a sebbe ömlik. A kigyóméreg csakis a vérre veszedelmes, a gyomorba jutva, néha a legkisebb hatást sem teszi, mig a vérbe kerülve, ezt annyira és oly gyorsan felbomlasztja, hogy perczek alatt halált idéz elő. Ugy Indiában, mint Amerikában s Afrikában a benlakók tőreiket s nyilaikat a legtöbb esetben ilyen kigyóméreggel kenik be s ezekkel a legkisebb karczolás is halált von maga után. Igy 1856-ban Párisban az az őrült ötlet jött divatba, hogy a hölgyek diszes lánczon és értékes kövekkel kirakott hüvelyben ilyen megmérgezett tőröket hordtak s nagy ostentatióval tengeri nyulakat, kutyákat és macskákat sértettek meg e tőrökkel, hogy ezek mérgezettségét fitogtassák. Ekkor történt az a szomoru eset, hogy egy ilyen tőrrel egy főrangu urhölgy egy igen csekély karczo­lást ejtett mutatóujján - és bár a tőrről a méreg nagy része már lekopott s a hosszas állás folytán is veszthetett hatásából, mégis a leghirnevesebb orvosoknak is alig sikerült életét meg­menteni s az elébb viruló fiatal hölgyből, egy összeesett, nyomorék alak lett, kinek fél fele - mint a szélhűdötté, egészen béna, érzéketlen lett, feje, nyaka, szemei folytonosan ideges Vid-tánczban rángatództak s egy kis tolókocsin tolták ide s tova, mert egy lépést sem birt maga tenni, szóval, egész élőhalott lőn. Időnkint heves szaggatások, nyilamlások kinozták, annyira, hogy sokszor a halált kivánta enyhülésül s ebből láthatni, hogy ha a kigyóméreg nem okoz is halált, de rettentő utóbajai szoktak lenni.

A forró égövek alatt gyorsabban hat a kigyóméreg, mint a mi mérsékelt, vagy hidegebb tájainkon, igy nálunk a segély lehetősége nincs kizárva. Ezenkivül a szervezet a hideg, esős napokon és ha nincs felhevülve, felgerjedve, nem oly fogékony a méreg iránt, mint tulmeleg napokon és felhevült állapotban. A fiatal kigyó mérge gyengébb, mint az öregeké, valamint akkor is lehető a segély, ha a kigyó röviddel azelőtt már megmart embert vagy állatot s igy mérge nagyobb részét elvesztette s ehhez idő kell - bár ha nem sok is - hogy szervezete a mérget utánpótolhassa; valamint, ha marása csontot ér vagy ha nagyobb véredényt nem sért meg.

Általában a mérges-kigyót könnyen fel lehet ismerni a méregtelentől, igy:

A mérges-kigyó farka nem fokozatosan vékonyodik, hanem egyszerre, feltünőleg lesz vékony: feje lapos, háromszögalaku, tekintete vad, félelmes s szájuk egészen a szemekig hasad s torkát kitátva, láthatók lesznek felső állkapcsa elején a többinél jóval hosszabb páros méregfogak. Ezenkivül, ha nyugvó állapotban vannak, karikába tekerődzve, nyakukat, fejüket magasra emelve, szemlélődnek, mit a méregtelenek sohase tesznek.

Hazánkban nagyon könnyü óvakodni a mérges kigyóktól, mert először is csak bizonyos, azaz a melegebb vidékeken fordulnak elő; másodszor rendkivül félénkek és méregfogaik annyira gyengék, hogy erős czipőkben vagy csizmákban reájuk hágva is, fogaik nem hatolnak a bőrön keresztül. Mindenki jól teszi, ha a kigyókkal szemben óvatosan jár el. Még azon gyüjtő és természetbuvár is, ki jól ismeri a fajtákat, csalódhatik az első rátekintésre, mert néha az ártatlan, sima siklóhoz szinre nézve annyira hasonlit a vipera is, hogy könnyen összetéveszt­hetni, mint ez a hires természetbuvár Bechsteinnel is megtörtént. Ne nyuljon senki vigyá­zatlanul a kigyókhoz, mig egészen meg nem győződött ártatlan voltuk felől, a ki pedig nem ismeri őket, hagyjon nekik békét!

Azon vidékeken, hol vipera található, czélszerü, ha a következő szempontokat tartjuk szem előtt:

Mielőtt a mohszőnyegre a fü közé leheverednénk, a bottal zörgessük meg azon területet; épp igy tegyünk azon bokrokkal, virágtövekkel, melyekről virágot, vagy egyebet szedünk. E zörej­re mindenkor elmenekülnek, mert gyávák és félénk természetüek.

Ezen tanács a budai hegyek déli oldalaira kirándulókra éppen nem felesleges, mert meglehe­tős számban található itt és a környéken a vipera.

De, ha valakit megmar a kigyó - s biztosan nem ismeri, hogy mérges-e, vagy nem - e sebeknél következőleg járjon el azonnal: A sebet azonnal mossuk ki vizzel, ha ez nincs, nyállal vagy vizellettel; (kiszopni nem tanácsos, mert a szájban vagy ajkakon seb, vagy repedés lehet s igy csak a veszélyt növeljük,) a mosás után a sebet azonnal messük ki, késsel vagy ollóval; elég, ha 2-3 vonalnyi mély és hosszu sebet vágunk, mi csekélység; ha kés, olló nincs nálunk, ugy a sebre egy darabka követ, vagy fadarabot téve, azt oly erősen, mint csak lehet, lekötjük, hogy a vérforgást meggátoljuk; hogy a daganat tovább ne terjedjen, a seb felett a kéz vagy láb erősen lekötendő; ha hamarosan tüzes vassodronyt kerithetünk, ki kell égetni vele a sebet; e mód fájdalmas ugyan, de legbiztosabb; s ha gyógytárt hamar érünk, a felvágott sebet chlórvizzel, vagy salmiakszeszszel mossuk ki s 2-3 csepp salmiakszeszt egy pohár vizben beveszünk. Ezen eljárás által meggátoljuk a méregnek a vérbe való felszivódását s igy a legrosszabbnak eleje van véve. Általában a megmart egyén igyék erősen rumozott, forró teát s izzasztó italo­kat és a lehető leggyorsabban pedig forduljon értelmes orvoshoz, nehogy a marásnak utóbajai is legyenek.

A viperamarás ismertető jelei ezek: a seb két vékony, egymás mellett álló karczból áll, kettő vagy négy vonal hosszban; az egész egy nagyon könnyü tüskekarczoláshoz hasonlit; ha a seb egy karczból áll, ugy a seb mögött a hátsó fogak benyomása is látható; ha a seb gyorsan el­dagad s karcz nem látszik, de ilyenkor a daganat központján egy olajos nedvcsepp látható; ha a seb szélei erősen vörösek vagy kékesek lesznek.

De minden kigyómarásnál legtanácsosabb, nem fontolgatni, hanem minden itt leirt elővigyá­zati szabályt és elősegélyt megtenni s ezután leghamarabb orvoshoz fordulni, ezen eljárással nálunk a megmart egyén - megmenekül a legrosszabbtól - a haláltól!

A Vastagfejü ur.

A festői és virágos arabnyelv, mely csupán magára a kardra háromszáz nevet alkotott, az állatok királyát, az oroszlánt, a fenti néven kivül, még vagy harmincz, képletekben gazdag névvel ruházta fel, melyeknek mindegyike pompásan és erőteljesen jellemzi a hatalmas állat­királyt s erejét, méltóságát, más egyéb merész tulajdonságaival együtt.

Igy e neve Raad (menydörgés) rettentő hangjára, Saaba (a nyájak ura) korlátlan hatalmára vonatkozik, e nevei pedig: Essed (rémületet keltő) „vérjegesztő”, „nyájak tizedelője” stb. az általános félelmet és pusztitást jelzik...

„Háromszor jelenti jöttét az éj közepén, mikor a sötétség legmélyebb, rettenetes orditásával a sivatag ura” - mondja egy arab példabeszéd - „s orditásával elsőbben azt jelenti: jövök, másod­szor: térjen ki utamból minden ember és állat, harmadizben pedig: reszkess sátorodban ember, rejtsd el magzatodat anya, mert a csordák bikái kővé merednek rémületükben, a széllel versenyző nemes mén pedig reszkető félelmében lomhább lesz a homokban csuszó csigá­nál”...

És ez nem valami költői képlet vagy metaphora, nem is az arab nyelv keletiesen fellengző tulzása, hanem való tény, mert nincs ember vagy állat, kiket e rettentő erősségü hang meg ne reszkettetne.

Először valami leirhatatlan, idegreszkettetően sóhajtozó süket bömböléssel kezdődik, mely rémesen, mintha a mély földgyomorból morogna süketen felfelé, görög végig a sötét, néma éjszakán, azután taszitó hördülések között a mennydörgés csattogó, robogó skálájában foko­zódik egészen egy fülcsenditő, légreszkettető magas orditásig, miből fokozódó mélységgel ujra az elébbi sóhajtozó hörgésbe száll alá.

E rettenetes hanghoz hozzá képzelve a koromsötét éjszakát halotti csendjével, melyben a legkisebb nesz is hangos visszhangot ver messzire a tájon, nem csoda, ha a legbátrabb sziv is elszorul s reszketve huzódik meg sátora és tanyája mélyén az arab - az állatsereg pedig egye­nesen fejét veszti bele.

Micsoda torok, micsoda tüdők kellenek ehhez a rettenetes hanghoz, mely két-három, sőt négy mértföldnyi távolból is, mint a mennydörgés süket robaja görög végig a puszták alvó csend­jében, ezt csak akkor képzelhetjük el, ha egy szabadban élő, kifejlett oroszlán erejével pár­hu­zamba állitjuk.

Talpának egyetlen csapásával beszakitja a kaffer-bivaly vaskemény homlokát, melyen az ólom­golyó ellapul és letöri a csordák bikájának, a tevének s lónak gerinczét, melyet 8-10 mázsa terhet játszva hordanak, továbbá állkapczájának egyetlen roppantásával képes át­harap­ni valamely állat hátgerinczét s össze tudja lapitani a puskacsövet.

Farkának legyintésével a legerősebb embert, lovat ledönti lábáról és mint a macska az egérrel, ugy ugrik át egy két-három éves bikával állkapcsai között két-három öles sövényt s fut vele egyenesen, feltartott fővel három-négy mértföldnyire fekvő barlangjához...

Természetesen, a ki a menazsériák és az állatkertek, kivált a mi nyomoruságos állatkertünk oroszlánjait látja, az előtt e dolgok hihetetlenek. Persze ezeknek bőgése csak nyafogás a szabadban élőkéhez képest és csak kóczos serényü vánszorgó macskák, mert árnya nincs meg rajtuk a szabad sivatagok állatkirályának, erőt, rettenetet mutató külsejének és hiányzik az a vad méltóság és tekintély, mi e hatalmas vadat korlátlan szabadságában oly félelmessé és fenségessé teszi.

Épp ezért a föld egyetlen állatáról sem regéltek annyi csudás és megragadó dolgot sem az ó-, sem a jelenkorban, mint éppen erről. Nemes, erőt sugárzó magatartása, szikrát, tüzet lángoló tekintete és gyönyörü serénynyel koronázott hatalmas feje, méltóságos, nyugodt járása a fenség varázsával övedzik - és a könnyen hevülő emberi elme ez okból felczifrázta mindazon szellemi tulajdonságokkal is, melyek ily fenséges külsőnek megfelelnek.

Csakhogy a természetbuvárlás józan világa, a keresztes lovag, „Androclus”, és a „Blandine”-féle meséket egészen más világitásban mutatja be és a sokat emlegetett hálát, méltóságot, nagy­lelküséget a valódi értékükre szállitja le.

Igaz ugyan, hogy az oroszlán sok nemes tulajdonnal dicsekedhetik, minővel a tigris, párducz nem birnak, de valójában nem egyéb ő sem egy óriási macskánál, a macskafaj álnok, ravasz, kiszámithatlan természetével.

Azokból az egyes vakesetekből, midőn fegyvertelen emberek összetalálkoztak világos nappal az oroszlánnal s ez merően megnézve a szobormozdulatlanul rámeredő embert, - lassan-lassan hátrálva, végre elfutott - nagylelküségre következtetni kissé merész dolog.

Ennek világos magyarázata az, hogy rendesen éjjel járva zsákmánya után, a 8-10 mérföldes barangolástól fáradtan és jóllakottan barlangja vagy a sürüség mélyébe vonult, honnan azon­ban a legyek és szomjuság kizavarták... s igy álmosan, a napvilágtól elkáprázott, félig zárt szemekkel, ha emberrel vagy állattal találkozik - nem bántja, mert természete nem olyan, mint a tigrisé, mely jóllakottan is öl, marczangol. - Ez esetekben, - ha nem bántják, ő sem bánt senkit - de bezzeg találkozzék valaki éjjel vagy alkonyatkor össze az oroszlánnal - az ugyan nem beszéli el senki fiának se e kalandját a világon - és ez okból az arab és sivataglakó beduin alkonyattájban még sátora elé sem lép s a szomszéd sátorba sem indul el fegyver nélkül.

A hirhedt Battyak, Cassanova, Leow, Brown s más egyéb állatszeliditők, éveken át ápolva, beczézve oroszlánjaikat, utoljára mégis ezek fogai alatt lehelték ki lelküket. Hol itt a hála, nagylelküség? Ez a macskafaj alattomos, álnok, bosszuálló, vérszomjas természete.

Ha az oroszlán characterét ily módon jellemezni akarnók és azt a sok adatot, mi megtörtént, pro és contra leirnók - ez maga egy kötetet tenne ki, - és még akkor se adna megbizható, tökéle­tes képet ez óriási macska kiszámithatlan természetéről. - Ezek helyett azonban csak néhány érdekes, de nagyon jellemző kalandot rajzolunk a következőkben:

Mungo Park egy izben Oryx-antilopokra vadászva, egy magaslaton három oroszlánt látott előbukkanni a cserjésből.

A lovak megvadulva tépték ki fékeiket a hottentotta kisérők kezeiből, s lobogó serénynyel száguldtak vissza a távolban fekvő tanyahelyre. Mungót és kiséretét a legnagyobb zavar és ijedelemben hagyva hátra, mert egyike a legnagyobb oroszlánhimeknek lassu léptekkel feléjük közeledni látszott, - azonban csakhamar eltünt a cserjés között.

Swinton őrnagy, Mungo kisérője, parancsot adott, hogy senki se merjen tüzelni, mig jelt nem ád - alig mondá ki azonban e szavakat, az oroszlán alig ötven lépésnyi távolságban ujra ki­bukkant a sürüből és mielőtt fegyvereiket használhatták volna - pár villámgyors szökéssel közöttük termett.

A meglepetés első zavarában, egyetlen lövés nélkül, szanaszét futottak, különösen a gyáva hottentotta kisérők. - De nem mind - mert a közöttük levő Ádám nevezetü, hosszu, csontos legény, eszeveszett félelmében, ugy neki botlott egy Omrah nevü benszülött fiunak, hogy mindketten a földre zuhantak.

Ez az Omrah, fiatal kora daczára, rendkivül bátor, eszes, tapasztalt fiu volt, a hosszu Ádám pedig a világ legnagyobb száju dicsekedője és leggyávább nyulfia vala.

Az oroszlán egész rettentő méltóságában felegyenesedve, büszke nyugalommal pillantott a futók után, midőn a hosszu Ádám szintén fel akart tápászkodni, hogy elinaljon, de az állat­király talpának gyenge legyintésével a földre terité s egyik lábát mellére nyugtatva, erejének tudatában, ujra büszke méltósággal nézett szét a tájon.

Az eszes Omrah tudta, hogy menekülése csakis mozdulatlanságától függ, ezért nyugodtan fekve maradt. Szemei azonban követték az oroszlán minden mozdulatát s midőn látta, hogy ez még mindig a futók után nézve, háttal áll neki, szép lassan mindig tovább kezdett hemperedni, e módon kisértve meg a menekülést.

A haraszt és a fű gyenge ropogása azonban felkelté az oroszlán figyelmét. Rettentő mély morgással fordult meg, mire Omrah azonnal mozdulatlanná meredt.

A hosszu Ádám Omrah szerencsétlenségére, lábaival volt a fiu felé fordulva. Az oroszlán szintén ebben a helyzetben heveredett le a hosszu Ádám mellé, olyan szerencsétlenül, hogy hátsó részével egészen ennek arczára nehezedett és e helyzetben mind a két áldozatát szem­mel tarthatta.

Ez alatt az őrnagy és Mungo Park megállitotta a futókat és tanácskozni kezdtek, mi módon menthetnék meg a két áldozatot.

Az őrnagy mindenkép magára akarta az állatkirály figyelmét vonni, hogy áldozataitól el­terelve, elejthessék, azonban egy Bremens nevezetü bátor, merész hottentotta vadász nem engedte:

- Ha lövünk, mindakettő el van veszve - mondá. - Az állatkirály e perczben nem éhes, sőt nem is haragos. Farkának sajátszerü csóválgatásáról látom, miként némelykor a macskának, neki is játszani van kedve... Ha mozdulatlanul maradnak, bántatlanul hagyja őket és megunva a játékot, távozni fog...

Az oroszlán minden szokását ismerő vén vadász tanácsára, nyugodtan vártak tehát.

A hosszu Ádám ezalatt majd meghalt rettentő félelmében. Egyik aléltságból a másikba esett, mert majd megfulladt a rettentő teher alatt s hozzá még az oroszlán hátulja éppen orrán és száján nyugodott és az ebből kiáradó pestilencziális szagot még az ő hottentotta gyomra se türhette.

A megfulladás veszélyével küzködve, mindenkép ki akarta fejét szabaditani. Mozgásának az lett a következménye, hogy az oroszlán, mint a macska az egérrel szokott tenni, kimereszté rettentő körmeit és játszva hozzákapott lábszáraihoz, hatalmas sebeket szaggatva rajta, mikből csak ugy dőlt a vér.

A táborból ez alatt átkiabáltak, hogy ne mozogjanak, hanem halottcsendesen maradjanak. A hosszu Ádám megérté a kiabálást, bár a rettentő teher majd beszakasztá mellét, mégis moz­dulatlan maradt, mert szája legalább kiszabadult.

Omrah, ki ezalatt folyton csendesen feküdt, észrevette, hogy az állatkirály a hosszu Ádám sebeiből patakzó vért mohón kezdi nyaldosni és ez minden figyelmét igénybe veszi, megint megpróbálta tehát nagy lassan a tovább hengeredést...

De az oroszlán villámgyorsan felpattant és övénél fogva, mint egy egeret, szájába ragadta és a hosszu Ádám mellé vive, ennek fejéhez fektette, miközben ujra leheveredett s előlábát a hosszu Ádám mellére fektetve, tüzes pillantásokkal meredt mindakét áldozatára.

A táborban ezalatt rémülettel nézték a jelenetet. De a bátor Omrah az oroszlán fogai között is megtartá minden nyugalmát és nem mozdult.

A hosszu Ádámot e közben ujra a megfulladás veszedelme környékezé. A hatalmas talpak egyike szájára és orrára tévedt s majd betörte az ábrázatját. Nagy kinnal rántotta félre a fejét, mire az oroszlán iszonyu fogaival karjába harapott és jól összemarczangolta. Ádám azonban ujra lélegzethez jutott.

A kiömlő meleg vér annyira tetszett a bestiának, hogy a jobb kart egészen válláig összevissza harapdálta és nagy kedvteléssel ujra, meg ujra tisztára nyalogatta talpait a ráömlött vértől...

A szegény Ádám, farkára lépett kigyóként vonaglott fájdalmában, mire az oroszlán körmeit oldalába vágva, egyik oldalról, a másikra dobálta, mint valami gombolyagot s egyre szikrá­zóbb pillantásokkal mereszté rá rettenetes szemeit. Ugy látszik, csak arra várt, hogy étvágya visszatértével - egészen felfalhassa.

- Tovább már nem várhatunk - szólalt meg erre Bremens. - E bestiát valahogy el kell riasz­ta­nunk, különben a meleg vértől étvágyat kapva, szétszaggatja mindakettőt.

Erre aztán a következő hadi tervben állapodtak meg. Vagy száz lépésnyire visszahuzódva a cserjésbe, egyesült orditással rohantak kifelé. Kivált a hottentották bőgtek leirhatatlan módon.

Az oroszlán - mintha rugó lökte volna - ugrott fel s macskaszerü léptekkel pár lépést hátra­huzódva - az orditozókra meredt. Ezek azonban csak lassan közeledtek, nehogy felingereljék. Valahányat léptek - az állatkirály annyit huzódott hátrafelé - azután egyszerre megfordulva, hangos orditással futamodott meg a szinhelyről...

A bátor Omrah a közeledők zajára vigan talpra ugrott. Okos, bátor viselkedésével egy kar­czo­lást se szerzett, ellenben a hosszu Ádám csunyán összevissza volt marva és szaggatva és való­sággal vérében uszva szedték fel és vitték a táborba, hol nagysokára azonban mégis fel­épült.

Ennél még érdekesebb az a jelenet, mikor az állatkirály párjával - macskamódra, csuszva, meglapulva - minden bokrot, minden mélyedést felhasználva, lopja meg azokat az antilop­fajokat, melyeket szélgyorsaságuk miatt, még az ő négy-öt öles szökéseivel sem birna beérni és melyek hosszu, hegyes szarvaikat veszedelmes ügyességgel tudják használni a támadásnál, még a rettentő állatkirály ellenében is.

Ezen kevés antilopfajok egyike az Oryx- vagy a Beisa-antilope. Megriasztva, vagy megtá­mad­va, tűhegyes hatalmas szarvát előrefesziti s vad dühvel ront ellenségére és keresztül töri magát embereken, kutyákon, a nyargaló zebracsordákon, szétszór, felöklel mindent, a mi utjába akad - s épp ezért - noha nemcsak az antilopfajok, de a világ összes állatai között is egyike a leggyönyörűbbeknek, legkecsesebbeknek - mégis alig vadászszák és messze kikerü­lik őket a benszülött vadászok - annyira félnek hegyes szarvaitól.

Egy zulu vadász, a hires Tsakraa szemtanuja volt egy ilyen küzdelemnek, mikor egyike a leg­hatalmasabb oroszlánpároknak, támadott meg két Oryx-antilopot.

„Strucczokra vadászva - beszéli Tsakraa - véletlenül egész nyáj szökellő antilopra bukkantam. Bár nagyon messze voltak, mégis reméltem, hogy megközelithetem őket, mert egészen a lát­határig huzódó sikság be volt szórva mimóza-ligetekkel és bokrokkal; de a mi különösen megörvendeztetett és jó fedezetet nyujtott, az az a sok torony- és kucsmagombaforma termita-hangyatelep volt, melyek a fák és ligetek szélén egymást érték.

Paizsomat hátamra kötve, csuszva közeledtem a nyáj felé. Könnyü szellő fodrozta a síkság magas füvét és a szép állatok békésen legelészve, lassan-lassan felém közeledtek; egy-egy virgonczabb bak magasra fel-felszökött a levegőbe, megvillantva hófehér hátulját, ... de egy­szerre az elől legelő vén bak a levegőt szimatolva, patáival nyugtalanul dobogott és egy éles, mekegő bőgést hallatva, magasan a levegőbe szökött, mire az egész nyáj egy tömegbe verődve, megfordult, s magas szökések közt villámgyorsan rohant végig a sikságon.

Mitől riadt meg a nyáj, nem tudtam eltalálni. Szelet nem foghattak, mert a könnyü szellő felőlük lengedezett felém és engemet is egészen elfedtek a bokrok és a termesz-hangyák három-négy öl magas telepei.

Éppen egy ilyen hármas termesztelep mellett rejtőzve, mely fölé egy vén mimózának legvas­ta­gabb ága nyulott - asszagájom segitségével felhágtam a legkisebbre, ennek tetejéről pedig egy ugrással feljutottam a középsőnek, a legmagasabbiknak a csucsára, hogy a nyáj után nézzek.

Ez már a messze távolba rohant, folyton fokozódó, vad ijedtséggel.

Mi az, a mi igy megriaszthatta őket? Mindenfelé nézegettem, de nem láttam semmit, midőn egyszerre, lábszáraimon olyan heves csipéseket éreztem, mintha tüzes vassal sütögetnék.

Azon a lyukon, mit asszagájommal a majdnem kőkeménységü domb oldalába vágtam, csak ugy özönlöttek felém a mérges marásu „katonák”, a termeszhangyáknak ez a harczias része, a miért telepüket megbontottam: és erős rágonyaikkal belém kapaszkodva, mindjobban csiptek, martak.

Sietve néztem körül, hol juthatok le leghamarább.

De minden csepp vérem jéggé fagyott.

Az alig harmincz-negyven lépésnyire levő bokrosból két hatalmas oroszlán lépegetett elő. A fekete sörényü óriási hím a futó nyáj után bámult, a nő azonban magasra emelt fejjel, sárgás-zöld tüzben égő szemeit rám meresztette s felhörrenő morgással korbácsolta bojtos farkával oldalait.

Erre a hím is megfordult...

Láttam, mint mered, mint berzenkedik magasra sörénye, mint izzulnak, mint szikráznak jobban szemei. Tompán, röviden felorditott.

Mint egy szobor, olyan mozdulatlanul álltam az agyaghalom tetején, de azért minden porczikám reszketett.

Az a négy, rettenetesen izzó szem folytonosan rám volt szegezve és ha mozdulok, egyik vagy másik rögtön rám rohan.

Egyszerre erős csörtetés és dobogás hallatszott a bokrok között, mire az oroszlánok meg­fordultak, s apró léptekkel, majd csuszva közeledtek a tisztás felé.

Ezt a pillanatot tüstént felhasználtam s minden erőmet összeszedve, egy ugrással elértem a fejem fölött levő mimóza-ágat, s felkapaszkodtam a fára.

Alig, hogy elértem az ág végére, máris nagyokat hördülve, rohant visszafelé az oroszlánpár, mert az a csapat zebra, mely erre tartott, szimatot kapva, azon az ösvényen vissza is rohant, a melyről jött.

Vad orditással s óriási szökésekkel ugráltak felém, s csak ugy döngött a föld, a hogy körül­száguldozták a fát.

A hímnek egy iszonyu szökéssel végre is sikerült az alsó ágak egyikére feljutni, de ez recsegve tört le alatta s nagyot zuhanva esett a földre. Ez csak fokozta mindkettő dühét - és én remegni kezdtem már csak gondolatára is annak, hogy ha a hím a termeszhalomra szökik, onnan egy ugrással könnyen a fára is feljuthat.

Igyekeztem tehát mindenkép elrejtőzni, hogy ne fokozzam végsőig a két bestia dühét.

Szerencsémre, a törzságak egyikén a társas-szövőknek gunyhótető alaku fészke volt rakva. Ezek a kis szárnyasok nagy tetőformát szőnek ügyesen füből s ez alá a közös tető alá rakják azután fészkeiket. Ez évről-évre nő, a szerint, a mint a társaság több százakra szaporodik s néha egy-egy tágas gunyhótetőnél is nagyobbra terjed, sőt néha maga a fa is összeroskad a fészek sulya alatt.

E mögé a tető mögé rejtőztem, s ugy összehuztam magamat, a hogy csak lehetett.

De azért az oroszlánok nem távoztak. Le-lehasaltak a fa alá, majd morogva, orditva, talpaltak fel-alá. A hím, mint valami óriási macska, hátát felpupositva, forgott, murrogott, majd aczélos körmeit a kéregbe vágta, tépte, szaggatta és nyujtózkodott.

A nap már a zenithen állt; a delelőt is tulhaladta, sőt utjának háromnegyed részét is már meg­tette, ekkor a nő felállt és egy közeli forráshoz ment szomját oltani. A hím ezalatt még figyel­mesebben őrzött, s nagyokat morogva kerülgette a fát.

Már csak két óra választott el a nap nyugtától és a síkságon már nyuladoztak az árnyak, midőn az oroszlánok egyszerre figyelni kezdtek, azután halk morgással, a bokrok és termeszkunyhók árnyékába lapulva, nesztelenül csusztak a tisztás felé.

A füves lapályon két gyönyörü, egy-egy megtermett szamárnál jóval nagyobb, erősebb állat közelgett. Lassu ügetéssel, a bokrok és cserjék közé rejtőzve, majd ki-kicsapva a tisztásra, legelészve szökelltek előre.

Alakjuk és szinezetük hajszálig egyezett, de nagyságuk jóval különbözött egymástól... Kékes hamuszürke szinezetük a fej és nyakon világosabb és sajátságos fekete csikokkal volt tarkázva; hátukon setét sörény hullámzott és hosszu bojtos farkukkal serényen verték az alkonyodó nap sugaraiban tánczoló szunyogokat. Nagy, erős alakjuk daczára végtelen kecs- s könnyedséggel mozogtak, de legszebb ékességük fél ölet meghaladó, majdnem egyenes állásu, ébenfekete szarvaik voltak, melyeknek hegyei, mint a tű, mint a dárda, oly élesek. A kisebbnek, a tehénnek szarvai nagyobbak voltak a himéinél.

A vidám zöld szinben pompázó lapályon gyönyörü két alak volt ez a két Oryx antilop, s a két oroszlán ezekre lesett...

Mint a macska, mikor a fű közé levágódó pacsirtára les, hosszan elnyult testtel, egészen a földre lapulva, kuszott előre a két óriási macska.

Hatalmas testük alatt, mintha árnyak lettek volna, egy levél sem zördült meg, hanem zöld fényben égő szemeiket a közelgőkre meresztve, minden bokrot, minden mélyedést felhasz­nál­tak, hogy magukat elrejtsék, s nagyokat nyulva, szöktek egyik termesz-kunyhótól a másikig, s ennek fakó sárgás oldalaihoz ugy odalapultak, hogy szinezetük szinte egybeolvadt emezeké­vel.

Mennél jobban közelgett a két könnyülábu állat, az oroszlánok teste annál idegesebben reszketett. Minden izmuk, minden idegük vonaglott az ébredező vérszomjtól, s az aczélos körmök ki-kimeredtek, be-behuzódtak s bojtos farkukat idegesen, csendesen csóválgatták.

Egyszerre a nő-oroszlán eltünt a hím mellől. Tsakraa magas rejtekhelyéről jól látta, a mint a nagy félkörben a cserjésbe huzódva - kigyóként kuszott előre, hogy az Oryxoknak háta mögé kerüljön, s igy egyiket a hím körmei közé hajtva, a másikat meg ő ejthesse prédául.

Nagy feje, villogó szemei fel-felmerültek a magas fü közül, a hím pedig, minél inkább köze­ledtek, annál jobban behuzódott a termeszhalom árnyékába és sörényének minden szála ingott, berzengett. Fülelve lesett, hallgatódzott a közelgő dobogásra... és midőn a két Oryx már csak két-három ölre lehetett - farkát idegesen csóválva felegyenesedett s megnyult testtel szökött előre.

Egyetlen egy ugrással a hím hátán teremve, rántotta a földre, s egy talpcsapással eltörve a nyakgerinczét, egyetlenegy harapással átharapta a nyakát és a tehénnel mit sem törődve, dühös, jóleső morgással szívta, nyalta a bugyborékoló vért...

Minden más Antilopfaj hanyatt-homlok rohanva menekült volna tova. De nem igy az Oryx! Az első perczekben szoborrá bénult ugyan, de azután, mint a villám, vak dühvel és előre szegzett szarvakkal rohant a gőzölgő vér habzsolásába elmerült állatkirályra és három lábnál hosszabb tűhegyes szarvait oldalába merité.

Iszonyatos bődülés, légrázkódtató fájdalomorditás harsant fel és a felszökő oroszlánt megint egy ujabb döfés találta, hogy felhemperedett és ez oly gyors egymásutánban ismétlődött, hogy Tsakraa jóformán alig látott a küzdelemből valamit.

Hímjének panaszos orditásaira öles szökésekkel rohant elő a nőoroszlán, s egyetlen talp­csapás­sal leütötte az Oryx-tehenet - és ráállva, mély győzelemorditása menydörgött végig a lapályon.

Azután apró, macskaforma szökelléssel hímjéhez ment, mely mozdulatlanul hevert a zsák­mány mellett.

Sokáig nyugtalanul morogva, szimatolva járta köröskörül, majd meg-megállva, hörgő, kurrogó, rövid bődüléseket hallatott. Mikor ezekre nem felelt, nyalogatni s nagy fejével döfölgetni kezdte és mikor ezekre se mozdult, türelmetlen, haragos morgással néhányszor sebesen köröskörül futkosott, majd megint mellé szökve, fejét hizelegve sörényes nyakához dörzsölte, s orrával döfölgetni, emelgetni kezdte hímjének hatalmas, sörényes fejét, de ez nem mozdult, hanem lankadtan, erőtlenül mindannyiszor visszaesett.

Ekkor vad dühvel nyargalta köröskörül s orditott, bőgött, hogy a lég, a föld reszkedett bele. Szikrázó szemeit köröskörül jártatta a sikon, valami élő ellenséget keresve, hogy dühét ki­tölthesse és koronkint panaszos, fájdalmas nyávogásban tört ki.”

Tsakraa mozdulni, de még lélekzeni se mert buvhelyén.

Szerencséjére két kafferbivaly czammogott elő egyszerre a lapályt szegélyző távoli erdőszél bokrai közül - és az oroszlán most ezekre rontott szertelen dühében.

Erre Tsakraa egész bátran leereszkedett a fáról, tudva, hogy az oroszlán egyhamar nem tér vissza.

Ott feküdt az állatkirály vérében uszva. Oldalát át- és átjárták a hosszu, hegyes szarvak, szü­gyébe pedig bele volt törve az Oryx-tehén mind a két szarva, a mi akkor történhetett, midőn a nőoroszlán leütötte - ez aztán egyszerre megölte a hatalmas állatkirályt.

A szárnyasvilág Proteusza.

Kár, hogy a régi görögök és rómaiak előtt Amerika a „terra incognita” volt, különben ez igénytelen, szürkés-barna köntösü madárkát bizonyosan Proteusz szentelt madarává avatták volna, a minthogy szentelt madara volt Jupiternek a sas, Junónak a páva, Vénusznak a galamb.

Bohócza, de egyuttal andalitóan édes énekese az amerikai tropikus őserdőknek! Ruházata fakó; a végtelen őserdők s az izzó tropikus nap nem adtak neki csillogó mezt, mint az itt lakó szárnyasok legtöbbjének. A szivárvány minden szinében játszó orchideák, passiflórák és kaktuszok virágai mellett, csak egy elszáradt, barnás, odahullott falevélnek tünik fel, mit egy kóbor szellő hullatott e vakitó környezetbe.

De az az áldott, jóságos természet, mely minden, még a legcsekélyebb teremtményét is szerető anyaként dédelgeti, asztalt terit neki, ágyat bont, a csillogó tollruha helyett adott neki oly tulajdonságokat, mik magasan fölébe emelik a ragyogó tollu tropikus lakóknak; adott neki gazdag változatu, lágy hangot, bűbájos éneket, játszi kedélyt, széles jó kedvet s oly utánzási tehetséget, mely bámulatba ejti ugy a természetbuvárt, mint a laikust egyaránt; a madár­ismerőt és kedvelőt pedig exaltációba hozza még csak nevének emlitése is.

Az Egyesült-Államok 40. szél. fokától délre - egész Mexikóig elterülő áthatolhatlan őserdők­kel, ligetekkel, bokrokkal beszórt tengerpartok, ültetvények vagy cserjés liánosok vagy pamut­fás savannák kedvencz tartózkodási helyei a mi dalnokunknak, az amerikai csufoló rigónak (Mimus polyglottus), a mint a természetrajz nevezi. Ez a tropikus erdők csalogánya; de nem az a méla, párját vesztett tört-, vagy fájószivü dalnok ő, ki akkor is sir, mikor nevetni akar, hanem egy játszi, pajzán kedvü kóborló troubadour, kinek egész élete nemcsak dal, hanem táncz, tréfa, bohóskodás - meg a szerelem!

Beszól, betekint minden fa és bokor zöld kebelébe, a liánok, gobeák szövedékeibe harsogó dallal, trillákkal, belebug a fenyvesek koronáin zugó szélbe, hálahimnuszt zeng a százados cser vagy jávor ágcsarnokai közt, mámoritó bordalt, tüzest, gyujtót a csobogó forrásnál, vigat, örvendezőt egy édes bogyókkal rakott bokron, andalitót, költőit egy orchidea vagy passiflora szindus virágainál, a milyen a környezet, neki minden bokor, minden fa korcsma, hang­verseny­terem, hol örökös a dal, táncz s muzsika.

A mi erdőink mélák, hallgatagok; az őserdő él, minden fája, minden porczikája lüktet, lármáz; a mi erdőink hangja csak egy méla, elvesző akkord, egy lármás hangversenyben.

Ott megvan minden fának, minden bokornak a maga lármás, kiabáló, veszekedő, kurrogó, sü­völ­tő lakója éjjel ugy, mint nappal; csak mikor a tropikus nap már a zenithen izzik, akkor van csend, nyugalom az őserdő homályos, össze-vissza kuszó, fonódó, tekerődző aranyzöldesbe játszó lomblabirintusában. Ilyenkor a kajmán a part aláhajló nádai és sásai közt nyujtózik, a papagájok a magas fák hüsében bóbiskolnak, a jaguár, puma a csalitok aljára furva magát, gőzölgő nyitott torkát a föld hüvös páráival enyhiti.

De dalnokunk nem lusta kreol, ki függőágyában hintázik, nem elhizott ültetvényes, ki a néger­lányok legyezői alatt szuszog, vagy horkol, hanem fittyet hányva az égető napnak, az őserdő aranyzöld homályában ágról-ágra szökell és trillázgatva, azon töri fejét, kire ijeszszen reá, kiket csaljon meg? Pedig már a nap első sugarainál, az első vérpiros csiknál keleten, elkezdi bohóskodásait, csalogatásait.

Megcsalja a fák fölött keringő, vöröslábu ölyvet, a mint az prédára vadászgatva, kering széles körökben, a fehérfejü, nagy, barna sas kiáltását utánozva, mire a vöröslábu ölyv szárnyait összecsapva, mint a földobott kő, hull alá a fák védő sürüségébe; szétugraszt egy békés, épen egy vad narancsfán csemegéző selyemmajom-családot, a jaguár kurrogó torokhangját utánoz­va, midőn zsákmányolni jár; eszeveszetten ugranak szét, hull az apró, kis kesernyés narancs jobbra-balra, ők meg föl, egészen a fák sudarára, a tetejébe, mert a jaguár ép oly ügyesen föl tud mászni, mint ők a vadnarancsfára s oly ügyesen szedi le őket, mint ők a narancsokat; erre, mintha csak egy jóizüt nevetne, utánozza a lazurszajkó kerregő, nevető kiáltását, mire sivitva rebbenek szét a hilguerok és monjiták, az őserdők torkos verebeinek csapatjai az édesbogyóju kék málnabokrokról, mert e nevető kékruhás tyrann a legvérengzőbb gyilkos, egy-két monji­tá­nál meg sem áll; erre ő maga száll a bokrokra, hosszu farkát billegtetve, szigoru szemlét tart, egy-két édes bogyót bekapva, férgecskék és levelészek után néz, mert azok a tolvajok a javát már mind letorkoskodták, nagy ideje volt rájuk rezzenteni, mert bizony semmi sem maradt volna; szemléjét végezve, a földre száll s ott váratlan razziákat tart a belopódzó vékony nap­sugárkákban fürdő apró hernyócskáknál, lepkéknél és báboknál, nagyokat ugrálva bukdos, azután zeg-zugos repüléssel a magas jávor fák ágaira száll, ott szökdel erre-arra, nem nyugod­va! Csipp, csipp, krrrr! Hát ez mi? Megáll, fülel! Megint csak a halk csipogás, csipp, csipp, krrr! Megfeszitett figyelemmel néz erre-arra, egyszerre azután a kékszarka hivó hangját utá­nozza! Erre megzörren a jávor egyik nagyobb kinyuló ágának sürü levélbokrétája, csipogás, csiripolás, zörgés-börgés hallatszik, fészkelődő vergölődéssel; a sürü levélbokréta közül öt-hat helyen, zöldes pelyhü, nagyszemü buksi fejecskék kandikálnak ki s csipogva tátogatják széles, sárga szájacskáikat.

„Aha, megvagytok hát, tudtam, hogy eláruljátok magatokat” s mintha csak ezt mondaná e száz­hangu Proteusz, a fészek szélére áll, mire a kékszarka éhes, eledellel hazatérő anyjukat váró fiókái, megrettenve huzzák össze magukat a téres fészek pelyhes ölébe!! De ő, dalno­kunk, nem vérszomjas kannibál! Barátságosan pillant a kicsinyekre, össze-vissza nézi, forgat­ja őket csőrével, azután a fészek széleit huzogatja, vizsgálja, mintha csak a jóságát, czélszerü­ségét akarná megpróbálni; a kicsinyek még jobban félnek, összebujnak, lassan, szepegve csicseregnek; erre, hogy felbátoritsa őket, megint az anyának hivó hangját utánozza! A kicsi­nyek megint örvendve a fészek szélére rebbennek: „Mégis itt van a mama!” Körülnéznek: „Nincs itt még se, nem látjuk; csak ez az idegen bácsi”...

Mikor mindent apróra összenézett, megforgatott, - akár csak egy gondos nagymama, a ki a kicsike unokát nézi meg, jól és tisztában van-e hagyva - lelibben a fészek széléről és a már egy kicsit nekibátorodott bámuló kicsinyeknek egy édes lágyhangu dalt döngicsél, - akár csak egy édes, álmatag bölcsődal - álomba ringató édes trillákkal és andalitó futamokkal; erre a kicsikék megint összebujnak, ő pedig tovaszáll zeg-zugos, hol egyenes, hol haránt, sebes lib­be­nésekkel, e közben meglátva egy kinyuló ágon sütkérésző apró szürke evet-családot, éles, rekedt hangon kezd vijjogni, krákogni, mire azok eszeveszetten surrannak vissza a sürü lomb közé, remegve, félve, hogy jön a feketefejü héja.

Nem unja meg a csalogatást, bohóskodást egész nap; akár eszik, akár pihen, mindig csak az éneken, a bolondozáson jár az esze.

Nemcsak tollas pajtásait, vagy négylábu lakótársait ülteti fel ámitó hangjaival, hanem sokszor az utvesztett, a végtelen erdők nyomtalan labyrintusaiba tévedt utasok is felülnek s kóvályog­nak össze-vissza napokig a csalóka hang után...

Audubon után közöljük röviden az alábbiakat: „Egy nem rég megtelepült farmer vadászgatva, letért vagy letévedt az ösvényről s a vad üzésében elfeledte, hogy a fák kérgén itt-ott jegyzé­se­ket tegyen. Sokáig tévelygett s az éjt egy fa tetején töltve, napfölkeltekor ujult erővel akarta az utat keresni! Már majd fél nap telt el a másodikból. A rengeteg oly kétségbeejtően egy­forma mindenütt, hogy sokszor csak akkor vette észre, hogy folyton egy helyütt, egy nagy kört jár be, mikor már háromszor-négyszer egy helyre tért vissza! „Már a harmadik napot töltöttem e kétségbeejtő helyzetben, ruhám rongyokban lógott, porom alig két lövésnyi volt, mert ellődöztem kétségbeesésemben, remélve, hogy igy ellenségre vagy jóbarátra találok! Lábaim roskadoztak, arczom vérzett; kétségbeesésemben már csak a halált láttam, mint szaba­ditót. Itt fogok elporladni, gondolám, - beszéli maga az eltévedt - a gyümölcs és bogyók nem igen ujitották föl lankadt erőmet, mert élelmem egy szemig elfogyott... A lázas kétségbeesés és egy neme az őrülésnek késztetett, sarkantyuzott, előre, előre, hátha!... Már jóformán össze­folyt előttem minden, lábaim roskadoztak, mellem sipolt, de csak mentem, gázoltam tánto­rogva össze-vissza! Egyszerre - mintha egy villamfolyam árama járt volna át - rezzentem össze: fejszecsapkodást hallottam! Szivem hevesen vert, egy örömsikoly tört elő ziháló mellem­ből; mert világosan hallottam a fejszecsapást, a faforgácsok recsegő pattogását. Nem is igen messze volt tőlem; mintha azokon a sárga virágu szömörczefákon tul hangzanék! Feledve mindent, törtem magamat a hang felé! A hangok el-elhaltak, ismétlődtek hosszabb szünetekben! Csak akkor fogott el a kétségbeesés, mikor roskadozó lábaimon összejártam a környéket; csend - semmi emberi lény, nyom még kevésbbé! Egyszerre egy kis harangocska távoli csengése ringott felém! „Telep, telep - rebegém, - van itt.” A harangocska hangja távolról, lassan ringva, hátam mögül hallatszott. Összeszedve magamat, mentem, támolyogva, reménynyel szivemben, magamban az „Ave”-t imádkozva. Egy kis patakon gázoltam át, mindenfelől a fehér virágu dogwood és az óriási hickory-fák vettek körül: „Első utam a kis templom lesz, hála neked jó Isten”, rebegém, ki kivezetsz, megváltasz kis harangod szavával e rengetegből!” E pillanatban - távoli óraütés hangzott: megolvastam, négyszer hallottam; olyan sajátságos lágyan hangzott, de mégis óraütés volt. Törtettem arra egyenesen, életkedvem ujra visszatért s visszatért szivembe a remény! A sok kuszó, összefonódott lián, gobea közt alig tudtam haladni, alig volt erőm, hogy vadászkésemmel egy kis tért vagdossak e szövevény közt. Egy helyütt pláne akárcsak egy sürün szőtt szőnyeg függött alá a fákról az ezerféle inda, összebogozva, ujra gyökeret verve a földön, körülölelve a cserjéket, dőlt fákat, ágakat, oly sürün, erősen, hogy kétségbeesve álltam meg ez eleven függöny előtt.

De egy érczfalon is keresztül törtem volna, mert közvetlen közelemben szekérnyikorgás, fütty, ostorpattogás hallatszott, mintha az ökröket nógatnák... „Hollá, emberek, hej! segitse­tek!” kiáltám tele torokkal s valóságos dühvel szaggattam, téptem a szövevényt, felriasztva ezernyi madarat, lepkét a rángatással és czibálással! Macskanyávogás, kotkodácsolás, galamb­bugás, kukorikolás, fütty, megint ostorpattogás, kerregés hallatszott, én pedig kétségbe­esetten, mint egy öklelő vad - fejemet, kezeimet előre feszitve rohantam és törtem át a szövedéket és övig estem egy büzös-nyálkás mocsárba! Az önfentartás ösztöne vánszorogtatott ki a tulsó tisztásra. Sehol semmi... Előttem kezdett minden összefolyni, összezavarodni, erőm megtört, lerogytam, mind e hangok csak káprázat, a közeli végkimerülés halluczinácziói voltak, sehol semmi??? Még emlékezem, hogy ezután egy csodaszép, lágy, ezüstcsengésü halk ének csendült meg, minő a szerafok zenéje, minő a megnyilt menny éneke, a lágy andalitó trillák, valami megnevezhetlen, álmos, fáratag, kéjes zsibbadásba ejtettek, a kétségbeesést fásultság, valami megnevezhetlen tompitó gyönyör, kéjes érzés váltotta föl, mintha az édes hangok megbüvöltek volna; fölnéztem, nem messze tőlem egy barna, fehérhasu, hosszu farku, karcsu termetü madárka ült egy ágon, hosszu farkát billegtetve, énekelt oly csodaszépen... többre nem emlékszem... mire magamhoz tértem, egy indus wigwamban találtam magamat... Ott mondták, hogy az erdő fiai találtak reám, mikor elmondtam élményeimet, az asszonyok kezei­ket csapdosták össze és nevettek; sokakat megcsalt már az „Jua-ki-roock”, igy nevezik ők a csufoló madarat.”

A mit itt elmondtam, nem mese, még kevésbbé tulzás vagy nagyítás. A leghiresebb természet­tudósok, a legfáradhatatlanabb természetbuvárok megerősitik az elmondottakat!

A csufoló rigó természete hasonlit egy pajzán, fejét mindig uj és uj csinyen törő gyermekhez: vig, jókedvü, könnyelmü, virgoncz állat; napkeltétől dalol napnyugtáig, sőt a holdfényes éjeken is megcsendül tündéri dala nem egyszer! Kóborló, vándorló teremtés s mindannyinak természete a szerint a vidék szerint változik, a hol lakik! A megtestesült kiváncsiság, minden lyuk, minden ág, minden hang, zörej, ének, mozgás felkelti figyelmét s az a bámulatos tanulé­konyság és kitünő, hajlékony és alkalmas hangszervezete képessé teszi, hogy a hallott hangot, legyen az bármi, csak hangterjedelmét és erejét meg ne haladja, élethüen utánozza! Ma itt - holnap ott, - végtelen térségeket kóborol össze, különösen párosodás és költés idején! Gyümöl­csösök, ültetvények, telepek körül is lebzsel, vigyáz, figyel, kiváncsiskodik - és után­zási passzióból minden hangot felfog és eltanul; innen van azután, ha az eltévedt vándor az ember nem lakta rengetegben fejszecsapást, haragszót, óraütést s a homokos, viznélküli, fás fenyéreken forráslocsogást és evezőcsapkodást hall.

A szerelem bübájos korszakában ép oly érdekes, mint egész évi, farsangoló kedvében; mihelyt a párosodás megkezdődik, eltekintve a himek párviadalától, mindegyik még azon is iparkodik, hogy a nőcskének, mely a himtől csak szineinek fakósága és határozatlansága által különbözik, ő tessék meg! Mindegyik him a virágos s az alacsony ágacskán ülő és figyelő nőcske előtt termetének karcsuságát, tollazatának fényét, szépségét s mozdulatainak báját és könnyedségét iparkodik - a többieké felett - kitüntetni, hogy ő legyen a választott.

A földön nagyokat huppanva ugrálnak, szárnyaikat leeresztve, széles hosszu farkukat majd legyezőszerüleg oldalra, föl s alá szétterjesztik, tánczolnak, zeg-zugos harántos repüléssel kóvályognak, majd szájukba vesznek egy-egy elhullott, hosszu, végén kis bokrétás vagy pelyhes füszálat s ezt magasan tartva, mindenféle komikus ugrándozást, mozdulatot s tánczot visznek véghez.

A táncz végeztével következik a „dalnok-verseny”. Körülülik a nőcskéket s mindegyik a legelbájolóbb dalait, legédesebb futamait énekli hévvel, tüzzel, édesen, andalitóan; a dalok után pedig ki mit tud, mindenféle hangot utánozva, kerczegnek, harangoznak, kukorikolnak, röfögnek, gágognak, csengetnek, ümmögnek, kerregnek, nevetnek stb. Több utazó, különösen Scater dr. buvár állitja, hogy valami édesebb, hasonlithatlanul elragadóbb éneket nem hallott, mint egy ilyen csufoló rigó szerelmi énekversenyt!

A verseny végezte után, mindegyik nőcske boldogitá a győztest szerelmével, s a boldog pár elkezdi a fészeképitést, közösen dolgozva, valami sürü lombu fa sudarán, gyenge hajlékony ágacskákból és füből, kibélelve jó puhára állati szőr vagy növényi pehely- és pamuttal. A nőcske 5-6 halványzöld alapu, barnafoltos tojást rak, s ezeket 22-25 napig üli; ez alatt a him a legédesebb dallal s mindenféle bohósággal gyönyörködteti s eteti, éppugy, mint később mind­két nem a kicsinyeket, édes, leves gyümölcsök, bogyók, férgek, kukaczok, lepkék s bábokkal stb.

Joggal nevezik Audubon, Wilson, Wallace, Sclater dr., Gerhardt stb. természettudósok az éne­kesek királyának, mert vajmi kevés énekes áll fölötte még énekben, sőt az amerikai konti­nens egyik énekese se mulja őt felül! Megjegyezzük, hogy nem általánosságban beszélünk, mert a Sáhma, Fuvolász, Beo és Poë, szintén versenyezhetnek e czimért, még pedig sikerrel; csakis a rokonfajok és amerikai kontinens éneklőit értjük!

Mint kalit- és szobamadár a legháladatosabb és a legmelegebben ajánlható! Tartása könnyü, nem kényes és finnyás, hanem jó ápolás mellett 15-25 évig elél a kalitban.

Legjobban bizonyit ez állitásunk mellett az óriási behozatal. Európába évenkint minimo calculo 6,000 drb csufoló rigó him, 3-4,000 nő hozatik s a kereslet e mellett mégis élénk és nem soká vendége a piacznak, mert elkapkodják.

Nekem a legkedvesebb madaraim egyike! Már évek óta tartok többet, sőt sikerrel tenyész­tettem is, mi rendesen sikerül - akár csak a kanárinál - ha egy párt teszünk össze!

A fent leirtakat - megvallom - mielőtt e madarat tartottam, túlzásnak hittem, különösen után­zó­képességét; de tapasztalataink, melyeket részint én, részint nagybátyám tettünk, feltétlen hiveivé tettek e tündérhangu dalnoknak.

Az eddig kapott himek mind egyforma szinüek voltak, csakis az árnyalat volt az öregeknél sötétebb; egy öreg csufoló rigó him felül farka végeig sötétbarna, vállain egy sor vékony, szárnya közepén vastag fehér folttal; hasa, torka, melle, minél öregebb, annál hófehérebb, a fiataloknál homályosabb; a nő sokkal kisebb és szinei fakóbbak, világosabbak, a fehér folt na­gyon keskeny; alakja hosszu, karcsu, magas lábakkal; farka tulhosszu, mozgékony, legye­ző­szerü állással; ha kiterjeszti, két oldalán 3-3 fehér tollal, mi kiterjesztve igen szép a sötétbarna középpel. Vannak egyes szineltérések is, például a begy barna foltokkal, kissé sárgás.

Sok természettudós mint jellemző sajátságot emliti, hogy nagyon vad természetü s ezt hátrá­nyául rójja föl, hogy veri, vágja, csapkodja magát a kalitkához s a sodronyokhoz s nem igen lehet megszeliditeni.

Merőben tagadom ezt! Kezelésem alatt legalább eddig 150-180-nál több állott, ezek közt fele nő! Igaz, hogy első időben a madarak nagyon vadak és neszesek voltak! De a legvadabb és legvergődőbb példány is, egy hét alatt, röpködés és vergődés nélkül eltürte, ha vizet, étket és homokot kapott; csakis annyi jelét adta félénkségének, hogy az alsó fácskáról a kalitnak leg­felső fájára szállott, de minden rohamosság nélkül.

8-10 nap mulva megmaradt az alsó fácskán s kevéssel azután, még a kezemben lévő, félig benyujtott vályucskából kapkodta ki az étket.

E tapasztalást tettem majd minden lágyétkünél: rigó- és csalogányfajnál; eddig e fajok vad, vergődő állatok hirében állottak, pedig mondhatom, hogy ép e fajok szelidülnek legelébb és legjobban; természetes a velük való bánásmód lassu, könnyed mozgást követel, nem pedig élénk hadonászást és csapkodást.

Késő tavaszszal és egész nyáron kifüggesztettem őket a szabad légre, magam pedig a veran­dá­ra nyiló szobában dolgoztam! Egyik a másik után énekelt, hogy letettem tollamat s önfeled­ten szivtam magamba az édes hangok árját, melyeknek elbűvölő, gazdag dallamát, édességét s kimondhatlan lágyságát leirni nem lehet!! Hallani, csodálni és gyönyörködni lehet csak énekükben s csodálatos hang- és énekanyag áll rendelkezésükre; soha egyformán nem énekel egyik sem; minden éneke más-más, mindig uj változat, uj báj és édesség s az évekkel finomul a hang, a koloratura! Nem meglepő, csodaszép-e az, midőn a hold fénye bevilágitja szo­báinkat, félszenderegve várjuk az álmot; minden olyan regés, olyan fantasztikus s egyszerre egy halk, álomszerü hang csendül meg, mintha üvegharangokat rázna künn a szél, mintha az ezüst halk csengése rengne ábrándosan, lágyan a titokteljes félhomályban; oly varázsos, oly elbüvölően andalitó ilyenkor éneke, hogy szinte a távoli regevilágban képzeli magát a hallga­tó, a tündérek dalát hallgatva!!

E mellett szorgalmasan énekel; dala az egész évben cseng, csakis augusztus és januárban nem; akkor vedlik; nem mint a mi fülemilénk, mely az év bizonyos szakában énekel rövid ideig!!

Én nem tudok másként, csak a legnagyobb elragadtatás hangján irni róla; s ezt megérdemli teljesen! Igaz, de ez csak észbeli tehetségét mutatja, hogyha helyet változtat, az idegen kör­nye­zetben, mig meg nem szokik, hallgat, kissé vad lesz és nyugtalan; de ez minden madárnál, még az annyira otthonos kanárinál is többé-kevésbbé előfordul; de azután ujra az az édes, tündérdalu dalos lesz, mint volt!

Jegyzeteim közt sok érdekesre akadtam róla, álljon itt a sok közül:

Falun voltam, oda is velem jöttek; egy délután az ölyv rekedt kiáltását hallottuk az udvaron; néném csirkéit féltve, kifutottunk, de azok nyugodtan kaparásztak; jobbra-balra nézegettünk, sehol semmi! Egyszerre macskanyávogás, galambbúgás hallatszott, utána fecskecsicsergés, sárgarigófütty, furulyaszó, kutgémnyikorgás és oly éles kotkodácsolás, hogy a kaparászó tyukok is mind figyelni kezdtek! Ekkor vettük észre, hogy az egyik csufoló rigó mórikál s nevetgél, mint a gerle! Egy más alkalommal pedig a kolomp hangját, czinke-cserregést, veréb­csiripolást utánzott, sőt még azt a vékonyszemü láncz-csörgést is, a mivel az ökrök a jászolhoz vannak kötve, oly természethüen utánozta, hogy csak bámulni tudtunk a hasonla­tosságon! Estefelé pedig a fejést; ezt pláne többen egyszerre csinálták: az a sustorgó, pattogó ütemes locsogás, mint mikor a tehén tögyéből a félig telt edénybe zuhog a kifejt tejsugár, olyan természethü volt, hogy a tejet behozó mindenes majd kiejtette kezéből a telt dézsát.

Volt alkalmam öreget, fiatalt látni s tartani, sőt magam is neveltem többeket.

E madár szaporasága bámulatos. Két törzspártól, - egy pár évenkint, a szabadban 5-7 tojást rakva költ háromszor, a fogságban gondos ápolás mellett kétszer 3-4-et nyertem öt év alatt, a fiatalokat szinte párositva 190 darabot, miket részint ajándékozás, részint eladás által értéke­sitettem.

Itt a madárbarátokat, különösen a tenyésztőket figyelmeztetem, hogy nagyon kifizeti magát e költetés, mert a csufoló rigónak mindig van jó piacza. És itt több nagyhirü természettudósnak kell - bár sajnálattal - ellentmondanom, mert a fogságban született fiatal himek, különösen a szintén fogságban született szülőktől származók, korántsem oly elbüvölő énekesek, minők a szabadon fogottak. Ezt volt alkalmam sokszorosan, nem egy vagy tiznél, hanem százaknál tapasztalni. Pedig Sclater dr., Russ dr., Reichenov, Breke, Lindt azt állitják, hogy a vadon fogottak énekével minden árnyalatban egyforma a fölnevelteké. Igaz, hogy énekük alapjában egyforma, az a különös, elragadó édességü, gazdag változatu ének ezeké is, de mégis hiányzik az az ugynevezett tulfinom, szivhez szóló, mély lágyság, a vibráló, édes rezgés és az a költői változatosság, az az üde frisseség és mesterkéletlen zománcz.

Nálam rendesen, a közönséges lágyétek-keveréket kapják, hetenkint 2-3-szor földiszitve egy pár lisztféreggel s olykor egy-egy darabka édes levesgyümölcs, mi nekik ünnep; ezen a napo­kon énekükben önmagukat igyekeznek fölülmulni! Rendesen május végén költettem őket, beadva hosszu, szálas, félszáraz ruganyos füvet a kalitba nekik, hársháncs, áloe-rost, lószőr, pehely és vattát eleget s ebből ők, a téres kalit szögletében elhelyezett ágon művészien szép, gömbölyü, tágas fészket csináltak; a him itt is ragyogtatta fentirt tulajdonságait, bohóskodott, ugrált, de azért a nővel oly szorgalmasan dolgozott, hogy a fészek 3 nap alatt kész volt. A nő naponkint, - reggel 6 és 7 óra között négy, csak az egész öt év alatt 4-szer tojt öt tojást. A kicsinyeket a föntirt ételekkel táplálták mindketten szorgalmasan, de ilyenkor szükséges mégis, hogy az ember adjon mindennap jócskán lisztférget, édes levesgyümölcsöt, hogy a kicsinyek életerősek legyenek, az ily tartás mellett öt év alatt 3-szor történt az ujszülöttek között halálozás; egy alkalommal egy fészekben kettő, azután egy; ennek okát nem tudom adni, miért.

Minden madárbarátnak melegen ajánljuk e fajt, mert a bübájos énekü dalnok ezerszeres ka­mat­tal fizeti vissza a kiadást, melyet vételénél tettünk; sok keserü órát, nyomott kedélyhan­gula­tot, borus érzést üz el édes hangjával, annak pedig, a ki gyermektelen, vagy épen epés, unatkozó kedélyü, valóságos áldás. Elmondhatjuk, hogy jó szelleme s valóságos kedvőrző és kedvtartó Larese és Penatese annak a háznak, a hol van.

óVadászképek.

Deres, hideg hajnali szellő suhan át az őszi természeten s fenséges csend, a nyugalom meg­kapó fensége borong a még setét, sziklaövezte rengetegen. A fenyők koronái között zugó szellő bus sóhajtása beleolvad a lombos fák zizegő zörrenésébe s a mily halk sóhajjal támad, oly halk sóhajjal hal el. A fogyó hold vékony sarlója élesen válik el a setét égkárpittól; fény­lik, de nem világit s a fekete homályba vesző erdőszélen, a völgytorkokban ide-oda suhanó kisértet-phantomokként lebegnek a szürke ködgomolyok.

A keleti ég halvány derengését most szürkülő félhomály követi s egyszerre érkezik meg vele a távol ködeibe vesző hegyormok éles reggeli szele s átzug, átsüvölt panaszos zugással a fák sudarain, halk pergéssel kapkodva le a sárgulni kezdő leveleket...

Azután megint méla csend!

De a derengő világosság megtöri e hallgatag varázst. Fürge veresbegyecskék reggeli csipe­gése, majd az ébredező pintyek egyes elejtett daltöredékei költögetik a még szunnyadó vissz­hangot.

A már gyérülő, de arany és rézvörös szinben piruló bütykös jávor-szil lombjai közül a bibor­piros bogyók egész raja lepi meg a vendégszerető galyakat. A mohó csipdesés és ugrálásban, mint hulló vércseppek potyognak a biborszinü bogyók alá a bársonyzöld mohra.

Lángolóbb s fénylőbb lesz a keleti láthatár szélén derengő csíkocska, a hold ezüst sarlója, a csillagok reszkető világával... már-már alig látszik a csodatisztán, átlátszó korány rózsaszin lehében. Majd egészen biborlepelbe burkolódzik, melyből az aranysugarak sugárkévéje lán­golva tör elő s a le-letüző aranynyilaktól a fenyér- és harasztfedett talaj harmattal, ködpárával hintett füvei az őszi pókok összevissza szőtt hálóival ragyogó ezüst fényben fürdenek.

Egy komor zöld fenyőcsoport homályából, kényesen szedve lábait, halkan lépdel elő a csillo­gó harmatot siró bokrok közül a karcsu őzbakocska szelid nőstényével. Majd bizalmasan le­hajolva, itt-ott egy nedves füszálat csipegetve legelgetnek, de sohsem alvó éberséggel emeli fel-fel fejét mindkettő, szaglálva, szimatolva a szelet, hallgatva a madárdaltól tarkitott vissz­han­got s lombsuhogást és mohó tekintettel mélyednek a zöld homályba. A gyanakodó bak soká marad ez állásban magasra emelt, kémlelő fejével, mig a gyanutlanabb nőstény, himje őrködésében bizva, szorosan ehhez simulva, egy-egy rügydús ágacskához kap s tépi le halk zörrenéssel s apró harapdálásokkal rágcsálja feketén szegélyzett szájacskájával. Rubinként mosolyognak a piros bogyócskák e kis ágacskán s még egy-két kései másod-virág is fehérlik a zöld levelek közül.

Sok és ennél még megragadóbb erdei képeket láthat és figyelhet meg a vadász, kit ezek aztán ugy odabilincselnek a szabad természethez, hogy fárasztónak, büntetésnek tartja a városbani tartózkodást. Persze, a városi ember azt se tudja elképzelni, mint képes valaki egy-egy nyul után az erdőszélen, vagy benn a rengetegben éjeken és órákon át - szobormozdulatlanságban el­leselkedni abban a néma magányban?

Dehogy magány, dehogy néma az! Él, piheg éjente is az erdő! Mert a teli holdtól megvilá­gitott rengetegen, mint egymást érő nehéz fohászok suhannak végig az éji szellő fuvalmai. Az éjjeli virágok körül, a hova a hold ezüst sugarai belopódzkodnak, egymást érik a nagy, éjjeli pillangók, a pávaszemek; a fü és bokrok közül Szentjános-bogárkák villognak, szállnak a ho­mályban, mint a mesebeli erdei gnómok lámpáskái s a megezüstözött faderekak mohpárnáján rovarok szaladgálnak. Zajtalan repüléssel, árnyként suhan egy-egy bagoly végig az erdőszé­len, le-lecsapva a vigyázatlan egérkére vagy cziczkányra, melyek a gabonaföldek szélein ke­resgélnek, honnan a fogoly- s fürjfiókák csipogása hallik. Majd megszólal egy-egy szerelmes ünő s kurta, rekedt rigyetéssel hivogatja párját, mely neki a távolból folyton közeledve vála­szol. E nehézkes duóba belevág egy-egy éjjeli prédára induló róka is s éles, gyors egymás­utánban nyafog a szemközti hegyoldalról, az egész tájat beharangozva vele s elhallgattatja a bak és az ünő hivogatását. Mély kondulással harsan fel az erdő mélyéből a hímszarvas tüle­kedő orditása s egy-két oktávával mélyebben felelnek neki a kihivott vetélytársak, távolság­tompitotta hangokon. Baljóslatún vegyül közéjük a baglyok rikoltó kaczagása s hosszan, fájdalmasan sivit fel az éjjeli ölyv is. Néha a messze távolból sajátságos, ismeretlen hangok csendülnek fel, miket a legtapasztaltabb vadász sem ismer s el-eltünődik rajta, mik lehetnek azok? s mintha maga a hegyoldalak visszhangja is erről gondolkodnék - csak később, jó hosszu szünet mulva ismétli többszörösen...

Halk, szomoru hangok töredeznek alá a magasból, néha-néha éles gágogás; a messzeségből alig hallhatóan hoz egy-egy töredéket a béka-brekegésből a kósza éjjeli szellő. A távoli mocsár felé törekesznek a magasan huzó éji vándorok is s a szomoru pityegés és gágogás mindig messzebb-messzebbről hangzik s végkép elfojtja az erdő mélyéből feltörő éles malacz­sivitás, melyet nyomon követnek az anya és a vén kan tompa, mérges röfögései.

Leshelyén csendesen megvonva magát, meg-meglophatja a vadász még a szemes, ravasz rókaanyát is, a mint ez az erdőszélen, a hol egy-két vihardöntötte fatörzs nyulik el a tisztáson, fiait tanitja a nyulvadászatra. Előbb az anya lapul a törzsre s azután le-leszökik kisebb-nagyobb távolságra. Követik ezt a fiatalok is, miközben az anya, mint egy pedáns, szigoru professzor, vigyázza fiai minden mozdulatát, morgás, kurrogás s csaholás között igazgatja, kapkodja nyakon az ügyetleneket, többször elpróbáltatva velük a lesugrásokat, mig csak valamennyinél jól nem sikerül.

Az ilyen erdőszéli, vagy a répa- és kukoriczaföldek közötti gyepes tisztásokat nagyon szeretik a nyulak is éjjeli játszó- és legelőhelyeikül felkeresni.

Annyira bohók ezek, hogy a passzionátus vadász néha még a lövésről is elfeledkezik. A teli hold fényesen világit s egyszerre, majd minden zaj nélkül, egy árny jelenik meg. Nagy fülei ide-oda mozognak, orra folyton mozog, fel-feláll, fülel, szemlélődik; lassan-lassan előbbre csuszik, egy-egy füszálba harap, de ostoba pofácskája majd elmered, majd összehuzódik a nagy vigyázattól és aggodalomtól; majd két lábára ülve, megint szemlélődik!

Egyszerre ijedt, villámgyors oldalugrást tesz és egészen meglapul, mert erről-arról mozgó árnyak közelednek a fentebbi tempók között. Erre emez lassan felegyenesedik, mire az ujon jöttek ugranak félre és lapulnak meg ijedten. Ez ijedtségtől emez is megriad s mindannyian ujra meglapulnak s csak aggodalmas orrfintorgatással majszolgatnak fülelődve, mig lassan fel­emelkedve, apró ugrálás, csuszkálással közelednek egymáshoz. Elég, hogy az egyik nagyob­bat ugorjék, már páni rettegés lepi meg az egész társaságot, mely a legbohókásabb állásokkal és mozdulatokkal legelget, hengerbuczkázik egymással. A vénebb hímek a két lábukra ülve, gyors orrfintorgatás között előlábaikkal egymás felé csapdosnak, makognak, sivitanak, át­ugorják egymást, le-lelapulnak, majd mindannyi belemelegedik a játékba, elszéledeznek a játszótéren - de azért a legkisebb zörej, egy-egy élesebben odavetődő árnyék bombapatta­nás­ként ugrasztja szét a társaságot.

Mennyivel mozgalmasabb e csendes képeknél a mocsarak és lápok zizegő nád- és káka-birodalma!

Már messziről hangzik folytonosan a nádi zenér éles, figyelmeztető fütyölése. Ez a mocsár­világ őre. Egész nap portyáz, szállong, mászkál fel-alá a nádszálakon a tájat fürkészve és ha ember, kutya vagy ragadozó madár közeledik, rögtön felhangzik éles, intő kiáltása, figyel­meztető füttye, mire a mocsárvilág összes vadjai és szárnyasai rejtekbe menekülnek. Nincs érdekesebb kép, mint egy-egy ilyen esetet rejtekből meglopni; de nincs is nehezebb, mert e fürge madár valóságos százszemü Árgus s a legkisebb gyanus jelre azonnal felhangzik éles, intő, csirregő, ismételt, néha elnyujtott, néha gyorsan csettegő füttye. Erre egyszerre meg­változik a mocsárvilág képe!

A renyhélkedő vakvarjúk egészen a redves füzfatörzsekre lapulnak, a kócsagok elsuhannak a nád közé, mig az apró gémek ügyesen a nád és káka aszu-barna szinü levélzete közé vonják magukat oly ügyesen, hogy tollazatuk szine egygyé válik a levelek fakó szinével. A vizi lencsét és hinárt habzsoló ruczák, vizityukok elbuknak, vagy a nád és káka aláhajló levelei közé sikamlanak; csak széles, egymást keresztül-kasul szelő nyomaik a sürü vizi növényzet között mutatják a menekülés irányát. A parton sütkérésző vidra, a lyukja előtt rákot, halat csemegéző vizipatkány hangos csobbanással merülnek viz alá s az az elébbi ezerhangu hápogás, csörgés, dobolás, pityegés és pocskálás mintegy varázsütésre megszünik; csak a nádasvilág ez örökké éber őrének füttye harsog folytonosan, gyorsabban, erősebben, a szerint, a mint közeledik vagy távolodik a veszély.

Akkor a legcsodálatosabb ez az ezerhangu hangverseny, ha a mocsár felett a magasban egy-egy réti, vagy fehérfejü halászsas kóvályog. Ilyenkor, mintha ő volna a karmester, ki e hang­chaoszt igazgatja, mert a mint lejebb ereszkedik, vagy felfelé csap, a mocsárvilág szárnyasai a szerint vészthirdetőn felsivitanak, vagy örvendező alsóhangokban zajongnak és valamennyi­nek szeme és összes figyelme állandóan a szédületes magasban méltóságosan uszó hatalmas ragadozóra van irányozva.

Sokáig zug, zajong még a madársereg, feleselve, veszekedve éjjeli nyugvóhelyéért! A köze­ledő sötétség beálltával egy-egy fokkal folyton csendesül, mig végre, mikor a hold felbukkan ezüstös arczával, megszünik a lárma is s csak a feltámadó szél zizegteti, hullámoztatja az ingó nádtenger végtelenjét.

A győzhetetlen.

A kelő hold világló fehér fénye átlátszó ezüstös párával lehelli be az őserdők lombsátorát. A feltámadó hüvös szellőtől megrezdül az alvó lombtenger és zizegő sóhajtás száll végig a rengetegen.

Az őserdő most kezd ébredezni, mert a szellőlebbenésre feljajdulnak egymásután az Ai sikol­tó kiáltásai s a Criangók, Ibijauk hörgő hangjai versenyre kelve a nagy éjjeli baglyok huho­gásával; a Tatuk és Armadillok csontpánczéljai zörögnek és mikor másodszor, harmadszor jajdul fel a Whip-poor-Will-madár, akkor már az erdők is lerázzák magukról az álmot és fel­harsan az az ezerhangu hangchaos, amely recsegés, bömbölés, jajgatás, orditás, visitozás, sziszegés, hahotázó röfögés és a sirás ezerféle vegyüléke. A légben fekete kisértetekként óriási denevérek suhannak el, a vampyrok pedig ama nagy dogwood-fát rajozzák körül, melynek fehér virágfüzérein óriási éji pillangók hintálódznak, részegen, megittasodva az ezerféle illattól.

De legmozgékonyabb élet van egy kis üde, édesvizü tó körül, amelyet egyfelől óriási mocsár­cziprusok árnyékolnak, másfelől pedig a legbujább és legtarkább növényélet körit.

A forró, tikkasztó nap után a környék egész állatvilága ád itt egymásnak találkozót. Pocsko­lás, locsogás, szürcsölés, lafatyolás összekeveredett hangjai teszik zajossá a tópartot. A viz mind hullámzóbb, mint terjengősebb gyürüket vet s hintálja a mesésen szép Viktória regia más­félöles átmérőjü gömbölyded leveleit, óriási virágait, amelyekben, mint valami rózsaszinü fészekben, kékszárnyu apró kacsák pihennek; krákogó, boszus hangon sivitanak fel a nagy­lábu Jaszunák és Psophiák, amelyek éji tanyájukat a nagy leveleken, féllábon álldogálva ütötték fel és most levélről-levélre ugrálva, pattogó, trombitaszerü hangon adnak kifejezést boszuságuknak. A viz gyürüzésére, a locsogás, prüszkölés és szivattyuzás zajára, a mocsár­cyprusok rejtekéből, méltóságosan szántva az ezüstös hullámokat, a tó királynője, a hófehér, feketenyaku hattyu jő elő s karminpiros csőre és homloka rubinként fénylik a fehér, ezüstös fényben. Lassu méltósággal, leirhatatlan kecscsel kerüli meg a tavat, azután ujra eltünik árnyas rejtekében, a mocsár-cyprusok aláhajló boltozata alatt.

Mind-mind több, mind változatosabb lesz az állatvilág; a sekélyes vizben egy idomtalan, majd tehénnagyságu állat hengergőzik; csettegő, jóleső röfögéssel frecskeli a vizet vastag, fekete bőrére, mig rövid, az elefántéhoz hasonló orrmányával a legfurcsább mozgásokat cselekszi. Körülötte ugrándozik s jókedvüen pocskol a vizben bornya, anyjához hasonló, kis, fehér­csikos állatka és prüszköl. Ez az uj világ elefántja, a tapir (Tapyrus americanus).

Az anya jóizüen ropogtatja a vad czukornád és a kövér mocsári növények nedvdus hajtásait; a kis bornyu szopik.

Bár a hold teljes világát árasztja mindenre, az állatsereg még sem veszi észre, hogy egy óriási árny zaj nélkül csuszik a tó felé.

Nagy fejéből - mint páros gyertya, világlanak elő zöldfényü szemei... s egyszerre - olyat orditva, mint a csattanó mennydörgés - a sürüből kiszökken, s a tapirra veti magát.

Ez a rémület és fájdalom hörgő orditásával bukik térdre a reáomló iszonyu teher alatt, maga alá temetve bornyát, a megriadt állatsereg pedig a rémület vad, eszeveszett robajával menekül a szélrózsa irányába mindenfelé s még az elébbi ezerféle hangchaos is elhallgatott, mintha egyszerre kettévágták volna - és csak bugyborékoló, szaggatott halálhörgés, tompa, dühös mormo­gás hallatszik a rémület csendjében.

Átharapott nyakkal, orrán, száján vért okádva hever a tapir hullája a sekély vizben, alatta agyonnyomott bornya végsőt vonaglik... s e vértokádó tetem felett pedig - gyürüzött farkát idegesen csóválva, áll az amerikai erdők királya, a vérszomjas jaguár! (Felis onza). Győzelme érzetében, rettentő körmeit a tapirba vágva áll, szikrázó szemeit a bokrok sürüjébe meresztve, néhányszor mennydörgő hangon ordit fel, intve alattvalóit, hogy egyik se közeledjék. Sárgás szinü, barna foltokkal gyürüzött bundája ragyog a holdfényben, iszonyu torkából forró pára gőzölög s fehér fogai villognak; - egy rántással a partra vonja a tapir hulláját, azután orditását megelégedő morgássá halkitva, kezdi tépni, szaggatni s a kiömlő vért serczegve nyaldosni. Talpának egy rántásával felszakitotta áldozata hasát, s legelőször is a májt és a veséket hab­zsolja. Egyszerre felüti fejét és figyel! A távolból, mint elenyésző égzengés, egy prédaéhes társának tompa, meg-megszakitott orditása döng. Szaglálódva, mint egy haragvó macska, szökdel a sürü felé, majd prédájához tér vissza; de szikrázó szemmel és borzalt szőrrel hátrál egy keveset, mert a tapir hulláján egy hegyeses orru, kis, macskanagyságu állatkát talál, mely dus, vastag farkát felemelve, kihivólag, apró fogait vicsorgatva, fenyegeti, a helyett, hogy el­futna.

Mennydörgő orditással, farkával oldalait csapkodva, tátott szájjal lapul le, hogy egyetlen ugrással, egyetlen harapással marczangolja agyon e kis vakmerőt. De ez ettől sem ijed meg, hanem farkát még magasabbra csapva, felé fordul... s a másik pillanatban ez óriási, vér­szom­jas bestia, amely egy ökröt egy harapással öl meg, ugrásával egy bikát képes összeroskasz­tani és amely réme embernek, állatnak... a düh leirhatlan orditásával s az ijedtség vak, eszeveszett rohanásával fordul meg s rohan, törve-zuzva mindent, a sürüség felé, éhesen, otthagyva prédáját.

Igen is, ez a macska nagy, hófehér és szénfekete szőrü állatka szalasztotta meg a vérszomjas állatkirályt, s daczára annak, hogy csillogó szemei, hegyes, mozgó orrocskája, dús, lombos­szőrü farka, egyikévé teszik a legcsinosabb állatkáknak, mégis fut előle minden élő: ember, állat, mert ez legfélelmesebb állata az Ujvilágnak! Legyőzi, megszalasztja minden támadóját, minden ellenségét, mert hát ő a Surilho, vagy mint az indiánok nevezik: a Talcapzetzl: „a győz­hetetlen”.

A Surilho (Mephitis suffocans) a ragadozók rendjébe, a nyestek családjába, a büzlő-borzok alcsaládjába (Thiosmus) s Büzlők (Mephitis) fajához tartozik s ugy Észak-, mint Dél-Amerikában (bár itt gyérebben) fordul elő, s rettentő fegyvere a fark alatt lévő mirigyeiből áll, melyek penetransul büzlő folyadékkal vannak telve. Ennek hatása leirhatatlan. E folyadékot oly ügyesen tudja ellenségeire, támadóira lövellni, - sokszor 3 öl távolságból is, hogy sohsem hibázza el czélját.

Napszállat előtt vidáman buvik elő lyukából s apró, bukdácsoló ugrásokkal szökell ide s tova, keresgélve, majd a faderekakra szökik, majd ágaskodva, lompos farkát zászlóként lebegtetve, szökdécsel, orrocskájával minden irányban szaglálódva. Bármiféle ellenség közeledjék is, nem szalad, nem buvik el előle, hanem nyugodtan, egész közelre bevárja, - ugy hogy az ember kézzel is megfoghatja - rettentő fegyvere tudatában, s a másik pillanatban azonban, farkát magasra csapja, - olyan sugárban, mint a fecskendő, lövelli iszonyu nedvét támadójára. E nedv büze leirhatatlan, elképzelhetlen! Valósággal heves szivdobogást, szédülést, fuldoklási rohamokat, főfájást és eszméletlenséget idéz elő, párosulva hányinger, öklendezés és köhö­géssel, a csupasz bőrre jutva, gyulladást, a szembe kerülve, veszélyes lobot idéz elő, mely vaksággal végződhetik.

Ha rothadt káposzta, fokhagyma, Asa foetida, valamint egy rothadó testekkel telt gödör iszo­nyu büzét érezzük, még akkor sem tudjuk megközelitőleg sem elképzelni a Surilho nedvének a szagát! Sem ember, sem állat nem képes azt elviselni, mondja Audubon, a nagy természet­buvár, sőt még maga ez állat sem tudja nedvének pokoli illatát eltürni, mert a párzás idejében, mikor is egy nőcskét öt-hat himecske szokott ostromolni s ez sokszor öt-hat napig is kisérteti és kéreti magát imádóitól, egyik-másik visszautasitott him ugy a nőstényt mint a boldog választottat boszujában lefecskendezi, mire ezek nyargalnak egymástól és a jövő évi párzásig, mig csak e nedv utolsó atomja is el nem párolog, remeteként, magánosan élnek, mert egy faj­rokon sem türi meg őket közelében.

De minden leirás és minden fejtegetésnél jobban illusztrálják e kis szörnyeteget a következő példák:

„A Hudson-öböl déli részén egy, csak a prémvadászoktól látogatott vendéglő-farmban szállt meg Audubon egy izben vizsgálódásai között. Odaérve, épen derekas csetepatét hallott. A veszekedő, kövér néger szakácsné erősen dult-fult, mert valami állat a hust a kamarában össze-vissza rágta már pár nap óta mindennap. A kamara a ház közepén volt. Éjféltájban lámpavilágitás ébresztett föl. A kövér szakácsné ment ki mécscsel kezében, nagy dörmögve, mert a kamarában gyanus zörejt hallott. Én is utána mentem s benyitva, a kamarában az ürü­czombok és egy széttagolt szarvas között, egy kicsinyke állatot láttam rágcsálni, amely fénylő szemeit ránk meresztette. Jessy, a szakácsné, nagy mérgesen felkapta a keze ügyébe eső ürüszivet s ezt vágta a macskának nézett állatkához. A mi ezután következett, az leirhatatlan! Egyszerre oly iszonyuan öldöklő fojtogató szaggal telt meg minden körültünk, hogy fulladozva, szédelegni, tántorogni kezdtünk. A kövér néger szakácsné oly iszonyu hangon hörgött, mintha valami vadállatot fojtogatnának és az ajtószárfába kapaszkodott, hogy le ne rogyjék. A tehenek, lovak, kecskék bőgni kezdtek s kötőféküket rángatták és szaggatták el s egészen megvadultak; a baromfiak, galambok támolyogva, süketitő zajjal s ijedten menekül­tek; az egész ház rengett a lármától s a megvadult állatok dobogásától; a macskák, kutyák vonitva, miákolva menekültek ki a házból s ezekkel menekült eszeveszetten minden élő s orditva menekültek Jessy asszony, férje és két fia a három szálló vendéggel együtt. Én is majdnem négykézláb jutottam el a kapuig, mert oly szédülés és hányás fogott el, hogy nem birtam egyenesen állni. Valamennyien az éjszaka közepén a szomszéd ligetbe menekültünk, a hol lobogó tüz mellett vártuk a reggelt. Reggel pedig a kamrában levő minden élelmiszert s a kamra hátulján lévő ólat el kellett égetni, mert az iszonyu szagtól nem lehetett semmit sem használni; sőt még a házban sem lehetett megmaradni, mert a kimenekült lovak és szarvas­marhák kitépték magukat gazdáik kezéből, mikor vissza akarták ólaikba vezetni, ugy hogy - szerencsére nyár lévén - egész télelőig a liget előtt egy uj, ideiglenes tuskóházat kellett építeni, mig amaz iszonyu szag el nem párolgott a lakóházból.”

Hogy minő tartós, elpusztithatlan, pestises erejü szag ez, arról Siedhof német ültetvényesnek volt alkalma meggyőződni. Ennek két fia ugyanis alkonyattájban sétálni ment a farmtól nem messze fekvő pamutfaligetbe. Az egyik testvér hátrább maradva, látta, hogy bátyja nagy öröm­mel integet neki, mert egy nagyon csinos, kis állatkát látott ugrándozni s keresgélni a bokrok között. A többit, az ifjabb testvér így adja elő: „A kis állatka, mikor bátyám feléje ment, nem futott el, hanem csendesen bevárta, sőt meg is hagyta magát fogni, de a másik pillanatban orditva eresztette el s mint a villámütött esett össze fuldokolva. Én segélyére akartam sietni, de valami rettenetes szag annyira elkábitott, megriasztott, hogy hazafelé futottam. Néger szolgánk mindjárt tisztában volt az esettel, mert befutott a házba, s onnan egy csomó holmival a tópartra sietett. Aztán bátyámért ment, a kit már utban talált. A maga lábán jött, de annyira tántorogva, hogy csak egyik fától a másikba fogódzva tudott egy-egy lépést tenni; sápadt volt, mint a halál, a fuldoklástól és szivdobogástól beszélni sem tudott, azt hittük, hogy minden perczben megszakad és megfullad a nagy hányástól és erőltetéstől.

Néger szolgánk, Yumbo, a házhoz közel sem eresztette, hanem beleállitotta a tóba és ott le­szed­ve róla minden ruháját, tetőtől-talpig behabozta a nagyon erősszagu yucatan-szappannal, ötször-tizszer egymásután, ruháiba pedig egy követ göngyölve azokat messze a tóba hajitotta; azután végig dörzsölte testét finom homokkal, majd ujra a szappannal ment ki, s addig mosta, dörzsölte, mig bele nem fáradt, de az a rettenetes szag csak nem tágitott. A házunk ablakait be kellett zárni, mert anyám és nővéreim roszszul lettek, ha a szél a tópartról be-bevitte a szagot hozzájuk. A fürdetés után Yumbo végig füstölte bátyámat szagos szömörcze ágakkal, amelyek­nek füstje tudvalevőleg szintén a legerősebb illatok közé tartozik s megsemmisiti a leg­megátalkodottabb szagokat is és megfüstölte a tiszta ruhát is, hogy a szömörcze füst beegye magát, de még mindig nem tudtam közelében megmaradni. Végre egy nagy üveg otkolont küldött ki anyám, ezt is reá öntöttük egészen és még igy sem mehetett be a házba, hanem három hónapon keresztül, Yumboval együtt a czukornád-malomban laktak, amely épen szünetelt. Csizmái ujak lévén, ezeket Yumbo nem dobta el, hanem először klórmeszes vizzel kimosta őket, majd lugba mártogatta, végre szömörcze füstre akasztotta. Három hó­napon keresztül lógott a füstön, de borzasztó szagából még sem veszitett, ugy, hogy végre is el kellett a kert végében ásni. Öt lábnyi mélyen volt elásva s mégis, a következő tavaszszal, ama helyet még jó ideig meg lehetett találni, mert a szag állandóan fölverte magát s felkeverte a gyomrát mindenkinek, a ki arra felé vetődött.”

Szükségtelen a Surilho vagy Chinga természetét bővebben vázolni, mert a fentebbi példákból és a következőkből eléggé kiviláglik, hogy nagyon szeszélyes, sokszor lobbanékony ter­mészetü; néha egészen közelre bevár, néha pedig még kis zörej és lármára is kilövelli nedvét farkalatti mirigyeiből. E mirigyek izomerője oly erős, hogy 3-3½ ölnyire lövelli szét porló sugárban, akárcsak valami permetező-készülék. E mellett rettenetes fegyverét egészen öntuda­tosan használja s annyira meg van pokoli hatásáról győződve, hogy még azután sem menekül. Semmiféle ragadozó állat sem támadja meg, ugy ezek, valamint a kutyák is ösztönszerüleg kerülik s csakis a fiatal, szeles, tapasztalatlan kutyák merik megtámadni. A megtámadott Surilho nyugodtan, csendesen várja be a megfelelő távolságra támadóját s ekkor farkát fel­emelve, kissé oldalt fordulva - quasi megczélozza - zuditja rá nedvét. Az igy talált vadász­kutya azután félő, ijedelmes vonitással rohan a világba, sem hivás, fütty, parancsnak nem engedelmeskedik többé! Ritka, a melyik haza megy, mert e büz a nagyvilágba üldözi őket. Hanem beveszik magukat valami erdőbe s ott belefeküsznek az iszapba vagy a földet turva, akarják ledörzsölni magukról azt az üldöző szagot, s a legtöbbnek az a vége, hogy az éhség, undor és a folytonos szaladgálásban elbetegesedve, elpusztulnak.

Szintén mulatságos Fröbel entomologus és utazó esete, bár ő épen nem találta mulatságosnak, mikor Capito közelében éppen rovarokat gyüjtött, midőn zörgést hallva háta mögött, hátra­fordult. Nem ismerve a Surilhot, valami nyestfélének gondolta és botja után kapott, de már első mozdulatára a Surilho szőrét borzolva, duruzsolt és lábaival ide-oda tappogott, majd a farkát felemelve, váladékával annyira befecskendezte Fröbelt, hogy ez azt hitte, hogy feje szakad szét és szemei ugranak ki az iszonyatos büztől s tüstént megfullad a léghiánytól. Nem tudva, mitévő legyen, futva rohant a városba. De a merre ment, mintha maga a pestis lett volna, rohantak szét előle az emberek s lakása elé érve, ennek minden ablakát, ajtaját, de még a kapuját is csukva találta. Kért, könyörgött, fenyegetődzött, nem használt semmit, sőt még őt kezdték fenyegetni, hogy ha nem megy ki rögtön a városból, hát elégetik ruhástul, minde­nestül. Végre jó pénzért akadt néhány könyörületes lélek, ki haját, bajuszát, szakállát leborot­válta, ruháit a városon kivül elégette, magát pedig a Quipo-tóban kefével és szappannal vagy 35-ször ugy megmosta, hogy kinjában orditani kezdett, mert azt hitte, nem a rendes bőre van meg, hanem valami tüzes asbest-lepedőbe burkolták. De ez mind nem használt, az a rettenetes szag csak megmaradt, végre óriási tüzet raktak s a szerencsétlen utazót pár órán át füstölték, hogy majd megfulladt - és leveles ágakból kunyhót tákoltak össze számára lakásul, mert még a városba sem eresztették be többé.

Volt alkalmam fogságban és a drezdai állatkertben tanulmányozni a Surilhot. Ha békén hagy­ták és nem ingerelték, egész közelről nyugodtan lehetett nézni s nem használta vesze­delmes fegyverét. Egyetlen egyszer történt, hogy egy uri ember bottal piszkálta az alvó állatot; ez kurrogva, berzenkedve, befecskendezte és noha ez a szag is leirhatatlan büzös volt, de - ugy látszik - az európai klima, a mesterséges és nem igen változatos táp, nem fejlesztette oly penetránssá váladékát, mint hazájában. A másik ok az állatka fiatalsága és az volt, hogy nő vala, miután mennél öregebbek, valamint a himek váladéka is jóval erősebb, mint a fiataloké és a nőstényeké.

Kigyóbűvölők, kigyóigézők és a kigyókő.

A történelemből ismeretes, Egyptus királynéjának, a szép Cleopátrának tragikus halála, ki, nehogy a rómaiak megalázott foglya maradjon, virágok és gyümölcsök közé rejtett Aspis-kigyót lopatott be szobájába s maratta vele halálra magát. Már az ó-korban ismerték ezt a rettenetes mérgü kigyót annyira, hogy az ős-egyptomiak őt, mint az éberség és figyelem jelképét az Istenek szobrainak tiaráin elől ábrázolták s majd Urem, majd Aspis nevezet alatt tisztelték s mint a világ őrzőjét és fentartóját a földgömb két oldalára alkalmazták. Ázsiai rokonát, a Szemüveges kigyót pedig az ősindiaiak tisztelték szentül s látható még ma is a templomok falain képe, sőt a singálók Ceylonban máig is szentként tisztelik s adóznak neki. Egész Egyptomban, valamint Afrika déli részén igen bőven él s a lakott vidékeknek valóságos ostorát képezi, mert nemcsak Afrikában, de az egész világon a legmérgesebb kigyók egyike. Szinezete barnás-vörös, feje kicsiny, nyaka szivalakun van megvastagodva s ha ingerlik ez a megvastagodás szélesen kitágul, mi szerfelett rémletes kinézést kölcsönöz neki, annak daczára, hogy a legkifejlettebb példány sem haladja tul a 4½ lábat. De nagyságát pótolja féktelen, vad, támadó természete, ugy, hogy ha fölzavarják nyugalmából, nyilsebes ugrások­kal, farkahegyére ágaskodva, rohanja meg ellenét s dühe oly határtalan, hogy utána még a fára is felkuszik s a vizbe is beleveti magát s ha igy sem éri el, mérgét reá lövelli. A kigyóbűvölők - mint alább elmondjuk - daczára veszélyességének, méregfogait kitörve, zeneszóra tánczolni tanitják; ha fejehátulját hüvelykükkel megnyomják, botegyenesre kinyulik s oly görcsös merevségbe esik egyidőre, hogy mint egy pálczával, suhogtatni lehet vele. Egy ujjnyomásra megszünik e merevség s ujra feléled - tehát ezzel könnyen megmagyarázható Mózes azon csodatétele a Pharao előtt, hogy eldobván botját kigyó lett belőle s ujra felvéve, megint bottá változott. Afrikában a kigyóbűvölők szerfelett nagy számmal vannak, ugy, hogy minden nagyobb városban, a piaczon vagy bazárokban naphosszat lehet látni mutatványaikat. Lenz, a hires ophiolog következőleg ir le ily jelenetet: Memphisben időztem s egy hires arab fogadó­ban voltam szállva, melynek udvarán egymást érték a különféle mutatványok s az udvar is, mintha csak e czélra lett volna teremtve, ugy nézett ki a körülfutó oszlopcsarnokkal s közepén két vén sycomor fával, mint valami keleti regebeli szinpad. Ott hüsseltem a csarnokban, midőn figyelmemet két magas, szikár arab vonta magára, kik viasz-pálmafáklyákat erősitettek meg mindenfelé, melyeknek fénye, majdnem nappali fényt varázsolt a körded udvar minden zugába. Kiváncsian vártam, mi lesz ebből? Az egyik leült, a másik pedig terjedelmes bőr­zsákot lökött a földre, melyből öt kigyófark csüngött ki. Daczára, hogy a kigyók szinei nem voltak egyenlők, rögtön felismertem az afrikai Paizsócz-viperákat (Naja haje), a mindenkitől rettegett Aspis-kigyókat. A bűvölő most gyorsan mindegyik kigyó farkát tenyerei közt végig morzsolgatta, mire a zsák erősen duzzadni és ugrálni kezdett s egyszerre hangos sziszegés közt öt kigyófej ütötte ki magát a zsákból s farkuk hegyére ágaskodva, magukat felduzzaszt­va, himbálták magukat, mire a bűvölő gyorsan leguggolt s oly ügyesen s oly gyorsasággal szökdösött jobbra-balra, hogy szemmel alig lehetett követni, mert a kigyók is - daczára, hogy 4-6 méternyire voltak a bűvésztől, egy-egy ugrással mellette termettek s ilyenkor a bűvész tenyereivel jobbra-balra pofozá őket, miáltal mindinkább dühbe jöttek s majd mind az öten, majd hármasan támadtak minden oldalról a bűvészre, 3-4 méter magasra és messze ugrálva. Izgatóbb és félelmesebb játékot ennél nem láttam s fokozták a jelenet borzalmasságát s iszo­nyát az arab nézők sötét arcza, villogó szemei, a világitás sajátságos fénye s az idegenszerü környezet. A kigyók szemei kidióztak s zöldes ragyogással meredtek gazdájukra, nyakuk puffadásig kiszélesült s mikor támadásaik hevessége tetőfokát érte, a bűvész felugrott s a lebegő fehér burnusa szélébe kapaszkodó kigyókkal körben kezdett forogni... ebben a percz­ben megszólalt a kis bambuszfurulya hangja, melyen a másik bűvölő játszott, ki eddig csak tétlen nézőként szerepelt, mire emez megállott s a kigyók egyszerre a földre ereszkedtek, szemeik fénye lelohadt s nyakuk duzzadása megszünt - és farkuk hegyére ágaskodva, a zene ütemeire, hol lassan, hol sebesebben himbálták magukat jobbra-balra, majd aprókat szök­döstek körben a bűvölő körül. A mig a zene sebes ütemben és hangosan szólott, addig a kigyók magasan ágaskodva, himbálództak, de a mint fokozatosan lassulni kezdett, mind alább és alább ereszkedtek s végre, mikor halkan, alig hallhatóan zengett a fuvola, egészen a földre ereszkedtek s mozdulatlanul hevertek a bűvölő körül. Ekkor a bűvölő a két legvénebb kigyó tarkóját hüvelykével gyorsan megnyomta, mire mindkettő egyszerre ugy elmeredt, mintha egy vörösbarna pálczává változott volna; a bűvölő suhogtatott vele, s mutatta, hogy meggörbiteni sem lehet, annyira merevek s hozzám jöve, felnyitotta mindkettő száját. Rémülten huzódtam félre, mert mindkettőnek teljesen ép volt a méregfoga.

Intettem a bűvésznek, hogy most ébreszsze fel. Földre veté mindkettőt s gyorsan hátraugorva, tarkójukat hüvelykével megnyomta. A két szörny - minden átmenet nélkül, oly villámgyorsan szökött fel s rontott ujra a bűvésznek, hogy szinte nem akartam hinni szemeimnek - de a felcsendülő halk fuvolahang pár percz mulva ujra az elébbi lankadt aléltságba merité őket. Ekkor a bűvölő mind az öt kigyót minden óvatosság és elővigyázat nélkül felmarkolta és zsákjába hányva, társával eltávozott, hogy másik fogadóban ujra kezdje életveszélyes mutat­ványait.

A paizsócz-viperák csupán Afrikában és Ázsiában élnek - s tulajdonképen a viperák család­jába tartoznak s e két világrészben legismertebb s a legféltebb kigyók közé tartoznak. Fajtáik nem számosak s a több különnemü elnevezés részint szinváltozásaik, részint azon tartomány­ból veszi eredetét, hol tartózkodnak. Igy van az afrikai paizsócz-vipera, a capföldi, a dülény­ded pikkelyü, melyek azonosak az elsővel s csakis nagyságuk, szinezetük halványabb vagy élénkebb voltától nyerték eltérő neveiket. Afrikában a kigyómarások általi halálozás majdnem Indiával versenyez, mert az izzó forróság, a kedvező talajviszonyok nagy mennyiségben termelik e szörnyeket, még a mellett, hogy fajtáik ugyis számosak s marásuk menthetlenül halálthozó. Már a biblia is, mint országos csapást emliti e kigyókat s felemlit néhányat név­szerint is, melyektől óva óv. Igy a homokpusztákon bőven otthonos a szarvas-vipera (Cerastes cornutus), e másfél lábnyi barna-vörös, setéten és világosan foltozott kigyó, mely szemei felett két szarvforma kinövést visel. Ennek szine annyira egyezik a homokkal, hogy alig lehet észrevenni; e mellett be szokta magát ásni a homokba, ugy hogy csak két szarvacskája és fej­tetejének egy része látszik ki; ekkép madár, emlős, a homokba hullt tüskés magocskának véli, az ember meg pláne meg sem látja, igy marása szinte kikerülhetetlen! Jó féllábbal nagyobb az egyptomi szarvas-vipera (Vipera cerastes) és az efah-vipera (Vipera echis) ezen kurta, tömzsi, másfél ujjnál alig hosszabb kigyó, mely a bibliában is Ephah néven neveztetik, melyek mind Afrika lakói, - ez utóbbi azonban Dél-Ázsia és a Kelet-India szigetein is honos, s annyival is inkább veszélyesebbek, mert méreg-mirigyeik nagyok és oly bőven választják el a mérget, hogy 18-22 galambot lehet egymásután megmaratni velük, a nélkül, hogy a méreg hatása csökkenne. Két példánynak méreg-mirigyeit, - melyek terrariumomban, egy sajnos baleset folytán, eldöglöttek - megvizsgálva, a mirigyekben még 3-4 hajszálfinom csatornácskát constatáltam betorkollni, s igy valószinüleg igaza lesz Rode-nak, ki e fajoknál, még ál- vagy tartalék méregmirigyeket is tételez fel, melyek a kiürült fő méreg-mirigyek tartalmát után­pótolják azonnal. Sajnos, hogy vizsgálódásomat alaposan nem végezhettem, mert későn véve észre a kigyók kimulását, ezek már nagymérvü feloszlásba mentek át, e mellett fejük is nagyon össze volt marczangolva.

Fajokra nézve legkevésbbé van sujtva a tengerentuli világrészek között Ausztrália és sziget­világa a mérges kigyóktól; sőt egyideig mentnek hitték e földrészt a tropikus égöveknek ezen átkától. Azonban az uj-hollandi fegyencz-gyarmatok fegyenczei jelentést tettek a kormány­zónak, hogy a végtelen fűfa-, haraszt- és Eucalyptus-erdőkben, - a hol dolgoznak - különösen a nedves és árnyékos helyeken egy kigyófaj él, melynek marásától már többen meghaltak a legiszonyubb kinok között. Ez a halál-kigyó (Acantophis antharicus), s a viperák családjába tartozik és szintoly csudálatos alkatu, mint ezen világrész legtöbb állata, mert farka végén egy tüskealaku, kemény, hegyes kinövést visel, melylyel a benszülöttek állitása szerint ép oly halálosan tud ölni, mint méregfogai harapásával. Érdekes ezen kigyófajnak családi élete; him és nő folyton együtt tartózkodnak és ha veszély közeledik, a nő azonnal valami lyuk vagy bokor alá buvik, de a him bátran állást foglal, s villámgyors ugrással szökik előre és sebzi meg áldozatát, s a halál legkésőbb 10 percz alatt bekövetkezik; mindössze három válfaja él, s legveszélyesebb közöttük a Fekete Halál-kigyó (Acantophis porphyriaca), mely annyira ragaszkodik nőjéhez, hogy ha ezt agyonverik, képes a nyomon követni és halálra marni az illetőt, ha ez a környéken üt tanyát, mert állitólag szaglása - mi a kigyóknál elég csudálatos - szerfelett finom és éles.

Az ó-kori „füszerek országa,” a mesés és gazdag India, hazája a már az ó-korban is ismert félelmes Szemüveges kigyónak (Naja tripudians), mely Indiában a Himalaya hegység tövétől egész Jáváig s a Malabarpartoktól a Philippini-szigetekig mindenhol bőven honos s hogy a benlakóktól mennyire félt és rettegett - annak daczára is, hogy Ceylon szigetén s India nagy részében vallásos tiszteletben részesült s részesül ma is - azt mutatja neve is, mert Bis Cobrának (huszszoros mérgü kigyónak) nevezik. Ez a spanyolok és portugallok Cobra di Capello-ja s közeli rokona az afrikai Aspis-kigyónak, de ezt a rokonát, vadság, erő, gyorsaság és támadásban sokszorosan felülmulja: szerfölött veszélyessé teszik, villámgyors ugráló moz­dulatai, mert ugy pattanik, mint a kieresztett aczélrugó, hogy előle menekülni szinte lehe­tet­len. Hat, nyolcz lábnyi nagyra megnő s izomereje megfelelő nagyságának. A legszebb kigyók egyike, mert felszine majd setét-, majd világos-vörös gesztenyebarna, alul sárgás és sziv­alakun megvastagodott nyaka, mely ingerelve, szélesen, vastagon felduzzad, szintén sárgás s ezen van azon szemüvegalaku sötétlő rajz, melytől nevét is nyerte, Egyiken-másikon ezen szemüvegrajz majd fénylő-fekete, majd barnás, majd szabályos, majd kissé szétfutó, de min­den­esetre emeli e kigyófaj borzalmas kinézését, a mihez a kis fej vadul szikrázó szemeivel is hozzájárul.

Csudálatraméltő az indiai kigyóbűvölők azon bámulatos sajátsága, mennyire ismerik e kígyó szokásait és tartózkodó helyeit, de még csudálatosabb az az eszeveszettségnél is nagyobb vakmerőségük, a melylyel e vad és veszedelmes jószágokat fogdossák; mert egyetlen elhibá­zott mozdulatnál, vagy fogásnál menthetetlenül áldozatul esnek a méregnek, daczára, hogy örökké velük hordoznak egy érczedénykét, telve izzó parázszsal s ebben egy drót-darabka izzik folyton, hogy a sebet azonnal kiégethessék, de e mellett még egy bizonyos növény gyökereit is rágcsálják, mely a részegséghez hasonló kábulatot okoz.

Egy ilyen kigyóbűvölőt legjobban egy kitanitott vadászebhez, vagy egy ragadozóhoz hason­lithatni, mely ugyszólván megérzi a földön és levegőben áldozatának nyomait ott is, s a hol más, legélesebb szemmel, semmit sem lát, ott ő észreveszi a kigyó nyomait s ezen nyomokon haladva, a legtöbb esetben feltalálja azt a rejtekhelyet, hová elhuzódott.

Egy angol tourista-társaság, melyben néhány hölgy is résztvett, reggelizni egy virágzó nauclea- és fahéjbokrokkal benőtt tisztáson telepedett le egy óriási szent-figefa árnyékában. A társaság a legvidámabb hangulatban volt, mert az ezerféle virág illatától átfült levegő szinte el­mámorositotta őket, ugy, hogy a hölgyek a reggeli után virágokat gyüjtve, a férfiak kalapjait akarták megkoszoruzni, mire különösen az illatos nauclea-bokrok füzérformán lecsüggő ágai szerfelett alkalmasak voltak. A hölgyek egyike éppen a közeli dúsvirágu bokor ágait akarta letörni, midőn a pár lépésnyire fekvő bozót szétnyilt, s abból egy benszülött lépett elő, hátán egy puttonyforma fonott kosárral és sietve kiáltott a hölgyre, kezeivel gyors tiltó mozdu­latokat téve. A hölgy nem értette ugyan a szavakat, de meglepődve az idegen megjelenésétől, tétovázva megállt, - de annál jobban megértették a társaság férfi tagjai, mert rémülve ugráltak fel, s kiabáltak a hölgyre, hogy távozzék ama bokortól, mert ott egy szemüveges kigyó rejtőz­ködik. És csakugyan, ugy is volt.

A benszülött kigyóbűvölő, földre szegzett szemekkel, lassan közeledett a bokor felé, az apró virággal megrakott hangabokrokat vizsgálgatva és alig volt két lépésnyire a bokortól, midőn ennek levelei megzördültek és egy világos vörös-barna fark, majd a kigyó többi teste lett látható, a mint gyorsan menekülni és elrejtőzni akart a talaj sürü hangabokrai között. De a kigyóvadász nem hagyott neki erre időt, hanem kis bambus furulyáját elővéve, játszani kezdett, mire a kigyó rohamos mozdulatai megszüntek, s csak lassu mozdulatokkal kúszott a bűvész felé, ez pedig felhasználva a kedvező pillanatot, - előzőleg azonban a társaság tagjait a legnagyobb csendre intve - a fent leirt módon megragadta a kigyót farkánál fogva - s jobb kezét villámgyorsan végigcsusztatva rajt, megmarkolta nyakát, hogy nem haraphatott, bármiként erőlködött is - s egy kis facsipeszszel mindkét méregfogát kitörve, háti kosarába hajitotta a többi közé.

A bűvész azután elmondta a társaság kiváncsi tagjainak, hogy ezt a kigyót már jó ideje nyo­mozza és hajszolja, de nagyon ügyesen el tudott siklani és bujni előle, de ő a kigyó nyomait követve, mégis reátalált s egyuttal gratulált a félelemtől még mindig halavány hölgynek, hogy éppen idejében érkezhetett, mert ha a kigyó meg nem érezte volna az ő közellétét, hát reá­vetette volna magát és megmarta volna a hölgyet, mielőtt csak egy virágot is szakaszthatott volna, „mert a szemüveges kigyó nagyon támadó és dühös természetü, - folytatá a kigyó­bűvölő, - s nem várja meg, hogy őt támadják meg, hanem ő támad először és sokszor 1-2 öles ugrással veti magát áldozatára. De én tőlem félnek - végzé szavait - s már messziről megérzik közeledtemet és a helyett, hogy támadnának, menekülnek előlem.”

Schomburgk csakugyan megerősiti a tényt, hogy a mérges kigyók nagy része, de különösen a szemüveges kigyók megérzik a kigyóbűvölők közeledtét és rohamos gyorsasággal mene­külnek előlük; hogy mi lehet ennek az oka, megfejteni sem ő, sem más nem tudta, de tény, mert többször látta, hogy a mig az ő tőle vagy mástól felriasztott vagy háborgatott kigyó dühösen ellenük fordult s támadásra készült, addig különösen az öreg és tapasztalt kigyó­bűvölők elől oly rohamosan menekültek, hogy csak ugy mozgott és ingadozott bele a fű.

A társaság férfitagjai kiváncsiak voltak a kigyó nyomaira s kérték a bűvölőt, hogy mutassa meg nekik e nyomokat.

De csak akkor bámultak el igazán, mikor ez mutogatni kezdte az irányt, melyben a kigyó haladt a hangabokrok között és ők nem láttak semmit, még csak egy lenyomott, félrehajlott fűszálat sem. De követve a bűvölőt, meggyőződtek szavai igazságáról, mert jó távolban pihenő helyüktől, a talaj egy része szikes, quarczos homokból állott s ebben már aztán határozottan láthatók voltak a kigyó testének hullámvonalai, egész addig, mig csak e nyomok el nem vesztek a hangabokrok között.

Schomburgk beszéli, hogy Bengáliában egy kigyóbűvölő előtt azon kivánságát nyilvánitotta, hogy szeretné látni, mint csalják elő a kigyókat s mint vadászszák és jutalom igérete mellett kérte a bűvölőt, hogy vigye őt magával egy ilyen vadászatra. „Akarod látni? Jó; jer velem azonnal”, - felelé a kigyóbűvölő. „Messze megyünk?” - kérdé Schomburgk. „Dehogy, csak addig a csalitig.” Schomburgk kételkedett, hogy itt, a lakások közelében, alig 60-70 lépés­nyire eső, száraz, de sürün benőtt talajon szemüveges kigyót találjanak, de mégis elment a kigyóbűvölővel. Ez figyelmesen vizsgálódott a talajon mindenfelé s alig mentek 80-90 lépésnyire, megállt, hátra intette Schomburgkot és övéből sipocskát véve elő, játszani kezdett. Mintegy 5 percz mulva Schomburgk leirhatlan csodálkozására öt lábnál hosszabb, élénk szinü példány bukkant elő a fűvel és törmelékkel félig elfedett lyukból s lassu mozgással, magasra emelve fejét, kuszott a bűvölő felé. Ez kissé oldalt fordult, mire a kigyó is ez irányba siklott s mikor farka hegye a bűvész felé fordult, ez gyorsan lehajolt s baljával farkahegyénél fogva felkapta a kigyót, mig másik kezét végigcsusztatva rajta, fejét erősen megmarkolta, ugy hogy a kigyónak szája szétnyilt ugyan, de nem haraphatott. Ekkor is facsipeszszel kitörte mind a két méregfogát s a feldühödött, csavargó, tekergő kigyót néhányszor beleharaptatta egy vastag gyapotnemez-darabba, hogy a fogtöredékekbe ömlő méreg felszivódjék, azután a kigyót háti­kosarába lökte a többi közé. „Egy félóra alatt e módon ugyanazon a környéken négy ily szörnyeteget fogott s tett ártalmatlanná - beszéli Schomburgk - s egészen elszörnyedtem, hogy e halálos mérgü dög ily hallatlan mennyiségben él a száraz, de növénydús helyeken. Igy nem csodálkozom, - folytatja - ha a kigyómarások folytán Indiában évente 20-25,000 ember hal meg, legalább ennyi kerül nyilvánosságra, de még mennyi lehet a belső, alig cultivált vidéke­ken az áldozat, melyek az erdőségek és vadonokkal el vannak a cultivált területektől zárva.”

A kigyók előszeretete és vonzódása a zenéhez már az őskorban is ismeretes volt, hiszen Jeremiás is beszél erről a bibliában és a zsoltárokban; de ezen vonzódás legjobban e kigyó­fajnál nyilvánul. Mintha nem is e vad, ingerlékeny dög lenne, ha zeneszót hall, mert a legfék­telenebb dühtől, egyszerre a legnagyobb szelidség és kábultságba esik, már az első zene­hangokra; daczára ennek azonban a kigyóbűvölő mégis vakmerőn életével játszik, minden fogásnál, - bár igaz ugyan, hogyha a kigyót farkavégénél fogva megkapjuk és függélyesen fejjel lefelé lógatjuk, nem tud oldalt, vagy felfelé emelkedni, hacsak feje a földet, vagy egyéb támaszpontot nem ér - mégis némelykor e kigyók nagysága, izomereje és fürgesége által ki­siklanak a szoritó marokból, azért ritkán láthatni 4-5 lábnál nagyobbakat a kigyóbűvölőknél, mert egy 6-8 lábnyi szörnyeteggel, hosszusága, nagy ereje miatt, egy ember nem tud megbir­kózni. Természetesen sok mese kering ugy India, mint Európában e mesterségről s némely utazó szemfényvesztésnek nevezi ugy a kigyók előcsalását, mint betanithatóságát, mert az indiai bűvészek ügyességben és szemfényvesztésben messze felülmulják legügyesebb európai kartársaikat. Pedig ez legvalóbb tény, melyet a leghirnevesebb serpentologok, mint Lenz, Schomburgk, Curriere stb., mint szemtanuk megerősitenek. Természetesen a kigyók tánczá­ban nem szabad valami kecses és complicált choreographiai figurákat képzelnünk, mert bizony ez nem áll egyébből, mint fejük és testüknek ide-oda forgatásából s vagy magasra ágaskodva, jobbra-balra, előre-hátra himbálódzásból, kisebb-nagyobb ugrások, pattogások, szökdösésekből, a zenének sebes vagy lassubb ütemeihez mért gyorsasággal.

Ez a tánczraidomitás Indiában és szigetvilágán a következő módon történik: Mikor egy vagy több kigyóbűvölő a fogott kigyókkal hazatér, ezeket, vagy két darabjával vagy hármasával, pálmából font lapos, gömbölyü kosarakba, vagy fedővel ellátott kőfazékba helyezik. Kis idő mulva leveszik a kosár vagy fazék födelét, mire a kigyók mérgesen fölágaskodva, kiperdülnek s ugrálva, fenyegetve közelednek a bűvölő felé. Ez bottal vagy magával a kosárral, vagy fazékkal fejükre, orrukra ütve, ingerli, dühösiti őket; ekkor megszólal a zene, mire a kigyók tunyákká lennének, ha a bottal folyton nem ingerelnék őket.

A mint a zene ütemei lassubbak, vagy gyorsabbak, a szerint ütögetik, lökdösik jobbra-balra az ágaskodó kigyókat, vagy előre-hátra, mindaddig, mig teljesen ki nem merülnek. Ezt az eljárást folytatják több napon s héten keresztül, mig végre a kigyók a zene hangjaira azokat a mozgásokat végzik rögtön, mihelyt meghallják, melyekre a bot, vagy kosár ütögetésével szok­tatták őket. Az indiai kigyóbűvölők mutatványai merészebbek az afrikaiakénál; mert ezek, midőn a kosaraikat leteszik, leemelik födelét és oda sem nézve, belenyulnak, s a nézők elé nagy gyorsan sokszor 8-10 drb. Cobrát dobálnak a földre. A kigyók az első pillanatban, a hányan vannak, annyifelé akarnak menekülni, de a sip hangjára azonnal fölágaskodnak és megkezdik tánczolásaikat, ide-oda ugrálva, forogva, hajladozva, ágaskodva. Lehetetlen irtózás nélkül nézni a látványt, midőn a duzzadt nyaku, halálos mérgü szörnyek zöld fényben szikrázó szemeikkel, sziszegve, pökdösve ágaskodnak; nyakukon ott sötétlik a szemüveg-féle rajz: a halál szemüvege; körülugrálják a bűvészt, vad tekintetük folyton erre van szegezve, s ez nyakára, meztelen lábszáraira és karjára tekeri őket, s majd mint ostorral csapdos velük, s szinte fellélegzünk, mintha lidércznyomástól szabadultunk volna meg, midőn lapos kosarába hányva, elfedi őket szemeink elől. De többször megtörténik, hogy az ilyen mutatványoknak gyászos végük lesz, s a kigyóbűvölő is épp ugy belehal a marásba, mint más közönséges ember; mert a kigyóknak kitört méregfogaik hamar megnőnek, vagy, ha ki is van törve, a méregmirigyek azért folyton termelik a halálos nedvet, s a harapásnál a nyomás folytán csak ugy beleömölhetik a sebbe, a melyet a közönséges fogak vagy a méregfogak töredékei okoz­nak. Azért szokás, hogy majdnem minden másodnap a kigyókat felingerelve, huzamosan vastag nemez-szövetekbe haraptatják, hogy ez a mérget magába szivja. Midőn a walesi herczeg Indiát beutazta, s tiszteletére ama mesés ünnepélyek rendeztettek, melyeket csak India tud produkálni, s melyek az „Ezeregy éj” tündérmeséihez hasonlitottak, pompában és regeszerü sajátságaikkal, egy kigyóbűvölő szeme láttára halt meg az alkirályi palota csarno­kában, s vele egy bayadér is, kire a felingerelt szörnyeteg szintén rávetette magát és halálra marta.

Ezen emberek merészségét a nézők s lakosság bámulata, csodálkozása is folyton fokozza, ugy hogy végre maguk is elhiszik mesterségük bűvös erejét és sérthetetlenségét, s mind vak­me­rőbbek lesznek, csakhogy mesés és bűbájos hirük növekedjék; a mellett különféle amulétek és talizmánokkal birnak, melyeknek szintén csodaerőt tulajdonitanak. Igy több utazó beszél bizonyos mesés tulajdonságu „kigyókőről”, mely némelyik szerint kék, mint a türkis, mások szerint fekete és lyukacsos, s ezt ritkasága végett igen nehéz megszerezni, és ha ezzel a sebet érintik, minden mérget kiszí. Delattre kapitány megerősíti ezt. Azt mondja, saját szemével látta, midőn egy brahmin megmaratta magát egy Cobrával, s a sebet a kővel megérintve, semmi baja sem lett - de biz ezt bajos elhinni!

A mi e kő eredetét illeti, erre nézve is hiányzik minden biztos adat, vagy ismeret.

Dr. Huxley, a hires orvos és chemikus, ki harmincz évet töltött az Indiákon, hogy ennek csudáit, rejtélyeit és rettenetes mérgeit tanulmányozza, se tud semmi bizonyosat mondani.

Iparkodott a tudós brahminok és bölcsek titkaiba behatolni, de se pénz, se fenyegetés, se jó szó nem fogott rajtuk, nem árultak el egy szót sem azon csudás mutatványok mibenlétéről, miket Huxley saját szemeivel látott ugyan, de megmagyarázni nem tudott.

Ő is látta a bűbájos erejü kigyókövet, még pedig két alakban: egy világos kékes-zöldes szinüt és egy feketés, lyukacsos külemüt. Nagyhirü munkájában hosszasabban ir is e kőről. Szerinte ez valami felszívó és elnyelő képességü vegykészitmény, de vegyelemzésre még a legmesé­sebb áron sem birt keriteni egy darabkát sem, mert egy tulajdonos sem akart megválni tőle, azon okadatolással, hogy igen nehezen és csak ritkán lehet ily követ szerezni.

A benszülöttek állitása szerint, „ez bizonyos mérges kigyók fejében, vagy gyomrában talál­ható, igen vén életkorukban, s az ilyen kigyóra szerfelett nehéz ráakadni, mert a legvadonabb és legjáratlanabb erdők mélyén élnek és mint királyokat a testőrségük, ugy őrzik ezeket is nagyszámu mérges kigyók.”

Az audhii maharadzsa egy jó nagy olaszmogyorónyi darabot viselt talizmán gyanánt gyürü­jébe foglalva, ugy hogy szükség esetén könnyen ki lehetett venni, s ujra visszailleszteni, s állitása szerint már két esetben mentette meg őt is a haláltól e kő, mikor vadászat közben a cobrák által megmaratott. A maharadzsa aztán elmondta Huxleynek, ki különben háziorvosa is volt, hogy a marás után e követ rögtön a sebre kell illeszteni, s mindaddig rajta kell tartani, mig csak a kő szine meg nem változik. Mikor a kék kigyókő feketés, zavaros-szinü lesz, akkor a sebből minden méreg ki van szíva, s az illetőnek semmi baja sem lesz, de azután e követ tejbe kell áztatni, mindaddig, mig csak elébbi szinét vissza nem nyeri, minek az a jele, hogy a beszitt mérget a tej a kőből magába vette.

Huxley elmond egy, a Delattre kapitányéhoz hasonló esetet, hogy ő is saját szemével látta, mikor egy kigyóbűvölő megmaratta magát egy cobrával, melynek méregfogai egész épségük­ben megvoltak.

„Az elszörnyedés kiáltása tört ki belőlem - irja könyvében - mikor láttam, hogy a feldühösitett halálos mérgü hüllő, hogy marta meg Raadáhbot, e hatvan éven felüli öreg kigyótánczoltatót; de ez egész nyugodtan, csendes mosolygás között, vett elő övéből egy kis szelenczét, s ebből egy mogyorónagy feketés, szivacsos külemü követ, s ezt a sebre helyezve, egy darabka pálma­háncscsal lekötötte. Lélekzetvesztetten vártam, mi lesz a vége? Meg voltam a szeren­csétlen öreg haláláról győződve lelkem mélyéből, mert többet láttam már e rettenetes mérgü hüllők marásától meghalni, minden orvosi segély daczára. Neki is felajánlottam segitségemet, de ő nem fogadta el. Tiz-tizenöt percz mulva bámulva láttam, hogy a kő feketés szine majd setétes, majd világos zavaros kék szinre változott s ekkor levette a követ, s egy parányi, tejjel telt cserépbögrébe helyezte. A tej szine lassan egészen kékesre változott, jeléül annak, hogy a méreg a kőből a tejbe ment át - erre az öreg kivette a követ - mely ujra elébbi feketés szinét nyerte vissza - s elrejtette a kis dobozba övében. Daczára a látottaknak, sem biztam a kő erejében, de órák multak és Raadáhbnak semmi baja sem lett. Magamhoz vettem a tejet, mely alig volt egy és fél kanálnyi, s szállásomon két nyul sebeibe cseppentettem belőle. Mind a két nyul néhány percz mulva, a legkinosabb rángások között elpusztult. A méreg tehát csakugyan a tejbe ment át.”

Maga Huxley, még az általa látottak daczára sem hisz feltétlenül, de további próbákat nem igen tehetett sem ő, sem más, mert azok, kiknek ez a meseszerü kő birtokukban van, egyrészt azért nem szeretik mutogatni, mert Indiában még a gyémántnál is jóval becsesebb lévén e ritka kő, féltik az ellopástól, másodszor pedig a benszülöttek, az európaiaknak nemhogy kezükbe nem adják, de még megtekintésre se igen mutatják meg, csakis igen kivételes, ritka esetekben, kivételes személyeknek adatik meg ez a ritka szerencse, igy azután e mesés kőről meg kell azokkal a mesékkel és megbizhatlan adatokkal elégednünk, melyeket az a kevés személy, aki látta, bocsátott közre, vagy a miket e kőről maguk a benszülöttek terjesztenek és hisznek.

A szemüveges kigyók mérgét az Indiákon gyüjtik és ezzel kenik be a tőrök és yattagánok hegyét, vagy a fuvópuskák és nyilak hegyeit. Természetesen a legnagyobb vadat is el lehet ejteni, ha ezekkel csak egy karczolás éri is. Egyes kigyóbűvölők pedig, a mint kitörik a méreg­fogakat, nagy élvezettel nyelik le a zöldszinü méregcseppet róluk, azon hitben, hogy ezáltal a kigyómarás mérge reájuk hatástalan marad; mert a kigyóméreg csakis a vérre ártal­mas, a gyomorra nem, igy az ilyen mérgezett fegyverrel elejtett vad husa is élvezhető, minden következmény nélkül, kivált ha még a seb körületét ki is vágják.

Minden kigyófajt inkább lehet látni állatkertek, menageriákban élve Európában, mint a szem­üve­ges kigyót, mert a szemüveges kigyófaj annyira megkivánja a tropicus zónák melegét afrikai rokonaival együtt, hogy az európai klimát a legjobb ápolás mellett sem birja és rövi­desen elpusztul. Mikor a Singálok caravánja hozzánk érkezett, a velük levő szemüveges kigyókban ritka ember gyönyörködhetett, mert ezek java része megdöglött már az Európába érkezéskor nemsokára, a megmaradtak pedig örökké betegen, dermedten hevertek a kosarak­ban, mert klimánk egészen elbetegesitette őket, igy mutatványokat jóformán nem is produ­káltak velük.

Hosszu és fölösleges is volna azokra a szektákra kiterjeszkedni, melyek a bibliai kortól kezd­ve napjainkig a kigyóimádást kultiválták, mi Afrika nagy részében az egyes négertörzseknél és Amerika egyes indián törzseinél napjainkban is divik, de részint ez, részint a kigyóknak rejtélyes életmódja, sajátságos alakja s az a félelem és irtózat, melyet jóformán mindenkiben gerjesztenek, adtak okot annyi képtelen balhiedelemre és mesére, melyek a műveletlenebb néposztályokban annyi babonára és babonás vélekedésre adtak okot, melyek aztán a kigyókat különféle varázserő-, csudás tulajdonságokkal és képtelen hiedelmekkel ruházták fel.

Innen eredhet, hogy nemcsak Indiában, de a művelt Európában is vannak olyan balgák, kik magukat kigyóigézőknek és szeliditőknek hiszik, mivel atyjuktól néhány értelmetlen cabbalisticus szót és hókuszpókuszt örököltek és erősen hiszik, hogy ezeknek értelmetlen elhadarása által a kigyóméregtől biztositva vannak egészen. A hires ophiolog, Lenz - ki Thüringiából a viperákat majdnem teljesen kipusztitotta, nagy művében a következő esetet beszéli el:

Waltershausenben nagy hire volt egy Kranzle nevü embernek, mint kigyóigézőnek és szeli­ditőnek. Ez mindig nógatta Lenzet, hogy engedje meg, hadd tegyen próbát viperáival, s győződjék meg az ő nagy varázserejéről. Végre Lenz engedett, mert maga is kiváncsi volt, miben áll ezen mesterség, s azt hitte, valami veszélytelen hókuszpókusz lesz. Csak akkor rémült meg, s bánta meg engedékenységét, mikor odavezette azon nagy ládához, melyben a viperák voltak, s a kigyóigéző puszta kézzel, egyszerüen belemarkolt, s kikapva egy nagy és vén viperát - néhány értelmetlen szót mormogva, ennek fejét szájába dugta. Lenz rémültében majd megmerevült, de saját életének veszélyeztetése nélkül nem segithetett a dolgon. Pár percz mulva azonban vadul forgó szemekkel, éktelen káromkodás és harag között rántotta ki a kigyóigéző a vipera fejét szájából s csapta vissza a ládába, s megátkozta mesterségét és bű­bájosságát, mely e dögnél cserbenhagyta, mert bizony a kigyó nyelve alatt megharapta őt, ugy, hogy néhányszor véreset köpött - és mielőtt még a megrémült Lenz magához térhetett volna ijedtségéből, már, mint a részeg támolyogni kezdett, azután a szőnyegre rogyva, valamit még beszélni akart, de torkát görcs szoritotta össze, s öt percz mulva halva volt.

Népünk között is sok balhit uralkodik, mely a kigyóknak bűvös erőt tulajdonit. Igy azt hiszik, ha egy eleven kigyót a puskából kilőnek, a cső „mérget kap” - azaz gyorsan és biztosan öl; e mellett regélnek holmi fali- és házi kigyókról, melyek szerencsét, vagy veszedelmet hoznak a házra, stb.

Lélek és ösztön.

Descartes automatáknak, Buffon csupán ösztöneik után indulóknak mondva az állatokat, megtagadnak tőlük minden szellemi tulajdont, sőt az akarat szabadságát is csak az ösztönök nyilvánulásainak mondják. Ellenben Agassiz, Baer, Burmeister, Barrande, Giebel, Owen, Pfaff, Queenstedt és Leibnitz stb. az állatoknál szellemi életet, lelket s akaratot s bizonyos fokig egyént is feltételeznek.

Legujabban Lacassagne és Flourens tettek igen mélyreható és fontos észleleteket e tekin­tetben. Különösen Lacassagne, a lyoni egyetem tanára mondja szerfelett fontosnak az állatok szellemi életét az emberekre nézve és ebben igaza is van, mert csakis az állatokkal való összehasonlitása az embereknek volna a legbiztosabb mód a tudományos psychologia meg­állapitására s valamint az összehasonlitó boncztan kimutatja alakilag a testrészek s csont­szerkezet hasonlóságát, épp ugy kimutathatja a szellemi hasonlóságot azon anatomus, ki a lélek kedélyvilágát veszi az összehasonlitás szempontjából szellemi bonczkése alá.

Nem lehet tagadni - s már Aristoteles is fejtegette ezt, - hogy az ember lelke csecsemő korában semmiben sem különbözik az állatétól s csupán ösztönnek engedelmeskedik akkor, mikor a tápot adó anyai emlőt keresi, vagy szükségleteit, mint az állatfiókák, eviczkélés, sirás és nyöszörgés által jelzi - a nélkül, hogy annak tudatában volna, hogy éhes, hogy szükségli ezt, vagy azt. Sőt ezen ösztönök maradandókká válnak, az emberi lélek a csecsemőben nem fog kifejlődni, hanem dermedten, szunnyadva marad, ha nem fejlesztetik ki szellemi élete környezete által, s ha minden szellemi befolyástól távol tartatik, mint ez történt a Feuerbach jogtudor által leirt Hauser Gáspárral, ki, bünös módon születésétől kezdve 17 éves koráig egy pinczébe volt bezárva és se beszélni, se gondolkozni nem volt képes, hanem csak, mint az állatok, visitás és nyöszörgés által adta jelét éhségének; s azon módon kellett lelkét és ön­tudatát felébreszteni s nevelni őt ujra, mint egy ujszülött csecsemőt. Az Owen és Ocken természettudósok által emlitett és a vadállatok közé került, s ezek által felnevelt gyermekek is, épp ugy, mint az állatok, négykézláb jártak, ugyanoly hangon orditoztak, mint amazok; vagy vegyük csak hazánkban a Fertő-tóból kihalászott Hany Istókot, kit anyja tán kitett és a mocsárban valóságos kétéltüvé változott át; beszélni, gondolkozni nem tudott, hanem csak, mint a vidra nyiszorgott, fujt és nyöszörgött, ha valami kelletett neki: látott a viz alatt, s csudálatos zegzugos szökelésekkel uszott, mint a békák.

Akár elfogadjuk Darwin elméletét, akár nem, az állatoktól a lelket megtagadni nem lehet. Ha elfogadjuk a leszármazási theoriát, akkor kell birniuk, hisz az emberi lélek ebből fejlődött ki; ha pedig nem, ugy az alábbiak eléggé bizonyitják, hogy az ösztön mellett, többé-kevésbbé kifejlődött szellemi élettel birnak.

Természetesen, a mint az emberi alkat a legtökéletesebb szerkezetü az élővilágban, ugy az emberi lélek is hasonlithatatlanul és oly magasan áll fejlettségében az állatoké fölött, a milyenné ezeket fejleszteni még megközelitőleg sem lehet soha.

„Az ember a teremtés koronája”, „a világ ura” s a mi az emberek értelmességét és lelki életét az állatokétól megkülönbözteti, az a reflexió; mert az állatok is élnek, éreznek, tudnak, gon­dol­koznak, emlékeznek; de az ember tudja, hogy él, tudja, hogy tud, érzi, hogy érez, elgon­dolja, hogy gondolkozik, s okát tudja adni s önakarattal tud, minden külbefolyás nélkül is emlékezni, ha akar.

Épp igy az ösztön és szellemi élet között is, nem csupán különbség, hanem határozott ellentét van, mert az ösztön vak, czéltudatlan és változatlan szükség, a szellemi élet és értelem pedig: akaratszerü, feltételes, a körülményektől függő és változékony. „A hol megvan az értelem bizonyos fokig, ott léleknek is kell lenni”, mondja Flourens, mert az egyik a másik nélkül sehol sem képzelhető.

Az ösztön vele születik az állattal, s ellenállhatatlan erő képében hajtja az állatot, a nélkül, hogy ebben a szükségnek, akaratnak, vagy értelemnek csak parányi kis része is lenne. Ezt teszi az állat, mert tennie kell, mert vele és benne született.

Ugy az ösztön-, mint a szellemi élet terén, már évek óta vizsgálódom én is, s mennél tovább haladtam e vizsgálódásokban, annál kézzelfoghatóbban győződtem meg, hogy az állatok fel vannak ruházva bizonyos értelemmel, melyet az ösztönnel azonositani, vagy éppen fel­cserélni, nem lehet. Mert az bizonyitásra sem szorul, hogy ugyanazon fajbeli állatok egy és ugyanazon ösztönökkel birnak, de különböző értelemmel vannak felruházva, mely értelem egyiknél magasabb, másiknál alacsonyabb értelmi fokon áll.

Igy 1866 őszén - rokonom, Horváth hajóorvos négy fiatal hódfiókát hozott (Castor fiber) Észak-Amerikából. E hódokat egy hónapos korukban választották el szüleiktől s nálam 1887-ben, már igen czélszerü kalitban voltak, mégis épiteni kezdtek; az általam felnevelt pelék, noha élelmük, meleg, kényelmes helyük megvolt, mégis téli álmot aludtak; szintugy a fel­nevelt fenyő-czinkék (Parus ater), bubos-czinkék (Parus cristatus), daczára annak, hogy élelmük elég volt a kalitban, mégis bőven dugdostak el magvakat a szögletekbe, repedésekbe, épp ugy, mintha a szabadban lettek volna, hol élelem szükében szokták az ilyen eldugott készletet elővenni. Ez tehát az ösztön, mely velük született, melyet szüleiktől nem tanulhattak, miután korán el lettek választva tőlük, s annak daczára, hogy szükségük nem vala ezekre, mégis megcselekedték, mert hajtotta, ösztönözte őket erre a velük született, s bennük lakozó ösztön.

Hogy minő más az értelem, hogy ez csakis ugyanazon fajoknál is csupán magától az egyéntől függ, erre a következő példa a legalkalmasabb: A vadászkutyákban megvan az ösztön a vadászatra, de még sem egyforma jól érti minden vadászkutya a vadászást, hanem egyik kitünő jó, a másik pedig használhatlan.

A legtöbb faj állat, madár álmodik is. Nagybátyámnak egy vén kopója alvás közben épp ugy csaholt és nyüszített, mintha hajtana; mig nagynéném macskája, melynek egy czérnára kötött gombolyag volt kedvencz játékszere, álmában előlábaival sokszor 8-12 perczig ugyanazon mozdulatokat, kapkodást, s gurgatást tette, mint mikor nappal a gombolyaggal játszott. Némelykor a kanári és Cardinál álmukban halkan egy-egy strófát énekelni kezdenek teljesen eldugott fejjel; - egy szürke papagájom pedig több izben beszélte álmában ugyanazon szava­kat, melyeket napközben legjobban szeretett kiejteni - pedig az álmodást nem lehet képzelni gondolkodás és értelem és visszaemlékezés nélkül, ösztönnek nevezni még kevésbbé, mert akkor valamennyinek kellene egy és ugyanazt álmodnia.

Ugy az eddig elmondottak, mint az alábbiakból tehát kézzelfoghatólag kiderül, hogy az egyfaju emlősök, mint az egyfaju madarak, mindegyike egy-egy különböző egyén, s egyik a másiktól különböző characterrel, természettel és értelmiséggel van felruházva.

Csak két példával illusztrálom ezt általánosságban:

A Csuklyás majmok (Cebus capucinus) közül egyesek szelid, nyájas, ragaszkodó termé­szetüek, tanulékonyak, mig mások vadak, harapósak, megközelithetlenek, s az értelemnek egy parányát sem mutatják; a papagájok közül pedig a Kékhomloku amazonból (Chrysotis aestiva) egyes szintén magas fokban tanulékony, szelid, hizelgő, ragaszkodó, s gazdája kedvét kereső, mig egy másik boszuálló, ravasz, alattomos, vad, dühös, s oly kevés értelmiséget mutat, mintha nem is ama fajból való lenne.

Aki mélyen, alaposan belepillant az állatok kedélyvilágába, az, a fentiek mellett, még arról is meggyőződik, hogy az emberi-nem kedélyvilágából, gyengéi és erényeiből szerfelett sok meg­található az állatvilág egyes egyéneiben, melyektől az értelmiséget, észt, lelket megtagad­ni és ösztönnek nevezni, saját jobb meggyőződése elleni megrögzött tagadás volna.

A lélekvándorlás eszméjét sem más, mint azon sok rokon szellemi vonás ébresztette fel az ó-kori népekben, melyeket egyes állatfajoknál tapasztaltak; látva az állatok, madarak több esetben nyilvánuló öntudatos akaratát, szellemi életét, érzelmeit, ragaszkodását, jöttek azon gondolatra, hogy csakis állathüvelyt magára öltött emberi lélek lehet képes az állatban az emberekéhez hasonló érzelmet, kedélynyilvánulásokat produkálni.

Kezdve az anyai szeretet, gondozás és önfeláldozáson, a hűség, ragaszkodás, szereteten kivül, a féltékenység, irigység, boszuállás, ravaszkodás, csalás, hiuság, tettetés, szemérmesség és bujaság, emlékezés és gondolkozás, valamint a magas értelem oly feltünő példáit látjuk egyeseknél, melyeket csakis szellemi élet - a lélek jelenléte magyarázhat meg csupán, egyéb semmi más - mert, ha ezeket is „ösztönnek” nevezné valaki, ugy az emberek között is meg kellene tagadni az „egyént” s minden egyéni szellem- és kedélynyilvánulást „emberi ösz­tön­nek” kellene neveznünk.

Egyes állat- és madárfajok megtámadott kicsinyeiket oly önfeláldozó szeretettel védik, hogy maguk is elvérzenek és áldozatai lesznek szeretetüknek a küzdelemben; fájdalmas sikoltozás és nyöszörgéssel kisérik, repdesik körül azt, ki kicsinyeiket elrabolja s iparkodnak meg­menteni, kiragadni körmei közül; ezzel ellentétben egyes fajok pedig - akár csak azon gyer­mekeiket kitevő lelketlen anyák, közönyösen hagyják feldulni fészkeiket, elrabolni fiókáikat, sőt némelykor maguk a szülők falják föl fiókáikat, vagy hagyják éhen veszni őket, mint ez a sertéseknél, a szénczinkénél és kanáriknál gyakran előfordul. A legtöbb madárfaj, ha akkor fogatik meg, midőn kicsinyei vannak, ezek utáni fájdalmában elpusztul a kalitban. Minő dühvel védi a farkas, oroszlán, tigris kölykeit; az agyonlőtt majomanya és medve pedig még utolsó vonaglásaiban is kicsinyeit védi, oltalmazza az ütődés és sérülés ellen, magához vonva, mellére szoritva.

Érdekes, de egyuttal mélyen megható, mint tanitják róka, farkas, oroszlán stb. kicsinyeiket a vadat megfogni, megölni, vadászfortélyokra, lesugrásokra, a veszély elleni menekvésekre s elrejtőzködésekre; mint darabolják, szaggatják szét, sőt félig meg is rágják a prédát, hogy a kicsinyek gyenge fogaikkal össze tudják rágni; minő fáradhatatlan tanitói madaraink is fió­káiknak a repülés, élelem-, rovarkeresés- és evésben, hivó hangjaik megértésében, az éneklés­ben... Nem-e tanitja az anya is ujszülött gyermekét az evésre, beszédre, mikor már értelem­köre tágulni kezd?! Az állatok értelmi köre is csak lassan, fokozatosan fejlődik és sokszor bámulatos eredményeket lehet elérni szellemi életük kifejlesztése által.

Én kajdácsaimat nem üres léhaságokra tanitom, hanem olyan kifejezésekre, melylyel egyik másik szükségleteiket elégitik ki. Rendszeres tanitás által könnyen oda lehet vinni, hogy megérti, de meg is érteti, a miért kiabál. Ha megtanulja e szavakat: alma, kávé, czukor, dió, kérni fogja ezeket azon időben, mikor kapni szokta, teljes öntudat- és akarattal.

És ha kávét kér és mást kap, nem elégszik meg ezzel, hanem addig kiabál, mig meg nem kapja. Sőt, ha éhes, sir, mint a gyermek; de viszont harsogva felkaczag, ha állójáról véletlenül leesik, vagy, ha az ingerkedve kinált falatot az ember kezéből kikaphatja. Jó kedvében fütyöl, danol; de ezt sohse teszi, ha mérges, szomoru vagy beteg; egy Kék Arara egy álmos cselé­dünktől eltanulta a lusta, elnyujtott ásitást; de azt sohse produkálta előbb, mint este 9 óra után, mikor már ő is álmos kezdett lenni. Fejüket egyesek nagyon szeretik kapartatni. Egy kajdá­csom, ha azt mondtam: „Lóra, hadd kaparom a fejedet,” kinyujtotta fejét, s tollát borzolta, és legkedvesebb falatjait is visszautasitotta ilyenkor; ha nem kapartam, kiabált és nyugtalan­kodott.

Nem uj eset az sem, hogy a kutya, meghalt gazdája sirjáról nem mozdult, s ott éhen halt bána­tában; épp igy Kleinmayr fővicárius papagája gazdája halála után szintén bánatában halt meg, gazdáját keserves hangon, siratva, nyögve hitta, kereste napokon keresztül.

Emlékező tehetségük, figyelmességük jelét mutatja a következő körülmény: Lágyétkü mada­raimnak magam adok enni. Egy Jamaika Troupialnak (Icterus jamaicensis) és egy Fuvola madaramnak (Gymnorrhina tibicen) szerfelett jó étvágyuk van, ugy hogy reggelre már nincs étkük. Rendesen 8-9 óra között kapnak enni. Mikor én belépek hozzájuk, a Troupial énekelni kezd s üres evővályuját kilöki, a Fuvolász pedig az üres vályuval csőrében jár-kel, dörömböl kalitjában, mig enni nem kap.

Ugyane tapasztalatot tett a boldogult gróf Csáky László képviselőházi alelnök is; az ő Fuvo­lá­sza is a szájába fogott vályuval járt-kelt kalitjában, ha őtet meglátta s követte minden moz­dulatát - jelezve, hogy enni kér.

A féltékenység mind az emlős-, mind a madárvilágban ki van fejlődve. Az oroszlán-, tigris- s farkashimek halálig küzdenek egy-egy nőért; a szürke faju Inseparables (Agapirnis cana) pedig - mint nálam történt - megölt egy zöld verébkajdácskát (Psittacula passerinaz)mert ez nőstényével pár csőrcsókolódzást váltott, de még nőstényét is megbüntette, mert az nap több­ször kergette, csipdeste és hajszolta haragosan. Épp ilyen a himgólya is. A smyrnaiak és Ázsia keletén élők, sokszor mulatják magukat azzal, hogy rucza és gémtojásokat raknak a gólya fészkébe. Mikor ezek kikelnek, a himgólya kétségbeesett dühbe jön s csőrével agyonvagdalja nőstényét, mint hütelent.

Irigyebb és bosszuállóbb teremtéseket pedig a kajdácsoknál már keresni sem kell. Nem egy­szer tapasztaltam, hogy ha egyik papagájomat megcsókoltam s a másikat nem, ez még 2 óra mulva is megcsipett érte; és ha nem vigyáztam, odarepült a megcsókolthoz s összecsipdeste, pedig különben a legjobb barátok voltak.

De a gondolkozás és megfigyelés legfrappansabb példáját a következő eset bizonyitja leg­jobban, hogy minő kifejlett észtehetséggel tudnak csalni, ravaszkodni s tettetni az állatvilág­ban is:

Egy Nap-papagáj (Chrysothis ochroptera) oly közel állt kalitkájával egy Csufoló rigóhoz (Mimus polyglottus), hogy ennek kalitját elérte, ha fejét kidugta. Hogy e pompás éneklő gyak­rabban énekeljen, egy-egy darabka leveskörtét adtam a kalit drótjai közé. A Nap-papagáj­nak is folyt a nyála a gyümölcs után, de tél lévén s ez drága volt, neki nem jutott. A másik nap hallom, hogy a rigó fütyölt, de hangja erősebb volt a szokottnál és kissé idegenszerübb is. Adtam neki egy szelet körtét. Egy negyedóra mulva megint fütyölt - ujra körtét dugtam neki, mert az elébbi szelet eltünt a drótok közül. Kevés idő mulva ujra hangzott a fütty, de nem ügyeltem reá; ... feltünt azonban, hogy az ének folytonosan hangzik. Odamenve, látom, hogy körte nincs! Lehetetlen volt, hogy a rigó e rövid idő alatt egy negyed körtét evett volna meg, pedig eltünt, mert sem kalitkájában, sem a földön nem volt. Ujra adtam neki és elrejtőztem. Ekkor láttam, hogy a papagáj kinyult és a körtét elvette s megette... s alig 10 percz mulva utánozni kezdte a Csufolórigó énekét, e mellett fél szemmel kifelé lesett, hogy jövök-e? Mig ott álltam, nem nyult a körtéhez, s egy hangot sem hallatott csak mikor elmentem. Többször megpróbálva e dolgot, - láttam, hogy tudatosan cselekedett igy, hogy körtéhez jusson.

Flourens egy lovat emlit, mely sántának tétette magát, valahányszor befogni akarák; Lacassagne pedig egy vén komondorról irja, hogy valahányszor társai télen a tüzhely köré feküdve, neki nem engedtek helyet, - az udvarra rohant s dühös csaholást kezdett; társai erre szintén kirohantak nagy csaholva, a vén ravasz pedig besompolygott és a legjobb helyet kereste ki ez alatt a tüz körül.

Meggyógyulva, persze nem kapta tovább e drága eledelt. Az első nap csak megvolt, bár sokat rikoltozott, de már a másik nap borzas, kedvetlen volt s betegnek látszott. Megint aszuboros piskótát kapva, vig lett. Végre rájöttünk, hogy valahányszor az aszuboros piskóta eszébe jutott, betegnek tétette magát. Ép igy tett egy Amazon papagáj is; ez is beteg volt egyszer s néném ápolva őt, majdnem egész nap ölében tartva, kapargatta ápolgatta. Ez is, valahányszor nénémhez kivánkozott, kit igen szeretett, nyögött, tollait borzolta, szárnyait, farkát leeresztve, betegnek tétette magát.

A hiuság érzése különösen a pompás Lory-fajoknál annyira ki van fejlődve, hogy egy kalitban meg nem türnek maguk mellett más tarka, szép tollazatu fajokat. Igy egy nagy voliereból ki kellett a tarka Rosella- és Pennant-papagájokat vennem, mert a loryk üzték, marták őket foly­ton, mig az egyszerü, fakó szinezetü Nympha-, Sándor, Quäkker-papagájokkal baráti lábon éltek. Mindjárt fürödtek, rendezték tollaikat, ha csak egy porszem hullt is rá, vagy, ha meg-megsimitottam őket.

Mindenki előtt ismeretes az a mély gyülölet mely a macskák és kutyák a házi nyulak és a vad nyulak között van; de néha megtörténik, hogy ily ellenfelek békét kötnek egy közös czél elérésére. Ezt Mouchez constatálta Szent-Pál szigetén, hol a Venus átvonulását figyelte meg; itt a patkányok és macskák barátságban éltek egymással és szövetséges társak voltak az apró madarak elpusztitásában.

A macska, elefánt minta-képei a szemérmességnek, mig a kutya, majom pedig az immoralitás mintaképei.

Egyes fajok szerfeletti kiváncsiságuk által tünnek ki. Egyes antilop-fajokat máskép nem lehet lövésre kapni, mintha kiváncsiságukat felébresztik. A vadász éleseket füttyent s rikitó szinü zsebkendőjét botra kötve, lengeti. Erre a félénk, vigyázó állatok kiváncsian megállnak és köze­lednek, folyton csak a zsebkendőre vigyázva egészen lőtávolig. A Csufoló rigó pedig egész órákig elszálldogál egyik fészektől a másikig, kiváncsian vizsgálva azok belsejét, tojá­sait, a fiókákat. Ha fészket nem talál, egyes madarak hivó hangjait utánozza, hogy az elrejtett fészkekben levő kicsinyek feleljenek és elárulják a fészek hollétét.

A majmok észtehetsége pedig még a számolásra is kiterjed. Háromig tudnak számolni. Ha valamely gyümölcsöst vagy földet ki akarnak fosztani, előőrsöket állitanak ki. Ha három ember jő és elrejti magát, a megfutamodott majmok nem jönnek vissza, ha két ember el is tá­vozott, mert tudják, hogy a harmadik még elrejtőzve van és ha csak ez is távozott, jönnek ujra elő. De már négy embernél vége van a képességüknek, mert, ha ezekből három eltávozott, nem emlékeznek már, hogy a negyedig ott maradt s ez aztán a rejtekből lelövöldözheti őket.

A Hamardryasok és Geladák, Afrika ez óriási majmai, meg tudják a harczost a földmivelőtől különböztetni, igy, ha egy-egy durrah-, vagy tengeri-földet fosztogatnak, nem rohannak vissza a hegyek közé, ha egy asszony, vagy egy fegyvertelen férfi jő! Jőjjön ellenben egy fiucska lándzsával, vagy nyillal, ettől rögtön megfutamodnak.

Sonnerat elefánt-vadász és természetvizsgáló szintén érdekes adatokat ir az elefántok szellemi képességéről:

Egy szelid elefánt mély gödörbe esett, melyből kijönni nem tudott, se nem birták kivonszolni. Rőzsekötegeket dobáltak tehát a gödörbe, melyeket az okos állat folyton maga alá rakott orrmányával mindaddig, mig csak el nem érte a gödör szélét.

Angolország legjobb bonneja sem viseli jobban gondját a rábizott gyermekeknek, mint egy szelid elefánt. Sétálni megy velük, nem engedi őket vizhez, árokhoz közeledni, vigyáz, fülel mindenfelé; elfujja róluk a mosquitókat orrmányával, valamint megzörgeti a füvet, harasztot, bokrokat, hogy nem rejtőzik-e ott mérges kigyó, vagy csuszó-mászó? Egy esetben Lord Hastings gyermekeit és nevelőnőjét, kiket egy tigris támadott meg, védte meg egy ilyen elefánt, agyontaposva a vérszomjas vadat.

A pondycheri pagoda elefántjai alamizsnát gyüjtenek a templom részére s maguk fizetnek a czukornád és banánkötegekért, mit saját szükségleteikre vásárolnak.

Gyönyörü jellemvonás ezen állatcolossusokban a nagy értelem mellett, még a hála érzete is.

Madrasban történt, hogy a maharadzsa elefántjait mindennap fürdeni hajtották. Ilyenkor az elefántcsapat a piaczon ment mindig keresztül, hol főzeléket, gyümölcsöt árultak. Egyik áruló asszony, kinek bódéja is volt, az előlmenő legöregebb himnek naponként hol egy köteg banánt, hol más zöldséget ajándékozott.

Egyik nap e himelefánt és társai megvadultak s ezen óriási állat mindent legázoló dühe elől még hajcsárjai is és velük minden élő menekült, a merre látott, mert agyontiport volna min­denkit. Az árusnők is rémülten menekültek, köztük az is, ki az elefántot naponként megvendé­gelé, de vak rémületében pólyába kötött gyermekét ott felejtette kosarai mellett. A bőszült colossus bömbölve gázolt és szórt szét mindent s odaérve a bódéhoz, meglátta a siró gyer­meket. A közeli házakból rettegve nézték, mint kapja fel orrmányával a kisdedet - az anya elájult - s várták, mikor fogja földre vágva, szertetaposni, - de e helyett csendesen a bódé tetejére helyezte, hogy utána jövő társai el ne gázolhassák és orditva, a fákat, korlátokat tördelve ki - rohant tovább.

Ezen felhozott példákon kivül, még számtalan esetet lehetne felhozni, melyek szintén az állatvilág szellemi élete mellett bizonyitanának - de ezen elmondottakból is kétségtelenül kiviláglik, hogy az állatvilág is bir szellemi élettel, bir lélekkel - mely, ha nem közeliti is meg az emberi lélek nagyságát, magasztosságát, de van, létezik s az ösztönnel semmikép sem azonositható egy fogalommá!!

A tenger könyei.

A föld szikrázó drágaköveket, aranyat, a tengerek szelid fényben csillámló, szivárványtarka szinjátéku gyöngyöket adnak a föld fiának a királyok koronáiba, a hölgyek diadémjaiba és hattyu nyakukra ékszerül.

Már a legrégibb korban is ismerték és minden drágakő fölé emelték kedveltségben a tengerek eme termékeit, s az az átlátszóság, az a mély és szelid, de mégis a szivárvány minden szinei­ben csillámló fény, valami mesés nymbussal és varázszsal vette körül az igazgyöngyöket, ugyannyira, hogy eredetét, képződését a legfantasztikusabb mesékbe és regékbe burkolták.

A classzicus ó-korban majdnem minden fontosabb tárgynak vagy cselekménynek megvolt a maga istensége és a minek eredetét világosan nem tudták, azt a csudák és mesék ködébe; burkolták és ez alól még a bölcsek és tudósok se tudták egészen kivonni magukat, minek bizonysága, hogy az ó-kor két leghiresebb természettudósa: Aristoteles és Plinius is, a gyöngyök eredetét a legcsudásabb módon magyarázták.

Aristoteles szerint a gyöngykagylók azokon a harmathullató, csendes éjszakákon, mikor az ég milliárd csillaggal fedett s a természet is álmodik, feljönnek a tenger felszinére és kitárva kagylóikat, fogják fel a harmatcseppeket s ezután ujra lemerülve a fenékre, megszületik bennük a gyöngy. Ezt a regét Boethius idejében is hitték, csakhogy Szent-Iván éjszakájára tették ennek idejét s mennél szebb, ragyogóbb Szent-Iván éjszakája, annál fényesebbek a gyöngyök, mert „annál nagyobb a kagylók ihlete, mely őket a gyöngyképzésre lelkesiti.” Ezen hiedelemből születtek azután: „Triesmain menyegzője”, a „Harem Románcza”, „Filicaja gyöngye” cz. költői művek, melyekben ezen eszme van különféle variatiókban feldolgozva. Plinius szintén elfogadja e regét, csakhogy még azzal toldja meg, hogy a harmatcseppek mellé a hajnali csillag sugarait is magukba szívják s ezen fényes sugarak adják a gyöngyöknek szivárványszinü játékát és ezüstös fényét. Apollonius azonban tagadja e mesét, azt mondva, hogy vizből semmiféle szilárd anyag nem képződhetik s más reálisabb magyarázatot keresve, azt bizonyitgatja, hogy mikor a hajósok olajat öntenek a tengerre, a gyöngykagylók azt cseppenként feliszszák (és zárjel közt megjegyzi, hogy a gyöngykagylók az olajat nagyon szeretik) és ezen olajcseppekből születnek a gyöngyök.

A poëtáknak azonban egyik magyarázat sem tetszett, hanem találtak maguknak költőibbet, fellengősebbet. Ők ugyanis Nereus tengeristen fekete szemü leányainak, a Nereidáknak könyei­ből származtatják; majd pedig segélyül hiva a Mythologiát is, a vadkantól megölt Meleager nővéneinek könyeiből, kik a tengerparti sziklákon, a magányban szünet nélkül siratták bátyjukat s könyeik a tengerbe hullva, gyöngyökké változtak. De az istenek máskép is megakarván jutalmazni a nővérek ragaszkodó szeretetét, őket gyöngytyukokká változtatták, könyeiket pedig e szárnyasok tollaira helyezték. E végből az ó-kor költői előtt a gyöngyök könyeket jelentettek, Horac és Ovidius verseikben a „tenger könyeinek” nevezik, mig Vir­gi­lius szerint a rózsaszinü Venus- és a szivárványszinü Halyetos-kagylók sirják a gyöngyö­ket s e szerint a gyöngy nem egyéb, mint megkövült köny, azért ez okból hullatta könyeivel vegyest egyenként drága gyöngyeit férje ravatalára a szép Cleto, a dusgazdag és hires Nolanus szobrász vigasztalhatatlan özvegye is, mesésfényü villájában.

Mikor a pazarlás és fényüzés a rómaiaknál annyira lábra kapott, az igazgyöngyöket a gyé­mántoknál és minden drágakőnél jobban kedvelték és becsülték. Ez okból a gyöngy­kereskedés oly nagy mérveket öltött, hogy külön hajók, egész kis flotillák - egyedül csak gyöngyvásárlás czéljából keresték fel az indiai kikötőket. Plinius, „Liber de Lapid. protios. cz. 61.” czimü munkájában sokat ir az őrült fényüzésről, melyet a római gazdag és előkelő hölgyvilág a gyöngyök utáni vágyában üzött. A legértékesebb és legkedveltebb ékszerek nagyobbrészt csakis keleti gyöngyökből álltak és azon egyes nagy csüngő gyöngyöket, melyeket függők gyanánt füleikben viseltek, „elenchosoknak” nevezték. E szó annyit tesz, mint „megszégyenitő”, mert csakugyan arra is voltak számitva, hogy roppant értékükkel megszégyenitsék, kétségbeejtsék és a sárga irigységbe döntsék azokat, kik hasonlókkal nem pompázhattak. Bár ezen idő rég elmult, hanem azért minden hiu és nagyravágyó hölgyecskére kétségbeejtő „elenchost” képez biz még mai nap is, ha egyik-másik hölgytársa fülében egy-egy pár nagy gyémánt boutont, vagy nagy igazgyöngycseppeket pillant meg s ő nem tud olya­nokat szerezni. Brutus anyjának, Serviliának hires gyöngye 265.000 tallér értéket képviselt s ezen gyöngyöt állitólag Julius Caesar ajándékozta kedvencze, Brutus iránti szeretetéből anyjának. A hires meseiró Aesopus pedig oly óriási vagyont hagyott fiának, Claudiusnak, hogy ez jövedelmével annyira nem tudott mit csinálni, hogy egy lakomája alkalmával ven­dégei elé egy tál igaz gyöngyöt tétetett és mindegyiknek le kelle azokból nyelni egy szemet. Ekkor történt, hogy a zsugori Crassus majd megfulladt, mert a legnagyobb gyöngyszemeket keresve ki, a harmadik torkán akadt és csak egy aethiop rabszolga lélekjelenlétének köszön­hetik, hogy meg nem halt, mert már egészen el volt kékülve, de ez a megakadt gyöngyöt sze­rencsésen letolta ujjával, miért is Crassus hálából, a lakoma végével, elhervadt rózsakoszoru­ját ajándékozta neki. „Ez is általános csudálkozást keltett - mondja Plinius, - mert Crassus, még az ég madaraitól és a föld állatjaitól is sajnálta és irigyelte a mezők, erdők gyümölcseit és füveit s a folyók és patakok vizeit,” mert mindent maga szeretett volna felfalni nagy fösvény­ségében.

E lakomáról a római társaság igen sok drasztikus élczet csinált, hogy a vendégek miképp akarták a lakoma végével az elnyelt drágaköveket megszerezni, különösen sok csipős czélzást kellett azon hölgyeknek kiállani, kiknek férjeik a lakomán részt vettek, mert ezeknek barát­nőik azt ajánlgatták, hogy „elenchosaikat” nárdus-, ektropium-, rózsaviz s más efféle illat­sze­rekkel impregnálják.

A hires Lollia Paulina, Nunius Tiburtius senator fiának lakodalmán oly gyöngyökkel ékesitve jelent meg, melyek mindegyike 40.000 sestertiumot ért s Plinius saját szemeivel látta azon számlákat, melyeket férje, Cajus, neje gyöngyeiért fizetett. Julius Caesar is annyira szerette a gyöngyöket, hogy üres idejében egy onyx-tárczácskán mindig előtte voltak s legkedvesebb mulatsága volt szinjátékaikban gyönyörködni és az egyes szemeket mutatóujjhegyein mérlegelni és mielőtt hires galliai hadjáratára indult volna, fogadást tett Vénusnak, hogy győzelem esetén, a legdrágábbat és legszebbet, mit csak a föld és tengerek adhatnak, áldozza fel neki. Csakugyan győzelme után, a legnagyobb és legszebb gyöngyökből egy medaillont készittetett s ezt függeszté fel az istennő szobrára, kinek, mint a habok és tengerekből születettnek, voltak amugy is a drága gyöngyök szentelve.

De nemcsak a rómaiaknál állt ily kivételes nagy becsben, hanem az ó-kor valamennyi népénél és nemzeténél. A chaldei és phoenicai hajósok az ismert kikötők mindegyikét felkeresték gyöngyeikkel, melyeket részint a Perzsa-tengeröböl gyöngyhalászaitól, részint pedig az egyptomi kikötőkben vásároltak össze, mert a Ptolomeusok korában a gyöngyhalászat már egészen rendszeresen üzetett s a gyöngyök e királyi ház egyedárujaként tekintettek. Dávid király koronájának gyöngyei szintén hiresek valának, a bölcs Salamon királynak pedig Sába királynője hozott ajándékul oly szép gyöngyöket, hogy kedvükért koronáját szétszedte s ezeket is belé foglaltatá. A méd-, assyr- és persa királyoknak is a gyöngyök valának leg­kedveltebb ékszerei s a fenmaradt szobrok, reliefek és faragványokon a királyok szakálla és a királynék haja mind gyöngyfüzérekkel volt sorba szedve és szabályos sorokba osztva. A nagy Cyrus a massagéták elleni harczában Tomyris királynénak nagybecsü gyöngykészletét is zsákmányul ejtette. Cyrus fia, Cambyses kincstárában három óriási aranytálban voltak nagyságuk szerint az igazgyöngyök osztályozva, koronájának pedig mindegyik ágán egy-egy óriási, hires szépségü gyöngy ragyogott. Anyjának, Kassandánénak, egy diszruháján 700 egyforma gyöngy volt ráhimezve, hugának, Atossának pedig egész Babylonban beszéltek arról a hires byssus-fátyoláról, mely gyöngyökkel volt beszegve és az ezt tartó diadémra 14 darab galambtojásnál nagyobb, megbecsülhetetlen értékü drágagyöngy volt füzérszerüleg reárakva. Nagy Sándor pedig egyes-egyedül az ott található gyöngyökért foglalta el a persa tengeröblöt, mely, a legszebb gyöngyöket szolgáltatta. Hogy minő értéke s kedveltsége vala a gyöngyöknek és a régi korban is mennyire értettek a nagyobbak és az unicumok felbe­csüléséhez, legfényesebb bizonyitékok erre Cleopátra hires gyöngyei. Nemcsak Egyptomban beszéltek e gyöngyök páratlan nagysága és óriási értékéről, hanem a kereskedők elhordták ezek hirét a világ akkori minden kikötő városába. E gyöngyök egyike egy-egy millió sester­tiusra becsültetett s midőn Cleopátra kedvesével, Antonius triumvirrel vetekedett, hogy me­lyikük tud drágább estelit előállitani, a bájos királyné egyik gyöngyét eczetben felolvasztá s Antonius tiszteletére megitta. E hires gyöngy párja aztán Rómába került, mert a szép királyné a rómaiak által elfogatott és virágok s gyümölcs között belopott nilusi viperával maratta meg magát hogy a szégyenteljes fogságot elkerülje és a mesés értékü gyöngy kétfelé fürészel­tet­vén, mint függők a Pantheonban lévő Venus-szobor füleibe akasztattak.

A gyöngyök kedveltsége s értéke nemcsak az ó-, de még a középkorra is átszállott, mert értékük mellett, még bizonyos varázserőket is tulajdonitottak nekik és talizmánok s amulétok gyanánt használták, kivált, ha alakjuk vagy szinezetük a rendestől eltért. Igy a zöld, vagy fekete gyöngyök - miután e szinek oly szerfelett ritkák, értéke szinte megfizethetetlen volt. Igy Marbodeus irja, hogy Lentulus Cnejus, a leirhatlan gazdagságu birtokos annyi ezüstöt fizetett ki egy phönici kereskedőnek egy mogyorónagy fekete gyöngyért, mely a rossz szelle­meket, a megigézést és a varázslatokat tartá távol és egy rugóra nyiló aranyszelencébe volt foglalva, mennyit a kereskedő és két kisérő rabszolgája nyomtak. Plinius pedig Licinius Sulo zöld gyöngyéről azt irja, hogy azt három millió sestertiusért vásárolta egy persa kereskedőtől s ezen gyöngy nagy büvereje mellett, még minden ragályos betegséget távol tartott. Ilyen mesés áruk volt azoknak is, melyeken egyes dudorok vagy horpadások valami phantasticus alakzatot tüntettek fel, vagy setétebb vonalak, felhők rajzolódtak rajtuk össze-vissza.

Ezen hiedelmekből származott azután az ó-kor végéről át a középkorra azon hiedelem is, hogy az igazgyöngyöknek bizonyos nehéz betegségekben nagy gyógyerővel is kell birniok. Ezen tévhit igen sokáig fentartotta magát, mert még a 15. és 16-ik század orvosai is gazdag patienseik részére porrá tört igazgyöngyöket ordináltak vagy fehér borban, vagy pedig más drágakő porával keverve. Igy a nagy sorvasztó lázaknál, a száraz betegségeknél, vérhányásnál - a beteg egy-egy bevételre lenyelt egész uradalmakat érő gyöngyöket. Avenzoár, hires arab orvos, olyan orvosságot rendelt Abu el Malek khalifának, melyben három szem olyan értékes gyöngy volt, melyek mindegyike - százezer aranyat ért meg; s ezt egyszerre kellett lenyelnie és még e mellé azzal biztatta, hogyha ez nem használ, még drágább gyöngyöket kell bevennie, mert azokban még több a gyógyerő. Azt mondják azonban, hogy a khalifa ezen orvosságtól rögtön meggyógyult. A hires Bánffy Dienes is egy epeömlés alkalmával „egy három falut” érő drága gyöngyöt kortyantott le.

A gyöngyök keresettsége és óriási árai nagyon kifejlesztették a szakértelmet, a becslő- és itélő-tehetséget nemcsak a középkor ékszerészei, hanem a vagyonos embereknél is, igy az arany és ékszermüvesség oly magas fokra fejlődött, hogy egyes ékszerdarabok, maig is, mint utánozhatatlan remekek unicumai az ékszerész iparnak.

Természetesen, miután a gyöngyök értéke oly óriási összegekre rugott és a kereslet és ked­velt­ség oly magas fokra hágott, nemcsak a tudósok, de maguk a gyöngykedvelők is, nem elégedve meg a hiányos és meseszerü adatokkal, melyekkel eddig a gyöngyök lelhelyeit és képződését magyarázták, hanem észlelni és kutatni kezdték a gyöngyöket termő kagylók életmódját, természetét. De valljuk be, hogy e kutatást nem éppen a tudományszomj vezette, hanem a pénzérdek is, a mennyiben azt hitték: kitanulva a kagylók természetét, hátha az eddigieknél nagyobb, értékesebb gyöngyöket lehet termeltetni velök!

Igy a nagy természettudós, Linné Károly is sokáig vizsgálva, észlelve a gyöngykagylókat, 1761-ben egy lepecsételt tekercset ajánlott fel a hollandi államtanácsnak - mint akkoriban a legnagyobb gyöngyhalászat tulajdonosának - megvételre, melyben le volt irva a mesterséges drágagyöngy csinálásának a titka. De ez nem vette meg, hanem megvette egy kereskedő, aki megint eladta egy másik kereskedőnek, ez egy harmadiknak, mig végre nyilvánosságra került az alábbi nagy és drága titok. Csakhogy természetesen az igy készült gyöngyök nem sokat értek. Legtöbbjük pedig éppen semmit sem, mert a természet munkáját meglopni, utáncsinálni nem lehet.

Az emberi kapzsiság a tudománynak tett legnagyobb szolgálatot, mert a sok vizsgálódás, észlelés közben reájöttek, hogy a gyöngy nem egyéb, mint a kagylónak kóros elváltozása, melyet valamely külső ok idéz elő s ép olyan váladéka az állatnak, mint a kagylóhéjak szivár­ványos belső része, azaz a szivárványszineket játszó gyöngyház. Nem minden gyöngykagy­lóban található gyöngy, mert ezeket csak akkor késziti az állat, ha kagylója belsejébe egy homokszemecske, vagy valami más kemény, parányi tárgyacska kerül; néha egy-egy parányi élősdi, minő a Vermetus, ezen földgilisztához hasonló alaku férgecske, mely a gyöngyér hátára telepedve, ennek kagylóját kezdi furkálni és hozzá hasonló sok más apró féreg, melyekkel a tenger bővelkedik - is gyöngykészitésre ingerli az állatot. Mihelyt az állat meg­érzi, hogy idegen tárgy került belsejébe, vagy furja kagylóját valami, ezt azonnal gyöngyház­anyaggal vonja be, mely idővel folyton nagyobbodik. Ez a gyöngy! A chinaiak, ezen zárkó­zott, de szerfelett kifejlett iparu nép, - miután a gyöngykagylók a meleg világtengerek mindegyikében találhatók, igy a Japán-tengerben is, már régen tudták, mikép kezdődik a gyöngy, azért mesterségesen iparkodtak a kagylókat bővebb gyöngytermelésre birni; azaz kihalászva a kagylókat a tengerből, ezek teknőit kemény, éles tü hegyével könnyedén meg­furták, vagy átlyukasztották és ujra a tengerbe vetették vissza. A kagyló, érezve teknője megsértését, ezt befoltozandó azon a helyen gyöngyidomu váladékot különitett el, tehát gyöngyöt készitett. Természetesen még e módon sem termelt mindegyik kagyló gyöngyöt, mert e fúrás vagy sértés betömődött, vagy az állat alaktalan, ellaposodó formán ragasztotta be váladékával a nyilást. Igy tehát Linné titkát a chinaiak már jóformán száz évekkel megelőzve - tudták.

A valódi Gyöngykagyló (Meleagrina Margaritophora) a puhányok (Mollusca) negyedik, a Kagylók (Cormopeda) rendjének egyizmu (Monomyarii) osztályában a Kalapácskagylók (Malleidae) családjában a Madárkagylók (Avicula) faját képezi. Eddig mintegy 30 fajta Madár-, azaz Gyöngykagylót ismerünk a meleg világtengerekben, csupán egy faj él a Közép-tengerben. A legnemesebb gyöngyöket termő kagyló, a Valódi Gyöngykagyló, a persa Golf-áramban Ceylonig, innen az egész Indiai-Oczeánban s a Nagy-Oczeánban egészen a Mexicói és Panamai-tenger partvidékéig mindenütt található és társaságban él a homokos és iszapos tengerfenék koráll-pontjain, vagy mint lelhelyeit nevezik, a gyöngykagylózátonyokon. Sok­szor már két lábnyi mély vizben is található, de terjeszkedésük folyton lépcsőszerüleg mélyebb és mélyebb lesz, ugy hogy közönségesen 5-8 fonálnyi mélységtől 16-18 fonálnyi mélyben találhatók. Az ilyen zátonyok felett, a tenger felszinén, lágyan ringatva a habok és szellő játékától, leirhatatlan mennyiségben lebegnek a Gyöngykagylóknak a békapetékhez hasonló petéi vagy tojásai, melyekből maguk a Gyöngykagylók képződnek. Hogy mily leir­hatatlanul szaporák, mutatja az, hogy egyetlen nő-gyöngykagyló 12 millió petét képes termel­ni, mint ezt Kelaart kiszámitotta. Kifejlődve a fenékre szállnak, s nagy halmokban, sziklák, korallok, de legörömestebb vén gyöngykagylókra vagy ezek héjaira erősitik magukat vékony, de erős szálacskákkal, az ugynevezett byssussal. Csak nagyon öreg korukban nem termelnek byssust, mert ekkor már saját sulyuk is a tenger fenekére köti őket, s nem egykönnyen moz­ditják el, vagy vetik felszinre a hullámcsapások. A gyöngyhalászok, vagy gyöngybuvárok, mint legilletékesebb szakemberek szerint, a gyöngykagylók csak 7-8-ik évükben érik el teljes kifejlődöttségüket, azaz ekkor termelnek gyöngyöket, de nőnek és elélnek száz, százhusz esztendőt is, csakhogy a 40-60 évnél idősebb csigák ritkán termelnek már gyöngyöket. Öt évig nagyon lassan fejlődnek, de ezután növésük rohamosan gyorsul. Egy kifejlődött gyöngy­kagyló egy lábnyi nagy, de vannak sokkal nagyobbak is épp ugy, mint kisebbek; a teknők alakja szabálytalan, erősen elgömbölyödő négyszög. A két teknő, mely erős záró izommal majdnem légmentesen és oly erősen képes összecsukni magát, hogy a teknők összetörése nélkül lehetetlen szétfesziteni, mig a teknők közti állat él. E teknők erősen hoporjasok, s mintha levelekből lennének összerakva, erősen pikkelyesek; kivülről szürkés-zöldek vagy feketén kékesek, fehéren csikozva s byssussal többé-kevésbbé benőve, mig belülről egészen simák és szivárványszinben játszók. Ez az ugynevezett gyöngyház, melyből különféle diszmüvek, berakott munkák készülnek. A fiatal állatnál a gyöngyházréteg vastag s a leveles pikkelyzet durvább, bibircsósabb az öregekénél. Nem csupán a valódi gyöngykagylóban, hanem rokonfajaiban is találhatók néha drágagyöngyök, csakhogy legbővebben a valódi gyöngytermelő termeli.

Az európai folyók s tavak szintén termelnek egyes kagylófajokat s igy olvasóink bizonyára ismerik azokat a kagylókat, melyeket a festők használnak, mint festéktartókat, vagy mint gyermekek, tán maguk is gyüjtötték fürdés, vagy rákászás közben a folyók iszapjában bőven termő, ugynevezett béka-teknőket. Ezen békateknőkön kivül Európa folyói termelnek többek között egy kagylófajt, az Európai folyami Gyöngykagylót (Margaritana margaritifera), melyek szintén termelnek valóságos gyöngyöket. E gyöngyök legtöbbje apró ugyan és sza­bálytalan alaku, szintelen, vagy piszkos, fénytelen baroque gyöngyök, melyeknek értéke alig van, de néha egyes kagylók oly értékes, a valódi drágagyöngyökhöz egészen hasonló szinü, tüzü gyöngyöket nevelnek, hogy ezek épen olyan értékesek, mint a valódi drágagyöngyök. Németország, Skótia, Britannia, sőt hazánk egyes gyorsfolyásu patakjai és folyói termelik e kagylókat, melyek alakra nézve rézsut hosszabbodók, végeikben legömbölyödve, s a záró­részeken erősen felpuposodók. Hegyi patakokban szintén honosak. Igy Szász-, Cseh-, Bajor­országban törvényesen volt szabályozva a gyöngykagylók halászata. 1851-ben az Elster folyóból 278 gyöngyöt nyertek, melyből 83 darab elsőosztályu értékes darab volt. Angol­ország Conway nevü folyójából oly értékes és nagyszerü gyöngyöt nyertek, mely máig is éke az angolok királyi koronájának s e gyöngyöt II. Károly király neje kapta ajándékba a halá­szoktól és mint Svetonius irja, éppen Britannia folyóinak hires gyöngygazdagsága birta arra Julius Caesart, ki rajongott a gyöngyökért hogy Britanniát haddal támadja meg s hatalmába keritse. A szász államkincstár óriási gyüjteményt bir gyöngyökből, melyek mind a szász folyók­ból lettek halászva, s e gyüjteményben vannak oly gyönyörü játéku, kifogástalan alakuak, hogy megérnek 2000-3000, sőt több aranyat darabonként. Hazánkban Zalamegye Valiczka és Zala folyóiból magam is halásztam több gyöngykagylót és ezekben találtam is gyöngyöket, de csak mind apró, szabálytalan és fénytelen s e mellett értéktelen kis baroque-gyöngyök voltak, de azt hiszem, hogy rendszeres halászat mellett értékesebb darabokra is akadnának, mert a hol kicsi van, ott nagynak is kell, legalább elvétve, lennie.

Ez röviden a valódi és európai gyöngykagylók természetrajza s a gyöngyök képződése, melyek nemcsak a régi korban, de még jelen korunkban is kedveltek, keresettek s a drága­kövekkel egy rangban az ékszerészetben s a családi kincsek közt, mint nagy értékü drágasá­gok vannak forgalomban és a nagy kereslet folytán, a gyöngyhalászat évenként óriási kiterje­désben üzetik ugy a ceyloni, japáni, persa tenger-öblökben, mint az abyssiniai partvidék Dahalak el kehiri korall-pontjain. Ezeken kivül az ujhollandi partvidék, Uj-Guinea nyugati partvidéke az Aru-szigetig és Közép-Amerika csendes-oczeánbeli partvidéke szintén fontos és bőven termő gyöngyhalász-helyek, kivált ezen utóbbi annyira, hogy már 200 évvel ezelőtt is a spanyolok és hollandok előtt épp olyan becsült volt, mint ma Ceylon condatshy öblében lévő aripo- és pomparipoi gyöngykagylózátonyok.

A gyöngyhalászat szerfelett érdekes leirása előtt, nem lesz érdektelen a drágagyöngyök alakjára és szinezetére is röviden áttérni.

Mint már mondtuk, nem minden kagylóban található gyöngy. Egyesekben egyetlenegy sincs, másban pedig több darab, néha 10-18, sőt husz is található, melyek a teknő felnyilásakor kigördülnek; van azonban eset, hogy a legszebb gyöngyöt értéke legnagyobb részétől meg­fosztja az, hogy erősen hozzá van a teknő belrészéhez forrva. Minden gyöngynek központját valami parányi kis tárgy képezi, s e körül rakodnak le az egyes rétegek. A gyöngyök értéke nagyságuk, alakjuk szabályossága, szinezetüktől és fényüktől függ, ugy hogy egyesek felül­mulják értékben ugyanoly nagyságu bármely drágakövet. Vannak egészen viztiszták, fehérek, rózsa-, bibor-, barna-, zöld- és feketeszinüek is. Némelyek tiszta vizként átlátszók, vakitó, a szivárvány minden szinében játszó fénynyel, vagy csak félig áttetszők, s ezen fehér áttet­sző­ségből előtörnek és ebben váltakoznak fénylő csillogással a kék, vörös, bibor, rózsa, viola és sárga szinek. Vannak továbbá bágyadt fehér, szürkés-kékes, egyszerre erős vörös és zöld szinben villódzók, bágyadt, vagy erősen sugárzó fénynyel. Nagy ritkaságok és unicumok az erős barna és a fekete gyöngyök s ekkor ezen setét alapból lövellődnek elő élénk csillámmal a szines fénysugarak, vagy felhőszerüen, váltakozva rezegnek a gyöngyök felületén. Az átlát­szó­ságot, fényt és szinjátékot nevezik a gyöngyök „vizének”, vagy „oriens”-enek, s ez egyik főtényező az érték meghatározásánál. A nagyság - kölesszemtől galambtojás nagyságig - váltakozik, sőt vannak egyes, ennél nagyobb példányok is. Alakjuk lehet szabályos golyó, gömbölyü, tojásforma, ovál, körte, alma, paradicsom alakzatu, vagy pedig egészen szabály­ta­lan: szögletes, összenyomott, ferdült. Az eddig ismert legnagyobb gyöngy Margarita-szigetén találtatott. Ennek sulya 250 karát s II. Fülöp spanyol király tulajdonába ment át. Egy másik szintén igen nagy 1505. évben szintén a spanyol kincstár tulajdonába ment át 80.000 aranyon. Hosszu volna elszámlálni mindazokat, kiknek birtokában voltak és vannak a legnagyobb és legértékesebb gyöngyök, melyeknek értéke egy-egy királyi vagyont ér, de curiosum kedvéért, néhány példát fölemlithetünk ugy a mult, mint a jelen korból. A fenti gyöngyóriásokon kivül, unicum volt szintén a maga nemében az a drágagyöngy, melyet a velenczei köztársaság a török szultánnak ajándékozott; ez abban a korban is százezer tallért ért, mikor a pénznek olyan nagy értéke volt, hogy jelen korunkban az a százezer tallér egy milliónak felelne meg. Rudolf császár koronájában egy kis körtenagyságu igaz gyöngy volt beillesztve, melyet szin­tén százezer tallérra becsültek, X. Leó pápa pedig 78.000 tallért fizetett készpénzben és még négy darab foglalatban drágakövet egyetlenegy darab gyöngyért, melyet tiarája számára vásá­rolt meg. A persa sah birtokában kilencz darab nagy diónagyságu, tiszta vizü, szabályos alaku; az audhii maharadzsa birtokában pedig majdnem egy tyuktojásnagyságu, remek vizü, szabá­lyos alaku gyöngyóriás van, melynek értéke megbecsülhetlen. A párisi Rotschild báróné szintén egy jó nagy, igen szép rózsaszin vizü, körtealaku gyöngyöt bir, melyért férje - mint mondják - egész herczegi vagyont fizetett; végül a jelenlegi német császárné birtokában egy 32 darabból álló gyöngysor van, melynek értéke 250.000 forint, noha az egyes szemek nem is valami nagyok. Az uralkodó nők közül nagyon kedvelte a gyöngyöket Victoria királyné, ki jubileuma alkalmából az indiai fejedelmektől ritka nagyságu és óriási értékü gyöngyöket kapott hódolatul, de maga is szerette a gyöngyöket vásárolni és ha tiszta vizü, szép, hibátlan gyöngyöket látott az ékszerészeknél, azokat rendesen megvásárolta. Róla beszélik, hogy egy sétája alkalmával négy darab ritkaszép vizü gyöngyöt vásárolt, s hazaérve, iróasztalára he­lyezte a selyempapirosba burkolt gyöngyöket. De időközben egészen elfeledkezve, leült, hogy emlékiratait folytassa, de tolla rosszul fogván egy darabka papirral törülte meg, s ezt aztán az égő kandallóba hajitotta. Később eszébe jutottak a gyöngyök. Keresik mindenfelé, de nincs és nincs. Ekkor jutott a királyné eszébe az elhajitott papiros - és a gyöngyöket csakugyan meg is találták a parazsak között, de annyira összeégve, hogy minden fényüket és szinüket elveszitve, porlékony mészgömbökhöz hasonlitottak. A négy gyöngy értéke 4000 font sterling volt, mi pénzünk szerint 45.000 frtnak felel meg. Az olasz anyakirályné szintén egyre-másra vásárolja a gyöngyöket, s ezeket egy kis gömbölyü nyilásu perselybe szokta elhelyezni. Udvarhölgyeit majd megölte a kiváncsiság, hogy a királyné miért ily furcsa dobozban tartja az igazgyöngyö­ket? Egyikük egyszer e kiváncsiságnak kifejezést is adott, mire a kecses királyné igy felelt: „E gyöngyöket azért gyüjtöm, hogy fiam menyasszonyának nászruháját diszithessem fel velük, mert azt mondják, hogy a gyöngyök tartós családi boldogságot hoznak viselőjükre”. Az orosz czárné az ékkövek között a smaragdot, azután a gyöngyöket szereti legjobban és szintén nagyértékü, s ritka nagyságu gyöngyei vannak. Legkedvenczebb ékszere, két fekete gyöngy­csepp fülbevaló és egy egészen állandóan biborvörös szinben játszó gyöngy, mely gyürübe van foglalva. Ezen ékszereket folyton viseli, s még a nagy fogadások és ünnepélyeken is ezen kedvencz függői vannak fülében.

A gyöngyök értékét rendesen még ma is sulyuk után számitják ki, ha különben alakjuk szabá­lyos, vizük tiszta és megfelel a kivánalmaknak. A sulymérték a grán és karat. A gránok szá­mát megsokszorozzák önmagukkal, s a kijövő adja a gyöngy árát forint, frank vagy ara­nyak­­ban, a szerint, a minő alakja, átlátszósága és oriense. Igy például egy egykarátos gyön­gyöt, miután egy karat egyenlő négy gránnal, 16 forinton, frankon vagy aranyon adnak el - mert 4 × 4 = 16; egy tizenöt grános sulyu gyöngyöt pedig 225 forintért vagy aranyért, 15 × 15 = 225. Ezen számitás ma már nagyon elavult és az elsőrendü gyöngyöknél is a gyémántok árszámitását vették. Ez pedig megy a következőkép: pl. egy karatos brilliantnak egységára 80 forint. A két karátosé azonban nem 160 forint, hanem 320 forint; mert itt először a karatok száma lesz önön­magával sokszorozva, s a kijött összeggel lesz aztán a karatár ujra sokszorozva, azaz 2 × 2 = 4 × 80 = 320 forint. Azonban e számitás a gyöngyöknél a legtöbb esetben nem hasz­nálható, mert bonyolulttá válnék olyan gyöngyöknél, melyek egyik-másik kelléknek nem igen felelnek meg s épp azért egység- vagy gránárak sem igen állithatók fel a gyöngyszemek változó minősége, eltérő szine, átlátszósága, s oriense miatt, hanem maguk a nagy gyöngy­keres­kedők szabják meg az árt az osztályozásnál mindjárt, s ebben annyi ügyességet, oly biztos szakismeretet szereztek, hogy sohse taksálják értéken tul, de alább sem. Egy-egy unicum darabnál, melynek ritka nagysága, ritka tökéletessége vagy szine és oriense a darabot szinte megbecsülhetetlenné teszi, a legelső gyöngykereskedők jönnek össze és hosszas mérés s vizsgálás és tanácskozás után határozzák meg árát.

Hosszan lehetne a gyöngyárakról irni, mert majdnem minden 10-ik szem gyöngy kivételes árszabást tenne szükségessé, változó alakja, minősége s oriense miatt, azért röviden csak néhány példával illusztráljuk az ármeghatározás formáit. Igy például egy, 70-80 drb borsó nagyságu gyöngyszemből álló gyöngysorban lehetnek egyes gyöngyök 115-120 frt, mások 60-80 frt, sőt egyesek 15-20 frt értéküek, minőségük szerint, de, ha mind egyformák, tiszták, szabályos alkatuak s I-ső rendü orienssel birnak, ugy akkor egy ilyen gyöngysor 9600-10.000, de érhet 100.000 forintot is. A borneoi szultán gyöngy-nyakéke csupán három darab gyöngy­ből áll, de megér 800.000 frtot közép becsléssel. Victoria angol királynő 60 drb remek gyöngy­ből álló nyakéke épen egy félmilliót ér, a welsi herczegnőé egy milliót, Lady Dudleyé félmilliót, a nipali maharadzsa diszkabátján a gombokat egy-egy gyöngyóriás képviseli, melyek mindegyike 150.000 frtot ér, s van rajta 24 darab.

Az európai gyöngykereskedés főhelye Páris, hová évenkénti átlagban a gyöngybevitel 2-3 millió frankra tehető, mert a fentebb emlitett dió-, galambtojás nagyságu gyöngyök a legna­gyobb ritkaságok, melyekből jóformán minden 5-10 évben található egy-egy darab, s épp ezért van oly kivételes magas értékük is, mint unicumoknak. Igy a nipali maharadzsa 24 darab óriási gyöngyét is lehet elődei 2-3 emberöltőn keresztül gyüjthették, lévén India és Ceylon már az őskorban is a legelső s leghiresebb gyöngytermelő világrészek egyike s nemcsak akkor, de még a mai korban is a legbecsesebb s legkedveltebb gyöngyök innen és a Japán- s Persa-tengeröbölből kerülnek Európába.

Értékessé teszi még a gyöngyöket fáradságos, életveszélyes és koczkázattal járó gyüjtésük, miután sokszor 40-60 ölnyi mélységbe is le kell a buvároknak ereszkedniök, kitéve magukat annak, hogy a czápák falják fel, vagy a viz rettentő nyomás öli meg őket.

A gyöngyhalászat oly érdekes, oly mozgalmas képet nyujt, hogy megérdemli a bővebb ismertetést, annál is inkább, mert ennek végével szokták osztályozni, fényesiteni és kifúrni a gyöngyöket, valamint ennek végével szerzik be készleteiket a világ minden részéről ide sereglő gyöngynagykereskedők.

A gyöngyhalászat főhelye Ceylon szigete, azért csak az itt lefolyó gyöngyhalászatot ismer­tetjük, mely különben is majdnem mindenhol egyformán megy.

A condatschy-i tengeröböl Ceylon szigetén egy lakatlan, árnyéktalan homokos pusztaság a legizzóbb tropicus naptól hevitve, de mikor a gyöngyhalászat ideje elérkezik, mintegy varázs­ütésre megváltozik. Néhány ezer benszülött s európai ember sürög-forog ott, tarka-barka öltözetben, a parton teméntelen tarka sátor, gunyhó van felütve, mindegyikében bolttal és áru­he­lyiséggel. E sátortábor egész városnak látszik, utczákkal, terekkel; e mellett a kisebb-nagyobb naszádoknak megszámlálhatlan sokasága nyüzsög az öböl hullámain, midőn haza­térnek. Egyesek egész a szélükig el vannak merülve a gyöngykagylók sulyától. A naszádtulaj­donosok már ott várják a kikötőhelynél, arczukról türelmetlenség, aggodalom és feszült vára­kozás olvasható; a naszádtulajdonosokon kivül temérdek, mindenféle szinü ékszerész, alkusz, ügynök, kereskedő, gyöngysimitó, gyöngyfuró, gyöngyházmunkás - mindmegannyi gyöngy­gyel bánó ember sürög-forog ott, kiabálva, alkudva, parancsolva, intézkedve. Egyike szétválo­gatja, másika osztályozza; ez mérlegeli, amaz oriensét, szinét, átlátszóságát vizsgálja, azután értékét és árát határozza meg. Majd a fényesitők és furók munkája veszi kezdetét, kik körül a halászok, papok, varázslók tarka csoportja jár-kel énekelve, kiabálva, alkudozva, koldulva. Ez nagyjában áttekintve, az öböl képe, mely mozgalmas élénkségével mindent felülmul a világon.

Aki Indiának minden népfaját s ezek ruházatát, erkölcseit, a különböző vallásokat, szektákat, kasztokat tanulmányozni akarja, csak jőjjön az aripói partvidékre, s ott mind látni fogja az aranyos hordszékekben és elefántokon utazó maharadzsától kezdve le az utolsó fakirig, minden népfajt és néposztályt nemzeti viseletében. Bohóczok, bűvészek, bayadérek, kigyó­tán­czol­tatók, tánczosnők, brahminok és bonczok hullámzanak fel-alá; a selyemszövetü arany­bojtos és tarkacsiku pamutsátoroktól, a pálmalevelek és bambusból összerótt kunyhókig készült város utczáin, s ezeket mind a szerencse, mind a meggazdagodás és kincsszomj vágya kergette ide a világ minden részéről összesereglett kalandorokkal egyetemben.

A condatschy-i öböl a központ, azaz a találkozó helye a gyöngyhalász-naszádoknak, miután a gyöngyhalászatra alkalmas zátonyok Manyars Aripo táján és ettől délre Condatschy és Pomparipo partjai hosszában több mértföldre terjednek el. Legnagyobb a Condatschy átelle­nében lévő zátony vagy gyöngypad, mert ez 20 tengeri mértföldnél is nagyobb kiterjedésü. Mielőtt a halászatot megkezdenék, gondosan megvizsgálják a zátonyt, kipuhatolják a kagylók fejlődési fokát, érettségét s erről a kormánynak jelentést tesznek. Ha a mennyiség elegendő, s a kagylók érettek, ugy a kormány árverés alá bocsátja a gyöngypadokat, melyek leginkább a benszülöttek kezébe jutnak. Néha azonban a kormány maga halásztat, s adja el a gyöngyöket s ez esetben az egész vidék minden naszádját kibérli. 1798-ban a hollandok kibérelték az aripoi gyöngypadokat az anglo-indo kormánytól, évi 192.000 font sterling (2,350.000 frt) bérösszeg­ért, képzelhetni tehát, minő jövedelmezőnek kell a halászatnak itt lenni, ha ezen bért keveselte és már a másik évben maga vette át, s azóta folyton űzi is a halászatot.

Miután sokszor megtörtént, hogy a gondatlan rablógazdálkodás folytán a leggazdagabb gyöngy­zátonyok is kimerittettek és megsemmisittettek - e példákból okulva, a kelet-indiai anglo-indo társaság a gyöngypadokat 3-4 és 4-8 jól megkülönböztetett részre osztotta, és ezen részeket felváltva árverezik el, hogy a kagylóknak idejük legyen teljesen megérni, azaz kifej­lődni, mert - mint már fentebb emlitettük - a gyöngykagylóknak teljes hét év kell, mig ki­fejlőd­nek, - de viszont, ha tovább hagyják, a kagyló sokszor az igen nagy gyöngyöt, amint neki alkalmatlant, kidobja magából.

A gyöngyhalászat ideje februárban kezdődik s ápril végéig tart, vagy pedig junius elsejétől szeptember végéig - tehát másfél vagy legfeljebb két hóig tarthat és ha a különböző félbesza­kitási eseteket tekintjük, az egész munkaidőt alig lehet 30 napnál többre tenni, mert a gyöngy­halászok és buvárok sok ünnepe, a rosz idő, zivatarok is megapasztják a törvényesen kiszabott időt. Csak akkor enged - kegyelem utján - a kormányzó a bérlőknek a megszabott időn tul pár napot vagy hetet, ha hosszas, vagy gyakori viharok akadályozták a halászatot.

Legelsőbben is a halászatra alkalmas ladikok és naszádok, melyeket doniáknak neveznek, lesznek a különböző: Tutukurin, Caracal, Nagopatam, Colang és a Coromandeli partok kikötőiből összegyüjtve és a condatschy-i öbölbe vive és ott megszámozzák és haszonbérét meghatározzák. Azután a buvárokkal, kik leginkább a tutukurini parton lakó maraviak és malabari lubbáhk és colangi halászok, alkudnak meg, kik legtöbbször bizonyos számu kagylót kapnak pénzfizetés helyett, vagy bizonyos részt a nyereményből. Néha 2000-3000 naszád és 25.000-35.000 ember is összegyül a visszadöbbentőn sivár aripoi partvidéken, melynek egyedüli és egyetlen vigasztaló, s a szemnek kedves pontja, a kormányzó palotája. Ez egy lapos tetejü négyszögletü épület, körülültetve árnyas fákkal, különben lehetetlen volna benne tartózkodni a forróság miatt, és a puszta, napban izzó homokból fehéren meredeznek elő azon buvároknak és idegeneknek a naptól megfehéredett csontjai, kik hivatásuknak, s az itt lappan­gó betegségeknek áldozatai lettek. De ezen szomoru memento morik nem riasztják vissza azokat, kiket a kincs- és nyereségvágy ide csalt szerencsét próbálni!

Mig a halászat tart, a naszádok mindennap este 10 órakor az Aripoban megdördülő ágyuszóra vitorlát bontva, megindulnak, s hajnalra a gyöngyzátonyokhoz érnek. Mihelyt a nap feljő, a buvárok dologhoz látnak s egész délig szünet nélkül folyik a munka, mikor a türhetetlen forróság és a feltámadó meleg szél visszavonulásra készteti őket. Ekkor megint megdördül a jelző ágyu, s a naszádok gazdái a parton állva, veszik át a csónakok kagylótartalmát. Ellenben a junius-szeptemberi évadban, a halászat délután négy óráig tart. A sötétség előtt minden naszádnak ki kell rakodnia. Legyen sok, vagy igen kevés kagyló, a bérlők nem mutatnak elége­detlenséget, hanem megnyugosznak abban a reményben, hogy a holnapi nap szerencsé­sebb lesz - s e reményt élesztik a bonczok, bűvészek, jósok, brahminok jövendölései és hókusz­pókuszai, melyek nélkül gyöngyhalászatot képzelni sem lehet. Ezeket a bérlők jól fizetik, mert különben rosszat jövendölnek és a buvárokat egészen demoralizálják.

Minden naszádon husz ember van és ezek feje: a kalauz. Tizen eveznek, s egyuttal ezek segitik be a ladikokba a fel-felbukkanó buvárokat, kik ismét tizen lévén, felváltva ötönként ötször-hatszor egymásután szállnak a tenger fenekére. Ha a naszádok kisebbek, ugy csak két buvár, két evező és egy töltött fegyverrel ellátott malayi katona van a csónakban, hogy a gyöngyöket a kagylókból ki ne lophassák. Minden 200, vagy 100 csónakból álló rajt egy-egy ágyuval és fegyveres emberekkel ellátott nagy naszád vagy dereglye őriz, mert némelykor a szomszéd szigetlakók megtámadják és kifosztják a gyöngyhalászokat.

Minden csónakon kutágas-formán egy hosszu dorong van megerősitve, melynek egyik végén egy circa 30 mázsás kő, a másik végén pedig egy kötél van megerősitve. Ennek segélyével huzzák fel a buvárokat, midőn ezek egy zsineg megrántásával a mélyből jelt adnak - miután ez, mintegy emeltyüként szerepel; egyeseknek derekára van kötve a kötél, mások pedig csak jobb kezükkel fogják meg, s igy vonatják fel magukat a mélyből egy nagyon szimpla csiga­szerkezet-, vagy emberi erő által. Hogy könnyen és gyorsan szállhassanak a buvárok a mélybe le, minden csónak öt darab, e vidéken bőven termő vörös gránitot visz magával. Ezek pyramis alakuak, s aljuk homorura van kivájva a talprészére, mig csucsaik át vannak lyukasztva, hogy kötelet lehessen beléjük huzni.

A buvárok már zsenge gyermekkoruktól kezdve gyakorolják és edzik magukat, ugy hogy 30-50 ölnyi mélységbe könnyen alá mernek szállani. A mint egyik le akar merülni, jobb lába ujjaival a fent leirt kövek egyikét ragadja meg kötelénél fogva, mig a másik lábával egy hálóból készült zsák után nyul, jobb kezébe pedig a felhuzó kötelet fogva, baljával orrát fogja be, s a vizbe ereszkedik és a lábán lévő sulyos kő nyilsebesen rántja alá a fenékre, s ott gyorsan és ügyesen annyi kagylót kapkod össze zsákjába, mennyit csak bir, majd jelt ád a kötél megrántásával, mire gyorsan terhével együtt felvonják a csónakba; a viz fenéken maradt követ - a rajta lévő kötél segitségével - utána szintén felvontatják. Három percznyi nyugalom után ujra a vizbe száll, s igy megy az egymás után a kiszabott időig.

A buvárok jobbára mind ügyes és edzett emberek, s lábujjaikat épp oly ügyesen használják, mint kezüket, ugy hogy egy tűt is fel tudnak vele csipni, - mindazonáltal mesterségük oly megerőltetéssel járó munka, hogy legtöbbször a ladikba való visszatérés után nemcsak a lenyelt vizet, de szájuk, orruk, füleik s nem ritkán még szemeiken is vért eresztenek ki, azon rettentő viztömeg nyomása sulyától, mely a mélyben reájuk nehezedik. Egyesek testüket olajjal kenik be, mások orrlyukaik és füleikbe olajba mártott gyapotot dugnak, sőt még szájuk­ba is olajba mártott szivacsot vesznek s aznap semmit sem isznak és csupán csak száraz eledelekkel vagy egészen szárazra sütött hussal élnek. Rendesen két vagy egy fél perczig maradnak a viz alatt, de egyes edzettebbek gyakorlottabbak s három, négy perczig is kibirják, s ezek esténként külön jutalomban részesülnek. - Vannak azonban oly kivételes erős tüdejüek is, melyek öt perczig birják ki a viz alatti lételt, mint volt három calongi testvér 1871-ben; azon hallatlan eseményt azonban, hogy 1797-ben egy anjangói buvár 7 perczig időzött a tenger fenekén, mindeddig nem produkálta utána egyetlen egy sem. Valamennyi buvár mind rövid életü, mert a nagy viztömeg nyomása idő előtt tönkre teszi szervezetüket. Gyakori az az eset is, hogy az első lemerülés után, visszatérve a csónakba, orrán-száján megindul a vér, s ott hal meg társai szemeláttára, vagy örökké nyomorék marad, s a buvári szolgálatra képtelen lesz.

De mindez nem riasztja őket vissza veszélyes mesterségüktől - csak egy van, a mitől irtózta­tóan félnek és ez a tengerek réme, az emberevő czápa (Squalus carcharias). A gyöngyhalászat krónikái telve vannak a legborzasztóbb történetekkel, mert e szörny rendesen a tengeröblök­ben csatangolva, az alászálló vagy emelkedő buvárt nyilsebesen támadja meg, s borzasztó fogaival egy harapással képes derékban vagy czombban kétfelé roppantani egy embert. Némely buvár övében magával viszi czápakését is, ezen éles, hosszu yataganszerü gyilkot, s a czápa közeledtét nyugodtan bevárja, s midőn ez hátára fordul, hogy elnyelhesse, végig hasitja hasát. Csakhogy ehhez annyi hidegvér, erő, bátorság és ügyesség szükséges, mennyi tán minden ezer embernél van meg egyben. A legtöbb buvár a czápa közeledtére kétségbeesett lökéssel igyekszik felszinre jutni, de mielőtt a csónakba menekülhetne, már áldozatává lesz e szörnynek, mely oly vakmerő és prédaéhes, hogy még akkor is leharapja alsó testrészét a buvároknak, mikor már félig a csónakban vannak, vagy felvágódva, a csónakból rántja le egyiket, másikat. Azon buvárok, kik sokáig kibirják a viz alatt lételt, a legtöbb esetben meg­mene­külnek, mert a czápa a fenékhez nem közeledik és lefelé közel igen rosszul lát, igy a viz­fenékre hasaló buvár felett rendesen tovasiklik - s ennek ideje marad gyorsan felhuzatni magát.

Ritka év az, melyben az indiai öblökben ne történnének balesetek, mert a czápák rendesen a tengeröblök szélén szeretnek tartózkodni, e mellett szaglásuk és látásuk oly éles, hogy messziről megérzik és meglátják az embert vagy állatot, és a mely czápa egyszer emberhust evett, az kitartóan csak arra vadász, igy, ha egy öbölben embert zsákmányolt, azt minduntalan felkeresi.

Mint minden keleti, s kevés műveltségü nép, ugy a gyöngybuvárok is szerfelett babonásak és a félelmük oly általános e rettenetes állattól, hogy örökös félelem és nyugtalanságban vannak még azok is, kik e szörnyekkel meg tudnak küzdeni, vagy ügyesen kikerülni tudják őket - és igy a gyöngyhalászat sokszor füstbe menne, ha éppen babonásságukban nem hinnének az ördögüzők- és varázslókban, kik bűbájos imák és hókusz-pókuszokkal a czápákat távol tudják tartani, vagy őket meg tudják szabaditani. Azért minden felekezet és szektával, minden vidék­kel vele jönnek papjaik, varázslóik és czápa-bűvészeik, és a kormány ezeket rendesen fizeti, mert még a legelbizakodottabb buvár sem merül addig a mélybe, mig el nem végezte vele a jós vagy bűvész babonás hókusz-pókuszait, melyeket szigoruan követnek is. Ezen varázslók nélkül oly örökös lenne a félelem és nyugtalanság, hogy a halászat örökös félbeszakitás, habozás és sikertelenséggel járna - igy a kormánynak nemcsak türni kell e babonás hitet, de még elő is kell segiteni.

Ezen bűvészeket és varázslókat pillal kharras-oknak, azaz czápavakitóknak nevezik és reggel­től estig, mig csak a naszádok vissza nem térnek, szüntelen bűbájos imákat, varázsszavakat morognak, énekelnek, füstölnek, ezer és ezerféle phantasticus mozdulat-, táncz- és ugrándozá­sokat mivelnek, különféle varázsszerek, nedvek, kenőcsök, füstölők vegyitésével csengetés és dobolással foglalkoznak. Ezen idő alatt sem enniök, sem inniok nem szabad, különben a varázs és imák foganat nélküliek maradnának - mind a mellett megesik, hogy néha meg­sokalva a várakozást, annyi toddyt (kiforrt részegitő pálmafalé) találnak felhörpinteni, hogy a lábukon se tudnak megállani.

Egyik-másik elkiséri a tengerre is a buvárokat, mit azok igen nagy örömmel fogadnak, de bezzeg nem örülnek neki a halászati felvigyázók vagy a bérlők, mert a bűvész urak nem a buvárok őrzése és jóvolta miatt mennek a sajkába, hanem azért, hogy alkalomadtán egy-egy értékes gyöngyöt elcsenhessenek - de e szokás ellen még sem tehetnek egyebet, mint csak jobban vigyázni, mert ha e gyanujokat nyilvánitanák és kételkednének a czápa-vakitók tudo­mányában, vagy éppen eltiltanák ezeket a kirándulásokat, ugy a buvárok is vonakodnának a viz alá menni és az egész halászat meghiusulna. Pedig e kirándulások inkább csak a balesete­ket szaporitják, mert a buvárok - bizva a bűvészek hatalmában - még a legelemibb biztonsági rendszabályokat is elhanyagolják s tulontul gondatlanok és elbizakodottak lesznek. Dacára annak, hogy ők fáradnak legkevesebbet, mégis a legtöbb hasznot ők zsebelik be, mert a kormánytól, a bérlőktől huzott fizetésükön kivül, még mindenfelől bő ajándékokat is kapnak, kivált azoktól, kiknek a szerencse kedvezett.

Néha - nagy ritkán - megesik, hogy az év minden baleset nélkül elmulik s ilyenkor nagyon nő a bűvészek tekintélye, de a czápavakitók akkor sem jönnek zavarba, ha egymás után - imáik, bűvészkedéseik, hókusz-pókuszaik mellett - több szerencsétlenség történik. Csak egy esetet mondunk el, hogy a czápavakitók mily ügyesek a hazudozásban és az a szegény, müveletlen buvárnép mily hiszékeny s mennyire meg van a bűvészek hatalmáról győződve: Egy izben - a sok ima és varázslás daczára is - egy czápa derékben harapott ketté egy buvárt. A szerencsét­len rokonai és barátai a czápavakitókra rontottak, hogy magyarázza ki a balesetet, hogy tör­tén­hetett? Ez azután azt felelte, hogy egy vén gonosz, a buvárokra haragvó boszorkány, ki neki is ellensége, Colangból Malabár partjaira jött s mivel neki ártani nem tud, hát egyidőre megrontotta varázslatainak minden hatását, hogy tekintélyét kisebbitve, legalább igy ártson neki és azt ő későbben tudta meg, mielőtt a szerencsétlenséget megelőzhette volna. De most már tett róla, hogy a boszorkány többé ne árthasson s éreztette vele hatalmát annyira, hogy kimondja, miszerint ezen halászati idő alatt több szerencsétlenség történni nem fog. Vélet­lenül ugy is lett, nem történt semmi baleset és a jósok tekintélye ezen eset által csak még jobban növekedett.

Csak egyetlen czápa megjelenése is elég, hogy aznap a halászat szüneteljen, mert e rémhir futótüzként terjed el. Sőt, ha egyik-másik buvár lába egy éles kő- vagy korallágban megsebző­dik, a legnagyobb zavar s fejetlenség áll be, mi által a halászat szenved sokat. Néha pedig készakarva csinálnak ijedtséget vagy költenek rémhirt, hogy a zavarosban lophassanak, azért a legszigorubb vizsgálat lesz meginditva minden egyes ily esetnél s a tetteseket a legszigorub­ban megfenyitik.

A buvárok fizetése - az egyezség szerint - vagy pénz vagy mint leginkább szokás - kagylókkal történik. Ép ugy, - halomszám adja el a kormány is a kagylókat a kereskedőknek. Ez ter­mé­szetesen olyan, mint a lutrijáték, mert lehet, hogy a kagylók mindegyikében van gyöngy, de lehet, hogy egy nagy halom kagyló - egyetlen egy szem gyöngyöt sem ad. Szokás koczkázni is - s kivált az európaiak és az angol tisztek üzik e játékot szenvedélylyel - melyben az illető bizonyos számu nyers kagylót kap - melyekről nem tudni, van-e, nincs-e bennük gyöngy?

A gyöngykagylókat azután minden kereskedő vagy maga a kormány, egy-egy négyszögü, fallal bekeritett helyre rakja le vagy legfeljebb két lábnyi mélységü gödrökbe helyezi, de előzőleg alájuk gyékényt tereget s itt hagyja azután rothadásba menni. Mikor ez megtörtént, megvárják mig a kagylók a napon megszáradnak s ekkor a kagylók szétválnak s a gyöngyök­höz minden sértés, feszegetés nélkül hozzá lehet férni mig a kagylók nyers állapotukban annyira össze vannak zárolva, hogy inkább teknőjük törik szét a feszegetés alatt, semhogy felnyiljanak és ezáltal a legszebb gyöngyök sérülnének meg. Mikor tehát a kagylók szétvál­nak, gondosan megvizsgálják és legtöbbször szét is főzik az összeszáradt állatokat, mert a gyöngy igen gyakran az állat belsejében rejlik.

Hogy a bérlők és kereskedőknek mennyire Argus-szemeiknek kell lenni s milyen messze­menő intézkedéseket kell tenniök, hogy gyöngyeik legszebbjei és legértékesebbjei el ne veszszenek, azt nemcsak a tolvajok nagy ügyessége és ravaszsága, hanem még a kagylók természete is megmagyarázza, Mert a mélyből felhozott kagylók, ha egyideig állva hagyat­nak, maguktól felnyilnak egy kis időre s ekkor könnyü a bennük rejlő értékes gyöngyöt is észrevenni, s mig a megterhelt naszád a parthoz ér, addig egy kis kő, fadarabka vagy fűszállal megakadályozzák a kagyló bezáródását s a kedvező alkalommal a gyöngyöt elcsenik belőle. De leggyakrabban és legszemtelenebbül a kagylók belsejét vizsgálók lopnak és hogy a kike­resésnél ruháik közt meg ne találják, el is nyelik a gyöngyöket. De a gazda ennek is elejét veszi, mert munkájuk után jó erős hashajtókkal és hánytatókkal vendégeli meg őket, igy aztán mégis visszakapja ellopott jószágát. Egyes tolvajok a gyöngyöket testük különböző részeire ragasztják fel s tapasz és flastromdarabkákkal fedik be, mintha gennyedő sebek, kelevények lennének, mások füleikbe dugnak egyet-kettőt vagy sürü hajuk közé rejtik; sőt 1879-ben megtörtént egy csudálatos tüzü, szénfekete gyöngygyel, mely ezen szokatlan szine miatt roppan értéket képviselt, hogy a gyöngyvizsgáló czombján egy mély vágást tett s ebbe rejté el a gyöngyöt, de erre is rájöttek!

A gyöngyhalászat javarésze már megtörtént, midőn a kereskedők a gyöngykagylókat kabléik­ba (a négyszögü falkeritések) rothasztásra elhelyezik, de az igazi szenvedés és megpróbáltatás még csak most kezdődik igazán! A rothadó csigák pestises szaga annyira kiállhatatlanná és iszonyu bűzüvé teszi az egész környéket és annyira megfertőzi a léget miasmákkal, hogy lázak, typhus, vérhas s a cholera tüneteivel fellépő hányás és hasmenés kezdik az embereket tizedelni. Az egész Condatchy-öböl telitve van ezen iszonyu rothadó hullabűzzel és ez még a rothadás után is egész addig megmarad, mig az erős tropikus viharok és szelek meg nem tisztitják és széjjel nem oszlatják ezen undok légkört.

De a kiket a nyereség hajt ide, mégis kiállják, bár egy ember sincs, ki ezen idő alatt le ne soványodna, hasmenés vagy lázzal ne küzdene; a pénznek, kincsnek jó szaga van, azt tartják s koczkáztatnak érte mindent!

Mikor a gyöngyök már összegyüjtve vannak, kezdődik a legfontosabb munka: a gyöngyök osztályozása értéküknek megbecsülése, furása s a halványaknak, fényteleneknek vagy épen piszkos szinüeknek csiszolása, fényesitése.

Az osztályozás, elnevezés és mérés a gyöngyök nagysága szerint megy és az erre szolgáló eszköz, az ugynevezett gyöngymérő, mely több egymás fölé helyezett, különböző nagyságu nyilásokkal biró rostákból áll. A felsők legnagyobb nyilásuak, az alsóbbak pedig folyton kisebbek és betöltve a gyöngyöket a legfelső rostába, kissé megrázzák, hogy áthulljanak a lyukakon, azután a gyöngyöket azon rosták nyilásainak számával jelölik, a melyekben vissza­maradnak. Eképp vannak: 20, 30, 50, 80, 100, 200, 400, 600 800, 1000 számuak. Elsőrendüek a 20-80 - s ezek neve Mell. Másodrendüek a 100-tól az 1000-ig és ezeket Vadivuknak nevezik. A rendkivül nagy gyöngyök neve Parangon, a szegletesek, alaktalanoké pedig Baroque; mig az igen nagy, de rendetlen alakuakat Monstres-oknak hivják. Azon gyöngyöket, melyeket nagyságuk miatt darabonként adnak el, cseresnye- s darabgyöngyöknek, mig az apró, tömegesen eladandókat homok- és latgyöngyöknek nevezik.

Midőn a gyöngy fénytelen, piszkos, foltos szinezetü, vagy valami piszokréteggel vannak bevonva, akkor finomra tört és vizes megnedvesitett gyöngyházporral együtt kendőbe kötve, a napfény hatásának teszik ki vagy hosszasan rázogatják vagy bevonva vizzel, péppé gyürt gyöngyházporral a napra teszik ki s ott időnként megnedvesitik. Ez által néha átlátszó, fényes, tiszta s szebb vizü lesz, ha alapjában nem nélkülözi e tulajdonságokat. A nagyobb és értékes gyöngyöket pedig az igen apró gyöngyök összetört porával fényesitik.

A benszülöttek s gyöngyvizsgálók igen ügyesen furják ki és füzik fel a gyöngyöket. E czélra szolgáló primitiv eszközük egy hat hüvelyk hosszu, négy hüvelyk széles - felforditott alaku csonka kupforma, mely három 12 hüvelyk magas lábon áll. Ezen eszköz felső részén különböző nagyságu lyukak vannak furva, mig a kisebb gyöngyöket csak ugy kalapácsolják bele a fába. Furóeszközük egy fába foglalt aczél-cső, mely a gyöngyök nagysága szerint kisebb-nagyobb átmérőjü lyukkal bir - s az erre erősitett görbe fogantyuval forgatják. Furás közben a gyöngyöt jobb kis ujjukkal folyton nedvesitik, melyet egy vizzel telt kókusdióhéjba mártogatnak s ezt oly gyorsan, oly ügyesen teszik, hogy szemmel alig lehet munkájokat követni. A legjobb gyöngyfurók és gyöngyfényesitők a Patrah- és Colombo környékére való indusok, azért leginkább ezeket is alkalmazzák.

A legszebb gyöngyök a ceploniak s a Persa-öbölben találhatók, mert az arabiai Ormusi-öbölben találhatók gyengén aranyló szinüek, a coromandeliak és tutucuriniak szürkések, kékesek, az amerikai öbölben találhatók pedig legtöbbször szennyesek barnásak, vagy piszkos szürkések. Európában legbecsültebbek a tiszta fehérszinü, ceploni és persa-öbölbeli gyön­gyök, mig keleten jobban szeretik az ormus-öbli aranyló szinben játszókat.

A gyöngyöknek óriási értéke és becse természetesen az utánzás és hamisitásra is rábirta a nyerészkedőket. És hogy az utánzás mennél tökéletesebb legyen, a vegyészet segélyével a gyöngy anyagának alkatrészeit vizsgálták meg. Azonban, ha kideritették is, hogy a drága gyöngyök anyaga szénsavas mészenyből, kagylóanyagból (conchionin) és egy kevés állati enyvből áll, azért az ezen anyagokból mesterségesen előállitott gyöngyök meg sem köze­litették az igaziakat, fény, szinjáték s az anyag tömöttségére nézve, ugy hogy a legsikerültebb utánzatokat a szakemberek rögtön felismerték.

A mesterségesen előállitott hamis gyöngyök, melyek a drága gyöngyökhöz hasonlitanak, következőleg készülnek: Közönséges üvegből kisebb-nagyobb üres golyócskákat funak s ezeket az ugynevezett gyöngyessentiával vonják be belülről. Ezen gyöngyessentia a fehér vagy gyöngyhal (Coregonus Wartmanni) fénylő és szint játszó pikkelyeinek vizahólyag és ammoniakban oldott keverékéből áll. Az ugynevezett viasz-, vagy római gyöngyök pedig az alabastrom golyóknak viaszszali beitatásából állanak.

A gyöngyhalászat - a gyöngyökön kivül, még az iparban szerfelett fontos mellékterményt, a gyöngyházat szolgáltatja, mely szivárványszerü szinjátéka, gyengéd fehér szine miatt külön­féle disz- és berakott munkákra, csecsebecsék, disztárgyak, gombok, stb. készitésére használ­ta­tik. E gyöngyház a kagylónak a két teknője s majdnem ujjvastagságu; külső szine zöldes­barnás vagy kékeszöld szürkés, belül sárgás ezüstfehér, élénk fényü és a szivárvány minden szinében játszó s könnyen feldolgozható, mert leveles szerkezeténél fogva papirvékonyságu lapokra lehet egy finom késsel széthasogatni. Mennél vastagabb, annál keresettebb. A legjobb gyöngyházat ad a kereskedelemnek Manilla a Sulu- és Philippini-szigetekről; azután Ceylon és Kelet-India, mely Singaporon át jő a kereskedelembe, mig Amerika csak harmadrendü minőségüt ad. Hogy mily óriási a kereslet, mutatja Manilla gyöngyház-kivitele, mely Franczia-, Olasz-, Törökországba, Syriába és a Berberállamokba 94.970·52 klgrmot tesz, az osztrák-magyar monarchiába 984.472·6 klgrmot, Alexandria Angliába circa 173.015·01 klgrmot szállit, mig Amerika gyöngyházkivitele csak 298.839·16 klgrmot tesz.

Ez röviden a drágagyöngyök története, melyeket hölgyeink annyira szeretnek hattyunyaku­kon, vagy fürteik között viselni az ékszerek különféle foglalataiban - de mikor gyengéd fénye, szivárványos csillogásában gyönyörködnek, jusson eszükbe - hogy méltán nevezik „a tenger könyeinek”, mert megszerzésük, felszinre hozásuk, sokszor köny és panaszba, sőt ember­élet­be kerül.

„Vándoroljatok ki!...”

Évről-évre, napról-napra szaporodik a kivándorlók száma, kik megunva hazájukban a kenyér­keresés nehéz munkáját, egyik vagy másik tengerentuli világrészbe hajóznak át, a könnyü és gyors meggazdagodás csalóka vágyaitól és reményeitől üzetve.

Bőven lehetne irni arról a sok csalódásról, összetört reményekről és kétségbeesésről, mikor a kivándorlók megérkezve az igéret földére, a fényes, aranyos álmok, csábitó igéretek helyett meglátják azt a rettenetes valóságot, a mi ott reájuk vár, azt a küzdelmet, melytől vissza­riadnak, még mielőtt megpróbálnák.

A munkásokat nem engedik a benszülött munkások dologhoz és keresethez jutni, vagy a munkaadók - kizsákmányolni akarva idegen földöni gyámoltalanságukat - oly csekély bért igérnek, hogy a puszta kenyérre nem elég. A földmivelő, mezei gazda, ki itthoni csekély földje s birtoka helyett ott uradalmakat remélt, kap oly sürü őserdővel benőtt területet pénzeért, hova nem ember, de még a napsugár se hatolhat be a sürüségtől s minden lépést fejszével, baltával kell szabaddá tenni. Ebből kell neki aztán szántóföldet csinálni és elébb az erdőt kiirtani róla, ha bevetni akarja - s csak későn, a maga kárán látja be, hogy mig hazájában első sorban és egyedül csak a kenyérért kellett küzdenie, itt első sorban életéért kell küzdeni, ezt biztositani, hogy azután a mindennapi kenyeret megszerezhesse, mert azokban a buja nö­vényzetü tropikus paradicsomokban ellensége a bevándorlóknak minden, maga az anyaföld, a viz, a lég, a nap, a növényvilág, a betegségek légióit ontva rájuk, de legnagyobb ellenségük mégis az állatvilág, örökké fenyegetve magát, háziállatait s megtakaritott vagyo­nát.

Mert minél pompásabb, változatosabb növényzetet, minél forróbb napsugarat áraszt a termé­szet a földgolyó valamely pontjára, annál dusabb, annál változatosabb annak állatvilága is. Az ember a föld minden pontján küzdelemre van teremtve s a hol a föld buján, majdnem önként adja a csudásnál-csudásabb dus növényzetet, a kenyéradó magvakat, még ott sem jut küzde­lem, fáradtság nélkül hozzá! A tropikus világrészek kevés munkáért is dusan fizetnek ugyan, de hányszor van fenyegetve csak egyetlen egy nap is az ezeken munkálkodó ember élete, vagyona, azoktól a kisebb-nagyobb ellenségektől, melyek a buja növényzet között majdnem láthatatlanul rovar, féreg, kukacz, majd hangya vagy más alakban a földön, vizben saját házába, kunyhójába befurakodva, reá vagy állataira leskelődnek.

A mérsékelt égövek növényzete nem ily csudás; a nap sugara nem oly izzó, földje nem oly buján termő; sok munka és fáradtság mellett is, keveset ad legtöbbször! De a milyen egy­szerüek, csendesek erdői, virányai, épp oly békések és veszélytelenek! Ezeken nem fenyeget semmi vész; békésen veszélytelenül sétálhat, andaloghat, vadászhat és dolgozhatik s füröd­hetik az ember ugy, mint állatai a folyók hüvös habjaiban és ha ágyába, háza védő fedele alatt megpihen, itt sem fenyegetik olyan alattomos ellenségek, melyek életére törnek.

A tengerentuli világrészek bármelyikébe menjen is a bevándorló - kivéve Ausztráliát - mindegyikben száz és száz ellenséggel kell megküzdenie az állatországból magából is, melyek az élet és munka minden phasisában fenyegetik őt és vagyonát, éjjel ugy, mint nappal egyaránt.

Afrikában ugy a bevándorlók, mint a benlakók valóságos adófizetői az oroszlánoknak, párduczoknak s az efféle ragadozó vadaknak, a mellett, hogy első sorban a maguk életét kell megvédelmezniök, mert méneseikből, nyájaik- és csordáikból évenkint sok a vadak zsákmá­nya lesz. Igy minden arab falu, melynek környékén egy, vagy egypár oroszlán tanyáz, évente 2000-3000 frc kárt szenved és ha tudjuk, hogy egy-egy oroszlán könnyen bekóborol egy-egy vadász kirándulásán 3-7 mértföldet, ugy átlag minden marhatartó arab évente 200-300 frcnyi minimális veszteséget szenved, pedig ezen összeg egy-egy szegény arabnak majdnem vagyona felét képezi.

De nemcsak a lábas jószág, hanem maguk a vetések is szüntelen ki vannak téve a pusztu­lásnak, mert a sokfaju majmokon kivül, a tavak, folyók közelében a vizilovak visznek véghez iszonyu pusztitást, mert e rengeteg nagyságu állat egyetlenegy látogatásával megsemmisiti egy család kukoricza- és kölesföldjének javarészét, mert a mit meg nem eszik, azt iszonyu talpaival legázolja, mintha ökölnyi jégdarabok paskolták volna a földbe.

A mesésen gazdag Ázsia szint csak ugy alá van vetve a csapásoknak, mert ugy nagy részében, mint kincses bányájában: Indiában a legnagyobb országos csapások egyike a király-tigris. E vérszomjas, rettentő erejü ragadozó falánkságának évenként tizezrenként esnek áldozatul em­berekből, nyájakból egyaránt. A falvak közepéből, a városok közeléből ragadja ki áldozatát. 1868-ban a zsubbelporei táviró hivatal egész személyzetét felfalták; Bengáliában pedig minden héten el-eltünt a gyalogposta, egy-egy katona előörs, a mezőn dolgozó emberekből pedig mindennap. Sőt Jáva-, Tonking és Annamban a templomok közepéből, az áldozatok alatt, sokszor a papokat ragadták ki, vagy egy-egy kegyes imádkozót a Brahma- vagy Buddha-szobrok talapzatáról ragadtak el.

Dél-Amerikának szintén meg van ezen csapása egy tarkán foltozott, hatalmas ragadozó: a jaguár (Felis Onza) képében. Bár ez ritkábban támadja a lakatlan vidékeken ugyan meg nappal a benlakókat szemtől-szembe, hacsak nem a „Cebadó”-kból való (igy nevezik azon jaguárokat, melyek már egyszer emberhust izlelve, folyton erre vadásznak nagy vakmerőség és vérszomjjal), de annál veszedelmesebb éjjel a sötétség leple alatt a lakott és népesebb vidékeken, mert kigyóként csuszva, annyi zörejt sem csinálva, mint egy árny, kuszik a falvak, tanyák, majorságok udvarába s legyen ember, gyermek vagy háziállat, elhurczolja. A nagy Humboldt is tanuja volt egy ilyen esetnek San-Fernandoban, t. i. egy éjjel egy fiut ragadott el, keresztül huzva rettentő körmü talpával az udvar keritése között, miután a szegény gyermek a kerités mellé dőlt le éji nyugalomra. Különösen a hajósokból esnek számosan prédául évenként e szörnyeknek, melyek oly vakmerőek, hogy a vizbe ugorva, magán a csónakon és hajókon támadják meg a hajósokat.

Hogy mily rettentő ereje van ennek a ragadozónak is, kitünik abból, hogy egy lovat elhurczolt magával s ezzel keresztül uszott egy széles folyót. A másik esetben két egymáshoz kötött lovat rabolt el. Az egyiket megölte és hurczolni kezdte, daczára annak, hogy hozzákötött társa, melynek erejét a félelem megsokszorozta, ellenkező irányban akart folyton menekülni - mégis mindkettőt magával vitte. A lakottabb vidéken nem oly félelmes, de a nagyobb erdő­ségekben csak olyan vészthozó az emberekre, mint akár a tigris.

Ezen óriási ragadozón kivül, még számtalan kisebb-nagyobb vérszomjas ragadozók fenye­getik a tropikus vidéken lakók életét és vagyonát - de ezen ragadozókon kivül óriási még az ellenségek száma, melyek magát az ember életét fenyegetik. A folyókban, mocsarakban Afrika és Ázsiában a krokodilok, Amerikában a kajmánok ragadják meg s rántják viz alá a fürdőzőket és a vigyázatlanul a parthoz közeledőket. E. Labarre, a Zambesiben élő franczia matróz, ki mint tolmács és vezető volt alkalmazva, 1866-ban egy hónapon keresztül minden este hallott egy-egy halálsikoltást a folyó felől. Mert a vizért jövő négernők közül mindennap áldozatul esett egy-egy a krokodiloknak a Zambesi folyó partjain, e mellett az inni jövő állatokból is sok elpusztult. Különösen egy óriási, vén krokodil volt félelmes, mert az mindig kileste, a hová vizet meriteni járnak. Csak hosszu leskelődés és cselvetéssel tudta E. Labarre e vén szörnyet az Arrov nevü angol czirkáló hajó tisztjeinek segitségével elejteni.

Még félelmetesebbek ezeknél - de ezeket vigyázattal és óvatossággal gyakran ki lehet kerülni - a kigyók. Ezek a tropikus égaljak valóságos ostorai. Mert mennél bujább, mennél forróbb éghajlatu a táj, annál halálosabb mérgüek s annál számosabb fajban élnek ezeken. Ezeket nem lehet elkerülni, mert a moh, fü, virágok közé rejtőzve, akkor rohanják meg áldozatukat, mikor ez legkevésbbé sem gondolja: a rizs-, czukornád-aratás, a gyapotszedés között, szóval az élet és munka minden mozzanatában. Még az egyptomi s Afrika többi homokpusztáinak lakói is, hol növény alig terem a sivóhomokban, sem biztosak a kigyók elől. Mert a Szarvas homoki Vipera (Vipera Cerastes) és a délafrikai Szarvas vipera (Cerastes cornutus) ugy a homokba rejtik magukat, hogy csak fejtetejük és a szemek felett lévő két szarvforma kinövés látszik csak ki s barnavöröses, sötéten foltozott testük annyira hasonlit a homokpuszták szinéhez hogy észre sem lehet venni, hanem egy, a homokba hullott tüskés magvacskának látszik és ha ember, állat, madár e magvacskához közeledik, a villámgyors fejvágás és marás elől kitérni nincs ideje s életével lakol néhány perc mulva. A Nilus körüli homokos és vizenyős helyeken, a Fokföldi tartományokban pedig a számtalan mérges kigyófajon kivül, nagy mennyiségben tenyészik a Paizsos Vipera (Najahaja). Ezen kigyóval ölte meg magát a hóditó szépségü Cleopátra is s veszélyességét e fajnak még az is növeli, hogy mérgét több lépésnyiről is képes az áldozatra lövellni. Ugy Észak-, mint Dél-Amerikának halálos mérgü kigyói között a csörgő-kigyó (Crotalus horridus és a Cr. durissus) annyira veszélyes ellenség emberre, állatra, hogy sokszor egész nyájak és ménesek pusztulnak el, mikor egy-egy vándorló csörgőkigyó csapat megtámadja őket. A pinczékbe burgonyáért, répáért menő nők sokszor áldozatul esnek az itt rejtőzködő csörgönczöknek, melyek annyira szaporák, hogy Benton farmer pinczéjében négy rakás burgonya alatt négy fészket találtak ötvennél több, kisebb-nagyobb csörgőkigyó­val. Még Ausztrália is, e nagy dúvadakban s mérges hüllőkben annyira szegény világrész sincs megkimélve e halálos mérgü szörnyektől, mert itt tenyésznek: a Halálkigyó (Acantophis antharticus) és a Fekete halálkigyó (Acantophis cerastinus). Ezen halálos mérgü kigyók nem­csak méregfogaikkal, hanem állitólag még a farkuk végén levő tüskeforma igen hegyes nyulványnyal is képesek ölni és évenként ugy a gyarmatosok, mint az erdőkben dolgozó fegyenczek közül számosan halnak meg a halálkigyók marásaitól.

A tropicus tavak- és folyókban a krokodilok- és alligátorokon kivül, veszélyesek a fürdőzők­re, az ivó és hűtöző háziállatokra még a Ráják, ezek a villanyos ütéseket osztogató halak, melyek, mint egy-egy erősen megtöltött villamtelep, megérintve, oly erős ütést adnak ember­nek, állatnak, hogy elbódul s a vizbe fullad, sőt sok esetben, ha nagyok, vének s jó idő óta nem üritették ki villanyosságukat, ezen ütések maguk is halálosak lehetnek. E halak nagy számban élnek a tavak, folyók, bővizü mocsarakban és szinte visszarettentik az embert csudás alkatuk és sajátságos szinezetük által. Ugyanilyen rettenetes készüléket bir testében a Villamos angolna (Gymnonotus electricus) s valamennyi e fajta hal között a legveszélyesebb. Dél-Amerika és Brazilia nagyobb folyóiban él nagy számban és sokszor a fürdést, az állatok itatását lehetetlenné teszi egyes folyóvidékeken. Mert ez, mint a legtöbb halfaj, a viz hullám­zására s a zajra, pocskolódásra nem menekül el, hanem merészen, dühösen ront a vizben mozgó emberre, állatra s oly ütéseket ad neki farkával, hogy vagy elbódulva, megbénulva fenékre merülnek és a vizbe fulladnak, vagy pedig maga a villamos erő öli meg őket. Egyesek megnőnek 8-16 láb hosszura és 6-tól 25 klgram, sőt nagyobb sulyra is s ezek azután élet­veszélyesek. Alakjuk az angolnához hasonlit, de laposak s villamos készülékük a farkhoz közel van elhelyezve. Egy-egy ütésük egy bikát, lovat, öszvért azonnal villámként lesujt, ugy hogy mozdulatlanul, meredten maradnak, s csak hosszabb idő mulva - az ütés erejéhez képest - térnek magukhoz. Egy-két, néha három ütéssel, villamtelepe kimerül, s ekkor minden veszély nélkül megfoghatók, mert több napra van szükségük, hogy a készülékek ujra tele ter­melődjenek villamossággal. A benszülöttek annyira félnek tőle, hogy daczára pompás husuk­nak, kerülik, mint a legfélelmetesebb vadállatot. Igy Calabazoban (Caracas tartomány) oly bőségben vannak, hogy a lakosság, bármennyire is óvja magát, mégis évenként tömérdek ló, öszvér és ember esik áldozatul. S mikor már a sok kár és szerencsétlenségre a déliek indolen­tiája is a legnagyobb elkeseredésbe csap át, akkor vadászatot rendeznek rájuk egy csomó ló és öszvér feláldozásával. E vadászat módja a következő: A folyó azon részére, hol legbővebben és a legnagyobbak tartózkodnak, egy 50-100 darabból álló öszvér- vagy lócsordát hajtanak s nagy riogatás és zaj között a vizbe kergetik. A zaj és lubiczkolásra az angolnák a fenékről a felszinre jönnek és a vergődő állatok hasa alá uszva, ezeket villamos ütésekkel árasztják el. Az első roham szokott a legborzasztóbb lenni, mert a ló- és öszvércsapat a legrémletesebb orditás és fékvesztett vad ijedelem között, hanyatt-homlok egymás hátán tombol; s a talált állatok rémletes halál-orditással, mintha villám sujtotta volna őket agyon, merülnek egymás után a fenékre, vagy görcsös vonaglások között csapdoznak maguk körül. Ennél izgatóbb látványt képzelni sem lehet, irja a nagynevü Humboldt - a viz hullámzik, csitteg-csattog s a hullámok közül fel-felbuknak az angolnák kigyóalaku fejei s villámgyorsan suhannak a tomboló állatok alá s azok orditva, a halálos ijedtségtől tágra nyilt szemekkel, nyiladozó hortyokkal hortyognak, fujnak, szökellenek; a vésznyeritések és orditások egy borzasztó hangchaossá kavarodnak, mely lázas dobogásba hozza a szivet. A sülyedő állatokat, ha elér­hetők, a partra vonni iparkodnak, melyekből magához is tér egy idő mulva némelyik, ha az ütés nem volt nagyon erős. Ezen rémletes hajsza mindaddig tart, mig csak az angolnák ki nem merülnek, mit arról tudhatni meg, hogy lassan, látszólag bágyadtan a felszinen uszkálnak. Ekkor azután minden veszély és félelem nélkül fogdossák őket össze nagy meritő hálókkal s más egyéb módokon; 1873-ban, Para mellett, a viz alatti épitkezéseknél, egyetlen napon öt buvárt öltek meg a Villamos angolnák és az épitkezések ideje alatt sok munkás megbénult, több meghalt a villamos ütésektől.

A természet nagy országában az Izlábuak nagy országa szintén számtalan veszélyt rejt az em­berekre nézve a héjanczok, rovarok és pókok, férgek alakjában s ezeknek legveszélyesebbjeit szintén a tropicus tartományok lakóivá, ostoraivá tette. Ezek veszélyesebbek a legvérszom­jasabb vadaknál, vagy kigyóknál, mert legtöbbnyire az éj védő setétjében, alvás közben csipik, szurják meg az alvókat, vagy pedig a moh, növényzet és hulladék közt rejtőzködve egy­részt kicsiségük, másrészt pedig a környezethez hasonló szinezetük által észre nem vétet­ve, az áldozat csakis akkor ismeri fel a veszélyt, mikor a segitség már késő a menekülésre.

Legnagyobbak ezen mérges jószágok között a Scorpiók. Ezek nagyjában alakjukra a rákhoz hasonlitanak, mert két ollóforma karjuk, nyolcz lábuk, s hosszas, megnyult hajlékony, végén éles hegybe végződő farkuk van. E fark végén levő hegyes rész üreges, s a szurásnál mérget bocsátva a sebbe, a megszurtnak halálát idézi elő. Falrepedések, kövek, papiroscsomók, padlóhasadékok, kunyhó-eresztékekben tanyáznak, a szabadban épp ugy, mint a falvak és városokban; éjjel indulnak prédára, s ilyenkor összemászkálva mindent, vadásznak pókok, legyek, rovarok, férgek után. Természetük dühös, támadó, ingerlékeny, mit mozdulataik is mutatnak, mert ollóikat nyitogatva, farkukat minden irányba görbitve, szaladoznak, s zsák­mányukat ollóik közé fogva, farkuk szurásával ölik meg. A legfélelmesebbek egyike a Capföldi Scorpio (Opisthophthalmus capensis), e jó három hüvelyk hosszu, barnavörös, azután a borzasztó mérgü Hottentotta Scorpio (Centrurus hottentottensis), az amerikai Scorpio (C. americanus), az ázsiai fajok és az Indiai Scorpio (Scorpio caudatus), melyek ugy a szabad­ban, mint a lakházakban otthonosak, s éjjel az alvók legkisebb mozdulatára, dühösen meg­szurják az illetőt; szintugy nappal a legcsekélyebb háborgatásra is a kő-, fa-rakások, nádköte­gek közül a vigyázatlanul odanyulót halálosan megsebzik s életével lakoltatják. Ezért kerülnek oly félő óvatossággal az e vidéken lakók minden romot, elhagyott kunyhót, vagy szikladarabokkal beszórt vidéket és inkább az egészen szabad vidéken ütik fel éji tanyájukat, mert a tüz világa, a mozgás nesze előcsalják rejtekeikből e veszedelmes állatokat. Több utazó esett már áldozatul e vidékeken annak, hogy nem gondolt ezekre, s a romok vagy sziklafalak között ütött éji tanyát. A Scorpio-csipés egyetlen ellenszerének a Scorpio-olajat tartják, azaz tiszta faolajban összezuznak egy-két eleven Scorpiot, s a marás helyét ezzel kenik be. Ezen gyógyszer igen kétséges. Olaszországban, Spanyolországban, hol a Scorpio gyakori, minden háznak, vagy legalább soknak van egy bizonyos fülkéje - s ez mindenki előtt tudva van, s itt áll egy üvegcse Scorpio-olaj, hogy mindenki használhassa marás esetén azonnal. Ezen orszá­gokban használni is szokott a gyógyszer, - de csak azért, mert az európai Scorpiok csipése ugysem halálos. Ellenben egy esetben sem használt az afrikai, indiai vagy amerikai Scorpiok ellen, mert ezek marása feltétlenül halálos. Dél-Európának, sőt hazánk déli részének is vannak scorpiói, pl. Mehádia környékén is találunk bőven. De ugy ezek, mint az európai scorpiok nem veszélyesek az emberre vagy nagyobb állatra. Kisebb állatkákat néha megöl szurásuk, de nagyobbakat soha. A Herkules-fürdőben engem is megszurt, mint gyermeket az európai Scorpio (Scorpio europeus) s 1877-ben egy utamban a Kárpátok közt szintén, de még absolute a legcsekélyebb utóhatását sem éreztem e szurásoknak. Szintén halálos mérgü a csipésük a pókokhoz hasonló testü, támadó, falánk s harapós természetü Solpugidáknak. Ezek India, Arábia, Egyptomban élnek, s évenként a lakosság közül számosan áldozatul esnek. Mert ezen félelmetes, s visszariasztó alaku, 3-4, sőt 5 hüvelyk nagy, szőrös feketés szinü (Solupuga melas) állatok, nem térnek ki az ember elől, de sebes szaladással neki ugranak s megmarják, ha mozdul s közelükbe téved. A pókok közül egész szörnyeket produkál Brazilia, Jáva, Afrika és Ázsia, melyek ugyan nem halálosak az emberekre nézve, de támadó, dühös természetük miatt veszélyesek, mert mérges rágonyaikkal erősen gyulladó, genyesedő s fájdalmas nagy sebeket okoznak. Már kinézésük is irtózatot gerjeszt. Rendesen sötétes szinüek, sürün szőrrel benőttek, s 2-4, sőt 6 hüvelyk hosszuak. A dél-amerikai madár-pók (Mygale avicularia) kolibri­ket, kisebb madarakat megöl, s kiszopja őket. A jávai madarász-pókból pedig Doleschall természetvizsgáló, egy szürke Rizs-Amandinával, mely akkora madár, mint egy veréb, összezárt egy himet. E pók rögtön, nagy dühvel a madárra szökött s két első lábával át­kapva nyakát, méregfogaival hátába harapott, és 15 másodpercz alatt a madárkának vége volt. Európának egyetlen egy fajta mérges pókja van s ez a Dél-Oroszország rónáin és legelőin élő Karakurt vagy fekete farkas. E pók mérgének ereje s hatása felülmulja a világ legrettenete­sebb mérgeit, mert egy milligrammnak 30-ad része (csak górcsövön látható parányi mennyi­ség) azonnal megöl egy embert, vagy állatot. Milliókra megy évenként azon kár, melyet e pók halálos marása a legelésző marhákban okoz, s százakra a pásztorok, gyermekek s fűgyüjtő asszonyok száma, kiket megmar. A középkorban annyira elhiresült Tarantella-pók (Lcosa tarantula) mérgessége tulozva volt ugyan, s az, hogy tánczra ingerel, éppen mese. Annyi igaz az egészben, hogy a tarentum (Olaszhon) környékén élő Tarantula-pókok harapása mérges gyuladást, sőt néha bénulást, s egyéb efféle betegségeket okoz, de Olaszhon, Spanyol- és Dél-Francziaország vidékein élők, momentán fájdalmas csipése, minden utóhatás nélküli. Hara­pásuk csupán a méh- vagy darázscsipéshez hasonló fájdalmat éreztet s csekély daganatot okoz. És azon hiedelem vagy állitás, hogy mérge tánczra ingerel egész addig, mig csak a beteg a fáradtságtól alélva le nem rogy, csak ürügy volt arra, hogy az akkori időben egy­házi­lag szigoruan eltiltott csintalan és erkölcstelen tánczokat járhassák, minden büntetés és feddés nélkül.

Geoffroy St. Hilaire természetbuvár irja, hogy délamerikai utja alkalmával, midőn szolgája, egy majorban, a részükre átengedett szobából, az ott lévő s ágyként szolgáló szalmaféléket felmarkolta, e halmazból egy sárga-barnás szinü, 9 hüvelyk hosszu lapos s majd egy hüvelyk széles, egy-egy oldalán huszonegy lábbal biró Scolopendra mászott elő, s oly gyorsasággal, hogy szemmel alig lehetett követni, futott tekergő mozdulatokkal karján fel nyakáig, s ott meg­marta éles, mérges rágonyaival. Alig néhány percz mulva a szerencsétlen ember kinjaiban orditva fetrengett, vonaglott a földön. A seb környéke gyorsan dagadni, gyuladni kezdett, ugy hogy fél óra mulva torkáig ért s fulladási tünetek álltak be, s minden segitség daczára, torka bedagadván, alkonyat felé meghalt. Ugyanilyformán ir, a mérges marásu Indiai Százláburól (Scolopendra morsitans) dr. Lenz is. Benszülött szolgája oly iszonyu kinok között fetrengett három órán keresztül, hogy szája habzott, s körmeivel a földet fölkarczolta, de nem halt meg, hanem a marás helye tüzesen feldagadva, erős genyedésbe jött s majdnem két hétig nagy kinlódások között szenvedett vele. E félelmes állat el van terjedve a tropicus Amerika, Afrika s Ázsiában is, habár marása halált nem okoz, de azért leirhatlanul félnek tőle a benlakók.

A milyen veszedelmes hazánk állattenyésztésére a kolumbácsi légy s Németországban pedig a gabonára a hesszeni légy, annál százszorta veszedelmesebb az afrikai Tsetse-légy (Glossina morsitans). Ha ez meglepi a legelő állatokat, lovakat, teheneket, ugy mérges szurásaiktól legkésőbb 24 óra alatt minden állat elpusztul menthetetlenül. Igy vesztette el legutóbb a bécsi Afrikautazó dr. Holub is minden vonó marháját afrikai utjában és hány expeditio, s utazó nem érte el czélját, mert igavonó állatai a Tsetse-legyek áldozatai lettek.

Megesik évenkint több helyen, hogy egyes marhatenyésztésből élő néger törzsek egész marhaállománya az utolsó lábig elhull; sőt egyes törzsek házi állatokat némely vidéken nem is tarthatnak ezen bogarak miatt, sőt magukat is vaj, vörösföld és bizonyos fa nedvéből készült kenőcscsel kenik be, hogy védve legyenek e mérges szurások ellen.

Közép-Indiában ugy a benszülöttek, mint a bevándorlók jobban félnek a veszélyes Óriás Darázsoktól (Vespa horrida), mint a tigrisektől vagy a halálos mérgü Szemüveges kigyóktól, mert ezek elől sok esetben lehet menekülni, vagy éppen ki lehet kerülni őket, mig ezen szárnyas, majdnem jó hüvelyknagy, sárga-barna, szőröstestü rovarok elől épen menekülni majdnem lehetetlenség. A darázsfajok természete amugy is boszuálló, mérges, vérengző, de ezekben ezen tulajdonok meg éppen hatványozva vannak, s támadásuk legtöbbször épp oly váratlan, mint kikerülhetlen, mert jelenlétüket csak akkor vehetni észre, mikor már az egész raj körülfogja az illetőket és kergeti, üldözi kitartó szívóssággal 2-3 kilométernyire is. Jaj annak, kit hat-hét ilyen darázs megszur, mert szurásuk oly tüzes s oly nagy daganatokat idéz elő, hogy a megszurt részint a testbe kerülő méreg hatásától deliriumba esik s a gyulladás és daganat oly rohamosan terjed az egész testben, hogy legtöbb esetben kinos halál a vége, vagy hónapokig tartó pokoli kinokkal járó szenvedés. Lord Loftus, az indiai alkirály rokona, egy csapat lovassal s több elefánttal vadászni ment a dsungelokba. Midőn a dsungeloknak sürü facsoportokkal megszaggatott részére értek, hogy egy árnyas facsoport alatt pihenőt tartsanak, egyszer csak a fák körül egész darázsrajok támadtak hangos dongás között a csapatra. Leir­hatatlan jelenet következett erre. Csak az elefántok maradtak nyugodtan, mert vastag bőrükön nem hatottak át a darazsak fullánkjai, de a lovak annyira megvadultak, hogy lehányva lovasaikat, rémült és fájdalmas nyerités közt vágtattak ész nélkül, a merre láttak. Jajgatás, orditás hallatszott folyton. „Futnunk kellett mindannyiunknak - arczunkat, fejünket ruháinkba rejtve, - ahogy csak bírtunk. Minden lépésnél egy-egy benszülött rogyott össze, szivrázó jaj-kiáltás között. E szegény emberek legjobban szenvedtek, mert ruházatuk nagyrészt csak egy övből állott lágyékuk körül. De bármily sebesen futottunk, üldözőink folyton körülöttünk dongtak, s már majd összerogytunk a fáradságtól. Többen a nádasok és bokrok közé rejtőztek, de orditva ugráltak ki ismét, mert ellenségeink oda is befurakodtak. Csak egy jó angol mért­földnyi üldözés után hagytak fel ellenségeink a támadással. Halálosan kimerülve, jajgatva, orditozva, alaktalan szörnyekké dagadva, szedelődzködtünk össze. Kilenczet embereink közül halottakként szedtünk össze s hordágyakon kellett a tanyára szállitani. Ezeken nem volt emberi forma, de puffadt, dagadt tömegeknek néztek ki s csak amaz irtózatos forróság mutat­ta, hogy élnek, mely szinte sütött, midőn dagadt tagjaikhoz értünk. Három közülük rettentően vergődő delirium között éjfélre meghalt, kettő reggel, kettő pedig másnap alkonyatkor. Kettőt pedig eszméletlenül vittünk hordágyon a városba. Mi magunk is oly égető, hasogató fájdal­makat éreztünk, hogy számtalanszor az ájulás környezett.”

Nachtigall, német tengerészbuvár kiséretét is megtámadták e darázsok s ő is két benszülött szolgáját vesztette el, - mert senki sem biztos előlük, miután a fák lombjai között élnek és ott vannak fészkeik (sejtjeik) felfüggesztve, ha tehát valami élő ember és állat e fák alá tele­pe­dik, vagy csak közeledik is, dühösen rohan reá az egész raj s üldözi, folyton szurva-marva, néha 2-3 kilométerre is.

Szintugy országos csapássá tudnak lenni a svábok vagy csótánok a tropicus tartományokban. Igy Dél-Amerikában a barnavörös, majdnem hüvelykujjnyi nagy óriás svábbogár (Blabera gigantea) és a még sokkal óriásibb Monachoda megeszik és elrág mindent a házakban a bőr, ruha, pamut, szőnyeg s papirostól kezdve mindent, a mi csak elrágható. Egy-egy paplan, vagy szőnyeg, egész öltözet ruha reggelre ugy eltünik, mintha a föld nyelte volna el, mert befalták az utolsó atomig. E mellett oly recsegő zajt ütnek futkosásukkal, hogy az alvókat valósággal felijesztik álmukból. Hogy minő falánkak, szemtelenek s mennyire károsak ezek és fajtáik, az ezen egyetlen példából is kitünik: Bory de St. Vincent természettudós mig Szent Ilona sziget kormányzójával ebédelt, az alatt uj csizmájának talpait - lábairól - teljesen lerágták harisnyái­val együtt.

Bizonyos hangyafajok pedig mind az élet-, mind a vagyonbiztonságot veszélyeztetik a leg­nagyobb mértékben. Dél-Amerikában a czukornádon élő ugynevezett s a mi közönséges fekete hangyáinkhoz hasonló czukor-hangya (Myrmica saccharum) az esős évszakban rengeteg számu csapatokban a fákon keres menedéket. Nincs év, hogy nemcsak az ilyen fa alá tévedő barmok, de néger gyermekek, emberek is áldozatul ne essenek mérges harapásaiknak, mert a fákról ezekre hullatják magukat. A nyugat-afrikai vadászó hangyák (Anomma arcens), mikor csapatosan vadászatra indulnak, megtámadnak minden élőt, legyen az ember, oroszlán, óriás kigyó s oly iszonyu tömegben és gyorsasággal vetik reá magukat, hogy kevés perczek mulva az eleven ember- vagy állatból egy teljesen száraz skelet marad a helyszinén. Rabló hadjáratokat intéznek egyes tanyák, házak, városok ellen is. Közeledésüket a patkányok, svábok s egyéb ilyen házi csapások eszeveszetten rémült futása jelenti s ilyenkor meneküljön az ember is, ha tud, mert különben őt is feleszik minden más élelmi szerrel, gabonával és meg­ehető tárgygyal, ami csak a háznál található. Veszedelmességüket még borzasztóbbá teszi az, hogy leginkább éjjel szoktak ilyen rablóhadjáratokra indulni. Gordon Cumming, a hires oroszlánvadász beszéli, hogy egy óriási Cafferbivalyt szemeláttára 10 percz alatt annyira fel­emésztettek, hogy csak a csontjai maradtak meg s e csontokban nem maradt egy csepp velő s nem maradt egy csepp nedvesség.

Épp ily rettenetes csapások a Termes-hangyák, vagy Termiták is Afrika, Ázsia és Amerika tropikus vidékeire. Ezen hangyák egész rendszeres államot képeznek, melyben vannak dolgo­zók, az államot védő katonák, himek és nőstények; szaporaságuk enormis nagy, mert egyet­len­egy nő egy nap alatt 80.000 petét képes tojni. Óriási, gyakran 3-5 méter magas, szikla­kemény lakóházakat épitenek maguknak, de, ha kirándulásaikban, vagy uj telep keresésekor emberi lakokra akadnak, ebbe telepednek le s a tulajdonos egy napon azon veszi magát észre, hogy háza, óljai, magtárai, mint a kártyaházak, porrá, hamuvá dőlnek össze, mert a házak, épületek minden része belülről ugy ki van rágva és éve, hogy csak külső, papirvékony váza marad meg az épületnek, mert az épületek belsejének kirágott anyagát saját telepük felépité­sére használják.

Minden szétrágható butordarab, ágy, asztal, székek, egy könnyü ujjnyomásra összeesnek, annyira ki lesznek üregesitve. A magtárakban nem marad egy szem gabona, nem marad egy atom liszt vagy egyéb élelem a házakban, falvakban, melyeket megrohannak. Néha a lábon álló gabonatermésből még a szalma sem marad meg. Anderson, Burmeister, Lenz láttak óriási majd másfél méter átmérőjü fatörzseket, melyek egy lábrugásra összedőltek, mert csupán csak papirvékony külső héjból állottak s belsejük annyira ki volt vájva. Ha pedig egy-egy ilyen kártevő telepet az ember el akar pusztitani, a legelső ütésnél, melylyel lyuk lesz törve laká­sukon, - megjelennek a katonák, s vak dühvel esnek a támadóra oly töméntelen mennyiség­ben, hogy éles, fájdalmas sebet okozó rágonyaikkal akár halálra is marhatják az illetőket. Egyes szavahihető utazók, de maguk a benszülöttek is megerősítik azon tényt, hogy egy-egy vándorló termita csapat, alvó-, vagy utjukba kerülő embert, állatot, elevenen csontvázzá rágott.

Engesztelhetetlen ellenségei az európai utazók, bevándorlóknak, sőt gyakran a benszülöttek­nek is a fenti világrészekben, a mi szunyogjainkhoz hasonló Mosquitók! Csakhogy ezek nagysága, csipése, vérszomja annyival nagyobb a mi szunyogéinknál, a mennyivel nagyobb s vérszomjasabb a tigris a házi macskánál. Valamennyi délövi tartomány meg van ezekkel verve. Vérszomjuk, csipésük ereje az ember arcza és tagjaiból - mert még a ruhán is áthatol szurásuk - valóságos daganat-monstrumokat csinálnak és ezen fájdalmasan égő daganatok csak 2-3 nap multán lohadnak le, s nem használ ellenük sem szivarfüst, sem tüzrakás és sem más óvszer.

Az alattomos és láthatatlan ellenségek egyik legveszélyesebbike a Nyugat-India és a Dél-Amerikában élő Homoki balha (Pulex penetrans). Ezen, a mi balháinkhoz hasonló, de nem ugró élősdi különösen a gyapotültetvények talaján és a tengerpartok homokos környékén található és a nőstények oly észrevétlenül furják magukat az emberek és állatok körmei alá, hogy csak akkor lehet észrevenni őket, mikor már késő és viszketni és vörösödni kezd az illető láb vagy kéz ujja. E vörösödés után a nő üreget váj és petéit lerakja s ekkor diónyi nagy, annyira fájdalmas, genyedő gyulladás következik, hogy az ember szinte őrjöngni kezd az óriási fájdalmakban, az állatok pedig megvesznek bele s az illető tagot amputálni kell, mert máskép nem gyógyitható. Egyeseknél nagynéha sikerül, hogy egy ügyes vágással a petéket még a genyedés előtt el lehet távolitani, de ezek igen ritka esetek.

Ugyanilyen lappangó, alattomos ellenség a Medinai féreg (Filaria medinensis) Afrikának és Ázsiának lakóira. Ez olyan vastag, vagy kissé vastagabb, mint egy jó erős házi czérna, de megnő 25-36 lábnyi hosszura is az áldozat testében. Leginkább a fürdők és vizhordók vannak kitéve támadásainak s észrevétlenül a talp, lábikra, hát vagy a karok vastag husába furja magát és csak akkor vehetni észre, mikor iszonyu fájdalmak, sorvasztó láz, genyes, erősen meggyulladó óriási kelevény alakjában jelentkezik. Könnyen halált is okozhat vérmérgezés következtében. Orvoslása nagy ügyességet kiván, t. i. a bőrt fel kell vágni s nagyon óvatosan kihuzni, mert ha beleszakad, még rosszabb, miután ujra megnő és még nagyobb kinokat okoz a betegnek. Rendesen egy olyan kis fakészüléket - minő a csigás kutaké - erősitenek meg a megtámadott testrészen, azaz egy forgatható hengerkét, s erre lassan felgombolyitják az egész férget. Hogy mily pokoli alattomossággal támad - azt a következők eléggé illusztrálják: Egy tengerész katona csupán fél óra hosszáig sétált mezitláb Afrikában a Cape Coast Castle folyó partjain, s Angliába visszatértekor lepték meg az iszonyatosan gyötrő fájdalmak. Őrjöngött, mint egy lázbeteg kinjában, s le kellett az ágyba kötözni, mert mint egy őrült, folyton a világ­ba akart szaladni. Az orvosok elképzelni sem tudták, mi baja? Végre sarka feltört, s az erősen gyulladt sebből egy hegedühur vastagságu fonalforma szálacska lógott ki. Kevéssel reá, egyik karjában érzett őrjítő fájdalmakat s egész teste száradni, fogyni kezdett rohamosan. Ezen vörös daganat is feltört, s ebből egy 19 láb hosszu medina-férget huztak ki. De még nem szakadt vége a kinoknak, s e szegény ember, ki már csak váza volt önmagának, még egy harmadik kinait is átszenvedte és az a lábikra vastag izmai közt rejtőzött. Ugyancsak igy járt a Senegal partvidéken egy franczia katona, kin csak hónapok mulva, hazájába visszatérése után tört ki e rettentő baj. Először sarkán, majd bal lábikráján mutatkozott, épp olyan irtózatos kin­lódás között, mint fentebb leirtuk. Egyes vidékeken egészen epidemikusan lép fel e csapás; és sokszor a falvak egyik végüktől a másikig visszhangoznak azon nem is emberi fájdalom­orditásoktól, melyeket a rettentő kinok csalnak a fetrengő áldozatok ajkaira. Egyeseknél még a szemgolyóba is befészkeli magát s ekkor természetesen kifoly a szem és teljes vakság marad hátra. Megtámad e féreg állatokat is. Lovak, kutyák, öszvérek ilyenkor bőszülten, szinte veszetten addig nyargalnak, mig vagy össze nem törik magukat, vagy meg nem szakadnak a fáradságtól.

A tropicus övek rettenetes forrósága a benszülötteket egészen elszoktatja a ruhaviseléstől. A legtöbb csak ágyéka körül visel egy könnyü kötőt, vagy rövid uszónadrág-félét és ekkép testét jóformán semmi sem védi az ilyen alattomos támadásoktól. Ekkép történhetik meg ezután Java, Kelet-India, Ceylon és Afrikában az, hogy a mocsári nadályok áldozataivá lesznek a benn­lakók. E nadályfajok árkok, rizscsatornák és minden mocsaras vizben nagy mennyiség­ben tenyésznek s egyes vidékeknek egész rémeivé válnak, mert a nap legnagyobb részét a nádak, sásak és vizinövények a vizhez közel érő levelein leskelődve töltik s csoportosan vetik magukat az odatévedő emberre vagy állatra oly tömegben és olyan éhdühvel, hogy a meg­lepett áldozat kevés idő mulva a vérveszteségtől lankadtan összerogyik és meghal, mert a nadályokat letépni nem lehet, a hus kiszakitása nélkül, annyira befurják magukat. Spixnek egy utazása alkalmával, szemeláttára ölték meg két teherhordóját, kisziva alig 5-6 percz alatt minden csepp vérüket. „Egy sással és vizinövényekkel sürün benőtt mocsaras vidéken vitt át utunk - irja - egyszerre az előlmenők közt ijedt orditás harsant fel s én kiugorva a rudakra kötött függő ágyból, a legborzasztóbb látvány szemtanuja lettem: Két emberem a szó szoros értelmében el volt boritva nyüzsgő, tekergő, csimpajkodó fekete-zöldes nadályoktól, annyira, hogy testük nem is látszott és a mocsári növények tömkelegéből, mintha valami láthatatlan kéz lövöldözte volna elő, egymásután s folytonosan vetették ki magukat ezen apró, vér­szomjas szörnyek. Kiséretem minden tagja messze futott a szerencsétlenektől, kik szivszag­gató hangon, tántorogva könyörögtek segélyért és véres kezeikkel iparkodtak magukról leszaggatni a vérszopókat. Kiséretem, bár jajgatott, átkozódott, de közel nem eresztett. - Segiteni most már ugy sem lehet, még ha só és hamu volna is kéznél, mert már vérük nagy része oda van s a számtalan lyukacskán ugyis elfolyna minden csepp vérük. Csakugyan szemem láttára a tántorgó alakok összeroskadtak s alig 15 percz alatt mozdulataik mind gyöngébbek, jajjaik, nyögéseik mind elhalóbbak és hörgőbbek lettek s a két test csak egy utálatos, nyüzsgő, vonagló nadályhalomnak nézett ki, melyet koronként görcsös rángatódzás s vonaglás rázott meg.”

Bár Európában is megkeseritik a lakók életét és sokszor kiüzik lakásaikból az elszaporodott poloskák és lehetetlenné teszik az éji nyugalmat, de ezen alkalmatlanság semmi azon félelemhez képest, melyet Persiában, a poloskák ezen szülő honában, ki kell állani az idegen utazónak, ha arra gondol, hogy élete milyen könnyen áldozatul eshetik éji nyugalma közben az ott, a házak, falak és romok hasadékaiban tanyázó poloska nagy és poloska formáju rovar egyszerü szurásának. Bár alakja egészen a poloskáé, de még sem az, hanem a kullancsokhoz tartozik, ezen vérvörös, apró, fehér pontokkal behintett, lapos testü, parányi szörnyecske! Ez az ugynevezett Persa Kullancs (Argas persicus) és éjjel jő elő rejtekéből; a benszülötteket ritkán, leginkább az idegeneket marja meg. Bár a szurása kicsi, de mégis annyira fájdalmas s az egész testet annyira átjáró, hogy a legmélyebb álomból is fájdalmas sikolylyal ébrednek fel. A szurás helyén rémitő gyorsasággal a legrosszabb indulatu fekélyes dag képződik s 24 óra mulva a legrettenetesebb kinok közt beáll a halál. Hogy minő leirhatlan gyötrő e méreg ereje, azt mutatják azon őrjitő kinok, melyek az áldozatot jóformán az eszétől, értelmétől fosztják meg, annyira, hogy őrjöngve, tajtékozva, saját karjairól fogaival tépi le a hust s a földön hempereg, üti, zuzza magát. Legelőször is az 1720-ban Persiába küldött angol követ­ség tagjai hozták ezen mérges rovarka hirét Európába. E követség Persia Miana nevü városkájában két tagját veszté el, kiket megmartak álmukban s csak a kinzó fájdalomra ébredtek fel. Ekkor látták, hogy ezt egy kis vörös poloskaforma rovar okozza s innen van a régi neve: „Mianai mérges poloska”. Ifj. Kotzebue, persiai utazásáról irt könyvében elmondja, hogy ott jártában Dirha, kis városka lakói az egész várost odahagyták és a két mértföldnyire fekvő Kestan hegység lejtőjén telepedtek le, mert már hetek, napok óta egyik halott a másikat érte e rovar szurásától. Továbbá emliti, hogy egy gazdag persa saját kezével gyujtotta fel szép házát, hogy porig égjen, mert kedvencz neje s egy lánykája lettek áldozatai ezen kullancs-fajnak egyetlen éjszakán s igy legalább gyökeresen elirtotta a hány csak volt háza falainak repedéseiben. Lyndell, Arnton, Thwell és több más utazó, mind e rovarka szurásától haltak meg távol Persia belsejében a legészvesztőbb kinok között.

A kullancsok néhány faja nálunk és Európában is él s a moha közt vagy a füveken és fákon rejtőzve, vetik magukat az állatokra és emberekre. De a mi kullancsaink marása veszélytelen, mert e parányi állatok, belecsimpajkozva a bőrbe, ha vérrel tele szivták magukat, mogyoró nagyságura nőnek és kihuzhatók a sebből - csak vigyázni kell, nehogy orrmányuk a hirtelen rántással a sebbe szakadjon, mert ekkor gyuladást okoznak. Legczélszerübb egy csepp faolajat cseppenteni rájuk. Ez azonnal megöli őket s maguktól hullanak le. De nem ilyenek az amerikai kullancs-fajok, kivált a Vészes kullancs (Amblyomma americanum.) Ez gyakran országos csapássá válik s a szó szoros értelmében fejvesztett rémületbe ejt egész környékeket. Nem biztos előle sem ember, sem állat. Nemcsak a szabadban él, de a házakba, szobákba is bekerül. Éhesen alig kendermag nagyságu, tele sziva akkora lesz, mint egy ujjhegy s szine vörös, fehér hátfoltokkal. Szurása oly finom, hogy addig nem is érezni, mig csak félig be nem furta magát s ekkor egy, erre a czélra különösen készitett fogócskával kell kihuzni. Ha teleszivta magát, leesik ugyan magától, de elébb a sebben egy petékkel telt fészket hagy hátra. Ezen peték - mint mondják - a testbe elterjedve oly erős és sorvasztó lázakat okoznak, hogy az emberek, állatok szinte dühöngőkké lesznek az éles fájdalmaktól.

Ezek és még más számtalan veszélyek várnak azokra, kik itt hagyva honuk nyugalmas, veszélytelen tájait, a tropicus paradicsomokba kivánkoznak!... azért hát ne:

„VÁNDOROLJATOK KI!”

Hét főbünök az állatvilágban.

E könyv hasábjain „Lélek és ösztön” czim alatt kifejtettük, hogy az embereknek az állatokkal való összehasonlitása egyik biztos mód lenne a tudományos psychologia megállapitására, ugy most azt állitjuk, hogy az állatok vétkei és büneinek összehasonlitása az emberekéivel oly­annyira fontos a criminalistákra, hogy a legmélyebb tanulmányozást és észlelést tenné szük­ségessé, mert ez összehasonlitás által az emberi léleknek és cselekedeteknek sok megfejthe­tetlen kérdését lehetne - kivált a bünügyekben - megoldani.

A legtöbb vétek és bünnek megfogamzása és alapja - tehát a tény - azon ellenállhatatlan vak ösztönből indul ki - mely az emberekben szintén megvan - s csakis a kivitel és az elkövetés módozatai származnak az egyéni értelem- és lélektől - igy más elbirálás és más - tehát enyhébb - büntetés alá kell, hogy essék azon bün, melynek szülője az ösztön, és más alá az az egyén, kinél az értelem és szellem felett az ösztön áll tulsulyban.

Mert bármily raffináltan éleselmü legyen is a bün, mindig van benne valami, mi csupán a vak ösztönre vezethető vissza, mely a legértelmesebb emberben is a lélek és akarat mellett szunnyad; sőt vannak bünök, melyek egyedül az ösztön ellenállhatatlan kényszeritéséből születnek s hajtják az egyént az elkövetésre. Itt tehát a lélek- és értelemnek magában a bünben semmi része sincs, hanem csak azon módokat és eszközöket eszeli ki, melyekkel a bünt ügyesen végrehajthatja, elpalástolhatja s a bünhődést elkerülheti, mert erre az ösztön, az inditó ok, nem képes; ez csak vakon, ellenállhatlanul a tett elkövetésére kényszeriti.

Mennél fejlettebb - mondjuk, mennél műveltebb - a lélek, mennél magasabb az értelem, - tehát mennél inkább ki van az „egyén” az emberben fejlődve, annál kevésbbé nyilatkozik az ösztön, ellenesetben pedig viszont annál nagyobb mértékben. Csakhogy itt még nagy szerepet játszik az átöröklés is, mely semmiféle mesterség, nevelés és hajlam által el nem sajátitható, miután csakis a „születési öröklés” által keletkezik - s igy ezt is az ösztönnel azonosithatjuk, működjék bár szellemileg vagy anyagilag, mert ennek hatása is csak egy belső kényszer, melynek az akarat csak igen ritkán képes ellentállni.

Ugyancsak Lacassagnac mondja, hogy: „A farkasok morálja igen alkalmas volna, hogy a criminalistákat az emberek erkölcsi élete felől felvilágositsa,” de egyuttal arra a conclusióra jut, hogy csakis az emberek bünössége annyira öntudatos, hogy tudják, érzik, szégyenlik a bünt - de cselekszik mégis, sőt elleplezésekkel, cselekkel igyekeznek a bünhődésnek - miután ennek tudatában vannak - elejét venni, de azt nem mondja - nem is tagadja ugyan - csak kertelés és kerülgetés által iparkodik elodázni, hogy az állat szintén öntudatosan cselekszi-e a bünt, tudatában van-e annak, hogy bünhődni fog - egyáltalán érzi-e azt, hogy bünös?

A fent elmondottak után, tehát már most párhuzamot vonhatunk az emberek és állatok vétkes­sége között. Azon állatoknál, melyeknek értelme, szelleme - tehát a lélek - fel van ébresztve, az ösztönt nagyon csekély részben, csakis a mindennapi létfentartási esetek szük korlátai között látjuk némileg nyilvánulni, ellenben a vadon élőknél, hol a szellemi élet csakis oly erőszakos esetekben nyilvánul, melyeknél az ösztön nem nyujthat megoldási módot, leg­többnyire az ösztön uralja minden tetteiket, a külső viszonyok és körülmények változása szerint - igy az állatvilág bünei és vétkei is kétféle eredetüek: ösztönből eredők és értelmi, vagyis öntudatos bünök.

A tisztán ösztönből eredő bünökben kevésbbé akadunk az öntudat és értelem oly nagy nyomaira, mint az értelmi bünökben; ezekben mindig a meggondoltság s a bün tudata nyilatkozik, sőt nyilatkozik még a bünhődés tudata mellett, az elővigyázatosság, a bünhődés félelme, nemcsak a tett után s a rajtakapatás eseteiben, de a tett elkövetése előtt is, mi kézzel­foghatólag bizonyitja azt, hogy az állat tudja, hogy rosszat tesz, de megteszi, megpróbálja tenni, mert arra is gondol, hátha sikerül s nem tudják meg, igy nem lesz megbüntetve.

Hogy az öntudatos bünök inkább a háziállatoknál, vagy huzamosabb ideig az emberek környe­zetében élő s szelid állatoknál fordulnak elő legtöbbször, az igen természetes, mert ezeknél a környezet sokfélesége, változatossága, a bánásmód és a szelidités felébresztette, kifejlesztette az értelmet, a lelket s ezzel bizonyos itélő- és következtető tehetséget is, miket a vadonban élőknél a megszokott s a folyton egy környezet, s a napról-napra az ösztönöknek hódoló életmód egyformasága ennyire nem ébreszthetett fel. E mindennapi életből vett s mindenki által tapasztalt eme egyszerü példák is eléggé bizonyitanak: Pl. egy betanitott vadászkutya - bár az engedelmességre tanitva, szoktatva van, mégis csak ugy engedelmes­kedik, ha akar. De valahányszor urának - egy vagy más okból - nem engedelmeskedik, kevés időre reá nyüszitve, nyöszörögve csuszik lábaihoz, hogy ne verje meg engedetlenségéért. Ezt minden vadász tapasztalta, s egész világosan ugy magyarázza, hogy azért nyüszit - quasi könyörög - mert tudja, hogy rosszat tett és hogy ne legyen megbüntetve.

Nagybátyám vizslája a legjobb vadászeb volt, de kimondhatlan torkos, ugy hogy a tüzhelyről, konyhából ellopott mindent, mit elérhetett. Természetesen, ha rajtakapták, elverték jól. Nem egyszer észleltem, mikor az udvarról az ablakon át meglátta a hust a konyhaasztalon, be­lopódzott, de e mellett óvatosan körültekintgetett, nincs-e ott valaki, s gyorsan lekapta a hust, hátra lopódzkodott vele a kert végébe, s ha senki rajta nem kapta, olyan ártatlan pofát csinált, midőn ujra bejött, mintha nem is ő tette volna. Ha pedig rajtakapták, ilyenkor keservesen üvöltözve, behuzott farkkal, mintegy kérve csuszott lábaink elé, s már előre annyira orditott, mintha a korbácsot már a hátán érezte volna, s orditozva hátra-hátra a fogas felé tekintgetett, hol a korbács lógott, melylyel ki szokott kapni. Kétszer történt meg, hogy a büntetés elől elszökött s a hivásra nem jött vissza, ilyenkor jobban meg lett fenyitve, mint máskor, s ezt szintén megjegyezve, többé nem szokott meg a csiny után. Megfigyeltem továbbá, hogy mikor a lopott jószágot falatozta, - s a kertajtó nyilott - otthagyta a prédát, s kerülőutakon sompolygott el, s mitsem tudó pofával került ujra elő. Megtörtént az is, hogy lopás közben rákiáltottam; erre elsompolygott és két-három órán keresztül, ha én kerültem elébe, előttem vinnyogott, nyöszörgött, de más személy előtt, a ki tettét nem látta, a szokott vig és fürge volt. Ha a házőrző kutya, vagy a macskák voltak a konyhában, akkor egész szemtelenül lopta el, a mit ért, s nem a kertbe vitte, hanem mindjárt a folyosón levő padlás-feljáró alá rejtőzve, ette meg; ezután bárki jött is, nem bujt, nem futott, mint máskor, ha még a komondorok és macskák közelben voltak, hanem nyugodtan hasalt le ő is a közelben, s a kiabálásra és lármá­zásra fülét se billentette, hanem nyugodtan, ártatlanul nézett mindenkire; ellenben, ha többi, szintén tolvaj kollégái nem voltak ott, már az első kiáltásra, behuzott farkkal, a fal és korlátok védelme alatt szökött ki a folyosóról.

Ama gazdátlan piaczi kutyák, melyek mondhatni félvad állapotban élősködnek, még ezek is érzik a bünös öntudatot; mert, ha valamit ugy löknek nekik, azt mindjárt neki hasalva költik el, az ajándékozó előtt, de bezzeg nyargalnak, ha egy-egy darab hust, vagy czipót lopnak a kosarakból és áruasztalról, akár vette észre az illető károsult, akár nem - és ezt messze, félre­eső helyen költik el, s az nap azon asztalt és kosarat félve s mindig futásra készen, kerülgetik. Most nézzük azon egészen vad állatokat, melyeket szintén az éhség ösztönöz a lopásra, tudják-e ezek is, hogy bünt, rosszat cselekesznek s félnek-e, tudnak-e a büntetésről? Itt van mindjárt a szarka. Ez, ha fiatal 2-4 napos nyulfiókákra talál, nem rohanja meg azonnal őket, hanem elébb felemelkedik a légbe, s körülkémlel, hogy az anya nincs-e közelben valahol, hogy a fiókák sivitására előrohanhasson, mert azt nagyon jól tudja, hogy a nyulanya vesze­delmes ellenfél, mert első lábaival olyan ügyesen s gyorsan csapdos a rabló felé, hogy ennek meg kell futamodni. A torkosfalók (Gulo borealis) pedig annyira ez ösztön kényszeritő hatása alatt áll, hogy bár tudva a veszélyt, mégis mellőz minden cselt és ravaszságot, s vakon megy a prédának. De némelykor, hogy csupán lopási vágyát elégithesse ki, tisztes távolban - fedezve magát a bokrok, gödrök árnyékában, hetekig követi a prémvadászokat, s ezek csapdáiba és fogóiba került vadakat ügyesen kilopkodja és elhordogatva elrejti. Ugy, hogy a Hudson-, Erie-tavak körüli, a canadai és a szibériai prémvadászok kétségbeesve keresnek fel más vad-fogó területet - sokszor 10-12 mértfölddel távolabb, hogy e rabló nyomukat elveszitse, mert tudják, hogy ha egyszer felfedezte őket, egyetlen vadat sem fognak többé csapdáikban találni, mert előbb kilopkodja belőlük a Wolwerain, mint ők, sőt még az elrejtett prémkészletet is felkutatja s elhordja; megtörténik sokszor az is, hogy egy prémvadásznak egész idényét tönkreteszi, mert követi, utána megy, más vidékre is.

Ezen elmondott s az alábbiakhoz hasonló példák inditották az ó-kori népeket arra, hogy a büntévő állatokat ugyanolyan büntetéssel sujtsák, mint a bünöket elkövető embereket. Bár az az eszme, hogy az állat birhat a bün tudatával - csak oly sejtőlegesen élt lelkükben, hogy az okát bizonyára nem tudták volna megmondani, mi inditja őket a megtorlás tényére, azon a czélon kivül, hogy megsemmisitve a bünöst, ez többé hasonló bünt ne követhessen el.

Igy Mózes törvénye elrendeli, hogy: megkövezendő ama bika, mely embert, asszonyt halálra döföd, és fogságra vetendők ama lovak és szamarak, melyek lusták, akaratosak s rugdalódzók.

A görög s római történelem is mutat fel példákat: Igy Nero keresztre feszittetett egy kutyát, mely rögtön vonitani kezdett, mihelyt ő a lantot pengette; Ethaunos archon pedig egy bak­kecskét nyuzatott meg elevenen, mert egy gyermeket halálra öklelt.

A középkor története pedig éppen telve van a hernyók, egerek és patkányok elleni kiátko­zá­sokkal. 1543-ban Grenobleban a városi tanács a szőlőket megsemmisitő csigákat excommuni­cáltatta; 1585-ben pedig a velencei fővicarius ünnepélyes szertartással átok és elpusztulás fenyegetése mellett parancsolta ki a hernyókat az országból. 1356-ban Lausanneban a biróság egy sertést pallossal végeztetett ki, mert felfalt egy gyermeket, s ezen itéletet épp oly actussal hajtottak végre a piaczon, mint akár egy embernél; t. i. emberi ruházatban vezették a vérpadra. Az araboknál pedig még ma is, ha egy-egy a nyájat pusztitó oroszlánt sikerül a lesgödörben megfogni, gyalázó, szitkozódó és becsmérlő szavakkal szidalmazza az egész törzs, s azután a nők és gyermekek agyonkövezik, s e mellett meg vannak győződve, hogy a szidalmakra az oroszlán szégyenli magát, s érzi azon lealázó gyalázatot, hogy gyáván, becstelen halállal - nők és gyermekek kezeitől - kell elpusztulnia!

A lélek és értelem fölötti eddigi tanulmányaimban többször oly meggyőző bizonyitékára akad­tam az állatok értelmisége és öntudatának, hogy szinte megdöbbenve kérdeztem önma­gam­tól, hogy honnan veszi az ember azt a jogot, hogy az állatokat oktalanoknak, lelketleneknek és érzésnélkülieknek képzelve, őket tetszés szerint kinozza s pusztitsa? És e tekintetben még Lacassagnac is nagyon felületesen itél s végez velük s látszik, hogy inkább theoreticus téte­lekből veszi következtetéseit, semmint önön észleleteiből, bár több helyen felemliti, minő és mennyi becses anyagot gyüjtött a párisi Jardin de Plantes- és a Société d’Acclimatations-ban. Igaz, hogy minden buvárnak, ki a lélektannal vagy általában az emberekkel foglalkozik, csakis az állatkertek lehetnek legjobb tanulmányhelyei, de csakis az olyan állatkertek, hol a szakismeret, tudás és értelmes kezelés minden állatfajnak megadja azt a környezetet, hogy abban fesztelenül és otthoniasan mozogjon. Kár, hogy a mi állatkertünk éppen nem nyujt ilyenre alkalmat rosszul gondozott állatai és üres ketreczeivel, szakértelmetlen, tudatlan kezelésével.

Hogy az állatok criminalitását megitélhessük kellőleg, beszámithatóságukat kell megállapita­ni, valamint azt, hogy lelkük, értelmük van-e, vagy legalább ezeknek birnak-e némi parányával?

Igenis birnak! Csakhogy éppen e beszámithatóság különbözteti meg élesen az ösztönökből eredő bünöket az öntudatos bünöktől. Az ösztönükből vétkezők, bár a lakolásra és bünhődésre számitanak s ezt csellel, ellentállással, vagy meneküléssel iparkodnak ki is kerülni, de nem birnak tudatával annak, hogy ez bün; igy ugy a szarka, mint a torkosfalók, nagyon jól tudják, hogy rablásuknál veszélylyel kell nekik megküzdeni, mint kell az Ichneumonnak, a nilusi intőnek, mely a krokodilustojásokat pusztitja, vagy az oroszlánnak, midőn a kafferbika kis bornyára vadász, de ők ezt a prédaszerzést, a létérti harcz küzdelmeinek tekintik a veszélyek s a bünhődés tudatával. Midőn azonban a torkosfalók a prémvadászok után les és ezek tőreit fosztogatja ki, teljes tudatával bir, hogy rosszat tesz, hogy bünhődik, ha nem vigyáz, azért ily alkalommal nem vakon, hanem a legravaszabb csuszás, rejtőzéssel kerülgeti őket, hogy észrevétlen maradhasson.

Ellenben az öntudatos bünöknél az állat is legtöbbször épp ugy tudja, hogy rosszat tett, mint az ember; tudja, hogy büntettének lakolás s bünhődés a következése, tehát a beszámithatóság is csak szükségképpeni folyománya kell, hogy legyen a restség, boszu, gyilkosság, szerelem­féltés, rablás, kéjvágy, torkosság büneiben ezeknek.

Ezeken kivül még a részegség vétkébe is beleesnek az állatok némelyjei, ha az ember alkal­mat ad nekik, s ekkor - akár csak a részeges ember - minden mértékletességük-, munkásságuk- és jó tulajdonságaikról leszoknak. A méhek, e szorgalmas, rendezett viszonyu rovarok, ha egy­ideig szeszszel kevert mézzel tartatnak, annyira rászoknak erre, hogy feledik előbbi munkás­ságukat, többé nem dolgoznak, csak a kész mézet fogják fogyasztani. A medve is könnyen rászokik a borra és pálinkára és ha a legjobban volt is betanitva, teljesen elfeledi előbbi mesterségét, szelidségét; de legfőképp rabjává tudnak lenni a nagyobb fajta majmok az ivás szenvedélyének. Igy Richardson hajóskapitány és buvár egy orangutangot szoktatott magá­hoz, mely minden utjában kisérte. E majom rendesen urával étkezett, egész emberi módon ült az asztalnál, kést, villát, asztalkendőt használva; s naponta kijárt neki egy kis adag rum és ebédnél a bor. A rumot annyira megszerette, hogy a matrózok már nem tudták rumadagjaikat hová dugni előle és sokszor a leghihetetlenebb ügyes módon jutott a rumhoz, s lecsipte magát holtrészegre. Ura ilyenkor jól el-elverte, de csudálatos, hogy más, tiltott dologról egyszeri könnyü büntetésre is leszokott, de az ivásról a legszigorubb büntetés daczára sem. Ez lett halála is, mert a raktárnok az éléskamra ajtaját nyitva feledvén, Yim besurrant, s egy nagy üveg rumot elcsenve, elrejtőzött. Csak hörgéséről és ökrendezéséről akadtak reá; s mert a nagy üveg rumot egy cseppig mind megitta, daczára az alkalmazott szereknek, másnapra szeszmérgezésben mult ki.

A restség bünét leginkább a lovak, ökrök s a szamaraknál találjuk. Egy vén, kiérdemült lovat csak vizhordásra használtak, de már a harmadik fordulónál meg-megállt. S persze ilyenkor záporként hullottak rá az ütések. Egy alkalommal neki indult, de rögtön erősen sántitani kezdett, ugy hogy az istállóba vezették vissza. Másnap ugyanez a jelenet következett be: a harmadik fordulónál - nem várva be az ostor nógatását, sántitott... s ez igy ment jó ideig - mig rájöttek ravaszságára; - ugyanigy tett egy szamár; ez meg rögtön a földre vetette magát, mihelyt a szokottnál nagyobb terhet raktak reá s rugdalódzni, s rángani kezdett, mintha megdögleni akarna.

Az irigységnek igen sok példájára akadunk szintén ugy az emlős-, mint a szárnyas-világban, mely ugy a kenyéririgység-, mint a szellemi irigységben nyilvánul: A Rhesus-majom (Inuus rhesus) társait nemcsak enni nem engedi, de a mennyi élelmet csak bir, szájába töm, kezei és lábaiba fog és maga köré gyüjtve, ráül és dühösen védi, a fenmaradót pedig, hogy társai ne élvezhessék, büzös váladékaival mocskolja és keveri be. A tengeliczek és a Vidah pintyek (Vidua principalis) bár jól vannak lakva, többi társaikat sem enni, sem inni, sőt fürödni sem engedik, ha még annyi vizes és étedény legyen is a kalitban. De legjellemzőbb a következő példa: Egy könnyü szárnysebbel lőtt kányát (Milvius regalis) vettem s ezt egy szobában ápoltam. A seb begyógyult s a madár jól érezte magát. Azon szobában azonban még egy egérszürke s két angora macska is tanyázott. Eleintén a kánya rájuk sem nézett, de egy hét mulva már - mikor a macskák reggelizni kezdtek - tejes zsemlyét - a kánya ott hagyta az ő táplálékát, a nyers hust, s elüzve a macskákat, ezek tejes zsemlyéjét falta fel. Néha annyit falt, hogy szinte tátongott bele, sőt ki is hányta, de csakhogy azok ne ehessenek, ő falta fel a neki természetellenes tápot. Egy szürke papagájom, mely a legjámborabb és okosabb jószág volt és soha sem bántott egy madarat sem, egy szelid kanárinak, mely ujjamon üldögélt s nekem kedveskedett, egy roppantással összezuzta a fejét, midőn én - erre nem is gondolva, a kanári­val ujjamon feléje mentem, azért, hogy hivására nem ügyeltem, most - mint máskor, s ezen tette után azonnal a spaletára repült fel, mert látta, hogy első mérgemben a pulykatoll után nyulok, a mivel ki szokott rendesen kapni, ha valami rosszat tett. Szintén kiváló példáját mutatják a chingák (Mephitis suffocans) az irigységnek a párzás idején. Ezen emlős oly iszonyu büzös folyadékot tud magából lövellni, hogy embert, állatot fuldoklás, ájulás és hányás lepi meg tőle, s ez iszonyu bűzt ½-¾ évig semmiféle szappan, szagos viz, fürdés és maró szerekkel eltüntetni nem lehet. Egy-egy chinga nőstényt két-három him szokott kisérni a párzás idején, mely néha 2-3 napon át udvaroltat mindhárommal magának, mig végre választ. Ilyenkor a visszautasitott himek egyike vagy másika, ugy a nőstényt, mint választottját boszuból végig lövelli bűzös váladékával, de aztán nyargal is eszeveszetten, mert a feldühitett pár agyonmarja, ha beéri. De az irigy, visszautasitott imádó boszuja teljes, mert sem a nő, sem a him egymást a förtelmes, okádtató szagtól megközeliteni sem birja, sőt még a többi chingák is messze elkerülik, igy az idényben a párzás örömeitől elesnek, mert kell egy jó fél év, mig ama szag elpárolog.

A bosszuállásról pedig annyi hiteles adat áll rendelkezésre, hogy a legfőbbeket lehet csak fel­sorolnunk. Egy a nőstényektől mellőzött himgalamb egy héten át, minden éjjel a galamb­duczba rohant be s ott dühösen verte, czibálta társait, mig csak ki nem fáradt s kizavarta a vak éjbe valamennyit. Calcuttában pedig egy szabó, mikor a Nizam elefántjai naponta elhaladtak ablaka előtt, a legvénebb himnek néhányszor gyümölcsöt s kenyeret adott - ugy, hogy az elefánt e szokásból orrmányát naponkint benyujtogatta hozzá, de a szabónak nem mindig volt kedve, igy két napon át, az elefánt orrmányát, hogy leszokjék a benyujtogatásról, tűjével meg­szurta. A harmadik napon az elefánt - szintén benyujtotta ormányát s midőn látta, hogy a szabó ujra a tűvel akarja érinteni, olyan erős vizsugárt lövellt orrmányából a szemei közé, hogy a szabó elszédülve bukott a földre. 1882-ben Barnum menageriájában, 1885-ben pedig a londoni állatkertben történt hogy a különben szelid és jóindulatu elefántok ápolóikat, kik durván ütlegelték és kinozták őket, agyaraikkal döfödték agyon; sőt a londoni esetnél ez állat­óriás, midőn a másik ápoló óljába lépett, fenyegető trombitálás között, az átdöfött holttestet orrmányával, ennek lábai elé dobta. De legmegrázóbb a következő eset: Stehrül, rotterdami öreg, nőtlen magánzónak egy olyan kedvencz macskája volt, hogy vele evett az asztalnál min­denből s az örökös dédelgetést s kedvezést szinte megkövetelte. Egy alkalommal vendége volt az öreg urnak, ki előtt nem akarva kimutatni tulságos szeretetét, macskájának, mely folyton körülte nyávogott, csak a földre vetett egy csirkeczombot s mérgesen rákiáltott: „Takarodj innen, ma neked igy is jó lesz”. A macska rá sem nézett az odavetett falatra, hanem boszusan a szoba szögletébe vonta magát. Ebéd után a vendég - mig az öreg ur szokott délutáni álmát aludta, a kertbe ment sétálni; de mikor sétája végeztével a szobába lépett - a borzadály rettentő kiáltását hallatta, mert öreg barátja, vérében uszva, szétroncsolt torokkal, halva feküdt karosszékében. A sebekről és a körmök nyomairól a macskát gyanitották a gyilkosnak, de ezt nem lelték sehol. De hogy erről megbizonyosodjanak, a halott kezére hosszu fonalat kötöttek s a másik szobába csendesen elrejtőzve, rángatni kezdték a fonalat, miáltal a halott kezes feje mozogni kezdett. Erre, mint egy ördög, borzolt szőrrel, dühtől láncoló szemekkel bujt elő a macska a kandallóból s a halottra rohanva, körmeit arczába, torkába vagdosva, fogaival is ujra marczangolni kezdte a hullát. Erre berohantak, hogy a gyilkos dögöt agyonüthessék, de ez egy óriási szökéssel, az ablakon át kimenekült s ugy eltünt, hogy azóta sohasem látták. E rémes eset, mely az 1865-iki „Fauna” czimü természettudományi közlönyben lett megirva, egyedül is egyesiti az átgondolt boszuálló gyilkosságot, a bünhődés tudatát: a rejtőzés- és menekülés­ben. A szerelemféltés pedig még a legjámborabb állatokat is dühössé, vérengzővé teszi. A him oroszlánok addig küzdenek egymással egy-egy nőért, mig egyik ott nem marad a küzd­téren, néha mindkettő; a him känguruk közül a vénebb himek a vizbe fojtják a fiatalabbakat a küzdés hevében. A Hamadryasok és Geladak, e hatalmas izomerejü majmokból azon him, melynek nőjét egy másik him, ha csak egy torokhanggal is üdvözli, vagy egy bogarat csip le előzékenyen sörényéről, oly vérengző dühhel támadja meg, hogy ritkán épül ki sebeiből, ha ugyan ott mindjárt meg nem döglik. A pompás szinezetü amerikai pápapinty (Fringilla ciris) is annyira féltékeny, hogy azon himet órákig, mértföldekre üldözi, a melyik csak területére mer szállani, hol minden pár nőcskéjével egyedül él és fészkel. A Capfölddel szomszédos tartomány négerei jobban félnek a Csakma-majmoktól (Cynocephalus porcarius), mint a ragadozóktól, mert ezek kilesik, ha a férfiak távoznak a telepről, akkor előörsöket állitva ki, betörnek s a gyermekeket, nőket összevissza marják, ütik, pofozzák, körmölik s a mit talál­nak, ellopják és magukkal viszik. Minden Csakmának van az erdőben egy rejtett faoduban raktára, hova minden lopott tárgyat eldug és őriz. Ha észreveszi, hogy arra ember jár, más helyet keres. Megesett többször, hogy egyes embereket az erdőben kiraboltak s rutul össze­vissza harapdálva, magukkal vitték minden javait. A macskák torkossága szintén ismeretes, valamint az is, mennyi furfanggal eszik le a tejfölt s hogy ugranak meg a legkisebb zörejre, félve az ütlegektől; épp igy a majmokat is a legkörömfontabb lopásokra inditja e bün, annak daczára, hogy tudják, miszerint ütleg lesz a következménye torkosságuknak.

Hátra van még a kéjvágy. Az állatokban rendszerint csak az év bizonyos szakában ébred fel a nemi ösztön - de a majmok legtöbbjénél folyton ébren van s mondhatni a mi bün e részben csak divik az emberek között, náluk is mind feltalálható - a mértéktelenségtől elkezdve. A kék pofáju Mandrillnál (Mormon maimon) azonban ez a végletekig megy. Bárki próbálja meg s öleljen át vagy csókoljon meg egy nőt, leánykát kalitja előtt, meg fogja látni, hogy minő magánkivüli, rettenetes dühbe jő ilyenkor s jaj volna ama férfiunak, ha a Mandrill elérhetné. A párisi Jardin de plantesban egy him Mandrill kiszökött kalitkájából s minden kisérlet hiába való volt ujra befogni, mert megfogni, ördögi dühe, hallatlan izomereje s rettenetes fogai miatt senki sem merte, sem pokróczokkal, sem hálókkal. Végre az igazgatónak egy jó gon­dolatja támadt: ismervén a veszedelmes dög féktelen természetét, kalitja ajtaját felhuzatta egy hosszú kötéllel és e kalit másik végére - persze kivül - az ápolónak serdülő leányát állitotta egy ápolóval ugy, hogy a majom lássa is őket, de ha hozzájuk akar jutni, kalitján kelljen keresztül menni. A leányka énekelni kezdett, hogy a majom figyelmét felébreszsze - mikor ez megtörtént, az ápoló a leányt ölelgetni kezdte. Maguk az ápolók is megdöbbentek arra a pokoli dühre, mi a, majmot egyszerre elfogta; fogait csattogtatva, villámgyorsan ereszkedett le a fáról s izzó, forgó szemekkel feledve minden előbbi eszélyességét - csak féktelen szen­vedélyétől üzetve, a kalitba rohant, hogy ama férfira vethesse magát s ekkor az ajtó lehullt és ujra fogva lett. Lehetetlen a dühöt leirni, valamint azt az ördögi pofát, mit erre mutatott. Féktelen dühében le-lehullott a rácsozatról és görcsöket kapott s amaz ápolónak még hetek mulva se lehetett kalitjához közeledni a nélkül, hogy dühbe ne jőjjön mindannyiszor.

Ez elmondott tények eléggé megvilágitják a fentebbi kérdést és azt, hol szellemi élet van, ott ön­tudatnak és beszámithatóságnak is kell lenni s a meddig az ember és állat hus-vérből áll, addig - bármily magas legyen is a lélek kifejlettsége - büneiben az ösztön többé-kevésbbé nyilatkozni fog.

Az állatok beszéde.

Van egy régi magyar babona, mely azt tartja, hogy vannak olyan vasárnapi szülöttek, különö­sen a hetedik gyermekek között, akik karácsony éjjelén megértik az állatok és madarak nyelvét!

Bármily nevetségesnek lássék is ez és némely babona, vagy valami lehetetlen történet, ezeknek alapja mégis mindig a való igazságban gyökerezik. Igy tehát való az, hogy csakugyan léteznek emberek, akik az állatok és madarak nyelvét értik és hogy ezek egymás közt csak­ugyan beszélnek.

Az állatoktól értelmet öntudatot és lelket nem tagadhatunk meg. Ez tény és igy lehetetlen, hogy egymást is meg ne értsék.

És ha huzamos észleléssel a legelvonultabban élő állatok életmódját és háztartását a legapróbb részletekig ki lehetett deriteni, ugyan e módon meg lehet érteni és tanulni nyelvüket is. Mert e nyelv, vagy mondjuk beszéd, szintén csak egyes hangok és modulácziókból áll és e hangok különbözősége jelenti mindazon érzelmeket, benyomásokat, megfigyeléseket, szükségleteket, amelyekkel örömüknek, bánatuknak, kivánalmaiknak, vágyaiknak, megelégedettségüknek kifeje­zést adnak: a szülők fiaiknak, a párok egymásnak, vagy egyesek társaiknak.

Hogy valaki megérthesse és megtanulhassa az állatvilág nyelvét, ezek életmódját és háztar­tá­sát kell mindenek előtt tanulmányoznia, mert csak igy lesz képes megérteni és megkülönböz­tetni az egyes hangok értelmét s ezek különféle moduláczióit.

Azon tapasztalt vadászok, vagy öreg mezei gazdák, kik életük javarészét az erdőben és a szabad természet ölén töltötték annyira értik az állatvilág nyelvét, hogy habozás nélkül meg­fejtik az egyes hangok értelmét. Értik az öröm, a panasz, az ijedés hangját, a fiókák élelem utáni vágyakozását; megmondják, most az anya inti, megnyugtatja vagy elrejtőzésre serkenti kicsinyeit. Jó vagy rossz időt jelentenek-e a hangok?

Leirhatatlan az az érzés, mikor az erdők, rétek ezerhangu zajában megérti a szemlélődő, hogy mit jelentenek e hangok nagyobbrészt! Órákig el lehet hallgatni, mert folyton más és másról foly a csevegés. Csak az egyszerü baromfi-udvar is minő változatos képét nyujtja ennek! A falusi gazdaasszony, midőn tyukjai hangosan kotkodácsolni kezdenek, mindjárt tudja, hogy eltojták tojásaikat s ezt jelentik be; ellenben rögtön kiszalad, habár tyukjai békésen kapargál­nak is az udvaron, mihelyt a kakasnak vagy egyik-másik tyukjának sajátságosan rekedt, intő hangját hallja, mert tudja, hogy e kiáltással az udvar felett kerengő héját jelzik; a kotlós­tyukok­nak nyelvezete meg épen bő és minden részében ismert, mert a gazdaasszony, ha nem látja is a kotlót csirkéivel, hangjáról tudja, hogy mit csinál; mert egészen más hangon gyügyög nekik, ha magot vagy férget talált s erre hivja össze kicsinyeit; más hangon, ha összegyüjti őket maga alá melegedni, vagy az ivóra; rekedten, de intőleg felsivit, ha kutya, macska zavarja, vagy ha ragadozó madarat vesz észre a légben, sőt a gazdaasszony megtudja azt is, mielőtt megszámlálná, ha egy csirke eltévelyedett, vagy elveszett, mert megérti az anya panaszos, kereső hivásából. Továbbá, melyik tapasztalt vadász ne tudná megmondani, hogy a szarvas vagy őz, most borját vagy párját hivja; most pedig rigyet, azaz vetélytársát hivja ki küzdelemre; vagy a róka mikor csahol jókedvéből, mikor párzási ösztönből? Azonképen megmondják a halászok is, ha a Szélkiáltók és Lilék hangjait hallgatják, esőt jelentenek-e, avagy jó időt?

Az afrikai benszülöttek, ha egy Mézmutató kakukot (Cuculus indicator) látnak, ennek hang­jaiból rögtön megértik, hogy mézet akar-e nekik mutatni, vagy sem? E madárkának tápláléka a méz és ha egy elrejtett méh-telepre talál - mivel ő nem meri a méheket megtámadni - ha egy-egy embert lát, rögtön figyelmezteti hangjának intő, hivó cserregésével és előtte bokorról-bokorra repülve, rávezeti a méh-telepre s ezért a benszülöttek mindig követik, de csak, ha ismert, intő cserregését hallják és ügyet sem vetnek rá, ha más módon hallatja hangját.

Az a rész is melyet az ember megért az állatvilág nyelvéből, elég gazdag és változatos az érzelmeket, vágyakat és szükségletet jelentő különböző artikulácziók- és modulácziókban, de sokszorosan felülmulja ezt gazdagságban nyelvük az a része, melylyel azon dolgokat és fo­gal­makat értetik meg egymással, melyek az ember előtt érthetetlenek s melyekkel gondolat­vilá­guk egyes fázisait fejezik ki. E mellett egyes fajoknak nyelvezete gazdagabb, változatosabb a másikakénál a szerint, amint észtehetségük és szellemi életük jobban ki van fejlődve és a melyek élénkebbek, kiváncsiabbak, megfigyelőbbek.

Hogy meddig terjed az egymásközti beszéd s megértetés határa, ezt az egyes fajoknak szellemi tehetségei határozzák meg, de általában és összességben véve, rendesen csak azon kör korlátjáig terjed, melyben életük, viszonyaik, háztartásuk, létük fentartása és biztonsága forog; - ellenben a házi állatoknál, vagy az emberekhez szokott és megszeliditett állatok- és szárnyasoknál a felébredt és kitágult szellemi élettel értelmi- és gondolatkörük is nagyobb lett, mint vadon élő társaikénál s igy több fogalmat és módot tudnak egymással megértetni, uj meg uj hangok és modulácziók által.

A beszéd és megértetés az állat-világban leginkább rövid vagy egyes artikulált hangokból áll, mégis eléggé bő és változatos annyira, hogy vele minden érzelmüket, kivánalmaikat, sőt gon­dolataikat is a legkifejezőbben megértetik egymással, mert a hang annyira hajlékony és ido­mit­ható, hogy a legváltozatosabb modulácziókat lehet még az egyszerü fel- és alhangokból is kihozni, e mellett a madarak, különösen az éneklők még egy sajátságos szervvel, az éneklő szervvel is birnak, a mivel a hang változatait még inkább sokszorosithatják, sőt némelykor még az ének, verés és csattogás is fejez ki valami értelmet az énekeseknél. A hosszabb modu­lácziók és artikulácziókkal azonban csak a legnagyobb biztonlét s nyugalom idején, vagy épen a legszükebb családi körben értekeznek egymással; kóborlás, vándorlás közt, élelemkere­sés­kor, veszély idején és egyéb sürgős szükségletek kielégitése közben, gyanus szokatlan tárgyak látásánál, szokatlan és uj környezetben, csak gyors, egyes hangokkal, de amelyek lehetnek azért hosszak, ismétlők, elnyujtottak, értesitik egymást.

Minden fajnak, családnak, akárcsak egyes néptörzsek és nemzeteknek megvan a saját külön nyelvük, melyen megértik, hivják, keresik és intik egymást. És ezek a hangok minden egyes fajnál mások és mások s oly különbözők és oly karakterisztikusak, az énekről nem is szólva, mert ez meg épen egyik főismertető jele az éneklőknek, hogy csupán hallva ezeket, reá lehet az egyes fajokra ismerni.

De ezeken kivül vannak olyan általános hangok, szólamok, füttyök és kiáltások, a melyekkel nemcsak a sok különböző fajtából álló szárnyasvilág érti meg egymást és beszél egymással, de még az emlősök, a négylábuak is megértik a szárnyasvilág intelmeit, hivását és viszont.

A vad pávák és a Dendrocytták kiáltásait Indiában és Jávában nemcsak az emberek értik meg, midőn a tigris közellétét jelzi, de az apróbb-nagyobb emlősök is és menekülnek e sajátságos kiáltásokra; épp ugy a Nilusi Intő hangja is futásra készti az ivó állatokat, de sőt az uszkáló nagyobb szárnyasokat is a krokodil közellétét jelző sikoltásaival. Vadászaink pedig testükből, lelkükből gyülölik erdőink fekete rigóját, e jóhangu énekest, mert ez, mihelyt egy fegyveres vadászt megpillant, hangos, intő kiáltásával az egész erdőt berikogatja s a vadász előtt 50-60 lépésnyire fáról-fára, bokorról-bokorra szállva, ugy a szárnyas, mint a négylábu vadat, rejtekbe kergeti. S hogy a vadak megértik intéseit, mutatja az a körülmény, hogy az a vadász még egy verebet sem fog lőni az nap, kit egy ilyen rigó kisér. A tavak, mocsarak s nádasok vadjainak pedig nincs szemesebb és éberebb őre a nádi rigózenérnél, vagy mint népünk nevezi: nádi verébnél (Sylvia turdoides), mert ez, mint a legfáradhatatlanabb előörs és vigyá­zó, mászkál fel-alá s portyáz a nádszálak között a tájt fürkészve s mihelyt embert, kutyát vagy ragadozó madarat vesz észre, rögtön felhangzik éles, intő kiáltása s figyelmeztető füttye, mire a mocsarak összes vadjai, szárnyasai a rejtekbe menekülnek. Nincs érdekesebb kép, mint egy-egy ily esetet rejtekből meglopni, de nincs is nehezebb, mert e fürge madár valóságos száz­szemü Argus s a legkisebb gyanus jelre felhangzik éles, csirregő, ismételt s néha elnyujtott füttye. Erre egyszerre megváltozik a mocsárvilág képe: a renyhélkedő éjjeli gémek (vak­varjuk) egészen a redves füzfatörzsekre lapulnak, a kócsagok, fehér gémek a nádas közé suhannak s a vizi lencsét habzsoló ruczák egy pillanat alatt eltünnek a vizekről, csak széles, egymást keresztül-kasul szelő nyomaik a sürü vizi növényzet közt mutatják a menekülés irányát. A parton sütkérező vidra, a lyukja előtt csemegéző vagy a rákra leső vizi-patkány hangos csobbanással merül a viz alá s az ezerhangu hápogás, csörgés, dobálás, sziszegés, bugás s pocskolás - egy varázsütésre megszünik, csak az örökké éber füttye harsog folyto­nosan, erősebben, gyorsabban, a szerint, amint a veszély közeledik vagy távolodik.

Természetesen ugy az emlősök, mint a szárnyasok, bárha különböző fajuak is, mégis jobban megértetik és megérthetik egymást, mint a madarak és emlősök vagy viszont, mert nyelvük egymás között mégis több dolgot és fogalmat fejez ki, mint a mennyit azon általános szó­lamok és hangok fejeznek ki, melyekkel az összes állatvilág érteti meg egymást. Igy a róka, farkas nagyon jól megértik, mikor az őz, vagy szarvastehén borját hivja, vagy a nyul makog kicsinyeinek, de már a nagy ragadozó madarak nem értik meg e hivást s igy nem is fedezik fel az anyák hivó hangjai révén, a kicsinyek tanyáját. Ellenben a héja, ölyv nagy messzeségben is meghallják a kotló hivó hangjait - s megértik belőle, hogy csirkéi vannak. A sakálok és hiénák az oroszlán dörgő orditását meghallva, először csak messze távolban követik őt, tudva, hogy most prédát ejteni megy s csak akkor közelednek bátrabban, mikor felharsan az a hörgő, támadón morgó orditás, mely a préda elejtését jelenti. Ilyenkor már egész félelem nélkül setten­kednek pár ölnyi távolban a hatalmas állatkirály körül; sőt lótnak-futnak és marakodnak is egymással, mikor ez enni kezd; s mikor az oroszlán már jóllakottan felkel a zsákmányáról s távozni kezd, előbb még sem mernek a maradékra rohanni, mig csak meg nem dördül az a megelégedést kifejező orditás, melyet evés után a teljes jóllakottság kellemes érzetében szokott hallatni.

A fehér Sula (Sula bassana), e nagy tengeri madár, a legügyesebb halászok egyike s mikor egy-egy halért lecsap, rikoltó hangot hallat; de sokszor nem élvezi halászata gyümölcsét, mert a Fregatt-madár (Tachypetes aquila), e bámulatos repülő, mihelyt meghallja a Sula támadó kiáltását, azonnal villámsebességgel ott terem s elragadja a prédát a Sulától, mikor ez a hallal szájában ujra a levegőbe emelkedik.

Hogy minő jól megértik a különböző faju madarak is egymás nyelvét s e mellett e nyelv még mily bő és változatos a jelzésekben, azt legjobban a csalmadárrali fogások különböző módja bizonyitja; vagy ha csalmadárul egy uhut, vagy kisebb faju baglyot kötünk ki a lesgunyhó elé, ugy rövid idő mulva mindig nagyobb és nagyobb számban fognak a különféle madarak a bagoly köré seregleni. Elég, ha egy madár pillantja meg e közös ellenséget. Ennek vésztjelző, hivó hangjára előjön egy másik, egy harmadik, amelyek szintén folyton hangoztatják a hivá­so­kat, amelyeket megértenek varjak, csókák, fecskék, zenérek, éneklők egyformán, ugy hogy az egész környék hangzani fog a hivásoktól és madárzajtól s a körül lévő fák, bokrok tele lesznek élénken, izgatottan csevegő madarakkal, melyek a támadásra tüzelik egymást.

Legtöbb esetben maga az ének is fejez ki értelmet. A párosodás korszakában az ének szebb, érzésteljesebb s kifejezőbb, mint egyéb időben, mert ekkor ezzel nője szerelmét igyekszik megnyerni s növelni, de a maga boldogságáról is beszél; ugyancsak nőjét mulattatja, szórakoztatja akkor is, midőn ez a tojásokon ül s a him a fészek mellett néha órák hosszáig énekelget; a nőcske pedig feszülten, egész odaadólag hallgatja. Ha nem volna értelme ekkor is az éneknek, a nőcske nem figyelne rá, amint nem figyel, sőt nem is látszik hallani, mikor a párzási és kotlási időn tul a him csupán a maga mulattatására zeng. Tulajdonképpeni nyelvnek s beszédnek azonban csak az egyes fajok és családok közti megértetést és csevegést nevez­hetjük, mert az az érintkezés, melylyel a különböző szárnyas-fajok, emlősök és madarak értesitik egymást, többé-kevésbbé csak kisebb-nagyobbszámu szólamokból áll s ezek leg­jobban ama jelekhez hasonlithatók, amelyekkel két egymás nyelvét nem értő ember érintkezik egymással.

Betükkel is ki lehet fejezni a hangokat és artikulácziókat, amelyekkel az egyes fajok értekez­nek egymással s igy is némiképp látható az a különbség, amely a fajok beszédében létezik. Erről meggyőződhetik mindenki kivált ősz felé, mikor a sok különfajta madár kisebb-nagyobb csoportokba verődve, gyülekezik a költözködésre, vagy pedig az öregebbek a fiatal, de már felnőtt nemzedékkel a vetéseken és tarlók felett czirkálnak. Ha e csapatokból egyesek elma­radoznak, ugy egyszerre hosszas hivó hangok csendülnek fel a nagy csapatból, mire a hátrább levők azonnal felelnek s a felelet után felkerekedve, a nagyobb csapathoz csatlakoznak. Néha hosszabb parlamentirozás is folyik; a hátramaradók egy pár maggal telt kalászt, vagy egyéb élelmet találnak és erre visszahivják az egész csapatot. Ebből fel is kerekedik néhány s ezek is hivogatják, felelgetnek a kérdésekre és a legkülönbözőbb hangokon adnak megelégedé­sük­nek, örömüknek s elégültségüknek kifejezést. A vándorlások közt is, folyton fel-felcsöndülő hangokkal lesz az egész csapat összetartva; ha le akarnak szállni, felhangzik az erre szóló jel, amelyet ismétel valamennyi s ekkor az egész csapat leereszkedik; az indulást szintén igy jelzik a vezetők.

Az alig kikelt fiatalok is ismerik már az anyának figyelmeztető, korholó, megnyugtató, kedveskedő gőgicsélését s e mellett az apa és anya a fészek mellett valósággal beszélgetnek egymással, fiaikat kérdezgetik, ezek pedig szülőiknek szintén visszacsicseregnek.

A Hyenakutyák (Canis pictus) Dél-Afrikában, mikor egy-egy antilopot fiaik számára akarnak elejteni, egész rendszeresen vadásznak. Ugyanis társaságban kölykeznek rejtett sziklabar­lan­gok­ban s mikor már a kölykek felnőnek, de még nem elég erősek a prédaszerzésre, a prédát elevenen hajtják nekik oda a szülők, részint élelmül, részint pedig, hogy tanuljanak ölni s a prédát megrohanni. E hajtás a legérdekesebb látni való. A nagy csoport hyenakutya, hosszabb-rövidebb kaffantások, üvöltések s ugató nyivákolások között oszlik meg egy-egy vénebb vezetése alatt. A főcsapatban van a legvénebb, amely az egész vadászatot igazgatja. Ez folyton csahol és üvölt, amelyre felelnek s ennek hangjai szerint hajtják a csoportok az üldözöttet, erre vagy arra, szoritják a kört össze, tömörülnek, szerteszakadoznak. Mennél közelebb érnek a tanyához, annál jobban szükül a kör s a fővezető igazgató, dirigáló hangja folyton szaporábban hallik mindenféle hangnemben; majd néhány elnyujtott hosszas üvöltés hangzik, amelyek a kölykeknek szólnak, hogy vonuljanak a rejtekbe, nehogy a vad idő előtt elriadjon a helytől. S csakugyan az a sziklatorok egészen üres, néptelen, de mikor a kétségbe­esett, üzött vad szabadulást remélve, berohan, ekkor egy ujabb orditásra előrohannak a lyukak-, barlangok-, hasadékokból a kölykek s anyáik ösztönzésére, reárohannak ők is a prédára és csak itt rántják a földre s ölik meg.

Az ilyen vadászó csapat merészen megtámadja a préda után járó párduczot is, ha utjaik keresztezik egymást és a fejedelmi vadnak utoljára is menekülnie kell, a tulerejü felbőszült csorda elől.

Öles szökellések között veri szét maga elől a rárohanó hyéna-kutyák tömegét és pár ugrással egy elszáradt baobabfa ágaira menekül...

Az üvöltöző csorda pedig mindenütt nyomában és bőszült vonitás és fogcsattogtatással ostromzárolják körül s ugrálnak fel utána de a párducz nyávogó bődüléstől kisért hatalmas talpcsapásokkal hajigálja le őket...

Az ostromzár néha egy-két napig is eltart - és rendesen az éhség vagy egy-egy arra iramló zebra- és antilopnyáj vet neki véget, maga után csalva a kikoplalt ostromzárolókat...

Az észak-amerikai Prairie-kutya (Cynomis ludovicianus) nagy társaságokban él. A végtelen prairieken szorosan egymás mellett állnak a számtalan dombocskák, amelyek mindegyike egy-egy család lakóhelyét képezi. Az ilyen telepet a vadászok „falunak” vagy „városnak” nevezik. Gyönyörü képet nyujt egy-egy ilyen város szemlélése - beszéli Balduin Möllhausen buvár. A sok száz, néha ezernél is több dombocska mindegyikének tetején, hátsó lábain, egészen függélyes állásban, egy-egy sárgabarnás állatka ül, rövid farkát mozgatva, csóvál­gatva, előlábaival a legfurcsább mozgásokat, hadonázást téve. A dombocskák oldalain és körül is a legfürgébb, legmozgalmasabb élet uralkodik; ide-oda futkosnak, játszanak, sőt a dombok tövében ásitó lyukak szájában is ülnek e kis földlakók, vidoran nézegetve ki a világba. A sok ezer ugató hangocska, amely egymásnak felel, egymással beszél, zümmögő morajjá egyesül. E mellett mindenfelé őrök vannak kiállitva s mihelyt ember, állat vagy gyanus dolog közeledik, mint egy varázsütésre, minden élet s mozgás eltünik az őrök veszélyt jelző, ugató hangocskájára. Néhány másodpercz mulva hol itt, hol ott, a lyukak nyilásában megjelenik egy-egy kiváncsi fő s rövid, vékony hangu ugatással jelzi, hogy ha a veszély még láthatáron van. Ez ugatás házról-házra fut telegraf-gyorsasággal, mindegyik megérti és felel reá, és tovább adja. Mihelyt a veszély eltünik, előjönnek az őrök s ujra a dombok tetejére állva, élénk farkcsóválgatás között megadják a jelet, hogy tiszta a levegő. Erre az ugató hangok megint lyukról-lyukra mennek puskaporgyorsasággal s a lakók egymásután jönnek elő ujra; s egyik szomszéd a másik halmocskájára megy s ott sebes farkcsóválás s előláb­mozgatás közt, gyors ugató hangocskájukon társalognak egymással s bizonyára az elébbi eseményt beszélik meg. „Jól elrejtőzve, nézni ez állatkák életmódját, midőn gyanutlanul érzik magukat, leirhatlan érdekes s csak akkor látja az ember - irja Finsch, a hires természetbuvár - hogy az állatvilág ép ugy beszélget, társalog, érti egymást, akár az emberek. Mert lehetetlen, hogy ne értse egymást a két szomszéd, midőn egyik a másikat meglátogatja s ez dombocs­káján, szorosan oldala mellett helyet csinál neki s egymásnak fordulva, farkocskáikat moz­gat­va s előlábaikkal gesztikulálva, beszélgetnek; néha egyik-másik szomszéd is átkiált valamit, erre mindkettő ehhez fordul s ezzel beszélnek. Majd három-négy szomszéd társalog egy­mással, erre leszállnak dombjaikról s egyik lyuktól a másikig mennek, e közben a lyukak nyilásában ülőkkel szintén hangot váltanak; meg-megállnak pár perczig és a dombokon levőkhöz is fel-felszólnak, vagy ezek kiabálnak le s a sétáló és látogató társasághoz mind többen-többen hozzácsatlakoznak. Foly a beszéd és séta serényen, a társaság minden lyuk előtt megáll, ezek lakói rövid eszmecsere után, szintén hozzájuk csatlakoznak, s igy lassan-lassan eljutnak a távolabb lakó társakhoz, de utközben minden lyukba beszólnak, s hivják a lakókat a távolabb lakók meglátogatására. A menet szép rendben halad; a szomszédok néha egy-egy lyukba kettesével, hármasával el is tünnek, azután a benlakóval ujra a menethez csatlakoznak, mig végre elérnek a falu, vagy telep végén lakókhoz. Ekkor megfordulnak. Visszafelé ugyanigy megy, csakhogy mindegyik család lakásához érve, hangos társalgás közt bucsuzik el a többitől; néha egy-két szomszéd rövid beszélgetésre náluk marad és igy tovább! Igy megy e kis állatkák békés, családias élete nap-nap után és hogy mennyire szivén viseli egyik szomszéd a másik sorsát, látszik abból, hogy ha egyet saját lyukától távol lelőnek, a legközelebbi lakó a sebesült jajszavára gyorsan előrohan lyukából s fájdalmas, de gyengéd ugatás között, villámgyorsan megragadja, s bevonszolja saját lyukába, ezért nehéz nagyon egyet is elejteni közülök.”

Az állatok háboruja.

Valamennyi élőlénynyel - a legkisebbtől a legnagyobbig, veleszületik az önfentartás ösztöne, mely szakadatlanul arra készteti, hogy mindent elkövessen lételének fentartására, s e lételnek lehető nyugodt, kellemessé tételére.

Ez az önfentartás az, mi a természetben a soha meg nem szünő küzdelmet, az élet-halál­harczot a létérti küzdelemben előidézi. És e harczban, nincs béke, nincs fegyverszünet, hanem folyton folyik a lét eredetétől a napok s idők elmultáig. Ez a természetben az, mi a vérforgás az emberi testben, mihelyt megáll - megszünik minden, - elmulik az élet.

Az erdők magasztos csendjében, a levegő végtelen birodalmában hiába keresnők azt az örök békét, melyről az irás szól. Mikor a dél vagy az alkony óráiban szendergő édes nyugalom látszik lebegni a liget és erdő fölött és a suttogó szellőről, a halkan csevegő csermelyről azt hisszük, hogy békéről, nyugalomról beszélnek, akkor is folyik a harcz mindenkor és minde­nütt: fenn a légben, lenn a vizekben, a bársonyzöld mohszőnyeg szálai közt, a cserjék, füvek között, a fa kérge alatt ugy, mint a szellős lombsátorok árnyában, a virágok kelyheiben. Mert az az édes dalu madárka, mely csicseregve röppent el fészkéről, valóságos rablókalandra indult, hogy férget, rovarokat, hernyókat fogdosson; a szökellő evetke ágról-ágra ugrálva, fényes, fekete szemével madárfészkek s tojások után keresgél, de nyomban követi a nemezis, mert a fölötte levő vastag galyon, meglapulva, mintha oda nőve lenne, leskelődik reá a nyest, hogy torkon ragadja. A virágokon és faleveleken mászkáló hangyák az apró levelészeket s a levélbalhákat szedegetik össze, de, ha egy-egy lepottyanik a falevélről s beleesik ama kis tölcséralaku homok-gödörbe, melynek fenekén egy félig eltemetett fekete pontocska látszik, az a hangyales (Myrmecoleon formicarius) zsákmányává lesz, mely ezen módon leskelődik a prédára. Ha pedig leszáll az éj s az éji bogarak, tücskök, zümmögve, czirpelve örvendenek a létnek, a nagy éji pillangókkal egyetemben, nesztelen repülésü, árnyként elsuhanó alakok röpködnek a levegőben: a denevérek, lappantyuk s kapdossák, vadászszák a rovarokat, de ő reájuk is rá-rácsap egy még nagyobb, nesztelen repülésü árny, a bagoly, mely szintén ilyenkor vadász egerekre, cziczkányokra, denevérekre, melyek megint éji rovarokat, csigákat s férgeket zsákmányolnak.

A létérti küzdelemben az erősebbé s a ravaszabbé a jog, mely az erőben rejlik, nem pedig a jogban az erő. Azok a szegény antilopok és gazellák, mikor az alkony hüvösében, tikkadtan, égő torokkal sietnek az oázisok patakjaihoz, hogy kinzó szomjukat hűtsék, sejtik, hogy vész, halál leskelődik ott reájuk, de biznak gyors lábukban, éles hallásukban és szaglásukban. A lomha hienákat s a settenkedő sakálokat ügyes ugrásokkal kerülték ki s már mohón szürcsölik a vizet, de azért vigyázva, fülelve, futásra készen; egyszerre az egyik kétségbeesetten szöknék oldalt, ha a vizből villámgyorsan kiemelkedő pánczélos szörny meg nem ragadta volna lábát. A többi riadtan menekül s a krokodil már készül vergődő áldozatát elemébe hurczolni, midőn megzördülnek a kaktuszok s a sásak bokrai és egy hatalmas párducz veti magát a vergődő antilopra s iparkodik a krokodiltól elharácsolni. Elkeseredett küzdelem veszi kezdetét a két rabló között. Egyik sem enged, a párducz körmei pattognak ellene pánczélos hátán és fején, mig ez farkával a vizet korbácsolva, próbálja lesujtani a párduczot. Egyszerre rettentő, hörgő bődülés dörrenik meg és egy szikrázó szemü óriás terem közöttük; egyik talpával a krokodil fejét szegezi a földhöz, másiknak ütésével a párduczot sujtja el két ölnyire s a prédát ő veszi hatalmas torkába s még párszor elbődül, mire menekül minden élő s buvik a bokrok védő rejtekébe e mennydörgő hangok hallatára. A krokodil is kirántva fejét, eszeveszetten veti magát vissza a tóba, csak a párducz szedi össze magát s dühében magánkivül, rohanja meg az oroszlánt. Ez uj, vértfagyasztó orditást hallatva, egy csapással ujra a bokrok közé hajitja ellenét, azután nyugodtan fölfalja az antilopot s méltóságteljesen eltávozik. Ekkor a hyenák, sakálok, melyek eddig tisztes távolban ólálkodtak, esnek neki a maradéknak s marakodva, veszekedve emésztik föl azt.

Ilyen és hasonló jelenetek folynak örökkön-örökké, megszakitás nélkül a természetben!

Maga az állatvilág is, minél számosabb, minél kiterjedtebb, annál elkeseredettebb küzdelmet folytat egymás ellen, ugy hogy legváltozatosabb jelenetek játszódnak le a fauna gazdag tropicus világrészek minden talpalatnyi földjén, melyeknek főrugója örökösen a létérti küzde­lem, de a melyben egyuttal bámulnunk kell a természet osztóigazságát is.

Az alábbi jelenetnek Poussielgue fiatal természettudós volt szemlélője Floridában, hol buvár­kodásának aztán áldozata lett:

„Velünk szemben, a mély mocsáron tul, egy vén, odvas cziprusfa állott, melynek gyökerei egész kis szigetet képeztek, az álló, büzhödt vizben. A cziprusfa ágaira, akár csak egy emele­tes házban, egymás fölött más-más lakók voltak telepedve, mig az odvas törzsben két üreg volt vájva, melynek két kijárása a kiemelkedő óriási főgyökér két ellenkező oldalára szolgált. Ezen gyökérre egy óriási Szitakötő-féle szállott, s egy rovarlárvát kezdett lakmározni, melyet a közeli mocsár kákáiról orzott. Amig mohón fogyasztotta a rovarlárvát, egy kisebb üregből, a gyökér mellől, egy hosszu, nyálkás nyelv, azután egy csunya, kupdad lapos fej bujt elő, mig végre lassan előmászott egy óriási szemölcsös béka, s tátott szájjal settenkedett a Szitakötő felé. De alig, hogy elkapta, már a másik üregből szintén egy prédára leselkedő Lándzsa-kigyó (Trigonocephalus lanceolatus) vágódott elő, s a béka még reá sem ért zsákmányát elnyelni, máris ágyékába vágta halálos mérgü méregfogait, azután az üregbe vonulva, várta mérge hatá­sát, A béka elbocsátotta a Szitakötőt, de már sem ugrani, sem visszafordulni nem birt, hanem görcsösen reszketve remegett egész alkata s halkan ümmögött, majd hanyattfordulva, pár rángás után döglötten elnyulott, Akkor a kigyó ujra kisiklott az üregből, s eltátva torkát, bekapta a béka fejét s nagy erőlködéssel kezdte elnyelni. Mikor javában nyeldeste, a cziprusfa alsó ágairól egy gólya-féle csapott reá, s mivel a kigyó szája tele volt, méregfogaival nem tudta magát védeni, csak dühösen hánykolódott, csapdosódott. De a gólya nem eresztette, hanem hegyes csőrével csakhamar a-gyonvagdosta. Azonban a kigyó sokkal nagyobb és nehezebb volt, semhogy a cziprusfa tetejébe szállhatott volna vele; az alsóbb ágakon, s a piczi szigeten pedig rajokban repkedtek a kormoránok, sirályok és más vizi madarak, kik szintén részt kivántak volna a kigyóból, ezért pár percznyi habozás után a gólya felkapva a kigyót, nagy erőlködéssel, átrepülve a keskeny viztükröt, egy szomszéd cziprusfa odváig vonszolta a kigyót és oda belehajitotta, maga pedig az odu szélére állva, lakmározni kezdett belőle, de folyvást jobbra-balra tekingetett, hogy nem jön-e valami hivatlan lakomát zavaró vendég szintén részt kivánni? Ennek a cziprusnak az ágain azonban két pelikán bóbiskált, kiknek orrát csakhamar megcsapta a lakmározás szaga. Nem is késtek sokat, hanem leröppenve, megkapták a kigyó kilafogó farkát s nagyot rántottak rajta. A gólya pedig a fejét fogta a kígyó­nak, s igy huzták, vonták, czibálták, nagy rikogatás, marakodás, huzakodás és szárny­csattogás közt a prédát. Dühében mind a három ellenfél eleresztette a prédát, mely ott hevert az odu setét nyilásánál, hogy annál jobban egymásnak eshessenek. Egyszerre csak azt vettem észre, hogy a kigyó lassan, majd gyorsan kezd az oduba befelé csuszni, mig végre egészen eltünik. A gólya és a Pelikánok is észrevették, de már hiába kapkodtak utána, mert későn volt és a lyuk nagyon is szük volt arra, hogy utána bujhassanak. Miközben az odu előtt a három verekedő mérgesen kelepelt, s az oduba nézegetett befelé, az odu nyilásán két sárgás tüzben villogó szem, s egy görbe csőr jelent meg, mely kaczagó rikoltozás között csapkodott a bekandikálók szeme közé, mire azok ijedten röppentek fel a szomszéd fákra. Az üreg egy mocsári bagoly tanyája volt, mely a verekedők orra elől behuzva a kigyót, szépen felfala­tozta.”

A küzdelem a létért szabályozza s akadályozza az egyes fajok tulságos elszaporodását, de egyuttal kihalását is oly bölcsen, oly előreláthatólag, hogy zavar, fennakadás a nagy munká­ban nem állhat elő. Azon fajoknak, melyek kicsinységük, gyengeségük folytán nem védhetik magukat, valamint ravaszságuk segitségével se menekülhetnek az üldözők elől, azoknak a faja tulságos szapora; évenként kétszer, háromszor, sőt többször kölykeznek hatot, tizenkettőt, sőt többet is. A vándor Lemmingek (Lemnus norvegicus) faja csakhamar kiveszne, ha nem lenne oly enormis szapora, mert midőn vándorutjukat megkezdik, folyton egyenes irányban halad­nak, s ki nem tériti őket ez irányból semmi. A vizen átusznak a széna-szalma kazlakon át­eszik, a homokhegyeken átfurják magukat. Ezen utban a százezrekre menő csapatból alig marad meg néhány tavaszra, mert nyomon követik azokat rókák, nyestek, keselyük, medvék, falókok, szóval mindenféle ragadozók; akár agyonverhetnék egytől-egyig őket, mert sem el nem futnak, sem ki nem térnek a vész elől, sőt a vizekbe is ezerszám fulnak bele, de azután tavaszszal, midőn visszaszállingóznak régi helyükre, a százezrekből megmaradt alig néhány száz, ugy elszaporodnak megint, hogy a korábbi létszám-arány nem változik. Ellenben az óriási elefánt, a rhinoceros, rénszarvas egy-egy borjat vetnek, ami aránytalanságnak látszanék a kis egér s a Lemming tizszeres, huszszoros szaporaságával szemben; a keselyük, a nagy sasok egyet-kettőt, a czinkék tizenkettőt, tizenhatot is költenek. Ezen szaporaság még a szerint is van szabályozva, mennyi és minő tápot igényelnek, s minő munkát végeznek a természet háztartásában; azok, a melyek - hasznosak, ha nagyok is, bőven szaporodnak és ezen beosztás oly beláthatatlan pontos számitással van keresztülvive, egyesnél ugy, mint az összeségben, hogy ha csak egyes fajtáknál is az okokra és „miértre” kielégitő feleletet akarnánk kapni, ugy egy emberélet alig lenne elégséges egyik okot és okozatot a másikból a végeredményig lán­czolatosan leszármaztatni, mert a legkisebb is a legnagyobbért és viszont, egy valamennyiért és valamennyi egyért müködik, mint egy jól járó gép, melynek hajszál vékonyságu rugócskája is befolyással, hatással van a több mázsás lendkerék mozgására.

A létérti küzdelemben az emberiség is sokkal jobban érdekelve van, semmint hinnők és saját jóllétének, saját létezhetésének érdekében sem szabad, hogy ezen küzdelemnek csak tétlen nézője maradjon, hanem neki is részt kell vennie e harczokban!

Mert nemcsak saját életét, hanem gulyáit, nyájait, méneseit is meg kell védenie a nagyobb ragadozók, vagy a mérges, ártalmas hüllők ellen. Vetéseit, fáit, gabnáját, gyümölcseit pusztit­ják, tönkre teszik egyes állat- vagy madárfajok, vagy éppen erdőivel egyetemben tönkreteszik a rovarok és férgek miriádjai.

Ezért egyik-másik emlős- és madárfajt oltalmába, védelmébe kell ennie, mivel ezek az ő ellenségeinek az ellenségei, másokat meg lehetőleg pusztitania kell, mivel neki és azon hasznos állatoknak ártanak, melyek épp neki segitenek a létezésben és megélhetésben.

Csakhogy ez vajmi ritkán történik meg! Mintha készakarva ismernék félre saját érdekeiket az emberek s mintha szándékosan akarnának ártani önmaguknak, üldözik, pusztitják, kivétel nélkül, ugy a hasznos, mint a káros állatokat, vagy éppen a károsaknak fogják pártját a hasz­nosak ellenében, mivel ez utóbbiak némelykor félelmes, undoritó külalakkal birnak. És ezen balfogásban nagyrésze van a még mindig dusan burjánzó babonának, előitéleteknek, s más egyéb oktalan mendemondának, melyektől nem ment még a müvelt osztály nagy része sem, s mindez onnan származik, mert nem veszünk magunknak annyi fáradtságot, hogy az állatvilág szokásait, életét, fajait, viselkedését megismernők legalább annyira, hogy meg tudnók itélni, melyek károsak s melyek hasznosak reánk nézve; pedig, ha az egész állatvilág nem léteznék, vagy megsemmisülne, ugy sem ember, sem növény nem élhetne meg a föld hátán.

Ilyen méltatlanul üldözik a denevéreket, sündisznót, a siklókigyót, a gyikokat, varangyos- és levelibékákat, a lappantyut, a vakandot stb. és ez üldözés okai között a babona játsza a főszerepet - ez állatok életmódjának nem ismerésével egyetemben. Igy szitkozódik a gazda és kertész, mint a jégeső, ha rétjén vakandturás üti fel magát, vagy kertjében pár palántát, vagy virágbokrot kitur, s első dolga, hogy meglesi, kivágja a vakondokat és agyonüti. Azt azonban nem gondolják meg, hogy ha ezen állat nem volna, mely néha elszaggatja ugyan földalatti turkálásaival néhány növény gyökerét, akkor rétjén a zöld, dus fü helyett, csak kopár aszuság lenne, kertje mit sem teremne, mert azok a férgek, kukaczok, álczák, melyek után a vakond a föld alatt turva, keresgél, egyedül a növények gyökereiből élnek, ezeket rágják s emésztik fel és igy rövid időn minden élő növényt kiölnének. Ugyanilyen méltatlan elbánásban részesül a sündisznó; agyonverik uton-utfélen, azért, mert néhány földre hullt gyümölcsöt megeszik - és az ostoba babona azt költötte rá, hogy a gyümölcsfa alatt hátára fekszik, belehengergőzik a gyümölcsbe, ezek tüskéire szuródnak s igy hordja a lyukába; pedig ez a legszorgalmasabb éji őre azon helynek, hol lakhelyét felütötte, mert egész éjjel cserebülyök, csigák, lóférgek, her­nyók, kukaczok, mérges kigyók, egerek után jár s pusztitja azokat. Az ártatlan siklókigyókat, melyek szintén sok ártalmas egeret s más effélét pusztitanak el, mint mérgeseket, dühösen üldözik; ezenkivül, ha kertben, udvaron, földeken, vagy a vetemény között meglátnak egy varangyos békát, hát persze, mint mérges, gonosz állatot azonnal agyonütik, mert utálják. Pedig hát a természet nem ok nélkül adott ezeknek ily csuf alakot, hanem azért, hogy sikere­sen küzdhessék meg az önfentartás harczát. A varangyos béka háta azért olyan zöldes-barnás-szürke bibircsós, hogy egyezzék a földdel, a rögökkel, a zöld növények között ne váljék feltünővé; épp ugy, mint a szép zöld szinü leveli béka - mely észre sem vehető, ha a levélen ül, hogy meglephesse, elkaphassa a lepkéket, rovarokat, apróbb mezitelen csigákat, melyek mindmegannyi gyilkosai növényeinknek. Figyeljen meg bárki is egy békát, s látni fogja, minő ügyes rovar-vadász; mily gyorsan, eszélyesen csipi el a rovarokat. Éjjel-nappal a házak, kertek körül csatangol. Ha az udvar és a kert utai poronddal vannak behintve, ugy reggelen­ként számtalan apró lábnyomot fogunk látni. Ezek mind a békák éjjeli portyázásait jelölik. Ezt a német, angol, belga kertészek annyira tudják, hogy pénzért veszik a varangyos békákat s eregetik el a meleg- és üvegházak s melegágyakban, mert csak ezek képesek kipusztitani azt a sok petét, apró hernyót s rovart, melyek különösen a melegházi növények ellenségei. Wávits József Budapesten már 6 éve, hogy rendesen szállit London, Antwerpen, Berlin, Darmstadt, Frankfurt s különösen Erfurtba varangyokat jó pénzért az ottani kertészeknek s a nyár nagyobb részét ide-oda utazással tölti a hazában, összeszedve a varangyokat. A gyikok is kitünő rovarpusztitó állatok, de a babonás nép ezeknek sem kegyelmez.

De a legrémesebb s legboszorkányosabb dolgokat népünk a denevérekre és a lappantyura fogja reá s pusztitja tüzzel-vassal, elevenen kapujára szegezi, mint diadaljeleket s erősen bizik abban, hogy ettől házába a lidércz és boszorkány be nem jöhet. E brutális kinzást pedig éppen nem érdemlik, mert alkonyattól hajnalig fáradhatatlanul vadásznak lepkére, rovarra, szu­nyog­ra s rengeteg mennyiséget pusztitanak el belőlük. A lappantyura pedig reáfogják, hogy mivel az istállók, ólak körül röpdös nesztelenül, hát a tehenek, kecskék tejét kiszopja - innen van a népies neve is kecskefejő, - azért oly széles a szája is; a tehenek pedig véres tejet adnak minden szopás után. Nagyon természetes, hogy e madár az ólak körül repdes, mert ezek körül vannak legbővebben a legyek, szunyogok, melyek a marhákat kinozzák, gyötrik, s szája is azért széles, hogy röptében kaphassa el a rovarokat és minden gazdának Istenhozottal kellene inkább üdvözölni, mint elrezzenteni, vagy ostoba babonából - elpusztitani.

A fentiekből kitünik, mily kimondhatatlan károkat képesek okozni a babona, a megrögzött előitéletek, s az állatvilág félreismerése - mert az emberi erő, tehetség megbénul és tehetetlen az apró, káros rovarok elpusztitásában, ha ezek nagy mennyiségben lépnek fel.

Daczára annak, hogy a mindennapi életben átlag kis számban láthatók, sőt némelykor, ha az ember szándékosan keresi őket, alig talál egy-kettőt belőlük, mégis iszonyu, megmérhetlen mennyiségben léteznek, mert ama csekély szám csak látszólagos, hasonló ama optikai csaló­dá­sokhoz, melyeket egy-egy fizikai kisérlettel kézzel foghatólag fel lehet deriteni s igy a kisebb-nagyobb rovarok roppant mennyiségéről is egy egyszerü kisérlettel - egy égő lámpával - meggyőződhetünk, ha csendes tavaszi és nyári éjeken ablakainkat nyitva hagyva, a jó világu lámpát ide állitjuk.

Alig néhány percz mulva a lámpa olajtartó gömbje tele lesz ragadva e parányi rovarok százaival, a lámpa körül pedig megszámlálhatlan mennyiségben keringnek, zsongnak, jönnek-mennek, apró lepkék, molyok, musliczák, a legyek és hártyaszárnyuak minden fajai.

A ki szeret vizsgálódni, az még a fővárosok utczáin is a gázlámpák üvegburkolatát, a nyári éjek mindegyikén - egész fellegébe látja burkolva az éji lepkéknek, s ez az oka annak termé­szetesen, hogy a denevérek is miért repkedik körül a lámpákat, annak daczára, hogy a világos­ságnak nem épen barátai.

Ha már e jelenségek a fő- és nagyvárosokban is ily megdöbbentően mutatkoznak, daczára annak, hogy ezek nagy terjedelmük miatt a rovarvilág fő éltető elemétől, az erdők, rétek, szóval növénydus helyektől távol fekszenek, mennyivel nagyobb mennyiségben kell, hogy jelentkezzenek rétek, erdők és vetések közelében.

Egy üveges- vagy kézi lámpa, az erdő szélén, vagy akármely réten leteritett fehér lepedő közepére helyezve - százait, ezreit vonja körébe elkezdve a nagy pávaszem-pillangóktól, le egészen a górcsövi kicsiny téhelyröpükig, alig pár percz alatt - s a kinek türelme van egészen a rózsásujju hajnal mosolygásáig várni, az annyi rovart gyüjthet össze egy éj alatt, a minek létezéséről ugyszólván fogalma sincs - és a gyüjtő ily módon hozzájuthat a legritkább fajokhoz is, melyeknek megszerzése ugyszólván máskép lehetetlen.

Ezen egyszerü próba egy rövidke pillantást enged vetni a természet háztartásába, hogy milyen elképzelhetlen mennyiségben termeli a rovarok fajait - daczára a meglevő, s folyton müködő rovarpusztitó állat- és madárvilágnak, pedig az a mennyiség, a mit láttunk - csak egy el­képzelhetlen paránya a meglévőknek.

Hátha nem volnának, vagy kivesznének a rovarpusztitó állatok?

„Akkor - mint egy hires entomolog, Carlyle mondja - nem tudnánk mi emberek élni, lélek­zeni, s mozdulni, mert az egész földet, a levegőt, a napot elsötétitve, egy iszonyu nyüzsgő, dongó-zsongó rovar- és féregsereg boritaná el, mely felemésztene mindent, a mi zöld; szánk és tüdőink minden lélekzetvételre megtelnének rovarokkal, s ezek magát az embereket, s végre önmagukat emésztenék fel, s az egész földteke egy óriási sivár temető lenne, mely önönmagát emésztette fel.”

És hogy minő tehetetlen az emberi erő a csapásként felszaporodó rovarsereggel szemben, azt a mindennapi élet hernyó- és sáskacsapásai, fájdalom, nagyon is keserüen mutatják meg.

Emberi szem, erő, akarat, s ezek segédeszközei mind gyengék, hogy sikeresen szembeszáll­janak ezekkel. Azok a rengeteg pénz- és emberi erőbe kerülő sáskapusztitások, hernyózások csak negyedében, nyolczadában végzett munkák, - s egyedül az állatvilág képes - erre rendelt egyedeivel - ezt sikeresen elvégezni - s erre vannak ezek alkotva és fentartva.

Mert maga a természet, a föld, s minden füszála-, porszeme- és élővilágával együtt nem egyéb egy óriási gépnél, melynek működését - egyes részei - egymásra utalva végzik, folyton, éjjel-nappal munkában vannak.

És e működés csak ugy sikeres, ugy egybevágó, ha annak összhangja nem lesz megzavarva.

Ha kellő számban élnek, szaporodhatnak a rovarpusztitó állatok, ugy a rovarok tulszapo­rodását maga a természet - ez óriási gépezet tartja ugy egyensulyban, hogy e szaporodás tulnagy, káros ne legyen, mig, ha oktalanul pusztitva lesznek, ugy az összmüködés mindjárt zavart, hiányos lesz és a tulszaporodott rovarvilág elkezdheti romboló munkáját.

Ok nélkül a természet nem teremtett semmit, s nem is ok nélkül, hanem azért rendelte, hogy egyes fajoknak éjjeli-, másoknak nappali élete legyen, hogy ez által is folytonosan, szünet nélkül gyakorolhassák áldásdus munkájokat. Mert ki szenvedne legtöbb kárt, ha ezen meg­rögzött előitéleteknek és babonáknak hódolva, a hasznos állatokat pusztitja? Maga az ember, az a mezei gazda, ki dus termést igérő vetéseit egyszerre csak feldulva látja - és ekkor nem gondol arra, hogy ezt maga okozta magának azzal, hogy társaival egyetemben kipusztitották a vidék hasznos állatait, a mikor és hol érték, - hanem ketté törött szájjal, sóhajtva mondja: „Ez Isten csapása, ki tehet róla”. Mintha bizony az Istennek kedve telnék abban, hogy egyik-másik vidék népét nyomorba, éhinségbe döntse!!!

Lassanként - saját nagy kárunkon - majd mi is reá fogunk jönni, hogy ugy az erdészetben, mint a kertészetben, gyümölcstermelésben az állatvilág szokásainak, életmódjainak ismerete nélkülözhetlen tényező. A gazdának ismernie kell, hogy melyek az állat- s madárvilágban a jó barátai, melyek ellenségei, azért iskoláinkban is a természetrajznak kellene egyik legfőbb és legkimeritőbb tantárgynak lennie, melyből megtanulhatnák mindezt. Európa művelt államai­ban ezt már évtizedekkel ezelőtt felismerték, s olyan óriási irodalma van magának az állat­világnak, mint nálunk minden tudománynak összevéve, ezért ritkán is hallunk panaszokat rovarpusztitásokról, mert a gazdák ismerik barátaikat, s maguk is oltalmazzák őket, de védi őket szigoru törvény is. Hazánkban az állatvédő egyesületnek ez irányban kellene működnie; tudományos társulatainknak ilyen irányu munkák kiadásával kellene előmozditani a czélt, de sem e társulataink, sem kiadóink ilyen gyakorlati munkákat kiadásra el nem fogadnak. Ellenben irjon valaki a Nünüke központi idegzetéről, vagy Malpighi rétegeiről egy 5 kötetes munkát, azt hozsannával üdvözlik - bárha nem lesz az országban 3 ember, ki azt elolvassa, egy a ki megérti! Csak az a jó, hogy az az áldott természet, a nagy mindenség nem vár és szorul a nagysörényü tudós urak még nagyobbképü interpretátióira, hanem egy nyitott könyv, melyből mindenki olvashat, tanulhat, a ki érdeklődik teremtményei és munkái iránt.

Izgalmas vadásztörténetek.

Mig mérsékelt világrészünk visszhangos, csendes erdőiben, virágos rétjein és erdős folyó­partjain bárki veszély nélkül sétálhat, andaloghat, akár éjjel, akár nappal, végezheti békén dolgát a szántó-vető, legeltetheti nyáját a juhász, - nem fenyegeti semmi vész; bátran hor­gászhat a vizpartokon, vagy ringatózhatik a hűs hullámok ölén bárki is, vagy leheveredhetik az erdők bársonyos mohszőnyegére, a rétek tarka virágai közé - addig a tropicus világrészek tájain, erdőiben, s folyópartjain mindannyiszor az életével játszik és halálveszély környékezi mindenfelől, nemcsak künn a szabadban, de kunyhója védő fedele alatt, sőt még ágya párnái között is. Akár sétáiban, akár munkájában, mindig oly elővigyázónak, óvatosnak, körül­tekintőnek kell lennie, mint amaz indiánnak, ki fejbőrvadászatra indulva, ellenségét akarja meglepni - vigyázni minden lépésre, minden hangra, minden bokorra és egész környezetére egyszerre és mindenfelé...

* * *

Anderson, a hires vadász és kutató, egy napon annyira elszámitá magát az időre nézve, hogy a rengetegben lepte meg az éjszaka, mielőtt hajójához érhetett volna, annál is inkább, mert az egyenlitői tartományokban nincs szürkület és alkony, hanem egyszerre lesz sötét és világos, minden átmenet nélkül.

„Oly sötét volt körültem - beszéli - hogy kinyujtott karomat sem láttam és a mi helyzetemet még kétségbeejtőbbé tette, az az volt, hogy napközben ellődöztem minden töltényemet, igy fegyverem nem ért többet egy botnál, mi pedig vajmi silány védelmi eszköz az erdők vadjai ellen. Átkozva könnyelmüségemet, az erdőből a folyó partjához akartam jutni, honnan könnyen tájékozhattam volna magamat a hajócska után, melynek e tájon kelle reám vára­koz­ni. Lassan, előre nyujtott kezeimmel tapogatózva, lépkedtem, óvakodva, nehogy zajt üssek, mert már a rengeteg élénkülni kezdett. Körülöttem, minden oldalról ágrecscsenés, a bozót ropogása és lombsuhogás hallatszott, orditó, sikoltó, bömbölő hangok csendültek fel, néha oly közelről, hogy azt hittem, közvetlen mellettem harsanik fel az a vésztjósló orditás. A sakálok orditó ugatásába a hyenák pokoli röheje vegyült, mit el-elhallgattatott pár perczre a párduczok komor bőgése és rekedt, nyávogó sikoltozása. Megálltam, hallgatództam, szüntelen azon kinzó kétségtől gyötörve, hogy nem tévesztem-e el az utat ezen áthatolhatlan sötétségben, s a helyett, hogy a folyó partjára jutnék, még jobban a rengetegbe mélyedek, hol, egyetlen töltény nélkül, a legelső ragadozó prédája leszek, melyektől szinte hemzsegett e rengeteg. Minden ágrecscsenés megriasztott, s ilyenkor fegyveremet, melylyel az utat tapogattam, ösztönszerü­leg kaptam magamhoz, elfeledve, hogy vele magamat megvédeni nem tudom. Ha lábaim alatt egy-egy ágdarabka megrecscsent, vérem sebesen kezdett lüktetni s attól féltem, hogy e recs­csenések valami vadállatnak figyelmét magokra vonják. Néha-néha - mintha páros gyertyát hordoznának a bokrok között - két zöld fényben izzó pont meredt rám a sürüből. Ilyenkor véremet jegedni érzém, mert azt hivém, hogy egy-egy reám rohanni készülő párducznak a szemei merednek reám a villódzó zöld fényben. Kettőzött figyelemmel hallgatództam, nem hallom-e a folyó lassu gyöngyözését, s minden lépés után meg-megállva, kettőzött óvatosság és lassusággal lépkedtem tehát, nehogy valami fa vagy bokornak menjek neki - midőn egy­szerre olyan iszonyu, erős, velőtrázó hörgéssel vegyes mennydörgő orditás harsant fel a sürüben, hogy azt hittem, közvetlen mellettem kelle e hangnak felharsannia.

Lélekzetem elállt s füleim megcsendültek s a rémülettől minden tagom tehetetlenül reszketni kezdett. Valami leirhatlan rémletes volt ezen iszonyu erejü hörgéssel kezdődő orditás ebben az alaktalan sötétségü éjben. És mintha csak ketté vágták volna az előbbi zürzavaros orditást, oly halálcsend állott be ezen borzalmas hangokra. És ezen csendben, - mely sokkal ijesztőbb volt, mint az előbbi hangchaos, mint a csattogó mennydörgés, ujra megdörrent az előbbeni félelmes orditás. Lábaim gyökeret vertek s nem birtam mozdulni! Mit tehetek én - egy töltet­len puskával - ezen közelben kóborló oroszlánpár ellen! Hisz, még ha töltött fegyver volna is kezemben, a halál torkában állnék, mert e vak sötétségben még saját alakom körrajzait sem látom. Óráknak tetszettek azok a perczek, melyeket dobogó szivvel, mozdulatlanul állva töltöttem ott. Nem mertem még lélekzeni sem, attól félve, hogy az oroszlánok körmei közé jutok. A nagy csendben szinte hallottam szivemnek félelmes, erőszakos dohogását, - de hallot­tam egyuttal azt a halk, gyöngyöző, sistergő zajt is, mely a csendes folyásu vizek sajátja. Kissé megnyugtatva a nagy csendességtől, ujra megindultam s nemsokára a fák ritkulni kezdtek, s igy a sötétség is annyira engedett, hogy kivehettem a folyó sötét tömegét. Oly zaj­talanul, a mint csak tehettem, egészen a viz széléig jutottam s onnan kémlelődtem a hajó után. Nyugat felé a láthatár kissé világosabb volt, igy felfelé, egy a folyóba mélyen benyuló zátonyszerü földnyelvhez közel, megpillantottam a kis hajó árnytalanul hosszu vitorla-rudját és árboczát elmosódó árnyékként az égre rajzolva. A folyó itt jó nagy darabon öbölszerüleg el volt szélesedve, s igy vize is meglehetős sekély vala, s ezen öböl közepéig a fenti zátonyszerü széles földnyelv nyulott be a vizbe az erdő felőli oldalon. Hogy tehát a vadak fogait elke­rül­jem, lassan a vizbe ereszkedtem, s abban gázoltam szép csendesen előre és ama földnyelvnél akartam ujra partra szállani, honnan hajóm már csak néhány ölnyi távolságban horgonyzott. Az ágrecsegés s az orditás, sikoltozás már ujra elkezdődött az erdőben, ez tehát kissé meg­nyug­tatott, hogy az oroszlánok eltávoztak, mikor én szerencsésen a földnyelvig értem, de alig léptem ki a vizből a földnyelv szélére, midőn valami állat, mely a hüvös, nedves homokon pihent, lépéseimtől megriadva, felugrott s vak ijedtséggel rohant a földnyelv elejéig terjedő parti sürüségbe, - de a másik pillanatban már felharsant azon vértfagylaló, iszonyu hörgés, mennydörgő orditással párosulva, a bozót tört, recsegett, ropogott a rémitő dulakodásban, s ezt halálhörgés és rémitő morgás követte. Azt hittem megfojt és megsüketit a fejembe tóduló vér, mert füleim annyira csengtek, és a földet éreztem ingadozni lábaim alatt. Még gondol­kozni sem birtam, mig szivem rohamos lüktetése nem csillapult - és ha ama szegény állat nincs, ugy én megyek egyenest ama oroszlán-pár torkába, mely a földnyelv parti sürüségében, prédára lesve, rejtőzött - mert ott akartam én is partra szállani. Minden tagomban reszketve, léptem ujra a vizbe, s felhasználva a morgás és küzdelem zaját, szerencsésen kikerültem ama veszedelmes pontot és szemközt a hajóval léptem ki a partra. Jelt adva, hogy fektessék ki a deszkát a partra, a hajócska védő födélzetére jutottam szerencsésen. Embereim közt nagy volt az öröm, mert ők már azt hitték, az oroszlánok támadó és vérszomjas orditásából, hogy én estem körmeik közé, miután azon irányból várták visszatértemet, ezért ijedtükben még a padlót is behuzták.”

Nemcsak éjjel, de nappal is, sokszor a legrettenetesebb helyzetbe kerülnek ezen országok lakói: „Egy franczia mérnökkari tiszt a Sahara-sivatag déli részén földmérésekkel foglal­kozva, egy karaván lakba volt elszállásolva. Egy alkonyatkor, a munka végeztével, hazafelé tartott, midőn figyelmét számos, egy tamarind erdőcske felett szállongó keselyü ragadta meg. Az erdő széléhez érkezve, egy kisded völgyben, nagy rémületökre, egy hatalmas oroszlánt pillantottak meg, mely egy terebélyes fa alatt egy nagy antilop-bikát marczangolt - és az oroszlán körül tisztes távolban: hyenák, sakálok és keselyük vártak a lakoma maradványaira. Mozdulatlanul álltunk meg, ez volt a legtanácsosabb, mit helyzetünkben tehettünk, mert, ha menekülni iparkodunk, azzal csak az oroszlán figyelmét vonjuk magunkra, mig igy - lako­mája végeztével - tán el fog távozni, a nélkül, hogy csak reánk is nézne. Jó negyedóráig álltunk szoborszerü mozdulatlanságban. Az oroszlán mohón tépte, szaggatta a vérző és párolgó tetemet, s nagy falatokban emészté fel, ugy, hogy jóformán alig maradt husnak nevez­hető rész a bika csontjain. Ekkor felemelkedett, nyelvével végig nyalogatá véres száját és talpait, azután ránk szögezve szemeit, merően nézett bennünket - de párszor elorditva magát, hátat forditott, s lassu léptekkel az erdőcskébe mélyedt, mi pedig sietve hagytuk el a helyet s iparkodtunk, hogy mielőbb a karaván-duár biztos fedele alá juthassunk.”

Az oroszlánok után, legfélelmesebb ragadozója Afrikának a párducz. Egy kifejlett párducztól csak ugy félnek a benlakók, sőt még jobban, mint egy oroszlántól, mert ennek pokoli gyor­sa­sága, mindent legázoló dühe, s villámgyors támadása ellen alig lehet védekezni. Nem azokról az elcsenevészett macskákról beszélünk, melyeket állatkertünkben, vagy vándorló menagé­riákban láthatni, hanem azokról, melyek a szabad természetben vadságuk és erejük teljében veszik fel a harczot a teremtés urával, és hogy e harcz minő életveszélyes, minő kétséges, az dr. Bombonnel természetvizsgáló alábbi elbeszéléséből eléggé kiderül:

„Midőn utazásaimban - beszéli Bombonnel - a Beni-Bitham törzs területére érkeztem, szinte eliszonyodtam a különben vendégszerető és európai műveltségü sheyktől, mert arczán nem volt semmi emberi forma, mert az egész fő egy iszonyatosan összeroncsolt, óriási hegedések­től és kékes forradásoktól barázdált tömegnek látszott, orr nélkül, háromfelé hasadó, szét­roncsolt szájjal, egy szemmel, mig a másik helyén csak egy forradásos, szaggatott ür látszott.

Vacsora után, kértemre, a következőleg beszélé el a rettentő sebek történetét:

„Atyám, ki eléggé gazdag és felvilágosult volt arra, hogy szakitson a régi mohamedán elő­itéletekkel, engem Párisban neveltetett, azért látja ön nálam az európai és a keleti kényelmet összevegyülve. Sheykké lételem második évében népem nyájait egy párducz-család pusz­ti­totta s folyton nagy károkat okozott, a nélkül, hogy elejtésük sikerült volna. Egyszer a nőstény a fiatalokkal együtt eltünt a vidékről; de itt maradt a him, s még dühösebb vérszomjjal pusz­titotta a nyájakat, sőt egy asszonyt is annyira összemarczangolt a pataknál, hogy sebeibe néhány óra mulva belehalt. Másfél hónapon keresztül minden éjjel lestem reá, de annyiszor változtatta helyeit, hogy soha sem birtam nyomára akadni. A folytonos károk és panaszok egészen ingerültté tettek és megesküdtem, hogy addig nem nyugszom, mig el nem ejtem. A pásztorok, kik látták nehányszor - mondták, hogy egy roppantul kifejlett, erős állat, mert egy féléves bikával egész könnyüséggel ment tova - s ez még inkább fokozta vadászszenve­dé­lyemet. Egy estén - éppen holdtöltekor - egy alattvalóm rohant sátoromba, s lelkendezve beszélte, hogy a párducz nyájából kevéssel napszállta előtt, szemeláttára szakitott ki egy kecskét, s azzal a tibbahi vizmosásos szakadékba vonult. E hir egészen felvillanyozott és minthogy az idő hideg és sötét volt, egy nagy, felhajtott galléru darócz-köntöst és egy vastag nemez sapkát huztam fejembe, és embereimet - kik a rossz idő és a nagy sötétség miatt követni akartak - visszaparancsoltam, csak a pásztorral és egy szolgámmal, - ki a csalétkül szolgáló eleven kecskét hozta - indultam a szakadékoknak.

Tudva, hogy a hold 10 órakor feljő, sietnünk kellett, hogy még ez előtt a leshelyre érjünk, igy a pásztor a rövidebb uton vezetett. Ez az ut keskeny, szakadékos és tüskebokrokkal benőtt ösvényeken vezetett, e miatt vadászkésem minduntalan a bokrokba akadt, s hogy ezt meg­gátoljam, a tartó szijjat kétszer magam körül csavartam, ugy, hogy a vadászkés nem az oldalamon, hanem hátul lógott le.

Megérkezve a pásztor által kijelölt helyre, ez a szakadék széléhez vezetve, mondá: „A párducz e szakadékban tartózkodik, azért, uram, te rejtőzz el e bokor mögé.” A leshely csak­ugyan oly jó volt, hogy hosszas keresés után még magam sem találtam volna jobbra. A szomszéd hegy oldala meredek lejtőben bocsátkozott le egészen a vizmosás árkáig, melynek szélén, háttal a hegynek, foglaltam el helyemet. Embereim tőlem három ölnyire verték le a czöveket, s hozzá kötötték a kecskét, mire ez hangosan mekegni kezdett; parancsomra, de még inkább arra, hogy a kecskemekegés előcsalhatja a párduczot, s ők is csalétkül eshetnek neki, sietve eltávoztak.

Magam maradtam tehát e nappal is ijesztő, félelmes, vad tájon, legalább öt-hatszáz méternyi távolban a duártól s minden emberi lénytől. A kecske féltében, még erősebben kezdett mekegni, más nem zavarta a nyomasztóan félelmes csendet.

Tán nem ültem hat-nyolcz perczig a bokor megett, s arra sem maradt időm, hogy vadász­késemet leoldjam és mellém, kezem ügyébe helyezzem - csakhogy a bokor ágait tudtam éppen elháritani, hogy ne akadályozzanak, - midőn a párducz, mint valami nesztelen árny, villámsebesen a kecskén termett, mely csak egyetlen halálhörgést hallatott. Én lélekzetemet is visszafojtva, vártam, hogy feljőjjön a hold, mert sugarai már a fák tetején rezegtek, hogy eloszlassák a mély sötétséget, mely inkább sejteni, semmint látni engedett.

Kimondhatatlan boszuságomra és meglepetésemre azonban azt láttam, hogy a párducz a kecskét oly könnyedén kezdi tovavonszolni, mint a macska az egeret. Alig két ölnyire volt tőlem, de a vak sötétségben se fejét, sem más tagját meg nem birtam különböztetni, csak egy óriási test - még sötétebb körvonalait láttam a homályban. Attól félve, hogy ha várok, a párducz eltünik ragadmányával a sötétben, s én megint másfél hóig leshetek utána - feledve minden eszélyt és óvatosságot - fegyveremet a sötét tömegre irányozva, lőttem.

A düh és fájdalom rettenetes orditása harsant fel a párducz torkából, melyet ezerszeresen visszhangoztak a szakadékok öblei, s azután a kecskére rogyott.

A legkisebb mozdulat is reám vonhatta volna a bőszült bestia figyelmét, azért mozdulatlanul maradtam helyemen, de mégis meglepetéstől tartva, fel akartam állni, hogy a második csövet kilőhessem, mert a bekövetkezett csend mégis nyugtalanitott. Egy ág azonban a ruhámba akadt, s ujra leülni kényszeritett. Ezen ágzörgésre se mozdult semmi, noha pár perczbe került, mig ruhámat az ágak közül kiszabadithattam - igy nem hallva, nem látva semmit, a párduczot megöltnek hittem.

De mégis óvatosan és guggolva, fegyverem csövét lefelé forditva s ujjammal a ravaszon, mász­tam elő a bokor mögül, midőn tekintetem a párducz zöld, tüzben izzó szemeivel talál­kozott, s a másik perczben összehuzva magát, hason csuszva, felém szökellt. Én fegyveremet fejének irányozva sütöttem el, de a gyorsaság, melylyel felérni szökellt és a sötétség csalóka árnyvonalai miatt, elhibáztam, ugy, hogy a golyó a földbe furódott, s a fegyver lángja a vad nyaka szőrét perzselte meg.

Ez a fenevadat még nagyobb dühbe hozta; légreszkettető orditással veté magát reám - oly erő­vel, hogy e rohamnak lehetetlen volt ellentállni, hanem hanyatt estem, vállaimmal a bokorra dőlve. A párducz fojtogatni kezd, kimondhatatlan dühvel marja, szaggatja nyakamat, de ezer szerencsém, hogy daróczkabátom nagy, vastag gallérja az éji hideg ellen fel van hajtva, ez és a felhajtott gallér annyira-mennyire védi nyakamat, különben egy harapással kiszakithatná.

Balkarommal magamat védelmezni s a párduczot visszalökni iparkodom, jobb kezemmel pedig az alám került vadászkést akarom megkapni. De a párducz védekező karomat össze-vissza harapja; a hüvelyknyi vastag darócz-szöveten át érzem a velőkig nyilalló, iszonyu fájdalmat, s hallom csontjaim ropogását, azután arczomba kap, s felső fogai homlokomról orromra pattannak s belemélyedve balszemembe arczcsontomat szakitják be. Hörgő fájdalom­sikoltásom beleolvad a vad dühtől veszett orditásába. Egy kézzel nem tudva a vadat vissza­tartani, abban hagyom a vadászkés keresését, s két kezemmel nyakon ragadom és fojtogatni kezdem, ekkor rézsut harap arczomba, s betöri állkapcsomat. Ennek recsegése és az iszonyu fájdalom ugy nyilamlanak agyvelőmbe, hogy egész fejemet összezuzottnak hiszem. Arczom egészen szájában van, érzem bűzös, forrón gőzölgő lehelletét, fatörzs keménységü, cylinder vastagságu nyakát a kétségbeesés erejével szoritom, s igy mégis sikerül borzasztó fogait fejemtől eltávolitani - mire ujra balkaromnak esik s ebbe négy roppant lyukat szakit.

Még mindig hanyatt feküdtem a szakadék szélén, fejjel le, lábbal felfelé, czombjaim között a reám nehezedő párducz hátsó lábaival, melynek rettentő dühorditásaira az 5-600 méternyire fekvő duarok lakói és marháik falevélként remegtek.

A folyton nagyobb dühbe jövő fenevad ujra arczomnak esik, én visszalököm: ujra támad s kikapja vastag nyakát kezemből, s fél fejemet kapja be. Az őrjitő fájdalom és halálfélelem végső erejével rántom ki fejemet. Fogai koponyámon csikorognak végig s hasgatják össze és e közben oly hatalmasan emelem, hogy ő legyürni akarván, hátsó lábaival lökést adva testének, átbukik rajtam és a szakadék szélére zuhan - de ellőtt első lábaival nem tarthatván fel magát, orditozva zuhan le a szakadék fenekére...

Végre felállhattam! A hold is feljött, de alig láttam a szemembe patakzó vértől - s a számat eltöltő vérrel együtt, négy fogamat, s arczom-állkapcsom husczafrangjait köpöm ki. De mit törődtem én az őrjitő fájdalommal, s azzal, hogy minden mozdulatommal véresőt fecsken­deztem magam körül, valami nem emberi, vak düh töltött el azon tudatban, hogy sebeimben ugy is el kell vesznem, igy hát ellenségem vérét, halálát kivántam. A bosszu vak dühével, vadászkésemet kirántva, kerestem a bokrok között; minden áron meg akartam találni, hogy ha már annyira összemarczangolt, vagy én öljem meg, vagy ő öljön meg engem. E helyzetben találtak meg embereim, kik hallva a párducz rettentő fájdalom-orditásait, azután a rákövet­kező csendet, azt hitték, megöltem s örömmel jöttek hát felkeresésemre, hogy diadallal a duárba kisérhessenek - de mennyire eliszonyodtak, midőn a fáklyák lobogó világánál, egy tántorgó s a düh önkivületében levő, vadászkését villogtató, vértokádó alak jött elibük, kinek feje egy összemarczangolt, vérben uszó husdarabhoz, de nem emberi főhöz hasonlitott, mert balarczom kiszakitva, nyakamra leffent alá, s ezen óriási sebből az összetört arcz- és áll­cson­tok meredeztek elő, ajkaim lerepegetve, állkapcsom összetörve, balszemem kiszakitva volt, s homlokomon is a négy ujjnyi széles hasitásból a homlokcsont fehérlett elő, fejemről pedig hajastól együtt csüngtek a bőrdarabok alá, és orrom helyén csak egy véres, roncsolt szélü ür tátongott, melyből a vér bugyborékolva csergedezett, balkarom össze-vissza volt marva, hasogatva s a hus arról is czafatokban csüngött le.

Galyakból készült kólyán vittek a duárba vissza, hol sokáig élet-halál között lebegtem, s daczára erős testalkatomnak, nyolcz hónapig kellett tehetetlenül, emberfeletti kinok között feküdnöm, mig sebeim begyógyultak. Igy is hálát kell adnom a véletlennek, mert, ha ez utköz­ben arra nem kényszerit, hogy vadászkésemet hátra csatoljam, ugy a párducz elébb össze­roppantja fejemet, mig késemet kiránthatom és leszurhatom, mert egyik kézzel lehetetlen lett volna visszatartanom.

Negyednapra megtalálták a pásztorok a párducz hulláját is a szakadékban. Lövésem két első lábát zuzta szét. Ez volt fő- és egyedüli szerencsém, mert ha csak egyik előlábát is használ­hatta volna, ugy ma nem beszélhetném el e történetet. Nevetek, ha olyan kalandokról hallok vagy olvasok, hogy egy ilyen fenevadat valaki késsel vagy tőrrel ejt el, köpenybe csavart balkarját tartva a vad elé s mikor ez reá rohan, mártja tőrét szivébe. Mert lehet-e ilyen rettentő erejü, villámgyors fenevad rohamának ellentállni? Hol van az az ember, kit egy 3-4 mázsás állat rohama, mely roham sulyát dühe s az ugrás ereje még megtizszerezi - le nem döntene lábáról, ha még oly erős is? Hisz ez olyan, mintha egy robogó mozdonyt akarna feltartani valaki, hisz nekem is csak az volt a szerencsém, hogy a szakadék szélére helyezett a véletlen, különben halálra marczangolt volna.”

Ezen nagy ragadozóknál még félelmesebbek azon sok fajta mérges kigyók, melyekben a tropicus tartományok kivétel nélkül oly gazdagok és azon hallatlan izomerejü Óriási kigyók, melyek nem mérgesek ugyan, de nagyságuk és erejük miatt félelmesek. Ezek ellen a védekezés még nehezebb, mert legtöbbnyire orvul, észrevétlenül támadnak rejtekükből, vagy belopódzkodnak a házakba s elrejtőznek az ágyakba, takarók alá vagy a ruhanemüek közé, szóval, a legvéletlenebb körülmények között bukkannak elő, mikor a menekülés vagy véde­lem mindig kétséges.

Igy Indiában egy lakás verandáján, mely dusan be volt futtatva kuszónövényekkel, - angol cipay-tisztek kártyáztak. Egyszerre egyik érezni vélte, hogy valami lábszárára tekerődzik, s lassan kuszik felfelé. A megdöbbenés első pillanataiban, felsikoltott, mire társai is felugráltak és ezen zörejre a kigyó is dühbe jöve, halálra marta az illetőt, mert India legveszélyesebb kigyója: a Szemüveges kigyó (Naja tripudians) volt, melyet a benlakók is „bis Cobra-nak” azaz „huszszoros mérgü kigyónak” neveznek. Növeli e veszélyes hüllő félelmetességét még az, hogy nem valami kicsiny és erőtlen, mint a mérges kigyók legtöbbje, hanem nagy, mert egy-egy kifejlett példány 6-8 lábnyira is megnő, ereje pedig vetekedik egy erősnek mondható férfi erejével, mint ezt Loftus lord, cipay őrnagy, ki hires volt erejéről, is tapasztalta.

„Már meglehetősen tele volt tarisznyám - beszéli el ő maga a „Vadászclub” lapjában - sőt egy pompás pávát is elejtettem, azért jó messze távoztam el a hajtóktól és kiséretemtől, nehogy megbotránkozzanak és felzúduljanak az általuk szentnek tartott és Visnuh istennőnek szentelt madár elejtése felett, mi már nem egy angol katonának az életébe került - és a nagy forróság elől is menekülendő, egy árnyas fügefa alá dőltem le pihenésre. Már-már elnyomott az álom az izzó forróságban, midőn kutyám dühös, de egyuttal félő vonitása riasztott fel. Arrafelé pillantva, villámgyorsan szöktem fel, mert majdnem egy nyolcz láb hosszu Szemüveges kigyót láttam felém közeledni. E veszedelmes hüllő dühének tetőpontján állott, mert sziv­alakulag megvastagodott nyaka erősen fel volt duzzadva, szinte feszült, szemei gyorsan vál­toz­tatva szinüket, a szikrázó sárgás-zöldből az izzó sötétzöldig - szikráztak s nyakát hátra-hátra szegve, hangos sziszegés között, ágaskodó ugrásokkal közeledett felém, mert valószinü­leg az ő tartózkodási helyén ütöttem fel pihenő helyemet. Szerencsére, kutyám ugatása és hátrálása némileg megosztotta figyelmét - mégis hamarjában nem tudtam egyebet felkapni, mint vastag, boros üvegemet s ezt vágtam fejéhez oly szerencsésen, hogy azonnal összeesett s kevés vonaglás után kinyujtózkodott. Látva, hogy megdöglött, megmértem; a nyolcz lábból csak másfélhüvelyk hiányzott s fényes, setétes, gesztenyebarnán vöröslő szine, széles nyakán a majdnem bársonyfeketeségü erős széles szemüvegféle rajz a mellett bizonyitott, hogy egy vén himmel van dolgom, mert a nőstények és fiatalabbak kisebbek s halványabb szinezetüek.

Minthogy már régóta szerettem volna e kigyó méregfogait egész közelről megvizsgálni, leültem a fa alá s közvetlenül fejét markolva meg, egy ágacskával száját akartam szétfesziteni. De ki irhatja le rémületemet, midőn feje egyszerre kisiklott kezemből s mintha szijjal vágtak volna reám, éreztem, mint vágódik és tekerődzik teste nyakam és karom köré! Szerencsémre - egészen akaratlanul - mintegy az önfentartás ösztönéből - az első mozdulatánál átszoritottam nyakát, ugy, hogy fejét sem mozditani, sem forgatni nem tudta, igy harapni sem bir, mig erősen birom tartani. Nagynehezen feltérdeltem ültömből s karomat, melylyel az undok hüllő nyakát oly görcsösen szoritám, a mint csak birtam, lehetőleg kinyujtottam, mig másik karom­mal a kigyó testét akartam lefejteni, mert nyakamat már oly erősen szoritotta, hogy lélekzetem akadozni kezdett s szédülni kezdtem a fejembe tóduló vértől, e mellett az undor és irtózat majd megölt sikos, hideg testétől. Hiába kapartam, rángattam, feszegettem, egy vonalnyit sem tudtam tágitani a kigyó testéből, mely, mint egy oda forradt ércöv, szoritott folyton erősebben. Már kétségbe kezdtem esni, mert az én erőm fogyott, az övé pedig fokozódó dühvel, egyre növekedett. Mint egy részeg ember előtt, forgott velem minden, már csak hörögve vettem lélekzetet s éreztem, mint feszülnek meg ereim a pattanásig halántékomon az odanyomult vértől s az a karom, melylyel fejét tartottam, az erőltetéstől reszketni, ingadozni kezdett s ujjaim szét-szét tágultak, mint széles nyakát nagy erővel fel-felduzzogatta s borzasztó eről­ködést fejtett ki, hogy haraphasson. Néha balkezemmel meg kellett támaszkodnom, daczára, hogy térdeltem - a földre, mert tántorogtam, mint a részeg. Egy ilyen támaszkodásnál földön heverő puskámra tenyereltem. Talán a mindenható Isten sugallta azt a gondolatot, hogy a hegyes puskavesszővel szurjam át nyakát, igy nem haraphat s mégis megölhetem. Alig-alig tudtam a töltővesszőt kihuzni s majd arczra buktam, de aztán reszkető, ingó karral furtam át duzzadt nyakát közvetlen a kicsiny lapos fej alatt, azután fejem felett egy nagyot kanyaritva a vesszővel, undok teste leoldózott nyakamról s azután teljes erővel e fügefa derekához vágtam vesszőstől együtt. Meg valék mentve, de mégis le kellett dőlnöm a fü közé, mert annyira reszkettem, oly kábult és erőtlen voltam, hogy lábaimon nem tudtam megállni a kiállott félelem, izgalom és megerőltetéstől.”

Mindhárom világrészben élnek még a méregtelen kigyóknak azon fajtái, melyek nagyságuk s óriási izomerejük által válnak veszélyesekké. Ezek az ugynevezett Óriási Zuzárok (Boa) és nyelők (Python), melyek őz-, juh- s kecske-nagy állatokat nyelnek el általában s az emberre csak ingereltetve veszélyesek. De vannak közöttük óriási, kifejlett példányok, melyek éhsé­gükben megtámadnak 1-2 két éves bikát is és zuzzák össze ezeket. Ezek azután az emberekre veszélyesek. Igy egy franczia sergeant, ki Guyanában telepedett le, egy nap hajnalán ruczákra ment vadászni a vidék mocsaras részében. A mint a nád között bujkált, hogy a ruczákat jobban meglophassa, egyszerre azt érezte, hogy hátulról valami megragadja vállánál fogva és kegyetlenül vállába harap. Hangos jajszóval rántotta ki vállát s szökött előre és hátra pillantva, egy rengeteg nagyságu Óriás kigyót látott, mely borzasztó torkát eltátva, ujra reá vetette magát, de e támadás egy ügyes oldalugrással szerencsésen elkerülte. „Ekkor láttam csak egész borzasztó nagyságában e szörnyet - beszéli ő - mert első támadásakor féltestével a nád között rejtőzött. Óriási testét két karikába szedve, fejét oly magasra emelte, hogy az én fejem felett himbálódzott. Puskám ki volt lőve, azért el is hajitottam és vadászkésemet rántottam ki, de mielőtt megsebezhettem volna, fejével villámgyorsan alácsapott s jobb térdembe mélyesztette fogait. Az iszonyu fájdalom még csontom velőit is megrázkodtatá. Dühösen vágtam feléje késemmel, de mielőtt eltalálhattam volna, már visszakapta fejét s czombomnál fogva meg­ragadva, a földre rántott s a másik perczben már egyszer át is gyürűzött. Orditva henteregtem a földön, mert hallottam, éreztem bordáim ropogását s éreztem azon iszonyu, zsibbasztó szoritást, mintha mellkasomat nyomná valami óriási erő a szakadásig össze. A kigyó, hol fölemelt, hol földre vágott - még egyszer át akart gyürűzni, hogy teljesen összeroppanthasson. Kétségbeesetten vagdalkozva késemmel, e perczben azt éreztem, hogy vágásom a kigyó testét érte, mert dühös sziszegéssel ugy csapott fejével az én fejemhez, hogy azt hittem ezer darabra szakad és - eszméletemet vesztettem.

Iszonyu, sajgó fájdalom és a rám tüző nap izzó sugarai ébresztettek fel ájulásomból. Lábaim­ból patakzott a vér, s minden lélekzetvételnél, mintha hosszu szögeket vertek volna olda­lamba, ugy nyilamlott. Fel akartam tápászkodni, de hangos jajkiáltással rogytam vissza. Lábam rohamosan kezdett dagadni, a csizma és nadrág ugy szoritottak, mintha szöges présbe szoritanák! Jajgatva, hason kuszva, vánszorogtam el a vizig, s ott meglocsolva arczomat, ez kissé magamhoz téritett annyira, hogy körülnézhettem. Bár több órát hevertem ájultan, de rettentő ellenségem még mindig vonaglott, csapkodott tőlem nem messze, mert vágásom majdnem kétfelé szelte megfeszült testét. A rettentő fájdalmak ujra aléltságba döntöttek. Csak otthon tértem magamhoz, mert társaim keresésemre indultak, de csak négy napi láz után, mialatt semmit sem tudtam magamról. Az orvosok elveszettnek tartottak, mert három oldal­bordám tört be, lábam pedig az éles fogak marása s a sebekbe hatolt kigyónyáltól olyannyira genyesedésbe jött, hogy már-már amputálni akarták az egész lábszárt, hogy életemet meg­menthessék, de végre is, másfél évi szenvedés után, sántán, de mégis felkelhettem.”

Essed.

„Aki valaha vérmedvére vadászott és egymagában nyomozta, leste e vérivó bestiát, az el tudja képzelni, minő elhatározottság, minő aczéluralom a sziv és idegzet felett, kell ahhoz, hogy egymagában kiálljon és fegyvere végére várja a dúvadak legveszélyesebbjét, legerősebbjét, az Oroszlánt, a rémületet keltőt, amint az arabok nevezik.

Azzal a tudattal kell ülni, várni a vak éjszakában leshelyén, távol minden emberi laktól és élőtől, hogy élete fegyvere végére van bizva... Parancsolni kell tudnia szivének, hogy ne dobogjon, szemeinek, hogy ne káprázzanak, idegeinek, hogy ne reszkessenek, midőn fel­hallatszik a visszhangos fekete éjszakában, mint a közeledő mennydörgés ropogása, a nyájak urának jöttét jelentő hármas orditása, vagy pedig halk ropogása a bozótnak, árulja el jöttét és a koromsötét éjszakában megjelenik pár vérfényben izzó csillag, egy a sötétség szemcsaló homályától óriási phantommá megnövesztett alak - az itatóhoz közeledő oroszlán...”

Igy kezdi Gerard, a vitéz spahi kapitány és az oroszlánvadászok királya, egyik vadász­kalandjának elbeszélését, melyben a legnagyobb oroszlánok egyikét ejté el..

Az öreg seik Szidi-Omár, Gerárd házigazdája - először semmi áron sem volt hajlandó egyedül hagyni a szakadékok között, de midőn nem tágitott, nagy nehezen végre mégis beleegyezett, de embereivel távozása előtt buzgón együtt imádkozott, hogy e derék idegent az egyedüli Isten és prófétája az éjen át különös oltalmába vegye és segitse, az ima végén pedig tudtára adá Gérardnak, hogy az egész törzsben nem lesz egyetlen ember sem, ki szemét behunyja, hanem dobogó szivvel fogják lesni az éj néma csendjében fegyverének dörrenéseit.

A puszták barna fiainak buzgó imája egy hitetlenért, mélyen meghatotta Gérardot. És valami ünnepélyes, szivszoritón megható volt e komoly képü csoportot, fehér, lebegő burnusaiban, a vad szakadékok között, a lenyugvó nap bucsuzó fényétől elöntve, imára hajolva látni.

Az ima végén a seik odament a szakadék szélén álló, gondolataiba mélyedt Gérardhoz és komoly ünnepélyes hangon mondá:

- Hogyha Isten imáinkat meghallgatja - és te meg akarod azokat, kik téged szeretnek, nyug­tatni, akkor, ha szerencsésen megölted Saábát, gyujtsd meg ama csomó száraz ágat, mit embereim mindjárt összehalmoznak, hogy szemeinkkel is lássuk az éj sötétjében a győzelmi jelet - mire mi rögtön felelendünk neked.

Gérard ezt szivesen megigérte és az arabok nagy gyorsasággal jókora máglyát hánytak össze száraz olajfa- és mastix-galyakból, mit egyetlen gyufaszállal lángra lehetett lobbantani.

- Ha tudnám, hogy nem nevetsz ki, - folytatá kevés gondolkozás után az agg seik - egy jó tanácsot adnék neked.

- Az öregek szava bölcs és szent előttem. Beszélj, tiszteletreméltó atyám!

- Ugy hát, figyelj szavaimra! Ha majd az éj közepén az oroszlánok közelednek, a „vastagfejü ur” vezetendi őket. Ez a legvénebb és legerősebb him! Ezt vedd czélba mindenek előtt, mert a többiek, bárhányan legyenek is, csak felnőtt kölykek, s az öreg már nem törődik velük. Te se törődj! Azért jól czélozz, mert ha elhibázod, a vastagfejü ur szétszaggat, a többiek pedig fel fognak falni.

Induljatok, én is tüstént utánatok megyek, fordult ekkor embereihez, kik már türelmetlenül integettek neki, azután Gérard füléhez hajolva, halkan azt sugá neki:

- A legjobb kanczámat és tiz bikámat szaggatá szét az átkozott! - és kezével gyorsan bucsut intve, pár percz mulva már az ő fehér burnusa is eltünt az erdő sürü oleander bokrai között. És Gérard egyes-egyedül maradt a Wed-Scherfpatak partján, melynek lágy iszapjában öt kinőtt oroszlán egymást keresztező nyomai látszottak.

A Mahuna-szakadék, melynek alján a Wed-Scherf patak folydogál, egyike a legvadabb, leg­félelmesebb tájaknak. Két óriási bércznek a szakadéka ez, mintha valami apocalypticus erő szakitotta volna szét erőszakosan egymástól.

Oldalain és fenekén egymást érő szakadékok, mélységek ásitoznak, benőve áthatolhatlan mastix, olajfa és oleander sürüséggel és beszórva háznagyságu szikladarabokkal...

A patak partján mindenféle állatcsapat keresztezi egymást, mert a nyári aszályban ez a messze környék vadjainak egyedüli itatója, a hegység visszhangos üregei pedig a ragadozóknak hozzáférhetlen tanyái, melyek szünet nélkül tizedelik az arabok nyájait - ugy hogy egészen megszokott dolog e szegény, sivataglakó népnél, hogy minden gazda emigy csinálja a szám­adá­sát:

„Ennyi az oroszlánoké, párduczoké, annyit kell az államnak adóban fizetnünk, ennyi pedig nekünk marad meg a nyájból...” és az oroszlánok adója éppen huszszor többet tesz ki éven­ként, mint az államé.

Azon a helyen, hol Gérard állott - a Wed-Scherf éppen egy kanyarulatot képezett - melyet minden oldalról meredek sziklafalak környeztek, ugy hogy az egész egy tölcsérforma mély üreghez hasonlitott, melynek fenekére sem a nap aranyos fénye, sem a hold ezüst sugarai le nem hatolhattak.

Leshelyül a gázló melletti dus oleander bokrot választotta s csendesen ült ennek nehéz illatu lombjai alatt, az alaktalan sötétségbe bámulva...

Számtalan éjet töltött veszélyes, hozzáférhetetlen vad helyeken, de az éj ezek egyikén se volt oly hosszu és félelmes, mint e helyen.

Hiába meresztette szemeit az ég mind a négy tája felé, hogy valamely duár vagy sátor barát­ságos tüzét - habár csak távolról is - megpillanthassa, hiába erőltette füleit, hogy valami távoli kutyaugatást, marhabőgést hallhasson - jeléül annak - hogy távol ugyan, de mégis vannak élők a közelében... sehol semmi! Mindenfelől csak emberhangtalan sötétség ásitott feléje, ő pedig egészen egyedül, jó fegyverével van e vad tájék közepén, öt iszonyu ellent várva, melyekről csak sejti, hogy melyik irányból fognak közeledni.

E közben az éj mindinkább előrehaladt és a hold is feljött, mint remélte s magasan járt az égbolton... Körülbelül tizenegyre járhatott az idő... és a sápadt sugarak fakó, kisértetiesen gyenge fénynyel áraszták el a szakadékot és az elébbi alvilági sötétség helyett, legalább a tárgyak körvonalait láthatta homályosan.

Egyszerre, mintha távoli ágroppanást s nehéz léptek zaját hallotta volna a szemközti erdőből... azután minden elcsendesült...

Feszülten hallgatódzott!...

Csakugyan a léptek mindinkább közeledtek; a ropogás, recsegés, dobogás mind erősebbé vált, mintha egy csapat nagy állat közeledne... és a bokrok sötét homályából, mint vérbe mártott parázs... több izzón vöröslő pont ragyogott elő.

Ezen izzó pontok mindinkább közeledtek, mindig nagyobbak s mindig lángolóbbak lettek.

Ezek az oroszlánok szemei voltak, melyek rendes utjukon szokott itatójuk felé tartottak.

Már egészen a viz széléhez értek... midőn egyszerre mind az öt megállt s figyelni, szaglálódni kezdett... A homály és a hold halványan derengő fényénél, mindmegannyi óriásoknak lát­szottak; kivált az első... iszonyu, bozontos fejével s az égő parázs vérvilágában izzó, lángoló szemeivel.

E királyi csapatnak kisérője is volt, egy hatalmas párducz... de csak tisztes távolban követte őket, sunnyogva, lelapulva, hogy elfogyaszsza azt, mit ezek meghagynak.

Ugy látszott, megérezték Gérard közellétét... mert az egyik fiatal nő-oroszlán elválva a csapat­tól, kiváncsian közeledett a leshely felé...

Gérard szive sebesen dobogott... s pár perczig reszketett a fegyver kezei között... azután megemlékezve az öreg Taieb tanácsára... csendesen czélba vette a legelső, bikánál nagyobb himet, mely kétségkivül maga a „vastagfejü ur” volt...

Egy iszonyu, a felcsattanó mennydörgés ropogásához hasonló orditás harsant fel, melyet dö­rög­ve százszoroztak meg a sziklák és bérczek öblei s a füst elhuzódtával látta, mint menekül sebes futással a párducz a bozótba, a négy oroszlán pedig - a legnagyobb kivételével - lassan, apró lépésekkel az erdőbe huzódik...

Gérardnak minden vére rohamosan tódult szivére s majd hideg, majd hő borzongatta testét s homlokára nagy veritékcseppek szivárogtak, mert az oroszlán parázsként izzó szemei egyene­sen rá voltak irányozva.

Valami rémletes volt ezen izzón rámeresztett vérvilágu szemekben, melyek abból az iszonyu setét fejből olyformán szikráztak rá, mint valami alvilági csudának tüzet lövellő szemei.

Még e rettenthetlen embernek is jéggé fagyott minden csepp vére ezen óriási vad láttára, mert érezte, tudta, hogy a szabadban felnőtt oroszlán és az ember közötti küzdelem nem egyéb, mint egy egérnek a védekezése a macska körmei között... és Gérard ekkor még csak két oroszlánt ölt meg. Ezek legkisebbje is többet nyomott ötszáz fontnál - s talpának egyetlen ütésével levert egy vadul száguldó lovat - s ugy a ló, mint a lovas a helyszinén maradtak.

Ismerve ezen rettentő erőt, tudta azt is, hogy handzsárja, melyet görcsösen szorongatott jobbjával - gyenge fegyver az ellen az oroszlán ellen, melyet egy vagy két golyó se teritett le, s ez esetben a legtöbb vadász lelkét Istennek ajánlhatja!

Villámgyors gondolatai közt - miközben farkasszemet nézett a vér-pirban izzó szemekkel, elhatározta, hogyha az oroszlán reászökik és földre teperi... fegyvere agyát döfi torkába és handzsárjával iparkodik szemen vagy sziven döfni, ha ugyan karjait használhatja... és ha másnap nem is találják hulláikat egymásba akaszkodva... azért egyik a másiktól nem fog messze heverni... a többit pedig majd a bedöfött handzsár beszéli el...

Csendesen huzá ki hüvelyéből hosszu, éles gyilkát és hogy egy kapással elérhesse, maga mellé a lágy földbe szurta... miközben látta, hogy az oroszlán csendesen egészen a viz széléig ereszkedett...

Minden bátorságát s hidegvérét összeszedve, még egyszer azokra gondolt, kiket szeretett... s lelkében bucsut véve tőlük... ujját a ravaszra helyezte...

Halk pocsogást, sisterékelést hallva, látta, a mint az oroszlán csendesen a vizbe lépett...

E pocsogás pár másodperczig ismétlődött - azután megint az elébbi félelmes, halotti csend terült el az egész szakadékban... és az állatkirály óriási körvonalai eltüntek a homályban.

Minden érzékét szemeiben és füleiben iparkodott összpontositani, s merőn nézett maga körül a sötétség egyforma homályába, midőn balfelől a lágy talajon az oroszlán halk dobogását hallotta egész közel magához...

Csakugyan - mint Gérard sejtette... észrevétlen átjött a vizen - és csendesen felkapaszkodva, a part szélén feléje közeledett... de Gérardnak egy könnyü mozdulatára megállott... s ugráshoz készült...

Egyetlen könnyü szökéssel beérhette volna, mert alig hat-hét lépésnyi távolban vált ki óriási alakja, még setétebb körvonalakban a setétségből - és szemei izzó szénként tüzet, lángot szikráztak.

A jó szerencsére bizva magát - mert se fegyvere végét, se az irányzékot nem látva - gondo­lom­formán czélzott a sötét tömegre... s elnyomta a ravaszt és a lövés föllobbanó lángjánál látta is - mint szökik fel s vágódik vissza az óriási tömeg...

Az elébbinél még rettenetesebb dühorditás dörrent fel és rázta meg a levegőt... a föld pedig döngött, a mint fájdalmában s dühében fetrengve, iszonyu talpaival és farkával korbácsolá; - majd a panaszos, hörgő fájdalomorditások következtek, megezerszerezve a visszhangtól, utánuk kinos vergődés s pocskolás a part vizes iszapjában... azután... néma csend.

Éppen a lőport eresztette fegyvere csövébe - ujra töltendő - midőn a halálosan talált oroszlán végerejét összeszedve, ujra felkapaszkodott a patak partjára - s majd három lépés közelre vánszorogva - felhördülő dühorditással akarta magát Gérardra vetni... de ennek harmadik golyója ujra visszaveté a patakba...

Az első lövés eldördültekor a megfutamodott párducz ujra visszasompolygott a patak tulsó partjára... és hangos orditással sikoltott fel. A második lövésnél szintén felhangzott sikoltó orditása, de már erre - a patak felső részéről egy másik is felelt - szóval, mig ez a rettenetes dráma tartott - a párduczok pokoli sikongatást vittek véghez - abbeli örömükben, hogy félelmes, gyülölt ellenségük végperczeit éli.

A „vastagfejü ur” mozdulatlanul hevert félig a patakban, félig a parton... s Gérardnak pedig pár perczre le kellett ülnie, hogy nagy izgatottságát és szivének rohamos dobogását mér­sékelje. Mintha láz gyötörné, ugy reszketett minden tagja; homlokán nehéz veritékcseppek gyöngyöztek... s térdei pedig meg-megcsuklottak... de azért nem feledkezve meg igéretéről... midőn kissé kipihente magát - fellobbantá az összerakott ág-bogot - melynek felcsapó lángjai messze bevilágiták a szakadék zeg-zugos tájékát...

Napfelkeltével már az egész törzs talpon volt, s kétszáznál több férfi, nő, gyermek sietett a legyőzött ellenséget megszemlélni és hogy szokásuk szerint - a sok rablásért - kitöltsék rajta boszujokat - elhalmozva mindenféle szitok, csufnévvel, port rugva megtört szemei közé, sörényét rángatva, s más efféle gyerekes bohóságokat müvelve.

Legelső volt az öreg seik, ki Gérardot melegen üdvözölte - de egyuttal elpanaszolta, hogy a „vastagfejü ur” nejével együtt még az elmult éjjel is betört a duárba és legszebb bikáját elrabolta... de, hála Allahnak, ez volt utolsó rablása!...

I. Egy pillantás a nagy mindenségbe.

A nagy mindenség a legdusabb képeskönyv, melyből mindenki olvashat, tanulhat, a kiben hajlam van a gondolkodás és észlelődésre, mig a felületes szemlélő nyitott szemmel is vajmi keveset fog látni a végtelen változatu képekből, ha csupán nézi, de nem gondolkozik felettük.

Maga a természet a legnagyobb osztályozó és rendszerező, mert teremtményei között a különbségeket, határvonalakat oly élesen s jellegzetesen állitja fel, hogy minden keresés, hosszadalmas kutatás nélkül is megtaláljuk a mindenséget képező három ország határait, melynek valamennyije egyért, s egy-egy valamennyiért van alkotva, mert az állatországot nem képzelhetjük el növényország nélkül, valamint e kettő nem létezhetne a föld anyagát képező ásványország nélkül.

Minden földövnek az örök jég honától, a mérsékelt öveken át az egyenlitő körüli legizzóbb tropicus övekig megvan a saját, jellegzetes állat- és növényvilága s daczára annak, hogy semmi véd- és válaszfal nincs ezen övek (zónák) körül, mégis egyiknek a lakói nem találhatók a másik területén, hanem mondhatni mindegyik fajnak a tágabb hazában megvan a maga szükebb hazája, melyen tul, hiában keresnénk őket, daczára annak, hogy egyes fajok óriási területeket kóborolnak és repülnek be. Még a világtengerekben élő halak, puhányok, melyek a hullámok ölén átvitethetnék magukat kelettől nyugatig, déltől északig, sem lépik tul ezen képzelt válaszfalakat, hanem az Ind-tenger halai és puhányai, a Vörös-tenger burányai, meg­maradnak e tengerek hullámhatárai között.

Humboldt „Cosmosában” öt övet különböztet meg a havasok és nagyobb hegyvidékeken. Ez övek a termékenység szerint váltakoznak egészen a kopár, terméketlen örökjég hazájáig, hol semmi élő nem tenyészhet. Legtermékenyebb, legbujább a legalsó öv s a tenyészeten nem látható törpülés és visszamaradás azon övig, hol még a szőlő megterem, de ezen tul már a törpülés és elcsenevészesedés szemmel láthatólag növekedik a hó- és jégrégiókig.

Ezen ideális övek igen fontos tényezők a természet létfentartási munkájában, de fontosak a buvárnak is az osztályozás nagy munkájában; igy az eddig ismert világrészek általán hat övre osztatnak, mint óvilági-, aethiopiai-, indiai-, oceaniai-, északi óvilági és ujvilági s végre a dél­amerikai övre, melyeknek megvan a saját karakterisztikus állat- és növényviláguk.

Az emlősök elterjedési köre korlátoltabb, zártabb a madarakénál és halakénál, de annak daczára e körök mégis oly élesek, oly zártak, hogy a sivár izzó homokpuszták, a fagyos kietlen jégrégiók lakói, ha közvetlen szomszédságukban volnának is az őserdők lombdus, virágzó rejtekei, a patakszelte rétek, s a ligetek virágzó, ingó ágbogai, még sem cserélnék el állandóan rideg, kietlen hazájukat, mert a természet ide rendelve őket, megfelelő szervezetet, ruhát ajándékozott nekik, ugy hogy épen oly boldogan élnek itt is, mint a legszebb, legtermé­kenyebb virányokon élő rokonaik.

Hogy minő fontos, nélkülözhetlen az állatvilág a természet háztartásában, azt mutatják a fajok nagy számai. Igy eddig 2000 fajon felül levő emlőst s 7354 faj madarat ismerünk, nem számitva ide még azon felfedezésre és ismertetésre váró fajok számát, melyek még az eddig ismeretlen és hozzáférhetetlen földrészeken laknak. A földalakulás egyes korszakaiban is, mikor a természet még vajudott, munkált, sem nélkülözhette az állatvilágot, mert csak ásatag maradványokból eddig 800 különféle faju ősállatot ismerünk.

Nem az erdők, nem a föld ékesitésére s benépesitésére hozta létre a természet az állatvilágot, hanem létrehozta a fenmaradás, az élet és gyarapodás lüktető munkáinak végzésére és anyag­cseréjére. A vizek, a lég tisztitására, a növények korhadására, életére, fejlődésére munkálnak ezek közre a colossus nagyságtól kezdve csak a nagyitó górcsövön látható parányállatokig. Emez kiválasztja a vizekből az ásványi részeket, felemészti a bomlást előidéző rohatag hulla­dékokat; a másik szigeteket, szárazföldeket épit; - egyesek a megtermékenyitő virághimport hordják egyik virág bibeszáráról a másikra, mások ürülékeiket hullatják el a végtelen terek berepülése közben olyan puszta helyeken, szigeteken, hol növényéletet fejlesztenek. Egyes hasznos növények magvait olyan vidékekre is szállitják, hol eladdig ezek nem léteztek. Ter­mőbbé, fejlődőbbé teszik a növényzetet; megemésztik a rothatag növényi-, s állatmaradvá­nyokat; egyik tulságos elszaporodása által élelemül szolgál a másiknak, eme másik élelemül, ruházatul az embereknek; a növényevők táplálkozásuk által az ujabb, bujább növést segitik elő, mások a növényzetet megszurva, gyümölcsfejlesztésre serkentik, megszabaditják a fölös­leges nedvektől stb. stb., szóval mindegyiknek megvan a maga viszonylagos munkaköre a természet háztartásában, hogy élete, életmüködése által egyik a másik fenmaradását, mükö­dését idézze elő, s hogy összességben létrehozzák a nagy természet ama működő erejét, mely éltet, fentart mindent a nagy mindenségben. Köteteket lehetne irni minden állat, még a leg­kisebbnek is munkálkodása és a szükségességéről, mert ok és haszon nélkül, pusztán azon czélra, hogy csak legyen - a természet nem szül semmit. Még az ártalmas, kárttevő állatok, férgek és rovarok is éppen oly szükségesek a természetben, mint a leghasznosabbak, mert ezek nélkül épp ugy megakadna, megbomlana a természet munkája, mint a gép, melynek egy részecskéje hiányzik.

És a természet sohasem következetlen önmagához; bármit alkosson, teremtsen is, abban végtelen előrelátás nyilvánul. Igy nem játék, nem szeszély a tropicus égövek szivárványszerü madár- és tarka állatvilága, valamint nem ok nélküli az sem, hogy a mérsékelt földrészek állatai nagyrészt egyszerüek, fakók, szintelenek.

A létérti küzdelem nagy munkájában rendszerint az erősebb legyüri a másikat, mely gyengébb erejével nem védheti meg magát, igy vajmi hamar megtörténne az, hogy egy-egy faj kipusz­tulna véglegesen. Igy tehát, ha a hideg ellen télre tömött bundát, vastag, pehelylyel bélelt tollazatot adott teremtményeinek, ugy megadta egyuttal a szőr- és tollazatnak azt a szint is, hogy ez hasonlitson, egyezzen a környezet, a talaj és a növényzet szinével, hogy ez által elrejt­hesse, meghuzhassa magát ellenségei elől és menekülhessen, de viszont, hogy a ragado­zók is megközelithessék, meglephessék az élelmükre szolgáló állatokat és szárnyasokat.

A mi egyszínü, csupán zöld erdőinkben, hol a fák apró, szintelen virágzatot, vagy barkát hoznak csak, nagyon élesen feltünőek és elütők lennének a setétveres, kék, sárga Ararák, a skarlátszinü Loryk, Cardinálok, az égő szinezetü, ragyogó Tanagrák. Ellenségeik egy pillan­tással felfedeznék őket; épp igy a tarkán foltozott tigrisek, párduczok sem tudnák magukat elrejteni az egyszerü zöld növényzet között, mert tarka bőrük messziről elárulná őket s elmenekülnének előlük a gyengébbek; de a tropicus egyenlitői erdőkben, hol a fák és kuszók áthatlan sürü bujaságában nőnek s tömve vannak az év legnagyobb szakában, nagy szindus virágokkal s a zöldnek százféle változatában ragyognak, e mellett nagy virágu bokrok, kuszók, folyondárok, sárga-, vörös, rőtlevelü s csudás alaku növények tarkitják a talajt, - e ragyogó és élénk szinü madarak ugy összeolvadnak a tarka környezettel, hogy nagyon gyakorlott szem kell hozzá, hogy megkülönböztesse őket a virágok és levelektől; igy ezek tarkaságában védve vannak ellenségeik elől, valamint a tigrisek és párduczok élénk szine sem üt el a bokrok, s nádas tarka, rőt növényzetétől. Burmeister beszéli, hogy braziliai utjában egy fát látott, mely telve volt nagy sárga virágokkal. Mikor közeledett, hogy megvizsgálja, miféle faju ezen ismeretlen virágzó fa, a virágok iszonyu zaj és lárma között repültek el; Nap­kajdácsok (Conurus solstiatilis) voltak, kik élénk sárga és zöld szineikkel oly csalódásig hasonlitottak e fa sárga virágaihoz, hogy lehetetlen volt őket megkülönböztetni. A galamb­nagyságu kékhomloku Amazonok (Chrysothis amazonica) ugy el tudják rejteni magukat bármely nagy csapatban is egyes Manglé vagy Mangrove-fán, hogy a fa alatt álló egyet sem bir meglátni s csak a záporként aláhulló magvak héjjai árulják el, hogy fenn egy egész csapat lakomáz. Magát Audubont is sokszor megcsalták a Carolina-kajdácsok, mert a Tulipánfák sárgás-vörös virágainak nézte őket.

Az oroszlán sárgás-barna, szürkés lehelletü rőt szine annyira egyezik a Sahara és Lybiai puszták homokjával és az Atlasz-hegy kopár sziklái szinével, hogy egészen összeolvad, s szintén homokbuczkának, szikladarabnak látszik, midőn lesre csendesen lekuporodik. A homoki ugró egér (Dypus aegyptus), ha a forró homokban sütkérezik, nem külömböztethető meg még hosszabb nézéssel sem; nem menekülhetne meg továbbá a növénytelen, rejtektelen sik pusztákon a légben lebegő ragadozók, a ravasz homoki rókák elől a Pusztai homoki tyuk (Pterocles alchata), ha szine épp oly rőt nem volna, mint a talaj homokja, igy a légben lebegő éles szemü ragadozó pillantása elsiklik az egész csapat felett, mert ezek a homokba lapulva, egészen összeolvadnak a talaj szinével. Az afrikai homokvidékek legveszélyesebb mérges kigyója, a Szarvas-vipera (Cerastes cornutus) éhen döglene, ha a természet nem adott volna neki olyan alakot, melylyel magát a környezettel azonositani tudja, mert hamar észrevennék ugy az emlősök, mint a madarak, ha csuszva akarná őket megrohanni. E kis bestia szemei felett két szarvalaku kinövést visel s mikor homokba furja magát, ezen kiálló két szarvacskája és fejteteje ugy néz ki, mint egy tüskés magocska. A terméketlen pusztákon élősködő egér- és madárfajok kövér falatnak nézve, a vélt magra rohannak s a másik pillanatban már a halálos harapástól dermedten esnek össze és a kigyó zsákmányai lesznek.

Minden egyes állatnak, madárnak szine között meg lehet tehát találni a hasonlóságot ama vidék talaja és környezetével, a melyben él. A sarki jég- és hóvidékeken lakó állatok bundája hófehér; igy a sarki jégróka (Canis lagopus), a jeges medve, bundája télen oly fehér, mint a tájat fedő örökös hótakaró; a hófajdok, a hó- és sarkantyus sirályok (Emberiza nivalis és chalcarata) téli ruhája szintén szennytelen fehér; a szibériai és tatárföldek kopár tundráin (mocsár-vidékek) a mór pacsirta (Alauda tatarica), ha lelapul a földre, a legélesebb szem sem tudja a pacsirta fakós-fekete szinét, a talaj fekete szinétől megkülönböztetni; ekkép egybe­olvadva, el nem válva a talajtól, jobban meg vannak védve, de jobban is meglephetik s ragad­hatják meg prédáikat a ragadozók. Különösen meggyőző észleleteket lehet tenni e tekintetben nálunk, valamint minden mérsékelt égöv állatai között. Minden vadász előtt ismeretes a nyul azon sajátsága, hogy ha a szántás barázdái és rögei közt meglapul, annyira hasonlit bundája a föld szinéhez, hogy nem csak a vadász, de a kopó és agár is átugrálnak felette és észre nem veszik.

A bubos pacsirta az utak porában, a szántóföld rögeiben, ha meglapul, a legélesebb szem is alig veszi észre; épp igy a fürj is a tarlók rögei, aszu-füvei között egészen összeolvad ezek szinével s csak a felrepülésnél látjuk, hogy ez vagy az a rög madár volt, mert szinezetük épp oly fakón árnyalt, mint az utak és földek pora, Nem egyszer szemléltem a fülemilét rejtekből, mikor a lehullt száraz levélzet között férgek s kukaczok után keresgélt. A legkisebb zörejre meglapult és eltünt a szem elől; s csak hosszas, éles vizsgálódás után találtam meg ujra, mert csendesen, meglapulva, annyira összeolvadt a száraz levelek és haraszt barna szinével, hogy csak kis fekete szemei csillogása után fedeztem fel ujra; a nő fülemülét is ugyancsak éles, gyakorlott szem fedezheti fel, midőn fészkén ül, melynek széle s oldalai száraz levelekkel vannak bedugdosva, mert vörösesbarna szine egy lesz a levelek szinével. Gyermekkoromban többször megesett rajtam, a „fafogóska” játékban, hogy a gyümölcsösben, midőn egyik-másik vén fát átkaroltam, valami megmozdult a kezem alatt. Csak akkor láttam meg a lappantyut (Caprimulgus europeus), mely egészen a faderékra lapulva, ott aludt, midőn támolyogva, lomhán elszállt onnan, pedig többször elmentem mellette. A legjobb szemü vadász is elmegy s elnéz fölötte, világos nappal, midőn ez egy dőlt fatörzsökre vagy vizszintes faágra lapulva alszik, annyira egybeolvad finoman rajzolt barna tollazata a fakéreg szinével. A zenérkék, lombászkák olajzöld felszine szintén annyira beleolvad a lombozat zöld szinébe, hogy egész közelről halljuk őket énekelni, de még a legexponáltabb helyeken is csak hosszas keresés után birjuk felfedezni.

Ezen felhozott példákból láthatni, hogy a természetben nincs czélnélküliség. Egyformán oka van annak, miért ragyognak a százféle kajdács-fajok különféle ragyogó zöld főszinben, miért a mézszivók a legégőbb szivárvány szinekben, s miért van az elragadó énekü fülemilének csak olyan egyszerü, fakó ruhája, mikor éneke szépségeért a legpompásabb mezt érdemelné! A mézszivók főképpen a virágok mézével élnek, igy, ha azokra szállnak, nem tünnek ki ellenkező szineikkel, hanem maguk is egy pompás, tarka virágnak látszanak, épp ugy a kajdá­csok is zöld szinükkel, a levélzet, a lombozat közt szinte elvesznek; s könnyen prédája lenne is a fülemile a sok ragadozó madárnak, menyétnek és efféléknek, ha tarka szinei volnának.

Csak az tudja, ki csak felületesen is bepillantott a természet háztartásába, hogy minő fontosak, sőt egyenesen nélkülözhetetlenek a madarak. Nélkülök nem lenne egy szál fü, egy fa, egy folt gabona a föld szinén. A lég telve volna legyek, szunyogokkal, s az elhullott dögök nagyrésze ott rothadna meg s a léget nyavalyákkal, pestissel fertőzné, vagy a dudva és a gaz annyira elszaporodna, hogy ez ölne ki minden hasznos növényzetet.

Elég szomoru példa illusztrálja ezt oly meggyőzően, hogy ez állitáshoz kétség nem férhet, mert csak azon vidékek környékét kell megnéznünk, honnan az emberi torkosság, a bokrok, erdők kiirtása s más egyéb pusztitó okok elüzték, megsemmisitették a madárvilágot. Még az annyira lenézett s botorul károsnak kikiáltott veréb is, ezerszeres haszonnal pótolja vissza azt a csekély kárt, mit a földeken és az asztagokban okoz. Költése idején a legszorgalmasabb féreg­­pusztitó és ha egy-egy fiókára naponta csak 30 hernyót vagy lepét számitunk, ugy fel­növekedése alatt - csak 15 napot számitva - egy verébfióka 450 hernyót emésztett fel. Már most egy költésre átlag hat fiókát számitva, a veréb 2-3-szor költ egy évben, a szülőkkel együtt egyetlen egy verébcsalád csupán a költési idényt számitva - a fiókák táplálására, a maguk élelmével együtt 9000 drb hernyót emésztett el; ezen kivül kora tavasztól késő őszig szintén felemészt szép mennyiségü ártó hernyót. Ezen számarány még nagyobb a csupán fé­reg­gel táplálkozó madaraknál; egyetlenegy czinke-család - kétszer költve évenként átlag 10-et, a husz-huszonöt napi nevelési idő alatt 16 ezer hernyót, férget emészt el. (Én alapszámul csupán 30 drbot vettem fel, pedig egy czinke egy nap alatt képes 150-200 db apró rovart felfalni.) E két példa is eléggé illusztrálja azon enormis féregmennyiséget, melylyel a madarak nem­létében emberi erő megküzdeni nem tudna; de nem is szólva a többi fajokról, ezek kimondha­tatlan hasznáról, most csak ama nevezetesebb pusztitási eseteket sorolom fel, melyek óhatat­lanul bekövetkeztek, midőn a lejebb emlitett vidékeken a madarakat kipusztitották.

1862-ben a cserebülypajorok a trieri kormánykerületben hét község burgonyatermését tették tönkre. A kár 40,000 tallérra rugott. Ez évben e kerületekből 300 hordónál több füszerbe páczolt sármány és apró madár küldetett inyenczfalatokul Olasz-, Franczia- és Angol­ország­ba. Bern cantonban 1364-ben 83,738 véka cserebülypajort szedtek össze s ez a kormánynak 103,590 frtjába került, mig ez évben a nagy mennyiségben elszállitott rigók, zenérek, sármányok s apró madarakból a vidék alig 3000 frt jövedelmet huzott. 1866-ban a hellstadti határon felhőkként lebegtek a repczeföldek felett az apró káros lepék; egy szem repcze nem termett. 1869-ben Pest környékén a Gyürüs pohók (Bombyx neustria) e legveszedelmesebb lepkefaj milliószám lepte a kerteket, gyümölcsösöket, még a füzfákat is csupaszszá rágták, - mert a dusgazdag és excentricus K... J... br. urnak azon ötlete támadt, hogy vendégeinek másfél héten át olyan római lakomákkal szolgált, mint Lucullus s óriási madárnyelv, madár­velő s madár-szárnyhegy pástétomok s ragout-k kerülvén az asztalra, majdnem 50,000 darab különféle madár semmisittetett meg s boldog-boldogtalan madárfogással foglalkozott, mert K... ur gazdagon fizetett. Ennek a lakomának a haszna az volt, hogy majd az egész megyében inség támadt, mert semmi sem termett.

Nem egy alkalommal láttam erdei sétáimban, midőn a drágakőragyogásu bábrabló ékény (Calosoma spcophanta) és lárvái megrohanták a bucsujáró lepke, e legveszélyesebb erdő­pusztitó - vándorló hernyócsoportját - és valóságos kannibáli dulást vittek benne véghez - igy tehát nemcsak a madár-, hanem még a rovarvilágban is vannak igen hasznos féregpusztitó fajok.

1866-ban Némethon halberstadti kerületében 449,900 tallér kárt okoztak a férgek, mig a három szomszédos kerületben 1½ milliónyit, mert az emberi torkosság az apró madarak husára vágyott.

De legveszélyesebbek a legapróbb férgek, melyeket az emberi tevékenység a fák repedései, kérgei között nem képes felfedezni és elpusztitani. Egész rengeteg erdők pusztulnak el a fenyőpohók, a fenyőgyaponcz, cserebüly, betüző szu s a fenyő burcsa pusztitásai által.

1856-1858-ban, mikor a lengyel porosz-lithvániai tartományokban éhség dühöngött, a lakosság, hogy éhen ne haljon, minden madarat összefogdosott és megevett. Ez rettenetesen megboszulta magát, mert 1860-ban a fenyőgyaponcz és betüző szu 4½ millió ölre menő fát pusztitott el. A kormány 600,000 frtnál nagyobb összeget áldozott fel, de nem használt, utoljára is egész nagy erdőrészeket kellett felgyujtani, hogy megsemmisitsék nagyjában leg­alább az ártó férgeket.

A breznói kincstári erdőkben 1870-ben a betüző szu nálunk 50,000 ölnyi fát pusztitott el. Irtására 40.000 frt lett költve és mégis alig használt valamit.

Ezen néhány példa s a legutóbbi évek gazdasági jelentései folyton hernyó, cserebüly és sáskapusztitásokat jelentenek nálunk. A gyümölcs, e fontos kereskedelmi czikkünk évről-évre mindig kevesebb, silányabb lesz, mert megeszik a hernyók. A mind gyakoriabb erdő­pusz­titások, - mutatják, hogy a madárvilág nélkülözhetlen gazdasági tényező. Nálunk tüzzel-vassal pusztitják a madarakat évről-évre, a zugmadárkereskedők ezerszámmal küldik ki külföldre madarainkat - s leginkább a legjobb féregpusztitókat - miután ezek a legjobb énekesek. Nemcsak a gyermek, de még a felnőtt ember is, ha fészket talál - nem hagyja ott, hanem kiszedi; kocza puskások, lelketlen madárfogók ezerszám, hálóval fogdossák. Szemeimmel láttam, ha nőstények kerülnek a hálóba, földhöz vagdosták őket; őszi, téli napokon, a vándor­láskor sokszor naponként 400-600 madarat csak e módon gyilkoltak le. A vidéken szintén igy megy! Megsemmisitik, kivágják a bokrokat, fákat, rejteket, s megfosztva ez által otthonuktól, a madarak más vidékre költözködnek, a helyett, hogy költő- s hálóládák felaggatása által, mint ez minden európai államban történik, helyhez kötnék, helyhez csalogatnák őket. Német­ország szigoru büntető törvényekkel védi őket, igy tesz Franczia-, Belga-, Angol-, Holland-, Svédország - most már Olaszhon is. S minthogy ezekben madarakat fogni nem lehet, - de más országból beszállitani megengedik - az ottani kereskedők jó pénzen veszik meg, s a leg­nagyobb contingens tőlünk kerül, tőlünk lesz szállitva - igy tehát mi pénzen veszszük meg a veszélyt és ezért vannak az erdőpusztulások, hernyójárások stb. stb. Ezt megakadályozni kell, legyen rajta az állatvédő társulat - hisz ennek kellene főczéljának lenni. Eltiltani a madár­fogást, a madárpiaczot, s postán, vasuton nem engedni meg a madárszállitást. Ez lenne a fő és leggyökeresebb gyógymód először is. A sok mély tudományosságu, theoreticus munkák helyett és mellett akadémiánk és e czélu társulatainknak dijakat kitüzni, megbizást adni kellene oly népszerü és magasabb niveauju munkák megirására, melyek kimeritőn tárgyalnák hazánknak ugy hasznos-, mint káros madár- és állatvilágát - s e munkákban a tüzetes, gyakorlati ismertetése, leirása mellett az egyes hasznos fajoknak, a madárvédelem, a betele­pités, helyhez kötés is foglaltatnék. Mindent a kormánytól persze várni nem lehet, hanem egyes gazdagabb hazafiaknak is kellene egy-egy ily munka kiadására vállalkozni, megbizást adni megirására - és ezzel épp oly nagy szolgálatot tennének a hazának, mint bármely alapitványnyal. Madárvédő egyesületeket alapitani, felolvasásokat, vándortanárokat kellene szervezni e tekintetben, mint szervezve, alapitva vannak Európa minden más államában, hol azóta, mióta a madárvédelem szigoruan törvény által van biztositva, nem hallani sem hernyó, sem sáska, sem erdőpusztulásokról!

Az európai állatkertekben complet gyüjtemények vannak a hazai hasznos madárfajok minden fajából, hogy mindenki megismerhesse ezeket. Nálunk erre sem gond, sem tehetség, sem szakképzettség nincs!

Pedig, hogy minő kincsünk van hazánkban a féregpusztitó madarakban, azt Amerika és Auszt­rália jobban ismeri saját magunknál, mert 1870-ben, 1884-ben, 1886-ban nagy mennyi­ségben szállitottak a német, angol, franczia madárkereskedők meghonositás végett e két ország­ba féregpusztitó madarakat - s ezek nagyrésze hazánkból került - mert e világrészek madarai korántsem oly szorgalmas és ügyes féregpusztitók, mint az európai madarak.

A tropikus földövek éjjeli- és nappali életéből.

A paradicsomi szépségü Jáva-szigeten, a mely meg van áldva a tropikus égövek minden kin­csé­vel és szépségével, de meg is van verve ezeknek minden borzalmaival - Malang király­ságnak Sengoro tartományában, öt halászt lepett meg az éjszaka, halászatról visszatérőben, Goudenlequi vad és elhagyatott vidékén.

A partvidéket messze elkerülték, mert a magaslaton egymást keresztező mély tigrisnyomok látszottak.

A félelmes ragadozó éjszakánként innen szokott a tojásrakó teknőczökre leskelődni. A sápadtan bujkáló hold kisérteties félhomályában csak vérszomjas szemei szikráznak zöldbe világló vérpiros izzással, a mint árnyként a magaslat szélére kuszva, a lomha teknőczökre veti magát.

A táj valaha művelt lehetett, mert a rengetegektől környezett lapály közepén egy régi „gobok” állott. E gobok rendeltetése itt is ugyanaz, mint nálunk az Alföldön a „látókáké”, amelyek tetejéről a csősz tekinti be koronként az őrizetére bizott kukoricza- és dinnye-földeket, csakhogy itt a megszámlálhatatlan madársereg és kártékony négylábuak elriasztására szolgál.

Az öt testvér felmászott a négy méter magas gobokba, amely négy erős bambusz-törzsre erősitett kunyhócskából állt, s felhuzva maguk után a létrát, lefeküdtek és elcsigázva a fáradságtól, mélyen elaludtak.

Éppen feljött a tele hold, szelid nappali fényt árasztva a vad vidékre, midőn az alvók közvetlen közelben megdörrenő rekedt orditásra riadtak fel. Letekintve, egy hatalmas tigrist pillantottak meg, mely két lábra ágaskodva, csapdosta és rázta a gobok egyik bambusz­oszlopát. A kunyhóban támadt zörejre a tigris dühe is megkétszereződni látszott és egyik oszloptól a másikhoz ugorva, rázta, döngette talpaival, mindenkép iparkodva kidönteni, mert bárhogy nyujtózkodott és próbálgatta is, ugrásaival nem tudott a gobok tetejére kapaszkodni, miután ennek nem volt semmi kirugó része és pereme, hol megtarthatta volna magát.

Majdnem egy félórai sikertelen próbák után, mialatt a halászok a rémület minden kinjait átszenvedték, dühös orditás között, nagy szökésekkel a közeli rengetegben tünt el.

A kiállott félelem daczára is, elnyomta őket a fáradtságtól az álom, de egyikük őrködni ébren maradt. Alig aludtak azonban egy félórát, midőn társuk ijedt kiáltása s az ujra felharsanó tigris-orditás riasztotta fel őket. Az ezüstös holdfényben uszó tájon, mintegy háromszáz lépésnyire, az erdő felől két tigris közelgett futó szökellések között. A gobokhoz érve pár másodperczig mozdulatlanul álltak, csak szemeik villództak zöldes-sárga fényben s tágult orrlyukaikkal szimatolták a levegőt, majd egyikük halk doromboló morgást hallatva, mire a másik szintén igy felelt, mindegyik egy-egy oszlophoz ugrott s karcsu testükkel felágaskodva, egyesült erővel kezdték rázni, talpaikkal döngetni a gobok oszlopait, hogy az egész alkotmány rengeni kezdett a csapások sulya alatt.

A rémület a halászokat szinte megmerevitette, csak a legidősebb birt annyi bátorsággal, hogy felkapva a halászatnál használt szigonyt, ezzel iparkodott a tigriseket megsebesiteni, melyek taktikát változtatva, iszonyu ugrásokkal iparkodtak a gobok tetejére jutni. Végre sikerült neki az egyiket gyengén megsebesiteni, mire a két bestia orditva, csörtetve eltávozott.

Daczára, hogy a hosszu ut után nagyon ki voltak merülve, még sem birtak és mertek a félelem miatt elaludni, félve, hogy a tigrisek megujitják a támadást. Néma félelem és kétségbeesés között, minden zörej és hangra összerezzenve, virrasztottak a gobok gyenge fedele alatt. Már a hold jó magasan járt s fénye ilyenkor legintenzivebb s a tropikus vidékek éjjeli élete legzajosabb; mégis a tájék oly csendes volt, mintha egyetlen élő lény sem lett volna az erdőségekben és egyik testvér éppen e feletti csodálkozását akarta kifejezni, midőn bátyjuk halotthalványan és az ijedtségtől eltorzult arczczal mutatott az erdő felé, honnan ujra a két tigris közelgett, de egy harmadik, egy rettenetes nagyságu állat kiséretében. A legnagyobb csendben, de sebes ugrásokkal rohantak a gobok felé s mindegyik egy-egy oszlopnak esve, rázták, döngették egyesült erővel a könnyü alkotmányt, a mely most már inogni, recsegni kezdett. Az öt testvér a kétségbeesés bátorságával mindent elkövetett, hogy e három rettenetes ostromlót elriaszsza; nagy zajt csaptak, szigonyaikkal döfödtek az ugráló tigrisek felé, de mit sem használt, ezek folyton hevesebben támadtak, fokozódó dühüket mennydörgő orditásokkal jelezve. Végre az idősb testvérnek sikerült szigonya egy döfésével a legnagyobb tigrisnek egyik szemét kiszurni, mire ez fájdalmában bőszülten orditva, elmenekült és a gobok ingado­zása következtében, nagy robajjal leesett a feljáróul szolgáló bambuszlétra és e váratlan robaj a két másik ostromlót is elriasztotta.

A testvérek megkönnyebbülten sóhajtottak fel, de bátyjuk néma kétségbeeséssel rázta fejét. Ismerte a tigrisek természetét s tudta, hogy a támadást meg fogják ujitani, mert az uralgó néma csend az erdőkben, a tigriseknek a környéken lételét jelenté és a gobok szilárdsága is annyira meg volt már ingatva, hogy nem fog egy ujabb ostromot kiállhatni. Lesujtva e felfe­dezésektől, reszketve huzódtak egymáshoz, s bátyjuk nyakán függő amulétet szorongatták, ennek bűbájos erejében reménykedve; de mindennek daczára a rémület görcse rántotta őket össze villamáramként, mert egy rettenetes orditás egyesült kardala harsant fel és az erdőből négy tigris rohant elő, élükön ama rettenetes nagyságu himmel, amelynek szemét kiszurták, mintha ez vezetné a rohamot. - Mindegyik - az első támadások szerint megragadott egy-egy oszlopot s oly iszony erővel s oly vehemensül rázták a könnyü alkotmányt, hogy ez recsegve összeomlott...

Leirhatlan rémes jelenet vette most kezdetét. A vértszomjazó bestiák döngölő orditozása közé a jajkiáltások és halálhörgések egész rém-skálája vegyült; négy testvért darabokra szaggatva, magukkal hurczoltak a fenevadak és csak egynek, a legöregebbnek sikerült yatagánjával - emberfeletti erőt nyerve a halálfélelem s a határnélküli fájdalomtól és dühtől, melyet négy testvére iszonyu vége ébresztett benne - egy tigrist sziven szurni; de ő is annyira össze-vissza lett marczangolva és hasogatva, hogy éppen csak annyi ereje maradt, hogy a legközelebbi faluig vánszoroghatott, hol ő is belehalt sebeibe.

E megtörtént eseményt, melynek valódiságáért a hires utazó Rosemberg s a hollandi kormány évkönyvei kezeskednek, igazolják még a többi, ehhez hasonló rémes események. Igy 1866-ban majdnem hasonló módon a singaporei távirda állomását támadta meg egy csapat tigris, de ez esemény lefolyását senki sem beszélhette el, mert az összes személyzetet - 9 férfiut, egy nőt és két gyermeket - szétszaggattak és elhurczoltak.

Egyuttal még mélyebb pillantást is enged vetni ez esemény az állatok szellemi életébe és meggyőzően bizonyitja, hogy az állatvilág egyedei megértik egymást és képesek egymással közölni még az állati élet és szükségletek körén kivül eső fogalmakat is.

* * *

„Az az ember, ki a legválságosabb állapotban sem veszti el lélekjelenlétét, rendesen meg szokott menekülni, még az olyan veszedelmekből is, melyekből a menekülés szinte lehetet­lennek látszik” - mondja Raulin, e bátor természetbuvár amerikai utjáról szóló müvében.

„Egy délután - beszéli el - egy csoport vadkacsát láttam elhuzódni a farm felett, hol szállva voltam. Puskámat kapva tehát, a csónakhoz futottam, tudva, hogy a kacsák a nagy tó mocsa­ras és nádas részére fognak leereszkedni. Kisérőmet nem vihettem magammal, mert a csónak kicsi volt, igy egy pár zöld galyat vágva, a csónak elejére tüztem, hogy a kacsák uszó fa­törzsnek nézzék, s ezek mögé megvonva magamat, sebesen eveztem a mocsaras és nádas part­szegély felé. Csakugyan a kacsák ott lubiczkoltak s habzsolták a vadrizs piros magvait. Közéjük lőve, néhány felfordult a vizen, a másik csővel pedig a felrepült seregből kaptam le hármat, melyek a kákás és süppedékes partra estek a nád közé. Kutya nélkül lévén, gyorsan a partra ugrottam, nehogy a kacsák elrejtőzhessenek a növényzet közé s arra felé gázoltam a süppedékes ingoványban, merre a kacsákat leesni láttam. Csakugyan egy kissé emelkedettebb helyen mindkettőt megtaláltam s éppen fel akartam venni őket, midőn a káka közül egy jókora kigyófej vágódott elém s egyik kacsát szárnyánál fogva megragadva, ki akarta kezemből rántani.

Az első perczben kissé megdöbbentem, de azután nem sokat fontolgatva, - mivel sem puskám, sem egyéb ütőeszköz nem volt kezemnél - öklömmel ütöttem egy nagyot a kigyó fejére - ugy, hogy rögtön visszakapta magát.

Még a harmadik kacsát is meg akartam keresni s átugorva egy pár semlyékes helyet, jobbra fordultam, midőn a kigyó ujra, mint a nyil, a kezemben lóbált kacsákra vetette magát s majd kirántotta őket a kezemből. Én azonban gyorsan visszakapva tőle, a rántás következtében feje s nyaka lábaim elé siklott, mire gyorsan a fejére hágtam, de a talaj oly lágy és maszatos volt, hogy könnyü szerrel kapta ki magát lábam alól s magasra ágaskodva, dühösen sziszegni kezdett s felém-felém vágott fejével.

Ez már boszantani kezdett; félni nem féltem, mert láttam, hogy méregtelen kigyóval van dolgom s a csónakhoz akartam menni, hogy puskámmal szétlocscsantsam az erőszakos hüllő fejét, de alig léptem kettőt, hármat, midőn oly fájdalmas és erős ütést éreztem lábszáramon, hogy majd lerogytam; mintha egy vastag hajókötéllel ütöttek volna czombon s mielőtt ez ütés okát láthattam volna, máris oly erős szoritást éreztem, hogy lábam erősen zsibbadni kezdett.

Ujra a kigyó volt, amely farkával lábszáramra csapódva, arra reá is tekerődzött s azt támaszul használva, egészen körül akart gyürüzni. Elhajitva a kacsákat, öklömmel nehányszor teljes erőmből a kigyó farkára ütöttem, de nem használt semmit; majd jobbik szabad lábammal akartam lerugdalni ez eleven bilincset. De mintha csak ruganyos kautschuk-abroncsot rugdal­tam volna! Ha engedett is egy kicsit, mindjárt ujra visszarugódott!

Most láttam csak, mily veszedelmesen elszámitottam magamat, mert nem látva a kigyó nagyságát, azt hittem, hogy egy 4-5 lábnyi közönséges mocsári siklóval van dolgom, pedig hát ellenségem egy jó tiz lábnyi hosszu, karomnál jóval vastagabb fekete kigyó volt, amely támadó, dühös természete és villámszerü gyorsaságáról ismeretes, ereje pedig szintén egyike a legfélelmesebbeknek - de azért még sem féltem, mert erős embernek tartottam magamat s a krajczárt is össze tudtam hajlitani ujjaim között - igy könnyen hittem végezni ellenségemmel.

A mit eddig elmondtam, az alig pár másodpercz alatt történt. A kigyónak csak egy hajlásra volt szüksége, hogy fejét egyenlő magasságba emelje az enyémmel! Meg akartam nyakát vagy fejét ragadni, hogy egy roppantással összezuzzam vagy megfojtsam, de mindig kisiklott ujjaim közül. Mintha csak egy kaucsuk darabot szoritottam volna, mely a nyomás alatt nyulott, engedett s e mellett oly pokoli ügyesen tudta magát ide-oda lóbálni, hogy mindig csak a levegőt markoltam, s bár egy-egy pillanatig egész mozdulatlanul nézett reám hideg, merev s dermesztő tekintetével, csak hasadt nyelvét öltögette villámgyorsan ki-be s a másik pillanat­ban hirtelen hónom alá vágódva körülcsavart s ujra mereven szemeim közé nézett.

Összeszoritott ökleimmel egész záporát zuditottam az ütéseknek a kigyó fejére, melyeknek mindegyike elég lett volna, hogy egy két-három éves bikát megöljön, de ütéseimnek nem volt sulya, és csak magamat fárasztám ki velök, mert a sima fej mindig elperdült öklöm alól és ha néha találta is, inkább csak surolta. Ilyenkor a kigyó dühösen sziszegett s ugy-ugy mellbe vágott fejével, hogy még a hátam közepén is szuró fájdalmakat éreztem.

Ellentállásom mit sem használt s a kigyó mindig kileste a legjobb alkalmat, hogy egy villám­gyors vágódással ujra körül gyürüzzön. Farka már jobb csipőmön volt, középteste pedig kétszeresen derekam és gyomrom köré volt tekerődzve.

Apránkint éles, szuró fájdalmat kezdtem érezni a lágy részekben, mig bordáim oly iszonyu nyomást állottak ki, hogy azt hittem beszakadnak.

Végre el tudtam kapni a kigyó nyakát. Hörgő diadalorditással szoritám minden erőmből, éreztem, amint ujjaim benyomulnak testébe, de nem vettem észre semmi lankadást. Kimond­hatatlan ruganyosság van e hüllők testében, mert erős szoritásom daczára, éreztem, mint csuszik kifelé s az undornak s fájdalomnak rémült kiáltásával kellett elbocsátanom, mert hegyes, horgas fogaival ajkaimba harapott s fejét számba akarta furni. Őrült dühömben szét akartam szakitani és kétfelé törni. Hiába iparkodtam, olyan volt, mint a gummikötél, engedett, nyulott, de nem törött.

A nyomás gyomrom és mellemen kezdett kiállhatatlanul fájdalmas lenni. Most már komolyan megrémültem, hogy e kigyó erősebb, mint én, és meg fog fojtani.

Le akartam testemről fejteni. Megfeszitett erővel csavartam visszafelé. De nem birtam addig hátratolni fejét, hogy másik kezemmel is elérhessem s igy visszacsavarhattam volna! Talán e félelmes dög észrevehette szándékomat, mert engedte magát balkezemmel hátratolatni, de mi­kor már ugy hátam közepe tájáig toltam, egy rántással kivágta magát kezemből s oly messze nyujtá el nyakát és fejét, hogy kezeimmel el nem érhetém és egyuttal egy le nem irha­tó gyors vágással, nyitott lihegő számon át be akart surranni s oly erővel vágódott fejével ajkaim és fogaimhoz, hogy agyvelőm megrendült bele.

Egy kétségbeesett erőfeszitéssel ujra meg tudtam nyakát ragadni, de félelemmel érezém, hogy lankadni kezdek s erőm fogyni kezd! Elkeseredett düh és fájdalom fogott el, hogy engem, a csodált erejü embert, egy nyomorult fekete kigyó öl meg! Pedig megöl, érzém, mert lélekze­tem akadozott, fejem és füleim zugtak az odatódult vértől s halántékom, mintha egy zuhogó pöröly lett volna, ugy lüktetett s már ide-oda tántorogtam a rettentő nyomás alatt érzett velőt­hasogató mell- s gyomorfájdalmaktól és kezeim dagadni, ujjaim pedig merevedni kezdtek. Végkétségbeesésemben még segélyért is kiáltoztam, pedig tudtam, hogy senki sem hallhatja meg!

A kigyó is, feldühitve a sok ütés és nyomás folytán, gyorsan akart végezni velem, mert szemei szikrázni, égni kezdtek, torkát egész szélességében feltátva sziszegett folytonosan. Nagyokat rángatódzva - mi szinte meg-meglóditott - rettentően erőlködött, hogy szoritását fokozza: teste elnyult, szinte átlátszó lett - nagyon ki lehetett éhezve, mert gyomra egész üres volt - s minden rángására ugy éreztem, mint egy aczélprésnek rettentően szoritó nyomását. Lélekzetem már hörgött, sipolt, agyam a rettentő nyomástól odatódult vértől szétpattanni készült, szemeim előtt összefolyt már minden, majd haragos vértengert, majd zöldes-szürke homályt, czikázó karikákkal láttam hullámzani szemeim előtt, füleim csengtek s a halálos hideg borzongatott. Karom, amelylyel a kigyó nyakát fogtam, reszketni, ingadozni kezdett! Már-már öntudatom is el készült hagyni s az élet és halál utolsó csatáját vivta bennem, midőn az életfentartási ösztön szikrája még egyszer fellobbant.

Elbocsátám a kigyó nyakát, amely már ekkor három lábnyira nőtt fejem fölött, ugy, hogy kényelmesen megtehette a harmadik csavarintást is nyakam köré - és mellényzsebemhez nyultam.

A zseb nyilása le volt szoritva a kigyó dereka által. A halálos vergődés galvanikus rángásaival igyekeztem a zseb szövetét szétszaggatni. Sikerült! A kés... közönséges kenyérvágó késem... kezembe jutott. Lázasan, remegve nyitám ki, meredt, reszkető ujjaimmal, mialatt a kigyó másodszor is átfogta nyakamat, hogy szoritása teljes erejü legyen... s az irtózat undorával érzém hideg, sima fejét állam alatt átcsuszamlani. Ő is el volt már fáradva... ez volt szeren­csém! Megtapogattam, hol van az a rettentő eleven öv derekamon, azután egy vágást tettem az éles pengével és a kigyó két darabban hullott le testemről, rettentően vonagló vergődések között.

Lankadtan, valóságos önkivületben támolyogtam a csónakig s ott eszméletlenül rogytam össze. A farmban tértem csak magamhoz, mert kisérőm aggódva hosszu kimaradásomon, utánam jött s haza vitt. Két hóig feküdtem, s ama rettentő küzdelemnek utóhatásait még máig is érzem a koronkénti szuró mell- és oldalnyilallásokban s azóta még a borszeszbe eltett kigyók láttára is ideges borzadály és irtózat fog el.”

„Egy másik kalandom - beszéli Raulin - egy árviztől elöntött őserdőben történt.

Az éjszakai áradás minket is a fákra kényszeritett s napfelkeltével félelmes jelenet tárult szemeink elé.

A mellettünk lévő százados ceibafa óriási ágain egy pár jaguár orditott félelemtől borzolt szőrrel, nyávogó bőgésekkel, alább pedig egy óriási nagy boa-kigyó gyürüzte magát feljebb-feljebb a vész elől. Lenn a zavaros hullámokban uszó szarvasok, őzek koronás fejei mozogtak és megszámlálhatatlan serege a majmoknak, emlősöknek és madaraknak lepte el a fákat, de egyik sem bántotta a másikat, mert a veszély közös rémülete feledteté velük a vadságot és vérszomjat.”

A mi a száraz földön a tigris a négylábuak között, az a déli tengerekben a czápa. Bátran a „tengerek tigrisének” lehet nevezni a vizek e rettentő Leviathánját, mert vérszomja, kielégit­hetlen falánksága a melegvérü állatok husa, kiváltkép az emberé után, valamint gyorsasága, ravasz szivóssága a préda megejtésében a tengerek és öblök rémévé teszik minden élő előtt.

Kolosszális nagyságuak vannak, 4-6 ölesek, sőt nagyobbak, 20-30, sőt 40 mázsa sulylyal, 300-400 borotvaéles foggal, terjedelmes állkapcsaikban, melyeknek leirhatatlan izomereje, tenyérnél jóval vastagabb keményfa deszkát egy roppantással pozdorjává zúz, az embert pedig derékban ugy metszi ketté, mintha taglóval szelnék keresztül. Vannak, melyek egy-egy lovat, tehenet képesek elnyelni, a csónakból, dereglyékről, sőt még a hajókról is, 2-3 ölre felszökve a vizből, leütik a hajósokat. Menekülni előlük majdnem a lehetetlenséggel határos - mert, mint a madár a levegőben, ez oly gyorsan rohan a vizben s veti magát egy-egy lökéssel előre. Látása és szaglása rendkivül éles, 3-6 tengeri mértföldről is megérzi a vizben a prédát. Ha egy-egy öböl, vagy tengerszorosban prédára tett szert, szüntelen a körül kóvályog s a viz szinével egybeolvadó kékes szürke szine miatt csak akkor vehető észre e rengeteg szörny, mikor már késő, mikor már hanyatt fordulva, látott torokkal veti magát áldozatára.

A déli szigettenger egyik kis halászfalujában két jóbarát ugyanegy leányba szeretett. Pedro volt a szerencsésebb; ez viszont szerelemre talált, mig Juant a leány elutasitotta. A szülők azonban leányukat a gazdag Juanhoz akarták erőtetni s igy a szerelmesek csak titokban, az éj sötét leple alatt találkozhattak a tengerparton, ahol Pedro minden éjjel - csak a ¾ mértföldnyi tengerszorost csónakán átevezve - tudott megjelenni. De a féltékenység szeme éles! Juan e találkozásokat is felfedezte s rávette a leány szüleit, hogy leányukat küldjék egy időre egyik távollakó rokonukhoz.

A lányka elutazása előtt tudósitotta Pedrot, hogy jelenjen meg a légyotton és ez a szokott időben sajkájába is akart szállani, hogy átevezzen Manoelitához, de csónakja eltünt. Kétség­be­esetten keresett csónakot a parton, de nem talált, elhatározta tehát, hogy uszva teszi meg ez utat a tengerszoroson át.

A hold a fellegek mögé huzódott, minden a legmélyebb sötétségbe burkolódzott, s még a tengert is csak sajátságos hideg fémes csillogása s erős moraja árulta el, mert közeledvén a dagály, erős hullámokat vetett s szinte forrott a széles szorosban.

Pedro a legjobb és legkitartóbb uszó hirében állott, s bátran veté magát a hullámokba, észre sem véve, hogy a parti sziklák közül egy kisded csónak siklik lopva a hullámhegyek közé, felhasználva azok völgyeit, hogy elfedjék a szem elől.

Lassankint a tenger nagyrésze, a csendesebb helyeken, távol partoktól világosodni kezdett. Először tejfehér villódzás kezdett mélyéből felderengeni, majd pedig gyenge kékes-zöld, de folyton erősbülő világitó derengés kezdte a vizek tömegét átsugárzani, melyből széles tüz­szalagokként villogtak elő a hosszu tüzvörös-világu salpák és pyrosomák, mintha száz és száz világló eleven parázsszem ülne egy-egy közös szalag, gömb, csillag, kereszt és cikk-cakk alakban és ezek a piros tüzszemek villámgyorsan keringtek, czikáztak, gomolyogtak, a sugár­állatok villózásától amugy is kékes zöld fényben uszó vizben.

Végre az egész tenger nagy része átlátszó és világos volt, majdnem fenékig lehetett látni, mintha csak világló olvadt foszfor-tömeg volna.

Pedro ebben a tündéri világitásban sötét árnyként uszott s nem vette észre, hogy a mélységből egy rettenetes tömeg, egy apocalypticus szörny közeledik iszonyu lökésekkel. Amerre egy-egy lökése vitte, ijedt czikázással zavarodtak össze és aludtak ki a tenger lámpáskái.

De e Leviathánnak nem is volt szüksége a világitásra! Világitott az ő ötöles teste eléggé, mert amerre uszott, megvilágitotta a hullámokat, rettenetes torka, feje és szemei körül a testéből elővillódzó, fehér fényü derengés.

E szörnyeteg hideg, mozdulatlan, de prédaéhes szemei állandóan az uszó férfi alakjára voltak szegezve, s öt-nyolcz öles lökésekkel hasitotta a hullámokat rézsut szállva a mélyből felfelé.

A rémület rettentő kiáltása tört ki az uszó melléből, midőn megpillantotta a villódzó szörnynek felé sikamló alakját. E kiáltás messze elrengett a tenger visszhangos tükrén, azután kétségbeesett erőlködéssel iparkodott minden erejét összeszedve, menekülni.

E helyen a tenger - legmélyebb lévén, noha telve volt sziklapadokkal - mégis egy csendes tavat képezett, mig a sziklapadokon tul a dagály hullámozva zajlott - se csendes tó fenékig át volt világitva a tenger habarczaitól, ugy, hogy mintegy olvadt világosságban, valami tündéri aetherben látszott uszni a menekülő.

Az üldöző szörny óriási teste is belesiklott az átlátszó világosságba. Itt lehetett egész borzasz­tó teljében látni rémületes alakját. Rettentő szája, amelybe egy üsző kényelmesen eltünhetett, alul-felül négysoros fogakkal volt felfegyverezve.

Itt kezdődött meg a kétségbeesett küzdelem az életért!

A czápa tátott torokkal, mint a kilőtt golyó egész a felszinig emelkedve - rohant, hanyatt fordulva s torkát kitátva Pedro felé, ez azonban lábait összecsapva s kezeit testéhez szoritva, mint egy ólomdarab sülyedt a mélybe, ez által kerülve ki a veszedelmes rohamot, azután gyorsan a felszinre rugta magát, hogy mire ellensége a mélyből előkerül, ismételhesse ezen borzalmas játékot.

A felszinre kerülve ujra kétségbeesetten kiáltott segélyért.

A szörnyeteg ujra nekirohant, hogy csak ugy pezsgett, sustorgott rohamától a csendes viz­tükör, de Pedro oldalt lökve magát, orra előtt merült le a mélybe.

Igy folyt e rettenetes hajsza mind gyorsabban, mind sebesebben, mert a sikertelen támadá­sokon felbőszülve, a czápa mozdulatai is villámgyorsakká, dühösekké lettek, majd iszonyu farkával akarta a mélybe vagy a levegőbe vágni, egész hullámhegyeket támasztva. Vala­hány­szor Pedro felbukott, mindannyiszor rémületesebben, szivrepesztőbben hangzottak rémület- és segélykiáltásai s már-már fáradni, lankadni kezdett e rettenetes küzdelemben s mozdulatai szabálytalanokká, erőtlenekké lettek s egy izben már csak alig kerülhette ki a czápa torkát, mert már nem is a saját ereje, de a rohanó czápa által okozott forgatag buktatta a mélybe a támadó orra elől.

E pillanatban a csendes viztükröt köritő zajgó hullámtorlaton egy csónak jelent meg s ott tánczolt dióhéjként a hullámöv tajtékkoronáján.

Pedro utolsó erejével sikoltott fel:

- „A szent szüzre! segits, Juan!” s a csónak felé kezdett uszni ereje éledten a reménységtől és a csónakba akart kapaszkodni.

A csónakban ülő szemei felszikráztak, s ajkain rejtélyes, kielégitett mosoly röppent végig s egy gyors kutató pillantást vetve az átlátszó mélységbe, evezőjével egy gyors mozdulatot tett, amitől a csónak tova siklott, mintha csak egy hullámcsapás kapta volna el onnan, a fáradt Pedrot pedig a hullámverés ujra a csendes viztükör közepébe lóditá vissza, amelynek mélyé­ből a czápa, mint a fenékről a buborék, most gyorsan és egyenes irányban emelkedett felfelé.

A halálfélelem Pedronak összes erejét még egyszer fellobbantá s egyetlenegy tempóval, amely az emberi tehetséget majdan tulhaladá, lökte magát a hullámtorlat tetején ujra meg­jelenő csónakig s görcsösen fogódzott annak párkányába, de ugyane pillanatban egy iszonyu tömeg csapta kétfelé a hullámokat s a csónakot egy erőszakos rántás recsegteté meg s majd­nem felboritá, s két, nem emberien hangzó hörgő jajkiáltás hangzott végig az Oceán vissz­hangos hullámsikján s a vadul maga elé meredő Juanra hátraszegezett fejjel két halálban megtörő üveges szem bámult, a hullámok pedig köröskörül vérfényben piroslottak.

Gyorsan emelé be Juan a még mindig görcsösen a csónak párkányába kapaszkodó Pedrot! De csak Pedro testének felső része volt ez! Mert alsó testrésze a mellközéptől egyetlen egy harapással - mintha csak bonczkéssel választották volna el - volt elharapva s e csonka testtömbből patakzott a vér, pirosra festve a világló, átlátszó tengert.

Juan terve tehát sikerült. Észrevéve a szorosban a czápát, ennek falánkságára alapitva tervét, lopta el Pedro csónakát, hogy ez uszva menjen át a tengerszoroson! Megszabadult tehát vetélytársától, minden gyanu, minden vád nélkül. De iparkodott is sebes evezőcsapásokkal menekülni e helyről, ki, a dagadozó, sötét tengerre, mert a telhetetlen szörnyeteg prédaéhesen emelkedni kezdett ujra a mélyből, hogy a csónakot üzőbe vegye, mert rengeteg gyomrának Pedro háromnegyedrésze még csak meg sem kotytyant.

II. Egy pillantás a nagy mindenségbe.

Minden egyede a természetnek a viszonyokhoz és körülményekhez alkalmazkodik, mert csak igy állhatja meg helyét diadalmasan a létérti küzdelem harczában, mely nem egyéb, mint a táplálék megszerzése s az „én”-nek, az életnek megőrzése és biztositása. Az ausztráliai barna Csőröndnek (Ornythurunxus paradoxus) lábain például uszóhártyák vannak benőve, épp olyan széles csőre van, mint a kacsának, kitünően uszik, bukik, de szárazra jőve, itt is elég gyorsan és ügyesen futkároz s keresgél; épp igy a hód is, amely ama mesterséges lakokat s gátakat épiti fából, ha megriasztatik, a viz védő mélységeiben keres rejtekhelyet, a vidrával, bizampatkánynyal, több effélékkel egyetemben; sőt még a madarak közt is vannak egyesek, melyek nem vizi, vagy mocsár-madarak, hanem éneklők - minők a Vizi buka (Cinclus aquati­cus), mely, ha megpillant egy rovart, vagy férget a tiszta vizü forrás, vagy tavacska fenekén a viz alatt mászkálni, villámgyorsan lebukik s ép oly könnyüséggel futkos a vizek fenekén, kukaczok után keresgélve, mint a szárazföldön. A valódi kétéltüek (Amphibiae) szintén a vizi és szárazföldi existencziára teremtvék s tagjaik ugy vannak alkotva, amint kétéltü életük megkivánja. De a viszonyok és körülményekhez alkalmazkodás a fókaféléknél dokumentáló­dik legkézzelfoghatóbban, mert a fókák valaha teljesen szárazföldi állatok valának, de a külön­féle földforradalmak és alakulások által tartózkodási helyeik nagyrészben viz alá merül­tek. Ez okból végtagjaik lassanként megnyultak hátrafelé, benőttek uszóhártyákkal, füleik összeszorultak, megkurtultak, az orrlyukakkal egyetemben annyira, hogy viz alá merülve, ezeket légmentesen képesek elzárni s minthogy főelemük s tartózkodási helyük a viz lett, ebben sebesen, ügyesen, mig a szárazon ügyetlenül, lassan mozognak. A mult században a Fertőben fogott Hany Istók is valaha egészen rendes alkatu csecsemő volt, de szivtelen anyja a Fertő mocsaras részébe tette ki, hogy szabaduljon tőle. A gyermek nem fult a vizbe, nem veszett el, hanem valóságos vizi lakóvá fejlődött. A rendes emberi tagok átidomultak, vissza­fejlődtek, oly alakura, amint a viszonyok, körülmények megkivánták, azaz: a haj helyett csak kemény, rövid serte-forma ágaskodott fején, fülei megkurtultak s a halljárat megszükülve, a viz alá bukáskor azonnal légmentesen bezáródott; szemei merevek, mozdulatlanok s kemé­nyek lettek, mint a halé, azaz alkalmassá a vizek setétjében a látásra, kezein s lábain uszó­hártyák nőttek s a lábak békaformán megnyultak, kifelé görbültek, az ujjak elvékonyultak s meguszóhártyásodtak; bőre pedig kemény, mondhatni olyan külemü lett mint a halpikkelyzet, szemfogai s metszőfogai is hosszuk, élesek lettek, mint a vidráé a gömbölyü halformájuvá alakult szájban. Beszélni, gondolkozni nem tudott, hanem vágyait, szükségleteit csak morgás, nyafogás s nyöszörgéssel fejezte ki; járni lassan, csak négykézláb tudott, de a vizben gyorsas s csudálatos zegzugos szökellések közt uszott tova. A halászok fogták ki e szörnyet a viza­fogókba keverődzve s a kapuvári Esterházy kastélyban ujra emberré akarták nevelni. Ter­mé­szetesen idővel ujra visszafejlődött volna az emberi élet s szokások viszonyai közt emberré, - azaz a körülményekhez alkalmazkodva, tagjai ujra ezekhez idomultak volna, de sikerült neki megszökni s többé nem lehetett megkeriteni. Plinius, az ó-kor természettudósa szintén leir egy ehhez hasonló meseszerü esetet, de oly sok valótlansággal és homálylyal keveri össze az igaz­ságot, hogy nem lehet adataira bizvást támaszkodni. Igy állitja, hogy: „egy anya elvesztvén fiát, csak sok év elteltével találta meg ujra és pedig halászat közben. Tudniillik bóditóval kevert halétket szórt a tengeröbölbe, s egy alkalommal a bódult halak közt egy csudálatos, emberalaku tengeri szörnyet is látott megrészegülve, féleszméletlenül a hullámok hátán eviczkélni, kiben egy anyajegyről még kicsi korában elveszett fiára ismert. Az anya kifogta és hazavitte fiát, s különféle gyógyfürdők és növényekkel, ujra visszaadta emberi alakját; lelkét és értelmét pedig erős boroknak és szeszeknek gyakori itatása által adta vissza.”

Tehát csak a viszonyok és körülményekhez alkalmazkodás fejti meg azt, miért van egyik-másik állatnak körme, szarva, patái, hatalmas fogsora, agyarai, orrmánya; miért gyapjas, vagy hosszu szőrü egyik, miért csupasz, vastagbőrü a másik; miért vannak egyiknek-másiknak eltérő alakja, csontszerkezete, különböző alaku életszervei a másikétól? Azért, mert csupán ezek segélyével tarthatja fenn magát, szerezheti, s emésztheti meg tápszereit, amelyek mások és mások a szerint, a minő az egyedek szervezete; de ezekkel védi, óvja magát ellenségeitől és az időjárástól is egyiránt, és egyuttal ezek azon ismertető jelek és kiinduló pontok, amelyek segélyével az összes élőlényeket: országokba, rendekbe, osztályokba, csoportokba, családok, fajok és válfajokba oszthatjuk. Drága jelek ezek, mert csakis ezek segélyével tudják a tudósok egy-egy ismeretlen fajnak hová tartozandóságát megállapitani, vagy számára uj rendet, csoportot alkotni.

Igy a gerinczes állatok második rendjét a madarak képezik, amelyek szintén életviszonyaik és a körülményekhezi alkalmazkodás folytán, birnak első végtagjaik (karok vagy lábak) helyett szárnyakkal, amelyekkel repülhetnek a légürben tetszés szerint, de viszont a földön is nagy könnyüséggel mozoghatnak.

A repülés, már az ó-korban is a mérhetetlen csudálat tárgya volt, s ezért egyes népek a madaraknak még különös varázserőt is tulajdonitottak, de ezzel a csudálattal az az örökké kinzó vágy is epesztette s epeszti ma is az emberiséget, vajha a repülés tudományát is el­sajátithatná, hogy repülhetne tetszése szerint, nem korlátozva szél, ellenkező légáramlatok, a föld vonzó ereje által, oda, hová vágyai viszik.

Daedalus legendája minden korban talált követőkre, kik tanulmányaikkal a repülés s a lég­benjárás mesterségét akarták megfejteni. Egymást követték a különböző alkatu, szerkezetü léghajók, repülőgépek, szállernyők, de hiábavaló volt minden kisérlet. A legkomplikáltabb gép is csak azt érte el, hogy felszállott ugyan, de azután csak arra ment, merre a mozgó lég­réteg, a szél iránya vitte. A legóriásibb nagyságu léghajók is kormányaik, evezőik daczára, nem birtak az egyszerü légáramlat ellen küzdeni, mig a legkisebb madár is odamegy, a hová akarja. Próbálták a léghajók, s repülőgépek alakját a halak és madarak alakjára késziteni; s valami csekély javulást észleltek ugyan, de azért a kérdés megoldatlanul maradt és megoldat­lanul is marad mindaddig, mig csak éppen olyan gépet nem tudnak késziteni, minő a madár alakja, szervezete, kivül-belül egyaránt; - sőt talán még ekkor sem, mert hol van az az emberi tüdő, amely kibirja azt, amit a kondor (Vultur sarcoramphus gryphus), midőn egyszerre, minden átmenet nélkül a tropikus izzó légkörből a Cordillerák jégrégióin is tul 10.000 lábnyi magasba száll, perczek alatt átszegte a földgömb valamennyi hőmérsékletét, valamennyi ég­hajlatát, forrót, közepest, hideget, jegeset egyszerre? A kik a léghajókon már felemelkedtek oda, hol a lég ritkulni kezd, azoknak orrukból, szájukból s füleikből a vér csörgedezett; Humbolt pedig látott kondorokat a Cotopaxi tetejéről mérve 20.000 láb magasan lebegni. Miféle emberi tüdő birná ki a fecske röptét, mely egy óra alatt 80 órányit halad, vagy a Fregatt madár (Tachypetes aguila) repülését, mely Senegálban reggeliz, Amerika partjain ebédel s az Ind-oczeán hullámaiban keresi vacsoráját? De mindezektől eltekintve, a repülés titka nem a madár szárnyaiban, hanem szervezetében: légtömlőiben, csontjaiban, tollaiban s mell- és szárnyizmainak elérhetetlen kitartó erősségében rejlik s azon tehetségben, mely szerint a madarak magukat könnyüekké s nehezekké tehetik a szerint, a mint több, vagy kevesebb levegőt bocsátanak az e czélra szánt tömlőkbe. Azért hiába utánozza az ember a madár szárnyait, hiába utánozná szervezetét, mert azt az erőt, mi a madár mell- és szárny-izmait fesziti, meg nem szerezheti soha! Hiába tanulmányozza a repülés theoriáit Pechtl, Ext, Nier, stb. hypothezisei szerint - az ember, mint a madár, nem fog tudni repülni soha!

De hát miért nem? Hisz vannak emlősök, gyikok, békák, halak is, a melyek mind repülnek! Erre a miértre megfelelnek az előbbiek s megfelel a madártest alkata. Ugyanis a madár test­alkata nem hajó, a melynek evezői a szárnyak, kormánya a kiterjesztett fark, mint hitték jó ideig, hanem valóságos léggömb, a melyet tetszés szerint tölthet meg léggel. A repülés tehát a fizikának azon az archimédesi elvén alapul, hogy: „minden test annyit veszit sulyából, a mennyit az általa kiszoritott levegő nyom.” Ugyanis a madaraknál a hasür az, a mi az emlősöknél a mellüreg és ez az ür, a légczellákkal egyetemben, a ki- és belélekzésnél tetszés szerint levegővel tölthető meg; e mellett csontjai s tollai is, miután üresek, szintén levegővel tölthetők tele (az emlősöknél, embereknél, sőt egyes szárnyas fajoknál velővel vannak telve a csontok). Csakis e szervezet mellett lehető az, hogy ha a légbe akar emelkedni, könnyüvé teheti magát, azaz megnagyobbitja térfogatát, mi által viszonylagos testsulya kisebb lesz s ez által felemelkedhetik a nála nehezebb levegőbe. Ha le akar szállni, megkisebbiti térfogatát, azaz kiereszti a levegőt a légtömlők- és csontjaiból, mi által testsulya nagyobb, de térfogata kisebb lesz az őt környező levegőnél. E csodás szervezet mellett, önkénytelenül is bámulnunk kell azt a csodálatos szerkezetü mechanizmust, amely a madár akaratával oly egyezőleg, oly villámgyorsan működik. Nem erőlködik, nem tétováz, hanem ha a földön lévő madár föl akar repülni, abban a pillanatban felemeli őt a felhők közé s egyuttal szabályozza, ritkitja, süriti a madár testében levő levegőt, amint ezt a szállás, emelkedés szükségessé teszi s felhasználja a ritkitásra a test melegét s igy összemüködik a mell izmaival, ha ezek összehuzódnak, a lég kinyomódik, ha ezek kitágulnak, a lég betódul a tüdőkbe s igy a legsebesebb repülés közben végezve lesz a lélegzés munkája is, amely viszont a vérforgás munkáját táplálja. Ha tehát mindent utánozni lesz is képes az emberi tehetség, ezt a csodás mechanizmust meg se fogja tudni közeliteni, a nélkül pedig a szárnyak nem egyebek, mint olyan gőzgépek, a melynél hiányzik a két éltető elem: a tüz és a viz!

Ez az az óriási különbség, amely a madarak és denevérek, a repülő emlősök, gyikok, békák és halak repülése között van s a miért ez utóbbiak repülése tulajdonkép „repülésnek” nem is nevezhető, mert nem áll egyébből, mint a „magasbóli leszállásból”: igy a malabari Taguan (Sciurus Pataurista), a Czukor Evetke (Petaurus cinereus), a Repülő Egér (Acrobates pygmaeus) Ausztráliában. Négy lábaik között pötyögősen álló s kifeszithető bőrlebbenynyel birnak, a melyet, midőn 10-15 öl magasról leugranak, szétfeszitenek s ez által lassan, minden ütődés nélkül érnek le a földre, de felszállni már nem birnak. Ilyenek még: az Ázsiai Sárkánygyik (Draco Volans), mely oldalain, mig a Repülő béka (Racophorus Rheinwardtii) lábujjai között bir ilyen szétfeszithető széles hártyákkal, s igy bátran szöknek le bármily magas­ból is a rovarok után, mert e széles bőrredők és hártyák, kifeszitve ellentállnak a levegő­nek és mint egy szállóernyő, fentartják s csak lassan engedik a földre hullani őket. Ezt különben a mi Evetkénk is megteszi, mert akárhány vadász láthatta és láttam magam is többször, hogy 8-10 öl magas fáról minden fontolgatás nélkül szökött le a földre, de az ugrás közben dus farkát lengette s ez fentartotta őt szintén, mint valami szállernyő. A repülő-halak (Trigla volans) repülése tulajdonképen csak egy-egy ugrás. Ha nagyobb hal üldözi őket, felugranak a vizből és az oldalukon levő szárnyforma nyulványnyal, mig ez nedves, valamivel kissé tovább fentarthatják magukat a légben, mint az ugrás következtébeni lódulás és esés által, s ez a szökés mindössze csak 3-4 méter távolnyi, s ekkor ujra a vizbe esnek. Sőt még a denevérek is messze állnak a repüléstől; mert ezek repülése sem az a szép, biztos, öntudatos, uszás forma lebegés, mint a madaraké, hanem gyors, szabálytalan lebbegetése a röphártyával bevont mellső tagoknak. A denevérek nem tudnak fölszállni a földről. Hanem, ha a földre esnek, felmásznak valami magasabb helyre, s ott elbocsátva magukat - az esés közben terjesz­tik ki szárnyaikat s csak igy képesek ezek gyors csapkodása által magukat fentartani a légben - azaz a mozgásba jött léghullámok által magokat ide-oda löketni és széles, öblös szárnyaikkal a légrétegekre támaszkodni. Ha a denevérek egyik szárnya kilukad, szálldogálásuknak vége van, mert nem képesek a léghullámokra támaszkodni, lyukas szárnyuk áteresztve a levegőt, nem képes ennek ellentállni, mig a madár, ha hiányzik is pár toll szárnyaiból, képes repülni, mert léggel telt teste fentartja őt s a csapkodás által előidézett légáramok pedig előre viszik - bár valamivel lassabban, mint ép szárnynyal, mert a szárnyak csapkodása már nem oly egyenletes.

Bámulnunk kell tehát még a legkisebb madárnál is azt az óriási izomerőt, mely a szárnyakat oly folytonos mozgásban tudja tartani. Minél nagyobb valamely madár, annál magasabbra képes szállani, s annál kevesebb szárnymozgást kell tennie neki. Igy az igen kis madaraknál a repülés szerfelett gyors és sok szárnycsapásból áll, mig egy-egy sas vagy keselyü szinte mozdulatlan szárnyakkal látszik méltóságosan uszni a levegőben, néha-néha csapva csak egyet szárnyaival. Mert a madár, repülése közben, mindkét szárnyával egyenletesen csap a levegőre, és mivel a szárnyak egy gyengén domboru felületü, de egyenletes sikot képeznek, melyeken a levegő át nem törhet, igy a levegő hátranyomatik, de rögtön egyenletesen vissza is hat, azaz visszanyomul előbbi helyére s a madarat, mintegy előre löki abban az irányban, melyben szárnyait mozgatja, s e haladásában nagy segélyére van hegyes csőre, hosszas, karcsu teste, a melyek szinte hasitják, metszik előtte a levegőt. Mennél nagyobb a szárny, annál több levegőt képes egy-egy csapással hátra tolni, s mennél nagyobb tömegü e levegő, annál távolabbra löki előre a madarat. Ez az oka tehát, a miért a kis madarak olyan gyorsan, a nagyok oly ritkán lebbentik szárnyaikat. A repülés csak akkor nyeri azt az egyöntetü, lengőn uszó haladást, mikor a szárnyak munkája: a csapkodás s a mellizmok reflexműködése egyen­letessé, rhytmikussá kezd válni a légrétegeknek a szárnyak csapkodásaival együttható hullám­zásával, azért a repülés kezdete mindig szabálytalan, majd egyenlőtlenül aláhulló, majd rézsut felfelé emelkedő, kissé bizonytalan csapkodásokkal, mindaddig, mig csak a szárnyak, a lég­réteg, a testben levő levegő feszitő működése egymással együttható, rhytmikus munkába nem jönnek. A szárnyakkal ellenkező mozgást végez a fark. Ez repülés közben ki van terjesztve, s mint a hajónál a kormány, ugy a repülésnél is az irányt ennek mozgása adja meg.

Hosszu volna a repülés theoriáját szigoru tudományos alapokon a maga egészében, például csak a Pechtl-féle hypothesis szerint is kifejteni, a minek rövid kivonata különben is az, hogy a szárnyak mozgásai gyorsaságuknál fogva tévedésbe ejtik a szemlélőt, mert, bár egyönte­tüek­nek látszanak, de mégsem azok, mert az egynek és egyenleteseknek látszó csapkodások nem egy és egész ütések, hanem: teljes, fél, negyed, nyolczadütések is, a melyeket szabad szemmel követni, s megfigyelni lehetetlen, ellenben a pillanatnyi fotografia segélyével pom­pásan meg lehet örökiteni, de csak egy különös készülékkel. E készüléknek egészen puska formája van, a melyen az agyhoz közel, revolver-formán, egy forgó korong van elhelyezve, tizenkét vagy hat lyukkal. E lyukak mindegyikébe egy igen fényérzékeny, teljesen kész fel­vevő lemez van alkalmazva. Most az illető észlelő reá irányozza a repülő madárra a gépecs­két, - megczélozza vele - s megnyomva egy gombot, a korong - a szerint, a minő másod­perczes forgó gépezete van) oly gyorsan forogni kezd, hogy a kiválasztott (megczél­zott) madár szárnyainak minden csapását képes a lemez magába venni - igy még azon villámgyors negyed- és nyolczadcsapásokat is, melyeknél a szárny szabad szemmel nem követhető és észre nem vehető, gyors csapást és kevés hajlást végez. Hogy az ilyen pillanatnyi fotografiák minő hallatlan gyorsan örökitik meg a mozzanatokat, legjobban bizonyitja az is, hogy leg­ujabban lefotografálták a villámczikkázásokat, s kimutatták, hogy ezek nem oly czikkczakko­sak és szögletesek, mint a hogy látjuk, rajzolják, s ujabb ideig hitték őket, hanem éppen olyan gömbölydeden, csavargósan kacskaringósak, csergedezők, mint a mappákra rajzolt patakok és folyók ábrái - pedig a villámszikra egy másodpercz alatt 60.000 mértföldet halad!

Parforce vadászatok gépárdokkal.

A parforce vadászatok legkedveltebb mulatságait képezték nemcsak a régmult időkben, hanem még ma is az ind-, arab-, persa- és maroccói fejedelmeknek és szultánoknak, valamint kedveltek e vadászatok nálunk is Európában, mert ezeken a csaholó falka nyomában vágtatva, átérezhetni a lovaglás és vadászat gyönyöreit, izgalmait egyaránt, e mellett a nő- és urlovasok­nak terük és alkalmuk nyilik merészségük, ügyességük teljes kifejtésére a lovaglásban. Csakhogy a keletiek - mint mindenben - ugy ebben is a végsőig fokozzák az izgalmat s gyönyört és igy a vadászhevélyt is a legmagasabbra csigázzák az által, hogy a kopófalkát gépárdokkal helyettesitik, melyek az egyszerü kergetés, hajszolás s körülfogás helyett, rava­szan és ügyesen, csuszva, mászva, közelitik meg a vadat oly távolságra, hogy azután pár szö­késsel, vagy rövid irammal, mellette teremve, torkon kaphassák, vagy talpaikkal leüthes­sék.

A ki átérezte már az agarászat, vagy a róka- és szarvashajsza izgalmait és hevélyeit, az két­szeresen kell, hogy érezze a vadászlázat, annál az érdekes, kétszeresen jobban izgató jelenet­nél, midőn a szelid gépárd, maga fölhajtja, meglepi, kergeti és végre elfogja a vadat. Mert az agarak s a róka- és szarvas-kopók hajtása s a vad nyomain iramlása, valóban egyforma és egyhangu mindaddig, mig a halálig kifárasztott és agyonzaklatott vadat körül nem foghatják és le nem fülelhetik, - ahhoz képest, amint a gépárdok lepik meg csellel, furfanggal, ügyes­séggel és erővel a kiszemelt vadat s ejtik zsákmányává a vadásznak.

Mint fentebb emlitettük, Indiában, Persiában, Maroccoban, Abyssiniában s Ázsia több tarto­má­nyában ma is a legnagyobb előszeretettel üzik a gépárdokkal a parforce vadászatot és hogy ezt nálunk is mily könnyen meg lehetne honositani s mennyire izgalmassá és érdekessé tenné vadászatainkat, az az alábbiakból eléggé ki fog tünni, egyetemben azzal, hogy a gépárdok tartása, gondozása sem igényel több gondot, fáradtságot, mint vadászkutyáinkké; e mellett ép oly szelid, hű, ragaszkodó állatok, mint emezek. Az pedig, hogy a velük való vadászat mennyi­vel izgalmasabb, érdekesebb, mint vadászebeinkkel, azt Van Arkel d’Ablaing követ­kező leirásából mindenki megitélheti:

„Mindenki tudja, hogy még a legneszesebb vadak is jobban bevárják a kocsit, lovast, mint a gyalog embert, igy én is két kisérővel, könnyü két kerekü talyigára ültem, melyet ökrök huztak; e talyigán három gépárd is volt velünk, melyeket könnyü nyakravalóval kötöttünk a talyigához, de ezen kivül még derekukon is át voltak kötve egy vékonyka övvel, melynek sziját az egyik kisérő tartotta. A gépárdok fejére s szemére egy-egy könnyü bőrsapkát húztunk, hogy idő előtt ne törjön ki vadászszenvedélyük, s hogy csendesen viseljék magukat. Lassan haladtunk előre a talyigával, melynek oldalai nem voltak, egy gyapotföld szélén, midőn a hajtók egyike egy gazellacsapatra figyelmeztetett, mely körülbelül 300 lépésnyire békésen legelészett. Mi s a két hajtó a talyiga hosszán ültünk s igy az ökrök némikép el­takartak bennünket; kissé oldalt tértünk ki, hogy egy vonalba jussunk a gazella nyájjal s igy sikerült azt majd jó 600 lépésnyire megközelitenünk. Ekkor hizelgő-szavak és czirógatás közt, levettük az egyik gépárd sapkáját, s intéssel figyelmeztettük a vadra, miközben kötelékeitől is megszabaditottuk. Az okos jószág értette már miről van szó, mert mihelyt sapkáját levettük, azonnal szétnézett minden irányban, s megpillantva a gazellákat, felébredt egyszerre egész vadász-szenvedélye, s oly könnyedén, kecsesen csuszott le a talyigáról, hogy legkisebb neszét sem hallottuk. Most kezdetét vette egyike azoknak a látványoknak, melyek a vadásznak minden csepp vérét forrongásba hozzák, s izgatottságát a vadászláz tetőpontjára csigázzák. A gépárd karcsu testét lehetőleg elnyujtva, egészen a földre lapulva, gyorsan, de nesztelenül közeledett a gazellák felé. Szemét mereven ezekre irányozta, s minden mélyedést, kisebb bokrot és nagyobb fűcsomót ügyesen felhasznált, hogy magát födözze, ami sikerült is neki, mert a gazellák mitsem sejtve, nyugodtan legelésztek; még a ritkás füvü helyen sem vették észre, mert itt is a csodával határos módon tudta alakját elnyujtani, s egészen a földhöz lapit­ani. Gyorsan kuszott előre, mint az árny s az éleshallásu gazellák, - melyek még a fü zörgésé­re is megriadnak, - ezuttal nem hallottak semmit. Mikor 30-40 lépésnyire ért hozzájuk, mint a kieresztett rugó, villámgyorsan felszökve, néhány gyors ugrással a nyáj között termett, s megragadott egy nőstényt, melyet előre kiszemelt magának... de ez kiragadta magát fogai közül, s az egész nyáj őrült futásnak indult. A gépárd gyönyörü szökésekkel, közvetlen a nőstény mellett rohant, s vagy 200 lépésnyi iram után, torkon kapva, talpával leütötte, s ekkor megrázva, a jövő perczben mohón itta a kiömlő vért, hosszu kortyokban. Ekkor lovainkra kaptunk s oda érve, a hajtók egyike felvágta az állat torkát, s vérét kanálba felfogva, a gépárd­nak adta. Midőn megitta, sapkáját ujra a szemére huzták, s az állatot talyigához kötötték. Egy mimosaliget szélén haladva, ujra egy gazellanyájra bukkantunk, mely a dús legelőn több apró csapatra szakadozva, legelt. Itt egyszerre mind a három gépárdnak levettük sapkáját s meg­veregetve hátukat, mindhárom figyelmét a nyájakra irányoztuk. Egyik a másik után csuszott le a szekérről s mindegyik külön-külön kiválasztotta a maga csapatját. Azt se tudtam, melyi­ket nézzem, melyiket bámuljam; de a gazellák neszt fogtak valamitől s egyszerre szélsebesen futásnak iramodtak. Erre a gépárdok hatalmas szökésekkel rohantak utánuk; mi sem birtuk már tovább kitartani, hanem örömrivalgással vágtattunk a futók után! A legelső gépárd, hatalmas szökéssel a csapat közepébe vetette magát s ott egy gazellát torkon kapva, pár perczig hurczoltatta magát, de két gyors talp csapása alatt összeroskadt az áldozat; mikor a második a futó csapat közé szökött, az amugy is megriadt gazellák kétségbeesett oldalugrást tettek s a csapat e formán szakadozni kezdett; ez a váratlan mozdulat annyira zavarba hozta a gépárdot is, hogy néhány tétovázó ugrást téve, elhibázta a rohamot, mire nem is üldözte tovább a kiszemelt prédáját, hanem morogva, kurrogva, rosszkedvüen, szinte szégyenkezve tért vissza... De a harmadiknak iramja gyönyörü volt! Szélsebesen, nagy szökésekkel rohant utánok - mi is elragadtatva a sebes vágtatás izgalmaitól, buzditó kiáltásokkal sarkaltuk vadászvágyát, mi ugyis a tetőpontra emelkedve, csillogó, égő tekintetéből sugárzott elő. Minő izgalmas vágtatás volt ez a gyönyörü vad nyomában. Mennyire felülmulta ennek és az előbbinek izgalma, gyönyöre, azokét a vadászatokét, mikor otthon a csaholó falka nyomában egy róka vagy szarvas után vágtattunk! Végre egy szökkenéssel a csapat között termett, a másik pillanatban már egy erős himmel tusakodott, de egy talpcsapása megszéditette ezt is és torkát összeszoritva, a földre rántotta, kevés ide-oda szökellés között.”

Van Arkel d’Ablaing ezen leirása csak megerősiti azt, hogy ez a vadászat sincs nagyobb nehéz­séggel egybekötve, mint a kutyákkal való vadászatok és hogy honunkban épp oly sikerrel tudnak vadászni, mint hazájukban, az kitünik azon próbákból, melyeket e czélból tettek: Igy I. Lipót két gépárdot kapott a török szultántól ajándékba, melyek a Bécs melletti vadászatokon annyi ügyességet fejtettek ki, hogy a vadászat végeztével a vadásztársaság annyira elfeledkezett az akkori szigoru és feszes illemszabályokról, hogy a visszatérő gépár­dokat tapssal és örömriadallal fogadta és „hizelgő kérdéseket intéztek” egészen elfeledkezve magukról, a császárhoz; 1842-ben Waldemar porosz herczeg vadászott fényes sikerrel Spandau környékén, szintén két vadász-gépárddal; a teljesen sikerült kisérletekből csak a legujabbakat emlitem fel: Vicomte D’Abry-nak jelenleg is van egy gépárdja, mely, mint a kutya kiséri s nyulakra rendesen ezzel vadász vierzoni birtokain; 1882-ben két izben tettek Scotiában a dúsgazdag és hires sportman-ek, Esquire Collary és Daumont-Coll kisérleteket egész sereg érdeklődő társaságában s e kisérletek fényesen sikerültek; a belga Grammont-Omeer gróf szintén többször vadászott birtokain gépárdokkal, valamint Perpignanban Clossy Mende marquis is.

Hogy minő becsült, keresett és értékes vadászati tényezők a gépárdok, s minő élvezetes velük a vadászat, azt nemcsak a régi korból vett adatok bizonyitják, melyek szerint: a mongol fejedelmek, midőn egy-egy nagyobb vadászatra egyesültek, néha 1000 drb gépárdot vittek magukkal; Barbáró József utazó 1474-ben egy örmény fejedelem udvarában százat látott gyönyörü palotákban, fényes szolgaszemélyzet által gondozva; az öreg Gessner Konrád, két gépárdot ir le, melyekkel egy franczia király az ő idejében szintén nagyon szeretett vadászni, e mellett Heuglin, Hartman, Decken is megerősitik, hogy Abyssiniában, Maroccoban, Nubiá­ban szintén a legrégibb időktől fogva a legnagyobb becsben álltak a vadász-gépárdok - hanem erre példát szolgáltat jelen korunk is, mert ugy Indiában, Persiában, mint Afrikában még ma is legkedveltebb a vadászat gépárdokkal; sőt ezt nemcsak a fejedelmek és gazdagok üzik, hanem a szegényebb seikek, s beduinok is, kik minden hosszas előkészület nélkül, tevéik, vagy lovaik hátára maguk mellé veszik, s megpillantva a gazellákat, és antilopokat vagy egyéb vadat, egyszerüen reáeresztik, s mikor a gépárd megtámadja ezeket, ők is utána vágtatnak, s az áldozat vérével jutalmazzák.

Az a föltevés határozottan téves, hogy a gépárdok veszélyes ragadozók, s vadságuk felébred­het és akkor megtámadják gazdáikat; szóval, hogy félni lehet tőlük, mind a többi szeliditett fenevadaktól, melyeknek szelidsége csak bizonyos ideig, s bizonyos határokig tart, még azon személyekkel szemben is, kiket ismernek - igy rendes vadászatokra nem alkalmasak stb...

Egy betanitott, szelid gépárdtól sem gazdája, sem az idegen nem félhet jobban, mint egy kopó­tól és agártól! Jó indulatu, szelid természete mellett bizonyit ugy származása, mint viselkedése.

A gépárdok nem macska faju ragadozók, melyeknek vadság, vérszomj, ravaszság a főtermé­szetük, hanem a macska- és a kutyafajok közt álló középszármazékok - s fajtájuk, mintegy összekötő kapocs e két család között. A ragadozók (Carnivora) rendjében a macskák (Felis) családjában egészen különálló alcsaládot vagy osztályt képeznek, mint nevük: Cynailurus (kutyamacska) mutatja. Mert igaz, hogy fejük s hosszu farkuk macskaszerü, de magas lábuk be nem huzódó, elkopott körmük, (a macskafajoknál a hosszu, hegyes köröm behuzható s kinyujtható bizonyos idegek működése folytán s ez védi az elkopástól - de a gépárdoknál ezek az idegek oly erőtlenek, hogy a köröm folyton kitolul s igy - mint a kutyáknál rövid, vastag s félig el van kopva), valamint egész alakjuk annyira reá vall a kutyára, hogy fél kutyának fél macskának tarthatjuk. Mindamellett a kutya barátságos, ragaszkodó, hű és szelid természeté­ből sokkal több van bennük, mint a macskáéból és szemfoguk, valamint szemüknek nyilt, okos, értelmes és ragaszkodó tekintete egészen a kutyára vall. A gépárdoknak eddig három­féle válfaját ismerjük, bár egyes természettudósok mind a három válfajt egy fajnak tartják; de a köztük levő szinkülönbségek sokkal élesebbek, hogysem valamennyit egy név és egy válfaj alá lehessen sorozni. Igy az ázsiai gépárd, vagy a hogy hazájában nevezik Tsita (Gueparda jubata) magas, karcsu, rövid, széles füllel, kissé nyult koponyával, szemcsillaga gömbölyü, szőre kivált a háton, nyakon hullámos, göndör, alapszine igen világos sárgásszürke, fekete és barna foltok tarkitják még hasán s farkán is és csak ennek végén olvadnak néhány gyürübe össze. Hossza kinyujtott farkával együtt 1 m. 69. cm., magassága is circa ennyi. Az afrikai vadászgépárdnál (Cynailurus guttatus), melyet Fahhadnak neveznek, az alapszin majdnem narancssárga, de hasa fehér, nincs foltokkal tarkázva s a hát- és oldalfoltok is nagyobbak, élénkebbek a csitáéinál s farka gyürüzött. Sörénye nincs, hanem szőre simán fekszik. A foltos gépárd (Gueparda Soemmerringii) szine még élénkebb, de foltjai kisebbek a fahhadéinál. A csita Délnyugat-Ázsia lakója, mig e két utóbbi csakis Afrikát lakja s csapdákban tőrökkel, vermekben fogják, vagy fiaikat nevelik fel. A vén gépárdok is aránylag nagyon hamar szeli­dül­nek a fogságban s megszelidülve, teljesen levetkőzik minden vadságukat: szelidek, nyája­sak lesznek gazdáikhoz s követik őket mindenhova akár a kutyák; annyira jámborak, szó­fogadók, hogy ha vékony spárgával kötik meg bárhova őket, még ezt sem rágják vagy szakitják el.

Minthogy vadon életükben is élelmüket azon módon szerzik, mint a vadászatnál leirtuk, be­oktatásuk a lehető legegyszerübb és legkönnyebb. Igaz, hogy oktalan bánásmóddal, heczcze­léssel, dühösitéssel el lehet rontani őket ugy, hogy mordak, harapósak lesznek, de ez a leg­szelidebb kutyával is megtörténhetik. Fára nem tud mászni, hanem a magas helyeket egy-egy ugrással éri el; épp ugy fon, duruzsol, csakhogy hangosabban, erősebben hosszabban, mint a macska, ezenkivül éles, elnyujtott füttyforma hanggal, vagy a kettős, „Tshita” formán hangzó kiáltással fejezi ki érzelmeit. Szerfelett szereti, ha kedveskednek, hizelegnek neki, ha meg­simogatják, vagy vakargatják. Schlegel, Brehm, Courassier, Vandt, Four, Lille, Leiten, Wiener, Marsch, Slooth, stb. tartottak a házuknál egészen szabadon gépárdokat, melyeket csak éjjelre kötöttek meg. Egész nap a ház körül s a szobákban jártak-keltek; a legkisebb gyermekekkel oly szeliden, örömest és vigyázattal játszottak, mint a legszelidebb kutya; óra hosszáig el­hevertek a kályha vagy kandalló előtt a szőnyegen s békével hagyták magukat ide-oda vinni. Nem volt még eset, hogy a szelid gépárd gazdáját, vagy bárkit megmart vagy megtámadott volna, ha vele szépen bántak; mindig egyforma nyájas, jókedvü s hiányzik belőle a macska­félék változékony természete. A kutyákat, macskákat elüzi, megtámadja ugyan, ha közelébe jönnek, de néhány harapás után békén hagyja, sőt idővel meg is barátkozik velük - szóval csak jót és dicséretest lehet mondani róla.

Élelmezése a lehető egyszerü, mert főtt hussal s tejbe áztatott kenyérrel s efélével beéri; csak őszszel télen s kora tavaszszal kivánja meg a száraz és jó meleg helyet. - Ha tágas, meleg helye van, hol eléggé mozoghat, ugy soká kitart, de szük helyre zárva és hidegnek kitéve, el­betegesedik s elpusztul. Daczára, hogy a vizfürdőtől irtózik, mégis a kényességig tiszta; egyet­len egy balhát, vagy piszkot nem találhatni szőrén, sőt a legkönnyebben reá lehet szok­tatni, hogy a szobában piszkot ne csináljon ugyannyira, hogy a legfényesebb szalonban is tartható épp oly gond és aggodalom nélkül, mint a legkisebb ölebecske.

Egy öröklét hosszuságu óra.

- Na, most csakugyan nem tudsz semmiféle kibuvó és kitéréssel meghátrálni e szeretetreméltó támadás elől - kiáltá vigan a házigazda - s el kell mondanod, hogy jutottál fiatal, üde arczod és harmincz éved mellett, ezen bibliai patriarchai ősz hajadhoz?

E felszólitás egy karcsu, elegáns termetü férfiuhoz volt intézve, ki csakugyan, daczára kétség­be nem vonható fiatalságának, tiszta galambősz hajjal birt s kit már jó ideje, egy csinos hölgy szeretetreméltó duzzogással, de égő kiváncsisággal unszolt arra, hogy mondaná el, mikép jutott ősz hajához.

A társaság valamennyi tagjának, mintha csak villamszikra futott volna rajtok végig, figyelme egészen fel lett keltve s ezzel együtt kiváncsisága is és a sok kérésnek az illető ellent nem állhatva, megadni látszott magát.

- Tehát, ha kivánják, hölgyeim és uraim, - szólalt meg lekötelező mosolylyal, - ám legyen, elmondom, de azután engem ne okoljanak, - tevé hozzá kissé elkomolyodva, - ha kiván­csiságuk nem leend annyira kielégitve, mint a mennyire felgerjesztve van.

A pompás teremben egyszerre csend lett, mindenki óvatosan bánt kanalával és teás-csészéjé­vel, nehogy a zörgéssel egy hangocskát is elveszitsen a történetből s csak a legyező halk, lomb­rezzenéshez hasonló suhogása hallatszott, midőn az elbeszélés következőleg kezdődött el:

„Városunkban egy nagyszerü állatsereglet érkezett. A leggazdagabb állatkertekben sem lehetett olyan pompás, válogatott szépségü és ritkaságu állatokat látni, minők ebben valának s a rengeteg nagyságu főteret egészen elfoglalták a kocsik és kalitok hosszu sorai, melyek egy óriási kört képeztek, mikor pedig az óriási vászontetőt fölötte kifeszitették, az egész egy óriási hyppodromhoz hasonlitott, melyből zavaros, tompa bőgés, orditozás zaja hallatszott ki.

Ez éjjel a város lakói a tropikus zónák lakatlan erdői és vad tájaira képzelhették magukat, mert az éj csendjében rezzentőleg, izgatólag hatott a kedélyre az oroszlán mennydörgő orditása, a tigris komor bőgése, a párduczok rekedt nyávogása, melybe bele-bele dörrent a medvék mély bömbölése, a viziló süket orditása, az orrszarvu és elefántok dörgőn röfögő trombitálása és a máskor oly nyugalomra hivó, egymásnak felelgető kutyaugatás teljesen elhallgatott, csak olykor-olykor hangzott fel egy-egy panaszos, félő, elnyujtott vonitás ez idegenszerüen orditó, vad hangchaos hallatára.

Természetesen mindennapos voltam az állatseregletben, melyet tömegesen látogattak, de, hogy csendben és békében szemlélődhessem, rendesen a kora reggeli órákban mentem. Több­ször megtörtént, hogy egyes-egyedül voltam az egész helyiségben, mert az ápolók, szolgák reggelijüket végezték egy mellékutcza korcsmájában. Ebből olyan hallgatag bizalmasság fejlődött ki, hogy kelleténél tovább is elmaradtak, tudva, hogy én ugyis ott vagyok regge­len­kint, igy az állatsereglet nincs ember nélkül.

Ennek én örültem a legjobban, mert sokszor zavart az ápolók járás-kelése és veszekedése; a tulajdonosnak - egy igen derék és tudományosan müvelt embernek előre lefizettem a minden­napi belépőt egyszerre, igy semmi sem feszélyezett.

Gyakori látogatásaim a csendes reggeli órákban szinte ismerőssé tettek az állatoknál is, s nekem ugy tetszett, mintha még az oroszlánok, párduczok, hyénák, jaguárok is barátságosan, ismerősen pillantgatnának reám, s nem huzódtak morogva vissza, nem toporzékoltak, fujtak, ha kalitjaikhoz közeledtem. A két óriási elefánt pedig kedves ismerősként, orrmányaikat nyujtogatva, csavargatva, üdvözölt, ugyszintén a medvék és majmok is, várták a zsemlyéket, gyümölcsöt, miket bőven osztogattam közöttük látogatásaimkor, szóval minden állat örülni látszott jövetelemkor, s még egy vén, him oroszlán is, csendesen, fekve maradva, hunyorgatva pillogatott reám, pedig ez örökké olyan morozus kedvében volt, hogy hörögve orditozott naphosszat, akár sok volt a látogató, akár nem, s dühösen tappogott ide-oda kalitjában. Csak egy tett kivételt, egy hatalmas bengáliai királytigris! Ez semmiképp sem akart egy nap sem megismerni, hanem, a mint már a bejárat függönyét felemeltem, felugrott fektéből, s nagy, ördögi tüzü, zöld villogásu szemeit reám szegezve, dühösen, hörgő mormogással szaladgált fel alá kalitkájában és ha kalitkája előtt megálltam, meg-megtoppant, s a vasrácsozatot rázva talpaival, farkával oldalait csapdosva, morgott, fujt reám, vérvörös torkát kitátva, melyből hófehéren csillogtak elő rettenetes fogai. Ilyenkor szemei szinte tüzet szikráztak reám, s valami oly vad, oly iszonyun ördögi düh világolt azok zöld ragyogásában, hogy szinte félni kezdtem, daczára, hogy erős vaspálczák választottak el tőle. Vérszomjas tekintetével folyton és mindenhová követett; akármelyik kalit előtt álltam is, szemei mindig rám voltak szegezve, s ha ilyenkor kalitjához léptem, gyorsan hátrált, azután vad dühhel szökött a rácsozatnak; ha pedig még közelebb léptem, talpait nyujtogatta ki a pálczák közül, iszonyu körmeit ki-ki­eresztve, hogy megragadhasson, s ilyenkor olyan rettenetesen bőgött, hogy minden ideg­szálam reszketett e hang rémletes erejétől - szóval láttam, éreztem, mint szeretne megragadni és szétmarczangolni. És ez igy ment napról-napra! Ez ellenségeskedés engem nem hogy elkedvetlenitett volna, de annyira vonzott, valami olyan megnevezhetetlen ingerrel töltött el, hogy valahányszor beléptem, mindig csak az ő kalitját kerestem fel szemeimmel, s ő nála viziteltem legelőször, sőt reggelenként már alig vártam, hogy félelmes vad szépségében gyönyörködhessem. Különben nemcsak engem, de az egész közönséget ez érdekelte a leg­jobban. Mindenki irtózattal, vegyes bámulattal gyönyörködött benne. A legóriásibb tigrisek egyike volt, melyet valaha Bengália csak produkált, mert rendes állásában is egyenesen az embernek szeme közé nézhetett; lábai czombvastagságuak voltak, feje rengeteg nagy, testhossza pedig másfélölnél jóval hosszabb volt. Vén korában lett fogva, s mint a tulajdonos beszélte, minden szeliditési kisérlet kudarczot vallott nála és ápolói iránt ma is csak oly vad, s megközelithetlen, mint az első nap volt. Hogy személyem különösen ingerelte őt, erről határozottan meggyőződtem, mert nemcsak magános reggeli látogatásaimnál, de a közönség tömött sorai között is, csak engem követett folyton, vad pofáját egészen a rácsozathoz szorit­va, szemeivel.

A szokott módon, egyetlenegy lélek sem volt e reggelen sem az állatsereglet helyiségeiben, midőn rendes reggeli látogatásomat tettem.

Belépve, szokás szerint, tekintetem először is ellenségem, a királytigris kalitjára esett, csodál­kozva, hogy nem hallom megszokott tompa, dühös mormogását. A kalit üres volt. A meglepe­tés első pillanatában szinte megkönnyebbülten, jólesőleg lélekzettem fel, hogy nem látom vad, haragos pofáját; de a másik pillanatban mégis hiányát éreztem s ugy tetszett, mintha az egész állatsereglet elveszitette volna minden vonzóerejét reám nézve. De hová is lehetett? - gondolkoztam, lassan tovahaladva. Megdöglött; vagy vadsága miatt talán egy szelidebbért lett becserélve; vagy tán más kalitkába tették át? E gondolatokkal tépelődve, tekintettem körül a nagy helyiségben és kimondhatatlan borzalmamra, egyik sötétes szögletben pillantottam meg az árnyékban meglapulva! Égető hőség, halálos hideg villámlott át minden tagomon, azt hittem, össze kell roskadnom s kiszökken ereimből a vér, oly rohamosan lüktetett minden porczikámban... füleim csengtek, szemeim előtt minden zöldben tánczolt, karikázott ugy, mintha egy forgó szél kapott volna sodra közepébe s forgatna őrületes gyorsasággal körös­körül...

A rémület zsibbadását leküzdve, láttam, a mint e ravasz, vérengző bestia - mely szokott mormogását elfojtva, elrejtőzött, hogy becsaljon - lassan, villogó szemeit rám függesztette, a fal hosszában, a kijárás felé csuszik, hogy menekülési utamat elvágja...

Még erőm és ruganyosságom teljes birtokában sem lettem volna képes előbb az ajtóhoz érni, most pedig épen képtelen valék még mozdulni is, mert a rémület odaszegezte, ólomsulyuvá tette minden tagomat - csak álltam némán, mozdulatlanul. A vér jéggé fagyott ereimben s máris érzém a nehéz tigristalpakat vállamra nehezedni, rettentő fogait torkomba mélyedni; kiáltani akartam, de nyelvem megbénult s szemeimet nem birtam elvonni róla...

A tigris e közben az ajtóhoz ért s ott macskaszerüen lehevert s nagy fejét előlábaira fektetve, rám függesztette topázvillogásu szemeit...

E pillantás szinte villamos ütésként rázott meg, s most éreztem csak igazán borzasztó félelmet, irtózatot, most, midőn öntudatom visszatért s vele a menekülési vágy s az élethezi ragaszkodás!

Merev, kidiózott szemekkel követtem minden mozdulatát... most lassan, olyan árnyszerüen emelkedett fel, hogy mozogni alig látszott s helyezkedett el éppen velem szemközti irány­ban... láttam, mint lapul le, egészen le, mint szoritja össze lábait s huzza össze óriási testét, mint nyujtja ki gyürüzött farkát egészen egyenesre, mint görbiti be kördedre s csapkodja vele gyengén oldalait, hogy aztán, ugrásra készülve, mint a kipattanó rugó, egyetlen szökéssel rám vesse magát s én elvesztem volna ha e pillanatban - magam sem tudom megmondani, hogyan, mikép - az üres, nyitott ajtaju tigriskalitra esett tekintetem s a másik pillanatban már egy kétségbeesett szökéssel benn voltam, becsapva az ajtót, rátoltam a nagy reteszt, aztán minden tagomban remegve, huzódtam a szögletbe.

Az ugrásra kész szörnyet ugy meglepte e mozdulat, hogy pár pillanatig tétovázott s szinte meghőkölt, de azután féktelen dühbe jőve, mennydörgő orditásban tört ki. Egy ugrással a kalit előtt termett s hátsó lábaira támaszkodva, egész óriási hosszában felágaskodott, talpaival a rácsot megragadva, rettentő pofáját szorosan a pálczák közé nyomva, mereszté reám tüzes, izzó szénként villogó szemeit. Lehetetlen azt az ördögi, szikrát, tüzet okádó dühöt leirni, mely szemeiből felém villogott; ijesztő gyorsasággal változott azok szine a zöld minden árnya­latából a sárga és vörös szin minden árnyalatába.

Csak az ily rettenetes pillanatokban érzi az ember, minő drága és kedves az élet, minő rettenetes a halál; mint nyulnak oly végtelenül hosszuvá, mint a legfinomabb aranyszál, még a röpke gyorsaságu másodperczek is!! Mint irjam le, mihez hasonlitsam ezeket a rettenetes hosszu pillanatokat s ezek gyötrelmeit? Az a rövid idő, a mit a tigriskalitban átéltem, az örökkévalóság végtelen idejének bár egy paránya volt csak, mégis rettentő előiskolája volt a végnélküli örökkévalóságnak!!!

Reszketve vontam meg magamat a kalit legszélső szögletébe, hogy a be-benyuló, aczél­kemény, horgokhoz hasonló körmöktől meneküljek. Szédelegve lihegtem, mert a tátott torok­ból reám ömlő bűzös, forró pára undoritott; káprázó szemeim vérszomjas phantomként látták a tigris alakját, mely hallatlan erőfeszitéseket tett, hogy hozzám bejuthasson. Valahányszor segélyért kiáltottam, olyan dörrenő, bőszült orditozásokban tört ki, hogy hangom elveszett, elenyészett, mint a légydongás az elemek harczában! E bestia dühe pedig folyton fokozódott, pofája egyre ördögibb kifejezésü dühhel meredt reám, szemeinek szikrái szinte szurtak, égettek, lélekzete mind forróbb lett s fogait csattogtatva, bömbölve, orditozva verte talpaival a rácsozatot s nyujtogatta felém körmeit; majd meg a pálczákba akaszkodva, oly bőszült erővel rázta a kalitot, hogy az inogni, recsegni kezdett. Minden lélekéberségemre és erőmre volt szükségem, hogy ezen ingásban a szögletben maradhassak, mert ha körmeivel felöltőm egy darabját megragadhatja, menthetetlenül veszve vagyok. A harsány, dörgő orditások annyira tulfeszitették minden idegszálamat, hogy dörrenésüket minden porczikámban érezém, a kalit és a pálczáknak minden recscsenésére felsikoltottam, hogy a kalit engedni fog. Most ragasz­kodtam csak igazán az élethez, mert a halált csak egy rácsozat választá el tőlem.

Állitják, hogy a vizbefuló lelki szemei előtt az utolsó perczben élete minden boldog pillanata villámgyorsan elvonul. Ezt én is éreztem - e napon épen születésnapom volt és e napok összes boldogsága végigvillant emlékezetemben azon szivfacsaró tudattal, hogy tán e napon kell meghalnom és minő halállal!...

A kalit ingott, recsegett a fenevad iszonyu talpcsapásai alatt s két vaspálcza már elhajlott, engedni kezdett, a srófok kipattantak a fából; kezeim a sima oldalakon nem találtak tám­pontot... s engem már az őrültség környékezett s szinte üzött, hajtott valami, hogy toljam félre a reteszt s rohanjak ki, ám hadd tépjen, marczangoljon össze... legalább vége lesz ezen végnélküli hosszu halálfélelemnek... és épp ebben a perczben a kalit felemelkedett s kábitó recsegés-ropogás közt hullott le talapzatáról, egyik oldalán egészen szétnyilva... ellenségem pedig a nagy zuhanástól megijedve, rémült hördüléssel, egyetlen egy ugrással szökött a helyiség másik végébe, de meg azért is, mert a tartós, dühös orditozás az ápolók figyelmét is felkeltette és ezek pányvák, kötelek s nagy pokróczokkal siettek őt ujra befogni. Az első emberi hangra - mint egy eszeveszett - ugrottam ki a kalitból s onnan ki az utczára!

Épp e pillanatban ütött a toronyóra kilenczet!

Ezen hangok rezgései mélyen visszhangzottak lelkemben! Nekem egy hosszu századnak, egy örökkévalóságnak tetszett az az idő, a mit a tigris kalitjában töltöttem, pedig alig állott hatvan perczből, mert ép nyolcz órakor léptem az állatseregletbe!

Nem tudnám megmondani, hogyan értem haza lakásomra, s csak azt éreztem, hogy még minden tagom, belsőmnek minden porczikája remeg az izgalomtól.

De még nem volt vége minden megpróbáltatásnak; még egyszer átszenvedtem az ijedtség minden kinjait, t. i. akkor, midőn tükörbe pillantva, elébbi dus, hollófekete hajam helyett, fejemen tiszta, galambősz fürtöket láttam. Sokáig nem birtam ezzel kibékülni s ezerféle szert és festéket próbáltam, hogy hajam elébbi fekete szinét visszanyerje - de hiába. Végre, mint min­denhez, ugy ahhoz is hozzászokik az ember, hogy harmincz évvel öreg embernek nézzék.”

Bengáliában vermek, csapdák és ehhez hasonló módon vadászszák a benszülöttek a tigriseket - csakhogy az aczélszivü vadász önként zárja magát az erős bambusz-ketreczbe - és lándzsá­jával kezében várja a vadak legrettenetesebbikét.

Mennél több sebet kap a tigris, annál bőszebb dühvel rázza és iparkodik a ketreczet szét­bontani - mig végre egy lándzsaszurás szivét találva - kivégzi.

Okuli...!

„Reminiscere - keresni megyek Snepfre!

Okuli - itt vannak ni!

Lätari - ez ám az igazi!

Judika - vannak ám ma!

Palmárum - trallárum!

Quasimodogeniti - lőni tilos, a nő tojásait üli.”

Ezek a régi vadászrimek zsongnak, bongnak s ujulnak fel minden igazi vadász emlékében, ugy az őszi, mint a tavaszi huzásnál, de csak akkor, mikor a szalonkák bőven kerülnek puskavégre, mert, ha kevés van s a vadászatok nyomoruságosan ütnek ki, a vadászhumor akkor sem veszti el jókedvét, hanem a következő rimekkel vigasztalja magát:

„Okuli, hibáznak ni!

Lätare, nincsen még magja se!

Judika, nincs biz csak egy is ma!

Trallárum, palmárum!”

De akár kevés, akár sok szalonka legyen is, mindenkép kipróbálja a legügyesebb vadászt is, mert ez az egyike azon vadaknak, melyeknek a lövése a legkönnyebb és a legnehezebb! Paradoxonnak látszik ez a mondás, de ugy van! Mert egy vadászatnak sincs annyi bibije, a hol annyi aprólékos, de mégis szerfelett fontos körülményre kellene ügyelni, mint ennél, s mely annyira függne az időjárástól, mint éppen ez.

Innen van azután az is, hogy egyes vidékek egyik évben tulon tul bővelkednek a szalon­kákban, a másikban pedig sporadice is alig juttatnak egy-kettőt akasztékra.

Kétségkivül a tavaszi huzásnál sokkal kellemesebb várni az „anstandon” (lesen) egy, szép csendesen késő márcziusi estén, valamely vágás vagy fiatal erdő szélén, honnan meglehetős nyilt kilátás esik a vidékre. A fakadó rügyek illatával már telve van a levegő, minden csendes s már messziről meghallani a közeledő szalonka makogását s nemsokára meglátni magát is, mert lassu, egyarántos repüléssel huz el a vadász feje felett. Innen van egyrészt, hogy a tavaszi huzáson sokkal könnyebb szalonkát lőni, mint az őszieken.

A hazánkban található szalonka-fajok között a vadászok előtt legkedveltebb és legszivesebben várt és látott vendégek az erdei szalonkák (Scolopax rusticola), vagy mint a bagolyéhoz hasonló kiülő, nagy szemeik, tollazatuk szine és sajátságos repülések után igen találóan elnevezték, a „bagolyfejüek,” egyrészt, mert ezek vadászata adja a legtöbb hevélyt, másrészt pedig, mert husuk valamennyi szalonka-fajé között a legizletesebb.

A tavaszi huzás, azaz mikor a déli tartományokból hozzánk visszaérkezik, márczius közepe felé kezdődik s tart egész április közepéig, mig az őszi szeptember végén veszi kezdetét s tart egészen október végéig, sőt november elejéig is, mindkét esetben nagyon függve az idő­járástól.

Miután tehát a tavaszi huzás ideje már itt van, ez okból nem lesz érdektelen, ha erről egyet­mást elmondunk; beleszőve az őszi huzásról is annyit, mennyit tárgyunk vonatkozáskép megkiván.

Minden vándormadár között a szalonka egyike azoknak, melyeknél a vándorlási ösztön titkos sugallata leginkább működik. Afrikai vagy egyéb déli honából, hol már február vége felé a föld szikkadni kezd, megindul oly északi vidékekre, hol langyos tavaszt s nedves puha földet talál. És ha ekkor déli szelek s langy esős napok járnak, ugy rövid időközökben tömegesen érkeznek hozzánk, ellenben ha hideg északi szelek süvöltenek, a nagy tömeg a déli tájakon elmaradoz s egyesek jönnek előre csak, leginkább azok, melyeknek hazája Európa legésza­kibb része, igy leghosszabb ut áll előttük. Ez az oka, hogy miért vannak mindig a legjobb szalonkavadászatok Szlavóniában. Ugyanis itt, a különböző égalji befolyások miatt gyakran a tavasz már javában nyilófélben van, mig a Dráván tul még zord tél dühöng. A szalonkák nagy tömege tehát a nedves talaju, langy levegőjü nagy erdőségekben hosszabb állomásokat tart, mint nálunk, hová csak sporadice érkeznek. Ebből látható tehát, hogy nálunk a dus szalonka­vadászatok egyik főtényezője az időjárás. Ha hideg, havas és szeles a márczius, kevés jő egyszerre, röviden és rosszul huz, a nagy tömeg pedig, kilesve egy-egy kedvező éjjelt, ugy elsuhan felettünk, hogy észre sem veszszük, mert a szalonkák vándorlása az esti sötétség beálltával veszi kezdetét, s tart egészen a reggeli szürkületig, egyesen, párosan, de soha sem csapatokban; az azonban megtörténhetik, hogy egyesek, vagy párok majdnem sarkában kö­vetik egymást. Csendes, langyos időben rendes állomásokat tartanak, nem sietnek, maga­san, de csendesen huznak, igy könnyen lelőhetők. Van még egy harmadik esete is a jó szalon­ka­vadászatoknak a magyar felföldön. Márczius végén, vagy április elején, ha a Kárpátok között erős hózivatar vagy szél dühöng, ez az odáig ért szalonkákat visszariasztja, s ezek azután csak egy-két nap mulva, mikor az idő megjavul, térnek vissza és folytatják utjukat, igy azután az itteni vadászoknak a „palmarum trallarum,” vagyis az idény végén nyilik a valódi aratásuk.

Az őszi huzásnál szintén csak a csendes derült időjárásnál sikeres a vadászat. A hideg, szeles, esős időben oly gyorsan szállnak, vágódnak el a fák között, hogy lövésre a legügyesebb vadásznak is alig nyilik alkalma. A borult, sötétes időben nehéz a látás és jöttét nem is jelenti makogással, hanem gyorsan, észrevétlenül suhan el és a nappali hajtó- vagy busirozó vadászatnál is nehezen és rosszul kelnek fel, s lövésre alig adnak alkalmat.

Hazánknak nagy, összefüggő, északi- és kissé északnyugatra hajló erdői, melyek nedves, mohos, lápos és lágy talajjal birnak, egyedüli tartózkodó helyei az erdei szalonkának, mely a tulajdonképpeni mocsaras vagy tőzeges helyeken sehol sem található, s ezen erdők legrej­tettebb helyein levő apró tisztásokon egy-egy korhadó fatörzs, vagy bokrocska tövében, egy kis mélyedésbe, melyet moh és növényi részekkel bélel ki, rakja le április második felében, barnásan foltozott négy tojását, melyeket 17 napig ül.

A fiókák a kikelés és száradás után, már követik anyjukat, mely a himmel együtt az élelem­keresésre oktatja őket és ha egy-egy pár erdei szalonkát ide-oda czikázó repüléssel, aggodal­mas „dack-dack”-forma makogás között, egy kis tér fölött röpködni látunk, le-levágódva, ujra felkelve, ugy ott a fiókák rejtőznek mozdulatlanul a földhöz lapulva, melyeket azonban megfogni szerfelett nehéz, mert gyorsan és oly ügyesen bujnak el a haraszt és a bokrok közé, hogy kutya nélkül megtalálni majdnem lehetetlen. A fiókáknak 8 nap mulva tollaik ütközni kezdenek és négy hét mulva már egészen kifejlődve, szárnyra kelnek s elhagyják szülőiket.

Ezen jelek sohsem hagytak cserben, mert mindig ráakadtam a fiókákra egy vizsla segitsé­gé­vel. A fiókákat felnevelni szerfelett nehéz, de gondos ápolás, hangyatojás, lisztféreg, föld­giliszták, turó és hosszas vékony, féregalakura metszett nyers-sziv szeletkékkel étetve, min­den­kor sikerül. Az igy felneveltek szerfelett szelidek, ragaszkodók lesznek s vizsgálódá­saim­ban és észleleteimben igen sok becses adatokhoz jutottam általuk. Sőt még a vén madarakat is - bár először nagy vesződséggel - de a fogsághoz lehet szoktatni. Ezek is hamar szelidülnek s ápolójukhoz igen ragaszkodnak s minden vadásznak ajánlom e módot, mert igen sok becses adathoz juttatja az ilyen szelid szalonka észlelése, melyeket a vadászatoknál sikeresen hasz­nálhat. Sokáig próbálgattam azon módokat, melyek által a vadon fogott szalonkákat a fog­sághoz tudtam szoktatni és életben tartani, mert a legjobb gondozás mellett is a fogság 2-3-ik napján elvesztek. E mód a következő: A hálókkal és lószőr-hurkokkal fogott szalonkáknak, szárnyát félig elnyirva, egy szobában eresztettem el, melynek egy részét vastag, rövidfüvü gyepdarabokkal raktam ki; e gyepes helyek egy részét aszu falevelekkel hintettem be s itt-ott egy-egy kicsi harasztbokrot vagy magas kalászos fűcsomót gyökeresen helyeztem el. Az első négy-öt napon a földi gilisztákat, lisztférgeket e gyep tetejére szórtam, a harmadik napon nyers szivszeletkét, tejben ázott zsemlyét és turót is szórtam eléjük. A második hét elején egy gömbölyded jó három hüvelyk mélységü fatálat, kivágva akkorára a gyepet, helyeztem el s ha volt nedves, aprószálu mohom, akkor ezzel, ha nem volt, ugy nedves erdei földdel töltöttem meg a tálat s ennek tetejére szórtam a fenti étkeket, hogy lágy csőrüket, melylyel dugdosni, tapogatódzni szeretnek, meg ne sértsék. Ezenkivül egy sikér, nagy fatálban, vizet állitottam a gyep közé s a tál közepébe köveket raktam, hogy ezekre állhassanak, mig körülötte gyökeres növényeket helyeztem el, hogy egy kis tavacskához hasonlitson. E módon rendesen meg­maradtak s már a harmadik héten szelidek lettek s oly otthonosan üzték játékaikat, kivált a himek, mint a szabadban s egész természetüket lehetett tanulmányozni.

Minden vadász előtt ismeretes a szalonka táplálkozási módja s nagyon jól tudják, hogy a beálló tavaszi langy idők párzási ösztönét ébresztik fel, mig a puha, nedves föld pedig arra való, hogy abban a fő táplálékát, a földi gilisztát keresse. Sajátságos az a mód, melylyel élel­mét keresi; ugyanis levágódva a földre, csórját mélyen a lágy talajba szurja, azután halk dorombolással körben forog. A nyugtalanitott giliszta, ha ugyan a madár csőre már kétfelé nem vágta, - a felszinre jő, menekülést keresve s a szalonka zsákmányává lesz. Ha gilisztát nem talál és ha a föld száraz, kemény, ugy más férgekkel, kukaczokkal s meztelen apró csigákkal és álczákkal is beéri, melyeket a lehullott lomb vagy haraszt közül keres elő csőrével. Sőt száraz őszök alkalmával - s ezen sok vadász fog csudálkozni - többször láttam, hogy még a marhák friss ganajába is bele-bele szurkált - ugy látszik ösztöne megsugja neki, hogy e hulladékok nedvessége a gilisztákat és más férgeket a száraz talajból maga alá csalja.

Sokszor hallgattam a vadásztanyákon vitákat, hogy tulajdonképen hányféle erdei szalonka is van? És noha erről nagyon eltérők a vélemények, mégis az az igaz, hogy bár sohasem lehet két egészen hasonlóan árnyalt tollazatut találni közöttük, mégis valamennyi egy fajt képez, sőt még a különbözőket válfajoknak sem lehet nevezni, mert csakis a különböző éghajlati befolyások azok, melyek a szin, alak, sőt még a repülésben is a különbségeket előidézik, annak daczára, hogy vannak kisebbek, nagyobbak.

Legelőször jönnek az ugynevezett „kéklábu kicsinyek”, vagy „szálláscsinálók”; ezeket később követik a nagy sárgák, a „bagolyfejüek”, melyeknek kidomborodó nagy szemeit sokszor röptükben is lehet látni. E kettő között van még egy harmadik, mely sem nem kéklábu, sem nem bagolyfejü, hanem közép valami a kettő között, de valamennyit megvizsgálva, fej­alkatuk, csőrük és lábaik hossza majdnem egy vonalig egyforma.

A szálláscsinálók inkább szürkébe, mint sárgába hajlók, sebesebben huznak, kevesebbet makognak, a vizsla előtt mindegyiknél messzebbre kelnek fel. Ezek kicsinyek, soványak, megállapodás nélkül, legkorábban jönnek s mert leghosszabb ut áll előttük, nyugtalanok és gyorsan huznak, még azért is, mert kora márcziusban jönnek, mikor még hidegebb esték járnak. A bagolyfejüek későbben jönnek s mert nagyok és az idő langyosabb, nehézkesebben, csendesebben huznak, hangosabban makognak s a vizslát jobban bevárják. De e különbségek mind csak tavaszra vonatkoznak, mert őszszel már mind egyformák a szalonkák; nincs nagy, vagy kicsiny, mert honukban mindnyája jól felhizott; nincs kéklábu sem, mert lábaiknak fiatalkori kék bőröcskéje őszig az idő viszontagságaitól megbarnult. De a mi a fajok egysége mellett consequenter bizonyit, ez az, hogy minden figyelmes vadász észlelhette a tavaszi huzás alkalmával, hogy két különböző nagyságu és tollazatu szalonka párzott egymással a levegőben, pedig ismerve e madár pedáns szigoruságát a párosodás dolgában, akkor lehetet­lennek látszik még az is, hogy két külön válfaj pározzék egymással.

A szalonkákat vadászszák lesből, azután cserkészve, végre pedig hajtókkal.

Legbiztosabb mindenesetre a cserkészés, mikor nem a szalonka keres fel bennünket, mint a lesnél, hanem mikor egy jó vizslával mi keressük fel a szalonkát.

Az anstand, vagyis a les, az esti, vagy pedig jóval hajnali szürkület felé kezdődik. Mindenek­előtt a tájnak és a talajnak teljes ismerete szükséges ehhez; a legjobb leshelyek rendesen az erdők, vagy vágások szélein levő düllők, hol a talaj a hólé- vagy esőtől még lágy, süppedékes, de nem pocsolyás, mert a tulnedves talajt épp ugy nem szeretik, mint a szárazat. Ez okból a leshelyeket mindig ugy kell kikeresni, hogy ha száraz a tavasz, vagy ősz, ugy a mélyebben fekvő, a nedvesen pedig a magasabb helyeken fekvő helyeket keressük ki, mert kivált a száraz időjárásokkor a szalonkák huzásuk közt is örömest vágódnak le a nedves helyekre, s csőrüket beszurva, szinte tótágast látszanak állni. Ilyenkor ugyszólván ültében el lehet lőni őket, mert hiába állitják egyesek, hogy a huzásoknak vagy vándorlásoknak évenkint rendes utja van! Nincs biz az, hanem erre első befolyással van az időjárás, s csak másodsorban a talaj minő­sége, s épp ezért van, mint fentebb megjegyeztük, az, hogy egyes vidékek vagy helyeken egyik évben sok, a másikban meg éppen semmi szalonka sincs.

Az ily leseken, ha csendes tiszta idő van - ugy álljon a vadász, hogy nyilt kilátása legyen az egész vidékre, de mégis eléggé védve legyen, hogy az óvatos madár magát, vagy kutyáját meg ne lássa, hideg szeles időben pedig egészen a tisztáson kell felállani, hogy az alacsony bokrok felett villámgyorsan elcsapó szalonkát becsületesen czélba lehessen venni, mert ilyen időben nem lassan repülve, hangos makogással jő, mint a derült csendes időben, hanem villám­gyor­san s váratlanul csapódik el a vadász előtt. Ekkor tünik ki a jó vadász próbaköve, mert ember legyen a talpán, aki ilyenkor lekapja. A szalonka-lesnél még a kutya szine is főszerepet játszik. A fehér-sárga foltos kutyákat éppen nem használhatni, mert a szalonkák már messzi­ről észreveszik s elcsapnak a vadász elől: legjobbak a barnák, mert ezek szinezete jobban összeolvad a környezettel. Kutya nélkül pedig nagy része a madaraknak elveszhet, mert azok, melyek szárnyalva vannak, a földre hullva oly gyorsan elrejtőznek a haraszt és bokrok közé, hogy ember meg nem találja; minden pillanat drága ilyenkor, épp ezért a kutyának oly jól idomitottnak kell lenni, - hogy a lövés eldördülésekor, már talpon legyen s ugyszólván esté­ben kapja el, mert, ha ideje van elrejtőzni, még a kutyának is dolgot ad előhozni a haraszt és a bokrok közül, hol az aszu levelekhez hasonló szinezeténél fogva, egészen összeolvad a föld és száraz haraszt szinével, ugy hogy az ember fel nem találja.

Természetesen az alkonyi leseknél a szemmérték a félhomályban annyira csal, hogy a madár mindig közelebb látszik, mint a minő távolban van. Épp azért a vadász forduljon mindig kelet felé, mert arra legsötétebb a látóhatár és mert azon irányból is huznak a szalonkák s mielőtt elhuzna előttünk, forduljunk meg, s lőjjünk utána, mert nyugat felé világosabb lévén a látó­határ, a keleti homályhoz szokott szem sokkal világosabban lát, mintha mindig a világosabb nyugat felé nézne.

A legtöbb hibás lövés rendesen az elsietésből vagy pedig a hibás szemmértékből ered. Csendes, langy időben a czélzás még csak lehetséges, de hideg szeles időben, csak az oly vadász jár sikerrel, ki egy villámgyors kapással tudja lecsipni a szalonkát, mert ilyenkor, mire csak megczélozná, már eltünik látóköréből. Éppen a szalonka az a vad, melynél sem hamar­kodni, de lassuskodni sem szabad, hanem ha a vadász felé jő egyenesen, ugy egy jó araszszal a csórja felé kell czélozni, ha rézsut száll elébe, ha hátulról, alája kell lőni. A legbiztosabb lövés azonban szépen elhuzni hagyni magunk előtt s ugy lőni utána, azután a rézsut lövés. Mikor azonban két szalonka üzekedve huz a vadász felé, ugy ez jól teszi, ha már 28-34 lépés­nyiről elibük lő, hogy a széthordott sörét mindkettőt érje. Ha azonban egyik oly távolban kö­ve­ti a másikat, hogy mindkettőt lekapni nem lehet, akkor mindig az elsőt kell czélba venni; de, ha már sötétedni kezd, akkor meg a hátulsót, mert ez a him rendesen; ha az elsőt (a nőt) lőttük le, a him azt hiszi, hogy párja élelmet keresni, vagy nősző vágyból vágódott le a földre s rögtön utána vágódik és a mikor ujra felemelkedik, már nem lőhetünk reá, de ha a hátulsó lett lelőve, ugy az első vagy nem látta a lövést - és ekkor nyugodtan tovább huz, vagy, ha látta, akkor is csak oly kevéssé libben meg, hogy egy ügyes vadász mindenkor lekaphatja ezt is.

A szalonkának annyira gyönge élete van, hogy egy szem 5-6-os sörét is megöli. Esti leseknél azonban jobb az öregszemü, mert ez biztosabban vág s gyorsabban megöli a madarat mielőtt ez szárnyalva - elrejtőzhetne a bokrok közé a sürüsödő homályban.

A gyakorlott szalonka-vadász még a levegőben megismeri, mely részét találta lövése a szalonkának.

Ha a lövés után szárnyait testére szedi s egyet bakáz, akkor halálosan van sebesülve: ha lábait elnyulva kimereszti, hátgerinczébe kapta a sörétet s nem messze leesik; mikor pedig röptét félbeszakitva felemelkedik s párszor körben forog s csak azután esik le, fejét, szemeit vagy csórját surolta a lövés; ha csórja erősen surolva van, rögtön bódultan leesik, de a vadász és vizsla közeledésére azonnal szárnyra kel. Rézsut, ide-oda vágódva, - szárnyán van sebezve, ekkor sietni kell a vizslának, nehogy térelőnyt nyerve, elbujhasson. Ha a lövés alant ment s mindkét lábát érte, nem huz tovább, hanem azonnal leesik és ott megfogható. Mikor pedig a magasan repülő szalonka egyszerre hanyatlani kezd s reszketeg mozdulatokkal és szárnyainak feszes tartásával esni kezd lefelé, de azután tovább repül, ekkor egyik lábát vagy hátulját érte a lövés és ilyenkor pár száz lépésnyire még elmegy és csak ott ereszkedik le csendesen. Az ilyen madár felkeresését azonban legjobb másnapra, világosra hagyni s legtöbbször ott, hova este leereszkedett, meg is találhatni, vagy kimulva, vagy az utolsóban, mig, ha a sötétben a kereséssel elzavarják, ugy elbuvik, hogy elő nem kerül.

A cserkészésnél a vadászat jó sikere egyedül a jól betanitott kutyától függ. A mily hasz­nálhatatlan más vadnál a lomha, mindig gazdája sarkában lévő kutya, itt annál megbecsül­hetetlenebb. Mert a szalonkavadászatra a kutyát külön kell idomitani. Erős kényszerrel a legkisebb szelességet és akaratosságot annyira meg kell törni, hogy vakon engedelmeskedjék ne csak gazdája szavának, de még pillantásainak is és messze sohse engedje keresni, minden intés nélkül. Mikor elérkezik a kellő percz, az ilyen vizsla, hason csuszik, hátra-hátra tekintget urára, szóval tudnia kell, mikor jő ura jó állásba. Természetesen az okszerü dresszura mellett, a vadásznak még arra is kell gondolni, hogy kutyáját állásaiban szilárditsa, ez okból a szalonkákat többször ültéből kell, hogy ellőjje, daczára annak, hogy e lövések legtöbbször szerteszét szaggatják a madarat. Az erdei szalonka napközben a legvigyázóbb és neszesebb madarak egyike, annyira, hogy egy-egy szeles - de más minden vadra jól használható vizslával a vadászat egészen sikertelen lesz. E mellett még sok aprólékos dolog is nagyban befolyhat a vadászat sikerére. Igy egy jó, tömött szövetü, testhez álló rokk és bőrnadrág szükséges, mert más ruhát összetépnek a tüskék s a vadászt a legkényesebb pillanatokban akadályozzák, vagy ezek nélkül nem lehet a szalonkát a tüske-bokrok közé követni. A kezekre vastag bőrkeztyük huzandók a tüskés bokrok elháritása végett, de a jobb kézre valónak mutató ujja levágandó, hogy a ravasz elhuzására meglegyen a kellőn gyors és finom tapintat, a fejen pedig bőrellenzős, jól behuzható sipka, mert a czifra vadászkalapoknál megtörténik, hogy ép akkor csapja le, vagy üti a szemre egy-egy ágbog, mikor épen czéloz, vagy lőni akarna. A kutya után főfő dolog a puska; azok a pompás, hosszu, de nehéz vadászfegyverek, épen a legrosszabbak, mert a cserkészetnél, hol minden perczben készen kell lenni s gyakran órákig hordozni, lövésre készen, vagy a hónalja alatt, kifárasztják s remegővé teszik a vadász kezét s minden más szőrmés- és tollas vadra alkalmas hosszu csöve pedig abban a pillanatban akadhat, ütődhetik bokorhoz, bozóthoz, mikor az ember az arczához akarja kapni s mig onnan kiszabaditja, addig a szalonka, - mely amugy is villámgyorsan s oly ügyesen suhan a bokrok és fák között, s tudja fedezni magát a sürüségben - régen eltünt a szem elől, azért legjobb a könnyü, és szerfelett rövid csövü fegyver.

A cserkészés sikerét fokozza még, ha mennél többen vannak a vadászok, mert annál szélesebb vonalt tudnak befogni, és ha az egyik nem, meglátja a másik, hogy a szalonka hová vágódott le.

Végre a leghálásabb és legkiadósabb módja a szalonka-vadászatnak a hajtóvadászat, termé­szetesen csakis akkor, ha a hajtás vezénylete és a rendezés ahhoz értő jó kezekben van, ki a vidéket éppen olyan jól ismeri, mint saját zsebeit.

A tavaszi hajtóvadászatoknál az ősziek hasonlithatlanul jobbak, mert ilyenkor nem oly félén­kek és rebbenékenyek a madarak, mint tavaszszal. Megtörtént már az is nem egyszer, hogy egyes szalonkák az őszi vándorlásból itt rekednek s a januári vagy februári hajtóvadásza­toknál, minő volt a zala megyei 1875-iki és 77-iki, hol a bozsoki határban e két hajtóvadá­szaton hét szalonkát lőttek, melyek nálunk teleltek ki.

A szalonkák hajtóvadászatánál is nagy befolyással van az időjárás, mert, ha az idő sem hideg, sem meleg, ugy rendes távolra bevárják a vadászt s ekkor, ha a vadászok, mondjuk, 10-12-en vannak, ugy hatan menjenek elől, hárman hátrább, mig hárman vagy négyen a vonal két szélén. Már az első két hajtás megmutatja, sok szalonka van-e vagy kevés? Ha kevés volt, ugy az előlmenőkre nem jött szalonkák levágódását jól láthatták a vonal szélén menők s igy nem vesztek kárba, mert fel lehetett őket keresni s lekapni, ellenben, ha sok van, akkor meg ugy is kárpótol az ilyen szökevényért a többi, mert ilyenkor csak az idő pocsékolása volna ezeket felkeresni. Természetesen az ilyen hajtás csak cserjés helyek és fiatal vágásokban lehetséges, hol a huzó madár irányát látni lehet; terjedelmes és szálas erdőkben, hol a magas fák között gyorsan fedezik magukat s eltünnek a szalonkák, a legpraktikusabb mód az, ha a legmagasabb fákra egy-két gyereket vagy hajtót mászatunk, kik folyvást a hajtás irányában nézve, meg­jegyzik, hová vágódnak le a fölvert, elhibázott, vagy lövésre nem kerülő szalonkák.

Ha a hajtást megelőző vizslászatban közelről bevárják a vadászt, ugy a hajtókkal jó, ha leg­alább a vadászok fele elmegy; ha már messziről kelnek, ugy előre állitandók a vadászok, oly­formán, hogy a szárnyon lévők a hajtásból kitörő madarak levágódását megláthassák. Minden esetben az állás ugy szervezendő, hogy a nap a vadászok hátába, ne pedig szemközt süssön, mert ez a lövéseket szerfelett gátolná.

Szálas erdőkben a legjobb állások a vigályosokon esnek, mert itt a nyilt téren a vadász a madarat huzni láthatván, tetszése szerint hátulról vagy rézsut lőhet reá. A legrosszabb állás pedig az oly keskeny erdei utakon van, hol mindkét oldalon szálas fasudarak nyulnak fel. Jó szerencse, ha a szalonka az ut hosszában huz, ellenben a legnehezebb lövés az, ha szemközt jő, mert eléje, vagy utána lőni a szálfák miatt nem lehet, hanem az a rövid pillanat használható csupán csak fel, midőn az ut felett átcsap. Megtörténik az is, hogy a szalonka a hajtók elől futva menekül, s igy jő a vadászra. Ekkor a vadász oly vigyázva, oly óvatosan és lassan emelje fel fegyverét, mintha rókára akarna lőni, különben a legkisebb mozdulatnál, mit észrevesz, oly ügyesen s gyorsan kell szárnyra, s ugy tudja magát a fák- és bokrokkal fedezni, oly ügyesen vágódik vissza a hajtók felé, hogy a leggyorsabb kapó-lövéssel se érhetni el. Legtöbbször az az eset ad a hibázásra alkalmat, midőn a cserjés helyeken a hajtók által felvert szalonka lőtávolra telepedik le a vadásztól. Ilyenkor, ha közeledünk hozzá, felrepül, de csak akkor szabad reá lőni, ha már rendes huzásában van s nem akkor, midőn lebegve bocsátkozik le, vagy ha, mikor megpillantotta a vadászt s mielőtt lábaival a földet érintette volna, ujra emelkedik. Ez esetekben száz vadász közül kilenczvenkilencz rendesen elhibázza!

Lehet, hogy az itt elmondottakat a proffesszionatus vadászok már mind tudják, de a jót és czélszerüt ismételni sohse felesleges, annál is inkább, mert oly ember megfigyelései ezek, kinek legkedvesebb vadjai az erdei szalonkák valának, s épp ezért ugy ismerte ezek szokásait, háztartását, hogy mikor a legjobb vadászok üres tarisznyákkal tértek haza, ő mindig hozott szép számmal, még akkor is, mikor már vidékünkön vége volt a huzásnak. Majdnem mindig elkisértem őt kirándulásaira, és sokszor, hogy csudálkozni lásson - kivált, ha jó kedvében volt az én kedves Vili bátyám, megtette azt a tréfát is, hogy kutya nélkül - egyenesen minden tétova és keresgélés nélkül, akkor is oda vezetett a szalonkák tanyájára, mikor más vidé­kün­kön - a legnagyobb vadásztekintélyek állitása szerint - egyetlen egy szalonka sem volt talál­ható s oly ügyesen meglopta e szemes és rendkivül neszes vadat, hogy hosszabb ideig észlel­hettük érdekes életmódját és viselkedését aranyszabadságában.

A postagalambok.

A galambok már az ó-korban is, minden kulturnépnek kedvenczei valának. A rómaiak Venus­nak, az egyiptomiak a szép Hathor istennőnek, a lydiaiak és phönicieiek pedig Mylittának szentelték a galambot, ezenkivül pedig a persák, assyroknál is mint szent madár állott tiszte­let­ben, a zsidóknál, mint a legtisztább áldozati állat annyira keresett volt, hogy Tyrus, Phoenicia és Egyptomból a nagy ünnepekre ezer és ezerszám szállitották Jeruzsálembe, hol áldozatul szolgáltak. Ez az első szeretet az ó-kortól kezdve mai napjainkig is majdnem minden nemzetnél megmaradt s a kedvelők és tenyésztők az egyes fajokból uj és uj válfajokat teremtettek a keresztezés s a különféle fajok összeházasitása által, annyira, hogy a szárnya­soknak ez az egyes családja tömérdek fajt és válfajt képvisel ma már a legkülönbözőbb tollazattal és szinekben.

Ezt a nagy elterjedésüket részint szépségük, szelidségük, kecses alkotásuk, de leginkább azon tulajdonságuk által nyerték, hogy háboru esetén, midőn egyes erődök, városok, vidékek körül vannak zárva az ellenségtől, általuk lehet tudósitást küldeni, segélyt kérni s az ellenség számát, haderejét és hadállását megismertetni a felmentő sereggel.

E tulajdonságot már az ó-korban ismerték - legelébb Keleten - s innen átszármazván a római birodalomba, a nyugati népek és nemzetek is szervezni kezdtek postagalamb-állomásokat.

Hirtius és Brutus Modena körülzárásánál galambok által kértek segélyt. Julius Caesar pedig galliai hadjáratában sokszor vette igénybe a galambok sebes röptét tudósitásai számára és az ő tanácsa és intézkedései következtében szervezték a postagalamb-állomásokat, oly bámulato­san nemcsak a főbirodalomban, de a meghóditott provincziákban is. Az 1573-ki harlemi, az 1574-ki leydeni táborozásoknál pedig a történelemből látjuk a postagalambok fontos szerepét, mely mind és mind nagyobb mérvben kezdett terjedni az egyes nemzeteknél, ugy, hogy jelenben minden államnak megvan a maga hivatalos hadi postagalamb-szervezete, melyet háboruiban használt és használni fog. De nemcsak maguk az államok, hanem egyes kedvelők is, ma már, a számtalan egylettel és társulattal egyetemben fejlesztik a postagalamb-sportot, ugy hogy Angol-, Franczia-, Belga-, Németországban - csupán ezeket emlitem - magának e sportnak és a galambfajoknak egyedül oly bő és kiterjedt irodalma van, minő nálunk a legfontosabb szakoknak sincs még megközelitőleg sem. Csupán magában a kis Belgiumban 1800 postagalamb-tenyésztési egylet van, melyek mindegyike az évenkénti röptető verse­nyek­nél 300-500 frankot oszt ki versenydijak gyanánt.

Ez az egy példa is eléggé mutatja, hogy minő fontos tényező a postagalamb a mai hadvise­lésben, mert ezeket az egyleteket a kormány is dusan gyámolitja és dijak, jutalmak adása által a tenyésztésre serkenti.

A léghajók által küldött sürgönyök utja nagyon bizonytalan, mert ugy a felszállásnál, mint az egész utban feltétlen szélcsendes időt kiván. A legkisebb szél, vagy ellenkező légáramlatok kiverik utjokból a léghajókat, vagy éppen az ellenség kezébe juttatják s ezenkivül még szám­talan egyéb akadályok is ellene szólnak a léghajók használatának. Ellenben egy jó posta­galamb, ha csak héja, vagy egyéb ragadozómadár meg nem semmisiti, czéljához ér a farkára vagy lábaira kötött üzenettel, e mellett gyorsasága oly bámulatos, melyet a legjobb léghajó sem bir megközeliteni, mert egy-egy jól betanitott és edzett postagalamb egy percz alatt egy angol mértföldet képes átrepülni. E gyors repüléssel bámulatos kitartás is párosul, mert képes 800 órányi utat is megtenni, természetesen nem egyfolytában, hanem a hol meglepi az éj, ott megpihen s másnap már szürkületkor folytatja utját. A hervei postagalamb-egylet (Lüttich és Verviers között) Drezdába vitt galambjait reggeli 5 óra 5 perczkor inditották utnak s a galambok 9½-10 órára már Hervebe érkeztek, tehát eme 4 órai repüléssel 80 földrajzi mértföldet szeltek át, miből egy órára 20 mértföld esik, vagy mint Geoffroy-Saint Hilaire irja, szemeláttára Cairóból eresztettek utnak egy galambot, mely a 7 napi járásra fekvő utat nem egészen egy nap alatt tette meg; ugyanezt bizonyitja Fischer Spanyolországtól irt utirajzaiban, hogy az ottani postagalambok a 12-14 órányi utat 40-50 percz alatt tették meg.

A hires waterlooi ütközet hirét Londonban először is a Rotschild-ház tudta meg, mert mihelyt Napoleon elvesztette az ütközetet, az egyik Rotschild-testvér rögtön utnak ereszté galambjait s az alatt, mig a kormány futárja megérkezett, a Rotschild-ház ügynökei összevásárolták a részvényeket és állampapirokat s mikor a győzelem hire megérkezett, ezek oly óriásit szöktek, hogy több milliót nyert a hires bankház e müvelettel. A negyvenes években pedig Páris és Antwerpen között az évek hosszu során 80-120 postagalamb közlekedett s ezek pótolták sebességükkel a távirdát. Az orleansi győzelem hirét Toursba szintén egy postagalamb hozta meg. De eme eredményektől eltekintve, hadászati fontosságukat mondhatni az 1870-71-iki porosz-franczia háboruban elért eredmények emelték annyira, hogy ma már a postagalambok nélkülözhetetlenek a hadviselésben.

Természetesen az eddig ismert számtalan galambfaj és válfaj között, a sebességet, biztos ut­irányt és tájékozási képességet, csakis a valódi postagalambok, vagy mint általában a galamb­kedvelők angol neve után: the carrier, nevezik: a carrierek képesek kifejteni és ezek közül is csak azok, melyek erőteljes, tiszta vérüek jól trainirozottak és edzettek. Legjobbak a belga származásu, lüttich-antwerpeni fajták, melyeknek azonban származéki törzse a keleti Egyenes csövü Bagdette, vagy Keleti Postagalamb (Columbo tabellaria) a Sirályka és Tümmler fajok származéka, a Belga postagalamb (Columba belgica). Egy tisztafaju postagalamb megitélésé­hez a legnagyobb foku gyakorlat és szakismeret szükséges, mert egy-egy minta- vagy hibátlan példánynál annyira meg kell mindazon jellegnek (Standard) lenni, hogy semmiben se szabad a szakértők által megállapitott standardtól eltérniök. Természetesen, egy-egy ilyen tökéletes párt vagy példányt nagyon ritkán tudnak a tenyésztők produkálni, innen van, hogy olyan galambnak, mely az előirt jellegrajznak mindenben megfelel, az ára is szerfelett magas, igy nem is lehet csudálkozni, ha aztán az illető tenyésztő 100, 200, sőt 350 frtot is kér egy ilyen tökéletes jellegü párért vagy példányért, természetesen, ha e mellett erős, egészséges, izmosan fejlett alkatu. Azonban a jelleg hibás volta nincs befolyással a repülés sebességére, kitartásra s az utirány megtalálására, mert a legsebesebb s kitartóbb reptü galambok is eltérhetnek a meg­állapitott jellegtől s viszont a legjellegzetesebbek lehetnek a leglanyhább reptüek és épp ezért csakis a szakértők előtt van becse a tökéletes standarddal biróknak, mint a faj és faj-jelleg tö­ké­letesen fejlett egyedének. A szinek különbözősége, miután palakék-, fehér-, barna-, sárga-, izabell-szinben, sőt feketében is tenyésztetnek, a jellegzetnél csak másodsorban játszik szerepet, bár legdrágábbak és legbecsesebbek a világosas palakék-szinezetüek, mégis, ha az alább következő standard hibátlan méretek és alakban a többi szineknél is előjő, ugy ezeket a legdrágábban fizetik.

Hibátlan jellegü, vagy standardu a postagalamb, ha alakja a következő: A kifejlett, erős test­alkatu galamb hossza csőrhegyétől farkvégéig 17-17½ hüvelyk; csőrhossza 1, farkhossza 3, czomb, lábszár hossza a középső lábujja hegyéig 6½, röptáva (kiterjesztett szárnyhosszai) 33 hüvelyk; feje hosszu, keskeny, lapos; csőre nyult egyenes, vastag; a tarajnak a csőr töve körül a homlokkal egy tompaszöget kell képezni s rézsut, de szélesen a csőr körül helyezkedni s inkább előre, mint hátrafelé irányzódni és az ugyanilyen vörösesszinü, szemcsés gyürünek a szeme körül, egyenlő vastagnak és szélesnek kell lenniök. E mellett a nyak karcsu, a fejnél erősen megvékonyult, a szárnyak hosszuk és szorosan a testhez és előre állók; a lábszárak magasak, a mell széles, a tollazat pedig sima, a testhez szorosan lapuló legyen. Ez az elfoga­dott és tökéletes standard, melyet a szakértők megkivánnak.

A galambok betanitása s a hosszabb távrepülésekre előkészitése s edzése következőleg történik: Az osztrák-magyar hadügyminiszterium, ki a budapesti érdemes és e téren a leg­szebb eredményeket elért „Columbia” egyletnek, mely hazánk egyetlen galambismerője- és szaktekintélyének, dr. Vörös budai orvosnak buzgó fáradozásából jött létre és virágzik, a reptetésre Budapest és przemysli utat irta elő s ez az egylet évenkint ebben az irányban rendez versenyeket. A tanitás (training) eleintén igen kicsiny s csak fokozatosan történik nagyobb távolságokban. Igy például a budapest-przemysli 560 kilométernyi utra (tour) egy-két heti időközökben, először Kőbányán eresztetnek fel, világos, derült, csendes időben a galambok. Midőn innen hazaértek rendes duczaikba, a fenti idő mulva, Gödöllőről, majd Aszódról, azután Hatvanból, Gyöngyösről, Egerből, Miskolczról, Forró-Encsről, Kassáról, Mező-Laborczról, végre Przemyslből és ha innen hazaérnek, a training be van fejezve, mert a galambok be vannak már gyakorolva, ugy a kitartás, mint az utirányra nézve. A galambok minden állomásra mindenfelől nyitott kalitkákba vitetnek, hogy a tájat szemlélhessék és megjegyezhessék. Mint látjuk, e betanitási mód fokozatos, de hosszu, fáradságos, türelmet és költséget igénylő. Egy éves postagalamb ezen 650 klmternyi utat nem birná ki, azért első éves korában csakis rendesen Kassáig gyakorolják, mi szintén szép ut, mert 222 klmternyi hosszu s ezen utat a galambok 7 óra alatt tették meg; mig a rendes versenyeknél a Columbia-egylet galambjai Przmyslből 7 óra alatt érkeztek vissza, mely a legszebb eredmény, miután a Kárpá­tokon kelle keresztül röpülniök, melyek ugy az utat, mint a tájékozódást megnehezitették. Ezen kivül a galambokat külön kell szoktatni és edzeni a borus, szeles és zivataros idő­járá­sokhoz, nehogy ezektől megrémülve a zivatarok tartama alatt rejtekbe huzódjanak.

A dolog lényege a galamboknak lakhelyükhöz való ragaszkodása és a remek egymás iránti szeretetén alapszik, természetesen e mellett bámulnunk kell ezen szárnyasok magas tájékozó képességét és emlékező tehetségét az utirányra nézve - mi csakugyan bámulatos is. Ezért a postagalambokat rendes lakóhelyükön tiszta, világos duczczal, bő élelmezés és jó ápolással kell ellátni, hogy lakhelyükhöz ragaszkodjanak. Mennél jobban szereti lakhelyét, annál sebe­seb­ben iparkodik hazafelé. Igy nem egyszer történt meg az is, hogy minden erejét össze­szedve, hazáig vánszorgott a halálra sebesitett galamb, csakhogy otthon, szeretett párja mellett mulhasson ki!

Rendesen az erődök, védmüvek részére vannak szervezve a postagalamb-állomások. Az osztrák-magyar monarchiának, körülbelül 5500 postagalambja van, mig Francziaországnak 25 ezernél több, ugy hogy háboru esetén minden erődnek 600-1000 drb galamb jut, mert számitani kell arra is, hogy utközben többeket lelődöznek, mint elégszer megtörtént, a kocza­puskások, vagy elfognak a ragadozó-madarak, vagy éppen a heves zivatarok kiverve uti­rá­nyukból, ugy kimeritik és elcsigázzák, hogy nem lesz ereje hazáig jutni. Páris ostromakor a körülzároló porosz hadsereg betanitott sólymokkal fogatta el, vagy zavartatta ki utirányukból a sürgönyöket vivő franczia galambokat s többeket el is fogott.

Mikor kiüt a háboru, az illető állomások azonnal a fővárosból, vagy a főpostagalambtelepről elküldik az illető galambokat azon erőditményekbe, vagy táborokba, melynek irányába ki lettek képezve. És ha ott kieresztik őket, ezek egyenesen rendes lakóhelyükre sietnek vissza a lábaikra, vagy farktollaikra erősitett sürgönynyel.

Hogy egy-egy galamb mennél több hirt vihessen, a sürgönyöket parány betükkel fényképez­ték le s a főállomáson az illető hivatalnok nagyitó üveggel elolvasva, ujra leirta s ugy küldte el az illetőnek, vagy maga a parancsnok vette át, olvasta el. Igy megtörtént, hogy egyetlen galamb 3800-4500 betüs sürgönyt vihetett magával, a nélkül, hogy terhelve lett volna. A galambok kieresztése és befogása a háborukban is épp ugy történik, mint a versenyeknél, azaz belső szárnytollaikon az illető egylet, tulajdonos vagy csapatparancsnokságnak bélyegzőjével és folyószámmal bélyegeztetnek le és bevezettetnek az illető lajstromokba, azután ólom­pecséttel lezárt kosarak és kalitokban szállittatnak az illető helyre. Itt a kijelölt óra és perczben egy adott jelre a kosarak felnyittatnak, mire az egész csapat villámgyorsan levegőbe emel­kedik s kevés lebegés után - miután az utirányt kémlelik - nyilsebesen törnek előre. Az épületek padlásain elhelyezett duczokban már várnak reájuk s mihelyt egy megérkezik, ezt azonnal küldik az illető bizottsághoz a megérkezés órája és perczével együtt, mely aztán konstatálja a bélyegző és folyószám vagy egyéb ismertető jelről, kinek a galambja érkezett meg legelőször.

A hadügyminiszter évenként segélyezi nálunk is a fentnevezett derék egyletet verseny­dijak­kal, sőt galambokat is ajándékozott neki s ez által serkentve a további tenyésztésre és mun­kálkodásra, hogy háboru esetén, ha netán Budapest és Przemysl között a táviró összeköttetést az ellenség megszakitaná, vagy bárhol is ezen utirány között - a postagalambokkal lehessen hireket és sürgönyöket küldeni.

Nagyevők.

Daczára az 1402-ki nagy angorai győzelemnek, a világhóditó Timur Lenk sietve huzódott vissza Trapezunt felé, mert seregét egy legyőzhetlen rém - az éhség fenyegeté. Dölyfös szavai: „Engem az isten büntetni és a gőgösöket megalázni küldött” kétélü karddá váltak s magát és seregeit is fenyegették, mert hóditó csapatait nyomon követte a föld egyik legrette­netesebb csapása, a sáskajárás is s nem hagyott egy szál füvet a földön, egy levelet a fákon. Még el sem ért elcsigázott táborával Trapezunt sáska nem járta vidékére, máris megjelentek nála fogadott fiának, Aihedino chánnak követjei, jelentve, hogy Aihedino chán tartománya, Damascus sivár pusztaság lett. A követek legidősbje, a bölcs Gagatai sirva kiáltott fel: „Puszta lett Damascus, a királyi, rózsatermő Damascus, puszta, puszta, puszta!” azután igy folytatá: „Aihedino chán könyörög neked, fejedelmek ura, császárok császára, miután te istentől küldött és győzhetetlen vagy, semmisitsd meg ez ártó férgeket.” Timur Lenk meghatott han­gon, reszkető szóval kiáltott fel: „Ki pörölhet istennel, ki szállhat harczra a természettel? Azt az ellent, mit a természet feltámaszt, csak a természet győzheti le a maga teremtményeivel, nézz oda és lásd!”

Ezzel kivezeté a követeket a tábor szélére, hol egymás hátán nyüzsögtek a sáskák milliói s a meddig a szem ellátott, ugy tetszett, mintha a föld felülete - sárgás-barna vizü tengerként - hullámokat vetve háborogna, - de e tenger felett megszámlálhatlan seregei nyüzsgöttek a kisebb-nagyobb madaraknak s emésztek a sáskákat, sőt még négylábu állatokat is lehetett nagy számmal látni, melyek falánkan habzsolták a sáskatömeget.

Hazánkban már három év óta, daczára a rendszeresen és sikerrel folyt irtásoknak, a sáskák évről-évre szaporodnak. E sáskafajok nem a tulajdonképpeni vándorsáskák, hanem az ugy­nevezett maroccoi-sáska (Stauronotus maroccanus) és az olasz sáska (Caloptylus italicus), melyek daczára, hogy kisebb alkatuak, mégis képesek tönkre tenni a növényzetet elszaporo­dásukkal. Az eddigi irtási módok, minők a Cyprusi vászonsövények, vizbefojtás, szalmára terelés és elégetés, legelőkön s tömegbeni irtásra czélszerüek ugyan, de ezzel a vész nem lesz elháritva, mert megmarad belőlük mindig annyi, melyből uj ivadék fejlődhetik, mint ez bebizonyult azon vidékeken, hol bár enormis nagy tömegeket irtottak ki, mégis a következő évben nagyobb számmal léptek fel; - de ezen irtási módok lehetetlenek, ha a sáskák a gabona közé veszik magukat és ha már szárnyaik kinőnek. A petéző helyeket emberi erővel felkeresni - mondjuk egy-egy 500-1000 holdas területen - szintén lehetetlenség még óriási költség és időpazarlás mellett is; az alászántás a laza és porhanyó földben, szintén csak kétes eredményt ad, mely mellett a peték negyedrésze legalább is kikel... de mindezektől eltekintve is - eddigi védekezésmódjaink bizonytalanok, hiányosak, még azért is, mert csakis csendes, napvilágos időben hajthatók végre, esős, borus időben nem; pedig, - ha mint sokszor történik, hetekig esős, borult időjárás uralkodik, ugy az alatt a sáskacsapat szárnyai kinőnek s az irtás ekkor pláne lehetetlenné válik.

Ezek szerint tehát a jelenlegi irtási módok által a veszély nem lesz leküzdve, hanem csak elodázva, mert a leküzdésről csak arról lehet szó ha azt az eredményt érnők el, hogy az egész országban ugy a sáskák, mint összes petéik ki lennének irtva, hogy belőlük nem fejlődhetik ki évtizedek multán sem oly mennyiség, mely kárt lenne képes okozni. Ezt pedig emberi erő és tehetséggel elérni nem lehet. Tömegesen irtani képes az erő, de, ha e pusztitók elszóródnak, megszárnyasodnak s petéiket szétszórva rakják le, ugy csakis a természet segitségével lesz elpusztitásuk keresztülvihető.

A hosszas fejtegetés és bizonyitgatás helyett az alábbiakra utalunk, melyek Timur Lenk szavainak igazságát is a legfényesebben bizonyitják:

A sáskacsapatok Afrika, Ázsiában s a Keleten épp oly megszokott elemi károknak tekintet­nek, mint nálunk a jégeső s évenként rengeteg terjedelmü müvelt és nem müvelt földrészek lesznek kopár sivatagokká tarolva általuk, mikor milliárdokra menő számban, napot elhomá­lyositó tömegekben vándorutra kerekednek.

Különösen Chinának a tatárok által lakott területei s a szomszédos Mongolország látszanak egyik szülőbölcsői lenni a vándorsáskáknak, ugy hogy e részekben évenként - sáskacsapatok által okozta éhinség uralg s nagyszámu nyájak s csordák semmisülnek meg a legelőhiány következtében.

Ismeretes dolog hogy a vándorsáskák minő óriási területeket vándorolnak be s kedvező széláramlattal Ázsia és Afrikából, még Európába is átvetődnek egész a Rajnáig oly óriási mennyiségben, hogy éhinséget, ragályt idéznek elő, minők az 1693-iki és 1743. éviek voltak. E vándorlás közben petéket rakva, képesek egész világrészeket inficiálni annyira, hogy ezen részek maguk is évenként uj és uj sáskarajokat bocsáthatnak világgá.

Természetesen legtöbbet kell szenvedniök a szomszédos, vagy a közelfekvő országrészeknek, mert mikor a sáskarajok Tatár- és Mongolország sovány legelőit elpusztitották, első sorban mindenesetre a legközelebb eső s a chinaiak által gondosan mivelt vidékeket tarolják le s ezeket is tele rakva petékkel, vonulnak tovább, ugy hogy a következő évben már nem a beözönlő vándorsáskák pusztitják el megint ez országrészeket, hanem a lerakott petékből itt ki­fejlődő sáskaivadékok. Ezen dologból természetszerüleg az következnék, hogy egész Chiná­nak örökösen éhinséggel és sáskacsapásokkal kellene küzdenie s fenyegetve kellene lennie a szomszéd országokból betörő, valamint saját földjein növekedő sáska-seregektől.

Ezek daczára Chinának legnagyobb részét nem fenyegeti e két csapás egyike sem, mert e természeti csapás ellen magával a természet segélyével védekezik.

Chinának legmüveltebb és legbujább termékenységü az a része, mely a Hoangho- és Jantse-Kiang között terül el és keleti lapálynak neveztetik. Ez Chinának egyik paradicsoma, melyet az emberi szorgalom a növénytermelés tekintetében annyira kiaknáz, hogy minden tenyérnyi tere e földrésznek művelve van, s a növényzet oly buja, oly dús, hogy vetekedik Ceylon buja őserdőivel fejlődés tekintetében. Mindenesetre legelőször is ezen földrésznek kellene leg­többet szenvednie, mert a tatár és mongol földekről beözönlő sáska-sereg itt dús táplálékot találna olyannyira, hogy ezen földrésznek kellene, a tulajdonképeni sáska-bölcsőnek lenni a sovány és aszu mongol-tatár vidékek helyett. A sáskapusztitásokon - melyek egymagukban is végveszedelmei lehetnek egy országnak - a tulnépes Mennyei-birodalomnak, még két oly természeti csapással kell megküzdenie, melyek pusztitásai épp oly rettenetes mérvüek, minők a sáskajárások. E pusztitók egyike a petschain élősködő, némely évben enormis mennyiség­ben fellépő hernyó-faj, mely szintén vidékről-vidékre vándorol, ha a növényzetet felemész­tette; a másika pedig egy, a cserebülylyel rokon rovarféle, melynek álczái a zsenge, fejlődő rizsvetéseket lepik el, lerágva ezeknek termésthozó részeit, olyan falánksággal, hogy alig egy-két nap alatt egész tartományok rizsvetései lesznek tönkre téve. A chinai nép ¾ részének pedig majdnem egyedüli tápláléka a petschai, ez a kel-féle növény és a rizs; ha ezekből szük a termés, vagy pláne megsemmisül, ugy beüt az éhinség. A fenti káros hernyófaj legelőször a petschait pusztitja el, s csak ezután keresi fel a más fajta, kövérebb levelü növényzetet; a rizs-bogár csakis kizárólag a rizsen él - más növényt nem bánt - de a vándorsáska elpusztit, felfal mindent, mi növény, mi zöld, a fák levelei és zsengébb ágacskáival egyetemben, ugy hogy e három rovarfajta képes egy ország minden zöldjét kiirtani, mert a mit meghagyna a két első, azt elpusztitaná a harmadik.

E három vészes pusztitó daczára, csudálatosképpen Chinának csupán a tatárok és mongolok által lakott és cultivált részei szenvednek, mig a chinaiak által lakott és müvelt részek - daczára, hogy a sáskatermő vidékek közé vannak ékelve és ezek határolják a dús termékeny­ségü keleti lapályt is, még sem szenvednek ezen pusztitók egyikétől sem kárt és ha a keleti lapályon vagy a chinaiak által lakott részeken sáskák mutatkoznak, vagy a Tin-ziu (a petschai-hernyó) lép fel, ugy ezek a szomszédos mongol- és tatár-vidékekről özönlöttek be, mert arra nincs eset, hogy a chinaiak földjén fejlődő sáskák, vagy petschai hernyók pusztitsák az országot. Sőt, ha egyes vidékekről nagyobb vándorsáskacsapatok is özönlenek be az országba, ezek pusztitása sem lesz oly nagymérvü, hogy tetemes kárt okozna, mert a pusztitásnak elejét veszik.

A Mennyei-birodalom annyira tulnépes, hogy egymás hátán zsufolva élnek a termékenyebb vidékeken a lakosok és hogy e roppant népesség számára a föld megfelelő élelmet adjon, felhasználnak minden tenyérnyi, talpalatnyi földet, a melyben a növény csak megterem. Ez okból nemcsak egyes szegény családok, hanem egész falvak, községek, sőt a vizek mellett lakók általában óriási talpakat készitve, a folyók, tavak vizeire épiti falvait, községeit, sőt nemcsak ily uszó falvak és városok vannak, hanem léteznek uszó kertek és veteményföldek is, talpakra hordott televényföld s a folyók termékenyitő iszapjából. E módon a vizekre épités által veteményföldekké takaritják meg azon területeket, melyekre a városok és falvak épül­nének. Ezen uszóvárosok lakói a népség legszegényebb osztályához tartoznak, de idő multán annyira megszedik magukat, hogy ujra szárazföldi lakosokká lesznek. Keresetmódjuk a kö­vet­kező: Minden ház, vagy minden talp tulajdonosa megszámlálhatatlan mennyiségü kacsát, ludat, vagy egyéb fajta baromfit tart. E kacsák és ludak egész nap nincsenek otthon, hanem a szárazföldön járva, a vetések, ültetvények között, egyedül abból a sok rovar, kukacz, álcza, sáska, hernyó és csigákból táplálkoznak, melyek magán a növényzeten s a növényzet körül találhatók. Mindenki tudja azt, hogy a tyukok, pulykák, mint a kacsák minő ügyes és fáradhatlan rovarvadászok, fel tudják kutatni a legelrejtőzöttebb és legapróbb hernyót, rovart s ezek álczáit és petéit is, igy ezen uszófalvak baromfivilága a nap folytában, minthogy egyéb élelmet nem kapnak, bejárják és összekeresgetik az egész vidéket és mikor a nap nyugvóra száll, s a talpakon megszólal a tám-tám vagy csengetyü, tömött csapatokban minden gazdának jószága hazauszik, vagy hazafut saját talpjára; reggel pedig, még jóval napkelte előtt, az isme­re­tes jelre az egész szárnyas csapat ujra a száraz földre siet, élelmét keresendő s ez igy megy nap-nap után minden nap.

Ezen eljárás által kettős haszon van elérve: Először is azon vidék növényzete, talaja folyton tisztitva, gondozva van az ártó rovaroktól, még pedig tökéletesebben, mintha minden bokor mellett egy-egy kertész vigyázna, s ekképpen fel lesznek keresve azon sáskapeték is, me­lyekből a következő évben a sáskacsapás fejlődhetne s meglesznek semmisitve azon hernyók, hernyópeték, melyek szintén elszaporodnak, szóval, el lesz pusztitva minden ártó rovar s pete, melyet emberi munkával, a legnagyobb költséggel is, még félannyi tökéletességgel sem le­het­ne elérni, mert emberi szem, emberi munka a földbe, a növényzet levelei közé rejtett petéket, bábokat nem találhatja fel, mig a szárnyast erre ösztöne, éleslátása, szaglása rávezetik. A másik haszon pedig áll azon élelemmegtakaritásból, melyet rovarok hijján, a baromfiaknak kellene adni; igy ugyszólván a folyton szaporodó baromfisereg a tulajdonosnak egy krajczár kiadásába sem kerül s mégis jobban fejlődik, kövérebb, izesebb lesz, mint a száraz, szemes tápláléktól és évente igen szép összeget vesz be minden tenyésztő az eladott baromfiakból, még a mellett is, hogy a birtokosok földjeik tisztogatásáért a baromfiak gazdáinak bizonyos évi bért is fizetnek és hogy ez az üzlet jól jövedelmez, mutatja az, hogy néhány év leforgása alatt a talptulajdonosokból szárazföldi birtokosok válnak.

Ez az oka, a miért a chinai földeken sem hernyó-, sem sáskapusztitások nincsenek, daczára annak, hogy ugyszólván e föld bölcsője, szülőföldje három elemi csapásnak és az, hogy a chinai, mint dolgos, ügyes kulturnép, belátta, hogy a gazdának és kertésznek nélkülözhetlen segédtársai a madarak és szárnyasok, mert ezek röpke szárnyaikkal, éles szemeikkel a fa és bokorcsucsok legmagasán rejtőző rovar-petét is elérik. Ezért a chinai gondoskodik is, hogy országa vidékein a madarak megtalálják lakhelyeiket, szükségleteiket. Gondoskodik, hogy annyira elszaporodjanak, hogy sikeres munkát végezhessenek; a hol bokor, fa, liget nincs, ültet, létesit ilyent, szóval megtesz mindent, hogy a madárvilágnak meglegyen mindazon szükséglete, mely a vidékhez köti állandó tartózkodásra.

Ha pedig a tatár és mongol földekről betör egy-egy óriási sáskatömeg s meglep egy vidéket, erre is készen vannak s rövid idő alatt a legnagyobb gyorsasággal nemcsak a vidék, de az egész folyó vagy tó-mentének összes baromfi-serege a sáskalepett vidékre lesz gyüjtve s a tömérdek rucza, liba, vizi és szárazföldi madár 1-2 nap alatt elpusztitja, felemészti a sáska­tömeget oly gyorsan, mielőtt ez el tudná pusztitani az egész környéket. Egy ilyen sáska­betörés­nél, még a szomszéd tartományok madárvilága is ide huzódik - mert nyomon követi a sáskatábort - a mint ezt az eddigi tapasztalatok is megerősitik. Igy azután az emberek a természet segélyével előbb elpusztitják a sáskákat, mielőtt nagy kárt tehetnének és még ha petéket rakni van is ideje, ezekből nem fejlődhetik uj generatió, mert a petéket fölkeresik és elpusztitják a szárnyasok, mielőtt kikelnének.

A mongol és tatár nép nélkülözi a chinai népnek szorgalmát, ügyességét, renyhe, indolens nép, földmüvelést is alig üz, igy az általa lakott részeken azután évenként rendesek a sáska­járások és pusztitások, mert eszébe sem jut hogy ez ellen védekezni is kell és lehet, daczára annak, hogy chinai szomszédjától megtanulhatná.

Hazánk sáskalepett vidékein a chinaiak ezen eljárási módja nemcsak, hogy keresztülvihető lenne, hanem még közgazdaságilag is fontos emeltyüjévé nőhetné ki magát a közvagyonoso­dásnak. A mely vidéken tavak, vagy folyók vannak, ott a rucza, libatenyésztés annyira kifi­zet­né magát, hogy egyik jövedelmi forrásává válhatna a vidéknek, a mellett, hogy a ruczasere­gek bejárva a gabnaföldeket és veteményeket, ezeket megtisztitanák minden ártalmas féregtől és rovartól s felkeresve a legelrejtettebb petéket, gyökeresen megsemmisitenék az uj ivadék ke­let­kezését. A viznélküli vidékek, pulykákat tenyészthetnének, mert ez is egyike a legfáradha­tat­lanabb féregpusztitó szárnyasoknak s példa rá China, hogy az emberi erő a természettel karöltve, le tudja győzni e csapást sikeresen.

A mellett, hogy e szárnyasok megszabaditják a növényzetet a káros rovaroktól, nemcsak egyes vidékeknek, hanem megyéknek, magának ez országnak is bő jövedelemforrásaivá lehet­nek. A husszárnyasok kereslete napról-napra fokozódik, Olaszország évente 4-5 millió lirát vesz be tojásokból, ugyanennyit tyukok, kacsák, pulykákból; Németország jövedelme még nagyobb s igy hazánknak is duplán válnék hasznára, ha a szárnyastenyésztést felvirág­zásra emelné s bármennyit produkálna is - a jelenlegi kiterjedt szállitási eszközök mellett - könnyü és keresett piaczot találna a külföldön, ha ugyan saját piacza nem lenne képes el­fogyasztani.

A sáskacsapáson kivül - már évek óta hazánk gyümölcstermelő vidékeiről nagymérvü hernyópusztitásokat jelentenek, a cserebüly-, betüző-szú s efféle káros rovarok pusztitásaival egyetemben. Az utóbbi években azon vidékek, melyek azelőtt nagy mennyiségü gyümölcsöt exportáltak a külföldre, még a hazai piaczot sem tudták ellátni, annyira letarolták a fákat a hernyók és cserebülyök. Ezek ellen az, emberi igyekezet igen keveset tehet, mert nagyjában megtisztogathatja ugyan a fákat a petéktől s hernyófészkektől, de a legapróbbak, legveszé­lyesebbek mentve maradnak a levelek s ághegyek elérhetetlen rejtekeiben s ezek elpusztitását csakis az éles madárszemek kereshetik fel és érhetik el. Svéd-, Norvégország, Dánia, Franczia­ország, Németország, Belgium, sőt még Olaszország is annyira felismerte a madarak fontosságát és nélkülözhetlen segélyét, hogy külön törvények, óvintézkedések által biztositott nekik védelmet. Azon vidékeken, melyeknek fa és bokor nélkülisége miatt nem volt madár­világa vagy a honnan el lettek üzve, vagy pusztitva, odatelepités, költő- és hálóládák felagga­tása által, valamint életmódjuknak, fészkelésüknek megfelelő liget, bokros, vagy erdőcske ültetése által otthont teremtett nekik s ezen intézkedéseket siker is koronázta, úgyannyira, hogy azóta ezen országok nem szenvednek sem hernyó-, sem cserebülypusztitásoktól, a gyümölcsösök virulnak, bő terméssel fizetnek s az erdőkihalások a betüző-szú és furdancsok elpusztitása következtében, megszüntek.

E módon hazánkban is gátat lehetne vetni az, efféle természeti csapásoknak, de mindenekelőtt természetrajzi irodalmunknak kellene felvirágozni, hogy jó ismertető könyvek által népünk megismerné és kimélni tudná a hasznos és féregpusztitó madárfajokat s nekik marasztaló és vonzó otthont létesitene minden vidéken.

Kolosszusok nyelve.

Nemrégiben sokat vitatkoztak a tudósok a felett, hogy ha az elefánt a legokosabb és leg­intelligensebb állata a földnek, miért nem ezt választák az indvallás bölcsei az okosság jelképéül s miért szimbolizálja más állatalak az ősrégi sziklatemplom-maradványokon, minők Ceylon-szigetén és mind a két Indiában százával, ezrével állnak fenn az őskori müveltség tanujeleiként?

Hát egyszerüen azért, mert az ind mithológiában az elefántoknak az a nagy és szent szerep jutott, hogy ők tartják, a szent teknősbéka hátán állva, hátukon az egész földet és apróbb jelképezésekre nem forgácsolhatják szét e szent állatok alakját és a bennük megtestesült földfentartó eszmét.

Nagyobb bizonyitékot az embert megközelitő okosságukra nézve, ennél a hiedelemnél keres­ve sem lehetne találni. Az ő nyugalmukra, okosságukra van bizva az egész föld s ha néha-néha, a hosszu állásban elfáradva, kissé megrázkódnak - ez a földrengés!

Aki huzamosan élt az Indiákon, vagy Ceylonban, a hol ezek az állatkolosszusok ugyszólván százával mozognak a városok és falvak mindennapi életében, az egy cseppet sem csudálkozik, hogy az ind mithológia ezeknek az eszére, okosságára és belátására bizta a világ fentartását, épségét, minden teremtményével együtt.

E könyv lapjain, már egyszer beszéltünk az állatok lelkéről, nyelvéről és okosságáról és sok, csudálatosan megdöbbentő szellemi élet-nyilvánulást soroltunk fel az egyes állatfajokról. De minő végtelen ür tátong ezek és az elefántok között!

Eddig a majmot tartották az emberhez legközelebb állónak, alkatra és észtehetségre nézve. A mi az alkatot illeti, ehhez kétség nem férhet, de a szellemi tehetségekben oly magasan áll az elefánt a majmok és a kerekföld összes állatjai fölött, mint az ember a majom fölött.

Az ősrégi ind bölcsesség remekét tette annak, mint lehet százados, ezredéves, egyöntetü és folytonos nevelés által az észt, értelmet, akaraterőt egy állatban annyira kifejleszteni, a mint ezek az elefántoknál az érzés, intelligenczia, gondolkodás és a hála érzetének társaságában nyilvánulnak.

A szeliditett elefánt attól a naptól fogva, midőn ura házába lép, nem állat többé, hanem meghittje, barátja az egész háznak, a „kivel” a szó szoros értelmében csevegnek, elbeszél­getnek s mint az elefánt megérti gazdája szavait, ép ugy megérti ez az övét s válaszol is gazdá­jának - mert az elefántoknak olyan kifejlett s gazdag nyelvezete van, mint egy állatnak sem a föld kerekségén.

Igaz, hogy e „beszédmód” csak egyes, rövidebb-hosszabb hangokból és hangmodulácziókból áll, de ezek olyan preczizek és mindig ugyanazok, hogy minden elefánt vezető kornak, vagy mahout csak ugy megérti mintha azok valóságos szavakban lennének kifejezve.

A hires Anquétil, Jacolliot, Rousselet és Skinner őrnagy évekig tanulmányozták az elefántok nyelvezetét és 160-nál több hangmodulácziót jegyeztek fel, melyek minden esetben egyet és ugyanazt jelentették és a legkisebb árnyalatig mindig egyformák voltak, akár egyfolytában, akár artikulálva hangzottak, az érzelmek kifejezésére pedig, minők az öröm, ijedtség, meg­lepetés, harag vagy fájdalom - a fenti százhatvantól egészen eltérő hangokat adtak.

Jacolliot és Skinner évekig laktak egy dúsgazdag benszülött kereskedő házában, kinek száznál több, munkára és teherhordásra használt elefántja volt.

Ez maga is nagy természetbarát lévén, különös előszeretettel tanulmányozta ez állatkolosszu­sok szokásait s természetét - és nyelvüket három kategóriába osztotta:

Az első osztályba a szájból jövő gége- és orrmányhangokkal kevert árnyalatokat osztotta és 98 modulácziót különböztet meg, melyek mindig változatlanul egyformák maradnak. E han­gokkal szokott urával s gondozójával (mahout) beszélgetni és ezekkel kéri eleségét, italát s egyéb szükségleteit vezetőjétől (kornak) az utban.

A második kategóriába az ötvenkét modulácziót számláló, trombitaszó forma, tiszta orrmány­hangok tartoznak melyekkel haragját, figyelmeztetését, hivását, jöttét, stbi jelenti.

A harmadikba pedig csupán a 15 moduláczióból álló tiszta gégehangok sorolhatók, melyekkel pillanatnyi érzelmeit, örömét, fájdalmát, megelégedését stb. nyilvánitja.

A leghosszabb fejtegetésnél is jobban megmagyaráz mindent egy rövidke példa:

„Életem javarészét Indiában töltöttem - irják Skinner és Jacolliot - és számtalanszor láttam és hallottam, midőn utközben vagy a pihenő helyen a mahoutok és kornakok elefántjaikkal beszélgettek.

Valóságos beszélgetés volt ez, mert a mahoutok ugy magyarázgattak, disputáltak, fenye­get­tek, majd engesztelő, megnyugtató hangon csititgatták állatjaikat, mintha valóságos emberek­kel tennék - ezek a hatalmas kolosszusok pedig sikoltó magas hangon, orditásszerü bőgéssel, majd tompán hangzó mormogás- és dörmögéssel feleltek nagy füleiket ide-oda lóbbálva, apró szemeikkel pedig sürün pislogva.

A tartós disputa kiváncsivá tett s kérdésemre a hinduk, az őket jellemző hideg egykedvü­séggel, majd ezt, majd azt felelték:

- Elefántunknak melege van, éhes, szomjas, vagy nyomja a hátát a nyereg - és csakugyan, mihelyt enni, inni adtak, vagy meglocsolták őket, hát szépen elhallgattak.

Néha, néha, mikor egy-egy elefánt tartósan nyugtalankodott és folyton ugyanazt az egy han­got adta, megkérdeztem a kornakot.

- Kenyeret, czukornádat, vagy gyümölcsöt akar - felelé a hindu - és mindig megbizonyo­sodtam, hogy csakugyan azt akarja, mert, ha mással kinálták, nem kellett neki és csak akkor hallgatott el, ha csakugyan azt kapta, a mit kivánt, azaz a mit a kornak mondott.

Egy napon a Malabari partvidék felé indultam - beszéli Anquétil - és utunk végtelen terje­delmü kókuszdió-ültetvényen vezetett keresztül. Elefántunk egyszerre haragosan, békétlenül, mindenféle hangon dörmögni, dünnyögni kezdett és elégedetlenségét minden módon kimutatva, minduntalan hátra-hátra pislogott a nyakán ülő kornak felé apró szemeivel.

A kornak mindenféle módon iparkodott megengesztelni. Hizelgő, édesgető szavakkal, beczéz­gette, dicsérte, barátságosan felelgetett horkantásaira, énekelt neki és fültövét vakargatta a horogforma hegyes vasösztökével, de ez mind nem használt és utoljára is kifogyva a türe­lemből, jól összeszidta és parancsoló hangon rárivallt, hogy hallgasson. De az elefánt meg­rázta füleit, még hangosabban dunnyogot, mire megkérdezve a feleselés okát, ezt a feleletet kaptam:

- Saëb (uram), Narayanin minden áron azt akarja, hogy egy kókuszdiót szakitsak neki!

- Nos hát szakits neki, van elég!

- Igen ám, csakhogy ha az a totti (csősz) meglát, megzálogol.

- Igazad van! Mihelyt a csőszszel találkozunk, annyi kókuszdiót veszek, hogy Narayanim kedvére csemegézhet, mondd meg neki, megérti-e?

- Meg bizony, hallgass csak, uram! Narayanin, ha a csőszt meglátod, kókuszdiót veszünk számodra - mondá kedveskedve elefántjának. Narayanin hátra pislogott apró szemeivel és egyszerre elhallgatott, de apró szemei sebesen forogtak mindenfelé és sebesebb ügetésbe kezdett.

Egyszerre különös, rövid, harsogó hangot hallatott.

- Narayanim látja a csőszt, saëb, készitsd erszényedet!

Csakugyan a forduló előtt, kilépett a csősz a bokrokból. Rövid alku után, nagy csomó kókuszdiót vásároltam az elefántnak, különböző örömhangokban tört ki mikor az elsőt megkapta s párt felcsemegézve, egész nap nyugodt és jókedvü maradt.”

Köteteket lehetne irni száz és száz ilyen példával, de okosságuk, értelmük és ragaszkodásuk meg épen kifogyhatlan tárházát adja a csudásnál-csudálatosabb történeteknek, mikben kétel­kedni lehetne, ha nem Skinner, Anquétil, Rousselet és Jacolliot hirneves tekintélyek neveinek aegise alatt jelennének meg.

Daly őrnagy barátom legidősebb fiának - irja Anquétil - egy könyvet igérve, midőn házuknál kerestem, barátom ezt felelte.

- Soupramy (egy rémöreg elefánt, kedvencze a háznak és bálványa a gyermekeknek) a gyerekeket halászni vitte a folyóhoz.

- És te engedted? - kérdém bámulva. - Nem félted a vadaktól, kigyóktól, krokodiloktól? Hátha valamelyik a vizbe ful?

Daly őrnagy nyugodtan mosolygott.

- Barátom, az öreg Soupramy imádja gyermekeimet. Jobban vigyáz rájuk, mintha két bonne, három nevelő lenne mindegyik sarkában. Nyugodt, egészen nyugodt vagyok! Ha a gyerekeket sétálni viszi az erdőbe, minden bokrot megnéz, megzörget előttük, ha leülnek elébb megvizs­gálja a füvet, nem rejtőzik-e ott kigyó, vagy valami mérges féreg. A vizhez közel nem engedi menni őket s mikor Elly a mult héten a vizbe esett, ő mentette ki, pedig velük volt a neve­lőjük. Megvédi az embertől, tigristől, krokodiltól; különben jer, lepjük meg őket s meglátod, hogy ez a vénség milyen szenvedélyes kedvelője a halászatnak.

- Micsoda, Soupramy halász? - kérdém hitetlenül.

- Még pedig horoggal - de jer, majd meglátod!

Rövid tiz percz mulva a folyó partjára értünk és a bokrok közül a következő csodás látvány tárul elénk:

A folyóba nyuló széles földnyelven, néma csendben üldögélt a hat gyerek és köztük, mint valami szürke gránittömeg a vén Soupramy kuporgott hátsó lábain ülve s orrmányában egy rengeteg hosszunyelü horgot tartott s apró szemeit sebesen villogtatva, sóvár figyelemmel leste a parafabuktató mozgását.

Mikor ez mozogni, bukdosni kezdett, szépen megvárta, mig párszor alámerül és csak akkor rántotta ki egy veteránhorgász ügyességével és csakugyan a horog végén ott ficzkándozott a Gangesnek egy aranyos pikkelyü halacskája.

A vén Soupramy örömében olyan hangokon trombitált, mintha egy fagótot sikongatnának és a gyermeksereg vele örült és sikongott örömében: azután nagy komolyan a legöregebb fiu felé nyujtá horgát s mikor ez levette róla a halat odahozta neki a kukaczokkal telt skatulyát és mikor uj férget tüzött horga hegyére, mint valami türelmetlen gyerek, olyan esetlenül, tapiskáló, virgoncz sietséggel czammogott vissza helyére, a gyereksereg közé s ügyesen vizbe vetve horgát, ujra a halászat gyönyörébe merült egész figyelmével.

Ugyancsak Anquétil-lel történt meg, hogy egy lábán megsebesült elefántot egy ideig gyó­gyit­va, ez mindennap a rendes időben megjelent lakása előtt és odanyujtá lábát, hogy beköthesse. Midőn pedig lába meggyógyult, valahányszor csak lakása előtt elment, mindig hangos trom­bi­ta­forma recsegéssel szólalt meg, mikor pedig meglátta, mindenféle hizelgő gyöngéd hangokat adott s orrmánya hegyével gyengéden végig tapogatta vállait és karjait.

Skinner őrnagy, Callaoban tartózkodása alatt egy kókuszdió, cserépedény, rizs és füstölt hal­kereskedő bungalov-jában (szellős, verandás nyárilak) lakott. E kereskedő nemrég vásárolt egy elefántot s ez minden héten egy kornak vezetése alatt, a fenti árukkal megrakodva, Pointe de Galles, Caltura, Negombo és Columbóba ment.

A kornak háromszor tette meg vele az utat s negyedszerre már magát bocsátották utnak. Az okos állat, a nélkül, hogy egyszer is elhibázta volna, megállt minden ajtónál és midőn áruit eképpen az illető helyeken lerakta, ötödnap alkonyatra hazaérkezett hogy uj utjára készüljön. A két napi pihenőt pedig arra használta, hogy kiment egymaga egyedül az erdőbe, tüzifát és gyümölcsöt hordott haza a háznép számára, füvet és bambuszhajtásokat pedig a dsungelből a maga és a többi háziállat számára. Este pedig vizet huzva a mély, csigás kutból, megöntözte a kertet, a rizs- és betelföldeket és mindezt minden felügyelet, parancs és nógatás nélkül cselekedte.

A fentemlitett utazók különben számtalanszor láttak magányos elefántokat minden őrizet és felügyelet nélkül, egymagukban az erdők mélyén dolgozni.

Orrmányukban sulyos bárddal, vagy szekerczével, csak ugy csattogott, ugy vagdalták ki a fákat és felmásztak olyan hegy- és sziklagerinczekre is, hova ember nem tudott feljutni s levágva az ott álló fákat, leirhatlan ügyességgel görgették, vagy csusztatták le a járható he­lyek­re.

Az ilyen szelid elefánt, napkeltekor egymaga munkára menve, napszállat előtt pontosan hazatér és akár hetekig dolgozik egymagában az erdők mélyén vagy a dsungelek bozótjaiban és eszébe sem jut a megszökés. Erre még sohasem volt eset, hanem az már gyakran meg­tör­tént, hogy az ilyen szelid elefántok, közéjük tévedő vad társaikat elfogták s magukkal vitték gazdájukhoz.

Rendkivüli eszességát, megbizhatóságát, hűségét ez óriási állatoknak legjobban bizonyitja az, hogy hosszu életpályájuk alatt, gyakran urat cserélve, minden munkát és alkalmazást egy­forma ügyességgel, okosan és hűséggel végeznek. Favágó, teherhordó, vadász-paripa, rizs­öntő egyformán kikerül belőlük. Ha kell, hamar beletanulnak, hogy mint küzdők a tigrisek és orrszarvuak ellen vitézkedjenek, azokon a fényes állatviadalokon, miket a gazdag maharadzsák szoktak rendezni, sőt még a koldulást is ugy megtanulják, akár a legveteránabb vásári koldus. A delhii és putrai pagodák elefántjai, még a legfösvényebb bucsujáró zsebéből is kikunyo­rálják keserves trombitálásuk- és orrmányuknak kérő hajtogatásával az alamizsnát.

Az angol hóditás előtt az ugynevezett bakó-elefántok pedig a legmagasabb itéletek végre­hajtói voltak.

A fejedelmi palotának egyik udvara ugyanis hatalmas gránitkoczkákkal volt e czélra kikö­vezve és midőn az összegyült birák élén a fejedelem is megjelent kiséretével, megnyiltak az óriási kapuszárnyak és földetrengető léptekkel egy óriási elefánt czammogott elő. A fejedelem előtt megállva, orrmányát üdvözlőleg a levegőbe nyujtá és recsegő trombitálással köszönté az egybegyülteket - azután méltóságos léptekkel a földön heverő elitéltekhez közeledett. Itt megállva, első lábát a levegőbe emelte - és az adott jelre lassan a bünös fejére ereszté - és óriási testének egész sulyával ránehezedett s a midőn felemelte, csak egy véres, kásaszerü tömeg maradt a helyén.

Befejezésül még csak Skinner őrnagynak következő kis kalandját közöljük: „Egy este, beszéli, a Kandy melletti erdőn át lovagoltam hazafelé. Egyszerre lovam, valami hangos zörejtől megijedve, reszketve megállott, mire a beálló csöndben, tompán, mélyen, ilyenforma hang hallatszott többszörösen: Ourmph! ourmph! Csakhamar rájöttem, mi az! Egy szelid elefánt, egészen egymagában, nehéz fatörzset görgetett, emelgetett tovább az uton hatalmas agyaraival és mivel az ut szük volt, fejét minduntalan hol jobbra hol balra kellett forgatni s e miatt rossz kedvében folytonosan az ourmph-formán hangzó morgást dörmögte. Mikor engem észrevett, óriási fejének egyetlen taszitásával a fatörzset mélyen a bokrok közé lökte s midőn ijedező lovam még igy sem akart mellette elhaladni, maga is félre állott a bokrok közé és az ourmpht olyan lassan, olyan szelid hangon dörmögte, mintha ijedező lovamat akarná meg­nyugtatni - és midőn mellette elvágtattam, ujra neki fogott fárasztó munkájának.”

A milyen jámbor és béketürő az állatvilág eme hatalmas kolosszusa szelidségében, olyan rémületes, ha dühre gerjed.

A dsungelokban legelésző, vadon élő elefánt-csordák, néha egy-egy tigrist vernek fel rejteké­ből.

Ilyenkor rendesen a legvénebb vezérhim veszi fel a harczot. Mennydörgő trombitálással, előre szegzett agyarakkal ront a felé szökellő királytigrisre, hogy legázolja, agyondöfödje.

A föld reng s a levegő megrázkódik a küzdelem zajától. A vad pávák visitozva rebbennek szer­teszét, az elefánt-anyák előre nyujtott orrmányaikkal simogatva, mély bömböléssel nyug­tatják meg kicsinyeiket, a többiek pedig felemelt orrmányokkal készek a harczba elegyedni.

A küzdelem rendesen rövid, mert a feldühitett elefántok csakhamar körbe fogják s alaktalan tömeggé tapossák, döfölik a csikosbőrü ragadozót...

A miket itt elmondtunk, az még nagyon kevés, hogy ezeknek az óriási kolosszusoknak szel­lemi képességét kellőleg megvilágitsuk - de ebből a kevésből is tagadhatlanul bebizonyul az, hogy némely magasabb fejlődésü állatnál az ösztön mellett oly felsőbb szellemi képességek is szunnyadoznak, miknek felébresztésével az ösztön öntudatlan nyilatkozása helyett, az ön­tudatos értelem és ész világa lép előtérbe.

A „Cullebrilla d’oro”.

Felkelt a nap. A rengeteg sürü homálya lassan átlátszó zöldes félhomálylyá derült, a világo­sabb helyeken azonban a maga egész aranyos fényében ragyogott be a reggeli napsugár.

Rikácsoló zajgás, ugrálás s repkedés hangzott mindenfelé, mert a sok majom, madár ezerféle hangon lármázott, csevetelt.

Az őserdő e része itt-ott apró tavaktól, pocsolyáktól fénylett; hatalmas ceibafák, törzseiken liánok és fafojtogató folyondároktól befutva - emelkedtek a magasba...

Egyik százados ceibafán a totopo, ez a pompás, karcsu macska fujt, kurrogott és mérges nyávogással fenyegette az ingerkedő csuklyás majmokat.

Egyszerre a topo nagy szökkenéssel tünt a sürübe, mert két megszökött néger rabszolga bukkant elő a fák közül.

A két beesett, fakó arczu ember, az éhség mindent feledtető mohóságával esett a kinálkozó bogyóknak és gyümölcsöknek, miközben a fiatalabbik madárfészek után keresgélve, eltávo­zott társától.

Egyszerre az öreg Tóbiás rövid iszonyodó kiáltását hallotta, olyanformán, mintha valami torkába fojtotta volna a hangot.

Rövid volt e hang, mégis jéggé dermesztette minden csepp vérét, mert a legvadabb halál­félelem volt benne kifejezve.

Pár ugrással a tisztás szélén állott - és az öreghez akart rohanni, ki egy piros virágu ompa-bokor mellett állva, mindkét kezével ennek ágaiba fogódzott.

Arcza szürkés fakó volt s minden tagja remegett a félelemtől, csak ugy rezegtek bele a bokor levelei, tekintete pedig mondhatlan iszonynyal a kis tisztás közepére volt szegezve...

A mint oda pillantott, neki is lassu reszketés állta el minden tagját és szive összeszorult...

- A Culebrilla d’oro! Az arany-kigyó! - rebegék ajkai hangtalanul.

A tisztás közepére egészen odatüzött a reggeli napsugár s a bársonyzöld mohon egy közép­nagyságú kigyócska, alig méternyi hosszu, karikázott ide-oda...

Majd hullámvonalakban tekergőzött, majd rétes-alakba kunkorodva, ágaskodott, nyullott jobbra-balra, felkuszva az aláhajló vékony ághegyekre és törékeny virágkocsányokra, hogy a reggeli nap meleg sugarai csillogó testének minden részét átjárják.

Mert teste ugy csillogott, fénylett, mint az olvasztott arany. Valahányat mozdult, annyit villant az aranysárga szin minden zománczában, a legsetétebb narancsszintől kezdve, egészen a régiek fehér aranyszinéig, szemei pedig a legbársonyabb buzavirágkék szinben égtek, mint két pompás zafirkő vagy naftaláng.

Egyetlen vesszőütéssel meg lehetett volna ölni, de Phőbus, még sem mert mozdulni, hanem hálát adott magában a szent szűznek, hogy léptei zaját elfojtotta a lágy mohu talaj, alakját pedig elfödik az ágakról aláhajló folyondárszálak. Különben már halott ember volna, a minthogy halott lesz pár perczek mulva az öreg Tóbiás.

Mert e kis kigyó a guyanai erdők halálangyala! Előle nem lehet menekülni, ellene nem lehet védekezni. A ki rá bukkan, az a halálfia. Nemcsak azért, mert minden élőt, minden mozgót megtámad, megmar olyan gyorsasággal, mint a kilőtt nyil, hanem azért is, mert közelében - mint valami testőr - mindig egy Szukuruku-kigyó tartózkodik rejtekben és nem is gyanithatni, honnan, merről veti magát az emberre ez a hat-nyolcz láb hosszu, emberkarvastagságu hüllő, melynek mérge a legerősebb emberből is másodperczek mulva hullát csinál menthetetlenül.

Phőbus sem mert mozdulni. Még lélegzetét is visszatartotta, mert nem tudta, hogy hol lappang a Culebrilla d’oro testőre, a Szukuruku? Gyanitotta ugyan, hogy valahol az öreg Tóbiás közelében rejtőzködik, hogy legelső mozdulatánál nyilként reávesse magát.

Szemei villogva siklottak egyik bokorról a másikra és egy terebélyes, fehérvirágu upie cserjén állapodtak meg.

Ennek levelei között, mintha egy lapos, szivalaku fej körvonalait látná és a szürkébe játszó vastag testet lomha gyürükben az ágak köré tekerődve.

A lapos nagy fej most megmozdult és zöldes lángolásu fény czikkázott a levelek homályában: a Szukuruku alattomos, vad pillantása...

A leskelődő kigyóról tekintete most az öreg Tóbiásra tévedt, ki tán már rég összeroskadt volna a félelemtől és borzadálytól, ha kezeivel görcsösen az ompa virágos ágaiba nem kapasz­ko­dik. Igy is görcsös remegés rázta meg időnként hatalmas testét és szemei üres, téveteg te­kin­tettel meredtek az, arany-kigyó csillogó gyürüire, mely fürge ficzánkolással egyre közelebb-közelebb csuszott hozzá... és midőn mezitelen lábaihoz ért, felágaskodott és czombjára tekerődzött.

A jéghideg gyürük érintésére - az irtózat és kétségbeesés nem emberi kiáltása hördült fel melléből és az öreg teste megtántorodott.

Ebben a pillanatban az upie bokor levelei megzördültek s dühös sziszegés között, kilőtt nyilként vágódott elő a Szukuruku... s karjai és derekára tekerődzött.

Egy pillanatig undok fejét messzire hátraszegezve, szikrázó szemeivel, sátáni dühvel reá­meredt, azután horgas méregfogaival egymásután kétszer a nyakába harapott...

Többet Phőbus nem látott. Mintha sürü felhő ereszkedett volna szemei elé, egyet fordult vele minden és végig esett a puha, vastag mohon.

A nap már magasan járt az égen - midőn magához tért s nagy nehezen feltápászkodott...

Szemeit forró könyek nedvesiték, midőn öreg barátja felpuffadt, szederjesen szürke hulláját a virágos bokrok között mozdulatlanul heverni látta. Körülötte a fü és moh vértől ázva vöröslött, mert az arany-cokra és a Szukuruku marása következtében a vér nemcsak a szájon, orron, füleken és szemeken indul meg rohamosan, hanem a test valamennyi pórusán át kiszivárog a legutolsó cseppig, sőt oly iszonyu még e méreg ereje, hogy a test a halál beállta után rögtön bomlani és oszladozni kezd.

Egyes-egyedül maradt tehát a vészes rengetegben!

Az arany-kigyó még ott játszott, ott sütkérezett, de testőrét a Szukurukut nem látta, hiába kémlelte át éles szemeivel egyenként a körüllévő bokrokat...

Egyszerre összerezzent! Olyan tisztán, olyan élesen hangzott alá sebes egymásutánban a magasból eme emberhang forma kiáltás: „Guaco! guaco, huapo!”

Feltekintve, a magas ceibafa kiálló ágán egy ölyv formán tarkázott kékesszürke madarat látott ülni, hosszu, villásan osztott farkkal...

„Guaco, guaco”, hasitá élesen másodszor is a madár hangja a levegőt, azután a magasba hibbanva, nagy körökben kezdett keringeni a tisztás felett.

Phőbus ujjongani szeretett volna örömében, mert megismerte a kigyóölő-madarat, a mérges-kigyók eme engesztelhetetlen üldözőjét és pusztitóját.

- Öreg Tóbiás, mindjárt meg lész boszulva! - mormogá és szikrázó szemekkel kisérte a madár körded szállongását.

Mikor a kigyóölő első sivitása felhangzott, a Culebrilla d’oro nyilként pattant fel fektéből és rétesformán összekunkorodva, magasba szegzett fejjel vigyázta minden mozdulatát, lassan maga körül forogva.

A madár ezalatt lassu köröket irva, keringett a tisztás felett. Jó hadvezérként először is a terepet, ellensége nagyságát és erejét kémlelte, csak azután huzott nyilegyenesen fölfelé s egy szempillantásig mozdulatlan pontként lebegett a magasba, azután szárnyait összekapva, mint a leeső kő, úgy vágódott le a kigyóra.

Aczélrugóként pattant ennek feje előre meresztett lábai és melle felé, de már akkorra egyik szárnya védő pajzsként fedte el ruganyos tollaival, mik alól gyors csapásokat hullatott éles csőrével ellenfele ragyogó testére...

Ebben a formában folyt a harcz jó ideig. Az Elanus fel-fel röppent, le-lecsapott, a kigyó pedig, mint valamely ördögorsó, pergett sokszor egészen a farkahegyére ágaskodva, sőt ölnél maga­sabban fel-felvágta magát a szállongó madár után a levegőbe, néha pedig egész hosszában lelapulva a fü közé, próbált a védő-szárnyak alá vágni, tűhegyes méregfogaival, melyek, mintha rugók mozgatnák, pattogtak, előre-hátra.

Hanem a kigyóölő már jól ismerte ezeket és a következő cselvetéseket és csak ugy csattogott, ugy paskolta félre szárnyaival, vagy rugta fel a levegőbe.

Hiába tekerődzött egy-egy magányos csemetére, hogy testét, mint valami ostort suhogtassa, el lett verve, mikor pedig az ágak védő sürüje közé akart menekülni, utját állta, visszaszoritotta.

A sikertelen támadások folytán, a kigyó dühe nőttön-nőtt. Szinezete ijesztő rohamosan változott világos-sárgából setétrézvörösre és viszont, szemei pedig kék lángocskák gyanánt sziporkáztak és hangja nem is sziszegés, hanem éles sipoló fütyüléssé változott.

Már tépett tollak szállongtak szerteszét a levegőben s a kigyó teste több sebből vérzett, a küzdelemnek még sem akart vége szakadni - legalább a madár részéről nem!

A culebrilla valahányszor sebet kapott, mindig megkisérlé a menekülést s hol valami lyukba, hol a tüskés sürüség közé akart surranni, de a guaco mindannyiszor utját állta. E miatt - végsőkig ingerült dühében - a védelemre többé nem is gondolva, testének egész sulyával vetette magát rá és szárnya alatt körülgyürüzve, többször a mellébe harapott, azután ereje vesztetten esett vissza a földre.

A guaco, testében érezve a halálos méregfogakat, vad vijjongást hallatott s letépve magáról fáradt ellenfelét, nyilsebesen a közeli ceibafára szállt és szaporán tépni, szaggatni kezdte a törzsre és fákra kuszott élősdi-növény leveleit és miután vagy tizenkettőt nagy mohón elnyelt belőlük, neki esett a kéregnek s csőrével babszemnagyságu darabkákat hasogatva le, ezeket is sebesen elnyeldeste, azután harczi kiáltását hallatva, ujra nekitámadt a culebrillának s rövid küzdelem után, végleg megölte...

Szétroncsolt fejjel, görcsös rángások között a kigyó utolsókat vonaglott, de a bátor madár is csunyán össze-vissza volt tépve. Kuszált tollazattal, leeresztett szárnyaira támaszkodva, lihegett egy kevés ideig, azután lankadt, szédelgő szárnyalással a ceibafára szállt és megint néhány levelet és kéregdarabkát evett meg a kuszó-növény leveleiből.

Phőbus nem akart hinni a saját szemeinek. A kigyó megdöglött, de az általa megsebzett madár még él!

Résztvevőleg nézte a kinosan pihegő madarat, melynek fényes szemei megtörten elhomályo­sodtak. S bár alig birta magát fentartani az ágon, mégis kimondhatlan mohósággal nyelte, ette a kuszónövény kérgét és leveleit.

Minden szempillantásban várta, hogy döglötten fog lehullani, de e helyett, kimondhatlan bámulatára, perczről-perczre vidorabb, élénkebb lett.

Szemei csakhamar visszanyerték előbbi tüzes ragyogásukat s szárnyait párszor erőteljesen megsuhogtatva, messzehangzón éles kiáltását hallatta és mintha mi sem történt volna, kuszált tollazatát kezdte rendezgetni horgas csőrével. - Mikor ezzel készen lett, méltóságos szárnya­lással a magasba emelkedve, győzelmet hirdetőn hallatá éles csatakiáltásait - azután sebes szárnyalással eltünt a messzeség kéklő homályában.

Egy napon Caracas város lakói a legnagyobb izgatottsággal tódultak a piacz felé, mely - miután a bikaviadalok is itt tartattak - egész arénaszerüleg volt épitve.

Mikor a kormányzó aranyhimes, tenyérnyi vállrózsákkal ékitett egyenruhája megcsillant az esztrádán, a porondon egy néger jelent meg. Ez volt Phőbus. Vállán durva szövetü zsákot tartott, baljával pedig hordóformán font szorosan lekötözött vesszőkast hengergetett.

A néger késével elvagdosva a kas fedelét lezáró szivós kuszó indákat, válláig meztelen kar­jaival a kasba nyult és egy vérvörösen csillogó korallkigyót rántott elő, melynek marása, ha nem is okoz minden esetben halált, olyan tébolyitó kinokat idéz elő, hogy meg kell az illetőt kötözni, különben szétzuzza fejét a falakon, megöli magát, csakhogy megszabaduljon a leir­hatlan fájdalmaktól.

A nézősereg hátán hideg borzongott végig s a nők eltakarták arczukat, mert a néger meztelen karjaiból csak ugy csurgott a vér, ugy összemaratta magát a dühében ide-oda vágódó kigyótól. Aztán a földhöz vágva, meztelen sarkával összeroppantotta a mérges hüllő fejét. Most kinyitotta zsákját és egy marék zöld levelet s barnás kérget evett meg, mihez a banda néhány akkordot recsegtetett kiséretül.

A nézősereg még lélegzetét is visszafojtotta. Mi fog ezután következni?

A néger ujra belenyult a kasba. Az ijedtség, az elszörnyedés kiáltása zugott el mindenfelől, mert kezei között egy hét láb hosszu Szukuruku sziszegett, rángott, hogy alig birta megtartani.

Ez maga az eleven halál, a bibliabeli halálangyal! Marása menthetetlenül öl, alig öt-hat percz mulva, a nagyobbaké pedig még hamarább.

A néger meg-megingott a bőszült hüllő erős rángásai alatt, melynek szemei zöld lángban sziporkáztak s hasadásig tátott torkából fehéren villantak ki sarlóformán hátragörbülő, majd két czentiméternyi tűhegyes méregfogai...

A néger jobb markát egy kissé alácsusztatta a kigyó nyakáról, mire ez vad dühvel, kilőtt nyilként vágott a meztelen karhoz kétszer egymásután...

Mindenki irtózva nézte a vérző sebhelyeket, a néger pedig kirántva kését, egy kanyarintással leszellte a kigyó fejét és megnyugtató mosolygással rázta le derekáról vonagló testét, azután ujra egy nagy marék levelet evett meg az előbbi ismeretlen növényből...

A kormányzó csodálkozó arczczal intett a négernek, ez azonban bocsánatkérő hajlongással rázta fejét és érthető mimikával jelezte, hogy legfőbb mutatványa még hátra van.

Egy csomó falevéllel letörülve a vért karjairól, óvatos lassusággal tolta félre a kas fedelét és a vigyázva kiszedett lomb és fü között, egyszerre, mintha az aranyos napsugarak ragyogó játéka czikázott, villant volna meg. És mikor fekete karjait a magasba kapta, ezekben fénylő nap­sugárként ragyogott a ficzkándozó culebrilla...

A rémület és iszony elszörnyedő zugása hallatszott mindenfelől; az arczok elhalványultak s mindenki félve hátradöbbent, midőn a halálos mérgü hüllőt a néger körülhordozta, hogy mindenki láthassa, miszerint tűhegyes méregfogai sértetlenül ott csillognak felső állkap­csában...

- A Culebrilla! A Culebrilla! Öld meg, öld meg! - zugák minden oldalról feléje... Ennek marásától semmi sem ment meg az ég alatt!

Phőbus győzelmesen nevetett, azután elereszté a kigyó összeszoritott nyakát, mire ez leir­hatatlan dühvel mélyeszté mellébe és karjaiba fogait. Azután párszor megpörgetve feje fölött, szétlocscsantá fejét az aréna gránit falain, maga pedig nyugodtan leült a vesszőkasra.

A zenészek trombitáiba befagyott a hang és egy légy dongását meg lehetett volna hallani abban az izgalmas lélegzetfojtó várakozásban, a mivel az egész közönség a kormányzóval együtt a méreg hatását várta.

Még a röpke másodperczek is óráknak tetszettek és egy, kettő, három... öt, hat másodpercz, egy... öt... tiz egész percz, egy negyed óra mult el. A négeren, bár nagy bágyadtság látszott s bőre fakó lett, szemei megtörtek, reszketett minden tagjában, de nyugodtan ült helyén és folyton ette zsákjából ama bizonyos zöld leveleket.

Rövid félóra elteltével - Phőbus ujra visszanyerte előbbi erejét. Bágyadtsága, fakó szine eltünt, szemei élénken, bőre pedig ismét fényesebben, fekete szinben ragyogott. Ekkor élénken felpattanva, ruganyos léptekkel tartott a kormányzó esztrádája felé.

Phőbus egy kevés ideig beszélt a kormányzóval, mire ez barátságosan a vállára veregetett - azután csendet intett jobbjával, mire a néger az esztráda szélére lépett és elbeszélte a kigyó­marást gyógyitó növény felfedezésének történetét.

Mikor e felfedezés hire villámgyorsan bejárta egész Braziliát és Észak-Amerikát, a guaco növényt nemcsak ezen országokban, hanem még Indiában, Martinique szigetén stbi meghono­sitották. Hanem, csudálatos dolog, az átültetett és mesterségesen kultivált növény elvesztette csudás erejét, valamint száritott állapotban sem hatékony. Csakis eredeti helyén, az Orinoko erdős vidékein van meg leirt, hatékony ereje.

A kigyóméreg doktorai.

Olyan tudósok, kiknek minden szava tekintély, az afrikai kigyóbűvölőkről annyi csodás és rejtélyes dolgot beszélnek el, melyeknek szemtanui voltak, hogy ezekkel szemben a kétkedés egyszerre elhallgat s a kutató tudomány neki áll e rejtélyes dolgok tanulmányozásának.

Mert valóban csudás, majdnem földfeletti dolgok azok, melyeket az afrikai méreg-doktorok indiai kartársaik ügyességét messze fölülmulva - produkálnak.

Ezek nem szeliditik hétszámra a cobrákat, s nem muzsikálnak nekik, hogy tánczoljanak, hanem egyszerüen, a hol egy mérges kigyót meglátnak, legyen az kicsiny vagy óriás, minden habozás nélkül megfogják, s alig volt rá eddig eset, hogy a kigyó még legbőszültebb állapo­tában is megmarta volna egyiket vagy másikat, sőt a legtámadóbb természetü kigyók is eddig megfejthetetlen módon, messziről megérezve közeledésüket, sebesen elmenekülnek előlük.

Az indiai kigyóbűvölőket, ha megmarja valamelyik szemüveges kigyójuk, csak ugy belehal­nak, mint más közönséges ember, daczára minden hókuszpókuszkodásuknak, a rejtélyes kigyókőnek és ámulétnek, a megmart egyéneket is csak kivételes ritka esetben tudják meg­men­teni, az afrikai méregdoktorok pedig, igen sok esetben, midőn már a vérömlés a póruso­kon van és a halálos agónia is beállott, - megmentik a halállal vivódókat...

Az orvosi tudomány lázas érdeklődéssel vizsgálja ezeket a gyógymódokat, s évenkint számos gyarmati orvos utazik Afrikába, hogy e gyógymódok titkát ellesse és tanulmányozza, annál inkább, mert e sötét, titokteljes földrész, par excellence hazája a leghalálosabb mérgü kigyók­nak, s ugy itt, mint Indiában évenkint 20-25 ezer ember veszti el kigyómarás következtében életét.

Azonban ezek a méregdoktorok, kik hazájukban a boszorkánymesterek misztikus hirében állanak, a fehér emberekkel szemben végtelen titkolódzók és zárkózottak. A legfényesebb igéretek sem hatnak reájuk, pedig majdnem valamennyi szegény, mint a templom egere.

Ha egyik-másik benszülött boszorkánymesterré, azaz kigyódoktorrá akar lenni, ezt suhancz korában kell kezdenie. A méregdoktorok legvénebbje először is mindenféle borzalmas hókusz­pókusz között neofitává avatja, azután, hogy szervezetét a méreg iránt ellentállóvá tegye, fokonként nagyobbodó adagokban mindenféle kigyómérget ád be neki, időnként pedig megmaratja, vagy beoltja valami nem halálos fajta kigyóméreggel. Tökéletes boszorkány­mesternek azonban csak akkor lesz elismerve, ha a Naja-haja, Szarvas-vipera, Efah és a pöfedező Vipera, e leghalálosabb mérgü kigyók marását baj nélkül kiheveri. Ez náluk a doktorátus és az oklevél.

Ennyi és nem több, a miket titkaikból sejteni lehet. Doktor Bolten, madrasi orvos, olthatlan tudományszomjától késztetve, a fentebb vázoltakat maga-magán kezdé végig próbálni, de megjárta, mert rettenetes kinok közt belehalt. Igy tehát kell még más egyéb titkos szereiknek is lenni, a mivel a vért és szervezetet ellentállóvá tudják tenni.

A csudával határos megfejthetetlen valami, hogy egy-egy ilyen méregdoktor turbánja, öve és más egyéb viselt ruhadarabja vagy rongya, mi a piszok és izzadtság minden nemével át van itatva, járva, biztos és felülmulhatlan gyógyszer a kigyómarás ellen. E ruhadarabok egy csücskét, vizbeáztatva, mig csak piszkossá nem zavarodik tőle, ez a viz minden embert, állatot megment, ha beadják neki, még akkor is, midőn már az agónia jóformán beállott.

Amralnak, a Namaqua törzs harczias főnökének, szintén volt egy ilyen piszoktól átjárt, valaha vörösszinü gyapotsipkája. Egy messze vidéken hires kigyó-doktortól vette el részint ajándé­kul, részint erőszakkal. E sapka igazán a mesék bűvös sapkája volt, mert minden esetben segitett és egyedül ennek a nedvével mentették meg a tudós Anderson testvérét, midőn egy Efah-vipera megmarta és ennek, valamint az alábbi csudás eseteknek volt tanuja maga Anderson, Harting és Liále nevü utazók.

Matubi nagyhirben álló méreg-doktort a Namaquáknál, Anderson megbizta, hogy egy puffado­zó viperát (Cerastes caudalis) fogjon részére. Ez a Capföldnek legmérgesebb s leg­félel­mesebb kigyója, mert marása után a halál gyorsan bekövetkezik, e mellett nem menekül el a marás után, mint a legtöbb, hanem ujra meg ujra támadva, oly görcsösen ragadja meg áldozatát, hogy alig lehet a sebtől elválasztani és ennek folytán mirigyeinek majdnem egész méregtartalma a sebekbe ömlik.

Egy ilyen kigyó vetette magát hátulról Matubira, azzal a sajátságos, kikerülhetetlen ugrással, a mi csak ennek a fajnak tulajdona. Tiz lábnyi távolságról ugrott rá, s olyan erősen harapott balkarjába, hogy egyik méregfoga a sebbe tört, midőn attól elválasztották.

A sebet zöldes szinü, nyulós méreg fedte. Matubi kihuzva a méregfogat, nyugodtan tért vissza Andersonnal a tanyára, s egész nap szemük előtt maradva, a mérget a seben hagyta száradni és semmi ellenszert nem vett be. A rosszullétnek semmi nyoma sem mutatkozott rajta, s Anderson nem akart hinni szemeinek, midőn másnap a sebet majdnem egészen begyógyulva találta. Pedig épen azon éjszaka folyamán két vonó ökrük döglött meg kigyómarás következ­tében.

Kretsmar meg a következő esetnek volt tanuja:

A Waál nyugati részét járva, egy rekkenő meleg délután egy boer telepre érkezett, hol nagy ijedtség és zürzavar uralkodott; mert egyik omladozó kőfalról egy hatalmas Naja-haja, az afrikai Cobra di Capello ereszkedett alá, még pedig a fekete fajtából, mely a legbőszebb, leg­mérgesebb...

A férfiak távol voltak, a nők és gyermekek pedig nem mertek mozdulni sem. A rémület valamennyit a földhöz szegezte.

A kigyó majd egy öl magasra ágaskodva, szikrázó szemekkel himbálta magát ide-oda, mintha azt keresné, melyikre vesse magát.

Egyszerre a telep végéről egy vén szerecsen bukkant elő, kit mint méreg-doktort és varázslót ismert az egész vidék.

- Apoll! Egy fekete cobra fenyegeti a nőket és gyermekeket. Eredj oda és fogd meg! - kiabálták a kunyhóból feléje.

Apoll vagy kétszáz lépésnyire lehetett, mégis, midőn a felőle fuvó szél megcsapta a kigyót, ez nyilként rándult össze s a legnagyobb dühből a legnagyobb félelembe csapva át, iparkodott menekülni. De nem volt közelben semmi lyuk vagy üreg; igy hát csak nyugtalanul csuszkált ide-oda, a támadásra nem is gondolva.

Minél inkább közeledett a néger, a cobra annál félénkebb, aggodalmasabb mozdulatokat tett, midőn pedig melléje ért, összegömbölyité magát s fejét eldugva, mozdulatlanná meredt.

Ekkor Apoll föléje hajolt s kezeit, mintha meg akarná delejezni, néhányszor ide-oda vonta felette. A kigyó testét minden mozdulatra görcsös remegések rángatták s a legfelületesebb észlelő is láthatta, mennyire iparkodik a néger titokteljes ereje elől menekülni, mig végre lankadtan megadta magát, mire ez felvette és gombolyagba gyürve gyapjas fejére helyezte.

Ebben a pillanatban azonban nyilként egyenesedett ki, s farkával átgyürüzve nyakát, a leg­vadabb dühvel sziszegett, himbálódzott arcza előtt. Ennyi idő alatt más tiz embert rég halálra mart volna, de Apoll a legnagyobb nyugalommal egyszerre csak megfogta a kigyó fejét s a legkisebb ellenállás nélkül szétnyitá állkapczáit s két ujjával kitörve páros méregfogát, a leg­nagyobb élvezettel szürcsölé fel a fogtöveken meggyülemlő zöldes szinü méreg-cseppeket.

Kretsmar eleintén gyanakodott, hogy tán a cobra régebben meg lett szeliditve Apolltól, de másnap Apoll szintén a fenti módon egy ugyanilyen nagy fekete cobrát fogott, és anélkül, hogy méregfogait kitörné, inge alá mellére rejté s a kigyó meg sem mozdult.

Ama tanya udvarán, hol Kretsmar lakott, egy nagy sörényes pávián volt láncra kötve. Apoll kikapva a kigyót, a majomra hajitá. Rettenetes küzdelem vette most kezdetét.

A hatalmas állat rémségesen bőgött, a cobra pedig, mintha minden dühét ezen akarná ki­tölteni, villámgyorsan megmarta, szoritotta és a pávián pár percz alatt görcsös rángások közt megdöglött.

A gyógyitás módja pedig, a hogy a méregdoktorok eljárnak, a következő:

Egy hottentotta pásztort balkarján megmart egy puffadozó vipera és e rettenetes méreg követ­keztében már pár percz mulva az erők és öntudat hanyatlása a halál elkerülhetlen közeledtét mutatták s daczára minden lekötésnek és beadott ellenszernek, mit Harting végzett, a beteg elveszté eszméletét, iszonyuan hörgött és agóniába esett.

Ekkor egy öreg, Mozambiqueból származó méregdoktort hivtak, ki csak akkor érkezett, midőn már a pásztor nem mozdult, teste hullaszerü fakó, szürke és már egészen hideg volt. Harting meg volt róla győződve, hogy itt már minden segély hasztalan; de ki irja le bámulatát, midőn az öreg méregdoktor megtekintve a beteget, jobbjával saját hóna alá nyult, s mutató-ujjára ragadt veritékét a mozdulatlan beteg orra alá kente.

Ebben a pillanatban a beteg erősen megrázkódott, mintha villamfolyam érintené és felnyitá szemeit. De a görcsös vonaglások csak kevés ideig tartottak. Ekkor a méregdoktor levette piszkos, vörös turbánját s egyik csücskét mindaddig gyurta, áztatta pár kanál vizben, mig csak a viz zavaros piszkos szinü nem lett, izzadtságával bekent mutató ujját pedig az előbbi módon megint orra alá kente s ezt négyszer-ötször ismételve, a beteg mindannyiszor erősebb rángások között megmozdult s vad pillantással nézett maga körül. A legerősebb rángásoknál a méregdoktor nagy nehezen megitatott vele két kanállal abból a piszkos vízből, mire pár pillanat mulva az egész fagyos test melegedni, hullaszerü kinézése pedig tünni kezdett. A beteg lassan-lassan visszanyerve beszélőképességét, iszonyu kinokról panaszkodott, mik csak akkor kezdtek szünni, midőn teste erősen izzadni kezdett. Másnap a kigyómarás félhalottja, Harting kimondhatlan bámulatára, egészen meggyógyulva, rendes foglalkozása után látott.

Számtalan ilyen, és ehhez hasonló gyógyitásokat lehetne még elmondani, mert az tagadhatlan tény, hogy a hol a méreg-doktor piszkos rongyaival megjelenik, ha az áldozat még meg nem halt, bizton meggyógyul. Sőt nemcsak a kigyómarást gyógyitják e csudaemberek sikeresen, hanem még az eddig gyógyithatlannak tartott nyil-mérget is, melyet a bushmanok, becsuánák és egyéb vad törzsek használnak.

Anderson tanuja volt, midőn egy fiatal boér a bushmanok elleni csatározásban ballábán meg­sebesült. A nyil meg lévén mérgezve, a seb körülötte már másnapon a szó szoros értelmében rothadni kezdett, az egész láb pedig sötétfekete volt. Az előhivott méreg-doktor, daczára, hogy a fiatal boér már alig lélegzett s testét jóformán a halál görcse majdnem egészen meg­merevité, három nap alatt talpra állitotta.

Még csak a következő érdekes esetet mondjuk el:

Egy fiatal hottentotta a méregdoktorságot ki akarta tanulni és e végből mindenféle mérges kigyót összefogott, s mérgüket lenyelte, hogy vérét közönyössé, ellentállóvá tegye.

Egy alkalommal egy fiatal boér, a kigyófogdosásnál vele találkozva, rábeszélte, hogy marassa meg magát egy kosarában lévő szarvas-viperával vajjon méregmentes-e már?

A szerencsétlen meglette, de minő irtózatos következményekkel! Pár percz mulva rettentő görcsök, azután hajlithatlan merevség állta el tagjait. Szemein, orrán, száján és testének póru­sain lassu szivárgással megindult a vér, miközben szemei annyira kidülledtek, majd kiugrottak üregeikből.

Minden bizonynyal meghalt volna, ha egy öreg méregdoktor kezelés alá nem veszi. Ez a meg­martnak hét-hét bevágást metszett, hátán, mellén, karján, vállain és czombjain s mindegyik vágásban más-más kigyó mérgét oltá egy furcsa szerszám segélyével, mit egy leirhatlan szagu folyadékba is bemártogatott. A fiatal hottentotta ettől aztán meggyógyult, de bőrszine egészen megváltozott s azóta egyikévé lett a leghiresebb méregdoktoroknak a környéken. Ez is már ujjainak puszta érintésével könnyebbülést okozott a megmart embereknek, hanem mellette megmaradni nem lehetett, mert ettől fogva teste türhetetlen, velőkig ható méregszagot lehellt minden pórusából.

A sivatagkirály vadászata.

Egyik felől fátlan, halotti némaságu fakóveres homoksivatag, másik felől ritkás mimóza-ligetek­kel beszórt füves lapály huzódik a messzeségbe s olvad bele a láthatár aranyveres biborába.

A nap már utjának háromnegyedrészét megtette s lassan hanyatlik alá a horizonton, a homok­sivatagon azonban még izzó, aranyveres pára lángol s a lég fojtó, perzselő, mint az ércz­kemenczék lehellete.

Egyetlenegy madár, egyetlenegy élő lény, vagy növény nem mozdul az izzó homoktengeren, csak a tikkasztó tibbah hajtja, kavarja a sárga homokfelhőket a messzeségbe, mindjobban kitakarva azokat a fehérlő csontokat, melyek messze elszórtan egy-egy szomjtól elveszett karaván utját jelölik.

A milyen halálcsendes e sivó homokpuszta, olyan zajos, lármás az élet, a mimóza-ligetekben, melyeknek fái már az alkonyat hosszu árnyaiba olvadnak.

Mindenfelől zürzavaros mekegés, bőgés, tombolás zaja hallik s nagy porfellegek kavarognak, gomolyogva egymásba, ezüstfehérre szürkitve a mimózák sárgazöld leveleit.

A füves lapályok szélein lakó nomád népek ilyenkor hajtják haza nyájaikat a szeribák védő rejtekébe, mert napszállat után már megnépesül a sivatag s a ragadozók orditása mennydörög az éjszaka fekete homályában.

Sasszeme megismeri a fészkéhez száguldó struczmadarat, a könnyülábu antilopokat a villám­gyorsan elvillanó árnyakból, azután szeribája keritését vizsgálja, nem bontotta-e meg az éjszakai vihar, vagy nem furt-e magának bejárót a puszták valamelyik ragadozója?

Ezek a szeribák három-négy méter magas, másfél méter széles karámok, a mimózák tüskés galyaiból rakva s ebbe hajtják éjszakára nyájaikat, és maguk a nomádok is ezen belül ütik fel sátraikat. Alig, hogy betódul a nyáj, eltorlaszolják tüskével a bejárást, mert mihelyt a nap vérpiros arcza letünik a láthatáron, minden átmenet és estszürkület nélkül egyszerre beáll a koromsötét, csillagtalan éjszaka.

A sötétséggel aztán lassan-lassan megszünik a zürzavaros bőgés és tombolás; mindegyik jószág megtalálja a maga helyét s lassan-lassan elhal a legkisebb zaj is és beáll az éjszaka visszhangos, álomhintő csendje.

Csak az örökké éber kutyák szaladgálnak még köröskörül. A legkisebb ágrecscsenésre, a leghalkabb levélzörrenésre, dühös csaholással rohannak ki és megfutamitják a szeriba körül ólálkodó hiénákat és sakálokat, mire ezek haragos vinnyogása még soká visszhangzik a távolból.

A felriadt nyáj ujra elcsendesedik, s maguk az éber nyájőrök is gazdáik lábainál nyujtóz­kodnak el.

A fel-feltámadó éji szellő halk fodrozással lebegteti a mimózák és oleánderbokrok levélkéit. Nagy denevérek libegnek nesztelen fantomokként a szeribák felett, körülrajzolva a virágzó fák lombjait, melyeken álmos pillangók szenderegnek, a nyáj fölött pedig duruzsoló fonással, nesztelenül szállong a zászlós lappantyu, a szunyogokat és legyeket kapdosva és sem közel, sem távol egyetlen más hang nem zavarja a sivatag halotti néma, de fenséges csendességét...

Egyszerre, mintha maga a föld kezdene megrázkódni, mintha titáni érczlovak rohannának át titáni érczszekerekkel, titáni érczhidakon, dörren meg süketen egy rettentő mennydörgés a vak éjszakában...

Ember, állat rémülten riad fel s egymást gázolja a nagy sötétségben.

A juhok, kecskék, tehenek, a rémülettől bőszülten nyargalnak köröskörül a szeribákban. Zürzavaros bőgés, eszeveszett tombolás közt akarnak a szabadba rohanni; a tevék előrehajlott nyakkal ágaskodnak, a toporzékoló lovak patái alatt dönög a föld, s rikoltó emberi hangok, zürzavaros orditás között gabalyodik az egész nyáj egymásra, tiporva, gázolva egymást. A büsz­ke, nemes paripák kétségbeesett erőlködéssel tépik, szaggatják fékjeiket, sörényük jobbra-balra repked és szemük szinte világlik a rémülettől. A nyáj hatalmas bikája nagyokat fujva bömböl s óriási teste reszket a félelemtől, és a bátor kutyasereg, mely az imént vitézül elverte a hiénákat és a szeriba körül ólálkodó párduczot, most félelmes vonitással, reszkető nyüszitéssel rohan a kunyhó felé s behuzott farkkal, remegve lapulnak meg gazdáik lábainál, kik maguk is tétlenül, tanácstalanul huzódtak meg kunyhóik falai között, lándzsájuk nyelét görcsösen szorongatva.

Kinek is volna bátorsága, hogy kimenjen akár puskával, akár lándzsával reszkető nyája védel­mére, mikor a Szaába (a nyájak ura) - igy nevezik az oroszlánt - közeledik és rettentő szemei, mint két vérveresen izzó széndarab, világolnak a fekete éjszakában?!

Még egy, a sivatag végtelenjén süketen átdörgő orditás harsan fel, mire a tomboló állatsereg mozdulatlanná mered rémültében, s minden izma reszket a legkisebbnek és legnagyobbnak... és e halálos csendességben nehéz és mégis könnyü léptek alatt dönög a föld, a száraz ágak recsegnek és a bokrok alaktalan sötétségében két vérveresen izzó pont közeledik... azután egy óriási árnyék repülve szöki át a négy méter magas tüskefalat s rettentő bődüléssel veti magát egy kétéves bikára. Talpának egyetlen csapására vértokádó szájjal roskad ez össze, s e rémitő csöndben csak elhaló hörgése s a vér bugyborékolása hallik.

Bojtos farkával hatalmas oldalait korbácsolva, rémitő morgással szegezi vérben izzó szemeit a hatalmas állatkirály a mozdulatlanságban remegő nyájra, azután egyetlen kapással - mint a macska az egeret - állkapcsai közé ragadja a kétéves bikát, egy szökéssel visszaveti magát a tüskefalon s futó dobogása még sokáig dong, visszhangzik a néma éjszakában...

A rémület által mozdulatlanná dermesztett nyáj most megint a legvadabb ijedtség, tombolás és zürzavaros lármában tör ki. A kutyák dühös ugatással rohannak ki, gazdáik az egymás hegyére, hátára torlódott nyájat terelik szét - és a fellobbanó tüz világánál látják, hogy a nyáj legszebb fiatal bikája hiányzik, melynek vérét most iszsza be mohón a laza, homokos talaj...

Nem költői képlet, se nem metafóra, mikor az oroszlán orditását a mennydörgés robajához hasonlitjuk és az a vak rémület sem tulzás vagy mese, mely az embert és minden szelid vagy vadállatot mozdulatlanná dermeszt, midőn e hatalmas hang végig dörög a sivatag végtelenjén, vagy megszázszorozzák a sziklahegységek szakadékai az éjszaka hangverő csendjében!

Először valami leirhatlanul rémes, idegreszkettető, sóhajtozó hördülés harsan fel s fokonkint csattogó mennydörgésbe mélyül, mintha maga a földgyomor kezdene morogni, dübörögni, azután egy rettenetes bődülés skálájában harsan fel, aztán megint a mennydörgés gördülő morajában és rémes sóhajtozó hördülésben hal el.

Az oroszlán azonban nemcsak éjjel indul préda után, mint eddig hitték, hanem világos nappal is, sőt sok esetben nem is lesből támad, hanem vadász és a szó szoros értelmében kinyo­mozza, felveri és meghajtja a szélgyorsaságu antilopokat, zebrákat s egy-egy ilyen vadászatra nemcsak párjával, hanem többedmagával egyesül.

Anderson, a hires utazó és vadász volt egy ilyen esetnek a szemtanuja.

„A rengeteg szélén, fák és bokrokkal benőtt meredek magaslaton töltöttük az éjszakát - beszéli.

Már a regg szürke fátyola oszlatta az éj homályát és keleten rózsaszinben derengett az ég alja és csak pár pillanat választott el a napkeltétől, midőn az erdőből egy nagy csapat kaffer-bivaly csörtetett elő lassu czammogással és békésen legelészni kezdtek a magas fűvel benőtt végte­len lapályon.

Aranyos-rózsaszin pára derengett a zöld sikon és a fekete óriás állatok, vastag, összenőtt szarvakkal fegyverzett hatalmas homlokukkal, vad tekintetükkel, csodálatos benyomást tettek a napkelte minden pompájától ragyogó tájon.

Egyszerre azonban, mint a közelgő zivatar dübörgése, mennydörgött végig a tájon egy hatal­mas dörrenés, majd mintha maga a földgyomor kezdene tompán dübörögni, erősbül folyton e moraj - mire az egész rengeteg egyszerre megelevenült s minden fa, minden bokor ingott, hemzsegett a repkedő szárnyasoktól, és a nyugtalanul menekülő rókáktól, sakáloktól.

Egész antilop- és zebranyájak rohantak, menekültek szélsebesen tova a sikon s egy percz alatt eltüntek a messzeség homályában, közvetlen felettünk pedig egész sereg gyöngytyuk és másféle minden fajta madár repkedett ijedt zavargással.

Majd egy csapat majom jelent meg az erdőszél fáin és vad ijedtséggel, visitó sikoltozás, s gurgulázó torokhangok között, nagy szökésekkel ugráltak át egyik fáról a másikra, temérdek madarat verve fel.

Csak a legelésző bivalyok nem mutattak semmi félelmet, hanem lomhán az erdőszél felé fordultak, ellenben lovaim és ökreim reszkettek, tomboltak és kötőfékjeiket akarták eltépni vad ijedtségükben, hottentotta szolgáim pedig, bár egészen fedve voltunk a magaslat fáitól és bokraitól, a fákra akartak felmászni.

Egyszerre az erdőből egy pompás fekete antilop szökkent ki, s mintha szárnyak vinnék, repülve száguldott végig a sikon...

Pár pillanat mulva azonban, mint a mennydörgés felcsattanó ropogása, harsantak fel azok az iszonyu alhangu bődülések, melyek a vadászó oroszlánt jelzik és mintha az egész erdő össze akarna roskadni, olyan recsegés-ropogás között törte ki magát egy óriási himoroszlán hat társától nyomon követve.

A sikra érve pár pillanatig ide-oda szökellt, óriási, bozontos fejét egészen a földre hajtva, azután iszonyu hördüléssel, öles szökésekkel rohant tova a megtalált nyomon, hat társa pedig hörögve, orditozva utána, bojtos farkukkal a levegőt korbácsolva.

Az antilop már messze volt, de az oroszlánok szélsebesen szökelltek utána és ha egyik-másik kitört a sorból, a bozontos vezér iszonyu orditással dörrent rá s hüvelykhosszu fogait vicsoritva, hörrenté vissza a sorba.

A fekete antilop pedig, e leggyorsabb antilopfaj, minden erejét összeszedve, szélsebesen rohant, repült előre és nagy térelőnyt is nyert üldözői felett; azonban, midőn egy kiálló meredélyről ez utjába eső patakot átszökte, a part tulsó része leszakadt alatta és a vizbe hemperedett.

Kigázolva a mélyből, lihegve, reszketve álldogált a partszél sekélyes medrében, mohó tekin­tetével a környéket kémlelve, de a felharsanó bődülésekre egyetlen szökéssel a partra ugrott és a lejtőn végig rohanva, egy kiszáradt patak ágyában kaptatott tovább, táborunk felé mene­külve.

A bivalyok akkor is, midőn az oroszlánok az erdőből kitörtek, mint valami fekete szobrok, olyan mozdulatlanul állottak, csak szarvaikat szegezték előre s néztek mereven a közöttük átrohanó oroszlánokra, mint a kik támadni ugyan nem akarnak, de a támadást elfogadni készek és egy vonalnyira sem tértek ki az orditó csapat utjából.

A patakig szélsebesen rohant a futó gím nyomán a vén vezér, ott azonban, hol ez vizbe zuhant, tétovázva fel-alá futkosott: bosszusan rázta, berzengette sörényét és haragosan orditott, midőn hiába szaglálódott a földön s a levegőben. Egyszerre azonban diadalmas bődüléssel szökte át a patakot és az omlásnál csakugyan rátalálván a gím nyomára, a kiszáradt patakágyon loholt, nagyokat hörrentve, sebesen előre.

A fekete antilop gyorsasága azonban lassankint hanyatlott, mert lapoczkáját az esésben megsértette s noha kétségbeejtő erőfeszitéseket tett, az oroszlánok mindinkább közeledtek, mintha az ő gyorsaságuk meg a zsákmány lankadásával folyton növekednék.

A mint az üldözők csapatja a magaslat lábánál elrohant, Anderson jól látta, hogy az elől­rohanó him egy iszonyu nagy s vén állat volt, hosszu, feketés sörénynyel, mely a düh és vérszomjtól berzengve mint egy tüskeerdő ingott az iszonyu fő körül, repülő, bojtos farka, mint egy fekete fejü óriási kigyó kanyargott, repült a levegőben, tátott torkából pedig, mely­ben egy emberfej ugy elfért volna, akár egy dió - vérvörös, borostás nyelv fityegett ki, a hófehér, hüvelyknagyságu fogak közül.

A végsőkig hajszolt gím - egyszerre félrecsapott és egy közeli sziklapadra akart felkapasz­kodni, de az omlatag paladarabok minduntalan kisiklottak hegyes patái alól.

Vértfagylaló volt e szegény állat kétségbeesett végküzdelmét nézni.

Minél inkább szoritották, annál szilajabb, botlósabb lett, szemei szinte világlottak a rémület­től, nagyokat botlott, s minden botlásnál riadt, kétségbeesett oldalrugásokat tett, s hangosan zihálva, hörgött és mekegett... és még két harmadáig sem jutott a magaslatnak, midőn egy kicsuszszanó palakődarab leverte lábairól. Hiába erőlködött, nem tudott többé lábrakapni, csak megtört tekintettel, panaszos mekegéssel vergődött, hánykódott a görgedező kődarabok között.

Az oroszlánok öles szökésekkel rohantak fölfelé s lábaik alól egész palagörgetegek omlottak a mélybe. Bődülésük rettentő mélyen és megrázón hangzott, midőn a vezér egyetlenegy három­öles szökéssel a vergődő antilopon termett s oldalait kigyódzó farkával korbácsolva, pár másod­­perczig egész rettentő magasságában és fenségében állt felette... azután talpának egyetlen csapásával ugy végighasitotta vékonyait, hogy a belek gőzölögve fordultak ki és társait haragos hördüléseivel visszarezzentve, nagy darabokban kezdte tépni, szaggatni a közösen ejtett prédát, a többinek pedig csak a feléjük rugott darabokkal kelle megelégedniök.”

Hindosztán csodái.

Nemcsak Nagy Sándor és Marco Poló idejében volt India a mesék, csodák és füszerek hazája. Regés, csodás világrész ez még ma is, vallásaival, szokásaival és népéletével.

Az „Ezeregyéjszaka” tündérmeséi elevenedtek fel az Indiában utazó előtt. A tropikus buja­ságu és mesésen szép növényzet, a szivárvány minden szinpompájában ragyogó virágözönnel ékeskedik. A hindu épitészet remekeit, ezeket a légies, csipkeszerü ékitményekkel áttört oszlopos palotákat, pagodákat, templomokat, amelyeknek lépcsőzetét zafirkék tó locsolja, visszatükrözve a sötét kék eget, arany fényözönébe vonja az izzó nap.

Az utas azt hiszi, álmodik, vagy a mesék egyik tündér-ligete nyilt meg előtte. S ez az álom folytatódik tovább, mert az idegenszerüségnek, a sajátságos szokásoknak, a csodának folyton uj és uj, más és más jelenete változik és tárul eléje.

Benareszben a pagodák szent ligeteiben maguk e ligetek őrei, a szent elefántok kérnek és gyüjtenek alamizsnát a látogatóktól. - Karratschiban pedig a fő Vishnu-templom lépcsőzete a krokodilok tavába merül, hol százával élnek e pánczélos szörnyek, a lakosságtól szentekként tisztelve. S mikor egy-egy hivő megvendégeli őket, az erkélyes fallal körültekintett s az össze­boruló lombu pompás fáktól árnyalt tó smaragzöld tükre forrni, hullámzani kezd. Óriási pánczélos hátak, iszonyu torku fejek merülnek fel s egymás hátán, farkaikkal tajtékot verve, tolonganak a lépcsőzet köré s merev, sárgászöld szemeiket sóváran ama brahminra szegzik, ki az ajándékürüt, vagy borjut darabonként dobálja nekik a tóba.

Az apró szigetkék megnépesülnek s az apró 1-2 lábnyi fürge fiókák sebesen szaladgálva, kapkodják el a prédát a lomha vén óriásoktól, amelyek azután dühösen csapkodják össze állkapcsaikat.

Zennanahban, Ambeer király tündéri épitészetü palotáját a szent majmok serege lakja, amelyeknek saját gyümölcsös kertjeik s veteményföldjeik vannak és a vallási dogmákból, a lélekvándorlás tanából kifolyólag, az állatok iránt szerfelett gyöngéd és figyelmes hindu nép bőségesen ellátja őket s szintugy a szolgálatukra rendelt papokat élelem- és javadalmakkal. Halállal bünhődnék az a meggondolatlan, ki egyet e szent állatokból megölne; aminthogy már sok angol tiszt életével lakolt, amiért egy-egy szentnek tartott majmot, vagy Vishnu istennő­nek szentelt pávát megölt.

Delhiben meg a beteg és elhagyatott állatoknak pompás kórházuk van, hol brahminok ápolják őket. Látni lehet itt bekötött lábu ökröt, sertést, felkötött állu majmokat, csonka szárnyu vagy lábu hollókat, keselyüket s a vénségtől fogatlan s már alig álló lovakat, megsérült kutyákkal és macskákkal egyetemben.

* * *

Az az utazó, aki oly szerencsés, hogy ajánló-levelet szerezhet egyik-másik nábobhoz, vagy fejedelemhez, az előtt egész teljességükben és varázsukban tárulnak fel India csudái, mérhe­tetlen gazdagsága és tündéries ünnepségei, melyeket csakis egy indiai maharadzsa kincstára bir ki s melyeket utánozni India és a környezet nélkül nem lehet. Aki e csudás dolgokat látta, azokat sem elfeledni, sem megfejteni nem birja; aki pedig hall róluk, az az „Ezeregyéj” valamelyik meséjét véli hallani.

Az ind vallás egyik legmegragadóbb czeremóniája a Vishnu istennő tiszteletére rendezett galambmenyekző.

E szelid szárnyasok a kékszemü és aranyhaju istennőnek vannak szentelve s ez iránti tiszte­letből minden ember, még a legszegényebb is, amint csak teheti, oly nagy számban tartja a ritka faju és szebbnél-szebb fehér s fekete és éneklő galambokat, a kajdácsok tarka szinében ragyogó egyéb indiai galambfajokkal együtt. Ezekkel azután évenként galambünnepélyeket rendeznek a legnagyobb fénynyel, pazarlással.

Az audhi-i maharadzsa 10,000 pár galambot tart Vishnu tiszteletére. Két nagy csodaszép palota van számukra épitve az audhi-i királyi palota kertjében. Keleti pompával külön udvartartás van egy brahmin vezetése alatt a galambok részére szervezve. Rendesen a Trimurti megtestesülése napján lesz e tizezer pár galamb házassági ünnepélye megtartva.

A drágakő, selyem, bársony, mely ez alkalommal a maharadzsán és környezetén ragyog, szinte megvakitja az ünnepi ruhába öltözött népet, mely zsufolásig tölti meg a galambpalota óriási udvarát. A kupolás, erkélyes, ballusztrádjaikon szőnyeges, különben egész virág­tenger­be fojtott paloták, a kolosszális disz- és templomelefántok aranyozott agyaraikkal, homlo­kukon egész uradalmakat érő „hét drága kő gyürüjének”csillagával, hátukon filigrán mun­káju tornyocskákkal és arany himzetü, földet seprő takarókkal, drágaköves csótáru, tom­bo­ló lovak, a papok, a fantasztikus zenekar sajátságos dallamaival, a galambok személyzete rikitó, ragyogó öltözetében, a katonák, bűvészek, bayadérek, a szemfényvesztők és a maharadzsa vadászai, solymászai, lovászai, szóval egész udvara s ehhez a bókoló, karcsu pálmák, óriási levélbokrétáikkal, az égő virágu gobeák, yuccák kandelláberszerü virágzataik­kal, draczenák s pandánok, banánok s ehhez a mindent megaranyozó s aranypárába burkoló, izzó sárga, tropikus nap, a setét ultramarinkék égbolt s a buja növényzet százszinü zöldje, százszinü virágtengere igazán a keleti regék csudás bűbáját s egy nagyhatalmu tündér varázs­palotáját tükrözik vissza.

A papok éneke, áldozata és imái után megkondul, azaz inkább megdördül, mint a tenger moraja a tam-tamok szivet reszkettető bugása s ennek utolsó rezgéseinél egyszerre, mint egy szinpadi függöny, szét-szétnyilnak a paloták előrészei s kirepül ütemes, andalitó suhogás között a tizezer pár galamb!

A szabadság mámorában nyilsebesen emelkedik fölfelé, mint egy tarka, hol terjengő, hol sürüsödő felhő, a szárnyas csapat.

Csudálatos, érzékkábitó, de édes zene hangzik alá a magasból!

Huszezer szárny suhogó zenéje! Ezerpár kisebb-nagyobb ezüst csengetyünek, mely a galambokra van erősitve, kristálytiszta csilingelése, beleolvadva a huszezer szárny suhogó zenéjébe: mintha egyenesen magából a végtelen aether magasából hangzanék alá ez az ütemes csengés, dallamos suhogás, mindig magasabb és magasabból hangzik alá. Majd olyan magasan szállnak, hogy csak elhintett fehér és fekete pontocskáknak látszanak az ég azurján s a suhogás-csengés csak elhaló visszhangként zeng alá, el-elhalva, fel-feltámadva.

Lélekzetét visszafojtva, halotti csendben s az égre függesztett szemekkel várja a tömeg a galambok alászállását. E napig ugy a him, mint a nőgalambok külön-külön épületben voltak tartva, hogy a párosodás csak e szent napon történjék.

A magasban kóválygó pontok mind nagyobbak, a suhogás, csengés mind erősebb lesz. Vishnu szent madarai gyorsan ereszkednek alá, méltóságos, lassu, de körded repülésben. Tollazatuk ragyog a mélytüzü nap sugarában! A fehér szinek világolnak, a szürkék és feketék érczfényben ragyognak.

Miután himek a nőktől eddig külön voltak tartva, már a magasban is kiválasztotta mindegyik párját s most azzal ereszkedik a tömeg alább-alább s a paloták teteje, kupolái és ballusztrádjai egyszerre megtelnek bugó, turbékoló párokkal. Ez a tizezer galambpár menyekzője!... Erre végtelen örömriadal harsan fel a tömeg ajkáról s vele felzugnak a tam-tamok dörrenései, megperdülnek a dobok, felzengenek a gitárok, guzlák s egyéb hangszerek, a fellegvár ágyui dörögnek, sőt még a paripák nyeritése, az elefántok menydörgő trombitálása is, uraik örömé­ben osztozva - belevegyül e hangzásba, elnyomva a bayadérek énekét s csengetyüinek zenéjét, kik hosszu fátylaikat a légben usztatva, aranypereczes bokáikon s gyürüs lábujjaikon forogva, lejtenek Vishnu tiszteletére.

E kápráztató ünnepélynek aztán folytatása van: lakomák, bűvészek és kigyótánczoltatók mutatványai, a tüzijáték. A gazdagok pedig megvendéglik s megajándékozzák ilyenkor szolgáikat és a szegényeket.

Ilyen alkalomkor aztán az európai oly csuda dolgokat láthat az indiai bűvészektől, hogy nincs az a Boscó, Philadelphia s másféle bűvészfejedelme Európának, ki utánok tudná azokat csinálni, vagy csak meg tudná azokat fejteni, A művelt európai nem hisz saját szemeinek, pedig e bűvészek majd egész mezitelen, szegény ördögök, csak egy vékonyka öv van csipőjükön s nem hordoznak magukkal, mint az európai hirneves kartársaik, egész raktárt, mindössze is egy lapos fonott kosarat és minden pódium s letakart asztal nélkül, egy leteritett gyékényen a nézőkhöz egész közel adják elő mutatványaikat.

Remekei az indiai bűvészetnek a következő mutatványok:

A bűvész egy akármilyen földdel megtöltött virágcserepet kér, s ott világos nappal - a nézőknek - ugyszólván - az orra előtt bizonyos port kever a föld közé s ebbe egy szem száraz angó-magot ültet; azután megöntözi és letakarja csöppnyi kertjét egy közönséges négy­szögletes vászonkendővel.

Rövid időre a kendőcske, - mintha tolná valami - közepén lassan-lassan emelkedni kezd, anélkül azonban, hogy a bűvész hozzá is nyulna. - Csak mikor már ugy nyolcz hüvelykre emelkedett, fogja meg a bűvész a kendőcske két végét, anélkül, hogy a cserepet megérintené és óvatosan felemeli. Az elbámuló néző előtt a cserépben egy nyolcz hüvelyk magas Mangó-csemete virul négy fényes zöld levéllel; e csemete egy hetes növésünek látszik. Ujra lefedi, mire a csemete négy lábbal magasabbra nő, s mikor felfedi, már két zöld gyümölcs is látszik rajta. Most negyedszer takarja le a bűvész, s véglegesen levéve a leplet, a fácskán érett Mangó-gyümölcsök vannak. Csak most érinti meg a fácskát először a bűvész, leszedi róla a gyümölcsöt s átnyujtja a nézőknek, kik azt megizlelve, teljesen érettnek, frissnek és zamatosnak találják. És ha a kétkedő európai saját szemeinek sem hive, - kihuzza a fácskát a földből, azt rendes, fejlődött gyökerünek és ép olyan törzsü-, kérgü- és levelünek fogja találni, akárcsak a szabadban felnőttet.

Még csodásabb mutatvány, mikor a bűvész világos nappal - az utcza közepén leteszi kerek, fonott kosarát, - melyből vastag spárgagombolyagot vesz elő. Ennek végét a kosár fedeléhez kötve, a testes gombolyagot egész erejéből a magasba hajitja. A gombolyag száll-száll s gombolyodik vég nélkül s mindig kisebbé válva, végre eltünik a nézők szemei elől, anélkül, hogy vissza leesnék. A legombolyodott zsinór, feszesen és függélyesen áll végével a végtelen­be veszve. Erre a büvész parancsára vele levő hat-nyolcz éves czingár fiucska elkezd a spárgán felfelé mászni, mindig magasabb-magasabbra, mig végre ő is eltünik a nézők szemei elől. Ugy-e ez lehetetlenség?! szemfényvesztés, hazugság?! A gombolyag nem maradhat fenn a semmiben! Bizonyára a bűvész a gombolyagot valami ház eresze, vagy csipkézetére dobta, ott megakadva a fiu is odakuszott s ott rejtőzött el?!... Nem! E mutatvány az utca közepén történik; a zsinór pedig mértani függélyesen áll, és a körüllevő házak oly alacsonyak, hogy ereszöket a nézők kezeikkel elérik s aztán annyi ember között csak akadna egy-két oly élesszemü, aki észrevenné ezt. De ez még nem minden! Kevés időre rá a bűvész hivni kezdi le a fiucskát. Ez felel és hangja a végtelen magasból halkan zeng alá - de nem jő elő. Igy feleselnek egy darabig, a bűvész kéri, majd parancsolja, hogy jőjjön le, végre fenyegetni kezdi. De a fiu még erre sem jő le. Erre a bűvész látszólag dühösen, kését fogai közé szoritva, kezd a zsinóron felfelé mászni, mindig-mindig magasabbra, mig végre ő is eltünik az elbámult közönség szemei elől. Néhány percz mulva velőtrázó halálsikoltás és rémes hörgés hangzik alá a magasból s a nézőközönségre meleg vércseppek hullanak; azután nagy robajjal a fiucska élettelen teste esik alá, vérrel és sebekkel boritva s zuzódik össze-vissza a földön. Azután, mintha semmi sem történt volna, utána a bűvész alakja kezd kiválni a semmiből s lassan aláereszkedni a spárgán. Közönyös tekintettel dob egy ócska teritőt a fiucska holttestére s eloldva a spárgát a kosár födeléről, nyugodtan kezdi ezen végénél felgombolyitani. A gombolyag mindig nagyobb és nagyobbá lesz s mikor már egészen felgombolyitotta, egyéb jószágaival együtt kosarába helyezi. Erre lerántja a teritőt a fiucska holttestéről, ez ép tagokkal, vér- és sebek nélkül, virgonczan szökik talpra s mosolyog a közönségre. Az ott levő európaiak kedvéért a bűvész egyik házból a fiuval nyolcz-kilencz láb hosszu vastag bambusz szálat hozatott elő, s ezt tenyerén egyensulyozva egész hosszában függélyesen a levegőbe hajitja oly magasra, hogy alsó végét kényelmesen elérheti. Erre a bűvész felmászik rá, s rajta különféle mutatványokat csinál. Végre leereszkedve, a rudat visszaviszi előbbi helyére.

Kigyók és sasok küzdelme.

Mindig szerettem volna látni s tüzetesen tanulmányozni, miként támadják meg s gyürik le az ölyvek a kigyókat, s hogyan védekeznek, kivált a mérges kigyók ördögien gyors támadása ellen?

A véletlen két pompás, s egészen kinőtt, s mi több egészen szelid Kigyászó-sast (Circaetus gallicus) juttatott birtokomba, éppen akkor, mikor terrariumom is nagyon népes volt, mert honi viperafajainkon kivül, még három ritka, de rettenetes vendége is volt, t. i. az afrikai homokpuszták félelmes réme: a Szarvas-vipera (Cerastes cornutus), melyeket Anisits D. János barátomtól kaptam, ki akkortájt éppen Essah vidékén időzve, kedveskedett négy egészen kifejlett példánynyal, de egy közülök az érkezés után kevéssel elpusztult.

E félelmes vendégek rémei az egész észak-keleti Afrika és Vöröstenger melléki pusztaságok és homokos vidékeknek, mert marásuk feltétlen halálos és a mellett könnyen ingerelhető, támadó természetüek. Szinezetük a homokos talaj sötétsárgás szinével egyez, sötétebb és világosabb foltokkal tarkázva, s fejükön, szemeik felett két hegyes, kissé hátrahajló szarvacs­kájuk van. A nap legnagyobb részét, magukat a homokba furva, töltik. Legtöbbször csak két hegyes szarvszerü nyulványuk mered elő a homokból. E szarvacskákat sokszor még a puszták madarai és egérkéi is az Acanthusok vagy Carduusok elhullott tüskés magocskáinak nézik és sietnek felkapni; de alig közelitik meg, már a másik pillanatban a kigyó feje kilőtt nyilként vágódik elő, s egy villámgyors vágással, méregfogait áldozatába mélyeszti.

Ezért rettegik e vidékek lakói is annyira, mert a mit az állatok és madarak éles szemei és ösztöne meg nem sejtenek, azt az ember még kevésbbé veszi észre. Igy rendesen csak akkor tudják meg a karavánok, vagy egyes utazók, mikor már a szerencsétlenség megtörtént és a segitség már késő. Nagysága rendesen két láb s néhány hüvelyk, mig vastagsága majdnem megközeliti egy csecsemő karjának vastagságát.

Hogy mily bőven termelik méregmirigyei a halálos mérget, bizonyitja az, hogy egymás után 20-22 galambot vagy házinyulat maratva meg velük, a méreg hatása és ereje egy csöppet sem csökken. E mellett szaporaságuk, még a legsivárabb, leglakatlanabb homokpusztákban is akkora, hogy méltán kérdhetni, hogy és miből élnek meg ily nagy számban az olyan lakatlan sivatagokon, melyeket még a tősgyökeres puszta-lakó állatok is elkerülnek?

Egyformán nappali és éjjeli életüek, mert jóformán nincs utazó, ki Afrikának fenti részeit keresztül utazva, ne bukkant volna reájuk, s legalább egypár teherhordó állata ne esett volna marásuknak áldozatul.

„Mert alig, hogy tábort ütve, a lobogó tűz mellé leheveredve, a már alig várt pihenésnek akartuk magunkat átadni, - beszéli Bruce - az egész tábor orditozva, fejvesztett ijedtséggel szökött talpra, s mindegyikünk egy-egy málhacsomagra vagy ládára ugorva fel, kezében bottal vagy sátorkaróval nézett fürkészve a megvilágitott helyekre. Ketten-hárman a ben­szülöttek közül, hosszu csiptetőkkel felfegyverkezve várják, mikor csusznak a tűz fénykörébe a félelmes vendégek. Csakugyan surlódva zörög a száraz homok a pikkelyes testek csuszása alatt! - Egy, kettő, három, hat, nyolcz, - tiz - Uram Isten! - tizenkettő, tizennégy jött táborunkba e félelmes szörnyekből, s a lobogó tűz világa és melegétől vonzatva, ennek fénykörében telepedtek le s furták magukat a homokba, vagy magasra emelt nyakkal, ki-be járó nyelvvel sütkéreztek s pislogtak a tűz világában. Egyik fogóval a másik után nyulnak ügyesen a benszülöttek a málhák tetejéről ágaskodva és kapják nyakon s dobálják egyiket a másik után a lobogó tűz közepébe. De mit használ ez! Alig, hogy aludni kezdünk, ujra rémülten felriad az egész tábor, és ez igy megy egész éjszakán át háromszor, négyszer, sőt többször is. Hogy honnan jönnek, s hol tartózkodnak ilyen tömegesen, azt még csak elkép­zelni sem birom.” És eme jelenet nemcsak Bruceval, de minden e vidékeken utazóval meg­történt, a ki a szabadban tábort ütött. A tűz világa és melege messziről odacsalja őket, tűz nélkül pedig táborozni a szabad ég alatt lehetetlen, mert megtörténik az, mi történt a két Breitgraad testvér utazóval, kik tüzet nem gyujtva, éppen azért, hogy ennek világa oda ne csalja ezeket a veszedelmes hüllőket, csak pokróczukba burkolódzva aludtak el Haam környékén, midőn egyszerre két velőtrázó rémkiáltás riasztotta őket fel. Az öregebb testvér felriadva, hevesen kapott mellette levő puskája után, de e pillanatban fájdalmas szurást érzett karján, közel a kézfőhöz. Mikor nagy nehezen világot gyujtottak, látták, hogy táboruk tele van szarvasviperákkal, melyek melegedni csusztak az alvók mellé. „Ne mozdulj, Ernő, ne mozdulj”, kiáltott öcscsére kétségbeesetten a bátya, puskatusával agyoncsapva azt a kigyót, mely őt a heves mozdulat következtében megmarta s megint ujra támadásra ágaskodott, azután elkapva egy fáklyát, azzal próbálta a marási sebet kiégetni. Hasztalan volt minden! A megmart tagok nála s két benszülöttnél rohamosan dagadni és feketedni kezdtek és észvesztő fájdalom, eszméletlenség s egyéb efféle tünetek közt halt meg testvére karjai között, a két arabbal együtt, a haami sivatag éjjeli csendjében. Daczára, hogy virrasztva várták a reggelt, mégis még két vizhordó állatjuk lett megmarva, melyek szintén megdöglöttek, rémitő halál­küzdelmek között.

Honi vipera-fajaink között legmérgesebb s támadó, vad természete miatt legveszélyesebb az orr felett szintén szarvalaku nyulványt viselő Homoki vipera (Vipera Ammodytes), mert ennek marása csak kivételes ritka esetben nem halálos, ellenben a közönséges vipera (Pelias Berus), a Reed-féle Vipera (Vipera Reedi) által megmarottak közül gyors segély és orvosi kezelés mellett, sokan életben maradnak, noha gyermekeknél és kisebb állatoknál ezek marása is feltétlenül halálos.

Mikor ismerőseim megtudták, hogy kigyászó sasaim és viperáim között viadalt szándékozom rendezni, velem együtt alig várták e napot, mert szerfelett érdekes és idegizgató látványnak igérkezett a küzdelem e félelmes ellenfelekkel, különösen a Szarvas Viperákkal szemben.

A viadalt megelőző napon sasaim nem kaptak enni, hogy annál nagyobb tűzzel támadjanak, s igy mikor a viadal napja elérkezett, éhségükben türelmetlenül, szárnyaikat suhogtatva szálltak fel-alá állványuk fokain. A küzdtér helyéül az udvarnak padló-egyenes része volt kiszemelve, melyet száraz homokkal vastagon behintettem, s e mellett a sasoknak védelmi- és támadó pontokul néhány egy-két láb magas fatörzs- és kecskeláb volt leállitva. A nélkül, hogy a körül­álló látogatókkal törődtek volna, tüzes, sárga szemeiket folyton csak reám függesztették e szép, ölyvnél nagyobb, felül fekete-barna, alól fehéres, barnán sávolt ragadozók, sőt a him még le-le is hibbant a kecskelábról s a hozzám legközelebbi fatörzsre szállt, érezve, és várva a prédát.

Előljáróban két, alig másfél lábnyi hosszu, ártatlan gyürüs siklót (Coluber natrix) vetettem nekik. A két madár lecsapott, s mielőtt a kigyók csak mozdulhattak volna is, már egy-egy erős csőrvágástól elszéditve, szétszaggatták és - mindakettőt elnyelék mohó gyorsasággal.

Mikor a viperák szekrényeihez közeledtem, láttam, hogy e félelmetes bestiák mód nélkül fel vannak ingerelve. Szünet nélkül fujtak, sziszegtek, s le-lekapva fejüket, tátott torokkal, még saját árnyékaik után is kapkodtak, s az üvegfalon keresztül minden mozdulatomat dühtől szikrázó tekintettel kisérték lángvörös szemeikkel.

Ingerültségük okát a zivatarra hajló borult, rekkenő idő, s szekrényeik ide-oda hordozgatása okozta. Csupán a három Szarvas vipera volt nyugodt. Féltestüket a homokba furva, lomhán elnyujtózkodtak, de merev, vad tekintetük azért minden mozdulatomat kisérte, fejüknek észre nem vehető lassu mozgásával.

Ez egy kicsit gondolkozóba ejtett. Féltem e ritka szép madarakat, a harcz kétséges esélyeinek kitenni. A legkisebb marás, s én meg leszek fosztva e nehezen megszerezhető szárnyasoktól. És ettől annál inkább féltem, miután azt hittem, hogy e fogságban felnevelt madaraknak nem lesz meg az az ügyességük és gyakorlottságuk, mint a szabadon felnőtteknek, ezen ördögi gyorsaságu, ingerült, mérges hüllőkkel szemben.

Erejüket és ügyességüket akarván mégis kipróbálni, hozzájuk méltó erős, de nem mérges ellenféllel, - egy-egy négy lábnál hosszabb, majdnem gyermekkar vastagságu Siklót vetettem mindegyik felé.

A két hatalmas kigyó, először is menekülni igyekezett, de mikor a két sas, egyetlen szárny­csapással előttük termett, hátra vágták magukat, gyürükbe kanyarodva, s fejüket emelve, tátott torokkal, dühösen sziszegtek és harapni igyekeztek. De a másik pillanatban mindakét madár egyetlen hibbanással derékon kapta hatalmas körmeivel a kigyókat. Ezek szemmel alig követhető gyors tekergőzésekkel vetették magukat előre, hátra, a madarak lábaira tekerődzve, ugy, hogy ezek jobbra, balra inogtak a hatalmas rángások alatt, hol farkukkal, hol leeresztett szárnyaikkal támaszkodva, óvták magukat a feldőléstől és szünet nélkül, nem törődve a kigyók harapási kisérletével, vagdosták, tépték csőreikkel a kigyók derekát. Igy folyt néhány perczig a heves küzdelem, s bár a sasok csőreikkel hatalmas vágásokat mértek a kigyók fejeire is, a gyors tekergőzés s a kigyók villámgyors ide-oda vágódásai miatt a csapásokat mindig elhibázták.

Különösen a him volt festői szép küzdelmében, mikor élesen, mintegy harczi kiáltásait hallatva, elsivitott, s szárnyaival is suhogva csapkodott, vonagló, tekergő ellensége felé.

Végre egy hatalmas csapással sikerült neki a kigyót annyira elkábitani, hogy ez lankadtan hátra hanyatlott és görcsös reszketeg vonaglások között vergődött az éles körmök között. Ekkor az éles csőr ujra lecsapott, s szemmel alig követhető gyorsasággal, három-négy darabra szakitotta a hatalmas nagy kigyót.

A nőnek kissé hosszabb küzdelemre volt szüksége, mig ellenfelét le birta gyürni, de végre ez is, a himhez hasonlóan végzett ellenfelével.

Most, egy e czélra készitett hosszu fogóval, két egészen kinőtt homoki viperát (Vipera ammodytes) vetettem a küzdtérre.

A két madár a küzdelem heve, s a felébredt harczvágytól nekiszilajodva, hibbant a kigyók elé, de a másik pillanatban rekedt, de éles vijjanással, mi ugy a meglepetés, mint a félelem kiáltása vala, villámgyorsan hátrapattantak. Sajátságos jelenet volt ez! Mig a siklókat, azokat a 4 lábnál nagyobb óriás példányokat is, azonnal, minden tétova és fontolgatás nélkül támadták meg, ezeknél, ugy látszik, megsugta ösztönük, hogy egészen más, halálos mérgü félelmetes ellenséggel állnak szemközt. A viperák villámgyorsan rétesforma karikába csavarodva, dühtől lángoló szemekkel, szájukat eltátva fujtak, sziszegtek s hátraszegve felemelt fejüket, a táma­dásra készen állottak, miközben páros, hegyes méregfogaikat a felső állkapocsban jól meg lehetett látni, mig páros nyelvük villámgyorsan járt ki-be szüntelenül.

Lehetetlen azt a vad, ördögien félelmetes és visszataszitó tekintetet leirni, a mivel e két hüllő birt. A siklók is a végsőig dühösek voltak, de nem gerjesztett tekintetük sem irtózást, sem félelmet, mint ezek szemeinek a kiülő szemdudor alatti vésztjósló, alattomosan fenyegető tekintete. Egész jelenségük gonoszságát növelte még az orruk felett ülő szarvforma pikkely­dudorodás is.

Szárnyaikat, mintegy paizs gyanánt, előre emelve, tűzben ragyogó sárga szemeiket elleneikre szegezve, kissé előre hajolt, s támadó, szökkenésre kész testtel figyelték a kigyók minden mozdulatát - s mig a siklókkal folyt küzdelemben dus tollazatuk simán, feszesen feküdt, most lazán, felfujtan, felborzolódott s alakjukat majd kétszer akkorára növelte. Most a két kigyó fejét lekapva, villámgyors mozdulattal majdnem két lábnyira vetette magát előre s szemmel alig látható gyors mozdulattal vágott fejével a him felé, mely rekedt vijjongással reppent fel, s tért ki a kigyó harapása elöl. A nő azonban végleg megfutott, s a legmagasabb helyre, a kecskelábra menekült s ott ijedten, élesen vijjogni kezdett.

Az egyik viperát visszatettem szekrényébe, mialatt a két ellenség dühtől lángolva farkas­szemet nézett egymással, a kedvező pillanatot lesve a támadásra.

A him sas minden tolla fel volt borzadva s mindkét szárnya magasra emelve, s mikor a vipera ujra behuzta a nyakát, hogy támadjon, abban a pillanatban, nagyot rikkantva csapott reá, körmeivel derékon kapva, miközben előre tartott szárnya tollaival fogta fel a kigyó villám­gyors többszörös marásait. Bár a kigyó gyors tekergőzései között néhányszor czombjai és begye felé harapott azokat meg nem sérthette, mert az előre meresztett ruganyos tollazat felfogta a harapást. Bármily gyorsak voltak is a kigyó vágódásai, a sas szikrázó szemei folyton szemmel tartották a kigyó fejét, s hol a jobb-, s hol a bal szárnynyal csapta azt el, mikor marni akart, miközben ő is hatalmas csapásokat mért a kigyó felé. De ezt egyszer se próbálta ugy, amint a siklónál, derékban szétmarczangolni, nehogy ez alatt megmarhassa. Igy folyt perczekig a küzdelem a nélkül, hogy a küzdők lankadtak volna, sőt inkább, növekedő dühükkel, erejük is növekedni látszék. Végre mégis a sas maradt a győztes, mert sikerült neki ellensége fejét szétzuzni, mire aztán egy-két pillanat alatt darabokra szaggatva, lenyelte a kigyót, még pedig fejével s méregfogaival együttesen.

Egy kevés pihenő után, a legnagyobb és legvénebbnek látszó Szarvas-viperát dobtam a küzd­térre.

Még én és vendégeim is hátraugrottunk, olyan ördögi ficzánkolást és pattogást vitt véghez ez ingerült jószág. Felfutta magát, előre-hátra vágódott, ágaskodott folytonos fuvás és sziszegés között, torkát harapásra tátva.

A két madár vitézül mellé szökött, de a nő még vadabb ijedtséggel, mint elébb, a mikor a kigyó elibük vágott, vijjogva egészen a háztetőig szállt, s majd a szimzésen megkapaszkodva, szárnyaival rendetlenül csapkodott. A him is rekedt vijjogással, három-négy lábat szökve, kerülte ki a kigyó támadásait, s bár dühe tetőpontját látszott elérni, még sem támadott, hanem folyton ellenségét vizsgálta, dühös, de óvakodó és szinte megütközöttnek látszó tekintettel.

Hanem a kigyó nem igen hagyott erre neki időt, mert a végsőig volt ingerelve és folyton támadott. Három-négy lábnyira dobta, vetette magát ijesztő gyorsasággal, folyton tátott torokkal, szemmel nem követhető gyorsasággal vagdosva méregfogaival a madár lábai és begye felé.

E gyorsaság leirhatatlan volt. Hasonlitott a vizszinére dobott kő fel-felpattanó gyorsaságához, vagy a bugó csiga pergő ugrálásához - és szemeinek tüze a sárgából narancsveresbe játszott folytonosan, mig szarvacskái szinte előre-hátra meredeztek.

A sas kétszer-háromszor a kecskelábra reppent fel, s onnan vijjogott alá ellenségére, ki még ide is követte vak dühében; végre a végsőig zaklatva, egyetlen szárnycsapással majd három­ölre szállt fel a levegőbe, s hangos suhogással nagy körökben keringett felettünk, mire a Szarvas vipera karikába tekerődzve, magasra nyujtott, de hátraszegett nyakkal követte minden mozdulatát, s forgott maga körül.

Repte mind gyorsabb, s a körök mind szükebbek lettek s egyszerre olyan éles kiáltással, minőt még nem hallottunk tőle, mint a leeső kő vágódott le, a másik perczben már körmeit a kigyó derekába vágva, szárnyaival oly szédületes gyorsasággal kezdett csapkodni, hogy mit sem láttunk egyebet, mint azt, hogy a kigyó egyszerre csak elbágyadt, fejét nem tudja emelni, s rángón, görcsösen utolsót vonaglik a sasnak körmei között, s ez még néhány csőrvágás után, anélkül, hogy zsákmányát elfogyasztaná, rendes helyére röppent.

A kigyó csunyán össze volt marczangolva, feje szétzuzva, derekát pedig csak néhány izom­szál tartotta össze a törzszsel.

Csodálkozva azon, hogy szokásától eltérőleg, nem fogyasztotta el madaram ellenségét, egy darabka nyers hussal, majd az általa megölt nagy sikló egy részével kináltam meg. Mindkettőt nagy étvágygyal elnyelte, tehát még jóllakva nem volt. Majd szétszakitva a Szarvasviperát, ennek hátsó részével kináltam, ehhez megint hozzá sem nyult, holott a homoki viperát, sőt a közönséges és Reed-féle viperákat mindig mohón elfogyasztotta. Ennek más okát nem képzelem, mint azt, hogy e viperafaj idegenszerü formája és alakja, valamint sajátságosan elálló pikkelyzete riasztotta vissza az elfogyasztástól, mert, hogy maga a méreg nem árt neki s megemészti magukat a méregfogakat is, azt az elfogyasztott honi vipera-fajainkból elégszer láttam. A napok mulva kihányt pikkely és erősebb csontok csomójában, méregfogakra egy­szer sem akadtam.

A fent vázolt küzdelem alig 5-6 perczig tartott és mind ennek magasztalásába voltunk merülve, mikor egyszerre sulyos zuhanás riasztott fel bennünket. A nő kigyászó sas hevert tőlünk nem messze, rettentő vonaglások között.

A nemes madár szánalomra méltó módon vergődött, szárnyaival görcsösen csapdosva, szemünk láttára néhány másodpercz mulva meg is döglött a küzdtéren.

Csak hosszas keresés után fedeztük fel bal lábán, a bőrpajzsok szélei között egy alig két milli­méternyi karczot. Ugy látszik, a támadásnál mindjárt megsebezte a rettentő mérgü hüllő, s azért menekült oly sietve a küzdtérről, s csapkodott rendetlenül szárnyaival, már akkor érezve a méreg halálos hatását.

A Carvanas és a Vaia-nendi.(Két ismeretlen csudaszörny.)

Texasnak keleti részén a világ egyik legnagyobb és legcsudálatosabb mocsárvilága huzódik el végtelen messzeségben.

Messziről az egész végtelen bujaságu őserdők, füves lapályok, nádasok és bozótok tömke­le­gének látszik - valójában pedig nem egyéb mindent elnyelő, feneketlen iszaptengernél.

A folyton forrongó, erjedező iszap alámossa, elmállasztja a szilárdabb talaju zsombékokat s a rálépő lovast lenyeli mindenestől. A hol tegnap még hullámzó iszap volt, ma buja fü és moha takarja, behálózva a kuszók és folyondárok sokaságától - s magában ebben a csalóka iszap­tengerben patakok, folyók kanyarognak, kék vizü álló tavak tükröződnek, virággal, füvel benőtt partokkal. De jaj annak, aki ezekre a virágzó partokra lép!

Lábai alatt örvényként nyilik meg a talaj s mennél jobban kapaszkodik kifelé, annál jobban huzza valami rejtélyes, ellenállhatlan erő lefelé a feneketlen mélységbe s pár percz mulva lovastól összecsap a feje felett a kavargó iszap - és csak pöffedező véres buborékok jönnek fel utána.

Sehol a föld kerekségén olyan leirhatlan buján s gyorsan fejlődő, változatos állat- és növény­élet nincs, mint itt.

A bozót és nádas a szó szoros értelmében ing és hullámzik a sürgőforgó állati élettől, a lég telve szállongó, zajongó szárnyasokkal, miknek a tudomány még nevöket sem tudja és való­ságos paradicsoma az alligátoroknak és a megszámlálhatlan fajtáju mérges kigyóknak.

Innen kerülnek azok a 40-45 láb hosszú, hordóvastagságu Anakonda kigyók, miknek létezését eddig nem hitte a világ, mig óriási bőrük és vázuk napfényre nem került; nádasaiban ötével-hatával dulakodnak a préda felett a 20-30 láb hosszu alligátorok, a tüskés szederindák levelei közül pedig elő-elővillan a fekete Longó vérpiros feje, s elővágódik a 8-10 láb hosszu barna viz vipera, melynek mérge alig két másodpercz alatt öl és létezésüket 1879-ig mindaddig nem hitte a tudomány, mig Borne életveszélylyel három példányt nem szerzett a new-yorki muzeum számára.

Végre itt él, a mocsarak iszapjában alámerülten minden vizek legfélelmesebb és legnagyobb szörnye, a rejtélyes és ismeretlen Carvanas.

Igy nevezik ezt az ismeretlen hüllőt a benszülöttek és vadászok, melyről nem tudni, hogy az ősvilágból fenmaradt krokodil-e, vagy pedig az ősvilági alligátor teknőcznek, a chelydrának az ivadéka-e?

Alakja félig krokodil, félig teknősbéka. Óriási, dudoros csontpikkelyekkel rakott alligátor-forma pánczélos fark, favastagságu éles körmök és uszó-hártyákkal ellátott lábak nyulnak ki a 16 láb hosszu és nyolcz láb széles, rovátkás csontteknő alól, melyből még vastag, hosszu nyakon óriási krokodilforma fő tátong, iszonyu fogakkal berakott, nagyerejü állkapczákkal, melyekkel mindent megragad, összemorzsol, a mi csak eléje akad.

Mint a kis hangyales homoktölcsérkéje közepén, akkép leselkedik a Carvanas is a hig iszap­hullámok alá rejtőzve préda után. Örökké tátott torokkal, lomha, körded mozgással uszkál köröskörüli pánczélos farkával minden élőt, minden mozgót torka elé seperve. Sugaras, merev szemeivel keresztül lát az iszap örök homályán, s a mit egyszer megragad, azt többé el nem ereszti, hanem lehuzza az iszap mélyébe.

Abban a kerületben, a hol egy-egy Carvanas tartózkodik, rajta kivül, más lakója nincs az iszapnak, mert a legóriásibb alligátort is összemorzsolja óriási erejével.

Egy ilyen küzdelemnek volt a tanuja egy texasi birtokos, ki vetélytársát agyonlőve, a meg­linchelés elől a mocsarakba menekült.

„Egy indián volt vezetőm - beszéli - ki egy fahéj csónakon vitt át a vizeken s magán az iszapon egy kis zsombékszigetre, melyet hullámzó tengerként vett körül a hig iszap. Itt a fák alatt egy kunyhócskát találtam a szükségesekkel. Eltávozása előtt az indián figyelmeztetett, hogy a kunyhótól el ne távozzam, mert maga a sziget talaja is olyan csalékony, hogy ott nyel el, a hol nem is gondolom.

Már a negyedik napot töltöttem a szigeten, midőn egy kora délután, az egész talaj inogni, rázkódni kezdett s óriási ütések ingatták, rengették a talajt alattam... Rémülten másztam ki a kunyhóból... Körültem az iszap háborgó tengerként, pöffedező, bugyborékoló hullámokat vetett és sistergett, forrott, mintha valami fenekétől tetejéig kavarná...

Egyszerre a piszkos hullámok közül nagy hánykolódással egy óriási alligátor vetette fel magát és tompa bőgés között, habbá, tajtékká korbácsolta pánczélos farkával a hullámokat - de valami ismeretlen erő villámgyorsan mindjárt alárántotta.

Ilyen óriási nagy alligátort még nem láttam. Lehetett vagy huszonöt-harmincz láb hosszu s nem is tudtam elképzelni, mi bánthatja ezt az óriási pánczélos hüllőt? Valahányszor felbukott, mindannyiszor ujra alárántották s pánczélos farka és nagy feje hol itt, hol ott villant fel a mélyből. Mindenkép a szigetre akart menekülni s előlábaival nagy darabokat szaggatott le a könnyen máló talajból.

Igy tartott ez jó ideig.

Nagy hánykolódással végre is sikerült magát felső testével szigetkémre vonszolni és ki­mond­hatatlan erőlködéssel lassan-lassan előbbre kapaszkodott.

A rémület minden tagomat elzsibbasztotta és a kunyhóba menekülve, tehetetlenül bámultam kifelé...

Az alligátor kimondhatatlan dühvel csapkodta össze fogait, s merev szemei zöld lángban villództak. Orditott, hogy a lég rázkódott bele s fullasztó, émelyitőn erős pézsmaszagot ter­jesz­tett maga körül, a sziget pedig rengett, rázkódott, mintha tüzhányó készülne kitörni alóla...

Egyszerre egy másik szörny is a felszinre merült, a milyent még sohasem láttam, pedig Texas minden vadját-férgét ismertem... Először teknősbékaforma, gömbölyü háta merült fel, azután egy rettenetes pánczélos fark - majd akkora, mint az alligátor - csapta szét az iszapot maga körül és utána a rémületes fő tolta fel magát, akkora kiülő szemekkel, mint egy csésze alja.

Mereven forogtak a vörös lángolásu, küllősen osztott, sugaras szemek a pánczélos fejben, melynek állkapcsai az alligátort hátsó részénél fogva ragadták meg...

Hallottam a csontok ropogását, a mint egyetlenegy szétmorzsoló szoritással az egész hátulját összeroppantotta.

Az óriási test kigyóként csavargott, tekergett tajtékzó kinjában, azután dörgő bömbölés között rogyott vissza előlábaira - a másik perczben pedig hangos locscsanással mind a kettő alámerült az iszapba, mely még órák mulva is lomha, széles gyürüket vetett, amint egy-egy véres buborék halk pattanással felszállt a mélyből.”

A másik szemtanu, az amerikai hadsereg egy tisztje, Timble Dávid őrnagy, ki egy véres dráma vérfagylaló jelenetei között bizonyosodott meg, hogy e szörny csakugyan létezik.

„Életveszély között tettek minden lépést - beszéli az őrnagy - mert lovaik egészen meg voltak vadulva a nádas között hemzsegő alligátoroktól.

Egyszerre O’Connor hadnagy lova, megriadva egy elővágódó fekete kigyótól, félreugrott - és hanyatt-homlok az iszapba zuhant.

Ló és lovas kétségbeesetten vergődött és mielőtt segitségére siethettek volna, velőtrázó sikoltás között, valami ellenállhatatlan erő mind a kettőt a mélybe rántotta - s pár percz mulva csak véres buborékok szálltak fel a felszinre.

- A Carvanas! - mondá komolyan az indián vezető a tisztek felé fordulva, kik az iszonyattól mereven bámulták a sistergő, hullámzó iszap közepét, hová társuk alásülyedt.

Az őrnagy már hallott valamit e rejtélyes szörnyről, de nem hitte, hogy létezik és meges­küdött, hogy bajtársa halálát megboszulja és törik vagy szakad, kifogja és megöli e falánk szörnyet, bármi legyen is...

Nemsokára kiértek a mocsárból és a legközelebb fekvő tanyára lovagoltak. A telepes készsé­gesen kezükre járt, mert neki is több lova és marhája veszett el ismeretlen módon a mocsár­ban.

Egy kisebb talpat ácsoltattak össze faderekakból s ezen lett keresztül kötve, majd egy negyven lábnyi hosszu, hatalmas láncz, végén gyermekkar vastagságu aczélból kovácsolt kettős szakállu alligátor-horoggal, melyre csalaték gyanánt egy birkát kötöttek.

A horgot azután másnap reggel belevetették a tóba, a lánczot pedig többszörösen a parton álló vastag fa köré csavarták.

Délfelé a kiállitott őrök egyike lélekszakadva rohant a tanyára s jelentette, hogy a lánczot annyira rángatja valami, hogy az egész fa megrendül bele.

Mikor kiértek, csakugyan látták, hogy a juharfa kérge összevissza van hasogatva, a láncz pedig mélyen bele van vágódva a kemény fába s az egész fa tetejéig megrendül és csikorog az erős rángatásoktól.

Erre három izmos lovat fogtak a lánczba.

A hangos nógatás és ostorpattogásra, a derék állatok egész erejükből neki rugaszkodtak, de az a rettenetes erő mindannyiszor hátra rántotta őket, ugyannyira, hogy attól lehetett tartani, miszerint az végre is a mocsárba rántja őket!

Ekkor az egyik szolgát a legerősebb pár ökörért a tanyára szalasztották s addig is hogy a kifáradt állatok kifujhassák magukat, a lánczot ujra a fa köré tekerték.

Az ökrök és lovak egyesült erejét, ugy látszik, a szörny nem birta legyőzni. A tó felszine hullámzani, sisteregni kezdett, hatalmas gyürük terjengtek szerteszét és ki-kivillant néha egy óriási pánczélos fark hegye is, a mint bőszülten kavarta, korbácsolta az iszapot.

A láncz csikorgott, nyögött s hurként meg volt feszülve a rettenetes rángásoktól, az ostorok pattogtak s mindenki feszülten figyelt, mert már-már a nagy pánczélos teknő is kezdett kiemelkedni s a dühös szuszogással magasra lövellt iszap egy roppant fő körvonalait engedé láttatni vérben forgó szemekkel, midőn egy hatalmas csattanás hangzott, mire a nekirugaszko­dott állatok egymásra hulltak és a visszavágódó elszakadt láncz majd mindenkit levert lábáról...

A horog ott hevert a parton. Egyik szakálla le volt törve, a másik pedig össze-vissza görbülve, ennek szakállán azonban egész darab hus- és csontszilánkok lógtak a szörnyeteg állkap­csá­ból.”

Ez az eset nagy zajt ütött akkoriban és a „Journal Scientific” fel is vette annaleseibe, de aztán megint elfeledték, mint sok minden mást a világon.

* * *

Ausztráliának állat- és növényvilága oly bizarr és oly csodálatos szeszélylyel van meg­teremt­ve, mintha a nagy alkotó képzelete már minden rendes és természetes formából kifogyott volna.

Ennek a csudálatos földrésznek czédrus- és gummi-erdőinek mélyén él az a szörny, mely egyike a legfélelmesebb és legundokabb lényeknek, a mely a nagy alkotó kezei közül valaha kikerült.

Vaia-nendi-nek nevezi a N’gatok- és Nagarnook-ok törzse, a mi annyit jelent, mint láb, kéz és tag nélküli teremtmény.

És csakugyan e hüllőt szárazföldi polipnak, vagy óriási nadálynak, akár pedig fej és fark nélküli kigyónak nevezhetnők, mert az egész egy mozdulatlan ruganyos, setétes tömeg, látszólag szemek, száj és minden külső szerv nélkül.

De csak látszólag - mert ördögi gyorsasággal tudja magát emberre és állatra vetni, hogy vérüket kiszivja. De, ha vért nem kap, megelégszik a fiatal fák nedvével is, melyet utolsó cseppig kisziv, ugy hogy a fák rendesen elhalnak utána.

A vaia-nendi-nek Mai Steen az ismertetője, ki részt vett azokban az irtó háborukban, melyeket az „Öt patak” telep gyarmatosai folytattak a benszülöttek ellen. Egy elfogott benszülöttet megmentett az akasztófától, ez aztán hálából elvezette a tartomány ismeretlen erdőségei mélyén lakó törzséhez, a Nagarniokhoz, hol Steen kilencz hónapot töltött.

„Egy napon opossum-vadászatról tértünk haza és utunk évezredes vén czédrusok alatt vitt tova a rengeteg szivében, midőn egyszerre fájdalmas nyöszörgést és kinos vergődést hallot­tunk a közelben. Áttörve a bokrokon, az óriási czédrus tövében egy benszülöttet találtunk, ki vérében uszva, hörögve fetrengett és vetette magát ide-oda kinjában.

Két benszülött gyorsan odaugrott, s egyik a szerencsétlen kóczos haját megmarkolva, tartotta fejét, a másik pedig lándzsája hegyével végighasitotta azt a nagy, puffadt zöldesbarna töme­get, mely fél arczát és nyakát egészen beborította. A vágás után fekete vér bugyogott elő, és a barna tömeg vonagló, tekergő rángatódzás között hullott a földre.

- Vaia-nendi! - mondták a benszülöttek a rángatódzó véres tömegre mutatva.

A szerencsétlen arczán és nyakán hat mély lyuk tátongott, melyekből patakzott a vér és csak szaggatott, susogó hangon tudta elbeszélni, hogy a vén czédrusfa derekán opossum-nyomok után keresgélt, midőn a Vaia-nendi egyszerre rávetette magát, a nélkül, hogy észre vette volna, mert barnás-zöldes szine annyira egyezik a fák mohos derekával, hogy még a ben­szülöttek sasszemei sem birják észrevenni.

A szerencsétlen benszülött minden ápolás daczára, elvérzett, mert a sebek ketteje a nyaküteret furta át s ezekből magasra szökellve sugárzott ki a vér.

Széles növénylevelekbe takarva, magammal vittem a veszedelmes férget, hogy majd kuny­hómban megvizsgálom, s utközben a benszülöttek elbeszélték, hogy legtöbbnyire a vén fák nyugati oldalán - tehát azon az oldalon tartózkodik, hol a fán lakó állatok szoktak felkapasz­kodni - s daczára formátlan, nehéz testének, oly erősen és feszesen ragad beléjük szivókáival, hogy le nem lehet még a legnagyobb erővel sem szakitani és addig el nem hagyja áldozatát, mig csak egy csepp vért, egy csepp életet érez benne.

Kunyhómba érve, pontosan megmértem. Hossza 69, szélessége 23, vastagsága pedig 14 és fél czentiméter volt e vérszopó szörnynek.

Szine a világosság sugarai szerint majd vörösesbarnába játszó szürkészöld, majd földbarna, tehát csalódásig olyan, mint a mohos fakéreg és alakját egy óriási, vérrel jóllakott nadályéhoz hasonlithatom...

Testének felső része apró pikkelyekkel s ritkás vörösesbarna szőrrel volt boritva, hasa ellenben egészen sima, s undoritóan piszkos, sárga szinü volt.

Ennek közepén voltak három sorban a négy krajczár nagyszágu köpölyök, s ezeken kivül hasán még számtalan kisebb szivó volt elszórva, melyekkel nemcsak a fák kérgére, hanem emberre, állatra leszakithatlanul rátapaszthatja magát.

Ezeken kivül más szervet vagy tagot nem találtam. Végén, elején egyforma vastag volt, szem, fül és szájnak minden nyoma nélkül és testtömege szivós, rugalmas, s még dög állapotában is tapadós volt.”

Tudtommal Európa egyetlen muzeumában sincs meg a Vaia-nendi, melynek a Nagarnookok olyan kitünően találó nevet adtak. A tudósok Steen e leirására nem is hederitettek, kivéve az adelaidei növénykert tudós igazgatóját, ki alapos és kitünő ismerője lévén Ausztrália csudás állat- és növényvilágának, folyóiratában hosszasan megemlékezett a Vaia-nendiről és e szavakkal zárta be ismertetését:

„Ime, megint egy csudás teremtménye a természetnek, mi még sok fejtörést fog okozni és valóságos Eris almája, mit a teremtés epocháiban oly szeszélyes ausztráliai természet a tudósoknak mintegy kihivásképen lábaik elé vet.”

A legrettenetesebb méreg.

A legcsudálatosabb és legváltozatosabb levél- és faalakok váltakoznak a tropikus erdők végtelen labyrinthusaiban, melyek ágai és galyai fonadékain a leveleknek száz- és száz árnyalatu zöldje közül, a legégőbb szinezetü virágok, bársonyos gyümölcsök, tarka magvak csillognak, kandikálnak elő.

Hányszor csalatkozik a szem, a kéz, a tekintet! Mert, amit egy csillogó, szivárványszinü pillangónak vagy madárnak gondolt, az egy orchidea mesés-alaku virága, gyengén ingatva lecsüngő, hosszu szárán az illatterhes szellőtől. Amit pedig csillogó szárnyu rovaroknak nézett, szárnyas virágmagvak csoportjai s ama nagy sötétzöld levelü fa ingó, lengő, nagy sárga virágai egyszerre csak fülsiketitő zaj között rebbennek fel s változnak át az elbámult utazó szemei előtt kajdácsokká, amelyek a fa apró, vérpiros gyümölcsein nyalakodtak. De még az efféle száz és száz ily csalódás után sem tud hozzászokni a szem a valóhoz és nem is birja megállani, hogy a levélzet sötétzöldje közül égő parázsként elővillogó, bársonyfeketén s fehéren foltozott biborpiros virágfüzért le ne szakitsa, vagy azt a majdnem fekete faág köré csavarodó s a smaragdnak nevető, aranyos zöldjében tündöklő, levél nélküli kuszó növényt le ne fejtse! - De amint kezével hozzájuk ér, e tündöklő dolgok megelevenednek s a kezén érzett, tűszuráshoz hasonló fájdalom ébreszti a valóra s borzadva látja, hogy az az égő piros virágfüzér egy Korall-kigyó s az az aranyos zöld kuszó növényinda pedig egy Mica volt, s mind a kettő a legjobban rettegett és legmérgesebb kigyók közül való. Névtelen borzadály s irtózat lepi meg - itt a végtelen rengeteg távol magányában minden segitség és ellenszer nélkül. A sebet nem szivhatja ki, mert ajkai fel vannak repedezve a láztól, hőségtől s még az indusoknál látott kigyógyökér után keresgél, érezni kezdi a rettenetes méreg hatását, mely minden tagját elzsibbasztja, s majd egy le nem irható, iszonyu fájdalom hasogatja végig csont­jának minden velejét, összeroskad és megtörő szemeire a halál árnya borul...

Az afrikai homokpuszták tüskebokrainak árnyában szintén a halál leskelődik egy-egy Aspis-, vagy Cleopatra-kigyónak a képében.

A legelésző gazella-csapat éles szemei szintén csak akkor fedezik fel, mikor már közel a bokor mellett nyilsebesen elrohannak. Ágaskodva szökik félre a vezető hím, hogy a halálos marás elől meneküljön... Nyilgyorsan rohan el mellette a többi, de egyet rendesen eltalálnak a villámsebesen hozzávágó hüllő méregfogai - és pár pillanat mulva a szélgyors, nemes állatka végsőt vonaglik a sivó homokon és a keselyük, hyénák prédája lesz.

Hány és hány vadász, gyógynövény- és vanilla-gyüjtő néger, prémgyüjtő és favágó esik évente igy áldozatul, a nélkül, hogy valaki csak tudna is róluk! Eltünnek nyomtalanul a végtelen erdők napsugár nem járta sürü szövevényeiben - és nem tud róluk senki; hisz csak magában Britt-Indiában évenként 14-26 ezer ember esik áldozatul a mérges kigyók marásának a mindennapi élet fázisaiban. Átlagosan csak ennyi jut a hatóságoknak tudomására, holott a járatlanabb belső tartományokban szintén tömérdek ember pusztul el, mert az összes világ­részek valamennyiében temérdek a mérges kigyók száma ugy fajok, mint egyedekben, kivéve Európát, mely csupán három fajjal bir, hazánkkal egyetemben.

A kigyó-méreg egyike a legrettenetesebb hatásu mérgeknek, amelyeket a természet csak alkotott s rettenetességet még növeli az, hogy majd minden embernél másképen hat hosszabb, rövidebb idő mulva, a szerint, minő az egyén véralkata, az időjárás, a kigyó életkora s a seb nagysága és a harapás helye.

Leggyorsabban hat, ha a vérrel keveredik, tehát a harapás utján, mert a mérges kigyók, veszé­lyes fegyvereik teljes tudatában, meglepetve, vagy megtámadtatva, villámgyorsan marnak, a nélkül, hogy gyürüzés, vagy szoritás által próbálnák elébb ellenségüket, legyen az kicsiny vagy nagy, meggyőzni; sőt annyira ismerik mérgük rettentő hatását, hogy csak a legfelcsigá­zot­tabb, ugyszólván magánkivüli dühükben marnak ismételve; megérintve, rájuk taposva, meg­elégszenek egyszeri marással s aztán vagy menekülnek, vagy rétessé kunkorodva, várják az ujabb támadást.

A mérges kigyók állkapcsa - összehasonlitva a méregtelenekével, valóságos kis gépezet, mely csudaszerü pontossággal működik s engedelmeskedik a kigyó akaratának. Ugyanis vala­mennyi mérges kigyó felső állkapcsa szerfelett rövid és rendkivül mozgékony. Ezen felső állkapocs elejére van beékelve, a többi fogaknál feltünően nagyobb két, tűhegyes méregfog, melyek belül üresek s tövük belenyilik azon csatornácskákba, melyek viszont a páfránylevél alakuan elágazó méregmirigyekkel vannak összeköttetésben. E méregfogak a legtöbb fajnál mozgékonyak s normális állapotban a felső állkapocs két kis mélyedésében majdnem feküsz­nek, de ingereltetve, az állkapocs egyetlen nyomásával kiegyenesülnek s a harapás pillana­tában pedig a mirigyekben levő méreg a csatornába, innen a fogakba s ezeknek üregein pedig mintegy a sebbe lesz lövellve az állkapocs és az e czélra szolgáló izmok nyomása folytán.

Ez röviden a méregfogak gépezete, melyek hazai viperáinknál nem hosszabbak 1½-2 vonal­nál, de a nagyobbfaju tropikus kigyóknál, minők a lándzsakigyók, csörgőkigyók, jó hüvelyk hosszuak s annyira hegyesek, hogy vajként hatolnak át az izmokon s a lágy bőr­nemüeken, de egyuttal annyira kemények és merevek is, hogy kemény tárgyhoz érve, a kigyónak egy-egy hevesebb vágása folytán, üvegként pattannak s törnek el.

Maga a méreg összes mennyisége a legnagyobb kigyóknál is - minők a 6-8 láb hosszu, karnál vastagabb lándzsa kigyók (Trigonocephalus lanceolatus), szemüveges kigyók - alig 6-8 cseppnyi, a kisebb kigyóknál alig 1-3 cseppnyi és az áldozat sebeibe a hajszál vékony s finom fogcsatornákon át alig jut egy cseppnek fele, harminczad-, sőt ötvened része, azaz alig egyszer-kétszer annyi, mennyit egy finom angol tű hegyével fel lehetne mártani, mégis e parányi mennyiség oly irtózatos hatással bir, hogy felbomlasztja, megalvasztja egy ember vagy állat vérét és a legiszonyubb kinok és tünetek között a halált idézi elő.

A legtöbb kigyóméreg nyálkás, tojásfehérjeszerü, átlátszó, gyengén sárgás, vagy zöldes szinü, nyúlós folyadék, mely vizbe cseppentve, annak fenekére ül s összerázva, ezt megzavarja, ellenben alkohollal hevitve, legtöbb részük vegyül s egy sárga vagy zöldes festanyag feléből, azután egy ismeretlen alkatrészből áll, melynek savas tartalmát a lakmuszpapir megvörösö­dése elárulja.

Ennyit tudtak mindössze a tudás oly magas fokán álló chemia hirneves matadorjai kideriteni, kik azzal dicsekesznek, hogy a vegytan előtt rejtély ma már nincsen!

Kell-e nagyobb rejtély a kigyóméregnél, melyet, midőn a kémcsőben összekevertek, a Kalium hydrofid oldatával, ez minden gyilkoló hatását elvesztette; de midőn közvetlen rögtön a marás után a sebben keverték össze vele, a méreg éppen csak oly rettenetesen ölt, mint egyébkor! És ezt a rejtélyességet fokozza még a hatás különfélesége. Rég meg van döntve az a tévhit, hogy a kigyóméreg csak a vérre ártalmas! Bevéve szintén a leghevesebb mérgezési tüneteket mutatja, noha a vérbe jutva, sokkal gyorsabban hat és ezen hatását még évek mulva is meg­tartja egész rettenetességében, mert kiszáritva és ujra feloldva, egy ebbe mártott tű és a vele bekent tőrrel vagy késsel még évek után is egy akkora karcz, minőt a rózsa tövise okoz, a legerősebb embernél is előidézi a halált.

Borgia Caesarnak hires oroszlánfejü gyürüje, s ritkasági szekrényének kulcsa csakis kigyó­méreggel - és semmi mással nem - lehetett impregnálva.

Ugyanis a nem szeretem-, vagy reá nézve alkalmatlan embereknek „barátságos kézszoritá­sokat” osztogatott, miközben a tátottszáju oroszlán főt ábrázoló gyürűnek finom, hegyes fogacskái „véletlenül” megsértették az illető kezét. Vagy ebédre lett meghiva az illető, mi­közben meg kellett csodálnia a remekmüvü ritkasági szekrény kincseit s a háziur előzékenyen felszólitotta, hogy nyissa ki a szekrényt, s nézze meg közelebbről a kivánt darabot. Csakhogy a szekrénynek is mesterien dolgozott, de csudálatos alaku kulcsán „a lakatos hanyagságából” egy éles szilánkocska állt ki, mely szintén felkarczolta az illető tenyerét. Mind a két karcz oly kicsi, oly jelentéktelen volt, hogy az illetők ügyet se vetettek reá, mégis oly biztosan, s váratlanul ölték meg az illetőket, mint egy tőrdöfés a szív, vagy egy golyó az agy közepébe; s a halált megelőző tünetek csakis kigyóméregre vallottak egyedül, mert csupán ezek okoznak tüneteikben olyannyira eltérő, de alapjukban mégis hasonló halálos végü szimptómákat.

A Curara, az upa-upas, és a botokudok megmérgezett hüvelykujj körmén vagy a néger törzsek és ajetászok nyilhegyein levő többé halálos növényi mérgek egyforma tünetek közt ölnek meg mindenkit s e mérgek hatását semmiféle körülmény sem befolyásolja. Nem igy a kigyómér­geket! Ezeknek hatékonyságát fokozzák a rekkenő meleg, felhevült állapot, izgékony, heves véralkat, a kigyók vénsége; lassabban lépnek fel és kisebb mérvben, hüvös időben, a mérsé­kelt égövek alatt, valamint a csendes, flegmatikus véralkatu embereknél és ha a kigyó fiatal, vagy előzőleg mérgének nagy részét marás által már kiüritette s végre, ha a seb távol van a nagyobb véredényektől.

Ezen körülmények azonban csakis a fellépés hevessége és gyorsaságára lehetnek befolyással, de nem a tüneteknek más és másféle alaku fellépésére. Ezt szerintem egyedül csak az egyes fajoknak némileg más és más összetételü mérgei okozhatják, annál is inkább, mert ama, a vegytan által ki nem derithető és felbonthatlan alkatrész az egyes fajoknál, majd nagyobb-, majd kisebb savi kémhatásokat mutatott, mi tehát más összetételt s logice más hatást is tételez fel!

Néha a marás után azonnal az egész testet egy rettenetes, nagyságában semmihez sem hason­litható fájdalom czikkázza át s a villámszikra gyorsaságával és folyton erősbülve nyargal, ráng keresztül-kasul az egész testen: a látás szur, a hallásnál pedig, mintha forró, olvasztott ólom zuhogna a fülekbe s minden lélekzetvétel egy-egy ezerszeres döfés a tüdőkbe, szivbe, oldalakba s a test minden részeibe s az áldozat őrjöngve, orditozva fetreng, veri magát földhöz s tajtékzik kinjaiban; néha pedig a marás után csak oly csekély fájdalmat érezni, mintha csupán egy tövis karczolta volna meg gyengén az embert és ha a kigyó észrevétlenül el­osonhat, a fájdalom jóformán fel sem tünik. De rövid idő mulva a méreg romboló ereje működni kezd és folyton fokozódó erőtlenség, lankadtság kezd beállani; a tagok nehezek, ólomsulyuak lesznek s a test ereje rohamosan fogy; az illető nem tud lábain megállni - össze­rogyik - s karjait, fejét sem birva emelni, egy tehetetlen, mozdulatlan tömeg lesz; már e folyton fokozódó lankadtság is csalhatatlan jele a vér kezdődő felbomlásának és megalvá­sának s ezt több esetben heves, aléldozó hányás, vagy kinos hasmenés követi; egyes kigyó­fajok marása pedig még e tünetek mellé heves vérhányást idéz elő, vagy a vér rohamosan s feltartózhatlanul megindul az orr, száj, fülek és szemeken át, sőt a vérkigyó mérge magán a test számtalan pórusán át hajtja ki a vért az utolsó cseppig s a test valóságos vérfürdőben uszik.

Ezen erőtlenedéssel továbbá leküzdhetetlen álmosság jár együtt s az agy- és érzékeknek minden munkája megszünik: elvész az emlékezet, beszélni tudás s tökéletes siketség, vakság áll be s mennél inkább gyengül a test, a szerint szünik a fájdalom is, ugy, hogy a halált töké­letes érzéketlenség és öntudatlanság előzi meg.

A vér gyors megalvásánál és felbomlásánál jóformán csak a harapás helye dagad meg egy ke­véssé; de, ha a felbomlás lassu, ugy nemcsak az illető testrész dagad fel alaktalan, monstruo­zus tömeggé, hanem az egész test is annyira felpuffad, hogy nem emberhez, de valami undoritó szörnyhöz hasonlit s csak a régi idők bélpoklosait lehet hozzájuk hasonlitani, a kiken szintén nem volt már emberi kép semmi! Noha a legtöbb esetnél a test még él, mégis az egészen hullaszerü kinézés mellett - a test hőmérsékét egészen elveszti. Mintha csak egy darab olvadó jeget tapintana a kéz, mi természetes jele a megzavart vérkeringésnek, miután maga a mérgezés nem egyéb, mint a vérnek megalvása s genyes felbomlása.

Noha ugyis megrázó a halál képe, ha az áldozat, semmit sem érezve, az öntudatlanság lethargiájából - csendesen elaludva - szenderedik át a halálba, de mennyivel megrázóbb, hajmeresztőbb akkor, mikor teljes tudatával birva az elkerülhetlen halálnak, perczekig, sőt fél, egész, néha két-három óráig is fetreng leirhatatlan kinok között. És itt megint egyik nagy rejtélyével állunk szemközt a kigyómérgeknek! Mert mig az egyik megmart ugyszólván erejének fokozatos hanyatlásával csendesen elalszik, minden kin, fájdalom nélkül, addig a másik teljes eszméleténél van s rettenetes, merevitő, csontjait szinte megropogtató görcsök dobálják, csavarják ide-oda; a rettenetes fájdalmak majd iszonyu kinkaczajra, majd nem emberi hörgésbe vesző orditásokra fakasztják, az ágy vagy a föld szinte döng azok alatt az ütemes lökődések s rázkódások alatt, amelyekben a test szünet nélkül vonaglik s e mellett minden idege, minden érzéke annyira tul van feszülve s annyira érzékeny, hogy a legkisebb fény a szemekben őrületes, czikázó fájdalmakat, a legkisebb hang, beszéd, recscsenés pedig az agy- és fülekben oly iszonyu kinokat idéz elő, mintha robbanó golyók pattognának szét és találkoznának egymással agyában. És e tünetek ereje fokozódik folyton a halál közeledtével, anélkül, hogy szünne s ekkép gyakran megtörténik, hogy a leirhatatlan kinok megtébolyitják az illető szerencsétlent és saját fogaival tépi karjairól le a hust, s zuzza szét fejét a fatörzseken, vagy egyéb módon töri össze magát.

„Egy fiatal néger nőt láttam, beszéli Ewerest ezredes, akit egy Lachesis-kigyó mart meg, (Buschmeister, Lachesis muta) s engem, bár százanként láttam elhullni az embereket, mégis egész csontjaim velejéig megráztak kinjai, annyira, hogy majd megőrültem, mert iszonyu kinjaiban, vergődő görcseiben, a tébolyitó fájdalmaktól megőrülve, énekelni kezdett. De milyen hangokon! Soha ilyen hangot emberi lénytől nem hallottam, azt hittem, meg kell őrülnöm rémletes csengésétől e hangnak, amelynek minden egyes rezgése s tulvilági dallama testem legkisebb idegszálát is megrázta, kinpadra feszitette.”

A halál után már 1-2 óra mulva a megmart teste a szó szoros értelmében rothadásba, fel­oszlásba megy át, akár egy négy-hat napos hulla; e mellett a bőr majd kék, majd lila-fekete, vagy visszataszitón rémes fekete-sárgán foltozva lesz. Milyen leirhatlan felbomlasztó hatásu méreg tehát az, melynek egy kis paránya is a testet ily rövid idő alatt igy felbomlasztja és megsemmisiti! - Nincs egy sem az eddig ismert növényi és ásványi mérgek között, mely ily hamar felbomlasztaná a szervezetet.

Legjobb fogalmat nyujt a parányi mennyiségről s ennek mégis oly irtóztató hatásáról a következő eset:

Egy bartika-grovei (Dél-Amerika) meztiznek kilencz éves fiát, mig atyja az erdőszélen dol­gozott, állán megmarta egy Buschmeister. A fiu sikoltására az atya odaszaladt, de már fiát eszméletlen állapotban találta a bokrok között. Csak hosszas és szorgos keresés után, daczára a kigyó nagyságának és hatalmas méregfogainak, lelte meg fia állán az alig 4-5 milliméternyi, inkább csekélyke karcznak, mint marásnak látszó sebet. Az atya e sebet kiszopta, de daczára ennek, a fiu 10 percz mulva a legiszonyubb görcsök és rángások között karjaiban halt meg. Szegény atya még ki sem sirta, tombolhatta fájdalmát, midőn ő is, erős szédülést s állkap­csaiban olyan feszitő, merev görcsöt kezdett érezni, mely állkapcsait majd összezuzta, majd erős, czikázó fájdalom kezdett nyargalni feje és testének felső részeiben. E fájdalom oly erős volt, hogy fiának hulláját, - melyet haza akart vinni - ott hagyta, maga pedig fájdalmaiban sikoltozva vánszorgott hazafelé. A mint a telepre ért, összefutott az egész lakosság, mert a meztizen nem volt már emberi forma! Feje, karjai, vállai, szóval egész teste idomtalan nagyra dagadtak, püffedtek; nem látott, nem hallott s nem birt görcsösen összeszorult ajkai közül egy hangot kiejteni, hanem csak lerogyott, mert felpuffadt testét, mely egészen sötét viola-sárgába játszott, tovább vonszolni nem birta. E szerencsétlen, kinek egy odvas, törött fog volt szájában s ezen keresztül juthatott a méregből egy parány vérébe - kilencz napi rettenetes kinlódás után halt csak meg, mint Schomburgk állitja, ki látta, ugyszólván még élve feloszlásnak indult már az utolsó napokban.

Méltán megállhat tehát az ész e kérdésnél: hogy és miként lakozhatik ilyen parányi mennyi­ségben oly rettenetes romboló erő?!

A hány féle az emberi természet, a milyen faju a kigyó, a szerint a halál is korábban vagy későbben áll be a marás után: sőt még az ugyanegy faju kigyók marása között is óriási a különbség. Ez az, a mi szintén oly félelmessé, oly kikutathatlanná teszi a kigyóméreg miné­mü­ségét, mert egyik egyénnél pár percz alatt öl, másiknál a fent leirt iszonyatos halálküzdel­mek eltartanak 3-4, sőt hat óráig is, a nélkül, hogy létezne gyógyszer, a mivel csillapitani lehetne az áldozat kinjait.

De legfelfoghatatlanabb és megdöbbentőbb e méreg visszaható ereje, annál is inkább, hogy oly parányi mennyiség mellett is oly állandóan és mégis oly rombolólag tudja áthatni még azoknak is az egész szervezetét, akik a marás után napokig, hetekig, vagy egyáltalán életben maradnak.

Honi kigyóink mérgének a legtöbb esetben, czélszerü orvosi kezelés mellett, utó- és vissza­hatása, kivéve a homoki viperát, alig van, ellenben a tropikus kigyóknál borzasztó utóhatásai szoktak lenni a szervezetbe jutott méregnek az egész életen keresztül.

Igy Borgia Caezárt, kihez ellenfelei máskép nem férhettek, egy Carneval-féle ünnepély alkalmával érte utól a Nemezis. Ugyanis ismerve a szép nők iránti féktelen szenvedélyét, egy gyönyörü hölgyet juttattak látkörébe, akinek oly hevesen kezdte a szépet tenni, hogy ez, midőn egy kissé merészebben ölelte meg, hajából kirántott tűjével karjába szurt.

Hanem hát Borgia Caezár nem hiába járta ki Abu Asbäh, a világ legraffináltabb méreg­keverőjének iskoláját, mert karjának a jelentéktelen szurásból eredő heves fájdalmai s egyéb jelekből elég korán megtudta, hogy megmérgezték. A gyors segély és a mérgek s ellen­mér­gek­beni nagy tudománya daczára, mégis csak annyit tudott segiteni, hogy életét megmenthette ugyan, de tiz hosszu éven át mozdulatlanul s heves fájdalmaktól gyötörve nyomta az ágyat, s évenként, a mérgezés napján oly pokolbeli kinok gyötörték, hogy őrjöngött, tajtékzott fájdal­maiban. E tiz év alatt ötször hámlott le a bőre, valósággal megvedlett, mint a kigyók, teste pedig egész életén át oly foltos és csikos maradt, mint a párduczé, s a délczeg, csábitó lovagból az életet egy tolószékben átvánszorgó, reszketeg aggastyán lett.

Szintén ilyen érdekes Jäger Márta Erzsébet esete, kit egy fiatal homoki vipera mart meg a walthershauseni homokfenyéren, midőn mezitláb ott füveket gyüjtött. A marás után alig negyedóra mulva a kilencz éves leányka lábai, dereka egész a szivig rohamosan dagadni kezdtek s fekete-kék foltok támadtak rajta; ereje rohamosan fogyott s végre eszméletlenül összeroskadt. Anyja ölbekapva, rohant vele hazafelé, hol rögtön orvosi kezelés alá vették. A lányka életben maradt, de két évig nyomta az ágyat, iszonyu kinok közt, melyek egész testét villámütésekként sebes egymásután czikáztak át folyton. E két év elmultával a baj a fejre adta magát, ez megdagadt s a daganat lohadtával a lányka egyszerre megvakult. E vakság három évig tartott; akkor egyszerre ujra látni kezdett, de mellében és hátában érzett iszonyu fájdal­makat. 19 éves korában, megmart lába megmeredt és egészen érzéketlen és tehetetlen lett, mint a gutaütötté egész életén keresztül. Hetvennyolcz évet élt, de minden 3-4 évben a vakság ujra - hosszabb-rövidebb időre - előjött s néha évenként 3-4 hónapig hullamozdulatlanul hevert ágyában, szóval a fent leirt iszonyu, gyötrő tünetek egész életén keresztül ismétlődtek s egész élete a szenvedések szakadatlan lánczolata volt.

Több ily esetet lehetne még felsorolni e rettenetes méregről, melyek mindegyike csak e méreg rejtélyét növeli.

Igazán megáll az ész, megszünik a tudomány, ha ama kérdést teszszük fel, hogy létezhet ily parányiságban oly rettenetes ható- és bomlasztó erő s miért alkotta a természet e rettenetes, daemoni ölő anyagot!?

Szárnyas arisztokráczia.

Meghivlak, szives olvasó, tégy velem egy rövidke sétát madárszobámban. Ebben a szobában a madárvilág előkelősége, a madár-társadalom elitje, a legkifogástalanabb szárnyas arisztok­ráczia, a büszke papagáj szoczietás tanyázik! Találsz itt kisebbet, nagyobbat, mert a társaságot nagyon szeretik, de csak a maguk társaságát, más madarak csoportjába nem vegyülnek, nem is ereszkednek le hozzájuk, hanem, mint a „legfelső tizezer”, büszke elszigeteltségben és ki­zárólagosságban élnek „maguk között.”

Az összes világrészek mindegyikében, kivéve Európát, el vannak terjedve és eddig mintegy 450 faja ismeretes e „tollas majmok” és „fél emberek”-nek, mint méltán nevezik őket a természetbuvárok, fürgeségük és kitünő utánzó tehetségeik s magas fokon álló szellemi képességeik miatt.

Bár a papagáj-fajok mindegyike magas intelligencziával bir, mégis csak egyes fajok fejtik ki összességben ezen tulajdonságukat. Nagy száma a fajoknak kalitjainkban vad, lármás, rikácso­ló marad, egyesek megszelidülnek, de nem beszélnek, sem nem vonzódnak annyira ápolóikhoz, szóval, mindig csak pompás tarkatollazatu madarak és semmi egyebek, mert ahány papagáj van, az, akárcsak az emberek, annyiféle tehetség-, természet- és szellemmel van megáldva s igy annyifélekép nyilatkozik képességük is, a mint ez az alábbi tényekből ki fog tünni.

Igy ez az egészen sötét- és világosszürke skarlát-pirosfarku, galambnagy papagáj, a Jacko vagy szürke-kajdács (Psittacus erythacus) Nyugat-Afrikából, egyike a legnemesebb és leg­tanulékonyabb fajoknak. Csudás dolgokat lehet ezek, majdnem az embert elérő észtehetsé­géről hallani - és szinte hihetetleneknek látszanának e történetek, ha nem olyan ornithologiai tekintélyek, minők: Humboldt, Finsch, Reichenow, Scheitlin, Bodinus, Brehm és mások erősítenék meg.

Brehm Alfréd többek közt a következőket beszéli: Egy udvarhölgynek, kinek termeit az elő­kelő világ látogatta, szintén volt egy ilyen nagytehetségü Jackoja, „ki” a vendégek mindegyi­két ismerte és nevén szólitotta. Mindenkivel barátságos lábon állt, csak egy testes őrnagy irányában viselte magát hidegen, - mert mig másnak barátságosan köszönt és felelt, addig az őrnagynak minden hizelgései és kedveskedéseire, csak sértő kaczagással válaszolt. Legked­venczebb falatjait sem fogadta el az ő kezéből, sőt, ha nagyon unszolta, gorombán rárival­kodott, hogy kalitkájától takarodjék. Egy izben az őrnagy egy tréfára akarta tanitani, t. i. botját a kalitba bedugva, azt akarta, hogy „Papchen”, igy hivták a madarat, ráugorjék. „Menj a botra, Papchen, menj a botra”, unszolá szünet nélkül az őrnagy, de Papchen nem mozdult, csak mereven nézett reá, azután egyszerre felkaczagott s az egész társaság bámulatára emberileg tisztán kiáltá: „Menj a botra, őrnagy, menj a botra!”

Ugyanilyen csudás tanulékonysággal birt Van Mynnighuysen amsterdami nagykereskedőé. Ez Cicero beszédeiből 50 sort tudott szépen hangsulyozva elmondani. Este gazdája ágyának a peremén hált, de lefekvés előtt a hálósapkát és a papucsokat urához vitte s ha ezek nem voltak a szokott helyen, lármát csapott, a szolgálót hivta s kérte a papucsokat és hálósapkát. De legtöbb hasznát vette a nagykereskedő „Alfréd”-nek - ez volt a neve - a boltban. Rendesen a kasszafióknál üldögélt egész nap s ha vevő jött és a boltban nem volt senki, ugy hangosan hivta urát, vagy a segédet mindaddig, mig nem jöttek. Ötféle pénzt is ismert és ötvenig tudott számolni s bárhol kezdték vagy elhagyták, ő tovább folytatta.

De a családhozi hűség, szeretet és az emlékezés legmeghatóbb példáját egy neu-ruppini német család „Papácska” nevezetü Jackoja mutatja. E család legidősebb fia egy távoli egyetemen tanult már három éve, anélkül, hogy otthon lett volna egyszer is. Végre hazajövetelét jelentette s a család örömében egész nap csak Vilmos megérkezéséről beszélt s minthogy csak éjfélben volt érkezendő, elhatározták, hogy ébren maradnak. „Papácska” Vilmoshoz nagyon ragaszkodott s már oly rég volt a családnál, hogy a gyermekeket születni s felnőni látta. Az éj beálltával kalitját, szokás szerint, letakarták, hogy a gyertyavilág ne háborgassa alvásában. Hajnalban csakugyan megérkezett a várvavárt és a mint a szobába lépett, mindenki bámultára a papagáj is a legnagyobb örömmel felkiáltott: Vilmos, Vilmos, megjöttél, isten hozott!

Nordeck Thyra bárónő urhölgy kedvencz „Papchen” nevezetüje pedig azt a csunya szokást vette fel, hogy tollait mind kitépdeste s igy kopaszon nagyon rutul nézett ki. E miatt langyos borfürdőket javasoltak, de e fürdőktől azonban mód nélkül iszonyodott, ugy hogy mikor fürdetni a másik szobába vitték, keserves, sirón könyörgő hangon kezdett esdekelni: „Ah, ne füröszszétek meg Papchent, ah, ne füröszszétek meg szegény Papchent.” Mikor azt kérdezték tőle: „Papchen, hogyan is szokta Lottika mondani?” - akkor Papchen ugyanazon kényeztető kedveskedően hizelgő hangon, amint Lottika (a báróné huga) szokta mondogatni, elkezdé a legcsalódásig hasonlóbb hangon: „Oh én kedves, aranyos, gyönyörü szép Papchenem, jer, adj egy csókocskát.” E mellett opera-részleteket fütyült flótahangon; majd pedig szöveggel és áriával énekelte: „Ich dank dir, durch deine Sohn” czimü dalt és e franczia dalocskát:

„Perroquet mignon

Dis moi sans façon

Qua-t-on fait dans ma maison

Pendant mon absence?”

majd pedig: „Ohne Lieb, ohne Wein, können wir doch leben” s még több más dalocskát. De néha tréfákat is csinált; mikor mondták neki, hogy énekeljen, elkezdte: „Ein Kuss sans façon”, vagy: „Ohne Lieb, ohne maison, können wir doch leben” s ekkor aztán, hogy igy összekeverte a szavakat, harsány kaczajra fakadt. Ha szomjas volt, kiabálta: „Papchen klukklukot akar.”

Ugyancsak egy délután arról beszélgettek, hogy hol marad Roth nevezetü rokonuk, mert már régen nem látták. Papchen néhány percz mulva egyszerre csak elkiáltja magát: „Itt jön Roth!” És csakugyan jött is; Papchen már messziről felismerte az ablakban álló kaliczkájából.

Hazánk koszorus költőjének, Jókai Mórnak, volt egy szürke papagája, amely reggelenként, midőn a cseléd a ruhákért bejött, halk hangon, hogy ura fel ne ébredjen, mondá: „Pszt, lassan, a Móricz még alszik!” ugyanis e szavakkal intette reggelenként a gyengédlelkü feleség a bejövő cselédet s az okos madár ezt felfogta, ő is tudatosan figyelmeztette a cselédet.

Péchy Imre, az államnyomda érdemdus igazgatójának Jackója pedig Budán széltében, hosszá­ban ismert nagy esze- és tehetségéről. Péchy ur, ha vendég s ismerős megy hozzá, bemutatja a Jackonak is: „Nézd, Jacko, ez Pataky ur” vagy: „a doktor bácsi.” És a Jacko, ha az illető 3 hét mulva megy is, felismeri és nevén szólitja. Sokakkal rokonszenvez, sokakkal nem s e szerint is köszönti őket. A férfiakat igy: „Jó napot kivánok, alázatos szolgája.” A nőket: „Jó napot kivánok, alázatos szolgája, kezeit csókolom.” De akikkel nem rokonszenvez, azoknál köszönése ekkép hangzik: „Jó napot kivánok alázatos szolgája, te fajankó.” Különbséget tud tenni a fiatal és öreg nők között. Az előbbieket szereti, hizeleg nekik, mig az öregeket igy szólitja: „Te vén lotyó.” A szakácsnét nagyon szereti s mikor ebédelnek s a szakácsné hozza az ételt, állványának egészen csucsára kuszik fel s ugy kandikál a tálakba s megkérdi: „Kati, mi ez?” Ha a Kati valami kedve szerinti ételt mond, akkor gyorsan lekuszik s örvendve várja, mig kap.

Köteteket lehetne irni e nagyszerü tollas faj szellemi életéről, de én csak e nevezetesebb eseteket sorolám fel, miket látva, nem tudja az ember, min csodálkozzék inkább, azon-e, hogy oly emberileg tisztán ki tudják a szavakat mondani, vagy hogy a leglágyabb zene, énekhangot csalódásig hűn tudják utánozni, vagy azon, hogy szellemük és öntudatuk ily magasra fejleszt­hető? E mellett azon családhoz, amelyben élnek, szinte családtagként ragaszkodnak. Mert nem egyszer történt meg az, hogy egy-egy Jacko, vagy másfaju nagyeszü kajdács, amely évek hosszu során van egy családnál,- s erősen ragaszkodik urához vagy asszonyához, ennek halálát, bár e nagyobb kajdácsfajok, jó gondozás mellett, 40-60 évig is, sőt egyesek 80-100 évig elélnek - nem birta tulélni, hanem rövid időre rá folyton szomorkodva, bánkódva, s az ételt meg se érintve, elpusztult. Csak Kleinmayrn hirhedt Jackoját hozom el például, e csuda­madarat, amely, mint Lenz mondja: több volt egy fél embernél, s melyet Oken „Isis” cz. folyóiratában 1835-ben gróf Gourly de Droiteaumont irt le és akkoriban lázba hozta csudás tehetségével a tudós világot. E Jacko, mikor ura, kihez nagyon ragaszkodott, meghalt, szintén beteg lett. Nem evett, nem ivott, hanem keserves sirás, nyögés közt hivta urát. Az örökösök ugy ápolták, mint egy kis gyermeket. Egy piczi ágyacskában feküdt, betakarva, hogy izzadjon és ha egy ismerős hozzájött, szomoru hangon nyögdécselte: „A Paperl beteg, szegény Paperl nagyon beteg” s egy hét mulva „meghalt.” „E madár megérdemelte, hogy azt mondják róla „ki” és azt, hogy: „meghalt”, mert egy közönséges embert megszégyenitett volna, annyi tár­sal­gási mondatot tudott” - végzi a természettudós gróf Gourcy ismertetését.

Természetesen nem minden Jacko tehetségét lehet ennyire fejleszteni, mert e nemes fajban is a legtöbb csak középszerü tehetség. De átlag e fajból mindegyik megtanul jól, tisztán beszélni - a szerint, a minő a tehetsége, mert valahány kajdács csak van, az mind különböző tehetség, charakter s vérmérséklettel bir s a szerint kell őket aztán nevelni és tanitani. És ez minden nagyobb papagáj-fajra áll. Egyik vig, fürge, pajkos; a másik komoly, nyugodt; egyik szerfelett érzékeny és gyengéd még egy kemény szó iránt is, a másik nem; vannak hizelgő, gyengéd, ragaszkodó, vannak rideg, nem hizelgő természetek, szóval lélekkel és szellemmel birnak és e lelket s szellemet ki lehet müvelni. Gyengéd hizelgő szavakkal, lassu mozdulatokkal szoktatjuk magunkhoz; rendes meghatározott időben adjunk neki enni, ugyanigy naponta egy ugyanaz órában tanitsuk. A tanitásra legalkalmasabb a reggeli 9 és 11 óra közti, vagy a délutáni 6-8 közötti idő. A tanitás lehetőleg egyszerü és könnyü. Ugyanis a szerint, ahogy mindenkinek ideje és türelme engedi, naponta ½-1 óráig vagy tovább ad nekik formális leczkét. Először a lehető rövid és vastaghangu szavakat válogassuk és ezt ismételjük előtte hangos, értelmes hangsulyozással és kiejtéssel. Mig a leczke tart, a madár addig kalitjában legyen, melyből az étket kivéve, a kalitot könnyü, kissé áttetsző sötétes lepellel egészen beboritjuk, hogy a madár figyelme egészen a hallott hangokra konczentrálódjék és semmi idegen tárgy látása el ne vonhassa. Az esti órákban, bárha le is van fedve, mégis erős világu lámpát kell gyujtani a tanitásnál. A leczke végével lefedjük s étkét ujra beadva, megkináljuk kedvencz falatjával, hogy ez által is szolgalomra ösztönözzük. Ezen kedvencz étkekből azon­ban máskor ne adjunk neki, csakis a tanitás végével s akkor se sokat; ez által mindig várni fogja és nem telik el vele. Mig egy szavat egészen tisztán meg nem tanul, addig másikra nem tanitandó, nehogy összezavarja s reászokjék a hibás, érthetetlen kiejtésre. Ha már egy-két egytagu szavat tud, akkor egy hosszabb, több tagu szóra tanitsuk; ezekből is megtanulva néhányat, akkor egyszerre két szóra, majd háromra s igy fokozatosan azután 4-6 szóból álló mondatokra is lehet tanitani. Mert csak az első szó tanulása megy legnehezebben és tart leg­tovább. Minden ujabb szóval élesedik értelme, gyorsul felfogása, tisztul, erősödik kiejtése s fejlődik észtehetsége, ugyannyira, hogy egy jó eszü kajdácsnak már az 1-ső és 2-ik évében egy-egy 3-5 tagu szót 4-5-szöri hallásra meg kell tanulnia. Ha énekre, zenére, füttyre akarjuk tanitani, ugy erre legalkalmasabb akkor, ha már néhány szót beszélnek, mert a szavak tanulása és kiejtése által, már hangszálaik annyira begyakorlódnak, hogy a legfinomabb és leglágyabb hangárnyalatokat is utánozni birják. De itt csak részenként, futamonként szabad a tanitást kezdeni, s csak, ha már egyik részét tudja, akkor kell a másik részt elővenni. Jó fütty, jó női ének, a flóta és fuvola hangjait a csalódásig hüen képesek visszaadni, zongorát, hegedüt nagyon nehezen. Midőn a tanitást naponként megkezdjük, szükséges, hogy a már megtanult és tudott szavakat vagy zenerészt elismételjük előttük néhányszor, s csak azután folytassuk a megkezdettet, vagy vegyünk uj anyagot elő. Ez az egyedüli legjobb tanitási mód, az éheztetés és verés s a többi efféle brutális mód, lelketlen, értelmetlen kinzás.

Csak akkor fejlődik a kajdácsok észtehetsége és szellemi élete azon fokra, hogy némelyik szinte megközeliti az embert is, ha a tanitással egyuttal az értelem is fejlesztetik, s ez által mindegyik lelkivilága is felébresztetik annyira, hogy megérti s megérteti a mit kiván, a mit beszél, s a mit lát. A rendszeres tanitásnak szerintem csakis ez a feladata, s az ily tanitással a madár tanulékonysága is sokszorosan gyorsul s fokozódik, s ez által ama közmondás, hogy „oly értelmetlenül csacsog, mint egy papagáj”, értelmét veszti.

A valódi beszélő papagájok csoportjába tartoznak még a Dél-Amerika és szigetvilágán honos Amazon-papagájok.

Az Amazonok főszine a legszebb füzöld, világos és sötét árnyalatban, s ezen szin az egyes fajoknál különféle árnyalatokban változik. Igy Európába legnagyobb számmal jő a Kék­homloku Amazon kajdács (Chrysothis amazonica seu aestiva), s ezen pompás szinezetü kajdácsot látjuk legtöbbször kalitjainkban, mert szintén a legjobb fajok egyike. A fiatalok majd mindegyike tanulékony, természetesen egyik nagyobb észszel bir itt is, mint a másik, igy többet is tanul - de általában valamennyi tanitható.

E fajban számosan a Jackokat elérik, sőt tul is haladják a tanulékonyságban s fejlett hang­szerveiknél fogva beszédre ugy, mint a zene-, ének-, fütty-tanulásra kiválóan alkalmasak.

Igy Péchy Imre államnyomdai igazgató ur Amazonja oly gyönyörüen énekelt egyes részlete­ket a Fatinicza-operetteből, hogy a ki nem látja, egy kitünő iskoláju énekesnőnek tartja.

A természetbuvárok egyik legtekintélyesebbje: Finsch, az Amazonok családjában a legtanulé­konyabbakból egy csoportot alkotott. E csoportba tartoznak: az Aranyköpenyü Amazon (Chrysothis auripalliata), Levaillant- vagy a Nagynap Amazon (Chrysothis Levaillanti) és a Suriman-Amazon (Chysothis ochrocephala).

Hogy minő excellens, nemes fajok ezek, minden magyarázgatás helyett az enyémek tehetsé­géről nyujtok egy-egy rövid képet, amelyek jelenleg gróf York-Wartemburg birtokában vannak.

Az Aranyköpenyü Amazon legfürgébb s vidorabb madara a földnek. Folyton mozog, gimnasztizál karikáján s kalitjában, egy-egy gombolyaggal vagy golyóval hátára fekve, mint a kis czicza játszik, elgörgeti, utána szalad, labdáz vele, dobálja, elkapdossa, hogy kézzel sem lehetne különben. Néném Loritája egy kis bádog mérczével oly ügyesen méregeti a homokot, vizet, s magvát egyik edényből a másikba, hogy csudálat nézni is ez ügyességét: szép, tisztán, szöveggel, dallal énekeli: „Hallod-e te kőrösi lány.” Azután flótáz két indulót, egy galoppot; e mellett az udvarban lévő gyermekeket névszerint ismeri és hivja, ha lármáznak, lekiabál hozzájuk. A posta-marschot ugy trombitálja, hogy bámul aki hallja, mikor pedig népdalokat fütyül, ezeket egész érzéssel fütyüli s variálja.

Továbbá még emlékeznek az Andrássy-uton sétálók az én Nillámra, midőn a nyitott ablaknál kihallatszottak az ő csodaszép trillái és futamai, ugy hogy el se hitték, hogy madár az, amely énekel, mert versenyzett egy jeles énekesnővel. Három gyönyörü sequidillát énekelt, de oly remekül, hogy sokszor egész embercsoportok álltak meg az ablak előtt; mikor pedig a Canát énekelte, tánczolt is hozzá s csőrével a pandero, e csörgős dobocska és a castagnetták csörgését utánozta közbe-közbe. A Miatyánkot emberileg tisztán, portugál nyelven egészen elmondta, olyan éneklő hangsulyozással, mint a mexikói nők szokták s beszél magyarul, németül, francziául és portugálul sok szavat. Nilla Vera-Cruzban lett véve. Egy nyugalomba vonult törv. biróé volt s azért adta el, mert egyetlen leánya, akit forrón szeretett, meghalt s e madár az ő énekét és hangját oly hiven utánozta, hogy mindig csak veszteségére emlékeztette; s e hölgy, ugy látszik, kitünően énekelhetett, mert a legszebb futamok és trillák ugy peregtek e madár ajkairól, mint a gyöngyök s a hang is csodaszépségü, csengő, édesen lágy hang volt. Itt igazán nem tudja, mit csodáljon inkább az ember, az énekesnőt-e, vagy e kajdács nagy tehetségét és hangszervét, mely oly gyönyörüen utánozni birta a hangot és éneket s ennek lágy árnyalatait!!

Egy pár surinam-amazonom pedig, miután testvérek voltak, egy állványon, egymás mellett voltak szüntelen. Egyik a másik nélkül enni se tudott.

Ha egyik megszólalt, folytatta a másik. Egyiknek, a Szepinek a többek közt ez volt a mondá­sa: Hallod-e nénike?, párjának, Lottinak pedig ez: Szepi, te vagy az ur! és azt a két mondatot néha olyan bohókásan, olyan apropose alkalmazták, ismételték, hogy majd megszakadtunk a nevetéstől.

Röviden képét adtuk a jobb beszélő fajoknak, mert sokszor megtörtént az, hogy közönségünk nagy reményekkel és kedvvel beszerzett egy-egy kajdácsot, de nagyon-nagyon csalódott, mert oly fajt kapott, mely abszolute nem tanult semmit s igy nagyrészt kedvét vesztette ez igazán nemes passziótól. De van nálunk még egy másik főok is, mely ideges korunkban vissza­riasztja a kedvelőket ezen ép oly ragyogó, mint mulattató szalondisztől és tollasbaráttól - és ez az, hogy félnek azon „iszonyu zajtól és rikácsolástól”, melyet egy-egy papagáj szokott véghez vinni.

Igaz, nem lehet tagadni, hogy az állatkertekben pokoli zaj fogad bennünket. De e zaj és rikácsolás a minden rendszer nélküli összehalmozás és rossz ápolás miatt jön létre s egyik elrontja a másikat. De a kedvelő nagyon könnyen segithet a lármán és rikácsoláson. Mert, ha madara már szelid, beszélő és értelmes, ugy, ha kiabálni kezd, elég a megintés is és elhallgat, mert megérti a feddést. Ha pedig szellemi élete nincsen még annyira felébresztve, vagy épen tanulatlan és még a kiképzés alatt áll, ugy mind a szelidnél, mind a vadnál, mihelyt lármázni kezd, egész kalitját le kell egy vastag takaróval boritani, hogy egészen setét legyen. Ekkor elhallgat, mert a setétséget nem szereti. Pár percz mulva leveszszük a teritőt, de mihelyt lármázni kezd, azonnal ujra leteritjük, de midőn elhallgat, rögtön kitakarjuk. Ezt ismételjük mindannyiszor, valahányszor csak rikácsol és csakhamar észre fogja venni, hogy lármájával nagyon kellemetlen helyzetet teremt magának, s röviden leszokik a lármázásról. Egy intelli­gens, tanult madárnak különben alig hallani lármáját - sőt a többiek is csak akkor lármáznak, ha unatkoznak! Mert minden papagáj fürge, örökösen mozgó, tevékeny élethez van szokva és a szabadban csőrét, lábait örökké foglalkoztatja. A kalitban ez természetesen a hely és anyag hiánya miatt nem teheti, ezért, midőn valamelyik lármázni kezd, adjunk be neki egy darabka festetlen fenyőfa-forgácsot, vagy egy darab héjjas füz-, nyár-, hárs-, alma-, körte-, vagy bármi más kérges faágacskát. Rögtön el fog hallgatni, mert ennek rágicsálása, fosztogatása által figyelme le lesz kötve és le lesz foglalva.

Carey anyó csirkéi.

Egy középnagyságu, nyers czukorral megrakott schooner indult el a Szüz szigetekről Antigoa felé.

Több néger rabszolgán kivül utasok is voltak a födélzetén - s ezek között a fiatal Santa-Rosa ültetvényes, ki kedves modorával, élénk kedélyével minden szivet megnyert az első pillanat­ban, azután egy vén, százesztendős négernő, kitől meg mindenki ösztönszerüleg irtózott.

E vén négernő honfitársai előtt, mint obi (varázsló, látnoknő) igen nagy tekintélyben állott, de visszataszitón csuf volt gyapjasfehér hajával, leirhatlan ránczos arczával, és a ragadozó madarakéra emlékeztető horgos ujjaival.

Midőn a shooner a nyilt tengerre ért, egy hirtelen beálló szélcsend a hajót mozdulatlanul egy helyre szegezte és mindenfelől, a meddig csak a szem ellátott - ég és viz terült el, a maga puszta végtelenségében...

Egyszerre, a nélkül, hogy valaki látta volna, miként és honnan, egy csoport fekete viharmadár repdeste körül a hajót, és Santa-Rosa, mielőtt valaki megakadályozhatta volna, az első lövéssel hármat lekapott belőlük...

A hajósok a világ legbabonásabb népei lévén, zugolódva morogtak, sőt még maga a kapitány is kereken betiltotta e mulatságot, mert nem akarja, ugymond, hogy valami szerencsétlenség érje hajóját.

Ellenben az utasok, kik nagyon unatkoztak, örültek e kis változatosságnak s egyik a másik után kiabálta:

- Derék lövés! Pompás lövés! Három esett! Három egyszerre esett!

A vén négernő, ki egész idáig ócska gyapju leplébe burkolódzva, szótlanul és mozdulatlanul guggolt a középárbocz tövében, e szavakra felemelé fejét:

- Hány esett le?... Három! - kiáltá éles hangon, miközben sajátságos láng lobbant fel fénytelen szemeiben... - akkor olvassátok meg a czápákat a hajó körül!

- A czápákat megolvasni, mit beszélsz össze-vissza, anyóka? - kérdé nevetve a fiatal Santa-Rosa...

- Mondom nektek, három czápa lesz a mélyből küldve! - felelé ünnepélyes hangon az öreg, azután ujra beburkolva fejét, elhallgatott...

A néger rabszolgák, kik nagyobbrészt a fiatal ültetvényes tulajdonai valának, nagyon aggo­dalmas, félő arczot vágtak. Ők nagyon jól tudták, hogy az öreg Ettau mindig igazat beszél, s jövendölései szóról-szóra beteljesednek.

És csakugyan alig tiz percz mulva három hatalmas czápa uszott a hajó felé, s hegyes uszonyaik messze kimeredtek a hullámokból!

- Csakugyan három czápa! Ez különös! - mormogák az utasok megdöbbenő csudálkozással...

Az öreg Ettau nem hallá a suttogást és nem is látta a czápákat, mégis egyszerre felemelkedett:

- Itt vannak-e már? - kérdé egy feléje közeledő négertől.

- Igen, anyácska, itt vannak! Három iszonyu czápa uszkál a hajó körül! - válaszolá a néger félő tisztelettel...

- Akkor közülünk háromnak a sorsa betölt! - kiáltá sajátságos hangon. - És nekünk mindaddig itt kell maradnunk... A szél nem fog fujni, a tenger nem fog hullámokat vetni mindaddig, mig a czápák meg nem kapják részüket... Én mondom ezt! Háromnak a sorsa betölt!...

Az utasok közül többen nyugtalankodni kezdtek e baljóslatu jövendölésre, de mivel estére baj nélkül lefeküdtek, - másnap reggel pedig ugyanigy felébredtek - nem sokat kezdtek az egész­ben hinni.

E közben ég és levegő tiszta maradt. Egy lehelletnyi szellő nem rezgett, egy parányi fodor nem mozdult a tenger felszinén, hanem, mint a tükör, oly simán terült el a végtelen vizterület, a hajó pedig, mintha oda lenne szegezve, egy vonalnyit nem mozdult helyéről és a nyolcz vonalnyi átlátszó, mély vizben a legkisebb férget is meg lehetett látni a tenger fenekén... A korallerdők, sziklák, tarkacsigák és mindenféle csudaállatok oly közel és tisztán látszottak, mintha nem is a vizben, hanem magában a tiszta levegőben uszkálnának - és csak értök kellene nyulni...

Másnap reggel azonban mindenki nyugtalankodni kezdett. A három czápaóriás ugyanabban az időben ujra megjelent és ijesztő lassusággal háromszor körüluszkálva a hajót, merev szemeiket a fedélzetre mereszték.

A nyomasztó szélcsend, e napon sem változott és a kifeszitett vászonponyvák semmit sem enyhitették a kábitó hőséget, mely perczről perczre fullasztóbb, iszonyubb kezdett lenni...

A beálló éjszaka szintén nem hozott enyhülést, sőt alaktalan, néma sötétségével, még nyomot­tabbakká, izgatottabbakká tevé a kedélyeket.

Aggódva, félve kérdezgették az öreg Ettaut, de ő mindenre csak ezt válaszolá: Háromnak a sorsa betelt! Három esett, három czápa, három sorsának kell betelni!

Ez éjszaka már mindenki szorult szivvel keresé fel fekhelyét. Különösen a tengerészek lelkük mélyéből elborzadtak a csudás esemény láttára.

Ugyanis a napkeltét és napnyugtát a tengeren, még a legnagyobb szélcsendben is, rendesen friss, hüvös szellő előzi meg...

Ez a friss szél megjelent most is, de mintha valami láthatlan, rejtélyes erő megállitotta volna - három tengeri mértföldnyire, megállt a hajó előtt. A messzeségben a viz hullámzott, fodrozott, a hajó körül pedig csendes volt, mint a tükör és a lég forró, nehéz, mint az olvasztó kemen­czék lehellete.

Igy ment ez napról-napra... A czápák a rendes időben megjelentek, a napkelte és napnyugta friss szellője pedig három mértföldnyire megállt a hajó előtt... Mindenben a rejtélyes hármas szám volt az uralkodó.

A harmadik napon éjféltájban zavart kiáltozás és futkosás verte fel az utasokat...

Santa-Rosa a fiatal ültetvényes hangosan nyögött kabinjában, mert megkapta a betegségek rémét, a sárgalázt és vele együtt megbetegedett egy matróz és egyik néger rabszolgája.

Ez ujabb csapás leirhatlan rémületet okozott a hajón... Egy hajó, a melyen a sárgaláz kitör, a halál hajója... mert rajta minden utas szájában hordja a harangozó pénzt...

Reggel mindenki remegve várta, kiken fog napközben a rettenetes ragály kitörni? De nem tört ki senkin, hanem megállt a hármas számnál...

Az ismert és javasolt gyógyszerek mindjárt használatba vétettek, de reggelre mindhárom a legvadabb deliriumban hánykolódott és az utasok valamennyien menekültek a fedélzetről, mert a három czápa most már nem tünt el, hanem állandóan a hajó körül uszkált...

Csak az öreg Ettau guggolt éjjel-nappal a fedélzeten...

A betegség harmadik napján, éjjeli egy órakor Santa-Rosa lázas deliriumában egyszerre csak felrohant a fedélzetre és mielőtt valaki megakadályozhatta volna, rémületes kiáltással a hullámok közé veté magát.

- Egy! - kiáltá az öreg Ettau tompa hangon, és ugyanekkor egyet kondult élesen a hajóharang is, a nélkül, hogy valaki meghuzta volna...

Reggel azonban már csak két czápa uszkálta körül a hajót...

Délfelé meghalt a második beteg, a hajómatróz! És mikor hajós szokás szerint, a tengerbe vetve, egyik czápa nyilgyorsan elkapta a halottat, „kettő” kiálta az öreg Ettau, kinek nem soká kellett várnia, hogy jóslata beteljesedjék, mert alig egy óra mulva a négert is a tengerbe hajitották és vele együtt eltünt a harmadik czápa is.

- Három! A szám betelt, a sors be van töltve! - hangzott ekkor leirhatlan ünnepélyes hangon a néger nő ajkairól és mindenki köréje tolongott, hogy megtudja, vajjon a szélcsend most már meg fog-e szünni és lesz-e jó szele a hajónak?

- Mihelyt a három megölt madár helyett három felbukkanik a hullámokból, feltámad a szél is és a hajó meg lesz váltva nehéz helyzetéből! - felelé a négernő.

Mert tudjátok meg, fehérek és fekete emberek, - folytatá görnyedt alakját felegyenesitve - a hányat megölnek e gyászos szinü madárkákból, annyi ember hal meg azon a hajón és annyi madárka kél életre a hullámok mélyéből, mert a megholtak lelkei Carey anyó madárkáiba költöznek...

- Nézzétek, itt van a három uj madárka! Itt vannak már Carey anyó csirkéi. Mindjárt lesz szél, sok szél, igen sok szél, ... mert vihart hoznak szárnyaikon a mélység titokteljes homályából...

Mindenki titokteljes borzongással fordult hátra.

A hajó előtt, ugyanazon helyen, honnan Santa-Rosa lelőtte, három viharmadárka kóválygott szállongó repüléssel le-lecsapva a csendes hullámtükörig...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

„És betelt minden az irás szavai szerint!”

Nemsokára friss szellő dagasztá a vitorlákat, mely dél felé heves viharrá erősödött. A fel­zudult hullámok dióhéjként dobálták a hajót, majd a magasba emelve, majd meg a mélybe temetve - ugy, hogy kormánya és árbocza vesztetten jutott el, nagy küzdelmek után, Antigoa kikötőjébe...

Amig azonban az orkán vadul bömbölve tánczoltatta a hajót, villám villámat ért, menny­dörgés mennydörgés után ropogott... a hegymagas hullámok között Carey anyó csirkéi éles sivitással keringtek a hajó körül...

A tenger lámpásai.

Mint valami világegyetemeket teremtő Demiurgus számára készitett titáni kehelyben, hömpö­lyög a tengerek véghetetlen viztömege a föld ősburkában, melyet élő szeme nem látott még! Miféle élő szervezete birná is ki azt az iszonyu nyomást, mely a mérhetetlen mélységek örök sötétjében nyugszik a roppant viztömeg képében a föld ős gránit gerinczein, mikor még az ázalagok parányi milliárdjai is csak azon régióit népesitik be a vizeknek, hová a világosság­nak legalább némi derengése elhatol.

Miként a földön ott van a legbujább, legdúsabb tenyészet, hová a melegség és világosság sugárai akadálytalanul özönlhetnek, ugy a tengerfenék is csak azokon a helyeken fejti ki tenyészetének leirhatlan változatu, buja sokaságát, hová a hullámok zöld homályán át a napsugár majd a fenékig lehatolhat s átmelegitheti a mélységek egyes régióit.

Aminő változatos a föld hegyei, völgyei és rónáival, ép oly változatos tájakat, tájképeket rejt a tengerek mélyének végtelenje, a melynek ép ugy megvannak a maga hegyei, völgyei és rónái és ezeken végtelen messzeségben őserdők, sürü vadonok, sőt ezer virág, ezer bokortól mo­soly­gó rónái is, csakhogy az erdők, rengetegek felett nem a kék ég, hanem bübájos világos zöld homály dereng, hasonló a leveleken áttörő napsugár aranyzöld párázatához, vagy a Capri-sziget Kék-barlangjának tündéries azurkék szinü derengéséhez, a szerint, a minő az egyes vizrétegek sugártörése.

És minő erdők, minő rengetegek ezek, minő regebeli kaoszai a csudáknak! Földi fákhoz nem is hasonlitható több száz láb magas és hosszu óriások egymásba fonódva, egymásba ölelkezve boritják a fenék hegyeit, völgyeit s mig tömegük zöldbe játszik, addig egy-egy hullámringásra leveleik, füzéreik az égő skarlátpiros egész szinskáláján át, a haragvó sötét karmin-vörösnek szintén minden árnyalatu rubinfényében égnek, mintha csak lángba borult volna s izzana, sziporkázna az egész tengerfenék. A hol egy-egy szeszélyes alaku szirttömeg emelkedik, ez be van futva, körül van ölelve, mint valami óriás kigyóktól a Lamináriák karminpiros gömbölyű száraitól, melyeknek terjengő ághegyein világos zöld levélbokréták ülnek. Ezrei, százai terjengnek, kapaszkodnak, futnak a fenéken, vagy inganak a hullámok szelid ringásától a legcsudásabb, legbizarrabb alakzatu leveleknek, virágoknak; s ezekből, amelyek virágoknak látszanak azok élő állatok, amelyek állatoknak, azok virágok, égve, ragyogva a legélénkebb és legváltozatosabb szinekben. Egész rengetegek fehér, vörös és fekete korallokból, majd e három szin egymásba keverve és behálózva mértföldnyi hosszu kék, vörös, zöld, s violaszin algák, fukuszok és tangoktól. A sziklák derekán óriási mohcsomóként a fehér-vörös tarkázatu aktiniák ülnek, majd megint, mintha ezer, meg ezer égkék, karminvörös, rózsa- és violaszin, gömbölyü, szögletes, fidres-fodros párnácskák lennének elszórva, hevernek tarka összevissza­ságban az Eichinák, Holothuriák, moszatok, Cytiák és kagylók; sőt még a pehely sem hiány­zik, mert körültük lebegnek a fodros strucztollhoz, a lenge finom szálu árvalányhajhoz hasonló Plumatellák és Penatulák, fátyolszerü, filigrán alkatukkal - s mindezek, mintha csak ezer virággal átszőtt réten vagy virányon lennének elszórva, mert körültük a tengeri rózsák, szegfüvek, tulipánok százai, ezrei ragyognak égő szineikben és e között a tündéri szintarkaság között, mint a tropikus erdők drágakő ragyogásu kolibri és szindus madarai, suhannak, uszkálnak, mintha csak tört szivárvány-darabok czikáznának, hullanának a tenger fenekére - kisebb-nagyobb halfajok csodás szineik ragyogó változatossága és alakjaiknak majd bizarr pillangó, szárnyas madár, denevér, szárnyas gömbhöz való hasonlóságában.

Amint száll és emelkedik a nap, a szerint válik mind hüvösebben ragyogóvá és szinjátszóvá a tenger alatti mindenség tarka világa. Majd aranyzöld homályban dereng az egész táj, majd pedig a nemes opál gyöngyházszerü szivárvány szineiben töri meg a nap sugarait; de akkor elképzelhetetlen és leirhatatlan e szinpompa, mikor e szivárványos tarkaság lassankint valami csodaszerüen áttetsző s leirhatatlan pompáju világos azurkékbe olvad és az opalizáló szivár­ványszerü szinjáték ebben csillan meg mértföldnyi hosszu sárga, vörös s violaszin sugár­kévék­ben, vagy változik át napnyugta felé tündéries, világitó, szélein biborvörös lobogvány­nyal szegett rózsaszinné, mi utoljára egészen a bibor vérszinében izzik s lángol.

De még ezen varázsszerü világitást is sötéten nyelik el, vagy komor, hideg fekete-zöldben adják vissza a hinár- és algákkal benőtt mély völgyek, szakadékok és az egymásba fonódott algaerdőségek, vagy egyes titáni barlangok öblei. Ezekbe csak annyi fénysugár ereszkedik, mint egy sötét üregnek vagy pinczének rejtelmes homályába. Ezen sötét rejtekekben laknak leginkább rettentő rémei a tengereknek, azok a mesés nagyságu, nyolcz karu polypok, melyeknek testtömege néha 10-20 ezer klgrammot, sőt többet is nyom, és mikor nagy néha felszállnak a vizek tükrére, egész alga erdőket tépnek ki belebonyolult karjaikkal, s ragadnak magukkal a felszinre.

Egész kis uszószigetkének néz ki az ilyen szörny azután, midőn árbocznagyságu karjait himbálja, kanyargatja a légben a napvilág és melegben fürösztve; s a rettentő karok bókoló, hajladozó fenyőóriásokhoz hasonlitanak lebegő hinár- és alga-tömegeikkel.

Szinte meging s végig hullámzik az, egész tenger alatti rengeteg, midőn egy-egy öt-hat öles czápa-óriás bonyolódik belé, s rettentő lökései és hánykolódásaival kizavarja s felriasztja e sötét labirintusok minden lakóját, összetöri a korallok és antipatesek filigrán ágacskáit, a Plumatellák fátyolszövedékét és a mélységek tündéri szinjátékát, a hullámok sugártörését, felkavart homok- és iszapgomolyok homályositják el.

A kavargó iszapfellegek homályában egy iszonyatos nagyságu test is közeledik ilyenkor hátráló lökésekkel, a vergődő másik óriás felé.

Az egész alak egy óriási puffadozó gömb, rettenetes vastagságu hosszu karokkal, amelyek végtől végig szivókkal s köpölyökkel vannak megrakva; és a gömb két oldalán kocsikerék nagyságu, mozdulatlan, merev tekintetü szemek ülnek, fagyos vérszomjjal, kővé dermesztő rémülettel.

Majd az egyik, majd azután a másik iszonyu karjával kapja át a vergölődőt, amely barlangja csendjéből kizavarta, s a két iszonyu erejü Leviathán rettentő rugások és czikázások közt, hol a mélybe, hol a magasba rugva magát, töri-zuzza át magát a fukusz-erdőkön, a korall-berkeken, törve-zuzva, ami utjokba akad; a polypnak szürkésfekete szine ijesztő gyorsasággal változik dühében egymásután sárgába, vörösbe és amerre rohannak, tintafeketék lesznek a hullámok a testéből kilövellt szépiától.

Már három karjával kapta át a czápát, mely teljesen tehetetlen ellenfelével szemben - többi öt karja pedig, mint rettenetesen ide-oda vágódó óriás kigyók, mint az apocalypsis ostorai paskolnak, terjengnek, keresgélnek valami szilárd támaszték után. Szálfáknál vastagabb, szikla­kemény koralltörzsek üvegként roppannak össze, szikladarabok szakadoznak le a csucsokról, mig végre egy ezredéves Iziz csompóba kapaszkodva, a hat karnak rettentő köpö­lyözése és szivása végre is megfojtja a vizek e másik hatalmas titánját... az óriási czápát.

Azokon a csendes, csillaghullató éjszakákon, - midőn az Oczeán végtelen tükrén egy hab­fodor sem rezdül meg azonkivül, melyet a nesztelenül tovasikló hajó óriási körvonalai szántanak - tárja ki a tenger szinjátékainak legpompásabbját... a hullámok tüzijátékát.

Az egész végtelen viztükör sötét, mint a Styx, s csak az alig foszforeszkáló fémes csillogás mutatja a hajó szántotta vizbarázdát, midőn egyszerre e barázda tajték koronája tejfehéren kezd derengeni. E derengés mind terjedtebb, mind világlóbb lesz egészen a horizontig, s a hajó, mintha egy villódzó tejtengerben usznék, sötét, fantomszerü árnyat vet a fehér alapra; mint a ködön áttörő napsugár, száll alább és alább e fehér derengés s a hullámok lassanként mind tisztábbá, mind sugárzóbbá válnak s az elébbi tejfehérség igen gyenge fehéreszöld átlátszó sugárzássá változik, mely szinte megvilágitja a vizek fenekét és ekkor a hajó, mintha magában a végtelen semmiben, a világür tiszta lehében lebegne!

Mint az alvilág sötétjéből a világ aether sugárözönébe felszálló Leviathán, bukkan föl a mélységek sötétjéből egy óriási kolosszus: a czápa. Nagy uszonyait meglebbentve, mintha repülne, siklik a gyorsan haladó hajó nyomába, merev szemeit ennek sötét tömegére függeszt­ve. Erre, mint az átlátszó vizbe hulló arany- és ezüstpénzek, rezzennek szét előle, fényeseket villanva, a ragyogó pikkelyü kisebb-nagyobb halak tömege, lemerülve a fenéknek jótékony homályába, s helyettük, mint valami tündéri flotta, bukkan fel a szivárványszinü, fidres-fodros, csipkésen gyöngyös szalagokkal diszitett kalap- és gombákhoz hasonló alaku csoport­ja a Quáloknak, Meduzáknak és Argoknak, s ragyogó szineik szinte égnek, világolnak a sugárzó világitásban. Majd fokonként halványulni kezd e csudás világosság, egyszerre el­sötétülő homályvölgyek ásitanak mindinkább terjedve, s már-már ujra az előbbi sötétség boritja fátylát mindenre, midőn egyszerre gyenge rózsaszinü derengés sugározza át a viz­rétegeket s fokonként erősbülve, ugy tetszik, mintha a fenéken égő óriási tüz visszfénye világitana alulról felfelé.

Pedig e két tünemény még a tenger világitásának szerényebb szinjátékai közé tartozik, mert a tengerek fénylése nem egyforma szinpompában tündöklik, hanem változó az égövek szerint. A legszebb halvány rózsaszintől a legsötétebb skarlát- és biborvörösig, minden árnyalatban, sőt zöld, kék, sárga, ibolya szinekben is egész a tejfehérig váltakozik a szivárványszinek derengő játékával. Az eddig ismert háromféle: állandó-, változó- és parti-fénylés közül a legszindusabb és legpompásabb a leginkább csak a tropikus tengereken észlelhető változó-fénylés. Ennek pompája és változatossága valósággal leirhatatlan! Midőn az ilyen forró égövi tengereken a hullámok kigyulnak, ezeknek fénye oly ragyogó, hogy a hajókabinokban fölös­legessé válik a világitás; Clarton kapitány hajó-naplóját a Jávai tengereken nem egyszer a tenger eme tüzjátékánál irta, a matrózok pedig kártyáztak nála. Három főszin: a zöld, kék, piros olvad itt egymásba és játszik a szivárvány iridikus pompájában. Először csak egyes helyeken kezdenek e szinekben szikrázni a habok, majd lassanként óriási sikokká olvadnak, melyekből különféle szikrák, csillagok szakadnak el s az egész majd zöld, majd kék majd vörös, majd egyszerre mind a háromszinü lobogványban ég, villódzik. Miriad és miriad izzó pont sugárzik a vizek mélyéből, majd számtalan gömb, karika, csillag, forgó, kerék, nap­alakok, övek, fodrok, tarajok s tekergő hosszu tüzkigyók kerengnek, forognak, czikáznak, egybeolvadva, szétszakadva a legtarkább gyorsasággal, de csak ha a tenger és a lég csendes, mert hullámverés és szeles időben, valamint hidegebb légáramlatnál egészen eltünnek.

A partszéli fénylés már nem ily tarka pompáju, mert ez leginkább a már leirt fehéres, zöldes-sárga halvány derengést mutatja, különösen apály idején, mig az állandó fénylés, mely a földnek majdnem minden tengerén tapasztalható, pompában megközeliti a tropikus tengerek változó fénylését; ez majd a fenékről fent leirt módon feltörő rózsaszinben, majd pedig élénk narancssárgában izzik és millió és millió folytonos rezgés és vibrálásban kerengenek, de taréjaik izzó narancssárga lobogványban égnek s egy-egy evezőcsapás vagy hajómozgás egész lánghullámokat s millió felszökő lángnyelvet, égő vizcseppet szór a magasba, a nagyobb hullámveréseknél pedig mintha egy égő lángtenger készülne a magasba lobogni.

Ez a gyönyörü, de csudálatos szinjátéka a tengereknek, a parti lakók körében a szebbnél-szebb regék és mondák egész seregét szülte mint minden, ami csudás s mit megfejteni nem birnak - sőt jó ideig a tudósok körében is a rejtélyek rejtélye volt; e század elején ismertek ugyan már néhány világitó puhányt, de e tüneményeket mégis, mint minden megfejthetetlent - a villanyos­ságnak tudták be - akár csak ma, mikor szintén csak a villanyosság lesz elővéve - csinyttevő rossz gyermekként, akire mindig először esik a gyanu - minden megmagyaráz­hatlan tüneménynél.

Azonban e tünemények sokkal pompásabbak, sokkal csudásabbak voltak, semhogy a tudo­mány sokáig késett volna okait felderiteni, lomtárba dobva a sok régi, alaptalan vélelmeket, uj kutatás és vizsgálatok alapján kideritették, hogy a „tenger lámpásai” nem egyebek, mint meg­számlálhatlan tömegei azon kisebb-nagyobb héjasok, puhányok, polypok, férgek, ázalagok és ezek álczáinak, melyek a tengerek végtelen régióiban élnek; s a fénylést részint ezek váladé­kának a léggel való érintkezése, részint pedig az állatkák gyors, erierikus mozgása és sebes légzése idézi elő.

Az ismertebb fajok belőlük a Pyromosák és Salpák; ezeknek fénye a legszebb és legerősebb valamennyié között, ugy hogy egy telep Pyromosa vörös fényénél egészen jól lehet látni a 6-7 méter mélységben uszkáló halakat. Pompás fénye van továbbá a Meduzáknak, Venus-öveknek, Pelagiáknak a mellett, hogy ezek legtöbbje feltünően szép nagy alkatu és szinezetü is. A tengerpartok szikláin és zátonyain tenyésző Aktiniák legtöbbje szintén erős villódzó fénynyel bir s ezeknek egyik faja: a Pholas dactylusnak zöldes-sárga fénye oly erős és tartós, hogy a partlakók világitószerül is használják.

Midőn Swammerdamm a górcsövön az ázalagok parányvilágába tekintett, elborzadt attól a végtelenségtől, ami e parányok világában eléje tárult! Valóban végtelen és lesujtó gondolat az is, hogy a tudás mily végtelen, az emberi élet pedig minő véges! Jóformán ideje sincs a „miért”-et és végokot kutatni! Mert ki tudna megfelelni arra, hogy miért is világitanak hát e millió és millió faju teremtmények? Tán, hogy lent a tengerek örök mélységeibe is lelophas­sák maguknak a világosság egy-egy éltető sugarát? De hát miért? Mit tehet ezzel a parányi kis teremtmény? Védőfegyverük-e ez nekik, vagy a létfentartás eszköze? Nem a tudás, hanem csak a sejtelem felelhet erre, a véges emberi elme eme kibuvó ajtaja, hogy a tengerek örök sötétségü mélységeiben e parány lények között is folyik a létérti küzdelem elkeseredett harcza s lehet e harcz egyik nélkülözhetetlen fegyvere e világitó anyag!

Mesés szörnyek.

Laokon és fiainak borzalmas vége, valamint a Scylla és Charybdis óriási nyolczkaru szörnye, mely a hajók fedélzetéről rángatta le az embereket a hullámok mélyébe, nem mese!

Lucánus Pharsaliájában már hiteles és elfogadható adatokat nyujt arról a szörnyről, mely Regulusznak Karthágó alatt kiállitott előörseit éjjelenkint elragadozta, a mikor Regulusz katonáival ellene indult, „a legiók és thurmák pánczélos vitézei meghátráltak az iszonyu sárkány elől”, mely nem volt egyéb - épp ugy, mint a biblia és régi korok sárkányai is - egy kolosszális nagyságra kifejlett óriás-kigyónál.

De ha nem ezt nevezték volna is a régiók a sokat emlegetett sárkánynak, hanem azokat a krokodil-fejü, hosszufarku, pikkelyes szörnyeket, óriási denevér-szárnyakkal, a hogy a mesék szóban-képben rajzolják, még ebben is sok igazság volna, mert ez a szörny is létezett éppen olyan ijesztő alakban és méretekben.

Élt és ott szállongott a vihar suttogásával szelve a levegőt, több öles, fogas, denevér-szárnyai­val a Jura-korszak famagas zuzmói, páfrányai és Cicasai felett, vagy megpihenve, lesett prédára egy-egy sziklaormon a Pterodaktilus, melynek ásatag maradványai és lenyomatai ép olyanok, mint a mesék rajzolják: pikkelyes gyik, kigyó, madár, emlős egyszerre s nem lehe­tetlen, sőt több mint bizonyos, hogy egy-két ilyen szörny, mint elkésett tanui az ősvilágnak, a későbbi korokra is megmaradtak.

Ezt hiteles adatok is bizonyitják. Ugyanis a Johanniták idejében Rhodos szigetén egy szörny rémitette a lakosságot. A lovagok többször kivonultak ellene, de nehéz pánczéljaikban nem juthattak hozzá a talaj mocsaras és szakadékos volta miatt, kutyáik pedig megfutottak a szörny rémalakja és szárnyainak rettenetes suhogásától. Végre Gázon lovag, égetett agyagból formálva ki alakját, kutyáit ezen bedresszirozva - ejtette el, de maga is halálos sebeket kapott a hosszu küzdelemben. Ezen agyagszobor, - mint Pomponius és Akteosz polyhisztorok bizonyitják - szakasztott mása volt a Pterodaktilusnak és az 1476. utáni ostromban pusztult el.

Ezeken kivül még egész légiója létezett és élt a bizarrnál-bizarabb alaku és formáju ször­nyeknek a föld különböző ősformátióiban, melyeknek megkövült lenyomatait egymásután tárja fel századunk kutató tudományszomja a földteke mélyéből és rejtekéből.

A legrémesebb álom, a láztól hevült önkivület és fantázia nem képes oly rettenetes formáju alakokat, olyan csodaszörnyeket alkotni, minőket alkotott a rend és tökély utolérhetetlen mestere: a természet...

Földünknek legnagyobb élő állatai ezekhez a szörnyekhez képest egerek voltak, parányi egerek - és mai állapotában a föld nem lenne őket képes eltartani, mert élelmükhöz szintén oly gigantikus növényzet kellene, mint akkor volt és olyan leirhatlan bujaságban...

A sigilláriák, cicasok, acaciák, zamitesek, perczek alatt hüvelyket, órák alatt pedig lábakat nőttek, szemmel követhető buja serkedezéssel s az equisetumok, páfrányok szintén szemmel látható gyorsasággal bujtak ki az ősiszap termő- és termékenyitő erejétől átfült talajból - a sokféle pálmafaj pedig tök- s hordónagy gyümölcsöket s fürtöket ingatott titáni koronáin, de kellett is, mert a mammuthok, mastodonok, a mai elefántok ősapjai, azokkal a titáni iguano­don gyikokkal, megatherium- és mylodonokkal együtt - egy-egy evésre erdőket ettek s tavakat ittak rá, hogy találó hasonlattal éljünk.

De nemcsak a füevők voltak ilyen kolosszális nagyságban, hanem a husevők és ragadozók is!

A mai oroszlánok és tigrisek ősapja, a barlangi oroszlán és egy smilodon nevü, rettentő ragadozók voltak.

Ez utóbbinak négy iszonyu, kardnagyságu szemfoga volt, hatalmas örlő fogai mellett, melyek egy-egy meggörbült háromélü tőrhöz hasonlitottak, élességük és hegyességükre nézve.

Ilyen fogakkal felvehette tehát ezen 14-16 láb hosszu ragadozó a harczot, magával az óriások óriásával, a mammuthtal is, mert e fogak még a vaspánczélt is megbontották és szétdarabol­hatták volna.

Micsoda küzdelmek folyhattak, mikor pár ilyen hegynagyságu kolosszus egymásba akadt.

A smilodon rendesen lesből, hátulról támadhatott s tán 8-10 öles szökéssel vetette magát a mammuth hátára, mert ennek agyarai és iszonyu rohama előtt semmiféle élőlény meg nem állt volna, - és egy-egy rántással félöles sebet szakitott agyaraival a mammuth két-három láb hosszu, tömött szőrrel boritott vastag bőrén és ezen állatkolosszus csakis ugy menekülhetett támadójától, hogy vele együtt a legközelebbi tóba rohant - s ott aztán maga alá gyürte és megfojtotta...

A mammuth és az ősszarvorru az egyedüliek az özönviz állatvilága közül, melyeket termé­szetes mivoltukban, alakjuk és szinezetükben lerajzolni tudunk...

Ugyanis annak a temérdek elefántcsontnak, melyet e nevezet alatt a kereskedelem évenkint forgalomba hoz, alig egy negyede vagy nyolczadrésze származik Afrika és Indiának elefánt­jaitól, hanem legnagyobb részben ásatag mammuthagyar, a szibériai folyók, az Oby, Jenisei és Léna jeges partvidékeiről, hol a tonguzok, jakutok, szamojedek és osztjákok vágják ki az örök jéghegyekből és magából a homokos talajból ezeket a két mázsás, tizenöt láb hosszu, s tövükön egy lábnál vastagabb, kördeden görbült hatalmas agyarakat, melyek minőség és jóságra nézve vetekednek az elefántcsonttal és melyeken nem ritkán még friss s épen maradt véres husczafatok is látszanak.

Mikor az elefántok őse e jeges tájékon élt, valószinüleg az örök jég hona is, ha nem is subtropikus-, de legalább meleg és dús vegetátióju földrész vala, - tán kevéssé melegebb, minő jelenlegi mérsékelt földöveink éghajlata.

1799-ben egy Ossip Schumaschoff nevü tonguz-főnök nejével és két társával, iramszarvasok­tól vont szánján elefántcsontgyüjtés czéljából a Lena felső vidékére rándult, a hol ez a Jeges-tengerbe ömlik.

Ez és a mult évi rövid északi nyár szerfelett forró vala, tehát óriási hegyek és torlaszok szaka­doztak le azokból az örökjéghegyekből, melyek még az aënok korában születtek és állanak mai napig...

Egy ilyen hatalmas jégtorlasz átlátszó tömegébe fagyva, a tonguz-főnök kimondhatatlan csudájára, egy roppant nagy fekete szőrös test sötétlett óriási fehér agyarakkal... egy egész, az utolsó szőrszálig épen megmaradt mammuth, a hogy a tonguzok nevezik.

A jég konserváló és fentartó ereje mindenki előtt ismeretes. A sarkvidékeken egy év, vagy több évezred mulva is csak olyan frissen megmarad minden hulla és szerves anyag - mintha élne - igy tehát az őselefánt is azon frissen és érintetlenül megmaradt, a hogy a vizözön korában a jégbe fagyott.

Hanem a tonguz-főnök csak két hét mulva juthatott a gyönyörü 16 láb hosszu agyarakhoz. Hét nyár kellett ahhoz, hogy a jégtorlasz tömege szétolvadjon és az özönviz előtti korok óriása kiolvadva, egész szabadon hevert a zöldes jégtáblák között a parti homokon...

Ezt ábrázolja pompás czimképünk a könyvtáblán.

A mammuth sörényes feje mellett egy hullámsodorta fenyőfatörzs feneklett meg, körülte pedig téli és tarka nyári bundájukban a sarki rókák csapatja ólálkodik. A sarkoknak eme örökké éhes hyénái alig várják már, hogy kikezdhessék és felfalhassák a mammuthot és ugy is történt, mert mire 1806. körül - a „Journal du Nord” révén ezen hallatlan esemény hire Szentpétervárott és a müvelt világban elterjedt - és a szentpétervári akadémia kiküldöttje, a természetbuvár Adams-Schumaschoff és tiz tonguz kiséretében a helyszinére, a Lena jobb­partján lévő Tamud félszigetkére érkezett, - már akkorra a rókáktól, medvéktől, javarészében fel volt falva - és a jakutok is jól hozzáláttak, mert ezen ősvilági hussal tartották szánvonó kutyáikat.

De azért még maradt elég!

A három és fél láb hosszu fekete hátisörényt egészen, a rőtbarna, gyapjas szőrből pedig harmincz fontnál többet összegyüjtött Adams, melyből Európának majdnem valamennyi muzeuma kapott egy csipetet mutatóba. A hatalmas főt egészen épen találta a szemekkel és agyvelővel. Ez agyarak nélkül négy és fél mázsát nyomott. A bőrnek háromnegyed részét szintén sikerült megmentenie és lefejtve, 16 ember volt csak képes elszállitani.

Adams tehát e becses leletekkel, a teljes csontvázzal és - egy jókora darab friss mammuth-hussal szerencsésen megérkezett Szentpétervárra, hol képzelhetni, minő riadallal fogadták a tudós világ és az akadémia tekintélyei, kik tudományszomjuktól késztetve - még meg is kóstolták a csudás özönviz előtti pecsenyét.

E leleten kivül még 1812-ben is találtak ép mammuthot és 1771-ben pedig a nagyhírü Pallas egy ősvilági orrszarvut (Rhinoceros tichorhinus) talált. Ez is durva szőrrel volt fedve, hatal­mas bőrpánczélján, gyomrában pedig óriási mennyiségben mindenféle növényrészeket leltek, még meglehetősen ép állapotban...

Hogy csakugyan léteztek a mult századokban s léteznek jelenben is még mesés nagyságu ismeretlen szörnyek ugy a tengerekben, mint a szárazon, azt kétségtelenné teszik az eddig ismert adatok, melyekből biztosan csupán csak azt nem lehet megállapitani, hogy a Jura-korszak rettenetes szörnyeiből valók-e ezek, vagy a későbbi századok szülöttei? Annyi azonban bizonyos, hogy vannak a világtengerek megmérhetlen mélységeiben gyik-, kigyó-, teknősbéka- és polyp-alaku, rettenetes nagyságu szörnyek, melyek hol itt, hol ott merülnek fel néhány órára vagy perczre a felszinre.

A tengerek állaga, minősége ma is ugyanaz, mint volt a Jura-korszakban, igy tehát a lehető­sége sincs kizárva annak, hogy azokban a mérhetetlen mélységekben ne élhessenek még egye­sek a krokodil-alaku s gigantikus nagyságu Ichtyosaurusból, melynek sugaras, napraforgó­alaku szemei ép azt mutatják, hogy ez állat azoknak a mélységeknek volt lakója, hol a viz nagy nyomását más élő nem birná kiállani; vagy a Plesiosaurusból, melynek óriási uszonyos gyiktestéből hosszu, karcsu hattyunyak emelkedett ki rettenetes fogakkal fegyverzett kigyó­fővel.

„Augusztus végén 1746-ban, irja a bergeni levéltárban levő naplójában Ferry kapitány - csendes, napfényes időben horgonyt akartam vetni 10-12 mértföldnyire a kikötőtől, midőn egyszerre iszonyu forrongás és sisterékelést hallva, a tenger erősen hullámzani kezdett és egy feketeszinü rengeteg nagyságu krokodilalaku test emelkedett ki a habokból, tányérnagyságu szemekkel; iszonyu fejét magasra emelve, kigyószerü mozgással, de roppant sebességgel uszott s majdnem emberderék vastagságu páros vizoszlopot lövellt a magasba. Embereim annyira megrémültek, miszerint azon parancsomnak, hogy közelebb láthassam a szörnyet, a hajót arra irányitsák, nem engedelmeskedtek, hanem sebesen a kikötő felé menekültünk”.

Még érdekesebb Maclean lelkész leirása, ki, midőn 1808-ban nagyobb csónakon a Hebrida-szigetek körül a tengerre rándult, mintegy fél mértföldnyire a száraztól, a sik tengeren, egy feketés, sziklához hasonló tárgyat pillantott meg. Még reá sem ért jobban megnézni, midőn lassan mozogni kezdett, majd alábukott s erős hullámzásba hozta a habokat maga körül. „Rosszat sejtve, embereim a partok felé kezdtek evezni, midőn egyszerre erős habzás és hullámzás között, velünk egy irányban s nem is nagyon messze, ujra felbukott s felénk kezdett tartani. Mindnyájunk ajkáról a rémület kiáltása harsant fel s még én is evezőhöz kapva, minden erőnkből, nyilként repültünk a száraz felé. Szerencsére a hullámtorlat is a partok felé hajtotta csónakunkat, de egyedüli megmentőnk mégis csak a csekély viz, zátonyos öböl volt, mert a sebesen felénk sikamló szörny, mialatt mi a sziklákra kapaszkodtunk, a sekély vizben megfeneklett; itt láttuk egészen a maga rettenetességében: hosszu, hajlongó hattyunyakán, rettenetes fogakkal fegyverzett kigyófeje, iszonyuan merev szemei voltak. Rengeteg teste, mely elől széles vastag volt, hátrafelé mindinkább vékonyodott s erős, nagy pikkelyekkel volt fedve. Széles, nagy uszonyaira támaszkodva ágaskodott s farkával egész hullámhegyeket zuditva ránk, melyek majd lesodortak a szikláról, rugta magát vissza a mély vizbe, mely még sokáig hullámzott, örvénylett utána; testének hossza jóval több volt 60 lábnál.”

A fentiek - és a még meglevő adatok szerint e két szörny nem lehet más, mint a Jura-korszaknak két kolosszális szörnye: a Plesio- és az Ichtyosaurus és ez annál is hihetőbb, mert, ha a mult század végén, sőt e század elején is még voltak - sőt Hochstädter állitása szerint, még ma is vannak, Uj-Seeland bensejében az ősvilági Moáknak - ez óriási madaraknak élő ivadékai, daczára annak, hogy a föld felülete, állaga, hőmérséke, növényzete óriásit változott a letünt korszakok óta, akkor a tengerekben még inkább létezhetnek, annyival is inkább, mert ez ma is csak ugyanaz, mint volt a földalakulás korszakaiban és a kétéletüek háromszor-négyszer annyi ideig élnek, mint a melegvérü vagy szárazföldi állatok.

Azután, ki ellenőrizheti a világtengerek végtelen felületét, vagy ezeknek azon mélységeit, hová a világosságnak még csak egy paránya se hat le, hol a földnek még őseredeti gránit gerinczei emelik ama roppant viztömeget, melynek iszonyu sulyát, nyomását más élőlény szervezete nem birná el, mint csak az ilyen kolosszusoké: vagy ki pillanthat bele azon ezer és ezer mértföldekre nyuló tengeralatti fukusz- és algaerdők összefonódott szövevényeibe, a tengeralatti völgyek és barlangok száz-, meg ezeröles mélységeibe, hol egy ismeretlen világnak nem is sejtett, csudás alaku lényei élnek, melyek csak néha, véletlenül, tán egy szá­zadban egyszer-kétszer kerülnek napvilágra valami véletlen által üzetve, miután szervezetük csakis e rejtett mélységek, nagy viznyomásához lévén teremtve!

Ezen óriási barlangok és alga erdőségekben, melyeknek egy-egy fája 200-300 láb magas, s szélessége is ugyanennyire terjed, élnek azon leirhatlan nagyságu polypok is, melyeket a sokat emlegetett s a mesék világába sorozott tengeri kigyókkal együtt a modern tudományok Catói szintén tagadnak, csak azért, mert ezeket nem lehet spiritusba tenni s a muzeumok szekrényeibe állitani vagy minden disputához a tenger fenekéről előhalászni!!

Pontoppidán norvég püspök szerint egész kis szigethez hasonlit, mikor egy ilyen polypóriás, vagy mint ő nevezi: Krák a tengerből felmerül. Óriási teste, iszonyu karjai, melyek nagyob­bak, vastagabbak, mint a legnagyobb hajó árboczai, tele vannak bonyolulva, tele vannak ragadva hinárral, algával, majd hosszan a vizen nyulnak el, majd pedig a levegőben csava­rodnak, tekeregnek, mint a széltől és vihartól ide-oda hajladozó fenyő-óriások s mikor pedig ujra lemerül a fenékre, az óriási test után támadó örvény, akár csak a Malström-örvénye, még fél és negyed mértföldnyiről is forgatagába sodorja a hajókat; megtörténik néha az is, hogy egy-egy ilyen felbukkanó szörnyeteg magába a hajóba kapaszkodik bele iszonyu karjaival s ezt azután, hacsak nem valami nagy hadi- vagy kereskedőhajó, menthetetlenül magával huzza emberestől, mindenestől a mélybe.

E leiráshoz kétség nem férhet, a mennyiben nem egyszer találtak a czethalászok a Cachelot­nak (Physeter macrocephalos) torkában a garatnál megakadva egy-egy polypkar-részletet, mely 25-27 láb hosszu s oly vastag volt, mint a legvastagabb árboczfa, melyet a Cachelot, lehet, erős küzdelem után, haraphatott le. Valamint az is tagadhatatlan, hogyha a tengerek czethal nagyságu kolosszusokat produkálnak, ép ugy produkálhatnak ezeknél jóval nagyobba­kat is.

Si-Maloban a Szent-Tamás kápolnájában van egy fogadalmi kép, mely hajmeresztő jelenetet ábrázol éppen a fentiekről s melyet hálából a megmenekült hajó kapitánya festetett. Ugyanis az angolai partvidékről éppen a sik tengerre akart egy hajó indulni, midőn egyszerre erős hullámverés között, egy iszonyu test s még iszonyubb karok emelkedtek ki a hullámokból s kapaszkodtak a hajó árboczai, kötelei és tatjába oly erővel, hogy a nagy hajó kezdett fél­oldalra dőlni s még néhány percz mindenestől a mélybe sülyed!

Szerencsére a két hajóács a fedélzeten dolgozott s ezek éles szekerczéikkel, hatalmas vágáso­kat mértek a rettenetes karokra s kettőt le is vágtak, midőn rettenetes rázkódás és recsegés közt, a hajó ujra egyensulyba billent, mert egész tatja leszakadt s a rettenetes állattal a mélybe sülyedt, magát a hajót pedig, szerencsére, egy hullám messze a tengerre lóditotta ki abból az örvényből, melyet az óriási állat elsülyedése okozott.

Egy másik eset a legutolsó angol és franczia tengeri ütközet után történt. Itt az angolok a „Ville de Paris” nagy és öt más kisebb hajót foglaltak el a francziáktól s ezek közül kettő angolokkal volt megrakva, nehogy a fogoly francziák valami összeesküvést forraljanak. Ezen hat hajó, mintegy 2000 ölre horgonyzott az angol flottától, midőn éjszaka egyszerre - noha a tengertükör csendes volt és sehol nyoma sem volt e helyen a szikláknak - a „Ville de Paris” a legsürgősebb vészlövéseket tette és vésztüzeket gyujtott. Öt nagy hajó indult gyorsan segélyre, de mire odaértek a hat hajó nyomtalanul eltünt és azon a helyen annyira örvénylett a tenger, hogy két angol hadihajót egymáshoz csaptak a hullámok. Hat embert halásztak ki csupán a habokból, a többi 1800 ember odaveszett és ezek beszélték, hogy a „Ville de Paris” a sötétben egyszerre csak ismeretien okból sülyedni kezdett s a levegőt fojtó pézsmaszag töltötte be s midőn a nagy hajó elsülyedt, egy iszonyu örvény mind az öt kisebbet magába temette egymásután.

Semmi kétség, hogy a nagy hajót szintén egy polypóriás ránthatta a mélybe, erre mutat a fojtó pézsmaszag és az, hogy az éj csendes volt, egy szellő sem fodrozta a hullámokat, sziklának pedig a tenger e vidékén hire sincs.

Nemcsak a tengerek, hanem a tropikus vidékek végtelen mocsarai is, mélységeket rejteget, még sok ily ismeretlen állatot rejtegetnek, melyekről a tudománynak még fogalma sincs s talán nem is lesz, mert emberre-állatra megközelithetlenek feneketlen mélységük, halálthozó kigőzölgéseik által.

Különösen a Rio-Negro, az Amazon mente és a Texas keleti részében a Rio-Cilorado képez végtelen, ezen és ezer mértföldekre nyuló, erdős nádas mocsarakat.

E mocsarak valóságos Eldorádói a kigyók, krokodilok és a hüllők minden fajtájának. Óriási nagyságra nőnek itt ezen, talán még eredeti őstermelő erejét megtartott mocsárban s az a néhány merész vadász, gaucho és benszülött indián, kik ismerve a vészteljes utat s ezer halál­veszély között, keresztül hatolnak, a Rio-Colorado mocsárvidékén, majdnem hihetetlen dolgokat beszélnek el azon szörnyekről, melyek itt tanyáznak. Ez ismeretlen szörnyek egyike, melyet ők Carvanasnak neveznek, szintén nem lehet más, mint egy-egy példánya az ősvilág teknősbékájának, mely nagyság, erő, vérszomj tekintetében felülmulja a kajmánokat és krokodilokat, s méltó vetélytársa az ősvilág Chlydrájának és Chroteriumának, ezen elefánt­nagyságu békának, mely nyolcz-tiz ölet szökött egyszerre, s iszonyu szájában hüvelyknél nagyobb fogakat viselt.

Egy texasi prémvadász beszélte el a következőket Gardner botanikusnak erről a tudomány előtt még ismeretlen szörnyről, melyet különben Marryat kapitány is megemlit nagy müvé­ben.

„Texas keleti részén mérhetlen mocsarakat képez a Rio-Coloradó, melyek bár messziről zöld réteknek látszanak, nem egyebek feneketlen iszaptavaknál, melyekben a vigyázatlan lovas és ló pár pillanat alatt nyomtalanul elmerül, s még kik az egyes utakat ismerik is, halálveszély közt hatolhatnak csak rajtok keresztül, mert a szeder- és egyéb cserjék szinte folyton mozog­nak a sok kigyó és egyéb mérges hüllő csuszás-mászásától.

Mindenfelől a halál leselkedik az utasra, s ha kikerüli a vizikigyók, a fekete és tüzvörösfejü Longó- és Lándzsa-kigyók méregfogait, alig kerülheti ki az alligátorok farkát, mely iszonyu csapással a mocsárba vágja, vagy, ha lova egy hibás lépést tesz, a másik pillanatban már elveszett, mert borzadozó sörény, rémülettel villogó szemekkel s borzalmas halálnyerités között, érzi magát lovával a mélybe rántani egy ellenálhatatlan erő által, s még egy bugyborék se jő fel utána.

Ez a Carvanas, melynek irtózatos fogai összemorzsolják odalent. Egyetlen példányát látták eddig csak, mikor e lagunák egyike kiszáradt. Ez egy óriási teknősbéka, 12 láb hosszu, hat láb széles teknővel, olyan fej és farkkal, mint egy krokodilé, s egészen az iszapba rejtőzve, örökké tátott torokkal lesi áldozatát és megragad, összemorzsol mindent, mit elér, s a mi él és mozog.

Egy amerikai tiszt vesztette el ily módon társát, ki lovastól az iszapba esve, rémes halál­sikoltás közt rántatott alá a mélységbe s ez azután egy farmer rokonával elhatározta, hogy boszut áll társáért s a szörnyet minden áron hatalmába ejti.

Egy kisebb hajónak vashorgonyára csalétkül egy bárányt erősitve, ezt negyven láb hosszu vaslánczra kötötték, azután beledobva a hig iszaptóba a lánczot többszörösen egy vastag jávorfa körül tekerték. A kiállitott őr - egy néger - már nem sokára jelentette, hogy a Carvanas a csalétket elnyelte, mert az egész fa inog, recseg az erős rángatásoktól, de minthogy már este volt, a szörny partravonását reggelre halasztották.

Másnap már hajnalban oda siettek. Az erős fa csikorgott, hajlongott az iszonyu rángatásoktól. Két erős lovat kötöttek a lánczhoz. A hangos nógatás, s ostorcsapásoktól a lovak teljes erejükből nekirugaszkodtak, de alig léptek egyet-kettőt, egy láthatatlan erő mindjárt vissza­rántotta őket, sőt attól lehetett tartani, hogy a két lovat is a mocsárba rántja. Ekkor a két lóhoz még két hatalmas ökröt fogtak s igy sikerült - de csak teljes erőfeszitéssel, lassan-lassan mindig feljebb huzni a csapkodó, rángatódzó szörnyet. Már felmerült a pánczélos hát egy része, s ki-ki villant a csapkodó óriási pánczélos fark, s a rettenetes fogakkal fegyverzett felső állkapocs eleje, midőn egy erős csappanás hallatszott, a nekirugaszkodott állatok egymásra estek, s a vashorgony erősen összevissza görbülve a szárazon hevert; egyik ága le volt törve, a másikon pedig egy darab kiszakitott véres állkapocscsonttöredék és hus lógott. A tó felülete pedig erősen örvénylett, mert a Carvanas gyorsan merült alá a mindent elnyelő mély iszap védő fenekére.”

A fönix-madár.

A tropikus vidékek legbujábbja, leggazdagabbja, Uj-Guineának csudás bujaságu őserdő-részlete tárul elibénk pompás növényzetével.

Karcsu, tömött levélbokrétáju pandanus emelkedik az ágbogas, sárga virágu, paránylevelű mimosa mellett, összeölelkezve a vad narancs fehér virágu, apró, aranysárga gyömölcsü ágaival; széleslevelü Caladiumok inganak a finom csipkézetü páfrány- és Adiantuhm-bokrok mellett, mig kigyóként nyulnak közéjük a Protea tömött levelü galyai a Cicasok és Chamaerops hasgatott levélzetével s ezen pompás növényzet zöldjét csodaszépen tarkitják és emelik az őserdők fejedelmei és ékszerei: az Orchiedák violaszinü és biborpiros virágai s közöttük liánok, folyondárok kusznak, csüngnek le az ágakról.

A fejedelmi virágokon, hogy a hatás annál szebb, annál igézőbb legyen - bársonyfekete és aranyzöldben csillogó szárnyu, Páris- és Priamus-lepkék himbálódznak az aranyló azurkék szárnyu Anaxibia s fehér-barna Agelia lepkékkel, mig a galyakon majd a törpe narancsot csipdesve, majd tollazatuk drágakő ragyogását villogtatva, csudás tolldiszük tündéri alakza­tos­ságában, ragyogón, szint játszva, mint a mesebeli fönixek, a paradicsom-madarak majdnem minden faja ki van állitva - egy óriási üvegszekrényben - igazán pompás gruppirozásban - a volt ornithologiai kiállitás helyiségében.

Ritka alkalom, hogy a madarak e legritkábbjait ily sok faj, ily jellegzetes szituácziókban s pompás környezetben láthassa a közönség, mert ezek megszerzése ma sem sokkal könnyebb, mint a régmult századokban, mikor a paradicsom-madarakat még a mesék fönix-madarának tartották, s azt hitték róluk, hogy e pompás, ragyogó tollazatu madarak egyedül csakis a nap­ból származhatnak, földre sohasem szállnak, mert lábaik nincsenek, hanem örökké a nap­fényes azurban lebegve, harmattal és aetherrel táplálkoznak, s a nő tojását a him hátára rakva, ennek hátán ülve költi ki, és ha nyugodni akarnak, ugy hosszu, bekunkorodott farktollaiknál fogva akasztják magukat a faágakra.

Ezen regék sokáig fentartották magukat, annyival is inkább, mert a Chinán és Indián keresztül Európába importált bőrök mind lábak nélkül jutottak hozzánk, s maguk is a vásárra hozó pápuák és malayok Manucodiatának, azaz Isten madarainak nevezték őket és mert Uj-Guineát egészségtelen éghajlata, lakosainak, a pápuáknak kegyetlen, vérszomjas természete miatt az utazók át nem kutathatták. És valóban látva e madarak leirhatatlan szép, csillogó tollazatát, ennek csudás, a többi madarakétól eltérő alakját, alig is lehetett elhinni, hogy ezek szintén csak ugy tojásból származhassanak, mint a többi madárfajok.

A mi megszerzésüket még ma is oly nehézzé és fáradságossá teszi, az az, hogy Uj-Guinea szigetvilágával együtt még ma is csak oly czivilizálatlan, vad és érintetlen, mint volt Pizafetta, Magelhäens kisérőjének idejében, ki 1522-ben hozta az első paradicsommadár-bőröket Sevillába. Ezek a bőrök, minthogy róluk a lábak teljesen hiányoztak, végnélküli csudálkozást gerjesztettek a tudós világban Európa-szerte s a fönix-madár csudás regéje - ezzel uj tápot nyerve, ujból felelevenedett s a legcsudálatosabb s kalandosabb feltevések keltek a fönixről szárnyra. Minden kétséget kizárólag ez a madár volt az ős egyptomiak fönixe, nem pedig az aranyfáczán, mint Cuvier állitja, s maga Pizafetta is a „Nap madarának” nevezte, s ezen el­nevezés 1598-ig meg is maradt. Később Juan van Linschoten hollandi természettudós - azon feltevésben, hogy csakis a volt Paradicsom-kert maradékai lehetnek e hasonlithatlan szépségü szárnyasok, ezeket „Aves-paradisae”-knek nevezte, mely elnevezést 1760-ban még a nagy Linné is megtartotta, ki a lábnélküli bőrök után „Paradisea apoda” (lábnélküli) név alatt illesztette be őket osztályozásába, még csupán két fajukat ismerve.

E század elejéig semmi hiteles adattal nem birt a tudomány a paradicsommadarak élet­mód­járól, a mikor Lesson franczia tudós, utána pedig Wallace, Bennet, majd Meyer, Rosenberg, végre hosszu, fáradtságos veszélyes észleletek után - a regék homályába számüzve a fenti sok képtelenséget - teljes és megbizható adatokat gyüjtöttek, melyeket a hozzánk élve kerülő paradicsommadarak viselkedése és életmódja is megerősitett.

Ez röviden eme csudaszép madarak története, melyeknek pompás tollazata nemcsak a Kelet, az indiai Maharadzsák, a tündérszép török- és mór szultánák turbánjának keresett, sőt nélkü­lözhetetlen diszét képezte ősidőktől fogva, hanem a khinai császárok, s a mongol-fejedelmek disz-fövegének is elengedhetetlen éke volt a Kiói madár tollazata. Igy ősidőktől fogva keres­ték és drágán fizették e czikket nemcsak a keleti fejedelmek és a nagy urak, hanem Európa divatáru piaczainak vevői is és volt eset, hogy egy bőrt, kivált a ritkább s még ismeretlen fajokét, 35-40 font sterlingben (400-450 frt) is fizették a 30-50-es években a londoni piaczon.

Ezen nagy kereslet már ősidőktől fogva a madarak szorgalmas vadászatára ösztönözte a pápuákat s a bőröket rendesen a Ternate, Mangkaszszar és keleti Seramba jövő malay-keres­kedők vásárolták össze s vitték Singaporéba, honnan Chinába és Európába kerültek. A leg­szebb bőrök az északi partvidék beltartományaiból Gilbikvai környékéről kerülnek. A tidurei szultán, ki a Németalföld fenhatósága alatt álló tartományokon uralkodik, évente népeitől adó fejében nagyszámu bőröket kap, miknek ott átlag értéke helyben 1-3 frt a minőség szerint. A hollandiak már 1535-40-ben élénk cserekereskedést üztek a paradicsommadár-bőrökkel s egyéb disztollakkal. Igy tehát joggal vádolhatni a hollandiakat azért, hogy csak ily későn jutott a tudomány e madarak ismeretéhez, mert nekik módjukban állott volna, a természet és életmód után kutatni, de nem tették, hanem csupán a pénzre és nyereségre gondoltak. A hollandok és India révén lett később szintén a londoni piacz kereskedőpontja e bőröknek, honnan aztán Európa minden részébe eljutottak.

A paradicsommadarak egyedüli és kizárólagos hazája csak Uj-Guinea és szigetvilága: Aru, Waigiru, Mysol és Salavati szigetek.

Természetesen ezeknek belső-, hegyvidékének óriási erdőségei az európaiakra nézve még ma is majdnem hozzájárulhatlanok, pedig itt tenyészik, itt virul az a csudaszép, a tropikus égövek minden szindús pompájában ragyogó növény- és madárvilág, melyeknek alak- és szinpompája még a legélénkebb fantázia merész szárnyalásait is messze felülmulja.

Csak itt, ez a mondhatni szűk körre szoritott szigetvilág, az ő egészen függélyesen reá tüző izzó napsugaraival képes ezeket a pompás tollazatu teremtményeket produkálni, más vidék erre nem alkalmas az egész földtekén! Miért? Ez a természet örök titka fog maradni. „Tán itt van a föld minden őstermékenyitő és létrehozó erejének magva elrejtve - mondta Tyndall - mert lehetetlen máskép ezen pompából, ragyogásból és szépségből álló teremtményeket létre­hozni.”

És a természet minden barátja - de sőt még a laikus is - osztja Tyndall ezen elragadtatott felkiáltását, midőn eléje tárul a madárkiállitás paradicsommadár-csoportja, mely nemcsak a szorosan vett paradicsommadarakat magukat, de ezek fajrokonait is egyesiti, minők fény­varjakból a Mansimene (Vhalybeus paradiseus) melynek bársonyfekete tollazata be van lehellve aranynyal, ezüsttel, mely a szivárvány minden szinében ragyog és világol; a paradi­csomszarkákból (Astrapiae) a Pompás Astrapiát (Astrapia nigra), melynek a bársonyselymes meleg, lágy feketeszinén - amint a világosság reá esik, az aranyló violaszin minden érczes ragyogásai változik és játszik. E büszke szépségü madár füle mellett kétfelül kékes fémfényü tolldiszt, torkán érczes fényü, s izzó parázs hyaczint szinével szegett, irizáló fémfényü gallért visel, s hosszu farka is játszik a legpompásabb oxydált aczél kékfémfényü szineiben. Ragyo­gón szép paradicsom-banka (Epimachus albus), melynek az Astrapiához hasonló főszinétől meglepően elütnek oldalain a hullámos fonálvégü fehér, árvalányhajszerü tollcsomók, s végre a Büszke paradicsom-banka (Epimachus magnus), ez a fejedelme a diszmadaraknak, mely hosszu farkával érczfémfényü fekete szinével, s hátán, oldalain kagylósan felgörbült, végein a zöld minden aranyos árnyéklatában csillogó disztollazatával a szemet kápráztatja.

Lehetetlen egyenkint mind leirni a csoportozat példányait, mely az eddig ismert 20-22 fajból szép számmal mutat be a valódi paradicsommadarakból is, igy röviden csak a „Büszke Édenczet” (Paradisea apoda) az ehhez hasonló, de kisebb „Papua-Édenczet” (Par. papuana) hullámos, aranyszinü s az árvalányhoz hasonló, de lengébb, hullámosabb oldaltoll csomóival, smaragdszin torkával; a Vörös Édenczet (Uranornis rubra) vörös oldaltollaival smaragdzöld fejével és torkával; a pacsirta nagy, „Király Édenczkét” (Lophorina regia), smaragzöld, legye­ző­szerüen álló oldaltollaival, s az atlasz ragyogásával biró skarlátvörös szinével s hosszan, kecsesen kihajló, zöld zászlós farktollaival mutatjuk be. E legutóbb emlitett madárka oly csudaszép, hogy szépsége még a malayokat is annyira elragadta, hogy ama bűverőt tulaj­donitják neki, hogy oldaltollait maguknál hordva, ez sérthetetlenné teszi őket a harczban, mivel szerintük egyenesen az égből származik. Végre még csak a bársonyfekete „Aranyló-Édenczet” (Parotia sexpennis), ragyogó mell- és homloktollaival, valamint a füle mögül elálló és felmereszthető hosszu oldaltollaival, és a „Fekete-Édenczet” (Paradisea superba) szivár­ványos, érczes zománczu, lyra alaku, szintén felmereszthető mell- és tarkó gallérjával, mint a legszebbeket emlitjük fel.

Mint emlitettük, Uj-Guineának s szigetvilágának sürü, a napsugarat elzáró végtelen tropikus erdeiben élnek e pompás madarak és a különféle fák gyümölcseivel s rovarokkal táplálkozva ép ugy, mint ritka, de ragyogóan szép rokonaik a szivárványszinü Schlegelia Vilsoni és a Xanthomelas eureus. A társaságot nagyon szeretik, ugy, hogy némelykor 30-40 is van egy csomóban, nők, fiatal himek; teljesen kifejlődött him alig van kettő-három egy ilyen csapatban.

Különben is természetük és viselkedésük hasonlit a varjufélékhez, miután mintegy átmenetet képeznek a sárgarigó és varjufélék között, s nagyságuk különböző, vannak varju- és pacsirta-nagyok s ezek között is kisebb, nagyobbak.

Májusban ébred fel a himekben a párzási ösztön. Ilyenkor a szigetek harsognak éles hang­juktól, s a himek násztánczukat járják, azaz oldalaikon disztollazatukat - mely egy élénken működő mozgideggel ellátott kinövésben fészkel, kiterjesztik, szárnyaikat leeresztve reszket­tetik, szóval tollazatuk minden pompáját kitüntetik, s a fel-lemeresztés által ragyogtatják. Legélénkebb a párzó kedv a reggeli órákban, mikor egy magas kiválasztott fának kinyuló száraz ágára több him telepedik, s ott szálldogálnak, bókolnak, ragyogtatva minden fényét, pompáját disztollaiknak a nők előtt. A földre kivételes ritkán, csak elkerülhetetlenül szállnak, mivel tollaikra szerfelett hiuk, kényesek, s a legkisebb szennyet, rendetlenséget rajta nem türik. Nincs elragadóbb látvány, mint e pompás madarakat repülve látni. Aranyszin oldal­tollazatuk kecsesen hullámzik, fénylik, ragyog a reggeli napsugárban s ugy tetszik, mintha ezen aranyló csomók ringatva usztatnák, vinnék a levegőben annál is inkább, mert repülése méltóságosan szép hullámos.

Vadászatuknak majdnem egyedüli neme, hogy a papuák meglesik őket hova telepednek le éjjeli nyugalomra, akkor még napszállat előtt egy-egy papua tompahegyü nyilakkal, hogy a bőr át ne lyukadjon s be ne piszkuljon a vértől, felfegyverkezve, arra a fára mászik és szor­gosan elrejti, álczázza magát lombozattal, ágakkal s türelmesen vár napkeltéig; s mikor ébredezni kezdenek, akkor egyenként lelövöldözi őket. Fogják őket még hurkokkal, melyeket egy-egy kedvencz gyümölcsükkel megrakott fára (Theakfa) aggatnak, vagy a kenyérfa gyü­mölcséből készitett enyvvel egy hosszu rotang vagy bambusszálat kennek be, s az ébredés előtt gyorsan és ügyesen egyiket a másik után érintik és kapkodják le vele.

A bőrök kikészitése szintén érdekesen megy végbe, s majdnem épen oly módon, mint azt századokkal ezelőtt őseik gyakorolták. A háton és hason egy rézsutos vágást téve, lehuzzák e madár amugy is erős vastag bőrét, azután lábait a has hátsó bőrrészével levágják (innen nevezték el „apodá”-nak azaz lábnélkülinek, s eredt ezen hit) s kiszakitva nagy evezőtollait a szárnyakból, egy gömbölyü fácskára huzzák rá a bőrt ugy, hogy ennek vége egy-két hüvelyk­nyire a csőrből kiáll, hogy hozzáköthessék; előzőleg azonban forró hamuval lesz a bőr zsiros belseje bekenve, hogy moly és élősdiek meg ne támadják s azután vagy a forró homokban, de leginkább a füstön lesz kiszáritva, minek végeztével a bőr kész.

Ez röviden a paradicsommadarak története, s hálátlanok volnánk, ha végül elismeréssel nem adóznánk Madarász Gyula dr. muzeumőrnek, ki e pompás csoportozatot őserdőrészletével, s a madarak kecses, természethű állásával, - a tollazat zománczos ragyogását egész teljében érvényre juttatva, annyi művészet, genialitás és széleskörü tanulmánynyal megalkotta. Tömni megtanulhat bárki is - s van Magyarországban elég sok jó tömő, de ezen megcsonkitott, összeszáradt, ügyetlenül lefejtett bőröket - a mily állapotban a madarak bőrei hozzánk kerülnek - ilyen pompásan, természethű szituácziókban annyi kecs- és jellegzetességgel kikésziteni, ehhez már művészet, ügyszeretet s az ügyesség legmagasabb foka szükséges. Igaz, hogy akad közöttük egy pár hiányos, rosszul sikerült alaku is, de erről Madarász ur nem tehet! Csuda, hogy még ennyire is tudta ezeket preparálni.

Hogy mennyire emeli az ilyen csoportositás a jellegző, buja szépségü tropikus növényzettel és szindus pillangóival a madarak ragyogó szineit, azt csak az tudja megitélni, ki e pompás szárnyasokat a kopasz szekrényekben, merev, életnélküli állásaikban is látta. Madarász ur e mesterműve impulzus lehetne arra, hogy muzeumunk ritkább, szindusabb szárnyasait szintén ilyen jellemző környezet, természetük és életmódjuk jellemző momentumai és szituáczióiban kellene csoportositani. Igy a közönség is örömestebb látogatná a muzeumot.

Augusztusi vadászképek.

Ott bandukoltam az erdő... és bozót között össze-vissza, - midőn egyszerre azon veszem magamat észre, hogy bizony nagy hasznát venném valami mappának vagy kompassznak - de még nagyobbat egy olyan embernek, aki innen kivezetne - mert eltévedtem.

Össze-vissza dőlt, korhadó faóriások, repkény- és szalagfüggönyök mindenfelé; ha egyiken keresztültörtettem, ott volt a másik; tüske, bozót - úttalan utak... a végtelen erdő örök árnyéku közepén, hová a napfényből csak annyi jut, a mennyit egy-egy csillogó rovarka képes aranyos visszfényt verő szárnyacskáin belopni ebbe az örökzöld homályba...

Leültem egy mohval fedett, évtizedek óta korhadó faóriásra, ami békés tanyája volt a rovar­nemzetség mindenféle fajtájának... Egymás hátán donogtak, zümmögtek és rastogtatták, furták a rohát hosszucsápu czinczérek s darazsak, vékony dereku hangyák futkostak nagy sebbel-lobbal elő az oduból. Körülnéztek, ágaskodtak - mint késedelmes férjeiket ebéddel váró gondos házi asszonyok - s azután megint frissen beszaladoztak... hogy a leves ki ne fusson - a rántás oda ne égjen.

Egyik nagy lyukból - mintha egy darab nemes opál pattant volna oda, gyönyörü aranyvörösbe szivárványzó smaragdzöld ragyogás csillogott-villogott elő.

Ah, ezt a szép bábrabló ékényt nem hagyjuk itt s mikor bemenekült előlem az odu pincze-sötéten ásitó üregébe... utána csusztam én is... Már a harmadik szál viaszgyufácskát gyujto­gattam, midőn a faüreg végében egy csomó papirvékony hársfakérget találtam, melyek, mint a régi papiruszok, tekercsekbe voltak göngyölgetve.

Kibontva - szemem, szám elállt a csodálattól. Mindjárt a legelső lapon erőteljes vonásokkal, lapidáris betükkel e czim állt: „Emlékirataim” és a rövid előszóban az iró elmondja, hogy ő az a bizonyos borz... kit jól épült várából az emberi gonoszság kiüldözött - és miután bizonyos ármányos csapdák, éjjeli lesek és kiásási merényletek miatt meghasonlott még saját faja és az egész állatvilággal is - magába vonulva, bölcselővé, szemlélődővé és igy természetesen iróvá is lett... s naplót vezetve mindenről, mit látott, tapasztalt az állatvilágban, ime átadja az utókornak - ha ugyan valaki ráakad. Megjegyzi azonban, hogy nem szeret idegen páva­tollakkal ékeskedni - és megfigyeléseinek egy részét, egy szintén megszürt, megülepedett világnézlettel és kritikai érrel biró, nyugalomba vonult rókakomája irta, kinek bölcsesége nagyobb... ide valami bölcs neve lehetett irva, de kivakarták...

Ez csakugyan pompás lelet... ime, a véletlen hogy meglepett! Forgatám, forgatám a kéreg­lapokat: „Január: Zugó szélvihar... tétlen élet - zárdai - magány... őszülni kezdek...” stb. Ez, ez nem való augusztusra!... február... Kósza, fagyos napsugár... hideg, csalékony, akár csak az emberek szive stb. Ez se illik augusztusra!

Márczius, április, május...

„E három hó a rügyfakadás és szerelem korszaka! Nevetlek hideg, fagyos érzéseimmel, hiuság vására: szerelem; nevetlek benneteket holdsugárra üvöltöző, napsugárra czinczogó inczifinczi madársereg... nevetlek bölcs róka koma... ki bölcseségedet sutba vágva, hallom, mint üvöltözöd a csendes éjszakákon szerelmi nótádat! Vén szamár! Nem veszed észre, hogy a fiatal ugrifülesek hogy nevetnek, kaczagnak rajtad... a szürke fejü vén szerelmesen stb.” Eh! ez se való már augusztusra.

Junius: „Azt hiszem, a legbölcsebb világnézlet az... ha eszméink mellett epicuri étvágygyal és vágyakkal birunk, mert a jó konyha váltogatja a legjobb gondolatokat stb.” Engem ugy’se... ezt jól kifundáltad, nagy gondolkodó... érdemes lenne folytatni, de hiába, ebből se lehetnek augusztusi vadászképek.

Julius: „Oh, bölcs természet - mélyedék el gondolataimba... megállva egy csipegő fiókokkal telt sármány-fészek előtt... minő fenségesek s változatosak a te munkáid... Tessék... minő rabjai vagyunk a test szenvedélyeinek... észre sem vettem, hogy a gyengédhusu, sivalkodó fiókákat elmélkedéseim között mind felcsemegéztem stb.”

Itt van végre a kivánt hónap.

Augusztus: Itt-ott aranyszinü foltok tarkitják már az erdő egyforma zöldjét, a nyárvégi reggelek lehe barnára csókolja a levelek hegyeit s kékre hamvasitja a zöld kökénybogyókat, pirosra, feketére az áfonyát. Éjjel-nappal járok-kelek észlelődve: vázlat-könyvem és zseb-noticzom a legtarkább jelenetekkel és skizzekkel van tele, miket röptében kapok le... de azért perczre sem feledem az emberi gonoszságot és leshányást, mert ebben a hóban izen jóformán legirtóbb háborut nekünk rókák, nyestek, görények s más efféle átkos fajzatoknak. (Átkos fajzatok! Ugyan - ugy-e? Óh emberek! Óh morál! Csakhogy ti vadászhassatok és ne mi csiperintsük el korábban a puskavég elől a gyenge foglyocskákat és nyulsüldőcskéket, hát nekünk izentek irtóháborut csapó-vas, háló és mérgezett csalétekkel. Jupiter bicornis Ammon! Micsoda moralis reciprocitás ez?!)

Ad vocem mérgezett csalétek! Gonosz memento mori-ként kovályog fejemben mult éji ese­tem, daczára a lucullusi vacsorának... Ugyanis kissé elalvám a napot s már a bucsuzó sugarak lopództak váram elfogadó katlantermébe - midőn felébredék... Nota bene a legvadregé­nyesebb helyen lakom... rettentő erdős, hegyes vidéken, távol minden emberi laktól... és embermivelte földtől - igy fáradt tagjaimmal nem tudtam volna meglepni és egy-egy ruganyos ugrással nyakon kapni - a holdfényes tisztásokon játszadozó tapsifüleseket... s az ilyen csendes augusztusi éjjeleken a tarlók és kaszálók rejtekeiben oly kedvesen gyügyögő fogoly-mamákat már egészen felnőtt fiókáikkal, mert a helyett, hogy békésen aludnának, folyton jár a szájuk - a lohosodó vadliba, rucza és lilik nemzetségeket - ama bizonyos káka tövén, hol a rucza mama költeni szokott, azért hát fáradtan, de igen békétlenkedő gyomorral, mikor az én kedves erdőm magára öltötte az éjszaka sötét köpenyét - megindultam hát vaktában arra, honnan távoli, elhaló kutyaugatást lengetett felém az éjjeli szellő...

Természetesen... utközben megkapott engem is az augusztusi éjszakák méla csendes varázsa, és orrom hegyére egy Szent-János bogárkát tüztem, hogy ennek szelid fényénél, ha valami magasan szárnyaló, ihletett gondolatom akad, - rögtön noticzomba jegyezhessem...

Utközben megtekintettem a vad váltókat - miket már napok óta nézeget, vigyáz az az öblös hangu... zöld galléros vadászlegény és ha meg nem hasonlottam volna az állatvilággal, hát plakátokon figyelmeztetném az erdők lakóit. Szarvasok, őzek, nyulak, vadkanok stb. vigyáz­zatok... közeledik az ősz; e hóban vigyázzák, csapázzák nyomaitokat, rejtekeiteket, a merre jártok, keltek, pihentek, hogy könnyebben megejthessenek. Hanem hát mit nekem Hekuba! Csak magamban mosolyogtam azoknak a cziczomás, karcsu őzbakoknak az ostobaságát, kik a vadász csalsipjára egyenesen a puska végire mennek. Lám, lám! Csakugyan igaz! Igy hát nem hiába sincerizált a bölcs borz koma multkor, a szerelem vak, süket és ostoba voltáról!

A mint egy fiatal vágás szélére értem, hogy átcsapjak a lankás hegyoldal sürü bozótjába, mint a moszkvai óriás Vasili harang - akkorát és olyan mélyet kondult egyszerre valami a hegy­tetőn.

Fenségesen szép és szivreszkettető volt e hang a csendes visszhangos éjszakában. A zabolátlan erő, a kihivó bátorság, az egyeduralkodónak vetélytársait harczra hivó csatakiáltása volt ez.

Hohó, itt valami készül!

A hegytetőn lombsuhogás, ágcsörtetés zajgott végig a sürüben - s ujra megkondult erdőink fejedelme: a himszarvas tülekedő bőgése. Ketten, hárman is feleltek neki a kihivott vetély­társak, egy-két oktávával mélyebben és távolság tompitotta hangokon...

Minden filozófiám daczára is, ugy csiklandozott valami, ugy ösztökélt, hogy nekem is bele kellett nyafognom ezekbe a konduló bőgésekbe, mire rögtön elhallgattak a távolban kurtán, rekedten rigyető őzbakok és a csalogatva felelgető suták.

Már épen tovább akartam indulni, midőn döngött a föld, tört, ropogott a cserje és a csendes éjszaka reszketett a ziháló bődülésektől.

E perczben bukkant ki bambán, nevető pofával a telehold is és az ezüstösen fénylő tisztásra, egyik oldalról is, a másikról is méltóságosan dobbant ki egy-egy tizenhatos, büszkén emelve koronájukat. Mindkettő erős, hizott óriás... s valami ugy végig borzongatott... villogó, mogor­va tekintetüket látva, a mint fujva, bőgve körültaposták a tisztást, a galyakat törve, a harasztot szórva agancsaik dühös vágásaival.

Halk léptekkel, mohó, kémlelő pillantásokkal félig az árnyékban, félig a holdfényben állva, lesték az ünők a két fejedelmi vetélytárs párbaját.

A föld rengett, gyep- és haraszt-darabok repültek, mikor e két óriás egymásba szakadt! Össze­ütődő szarvaik akkorákat csattantak, mint egy pisztolylövés, körülforogtak egymásnak szegett homlokkal, s ugy kiparirozták a csattogó szarvütéseket, mikor egyik a másiknak oldalába akarta meriteni, mint valami vivómester... E titáni küzdelmet azonban egyszerre egy láng­vörös villanás és egy mennydörgő roppanás szakitá félbe és a küzdők egyike magasra szökött, azután vért okádva vágódott a földre... az ünők és gim pedig hegyomlasztó rohanással mene­kültek. Hej, de menekültem ám én is és sebes futtomban - azon reformokról gondolkodám - mint lehetne az ilyen nemtelen emberi cselhányást és orvtámadást megszüntetni és egyszerre csak néhány kunyhó-forma furcsa alkotmány között találtam magamat. - Óh, gyilkos fajzat, - csikorgám mély megvetéssel. Ott lelövöldözöd az erdők fejedelmeit, - itt pedig szarvas-etetőket állitasz és télen a nagy hó s fagyban álnokul táplálod, hogy magad szedd puskavégre! Igenis... az etetők környéke tele volt lekaszált fü, zabbal és óriási galy-halommal teregetve, hogy megszáradva, téli eledelül szolgáljanak a szőrmés vadnak. Augusztusban kezded már - gyilkos kétlábu faj te, gyüjteni a téli eledelt, dohogám... és hogy megboszuljam a fejedelmi áldozatot - méltó haragomban ezen álnok emberi müvet se nem kut, se nem patakból, de még vizvezetékből sem származott mixturámmal ugyancsak megkeresztelém...

Panaszos hangok, halk pityegés töredeznek alá a magasból, s az éles rókaszem sebesen tovahuzó, tovatünő csoportokat, egyes árnyakat lát elsuhanni a magasság éji homályában.

Oh, ti boldog kakukkok, nádi zenérek, föllengek, kékvarjuk és aranyrigók, ti kora augusztus elején... szebb, melegebb hazába költözködő vándorok... sóhajtok bánatosan - elköltözhettek könnyü szárnyakon az éjszaka védő leple alatt... E hónapban már a pitypalattyoló fürj is utra készülődik. Éppen multkor hallgattam ki egy utra készülődő fürj-pár zsörtölődését a rét­szélen... A férjuram a fiatal, tapasztalatlan egy éves menyecskét korholta, hogy nem hallgatva anyósa bölcs tanácsaira, - nem edzette meg magát eléggé - csak kényeskedett, idegeskedett, mint afféle kis fiatal mama, s most elkésnek az utról. Szerettem volna ennek a kis reconva­lescens menyecskének a szeme közé kacsintani, de olyan szemérmesen bujkált a fü között, hogy már a nyelvem lógott ki a szaladgálásban, még sem tudtam elkapni. Tessék, ezek is itt hagynak, s az én menűm napról-napra soványabb lesz! Szégyen, gyalázat, hogy néha már augusztusban megesik rajtam, hogy a gyümölcsöt nem confect, de egész ebédül kelle ennem, s kigyó, gyik, egér s hörcsögre kell fanyalodnom.

Tovább-tovább bandukoltam... s már oly éhes kezdtem lenni, hogy óvatosság, filozófia - minden kezdett elhagyogatni és csak füleimet hegyeztem folyton - valami olyan hang után - a mit meg is lehetne enni.

Csakugyan röffenés! Aczélos, pompás mélyoctáváju röffenés... és pompás magas C-ju... fiatal malaczka-visitások, oly élesek, mint valami angol borotva...

Arra felé tartottam hát - de haj, éles szemem már messziről észrevette, hogy volna ugyan malaczka - de nem lehet ám elkapni sehogyse... nagyon őrzik őket!!...

Egy iszonyu vén kan őrködött felettük a százados faderéknak dőlve... Én persze... komoly elmerültséget negélyezve - mintha nem látnám őket, filozofálva haladtam el mellettük... de májam, vesém megrezzent - mert mákos ugyse szikrát hányt az a két sarlóforma agyara annak a vén „Kanbyzesnek” (egy nyelvtudósunk azt bizonyitja, hogy ez magyar szó: „Kan biz ez!” Hát nincs neki kérem igaza?), olyan dühösen csattogtatta felém. Végre is Szent Hubertushoz fohászkodtam - ez azután megihletett - és arrafelé vezetett - honnan ebugatás és kakaskuko­rékolás hangzott. Csakhogy áldott védszentünk - azt is megsugallta, hogy augusztus hava, a kártékony vadak veszedelme: mindenfelől csapda, tőr, rókavas... és csakugyan... közel a tanyá­hoz egy vasfogóba csappanva egy illatárus görényt, - egy másik vasban pedig egy nyestet találtam lábaikkal beleszorulva, Szivszakadva könyörögtek, hogy holtig szolgáim lesznek, ha kiszabaditom őket! De én - örülve, hogy a gyanu és odium rájuk és nem fajomra háramlik, - azt tanácsolám nekik: harapják el vasba szorult lábaikat! Hisz tudtam, hogy egyik se lesz Mucius Scaevola!

Egyszerre a lenge szellő valami felséges illatot lengetett felém... Sült hus és fokhagymaszag - de e mellett... gyanus faji illat is gyanakodtatá orromat... Mi ez? Megelőzött már valami kenyéririgy telhetetlen?... E közben a hold megint elbujt... és csak orrom kalauzolt... A családi parfüm folyton erősebben büzlött... de a mozgásnak s rágcsálásnak neszét nem hallom, csak az éj csendje borzongtat... Elszántan előre megyek... s a sötétségben egy még sötétebb alak körvonalait látom s a hármas szag: rókabüz, fokhagyma és sülthus erősen leng felém. Össze-összelapulok; csend! Nem mozdul - pedig már jó látom, hogy egy róka felebarátom guggol ott. Vészt sejtve, hátrálni akarok! De az éj csendje mégis felbátorit - s csuszva közeledem, hogy jól nyakon kapkodhassam... s oda érve... homéri kaczaj reszketteti meg bordáimat. Egy pokoli gépezet áll - előttem, - melynek hármas vasfoga olyan erővel csappant össze vigyá­zatlan rókafelebarátom nyakszirtjén, hogy formálisan átszegezte - mielőtt a csalétkül kitett pompás fokhagymás ürüczombból csak egy falatkát is haraphatott volna.

Először is jó étvágygyal elköltöttem az ürüczombot, azután, nehogy profán emberi kezek fertőztessék meg fajbelim porhüvelyét, néhány kegyeletes szót parentálva a földi mulan­dó­ságról - őt is felpánizáltam!

De a csapda, az a csapda! Bármily jó volt is az ürüczomb, gonosz memento marad előttem...

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Tovább nem tudtam lemásolni az emlékiratot, mert beállt a sötétség - pedig még volt néhány lap... de nekem még az utat is meg kelle találnom, hogy haza juthassak!... El nem hozhattam a papiruszokat - mert a hátralevő hónapok nélkül az „Emlékiratok” csak befejezetlen csonka töredéket adnának - igy otthagyám... de alkalmilag... megint oda fogok tévedni - és épp oly hiven lemásolom a többit is - ha ez a négylábu Demokritosz megirandja és befejezi bölcsel­kedő emlékiratait róka komája segitségével.

A „vadászrész”.

- Nos, hogy tetszem, Sándor?

- Elragadó vagy, mint mindig - de ebben a vadászkosztümben istenibb vagy magánál Dianá­nál!

- Hallod-e, ma kikérem a bókokat! Vadászpajtásod vagyok - s részt akarok venni a vadászat minden hevélyében és fáradalmában...

- Igazán?

- Kikérek minden elharapott mosolygást és gunyolódást. Ugy akarom a vadászatot élvezni, mint ti férfiak és megizlelni az annyira dicsért vadászrészt...

- Vanda, az nem lehet!

- Nem lehet? De ha én akarom!

- Hiába... itt még a te bűbájos hatalmad is megtörik, a vadászrészt csak az izlelheti, ki maga fáradt és ejtette el a vadat...

- Elég! El fogom tehát ejteni!

- Segitsen Szent Hubertus!

- Te fogsz segiteni és pedig minden vadásztudományoddal...

- Kész köteles szolgád vagyok, kedves cousine, de csak egy feltétel alatt...

- Semmi feltétel. Feltétlen hódolatot követelek! - s a granátfekete szemek parancsolólag fel­villantak.

- Más esetben igen - de most... e feltétel nélkül nem tehetek semmit...

- No... Isten neki - engedek tehát valamit. Mi az a feltétel?

- Alá kell vetned magad a vadászszabályoknak.

- Csak ez? Ezt készségesen megigérem! és a piczi svéd keztyübe bujtatott kacsók férfiasan kezet szoritottak az engedelmes bátytyal... azután a kecses női Nimród csókolni való kedves módon füttyentett a pompás angol vizslának.

- Tudsz-e gyalogolni?

- Micsoda kérdés ez megint? Azt hiszem ismered kitartásomat...

- Ugy tehát induljunk - a tegnapi lesen, az omlás helyén pompásan rigyettek a szarvasok! Mint egy-egy harangkondulás, oly érczesen zengett az erdők fejedelmének hivó bőgése. De mit látok... Hectort is el akarod hozni?... Nem, Vanda, vizsládnak itt kell maradnia!

- Merre megyünk?

- A Tüskés felé, az a szarvasfalka még ott időzik, mi után tegnapelőtt cserkésztem.

- Egy egész falkát láttál?

- Igen! és szivecskéd dobogni fog a hevély és izgalomtól, ha elárulom, hogy ennek a falkának hatalmas ura és vezetője egy pompás királyi tizennyolczas, miről vadászainknak sejtelme sincs, mert a hideg kilelné őket - és valamennyi - mind ez után leselkedne.

- Istenem, ha mi ejthetnők el e királyi vadat! s a hölgy szemei felvillantak és szive sebesebben dobogott az izgalomtól.

A férfi csendesen mosolygott erre a merész gondolatra, mert ilyen szerencsét - csak kivételes ritka esetekben szokott osztogatni Szent Hubertus, s még ritkábban a véletlen.

- Régen lesem már én ez agancsár királyt, de lehetetlen még csak meglátni is, mert mig falkája napkeltéig künn legelész, addig ő bevonul a sürübe, vagy mint a kerülők mondják, - az alkonyat aranyos ködében délczegen kiáll arra a szikla-oromra, s mintha érczből volna öntve, néz alá komor szemeivel a vidékre és onnan konditja alá a völgybe mély zugással hivogató rigyetését.

Egy régi, elhagyott fahordó út mellett megálltak s a férfi egy szál gyufát lobbantott el.

- Mit csinálsz? - kérdé társnője.

- A szél irányát puhatolom! Ah... oldalt fúj! A szál erdőt tehát el kell hagynunk és fel kell ka­paszkodnunk a Tüskésre... Csak aztán meg ne bánd e sétát, mert ez egy kicsit nehéz út lesz...

A bájos női Nimród eperajkait daczosan felvetve, rázta kaczkiás vadászkalapos fejecskéjét - s bátyja példáját követve, gyökérbe, bokorba fogódzkodva, kapaszkodott az omlás meredek oldalán felfelé, melyen tul terült el a „Tüskés”, ezen bozótos szakadékoktól szaggatott völgy­kebel, majdnem áthatolhatlan tüskés bozóttal, fa- s bokorcsoportok és kőomlásoktól meg­szaggatva.

- No, most oly csendesen viseljük magunkat, amint csak lehet... suttogá a férfi, amint felértek az omlás szélére, melyen túl egy fával benőtt magaslat emelkedett és éppen ide akartak felha­tol­ni, hogy szétnézzenek a Tüskésen, midőn a hölgy finom hallása halk lombsuhogást hallott...

Élénken szoritá meg kisérője kezét, kinek avatott füle a lombokat suroló agancsok csörtölő­désére ismert e hangban s alig huzódtak a bokrok közé... a halk lombsuhogást erőszakos rezgés követte és a fővad szökéseinek nehéz döngölése hallatszott - az agancsok erősebb csörtöléseitől követve.

- Agancsár van a közelben! - lehellé a férfiu, mire a hölgy szemei felvillantak s keble nyug­talanul hullámzott a feszes vadászzekécske alatt.

A hang az omlás felől hallatszott, mindjobban, folyton erősebben, egyszerre azonban elhallga­tott és méla csend honolt a napfény aranyozta szakadékos völgykebelben - csak egypár rigó füttye felelgetett egymásnak, mibe a messze szálerdőből ütemesen kopogott bele a zöld-harkály kopácsolása.

Mindketten lélekzetfojtva hallgatództak... felvont fegyvereiket lövésre tartva és a hölgy még apró alabástrom fogacskáit is ajkára szoritotta, - nehogy egy erősebb lélekzet elárulja őket... A vadászláz már minden idegszálukat hevélyesen rezgeté...

Semmi hang, semmi nesz!

- Mi ez? Tán elriadt a vad? gondolkodék a férfi és huga is feszülten függeszté rá izgatott te­kintetét. Nem... nem adtunk rá okot... minden eshetőség ellen fedve vagyunk a szinfalszerüen álló bokorfalazattól s kedvező széllel jártunk, tehát neszt sem fogadhatott tőlünk az óvatos fővad... Lehetetlen... az agancsár nem távozhatott, hanem csak falkáját terelte be a sürübe.

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

- Eh... ebben a kétséges situatióban mindenre szabad, sőt kell is vállalkoznunk... ezzel az út és a lejtő közötti sürü bokor falazat egy nyilásán óvatosan átbujva - mindketten a lejtő bokrokkal szegett szélére álltak ki.

Mohón kutatták mindketten az átellenes sürüséget szemeikkel. Mintegy hatvan lépésnyiről hangzott az elébbi csörtölés, a vadnak tehát még ott kell lenni, különben hallották volna lépteinek távozó döngölését.

Halk, de gyors szoritással ragadá meg Vanda bátyja karját, mire ez villámgyorsan követé tekintetének irányát a lombfalon keresztül és ime, úgy rémlett neki, mintha az ágak setétzöld tömege között... egy szarvasfő árnya setétlenék. Oly közel... oly igen közel... hogy szemeik­nek alig mertek hitelt adni...

Gyors mozdulattal - kissé hátrább huzódtak s felvont fegyverrel vártak...

Noha e mozdulat alig egy másodpercz villanása volt, az agancsár mégis meglátta a kettős árnyék imbolygó rezgését s lassu léptekkel indult meg meggyőződni arról, vajjon falkájának egyik szökevény tehene, vagy tán egy vetélytárs árnyéka volt, ami ott mozgott!...

Szabályosan lassu suhogással zörögtek a lombok az agancsok csörtölésétől, ünnepélyesen döngött, dobogott a talaj a léptek neszétől s részletenkint villantak ki az agancsok, a fej, a szügy, amint a lejtőn feléjük közeledett.

Fakóderes szine, pofája redői, fodrosszőrü homloka át, kivillant a lombokon... majd hirtelen megállott s szemeit merev élességgel szegezte leshelyükre...

Ezen izgalomteljes pillanatban jól ki lehetett venni agg pofájának deres, mogorva szinét, szemeinek éles, daczos villogását... alakját azonban egészen elfedék a bokrok... s most aczélizmu nyaka előre nyulva, idegesen kidagadt, megfeszült, hogy megkonduljon mélyen, érczesen, párviadalra hivó bőgése, ha vetélytárs az, mi közelben rejtőzik...

Taszitó dörrenéssel csattant el Vanda fegyvere s közvetlen utánna bátyjáé, úgy, hogy a szakadék visszhangja egy kettős durranást zúgott, dörgött vissza... Erre az agancsár villám­gyorsan visszavetette magát és hanyatt-homlok rohant a sziklás part mentében s éppen csak azt lehetett még látni, amint megvetett háttal és alávágott fejjel tört, rohant vissza a sürübe, honnan szökéseinek nehéz dobbanásai s agancsainak pusztitó szaggatásai hallatszottak elő... majd egyszerre rettenetes zuhanástól rendült meg a „Tüskés” és sulyos szikladarabok gör­dültek alá csattogva, ropogva, törve, zúzva maguk előtt a bozótot... és ez irtóztató zajtól remegett a magány, több perczig morajlottak, visszhangzottak a hegyek.

A férfiu és hölgy diadalkiáltással szökelltek alá a meredeken, bár a szarvas még nem esett el, hanem csak az omlás rughatta ki maga alól rohantában... mert folyton remegett a föld a futó döngöléstől... s csak nagysokára halt el a halkuló visszhang morajában.

Mindketten lihegve törtettek a futó vad nyomán. Egyik se szólt, nem is kereste a sebvért, sebszőrt, csak mohó tekintettel nézett, kutatott. Vanda elegáns vadászkosztümjét finom svéd keztyüit megtépték, szaggatták a tüskék és az embermagas giz-gaz; de mit törődött ő azzal és messze hátrahagyva bátyját, mintha valami sugta volna neki, a szakadék felé sietett...

Hangos örömkiáltás csendült fel ajkairól s piczi kürtjének ezüstös harsogását... diadallal verték vissza a hegyek... azután, mint egy zerge szökellt alá a szakadékok oldalán.

A fenék bársonyzöld mohpárnáján, egy vén bükk tövében hevert dermedten az erdők királya. Egy ugrással mellette termett. Roppant vén szarvas volt s félig a mohba temetett agancsai Vandának egész pihegő kebléig felértek.

Piczi kezével megfogá a gyönyörü lombárállásu agancsokat. E perczben ért oda bátyja.

- Tizennyolczas! - kiáltá az örömtől és izgalomtól fulladt hangon. A legkisebb koronaág is jó hüvelyk hosszu!... Vanda, Szent Hubertus meghallgatá óhajodat, mi az agancskirályt ejtők el... s többé nem fog az esti nap aranyozta oromra szoborként kiállani! Hurrah, Hurrah! - rivallt fel és belecsendült Vanda diadalkiáltása is.

- De melyikünk golyója ejté el?

Erre Vanda is szerfelett kiváncsi volt s valóságos lázzal várta a vizsgálat végét.

- A tied, Vanda, - mondá a vizsgálat után s letörve egy cserágat - azt huga kaczér kis kalapjára tüzte... a nyirfajd- és kerecsen-szárny mellé... Aztán vig csevegés között indultak vissza a vadásztanyára, hogy még napszállta előtt odahozathassák a királyi zsákmányt.

Vanda vadászsikerének hire leirhatatlan furorét keltett... mikor pedig a tizennyolczas agancsár a zöld galyakkal koszorúzott szekéren a vadásztanyára érkezett, olyan viharos üdvriadal keletkezett, hogy csak úgy zúgott bele az erdő visszhangos csarnoka.

Lobogó tüzek lángoltak fel az alkonyat szürke homályában a fák boltozata alatt és a tüzek fénykörében hevert az erdők fejedelme.

- Igéretedre emlékeztetlek! - kezdé a szerencsekivánatokat csábos mosolylyal és elragadó büszkeséggel fogadó Vandához lépve a fivér. Ilyen zsákmány után - mely hozzá még első is - a vadásztörvények különös kötelességet rónak... Vadászszá lész avatva... Nos?... Semmi vona­kodás... meg kell lenni, különben nem kapod meg a vadászrészt...

Erre a szigoru fenyegetésre - Vanda a zsákmány mellé ereszkedett, s gyönyörü karjaival át­ölelve a büszke hajlásu nyakat, kecses állásban dőlt az agancsár testére.

A többi női Nimród irigykedve nézte e festői képet. Ekkor bátyja leszakitva egy hosszu, egé­szen a csucsáig rózsaszin virágokkal benőtt réti füzényt és ezzel a virágos pálczával, a társaság üdvriadala között, „vadászszá” avatta a nap hősnőjét.

A zöld fák alatt és lobogó tüzek mellett elköltött izletes vacsora fejezé be a napot, melynek elején az egyik vadászlegény vadszőlőlevelekre tálalva hozta minden vadásznak kedvencz és irigyelt falatját, az izletes „vadászrészt”, mely úgy készül, hogy az apróra vagdalt tüdő, lép, máj, sziv és vesék egy csipetnyi bors és sóval lesznek lassu tüznél párolva az elesett vad annyi zsirjában, mennyit kés nélkül, a hasüregből kézzel könnyedén ki lehet kaparni.

És e vadász-nyalánkság felségesen izlett a női Nimródok e legbájosabb tagjának.

Ugyanis a rossz nyelvek azt beszélték, hogy a főtálnokmester uram ő kegyelme viharos, hánytvetett fiatalságában Törökországban egy ideig, mint eunuch szolgált egy renegát pasánál.

Idegeneket.

Caprimulgus vociferus (amerikai lappantyu), mely a lappantyu-félék családjába tartozik s panaszos jajkiáltásokhoz hasonló kiáltásaival óra pontossággal jelzi az éjfél óráját Amerika rengetegeiben. A telepitvényesek e madárhoz épp annyi babonás regét füznek, mint a mi köznépünk az európai lappantyuhoz.

Victoria regia.

Igy nevezik Braziliában általában az alligátorokat.

Rövidnyelvü, szélesvasu hajitó dárda, melylyel a zuluk ép oly pontosan czélba találnak, mint mi a lőfegyverrel.

Schlangenkunde.

Memoires sur l’instinct et l’intellegence des animaux.

Lacassagnac: „A criminalitás az állatvilágban.”

Rémületet keltő. - Egyik neve a 31 közül az oroszlánnak, melyekkel az arabok a sivatag királyát felruházták.

A nyájak ura.

Tanya.

Elauus guaco.

Az ind vallásnak ép oly szent és misztikus ékszere, mint az egyptomiaknál a kemkem és a sistrumok voltak.

Igy nevezik a tengerészek a fekete viharmadarat (Procellaria pelagica).

A hajósok a hojszákat még Szent Péter madarainak is nevezik, s bűbájos erővel felruházottaknak hiszik. Szerintük e madárkában a tengerbe fulladt matrózok lelkei élnek, s szárazföldre sohse szállnak, és a setétség urával összeköttetésben állva, vihart és veszedelmet tudnak a hajósokra hozni.

Sub rosa ide jegyzem, hogy ezt a rókakoma irta, ki inkább a leirásokban excellál - ami százszorta könnyebb, mint a bölcselkedés. Hiszen kérem, tessék összehasonlitani ezeket az ide-oda csapongó könnyelmü scurrilitásokat az én stylus curiálisommal!