ÚTRAVALÓ ÍRÁS

Tűnnek a könyvnek maga a sors adta a nevét.

Bujdosó volt, olyan időkben, mikor a halál fenyegetődzött a magyar szenvedések minden hangja felett. Bujdosott és menekült a szülői házból, magányos kastélyon, kisvárosi villán, falusi udvar­házon át. Bujkált szétszedve, könyvek lapjai között, idegen tetők tövén, kéménykürtőben, pincegádorban, bútorok mögött és elásva a föld alatt. Házkutató titkos­rendőrök keze, vörös katonák csizmája járt felette. Csodára mégis megmaradt, hogy emlékeztessen, mi­korra már behorpadt a kor áldozatainak a sírja, fű nőtt az egykori akasztófák gödrében és a kinzókamrák faláról lekopott a vér és a golyók írása.

Most, hogy a könyvet odaadom Nemzetemnek, sok olyan adatot és részletet kellett elhagynom, melyek még nem bírják el a napvilágot, melyek élő emberek titkai. Talán eljön az az idő, mikor megszólalhat, ami ma néma marad. Mióta napról-napra feljegyeztem az eseményeket, idő múlt felettünk és világos lett sok minden, ami megfoghatatlan és sötét volt. De nem nyúlok a lapokhoz, érintetlenül hagyom rajtuk az akkori órák érveréseit. Ha tévedtem, legyenek el­nézőek, akik a könyvet olvassák. A tévedéseim is tükrök: a kor tévedéseinek a tükrei.

Nem a forradalmak történetét, nem is a politikai események szemtanújának a naplóját akartam megírni. Szóljon az én könyvem arról, amiről nem fog­nak tudni a jövő történetírók, mert azt át kellett élni.Szóljon arról, amiről nem tudtak az idegenből behurcolt forradalmak felidézői és politikai eseményeinek a szemtanúi, mert lelkűktől távol állt minden, ami magyar.

Maradjon fenn könyvemben az, ami vélünk vész el: egy halálraszánt faj legboldogtalanabb nemzedékének a kínja és becsülete. És lássák meg benne az utánunk jövők, hogy a megpróbáltatások esztendejében mi sajgott át a némaságra ítélt, elgyötört, vérig alázott magyar lelkeken.

Legyen a Bujdosó könyv a fájdalom könyve. Mialatt írtam, találkozni akartam benne azokkal, akik ' testvéreim voltak a közös szenvedésben. És ebben a könyvben velük akarok maradni még akkor is, mikor már sem ők, sem en nem fogjuk többé látni az új magyar tavaszokat.

Budapest, 1920 karácsonyán.

Tormay Cecilt,Halottak napjára készült a város és a ködben A fehér őszirózsákat árultak az utcák szegletén. Bódult, fekete tömeg sodra vitte magával a virá­gokat. Ez évben nem marad belőlük a temetőknek. Magukra tűzdösik az élők azt, ami a halottakat illeti.

Temetővirágok, elmúlások, fehér őszirózsák. Sír­virágos város a nagy, reménytelen ég alatt. Budapest 1918 október 31-én.

A házak között ázott, elnyűtt zászlók suhogtak a magasban. A gyalogjáró tele volt szeméttel. Szennyes papírrongyok, plakátfoszlányok, eltaposott fehér virá­gok hevertek a sárban. Olyan piszkos és homályos volt a város, mint egy szellőzetlen, ronda vendégfogadó, melyben léhán tivornyázott az éjtszaka.

Ma éjjel magához ragadta Károlyi Mihály „Nem­zeti Tanácsa" a hatalmat!

Hát ide süllyedtünk? Ennyire jutottunk? Tiltakozó haragot és kimondhatatlan keserűséget éreztem. Míg közben a szemem ellenkezve és mégis valaminő mániákus kényszerben olvasta, csak egyre olvasta a kirakatok üvegére ragasztott piros-fehér-zöld papír­szalagok megismétlődő felírásait: „Éljen a Magyar Nemzeti Tanács" ... Ki akarta ezt a tanácsot? Kinek kellett? Miért tűrik? Égetett a szégyen.

Andrássy Gyula gróf, a monarchia külügyminisztere Bécsből kétségbeesett különbékét kért. Ettől a gon­dolattól emlékezetemből egyszerre messze, kicsiny fa­keresztek merültek fel. Mintha felhők közül jöttekvolna elő. Német katonasírok a Kárpátok alján az erdélyi határon, a Duna mentén. A magyar föld védel­mében : Gefallen fürs deutsche Vaterland . ..

És most cserben hagyjuk azoknak a síroknak az anyját, hitvesét, a gyermekét. Elöntötte a vér arco­mat. Hát minden inog, még a nemzet becsülete is. És a hadijelentések is olyanok, mintha tántorognának. A Monté Asolonén hiába győznek tragikus hőseink. A velencei síkon már hátrál a hadsereg. A Duna, a Drina és a Száva mentén is. Itt a fővárosban pedig felesküsznek a kaszárnyák Károlyi „Nemzeti Tanácsáé­nak. Ocsmány tragédia! És az üres királyi váron, a hídfőkön, a dunai hajókon lobognak a zászlók, mintha ünnep lenne.

Az Erzsébet-hídra értem. Rendetlen sorokban, lefegyverzett bosnyák bakák masíroztak el mellettem. Kis katonaládát vitt a legtöbbje a vállán. A ládák össze-vissza mozogtak a fegyelmet vesztett lépések szerint. A bakák éljeneztek és nem értettek az egészből semmit. De azért: zsivió! Hazaeresztik őket! Mentek a pályaudvar irányába.

Szemközt egy teherautó kanyarodott fel a hídra. A villamosközlekedés szünetelt. Az autóé volt az egész híd. Kótyagosan, dübörögve vágtatott, mint egy el­szabadult, tüskés vadállat. Fegyveres suhancok és katonák álltak rajta. Ordítoztak és egy mesterinas formájú gyerek a levegőbe sütötte a puskát, melyet erőlködve emelt. A gyerek kicsi volt, a puska nagy. Minden olyan visszásán és valószínűtlenül hatott. Az egyik bosnyák is azt gondolhatta, mert mentében visszanézett. Görnyedt, ösztövér hegyiparaszt volt. Most is látom koravén arcát a csukaszürke fez alatt. Megrázta a fejét és morgott valamit magában.Azután nem látszottak többé a bosnyákok. A lucskos szél hidegen fordult be a Dunáról a pesti házak közé.

Az eső megint esni kezdett. A szegleten három ember bújt össze egyetlen esernyő alatt. Nagy cipőK mintha üresen álltak volna a vízben a kövezeten. A kabátjuk is olyan volt, mintha üres lenne. Ázott kalapjukról a gallérjukra csöpögött a víz. Messziről látszott rajtuk, hogy kishivatalnokok. Ebben az órá­ban harminc év óta, vagy még régibb idő óta, pontosan mendegéltek nap-nap után a hivatalukba. Most egy­szerre kisiklott az út alóluk, nem tudták, mitévők legyenek: Törvénytelen dolog ez, — mondották izga­tottan, — tiltja a hivatali eskü, a tisztviselői lelki­ismeret ... Ha a megélhetési kérdés nem lenne! És a többiek? Ök talán bementek. A tanácsos urat kellene megkérdezni . ..

Tanakodtak és közben elindultak, meg-megálltak, megint léptek. Mikor utánuk néztem, már sebesen haladtak, mintha a régi csúszdába kerültek volna, amelyből nincs kitérés.

A levegőben póznára akasztott nyomtatványok úsztak. Alattuk lassú, sűrű tolongással szüntelenül mentek az emberek. Ügy mentek, mintha kényszer­ben járnának és nem bírnának többé megállani és nem bírna többé közülük irányt változtatni senki sem. Az utca vége lökte az utca elejét. Egy óriástestű, sötét állat kúszott az aszfalton, roppant járommal a nyakán, kúszott lassan, himbálódzva és éljenzett.

Sajátságos, hangtalan kiáltást éreztem dagadni a torkomban és inteni szerettem volna, hogy álljanak meg és forduljanak vissza. De a tömeg hullámzásában ekkor már volt valami fulladt fátumszerűség, melyet feltartóztatni nem lehetett. É6 azért mégis volt, ami parancsolt neki. Hullámzása időnkínt szétvált és akadozó, kurta iramokban fölényes autók csúsztak át. Az autókban nemzetiszínű szalagok, fehér őszirózsák és jellegzetes sémi arcok vonultak el. Mögöttük, az utca közén, mindig újra összefolytak az emberi testek.

Letértem egy mellékutcába. Szemközt paraszt- szekérke kocogott a kövezeten. Hidegkúti sváb­asszonyok rázódtak rajta, vígan, szélesen, a tejes­kannák között. Egyszerre — nem vettem észre, honnan kerültek oda — három tengerész állta el a szekérke útját. Rosszképű legények voltak. Az egyik megmar­kolta a ló zaboláját, a másik kettő már a kocsiban állt. Hirtelen történt minden ... Az asszonyok eleinte tréfának vették és a fiatal, buta arcok vihogva fordultak össze. De a tengerészek nem tréfáltak. Csúnya szitkok között letaszigálták az asszonyokat a kocsiról és mintha a legtermészetesebb dolgot művelnék a világon, fényes nappal, a Belváros közepén, sok ember szemeláttara, elvették a másét... Az ostor suhintott az idegen kézben és a szekérke sebesen ugrálva távolodott. Az asszonyok csak akkor fogták fel, hogy mi történt. Hangos paraszti sivalkodással jajveszékeltek. Segít­séget kértek és arrafelé mutogattak, amerre a szekérke elment. De az utca zsibbadt és gyáva volt és nem segített. Az emberek úgy mentek odébb, mintha nem akarnának hozzáérni a más bajához, mintha a más baja ragadós lenne ...

Mindez olyan képtelen és csúnya volt. És nekem úgy rémlett, hogy valamennyien, akik arra jártunk, elvesztettünk valamit. Nem bírtam végiggondolni a gondolatomat. Hirtelen rendetlenség támadt a felem­ben. A szomszéd ház kapujában két siheder egy fiataltisztet rohant meg. Az egyik sihedernek nagy konyha­kés volt a kezében. Fenyegetően ordítoztak. Egy bot emelkedett. Leütötték a sapkát a kis hadnagy fejéről. Szurtos kezek kaptak a nyakához. A konyhakés a gallérjánál mozgott... levágták róla a csillagot. Az érdemkereszt és a nagy arany vitézségi érem össze- csörrent a mellén. A csőcselék röhögött. A kis hadnagy fedetlen fővel állt a kör közepén és az arca krétafehér volt. Nem szólt semmit, nem is védekezett, csak a válla rángatódzott félszegen. Aztán ügyefogyott moz­dulattal, mint a sírni készülő gyerek, a szeme elé kapta kifordított balkezét. Szegény kis hadna^! Ekkor láttam meg, hogy a jobbkaria tőből hiányzik.

Most sem történt semmi. Az emberek megint úgy tettek, mintha nem látnának, mintha örülnének, hogy még nincsenek soron. . . Kusza és bomlott volt minden, mint egy félig éber lázálom, amelynek a valóságában nem hisz az álmodója és hánykolódva mégis nyöszörög bele.

Mi történik ott ? ... A kezem megrándult, mintha valaminő reflexmozgásban a fejemhez akarna kapni. A térparancsnokság épülete mellett, a csupasz fák alatt, csoportba verődve, katonák álltak. Egy vörös- fehér-zöld zászló szövetjét tartották kifeszítve maguk között. Ügy tartották, mintha játszanának. És közben egy görbelábú, kócos kis ember a bicskájával sebesen nyiszálta ki a szövetből a koronát a címer fölül.

Senki se bántja ! Odatartják neki... És ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha egy égési seb támadt volna a belsőmben és ezután minden fájdalmat oko­zott, ami kívülről hozzá ért...

Elfordítottam a fejemet, hogy ne láthasson az arcomba senki. Jó idő múlhatott el így, mire észrevet-tern, hogy milyen görnyedten állok. Kihúztam maga­mat és ekkor valahogyan egy szó került a fejembe. A szemem szedte le egy plakátról: „Ehtársak" ... A szociáldemokrata párt kiáltványa kapaszkodott előt­tem a falon:

„Munkások, Elvtársak! Az osztályuralom önzése elkerülhetetlen végzetszerűséggel forradalomba ker­gette az országot. A Nemzeti Tanácshoz csatlakozott katonai csapatok szerdán éjjel vérontás nélkül meg­szállták a főváros főbb pontjait, a postát, a telefonköz­pontokat, a térparancsnokságot elfoglalták és felesküd­tek a Nemzeti Tanácsnak. Munkások, Elvtársak! Most rajtatok a sor ! Az ellenforradalom valószínűleg vissza akarja szerezni a hatalmat. Meg kell mutatni, hogy Ti együttéreztek katonatestvéreitekkel! Ki az utcára! Szüntessétek be a munkát! A Magyarországi Szociáldemokrata Párt."

Különösen hatott rám ez az írás. Mintha egy nagy hazugság kiabálta volna ki magáról az igazságot. A munkások uralomra törtető pártja első kiáltványá­ban azt parancsolja: „Szüntessétek be a munkát!" Ilyen kezdet után vájjon mit fog parancsolni holnap és mit azután?

Szemközt emberek jöttek. Munkások, akik nem vol­tak munkások többé: már nem dolgoztak. Katonák, akik nem voltak katonák többé: már nem engedelmes­kedtek. Semmi sem volt az a tisztátalan, erjedt leve­gőben, aminek látszott. A sok piros-fehér-zöld zászló a házakon se volt a mi zászlónk. A sok nemzetiszínű kokárda se volt a nemzet színe többé. Csak az őszi­rózsák mondtak igazat. .. temetővirágok.

Nem tudom, hogy miért gondoltam ilyesmikre. Talán nem is gondoltam semmit, csak úgy hirtelenott volt mindez a homlokom mögött- Lassan mentem előre. Egyszerre, mintha megrebbent volna a szemem. Egy sötét, kicsi dohánytőzsde üvegezett ajtaján, ki­akasztott újságok között, eperszínű, betegvörös cédula ötlött elém. Ez már vörösen mondta, hogy „Éljen a Magyar Nemzeti Tanács". És ettől kezdve mintha undok járvány lepte volna el a házakat, egyre több lett a vörös cédula és egyre bátrabb és merészebb a színük. Később tudtam meg, hogy a rémüldöző kereskedők kétszáz, sőt ezer koronát is fizettek ezekért a kirakat­biztosításokért a „Nemzeti Tanács" pénztárába.

Egyik-másik bolt üvegtábláján a „Népszava" nagy plakátja látszott. Egyetlen éjtszaka alatt bejött a szociál­demokraták újsága a Conti-utcából a belső városba és hirdetése jámbor polgári üzletek ablakából rivalta ki a ködbe, hogy: Itt az írás! ... A hirdetés nyomtatott szövegén egy mezítelen vörös ember emelte föl vörös kalapácsát az üvegen innen mozgó tömegre. Egy vérből fakadt rém ... És a tolongó embereknek nem jutott eszükbe, hogy az a kalapács az ő fejüket akarja betörni. És a kereskedőknek nem jutott eszükbe, hogy az a szőrös, vörös kéz az ő pénzes fiókjukba készül bele­nyúlni. Ekkor vettem észre, hogy a baljóslatú plaká­ton, a vérből fakadt rém mellett, egy vörös munkás alakja vívódik a láncait szaggató rendőrrel.

Sajátságos kép . .. Hirtelen eszembe jutott a fő­város államrendőrsége. Tegnapelőtt csatlakozott Károlyi úgynevezett „Nemzeti Tanácsáéhoz. A híres budapesti rendőrség cserben hagyta hivatalos foga­dalmát és a rombolókhoz állt. Csak most éreztem át ennek a hűtlenségnek a jelentőségét. Fázni kezdtem. A köd szitált, mintha meglazult volna a levegő. Körös­körül a házak falában is meglazult valami. Minthaomlás támadt volna, kísérteties vakolatpergést véltem hallani. A dolgok mélyéről jött ez a nesz és a koponya­csontom alatt is éreztem. Valami láthatatlanul düle- dezett ebben az aláaknázott városban.

„Magyar" ... azután csend lett. Odébb folytató­dott: „Nemzeti" ... és megint elölről kezdődött, utcahosszat, véges-végig. Ráeszméltem, hogy a sze­mem, akaratomon kívül állóan, ismét csak olvassa a papírszalagok felírását.

„Nemzeti Tanács" ... De hát mit akar ez a sötét társaság ? Hogy meri magát a nemzet tanácsának nevezni? Kik azok, akik lázítanak az állam ellen és hűségesküt szednek a maguk számára ? Kik azok, akik egy szállodai szobából kiáltványt intéztek a néphez és ígérték benne:„az azonnali magyar békét, a nemzetek egyenjogúsítását, a nemzetek szövetségét, a föld felsza­badítását, a dolgozó nép erőit fokozó modern szociál­politikát" ... Az ezeréves határokról nincs egy szavuk sem! Mi történik a háttérben, ahová mi nem láthatunk el? Az entente-hatalmak titkos szövetségesei dolgoz­nak-e közöttünk, vagy csak a mi saját ellenségeink, akik proklamációjukban ghetto-nyelven kürtölik, hogy„ezt a Magyarországot megmentő és népet fesszabadító programmot a magyar katonaság is egész erejével támogatni fogja".

Ki mondja ezt? Ki hirdeti magát a legnehezebb órában Magyarország megmentőjének ? ... Károlyi Mihály gróf és Schwimmer Róza ? Lovászy Márton és Hatvany-Deutsch Lajos báró, Hock János és Kunfi- Kunstátter Zsigmond? Fényes László és Bőhm Vilmos, Batthyány Tivadar gróf és Bíró-Blau Lajos? Ábrahám Dezső, Garbai Sándor és Garami-Grünfeld Ernő? Jászi-Jakobovics Oszkár, Szende-Schwarz Pál ésMíiller Ernőné? Jánosi Zoltán, Purjesz Lajos és Weitner Jakab?

Tizenegy zsidó és nyolc bűnös magyar!

Mondhatatian szégyen kínja szállt fel bennem. Ür Isten, de hát hol van a király ? Hol van Hadik gróf és kormánya ? A tisztikar, a még hű helyőrség ? Piát nincs többé ököl ? Nincs, aki közéjük üssön ? A király Gödöllő után most Bécsben tétováz. Hadik tétlenül hagyja múlni az órákat. A hivatalnoki kar nem teszi 1c a tollat, engedelmesen belehajtja fejét a szégyenletes új já­romba. És ami a legsúlyosabb, a katonai parancsnokság úgy adja át a kardját, hogy meg se kísérli kihúzni. Nincs ellenállás sehol. Sötét, alattomos erők zavartalan munkálkodással régóta készítették ezt elő. Megbomlasztottak itt mindent, ami magyar. És most vészes hirtelenséggel feslik egyik szem a másik után. Feitarthatatianul bomlik az ezeréves szőttes.

Lázas sietség támadt az agyamban. Szinte futásnak eredt benne minden gondolat és félőrült hajszában keresett valakit. Valakit — aki még össze bírná mar­kolni az iszonyatos bomlást. Tisza István!!.. És csendesen, beismerően megkövettem, amiért olykor elítéltem, olykor nem értettem őt. Hogy szenvedhet most! Vájjon mit gondol magában?

A Ferencrendiek temploma alatt a falhoz szorított a tóduló tömeg. Nem bírtam mozdulni. Előttem a tolongáson, mint a vakondok, apró rikkancsok fúrták át magukat. Pajeszes galíciai fiúk, akik ott voltak és még sem látszottak, akiknek az útját csak a félrehúzódó emberek vállmozgása jelezte, mint valami felszínen haladó vakondtúrás. A fiúk verseket osztogattak, melyeket a „Népszava" nyomdája nyomtatott. Alá­zatos, szívós tolakodással osztogatták és a közömbösök­nek a zsebükbe dugdosták a papirosaikat.

Beteg zsivajjal volt tele a levegő. Az utca végéből éljenzés hallatszott. Egy teherautó dörömbölt a tér­parancsnokság felől. Szétvetett lábbal, fegyveres tengerészek álltak rajta inogva. Vörös szalagok virítottak a zubbonyukon és bőgve énekeltek. Az autó nyomán egy iskolásfiú futott és nagy puskát húzott maga után az aszfalton. Katonák, diákok, lompos asszonyok özön­löttek. A forgatagban két úr sodródott mellém, a templomfal tövéhez. Hallottam, amit beszéltek. Az egyik feltűnően izgatott volt: — Egészen megbízható forrásból tudom. A külvárosokban fosztogatnak. An­gyalföldön is. A raktárak és Csepelen is ... Károlyi ügynökei tegnap éjjel felfegyverezték a fegyvergyári munkásokat. Harmincezer fölfegyverzett munkás! A pályaudvaron pedig lefegyverezte a csőcselék a katonaságot.

Egy szó se igaz az egészből, — mondotta a másik. — Rend van mindenütt. A posta, a telefon ... A vasutasok is csatlakoztak a Nemzeti Tanácshoz. Az egész sajtó velük van és a közvélemény is ... Simán megoldódott a helyzet. Megalakul a Károlyi-kormány, aztán rend lesz ... Lovászy, Kunfi, Jászi, Garaim . .. Bele kell nyugodnunk. Csakis Károlyi hozhat még jó és gyors békét.

Honnan tudja?

Hát az újságok... És Károlyi is nyilatkozott. Nagy összeköttetései vannak az entente-tal.

Olyan türelmetlen lettem, hogy nem voltam képes tovább figyelni. Egérutat kerestem a tömegben. A tolongás lazult. Egy részeg katona tántorgott el mel­lettem. Tiszti őrjárat fordult ki a Szép-utcán és elálltaa katona útját. Fiatal zsidófiúk voltak valamennyien. Az egyik harsány hangon kiáltotta: A katonatanács nevében! A részeg ember kelletlenül engedelmeske­dett.

Egyszerre eszembe jutott: több nap előtt hallottam valamit arról, hogy Károlyi emberei katona- és mun­kástanácsokat szerveznek. Éjnek idején, iskolaszobák­ban, vívótermekben üléseznek a tanácsok. És ez Magyarországon történik? Itthon, minálunk . . . Lassú borzadás futott át rajtam. „A katonatanács nevében!“... Ügy hatott ez, mintha Trockij Oroszországa kiáltott volna bele a pesti utcába.

A fejem mellett egy félig letépett plakát vinnyogott a szélben. „A Nemzethez*" ... Megszaggatva József főherceg vészkiáltása haldoklóit a kormos falon. Sebe­sen magam mögé néztem. Vájjon olvassa-e kívülem más is ? Nem, senki sem állt meg. Pedig milyen temérdek sok volt az ember. És egyre több lett. Olyan volt a város, mint egy roppant gyomor, mely éveken át bekapott minden galiciai bevándorlót és most émelyeg. Retten­tően émelygett. Szíriái arcok és testek, vörös plakátok és vörös kalapácsok forogtak benne. Felszínre kava- rodtak a szabadkőmívesek, a feministák, a szerkesztő­ségek, a Galileisták, a zugkávéházak, a börze csürhéje és — a dobutcai ghettó nemzetiszínű kokárdát és fehér őszirózsát tűzött a mellére.

Mint egy gonosz varázslatban, láthatóvá lett a lát­hatatlan város. Előjött a sötétből, hogy átvegye, amit titokban régen a magáénak tartott. A szennyvíz felett letépték a kanálisrácsokat. Felböffentek a csatornák és az utcákat ellepték a kiszabadult gőzök. Szeilőzetlen lakások mocskos szaga terjedt. Ajtók nyíltak, amelyek eddig csukva voltak.Oroszország! Nagy, elkárhozott rejtély . . Vaiíon igy kezdődött-e ott is? . .. Undorodtam lélekzem és összehúztam magamat, hogy elmenőben ne érjen hozzám senki.

A Rákóczi-úton fegyveres őrjárat cirkált. A katonák nemzetiszínű szalagot viseltek a sapkájukon és én mégis idegeneknek éreztem őket. Ezek már felesküdtek Károlyi Nemzeti Tanácsának . . . Züllötten néztek ki. A puskájuk csövébe őszirózsák voltak dugdosva. Az egyik ablakból fehér virágot dobált le egy keletiesen kövér asszony. Egy fiatal leány jött szembe. Ez magyar volt. őszirózsákat osztogatott és mosolygott. Árnyékos turáni szeme gyerekesen fényiéit: — Éljen a független, önálló Magyarország! Rábámészkodtam. Ilyenek is vannak. Sokan, talán nagyon sokan. Szánalmat érez­tem. Ezek a 48-as szabadságharcot élik ebben a för­telmes paródiában. Kossuth álmának a megvalósulását álmodják. Szegények! Ők még szegényebbek, mint amilyen én vagyok.

A leány felém is nyújtott egy szál virágot és köz­ben Petőfi Sándorról beszélt zagyvaságokat. Azt akartam neki mondani, hogy hagyja abba és menjen haza. Megcsalták és minden hazugság! De hiába eről­tettem magamat, nem tudtam egy árva szót szólni. Megbotlottam a gyalogjáró peremében. Olyan volt a lábam, mintha fából lenne és nem bírtam kiszámítani, hogy mennyire emeljem. Egy vödör állt előttem a föl­dön, nagy meszelőecset habargatott benne. Felpillan­tottam. Kórihorgas suhanc sebesen csirizelte a tálat és megint új plakát rikácsolt a szemembe. Az emberek körülállták és nyújtogatni kezdték a nyakukat.

„Katonák! Ti a legnagyobb hősöknek bizonyulta­tok az elmúlt 24 órában, ne mocskoljátok be kivívottbecsületeteket... Tartózkodjatok a szeszesitalok élve­zésétől ... fogadjatok szót bajtársaitoknak, kik a rend fenntartására vállalkoztak! Hazafias, bajtársi üdvöz­lettel. Heltai s. k. városparancsnok."

Hát ez már megint kicsoda? — kérdezték egy­mástól az emberek.

Városparancsnok?

Ez a Heltai vájjon a Hoffer Adolf fia?

Az bizony — hallottam a hátam mögött.

A kócos görbelábúak nevettek maguk között:

A Kéri Pál meg a Göndör írták a kinevezését a Nemzeti Tanácsban ...

Kéri Pál, akit Krammernek hívtak és Göndör Ferenc, akinek Krausz Náthán az igazi neve, két radikális journalista, kinevezéseket ír. Heltai... a Hoffer Adolf fia pedig Magyarország fővárosának városparancsnoka.

Keserű harag fogott el és vad kétségbeesés. Segít­ségért szerettem volna kiáltani, mint a hidegkúti sváb­asszonyok, mikor megraboíták őket. De ki hallgatott volna reám az én magányos nyomorúságomban? Talán nevettek volna, talán elfogtak volna. Az utca mozgott, élt, zsivajgott, de nem volt eszméleténél. Egy pillanatig az emberekre meredtem, azután összeharaptam a foga­mat. Vagy én vagyok őrült, vagy ők az őrültek. És megint mentem odébb.

Az Astoria előtt megrekedt a tömeg. Titkos gyűlései után, Batthyány Tivadar gróf palotájából ide jött tanyát ütni Károlyi Nemzeti Tanácsa, míg ma délelőtt át nem költözött a behódolt Városházára. De azért az Astoria körül még mindig töméntelen kocsi és automobü várakozott. Az erkélyről zászlók lógtak bele az utcába. A forgókapun, mintha banküzlet lenne a házban, tőzsdeügynök-külsejű emberek lótortak ki-be. Rendőr nem volt sehol. A tömeg pedig vesze - delmesen nőtt. A Rákóczi-úton át a külvárosokból bekúszó roppant állat odaszorult a szálloda falához és összezsúfolódott. Nyomában sáros, ragadós nyálka maradt a kövezeten. Az erkély alatt felágaskodott a feje. Egy ember ült a többiek vállán. Az arca vörös volt az ordítozástól és a kalapját hevesen lengette.

— Hadikot elcsapták! Hadikot elcsapták! Károlyi a miniszterelnök . ..

Valaki beszélni fog, — mondotta egy kis zsidóleány és közben szörnyen tolakodott. Fenn az erkélyen csúnya, hájas ember bukkant ki a zászlók között. — A Landler Jenő! — kiáltotta a leány elragadtatva. Egy katona visszalökte. — Mit töri magát úgy ? A kaszárnyában az éjjel legalább magyarok beszéltek. Valami Lovászy Márton, meg Pogány nevezctűek. Ebadta nagy szájuk volt. De szépen szavaltak és mindent odaígértek.

A tömeg bugyborékolt, mintha katlanban lett volna. — Beszéljen már! Halljuk! — És valamennyien fel­felé néztek. Az erkélyről egy hang esett bele a nyitott szájakba.

Messze álltam, a túlsó oldalon. Csak összefüggés­telen szavak vetődtek el hozzám:

. . . független, önálló Magyarország... demokrá­cia... szociális reformok... internacionális platt- form... a háború... idegen érdekekértt.. Vágó­hídra vittek bennünket az urak!

— Pedig ez a kövér éppen odavaló, — mondotta a katona megvetően. A éörülállók nevetni kezdtek. Egy iparoskülsejű ember összecsucsorította 3 száját és éle­sen fütyült. — Elég volt. Újat mondjon! Hallgasson!

— kiáltozták többen az erkély felé. Ebben a pillanat­ban valami váratlan történt. Egy zsidó fiatalember Tisza István nevét dobta a tömegbe. Úgy dobta bele, mintha véletlenül jutott volna eszébe.

Ő okozta a háborút! Éljen Károlyi! Vesszen Tisza! — A túlsó szegleten is ugyanazt kiáltották és egy rekedt hang felordított:

Éljen a forradalom !

összerezzentem. így nyiltan, az utcán először hal­lottam. A kapuk alól merev fehér arcok bukkantak elő. De a kiáltás elgurult. Nem volt visszhangja.

Le a királysággal! — Ez tetszett a csőcseléknek. Üj volt, eddig nem nyúlhatott hozzá soha. Mohón kapta be, amit hallott és hangosan visszaokádta. És az undok kórust az a fiatalember vezette, aki az előbb Tisza István nevét dobta a tömegbe.

A Déli Hírlap rikkancsai hangosan sivították atca- hosszat: — A Nemzeti Tanács kikiáltotta a köz­társaságot.

Éljen a köztársaság... Még csak kísérlet volt, nem hatott. Senki sem lelkesült. Valaki elkiáltotta magát: — Gödöllőre!

A Versailles! A Versain^L.. Ezt üvöltötte száz­harminc év előtt az éhező párizsi csőcselék és Buda­pesten most elhízott bankhivatalnokok kiabálják: — Menjünk Gödöllő ellen! Senki se mozdult. — Azt mondják, tízezer felfegyverzett munkás vonul oda... Szégyent éreztem. Ez a hír nem magyar pszichéből termett. Fegyveresek, gyerekek ellen. — Nem igaz... A király gyerekeit úgy is megszöktették... Csak félig hallottam a beszédet. Szegény kis gyerekek... Mintha kergettek volna, menni kezdtem a körúton, a Gránátos­utcán, a Szervita-téren át a Lánchíd felé. Ekkor máraz utcákon fogdosták el az autókat fegyveres tenge­részek. Kidobták a benne ülőket és elhajtattak. Hir­telen ment. A hídon nagy teherautók száguldoztak. Szuronyos katonák álltak rajtuk. Kocsik ügettek. A kocsik is tele voltak fegyveres katonákkal. Még a felhágón is lógtak a katonák. Lövések dördültek. Egy részeg ember furcsa, botorkáló hangon énekelt:

— Éljen a forradalom, éljen a srriizzr...

Lealázóan undorító volt az egész. Menekülni sze­rettem volna, hogy ne lássak, ne halljak semmit. Haza vágyódtam. Haza, a hűvösvölgyi házba, az erdők fölött, a hegyek közé.

Az Alagút előtt egy katona kincstári puskáját árulta a járókelőknek és öt koronát kért érte. Egy másik a rohamkését kínálta.

Az Alagúton túl olyanformán éreztem magamat, mintha a világ másik oldalán kerültem volna elő a hegy alól. Ott csendes volt a város, olyan csendes, hogy a lépésem visszhangját hallottam a budai utcán. A Vérmezőnél, a Várhegy tövén békésen gubbasz­tottak a földszintes házikók. Majd csak holnap, a reggeli kávénál fogják elolvasni az újságban azt, ami történt.

Az egyik alacsony ablakban virágcserepek álltak a fehér függöny szárnya között. Odabenn a szobában óra ütött, de nem bírtam megszámlálni, hogy hányat. Egy fiatal leány kicsi piros kannából öntözni kezdte a virágokat. Tegnap is bizonyosan ebben az órában öntözte és számára az élet holnap is ugyanígy lesz. A Duna túlsó partján pedig azt ordítják, hogy: — Éljen a forradalom!

Forradalom... Őrültség! Mirevaló lenne most egy forradalom? Nem, ezt senki se veszi komolyan, mégazok sem, akik csinálják! Őrültség! Jól esett ezt a szót megismételnem és biztatni kezdtem önmagamat. Semmi sem lesz belőle. A magyar faj nem forradalmár, — a magyar szabadsághős! Ezer év óta minden ki­törésünk szabadságharc volt. A szabadság pedig itt van: a nemzet ölébe hull az önállóság magától...

Az egyik Városmajor-utcai házban már lámpa égett. A függőlámpa alatt, kerek asztal körül, békésen ültek emberek. Ezek nem tudnak semmit... Vala­melyik udvarban harmonikáztak. A kedélyes külvárosi zene és a hosszú néma gyaloglás fáradsága elzsib­basztotta bennem a túlsó part zilált képeit. Eltávolodott minden, ami az előbb még kínzott és a függőlámpára és a harmonikára gondoltam.

A köd egyre sűrűbb lett az alkonyaiban. Mire a régi katonatemetőhöz értem, már szinte feloldódtak benne a dolgok körvonalai. A horpadt sírok felett, a sok kicsi korhadt fakereszt között kísértetiesen fosz­lottak bele a sírkövek a ködbe. Pesten még sűrű piszok volt a köd, itt kinn már Szépség lett belőle. Mostaná­ban Pesten mindenből piszok lesz, ami kinn az ország­ban szépség...

Már megint nem figyeltem az útra, amelyen jár­tam. Fejemben kapkodva kínlódtak a gondolatok.

Képtelenség, hogy egyetlen város néhány zugutcája csináljon forradalmat, mikor egy egész ország nem akar ja... Magam sem tudtam, hogyan, egyszerre a Démonokra, Dostojevski csodálatos regényére kellett gondolnom. Eszembe jutott a tavalyi tél. Egy estély. Oroszországról, Leninről, a bolsevizmusról beszél­tünk. És én megkérdeztem Károlyi Mihály egyik rokonát, mit gondol, olvasta-e valaha Károlyi a könyvet ?

Hogyne, nagyon szereti. Ö adta kölcsön nekem is. — Károlyiról ekkor már különös dolgokat beszéltek.

Abból tanulja, hogyan lehet forradalmat csi­nálni ? — kérdeztem, de senki se felelt...

Egyre lassabban, fáradtan mentem előre. Az út mentén kábult egyformasággal jöttek elém a lomb­talan, öreg gesztenyefák és közben szinte megeleve- nült emlékezetemben Dostojevski könyvének kis orosz városa, melybe ő komor zsenijével belevitte az egész nagy Oroszország képét. Svájcból hazatérő ifjú for­radalmárok verődnek össze a városban. Ennek a beteg fiatalságnak hatalomra éhes démoni vezére fel­bomlasztja a meglevő rendet és szervezi a rendetlen­séget. Tüdővészes diákokat, alkoholistákat, vér bajos degeneráltakat, öngyilkosjelőlteket, meghasonlottakat, orgyilkosokat és gyáva kétségbeesetteket gyűjt maga köré és a kiválasztottakból egy ötös csoportot alakít. Aztán elhiteti velük, hogy megszámlálhatatlan ilyen csoport várja feszülten a forradalmi jeladást. Mikor pedig öt embere ingadozik, akkor egy gyilkosságot követtet el velük, hogy a közös bűn tudatával egymás kérlelhetetlen őrizőivé tegye rabszolgáit. Parancsára majd ők fogják a tüzet megrakj... A forradalom szereplői együtt vannak és előfeltétele készen áll. És jönni fog a felbomlás, a terror, a rémület és a megfélemlített, kifosztott emberek lelke elkészül arra, hogy mindent eltűrjön és mindenkit teljhatalmú urá­nak ismerjen el, aki rendet, akármilyent is, csak ren­det teremt. Az élelmeseket magunkhoz vesszük, az ostobákon lovagolunk. Ilyesfélét mond Dostojevski démoni hőse. A Nemzeti Tanács tizenegy internacio­nalistája hasonlót gondol. Az élelmeseketmagukhoz veszik, Károlyi hátán pedig fellovagolnak a hatalomra!

Mert Károlyi ennek a tanácsnak csak eszköze. Hogy ki a démona, még nem tudom.

Fel a hatalomra... De nem fognak odajutni! Néhány elszánt tiszt, pár száz emberrel még rendet teremthet. A „nemzeti tanács" is csak egy „ötös cso­port". Az egyetlen az országban. Ma még nincs több. Ha letartóztatják őket, visszaözönlik a szennyvíz, amelyet felkavartak, hiszen nem köti össze őket se közös becsület, se közös bűntudat.

Napóleon mondta egykor, hogy néhány ágyúlövés­sel megállította volna a nagy francia forradalmat. Ezeknek egy sortüz is elég. De hol van az, aki ma sortüzet vezényel?

Az Ördög-árok hídja elé értem. És a ködben a híd íve olyan volt, mintha nem támaszkodott volna par­tokra. A köd mélysége és magassága között úszott rejtélyesen a semmiben. Tompa, szürke fátylak mö­gött, álomszerű titoknak indult az erdő a hegyek oldalán. És az útmenti fák, csipkés ködvirágzása titok volt az alkony hátterén.

Hang nem hatott át hozzám. Csak a lépésem alatt visszagördülő kő ütött lucskos, csattogó zajt mögöttem. Egy ág roppant az erdőn, mintha csontvázujjak hajlí­tották volna hátra egymást, tehetetlen kínban ... Ha ma éjjel sem tartóztatnák le Károlyit és társait? Megint eszembe jutott Dostojevski regénye és a gondo­lataim közül megfoghatatlanul, hirtelen előjött egy rekedt, gonosz emberi hang kiáltása: „Vesszen Tisza!..." A köd nyirkos hidege átjárta a csontjai­mat. Belső fázást éreetem . . . „Vesszen Tisza!" Egyre hallottam még. Úristen, hány év óta készítették elő ezt a vad kiáltást az elvakult politikusok, a könnyel­műen politizáló szalonok és a sajtó majdnem vala-

mennyi lapja az utcán, a kaszárnyákban, a gyárakban, az egyetem aulájában, a piacon, a pincelakás és padlás­lakás között, minden emberi odúban. Hány év óta! Irgalmat nem ismerő következetességgel folyt a munka és a szörnyű siker megérett. A tömegek szemében ma már nem bűnös az, aki Tisza ellen tör. Szabad préda a léte. A lelkek készek. Az utca csőcseléke ellentmondás és fenyítés nélkül ordíthatja, hogy haljon meg egy ember: Vesszen Tisza! Nem tágított többé mellőlem a förtelmes kiáltás emléke. Végtelen nyugtalanság fogott el.

Napok óta nem beszéltem senkivel, aki Tisza kör­nyezetéhez tartozott. Itt van-e? Elment-e? Bár elment volna! ... És ballagtam a hegyi úton, a rekedt kiáltás pedig jött utánam, mint egy rossz szándékú csavargó, jött és gyötört és nem bírtam többé szabadulni tőle.

Éjtszakára még nehezebb lett a köd a ház körül. Szemközt nem látszott az erdő és a hegy éle sem lát­szott. Túl, messziről, a város irányából, elvétett puskalövések hallatszottak.

A sötét hidegben olyan magányos lett a ház, mintha kikapcsolódott volna minden közösségből. Az emberi sorsok szálai szétszakadtak, semmit sem tudtunk, ami rajtunk kívül történt. A házat nagy, szürke palánkjával körülkerítette a köd.

A telefonközpont nem felelt. Süket csend bizsergett a hallgatókagylóban. Odakinn köröskörül puskalövé­sek dörrentek a hegyek alatt. Most már jöttek felénk. Egyszerre a kert alján szólt egy fegyver. Aztán még egy. Ez a közelben volt! Egy golyó belevágódott a gesz­tenyefába az ablakom alatt. Szokatlanul, idegenszerűen hatott. Egy pillanattal később már úgy rémlett előttem, mintha mindez másvalakivel történt volna. Minthanem én élném ezt át, csak egy könyvben olvastam volna róla.

Eloltottam a lámpát, hogy világos ablakom ne legyen- céltábla és a sötétben letapogatództam a föld­szintre, Anyám ajtajához. Az ajtó alatt keskeny fény­csík látszott a parketten. Ő is ébren volt. Benyitottam: egészen csendesen ült az egyik kényelmetlenül magas, régi széken. Az ajtónyílásra visszafordult és tekinte­tünk találkozott. Egy darabig nem szóltunk. Oda- kintről semmi sem hallatszott többé.

Hát már nem lövöldöznek ? — kérdezte kis vár­táivá Anyám, azzal a csodálatos nyugalommal, melyet mindenkor viszontláttam az arcán, amikor az élet kíméletlen és követelő volt hozzá.

Majd csak elmúlik. Ezt is át kell élnünk, — mon­dottam, hogy valamit mondjak.

Anyám egy kicsiny, fáradt mozdulatot tett, mintha el akarta volna odázni magáról aggódó tekintetemet. — Vigyázz, hogy meg ne hülj. Hideg van ...

Ebben a percben kinn az úton beszéd hallatszott. Valami eszembe jutott. Ha betörnének ...

A pénzt kellene eldugnunk. Minden eshető­ségre ... Most nem kapunk másikat, ha elvinnék.

Anyám egy pillanatra megütközve nézett rám.

Persze ... És már átjött ő is a régi világból, a védettségből, a biztonságból az új világba, a védtelen- ségbe, a bizonytalanságba.

A sötét hallban a szőnyeg alá csúsztattam a pénzt. Közben kétszer is félben hagytam. A kapu táján megint beszéltek kint az úton. Hangok hallatszottak, hosszú tanakodás ... Lépések mentek odébb. Óva­tosan indultam fel a lépcsőn és vigyáztam, ne vehesse észre senki, hogy a ház még ébren van.

A szobám mintha kihűlt volna, mialatt lenn jártam. Ügy rémlett, mozdulatlan fekete víz fog körül, érez­tem a hidegségét a homlokomon is, a kezemen is. Sokáig álltam egy helyben. Odakinnről ezalatt szün­telen haldoklás hallatszott be hozzám. Az ablak alatt a gesztenyefa hullatta a lombját. Dermedt megadás. Levelek nagy hullásának ideje: novemberre virradó éjszaka ... Suhogó, csörgő, halk, kísérteties nesszel volt tele a levegő. Mintha óvatosan sokan járnának a kertben és lopódzva vándorolna elfele az erdő.

Soha nem érzett reménytelen szomorúság szállt meg. Elmegy az ősz a hegyekről, lassan, éjnek idején. És reggelre nem lesz itt többé. A tél pedig jön feitart- hatatlanul és cipeli magával a havat, a kínt, a fázást, az ismeretlent és talán a lehetetlent is.

Mi vár reánk?

A láthatatlanban, mint az idő ketyegése, szüntelen, ájult nesszel hullottak a levelek. Lövés dörrent valahol messze. Egy kutya vonított a kertek alatt. Furcsán, ijesztően vonított, mintha halott lenne a gazda házá­nál... Megunt valaminő rendetlenség támadhatott a homlokom mögött. Egy eliramíó kis őrültség. Egy­szerre nem bírtam többé elhinni, hogy kutya vonit. Az éjtszaka vonított egész Magyarország felett.

November 1.

Odalenn a folyosón csöngött a telefon. Mintha a tegnapi némaság után élesen, köve­telődzve a város kiáltott volna ki hozzánk az erdők közé. Kellemetlen vonakodást éreztem magamon, mikor a kagylót leemeltem a horogról.

A csengés megszűnt, jellegtelen távol kattogás lett belőle. Soká tartott, közben a rácsos ablakon át ki­néztem a kertbe. Értelmetlenül a jégverem nádfedelét néztem. Végre csend lett a hallgatókagylóban. Meg­ismertem Géza testvérem hangját. A városból beszélt és tudakolta, hog yvan Anyánk, hogy telt el az éjtszaka ? Odabenn egész éjjel lövöldöztek^ fegyveres teherautók száguldoztak az utcákon, aztán mondott még valamit, amit nem hallottam tisztán.

Megint az elöbbeni furcsa, belső vonakodás fogott el. Félni kezdtem attól, ami mindjárt bizonyosság lesz és ami aztán nem változik meg soha. Szörnyű szeren­csétlenség előérzete szorította össze a torkomat.

De hát mi történt?

Szegény Tisza István . ..

Még mindig a jégverem nádfedelét néztem, egy hosszú szálat, melyet valamelyik őszi vihar kicibált. Aierever, szinte a fájásig mozdulatlan szemmel néz­tem, mintha a tekintetem meg akart volna kapaszkodni benne. Csak egy nádszál volt, de hát most már minden csak nád volt, amiben meg lehetett kapaszkodni. Egy­szerre elsüllyedt a kert. Az ablakrács sem látszott többé, elfutotta a könny a szememet.

A testvérem hangját hallottam megint. Hallgatá­somból azt hihette, nem értettem meg, amit mondott. Megismételte: — Ő az egyetlen halottja a forradalom­nak. Katonák ölték meg. Behatoltak a lakásába és . . . a felesége és Almássy Denise előtt egyonlőtték.

Gazemberek!

A telefonközpont szétkapcsolt. Egy idő múlva érezni kezdtem a meszelt fal hidegét a hátamon. Csak ekkor vettem észre, hogy támaszkodom, hogy a fejemet is nekitámasztottam a falnak.

Szegény emberi teremtés! Elhagyatott, magányos, árva ember! Senki se védte meg. Nagy órájában egye­dül asszonyok voltak mellette: Az asszony, aki mindig ott van a kereszt lábánál. És hirtelen, mint egy borzon­gás, átfutott rajtam Tisza kínszenvedéses utolsó pil­lanatainak a sejtése. Hogy fájhatott neki kiszolgál­tatottságának a tudata, hogy tiltakozhatott nagyszerű agya a megsemmisülés ellen, hogy lázadhatott benne a még el nem használt hatalmas élet. Tisza István halott! Milyen rettenetes üresség támadt ettől a három szótól. Nincs többé! És nincs többé, aki Magyarorszá­gon minden súlyt visel, kit mindenért okolnak, aki mindenért felelős. Milyen nagyon kihűlhetett tegnap óta, milyen merev és tehetetlen lehet. A súly és a fele­lősség pedig, melyet egymaga viselt, szétoszlik az ég alatt. Eddig egy ember bírta, vájjon elbírja-e ezután egy egész ország népe? Mialatt szorongva kérdeztem ezt magamtól, egyszerre úgy rémlett, valami rám nehe­zedik, amit addig nem ismertem és én is hordozója leszek óriási, láthatatlan terheknek. Nagy örökhagyó, kicsiny örökösei. . Én is, mások is, mindenki, aki magyar.

Szegény Tisza! Erényeiben és hibáiban fajának volt a fia. Hű és istenfélő volt, becsületes, hiszékeny és dacos, büszke, bátor és megvádolt és magányos, mint a régi Magyarország. Gondolatomban rejtélyesen kez­dett összekapcsolódni Tisza és az ország. Olyan ellen­állhatatlanul kapcsolódott a két fogalom, hogy szinte már egynek éreztem és nem bírtam egymástól külön­választani.

Megölték!

Sokan lesznek, akik nem fogják ezt a szót megérteni. De azért Tisza István ma mégis kiterítve fekszik,minden magyar házban végesvégig az országon, minden házban, minden tanyán, minden kunyhóban, ott is, ahol nem tudják, ott is, ahol nevetnek.

Az újságkihordó gyerek benyitott a folyosó ajtaján és bedobta az újságokat. A lapok ívben repültek szana­szét a földön. Nem szóltam neki, pedig talán várta, mert visszanézett a hatást kémlelni és kihívóan, szem­telenül nevetett. Tegnap még nem mert volna ilyet tenni. Mára már ide is kijutott a változás. Müven hamar ment, ez gyorsabban jár, mint a civilizáció. Annak évek kellenek ilyen útra.

Felszedtem a lapokat a földről. A Budapesti Hirlap, a Fester Lloyd ... egynek sem volt gyászkerete. Szo­morú behódolás látszott a régi Tisza-párti lapokon, valaminő kényszer fojtogatása érzett rajtuk. Haláláról szinte eldugva írtak szürke tudósítást, míg a Pesti Hirlap riadóval ünnepelte az úgynevezett „Nemzeti Tanácsot" és Hatvány báró Pesti Naplója mámorosán tobzódott a „forradalom" győzelme felett, melynek egyik előkészítője volt. A hangja még ízléstelenebbnek rémlett, mint különben. Tiszáról cinikusan írt és gyáván kicsúfolta özvegyét. A királyt Habsburgi Károlynak nevezte és nyomtatott hasábjain kikiáltotta Magyarország számára a köztársaságot.

A magyarországi liberális és radikális sajtó levetette utolsó álarcát: mezítelenül látszott az arca, amely sohasem volt magyar. De ez a gondolatom hamar el­húzódott és újra belenyilalt a lelkembe szerencsétlen­ségünk tudata. Hogyan fogom Anyámnak megmon­dani? Lassan, tépelődve mentem át a halion, szobája felé. Mikor benyitottam, olyan kérdőn nézett rám, mintha várt volna valamit.

— Nos ? Mi történt ? ...

Kerestem a szavakat, hogy könnyebb legyen a hír. Aztán magam sem tudom, hogyan, már ki is mondtam.

Megölték Tiszát! — Röviden hangzott, mint mikor a fejsze alatt egy élőfa kidől és rendet vág az erdőn, amerre lezuhan.

Sohasem fogom elfelejteni a hirtelen fájdalmas el­változást Anyám arcán. Ő, aki mindig nyugodtnak tudott látszani, két kezével a halántékához kapott:

Mi lesz velünk .. . Nem szavak voltak ezek, zoko­gásból lett az, amit mondott.

Szinte elakadt a lélekzetem, olyan szenvedés volt őt így látnom, akit jóformán sohase láttam sírni. Készületlenül ért a kétségbeesése és mert nem tudtam semmit se mondani, megcsókoltam a kezét. Aztán sokáig hallgattunk.

Hogyan történt ? — kérdezte végre olyan bágyadt hangon, mintha a hallgatásunk alatt fárasztó, nagy utat tett volna meg.

Katonák ... És odaadtam neki az egyik újságot. Magam a Pesti Hírlapot kezdtem forgatni. Szemem alatt futottak a sorok: — ... „Diadalmas forradalom. A Magyar Nemzeti Tanács átvette Magyarország felett az uralmaa. .. Mától fogva a magyar alkotmány nem a régi többé! A király az összes polgári és katonai hatalmat Károlyi rendelkezésére bocsátotta, hogy az országban a rendet fenntartsa." — Fordítok a lapon:

„A katonai csapatok egymásután csatlakoznak a Nemzeti Tanácshoz. A főváros vezetősége alávetette magát a Nemzeti Tanácsnak. A tőzsde csatlakozott, a vasutasok, a villanyoskalauzok . ..“

„Andrássy Gyula gróf, az utolsó közös külügy­miniszter lemondott !“ .

össze-vissza hírek következtek. Bécs: Ausztriábanis felborult a rend. Egy Renner nevű szociáldemokrata képviselőt bíztak meg az állami kancellária vezetésé­vel. A külügyminiszter Stürgk gyilkosának az atyja, Adler-Vikror szociáldemokrata képviselő lett.

Tovább keresgéltem. A Nemzeti Tanácsnak egy proklamációján akadt meg a szemem: .. .„virágos és vérnélküli forradalmunk örök hálára fogja kötelezni a nemzetet mindazok iránt, akik az újjáteremtő mun­kában önzetlenül fáradoztak..." A lap végén kezd­tem kutatni. Egy kisbetűvel szedett hír újból meg­állította a tekintetemet: „A vezérkar jelentése: A had­sereg főparancsnoksága már október 29-én reggel, parlamentaire útján összeköttetést létesített az olasz hadvezetőséggd... " „Triesztet angol flotta szállta meg...“ A király elrendelte, hogy: „A flotta, a ten­gerészeti intézmények és más, a tengerészet tulajdonát képező dolgok fokozatosan átadassanak a zágrábi, illetve pólai helyi bizottságoknak.. .*

Az újságoknak minden szava ököllel csapott az ember szeme közé. Gyalázat, szégyen, megaláztatás. És a vereségnek ebben a tébolyító zajlásában, Magyar­ország összeomlásának ebben a cinikus gyászjelentésé­ben, szembeötlő helyen ott parádézott Károlyi Mihály parancsa: „A Magyar Nemzeti Tanács elrendeli, hogy a nép győzelmének örömére, amely örökre kiirtotta a háborút, öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város."

— Förtelem! — Anyám félredobta az újságot: — Olvastad azt a körtáviratot, amelyben az ő nemzeti tanácsuk közli Magyarország népével, hogy Buda­pesten átvette a hatalmat és... „egyetlen csepp magyar vér sem folyt". — Károlyinak és társainak nem magyar vér a Tisza István vére!

. ..Élkor akadtam rá a Pesti Hírlapban leghátul! „A véres szabadságnak áldozatul esett grói Tisza István.“

Ügy eldugták, hogy nem tudtam megtalálni -­mondotta Anyám.

Fennhangon olvasni kezdtem: „A Hermina-út 35. szám alatti villában, a gyilkosság délelőttjén egy katonatiszt és egy polgáriruhás férfi jelent meg. Bebocsáttatást kértek. Tisza dolgozószobájában fo­gadta őket. — Mit óhajtanak? a civil válaszolt: — Ön rejtegeti azt a disznó cseh ügyészt, aki a vádat képviseli ellenem?

Nem rejtegetek senkit sem. — Az idegenek ha­marosan eltávoztak... Minden valószínűség szerint csak előzetes kémszemlét tartottak, hogy otthon van-e Tisza, akiről azt híresztelték a városban, hogy nincs Pesten.”

Ezután a gyilkosság részleteinek feltűnően takaré­kos és rideg leírása következett, melynek minden szavából kiérzett az újságíró óvakodása, nehogy valami módon részvétet és szánalmat ébresszen a boldogtalan, nagy áldozat iránt. A tudósítás szárazon folytatódott:

„Napközben a külső Hermina-úton, a villa tájékán sűrű tömeg verődött össze. Este egynegyed hét óra tájban nyolc baka átmászott a magas vasrácsos kerí­tésen és a kert pázsitján át a házhoz lopódzott. A há- tulsó ajtón mentek be. A Tisza István őrizetére rendelt csendőröketbékésen lefegyverezték és benyomultak a villa halijába. Az inas útjokat állta. A zajra előjött Tisza István, felesége és unokahúga, Almássy Denise grófnő. Tisza kezében revolver volt. A katonák szemre­hányásokkal illették: — Öt éve háborúskodunk miat­tad... Te vagy az oka az ország pusztulásának! — Gazember voltál mindig! — Aztán rákiáltottak, hogy tegye le a revolvert. — Nem teszem le, maguk is fegyverrel jöttek! — Tegye le! — kiáltott egy harminc­évesnek látszó nyurga, szőke ember. — Nem teszem! — Álljanak félre a nők. — Nem állunk. — Tisza néhány lépést hátrált, letette a revolvert. — Na, hát mit akarnak?

— Maga az oka a háborúnak!

— Tudom, hogy mi történt, hogy rengeteg vér folyt, de én nem vagyok az oka.

— Négy év óta vagyok katona. Roppant sok család veszett el az ön gazembersége miatt. Lakoljon érte!

— Nem én vagyok az oka!

— Álljanak félre a nők! — Semmi válasz... — Maga hozta ránk ezt a szörnyű vészt, most itt a le­számolás. .. Három lövés dördült. Tisza előre bukott a szőnyegen. Két golyó találta, egy a hasába fúródott, a másik a vállába. A harmadik Almássy Denise arcát érte. — Végem van, — mondotta Tisza — ennek így kellett lennie...

A katonák, mialatt áldozatuk haláltusáját vívta, elsiettek. Hogy milyen csapattesthez tartoztak, nem tudják/

Eddig tartott a Pesti Hírlap tudósítójának a be­számolása. Anyám egy pillanatig megdöbbenve nézett rám, aztán kételkedőén megrázta a fejét: — Valami kimaradt ebből a leírásból. Nagyon valószínűtlenül hangzik. Magyar katonák nem ölnek asszonyok előtt.

— Pszichológiai abszurdum, — mondottam én — ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett. Frontkatonák nem tartottak volna poli­tikai előadást, ha ölni akarnak. Talán berohantak volna és leszúrták volna Tiszát, de ilyen hideg, gyávaés megfontolt orgyilkosság nem vág a magyar ter­mészethez. Valahogy másként lehetett ez...

— Akárhogy is volt, — sóhajtotta Anyám — rette­netes, hogy megtörténhetett... Szegény Tisza Ist- vánné!

Egy rövid hír a lap alján, róla mondott valamit. Károlyi Mihály gróf részvéttávirata gróf Tisza István özvegyéhez: „Emberi kötelességemnek tartom, hogy legnagyobb politikai ellenfelem tragikus halála felett őszinte és mély részvétemet fejezzem ki. Károlyi Mihály."

Anyám arcán irtózat látszott: — Hogy nem átallotta odatolakodni!

Károlyinak ez a vakmerősége szinte csúfolódóan hangzott a holt Tisza emlékével szemben és hitvány kegyetlenség volt azzal a hűségében nagyszerű asz- szonnyal szemben, aki előtt nem volt titok az a gyűlölet, mellyel Károlyi Mihály évek hosszú során át a férje ellen izgatta a tömegeket.

A gyűlölet eredete mély volt és engesztelhetetlen, mert nem eszmei ellentétekből, hanem fizikai ellen­tétekből, Károlyi organizmusából sarjadt. A degene- rált, farkastorkú Károlyi Mihály, a gőgös, féktelenül hiú, romlott és tehetségtelen főúr nem tudta meg­bocsátani az ősnemesi származású Tiszának, hogy tehetséges, erős, tiszta és egészséges, hogy talpig férfi és hatalmas és uralkodó. A nyomorék irigy gyűlölete volt ez, az erővel, az egészséggel, a sikerrel szemben. És környezete, saját céljai érdekében, bánni tudott vele. Hozzá közelállók több nyilatkozatát ismételték meg előttem. Károlyi sohasem titkolta Tisza elleni gyűlöletét. Számtalanszor mondotta, hogy nem nyug­szik addig, amíg el nem pusztította. Ha -módjában áll, szívesen elküldte volna „legnagyobb politikai ellen­fele" özvegyének már a házszabályrevízió parlamenr harcai idején a mostani részvéttáviratot. Akkor, mikot a műtét előtt álló, félig vak Tiszát, Széchenyi Aladác gróf és Pallavicini György őrgróf után, mint harmadie hívta párbajra jóformán ugyanegy héten. Gyűlöl a ekkoriban lett olthatatlanná, mert Tisza István,iki nagyszerű vívó, mint a politikában, úgy a mérkőzés­ben sem vette komoly ellenfélnek, játszott vele és végül a harcképtelenségig elpáholta kardlapjával a fegyveres elégtétel órájában.

Ezt nem bocsátotta meg soha...

Elgondolkozva, szinte öntudatlanul forgattam az újságot. Egy rendelet fogta meg a figyelmemet: „A Nemzeti Tanács nevében gróf Károlyi Mihály, dr. Pogány József és Magyar Lajos azt a parancsot adták ki: hogy az összes fővárosi színházak november elsején rendezzenekdíszelőadást.“

Díszelőadások! Öltsön lobogódíszt egész Budapest és minden vidéki város! És Magyarország halálos ágyán vívódik és Tisza István ravatalon fekszik... Összefacsarodott a szívem. Olyan égő és kínzó volt a fájdalom, hogy kétségbeesetten kívánni kezdtem* bár múlnék az idő és már tompultan, messze mögöt­tem lenne mindez.

Egyszerre elcsodálkoztam: ezekben a percekben meg tudtam hallani a nedves fa sistergését a kályhá- ban és azt is láttam, hogy Albach régi kis arcképe ferdén függ a fehér falon. Megigazítottam. Az élet élt tovább és odakinn szitált a köd. Az ablak üvegén cseppek támadtak és leperegtek. Pergett a köd a levegőn át, nesztelen, mérföldes könnyezéssel. És eb­ben a végtelen könnyezésben némán torpant megmagas, vörös cseréptetőig alatt a mi szürke nyári házunk.

Mikor Anyám szobájából kimentem, Béla öcsémet láttam meg a hallban. Háttal állt felém, a kertbe nyíl ) üveges ajtó előtt és egészen mozdulatlanul nézett ki a ködbe. Kardja a felcsavart szíjakkal és a tiszti sapkája az asztalon feküdt. A sapka rózsája még érin­tetlen volt.

Egy darabig csendesen figyeltem őt és lassú, mély szánalom szállt fel bennem. ö is egyike a százezrek­nek. Neki még rosszabb, mint nekünk... Mint tar­talékos tiszt vonult be 1914 augusztus első napján dzsidás ezredéhez. Azután mindig csapatnál szol­gált, sokszor a gyalogságnál, míg végre, hosszú háborús évek után, súlyos betegen tért haza Jamiano alól. A fejezet lezárult. A Dráva-mente, Przemisíany, a lembergi csata, a téli Kárpátok, Besszarábia és a kőpokol: a Karszt. Sok magyar halál és magyar becsü­let nagy útja. Végigjárta valamennyit. És most itt áll, mint egy aggastyán és néz ki a ködbe és kardjára fel­csavarta a szíjakat.

Csak akkor vette észre, hogy a szobában vagyok, mikor nevén szólítottam. Felém fordult. Mozdulatánál a zubbony olyan üresen lóbálódott, mintha csont­vázra lenne akasztva.

Beesett arcán, a szája mellett, mély lila árnyékok húzódtak. Nagyon izgatottnak látszott. Mondani akart valamit, aztán abbahagyta és másba kezdett. — A vá­rosba indultam, de nem bírtam a gyaloglást, vissza kellett jönnöm. — Mialatt beszélt, tisztán éreztem, hogy egyebet mond, mint amire tulajdonképpen gondol. Fáradtan, szinte úgy, mintha a teste kissé zuhant volna, leült egy székre és az asztalra könyökölt. — Benn, Pesten katonaszökevények a népszónokok Felmentettek és bujkáló defaitisták a vezérek és minké fácsúfolnak. Az új kormány a gyávaságot és a becs­telenséget ünnepli. Ide jutottunk! De hát akkor mire való volt az egész? — Hangjából négy év minden szenvedése beszélt és beteges arcán végigfutott a könny. Hirtelen kinyújtotta sovány kezét a sapkája után és mintha nagyon érdekelné, lehajtott fejjel a sapkarózsát kezdte nézni. — Az enyémet nem fogják letépni. — Egyszerre elhallgatott és felpillantott rám: — Tudod már, hogy mi történt tegnap a Her- mina-úton ?

— Tudom.

Felállt és megint visszament a kertbe nyíló ajtóhoz és egészen mozdulatlanul kinézett a ködbe.

Estefelé átjött a szomszéd majoros. Régi hű embe­rünk volt és most a maga egyszerű módja szerint, szinte bizonyítani próbálta a hűségét, mintha jóvá akart volna tenni valami rosszat, ami velünk történt. Megkérdezte, volna-e szükségünk zöldségre? — Csak tessék szólni. Van még valamelyes a kertünkben. — És ez a gyámolító gondoskodás jobban átéreztette velem azt, hogy társadalmi osztályunk helyet cserélt a világban, mint az utcai nép kihívó durvasága.

Aztán másra fordította a szót. Tiszáról beszélt és sopánkodva mesélte, hogy a városban még mindig lövöldöznek és nagy teherautókon fegyveres katonák ijesztgetik az embereket. A ferencvárosi pályaudvart kifosztották. A rákosi rendezőpályaudvar ég, egy ember mondta, aki onnan jött. A lehelutcai katonai raktárakat megrohanta a csőcselék. Petroleumos hor­dókat görgettek ki az utcára, beütötték az oldalukat és a szétömlő petróleumot meggyujtották...Qdakinn szólt a kapucsengő. A majoros elment. Testvéreim egymásután szállingóztak a kerti úton. Aalahányszor nyílt az üveges ajtó, a külső sötétből szinte füstölt befelé a köd és az érkezők egy darabig topogtak a küszöbön, hogy leverjék cipőjükről a sarat. Lassankint összeverődtünk mindannyian Anyánk kö­rül, mint viharban a madarak.

A hallban tűz égett a kandallóban. Játszott a geren­dás famennyezeten és ide-oda vetette magát a tölgyfa­lépcsőn, mely a fal mentén szabadon kapaszkodott az emeletre. A kósza visszfény neki-nekilódul, fel­szaladt néhány lépcsőfokon, megint visszajött, fut­kosott és kergette az időt.

Mióta a külső világosság egészen kialudt az aprón kockázott ablakok üvegén, megéiedt az ernyős lámpa fénye a kerek asztalon. Anyám teát készített, mintha úgy lenne, mint máskor, ha fázva megérkeztünk. Aztán megszokott helyére ült, a bársonydívány szeg­letébe. Felette a falon egy finom régi metszet függött. Gyerekkorom mesélő barátja: „Le garde de chasse". Hogy szerettem nézni ezt a képet messze vasárnap délutánokon nagyanyám szobája falán. Azóta elment öreg úrnője, a szoba sincs többé, lebontották még a házat is. Csak a kép maradt meg. Távlatában, a hara­gos ég alján, egy kis francia falu látszott a közelgő viharban. Elől, az erdőszélen ott állt felemelt ököllel, nagy flintával a vállán, régi módis cilinderben, Vater- mörderesen a vén kerülő. És meglapulva ott álltak a rajtavesztett gyerekek, akik rozsét loptak az erdőn. Mialatt testvéreim hangját hallgattam, valami az eszembe jutott, amit eddig sohasem vettem észre. Mennyire idejét múlta ez a kép. Hogy elsikkadt jz értelme, mely egy másik kornak volt az igazsága.

Ma új formában hirdetik az „enyém tied övé“ régi törvényeit.

A Tied: az enyém, — az övé: a mienk! Ennyiből áll az. új népvezérek tanítása és ebből épül fel hirtelen hatalmuk. A tömegek sok ezer év óta sohasem tanultak meg ennél könnyebben semmit és semmiért se lettek könnyebben a mestereik rabszolgái.

önkénytelenül a szemközti falra néztem. A másik dívány felett egy másik kép: „Pesth-Ofen“, a hajdani békés polgárvároskák ósdi, színes metszete. A Dunáju­kon egyik városkából a másikba még hajóhídon, kirándulásba mentek át egymáshoz az emberek, szűk kis utcáikban igazi vörös-fehér-zöld zászlók alatt csináltak igazi szabadságharcot Petőfi Sándor és Kossuth...

Mennyire megváltozott minden...

A teavíz dorombolt a forralóban. A kandallótűz fenyőszagú melege átjárta a szobát. Az ezüst és a poharak csillogtak a fehér abroszon. Belefészkeltem magamat a karosszékbe. Itt még minden a régi volt és valaminő szomorú hálát éreztem az otthon iránt, amely megszűnt magától értetődő lenni, amely mint egy sziget még megmaradt.

Vájjon érzik-e ezt a többiek is ? Körülnéztem. Szokatlanul csendesek voltak valamennyien. Elvétve esett egy-egy szó, úgy esett, mint a kavics a mozdu­latlan tóba. Gond ült az arcokon. A hosszú háború alatt, annyi rettentő csapás közben, eddig sohasem láttam kétségbeesést a családomban. Nem fogyott el a leikünkből a reménység soha. Megingathat- lanul hittük, bármi történjék is, Magyarország meg­marad.

— Elárulták! És megint Tisza végzetéről kezdtünkbeszélni. Elhatároztuk magunk között, hogy mind­annyian elmegyünk a temetésére. De vájjon mikor lesz? Senki sem tudta. Anyám már jó ideje csendesen ült a dívány szegletében, aztán halkan szólt, mintha magának beszélne:

Megölték... megölették. Tudták, hogy mit tesznek. Fejét vették a nemzetnek.

Egymásra néztünk.

És a tetteseknek nyomuk veszett... Különben úgy sem érhetné őket bántódás, — a „diadalmas for­radalom", minden eshetőségre, politikai amnesztiával gondoskodott a védelmükről. — Testvérem elővette az újságot. — Olvastátok ? „A magyar nemzeti tanács intézkedésére az igazságügyi minisztérium táviratilag elrendeli, hogy mindazokat, akik felségsértés, király­sértés, hűtlenség, lázadás, hatóság és magánosok elleni erőszak, izgatás és lázítás miatt letartóztatásban van­nak, vagy büntetésüket töltik, azonnal szabadlábra helyezzék."

Ennél rettentőbben terhelő önvallomást nem adha­tott volna az új kormány. Ebben az amnesztiában meg­vallotta a céljait, az eszközeit és a bűneit. És egyszerre anélkül, hogy megegyeztünk volna, mindannyiunk előtt már vádlottként állt Károlyi Mihály és nemzeti tanácsa.

Gonosztevők — mondotta a sógorom. — Itt Pesten megelőzték a rendeletüket. A Conti-utcai had­osztálybírósági fogházból már két napja, hogy kiszaba­dították a Galileista-pör hazaáruló vádlottjait.

Azt beszélik, Károlyi Mihályné maga ment el értük...

— Tegnap a toloncházból is kihozták diadalban az összes katonaszökevényeket... És alig néhány órávalTisza István meggyilkoltatása előtt, a „nemzeti ta­nács" írott parancsával egy bizottság kikérte az Alkotmány-utcai fogházból a politikai foglyokat és mint a parancs mondta — „az arra érdemes letartóz­tatottakat" ... Az első, aki a fogház ajtaján kirohant, Lékai-Leitner volt, az az ember, aki a múltkor merényletet kísérelt meg Tisza ellen. Lékai-Leitner beszédet intézett az összeverődött, kíváncsi csőcselék­hez és zavartalanul magyarázta, miért kell a háború bűnös felidézőjének, Tisza Istvánnak az élete ellen törni. Pusztulnia kell! ordította és a csőcselék éljen- zett, mialatt ő, rendőri asszisztenciával, kinn az utcán gyilkosságra uszította elvtársait.

— Erről tudnia kellett Károlyi nemzeti tanácsának. Mégse tettek semmit Tisza védelmére. Néhány órával később zavartalanul végezhettek vele...

Egyszerre eszembe jutott az, amit Marat Barba- rouxnak mondott: „Adjatok nekem négyszáz gyilkost és megcsinálom a forradalmat"... Szívemben egy pillanatra megállt a vér. Micsoda embereknek került a kezükbe az ország és mindnyájunk sorsa! A király­sértés és lázadás nem bűn többé, az erőszak szabad, szabad a lázítás. És büntetlenül lehet gyilkolni és nincs többé hová menni igazságért. Mint egy szédülés­ben összekúszálódtak a gondolataim. Ügy rémlett előttem, mintha egyszer már átéltem volna valami hasonlót. Évekkel ezelőtt, egy fojtó, fülledt nyári éjje­len vad lódulásra ébredtem fel. A szoba ingott, a ház is ingott, minden tántorgott, repedezett, omlott, ami különben biztos és szilárd volt. Földrengés!... És amibe meg akartam volna fogódzni, az engedett és kimozdult a helyéből és semmi sem állt ellent... Mene­külni! — félőrült idegen hang kiáltotta ezt az éjtszaká-bán. Menekülni? — Ilyenkor nincs hova, mérföl­dekre és mérföldekre, mindenütt inog a föld.

Egy komor balsejtelem ijesztően kalapálta a fejem­ben: És ez ezentúl így marad. Meddig? Vájjon el iehet-e bírni az életet, mikor a föld nappal is, éjjel is inog az ember talpa alatt és beszakad és hömpölyög? Nem tudtam emelve tartani a fejemet. Lehorgasz- tottam... De az emberi agy csak percekre képes a teljes reménytelenséget elviselni, aztán vagy téboly­ban elborul vagy világot gyújt magának. Valaminő halvány világosságot gyújtottam magamnak én is. És hogy Anyám is részese legyen kis világosságomnak, fennhangon kimondtam: — Még nincs elveszve min­den. A harcterekről vissza fognak jönni a csapatok. Azok majd rendet teremtenek. Akik odakinn voltak, nem tűrhetik el itthon a szökött katonák és felmen­tettek uralmát.

— Csakhogy Károlyi agitátorai már eléjük utaz­tak a frontokra — mondotta sógorom. — És viszik magukkal „Az Estet", a „Népszavát", a „Pesti Naplót" a „Magyarországot" és a „Világot"...

Közben odakinn olyan sűrű lett a köd, mintha dagadó iszap emelkedett volna fel a völgyekből. Hozzá­ragadt az ablakokhoz és megfogta kívülről az üveget. Testvéreim készülődni kezdtek. Mialatt búcsúztunk, abban állapodtunk meg, hogy mivel a városban talán mégis nagyobb lesz a közbiztonság, mint idekinn, beköltözünk, mihelyt fuvarost kapunk. A villa magá­nyosan állt, elhagyott nyaralók között, rajtunk kívül csak Mária testvérem és a szakadék túlsó partján a majoros lakott még a hegyen. Az erdők pedig tele voltak csavargóval.

— Jobb lesz űgv...

Mindenütt egyformán rossz most Magyarorszá­gon* — mondottam, mialatt kabátot vettem én is, hogy elkísérjem egy darabon testvéreimet.

Mire leértünk a hegyoldalon, lövöldözés szakadt ki a csendből. Puskák dördöltek. Kérdeztek, feleltek és a visszhangjuk begurult a hegyek közé. Ijedt fehér kutya nyargalt el mellettem nyílsebesen. Farkát szoro­san behúzta maga alá és füle még futtában is kínosan a fejéhez lapult. Az egyik elhagyott nyaraló őrzője, egy öreg sváb kertész a kertajtóban állt, pipázott és az utat kémlelte.

Himmelsakrarnent... Megszöktek az oroszok a fogolytáborból, az emberek beszélik a boltban. Gott weiss, was noch über uns kommt...

Rémhírek... vetettem oda elmenőben.

A lövöldözés minden pillanattal erősödött.

Mama aggódni fog, — mondotta Mária test­vérem. Nem volt többé nyugtom. Hirtelen elbúcsúz­tunk a többiektől.

Az Ördög-árkon túl, ahol az út nekiszaladt a hegy­nek, két lövés süvített el a fejünk felett. A bokrok közül lőhetett, a közelből, mert érzett a szaga a levegő­ben. Szemközt egy emberi alak bontakozott ki a köd­ből. Káromkodott magában: — Ez ugyan alacsonyan ment. Az Isten őrizte, hogy el nem talált. — Az idegen nagy gallért viselt és katonasapka volt a fején. Talán altiszt lehetett.

— Kapni odalenn a villamosnál újságot? — kér­dezte tompa hangon és ujjával megérintette a sapkáját.

Nem... ma nem árulnak lapot.

Az ember visszafordult és botjára támaszkodva lassan kapaszkodott mögöttünk fölfelé a hegyen. Nem szólt, csak sóhajtott olykor, az egyik cipője pedigfurcsán kopogott a köveken. Gondolataimon át már jó ideje hallgattam a kopogást, mikor egyszerre fel­fogta m, hogy műlába van szegénynek.

— Hiába volt minden, — mondotta váratlanul és a hangja még tompábban hangzott, mint az előbb. Nem láthattam az arcát, de valahogyan úgy éreztem, hogy ez a féllábú ember sír a sötétben. És egyszerre az öcsémre kellett gondolnom és a többiekre, a nyomo­rékokra, a vakokra, a betegekre, a csonkákra, akik ma mind azt mondják, összeszoruló torokkal: hiába volt...

Mikor a kertünkbe értem, megint elfütyült egy lövés a fejem felett. Szorosan egy fa mellé lapultam. Vártam egy darabig. Közben úgy tetszett, mintha a fában vert volna a szívem. Ez is elmúlt és ismét men­tem előre. A ház kockázott, széles ablakai tévetegen világítottak a ködön át az útra és hívtak, mint tegnap és mindig, ha hazatértem.

Mire benyitottam, a hallban már ládák és kofferek álltak és Anyám csomagolt. Lila szalagokkal össze­kötött dobozokat rakott a ládákba, az ő kedves, régi holmijait, melyeket annyi szeretettel őrizett meg egy hosszú életen át. Jött-ment fáradhatatlanul. Lehajolt, megint hozott valamit és nem panaszkodott és csodá­latosan nyugodtnak látszott.

Közben kialudt a tűz a kandallóban. A nyári abla­kokon át beáramlott a nyirkos éjjeli levegő. Az ebédlő is dermesztőén kihűlt. Nem mertünk fűttetni. Fogy­tán volt a fánk a pincében és ki tudja, ha fuvarost nem kapunk, meddig rekedünk még idekinn?

Később én is felmentem a szobámba és össze­szedtem az írásaimat. Odalennről ezalatt szüntelenül hallottam Anyám lépését. Ezer lépés közül megismernem . Olyan a lépése* mintha az egyik lábát könnyedén * húzná egy kissé. Pedig ez nincs így, csak úgy tetszik, amitől a járása valaminő kedves, lejtésszerű ritmust kap. Szeretem hallgatni, mindig a gyermekkoromra emlékeztet, mikor éjjente, rácsos kis ágyamban ijesztőt álmodtam és a lépés jött halkan a szobán át és még oda sem ért, már elmúlt, ami rossz volt a sötétben.

A földszinten egy szekrény nyílott és ez olyan volt, mint egy sóhajtás, kihúzott fiókok surlódtak. A kerten túl ugattak a kutyák. A hegyoldalban időnként vad lövöldözés hallatszott. De Anyám lépései ilyenkor sem álltak meg. Nyugodtan jártak a hallban a ládák körül és megint visszatértek a szobába.

November 2-ára virradó éjszaka.

Tejnél régen elmúlhatott, mire Anyám ajtaja be­zárult. Kis selyemkendőt akasztottam a lámpa­ernyőre, hogy kívülről ne lássék a világa és az író­asztalomon a felgyülemlett leveleket válogattam. Egy­szerre szakadozott csengés berzengett fel a folyosó­ból. A telefon... Vájjon ki szólít ilyen későn ? Mi történhetett? Leszaladtam a hátulsó lépcsőn. Egy idegen hang beszélt hozzám a láthatatlanból. Ijedt, idegen hang. — Meneküljenek! A kenyérmezei fogoly­táborból kitörtek az oroszok. Fegyveresen jönnek vagy háromezren, ölnek, rabolnak, fosztogatnak. A főváros ellen jönnek. Errefelé jönnek...

— Hát mégis... Meg akartam köszönni a figyel­meztetést, de a hang elszakadt és nem volt ott többé. Talán más utakon indult lihegve, felrázni, óvni az elszórt hűvösvölgyi házak lakóit nagy elhagyatottsá- gukban. És a képzeletem egy pillanatig követte ahangot, amint fuldokolva rohan a drótokon az éitsza- kán át és vészkiáltásával beriadoz az alvókhoz, a virrasztókhoz, a gyávákhoz, a bátrakhoz. Névtelenül jön és névtelenül megy és köszönetét se várva, repül a feldúlt és megcsúfolt emberi közösség utolsó szár­nyain.

Jönnek az oroszok;...

Tanácstalanul álltam egy darabig a hideg folyosón. Mit tegyek? Minduntalan új helyzet elé állít az élet, amely kényeztetett és nem tanított eleget. A világtalan haliból Anyám szobája felé lestem, nem látom-e, mint tegnap, a fénycsíkot az ajtaja alatt?

Már sötétben volt. Beszóljak-e hozzá? Elmond­jam-e? Minek? Lassan ballagtam fel a lépcsőn. Nagybeteg öcsém szobájából se hallatszott semmi nesz. Alusznak... Jobb is így. Ők úgy sem bírnának éjnek idején a csúszós, ázott hegyi úton lemenni. És azután, hová is mennénk? — Menekülni? Ezt hallottam akkor is, mikor földrengés volt. De hát hol talál az ember menedéket, mikor mindenütt egy­formán inog a föld?

Amint a szobámba nyitottam, szinte megkönnyeb­bültem. A lámpám égve maradt és nem fogadta sötét­ség a nagy sötétet, amit a lelkemben hoztam.

A beborított lámpából, mint egy tolvajlámpa résén át, egyetlen fénycsík vetődött az asztalomra. Leültem eléje és a fejemet a két tenyerembe támasztottam. Üres zsibbadás volt minden a homlokom mögött. Jó ideig tarthatott, mire a zsibbadáson átvergődött három szó és a felszínre került: Jönnek az oroszok... Mintha emlékezetemben a múltat verték volna fel ezek a szavak, eszembe jutott az a nap, amelyen elő­ször hallottam.

Magyarország nem akarta a háborút. Mikor elkövet­kezett, szembeállt vele, becsületben, úgy, mint ezer év óta mindenkor. És megindult az ősi föld, hogy meg­védje önmagát. Fekete ünneplőben, parasztok mentek át a városon. Csizmájuk sarka keményen kopogott a kövezett utcán. És zengett a nóta: „Édes anyám ne sirasson, lesz még nekem rózsás sírom... “ Virá­gos zászlók, virágos ágyúk, virágos vonatok. Kezet kézben fogva, tarkaszoknyás, búcsúzó menyecskék kísérték sírva a párjukat; kendősfejű öregasszonyok, szép legényfiukat. — Jönnek az oroszok?... Csak ezt mondták. És képzeletem ettől a három kicsi szótól mégis roppant tömegek mozgását érezte fenn, messze északon. Európa nagyobbik fele és a titoktartó, sötét Ázsia, kimozdult évezredes helyéből és özönlő ágyúk és puskák rengetege között tódult a Kárpátok felé, hogy elnyelje Európát. Olykor bőgve átömlött a hegyek nyílásán, olykor vérbeborultan visszatántorodott.

Az emberiség lélekzete akadozott. Ilyen népek csatáját nem élt még meg soha. A nézők elfáradtak a nézésben. És a küzdők belemarva magukat egymás testébe, tébolyodon gomolyagban, még mindig előre- hátra támolyogtak megholt városok és felriasztott temetők felett. Évek múltak el közben. És a fegyverbe kelt orosz szántóföldek és mocsarak, a Volga mente, a Don, az Ural és a Kaukázus és Ázsia száguldó sivatagjai elvérzettek. Elvérzett a fehér cár birodalma és ami belőle megmaradt, az vörös lett, ahogy ön­vérében tiporva visszatöretett. A Kárpátok rejtélybe vesző fehér ormai alatt pedig ott állt győzedelmesen két faj: horpadt sisakjában a germán hős és holt lova mellett a turáni lovas.

Csodát tett a két nép, aminőt népek még nem tetteka földön. Legendáját majd új Homerosok dalolják át a halhatatlanságba és jövendő századok fogják bíborba és aranyba szőni képeit... Volt egyszer egy császár, istenfélő és faját szerető, aki elment hat fiával, észak hat szőke hercegével, hős népe élén a világ ellen csatába. — És... egyszer volt, hol nem volt, hogy magyarok országában talpra állt a róna és mialatt vál- lával megtámasztotta a Kárpátokat, hogy be ne dűl­jenek, félkézzel odakapott, ahol az Isonzó vize a hegyekből kirohan. Kérges tenyerével sziklákat gör­getett a Karsztokon és átnyúlt az Alpesek felett. Egyszer volt, hol nem volt... Amíg az életét védte, ráuszított kis vérebek sebesre marták a térdét. Mégis lábon maradt. Élő testével torlaszolta el az erdélyi szorosok nyílását, megrohanta a Lovcsen szakadékos halálhágóit, győzött az otrantói öbölben, gúzsba kö­tötte a vad vizek sodrát a szerb partok alatt. Egyszer volt... hol nem volt...

Az évek pedig még mindig vérben gázolva jöttek és mentek. Sokszor volt nyár, mióta 1914 tragikus nyarán elmentek a legelsők, akik nem jöttek vissza. Porladó kedves arcok, gyermekkorom játszótársai, ifjú­ságom holt barátai. Lublin tövén, a satanovi mezőn, a duklai szorosnál, a lengyel mocsarak között, szerb földön és Asiago felett, mindenütt folyt vér, amely rokon az enyémmel. Törzsökös fám kipusztult új hajtásai! És mint ti, — Tizennégyen, akik közül nyolcán nem jöttek vissza — úgy mentek a többiek is, évről-évre szüntelenül. Aztán már az iskolapadokba szólt a hívás és a napsütéses tornácokba, a kicsiny lócákhoz, amelyeken az öregek sütkéreznek az örök pihenőre pihenve, az életmunka után.

Szinte nem maradt már idehaza a falvakban férfi és legény. A nagy fekete földön asszonyok vetettek, asszonyok arattak.

Kínban fogant tavaszok, könnyben arató nyarak. És az őszi ködben ezüstfehér, füstösnyakú ökrök nyomán vánszorgó aggastyánok aszott keze fogta az eke szarvát. Kilométereket nyelt a kocsi az ország­úján, de férfi nem látszott a földeken. Idegen ég alatt, vagy idegen föld alatt voltak valamennyien, míg a megürült városokat és falvakat tódulva lepte el a kaftános galíciai menekültek hada. Újszerű rajzás támadt a piacokon és a börze körül. A pesti ghetto hemzsegett. Az áru eltűnt és az árak veszedelmesen szöktek a magasba. A nyomor halkan, nyöszörögve járt, az új hadimilliomosok szemérmetlenül csörgették aranyukat, míg az arisztokrácia egy része és a dús­gazdag zsidóság bódultán táncolt az éhező város és sirató ország közepén.

Olykor szívszorító sötét hírek jöttek a messze vér­viharból. Olykor fellengtek a győzelmi zászlók és győzelmet mondtak a harangok. Egy reggelen aztán elfeketültek a zászlók és halált mondtak a harangok:

Meghalt a király!... Éljen a király!

Az agg uralkodó behúnyta régen virrasztó szemét. Öreg kezéből kihullott két birodalma jogara. Császári temetés, fekete halotti pompa Bécsben, ősi aranytól csillogó koronázás Budán. A felhők megszakadtak és lenn a szenvedő földön, mint egy látomásban, fátyolos, fehér királyasszonyával átvonult koronázó városán a fiatal király.

Csak álom volt. A király sietett. Vára kapuja elé hiába hordta egy nemzet a szeretetét. Ő nem értette meg a percet. Elment, mielőtt felszedte volna a feje­delmi kincset. És a szél széthordta egy nemzet ott­hagyott szeretetét. Valami megfagyott a magyar ég alatt. És dermesztőén kijózanodva virradt a másnap.

Hidegek voltak ekkortájt a telek Magyarországon. Olyan velőtfagyasztóan hidegek, mint soha azelőtt. Tüzelő alig akadt. A pesti házak fala mentén gyerekek, leányok, öregek kuporogtak a szenespincék lejáróinál. A kövezet peremén ültek rongyaikban és vártak. A lómészárszékeknél, a községi bódék, a péküzletek, a tejesboltok táján hosszú, szomorú sorral asszonyok ácsorogtak, hajnali szürkületben és sötét este. Csendes, türelmesszemű asszonyok. Vártak, ők is vártak... mindenki várt. Életet, halált, hírt, visszatérőt. A kór­házak pedig zsúfolásig megteltek. És az egész ország­ban véges-végig apró, száraz mankókopogás hallat­szott valamennyi úton.

Ez volt az egykor boldog Magyarország! De a reménység élt és a becsület is élt. És a nagyszerű magyar erőt megsüvegelték még azok is, akik halálra szánták.

Élni fogunk, mert élni akarunk... Elszánt kínban mondták ezt maguk között a szenvedők, az igazak. Mert aki magyar volt a mi országunkban, az tudta, hogy ezt a háborút elvesztenünk nem szabad. Egy hódító háború elvesztése csak visszatántorgást jelent a nemzetek számára. Egy önvédelmi háború elvesztése hosszú tetszhalált, vagy magát a nagy halált jelenti. A mi háborúnk önvédelmi harc volt! Egyetlen népe vagyunk a világnak, mely senkiét elvenni nem akarta. A magunkét akartuk megtartani és a véres esztendők alatt úgy rémlett, hogy az ezeréves szem Mienk, a mienk marad.

A fegyverek nem bírtak legyőzni... De benn az országban csatánál nagyobb csatát vesztett el a tor-zsaikodó politika. Személyi gyűlölet és irigység meg­buktatta gróf Tisza Istvánt. A kormánykerék avatatlan kezekbe került. Az erő, amely eddig markolta, meg­szűnt és mialatt az Alföld, Erdély, a Felföld és a Dunántúl vérben, becsületben odajárt messze csata­tereken, az üres ország zsúfolt fővárosában történt valami.

Csendes, alattomos aknamunka nyomai kezdtek át­szivárogni az eseményeken. Mire szemügyre lehetett volna venni a nyomokat, már elmosódtak és bele­enyésztek a mindennapba. A sötét háttéren, mintegy színpadon, sötét alakok surrantak át. Az oldalfalak mögül láthatatlan súgók suttogása rémlett és az elő­térben egyre élesebben körvonalazódott egy ember alakja, aki — mintha a sajátja lenne — fennhangon mondta ki a homályból jövő sugallatokat. Ez az ember gróf Károlyi Mihály volt.

. ..Felrzzzentem. Egyszerre valami külső nesz ha­tolt be a gondolataim közé. Előrenyujtottam az arco­mat. Eszembe jutott az éjjeli figyelmerterés... Órák múlhattak el, mióta az íróasztalomhoz kuporodtam. Elsötétített lámpám fénye merev kis kévében vetődött elém egy fehér papírlapra. Ekkor vettem észre, hogy a fejemet még mindig a két kezemben tartom. Mere­ven, görcsösen egész idő alatt.

Mi volt ez?... Megint az előbbeni zaj. Hirtelen, mintha önmagamat csúfolnám, gúnyosan félrehúzó­dott a szám: most már felismertem az üres hangzású furcsa nesz eredetét. Az ablakom mellett, az eresz­csatornában cseréptörmelék görgött le a tetőről, hal­kan, mintha a terhes, fekete éjtszakában borzongás futott volna végig a magányos ház falán. Egy darabig még hallgatóztam, aztán megint csak beletámasztottamkét kezembe a fejemet és a gondolataim ismét vissza­felé indultak az utolsó idők útjain és felszedték a feledésbe dobált, elkallódó emlékeket.

Nagy és méltóságteljes volt a távol képe. Nyugtalan és izgató mindaz, ami a közelben látszott. Részletek körvonalozódtak. Jelenetek színeződtek. Világosabbá vált az emberek arcjátéka és itt-ott a dolgok mögé lehe­tett még pillantani. Az, ott messze, túl már história volt, ez pedig emitt még meleg, lihegő emberi élet.

Hogyan is történt ? Mikor volt ? ... Akkoriban már vonat vonat után gurult végig Magyarországon. Hosszú katonavonatok vitték a csapatokat a felszabadult orosz frontról az olasz és francia határ felé. Soha se látszott közelebbnek a háború befejezése. A győzelem reménye magával ragadta a lelkeket. Még a sötét jósok is el­némultak. A becsületes béke lehetősége, mint a délibáb játszott a horizonton. Magyarország határai érintetle­nek maradnak! Ennyi volt a mi békénk feltétele. Mást sohase akartunk. Összeszorítottuk a fogunkat: kitar­tani! Ez az utolsó erőfeszítés. Aztán szabad az út a második ezer év felé.

De akkor egyszerre, mintha a sötétből egy éles kés­pengét döftek volna a levegőn át. Rövid nyilaló vilá­gosság támadt. És a világosságnál, a nemzet elszáná- sán friss sebhely látszott. Mi történt? Ki cselekedte?

Ismeretlen tettesek ez év január első napjaiban lázító kiáltványokat csempésztek be a muníció- és fegyvergyárakba. Éjnek idején, hazaáruló nyomtatvá­nyok vándoroltak titkolódzva, a kaszárnyaszobákon át. „Munkások! Testvéreink!!..." „Katonatestvé­rek !" ... „Egy fillért se, egy embert se a hadsereg­nek" . . . Akinek módjában állt ezeket a forradalmi nyomtatványokat elolvasni, nem kételkedett, hogy amagyar létérdekkel, a magyar psychével és a magyar nyelvvel ellenséges szellemből termettek.

Hol van a bűnös ? Amire irtózva gondoltunk* valóra vált. Ellenség bujkált közöttünk és a frontokon innen akarta elvégezni azt, ami a frontokon túlról nem sike­rült. Az élet-halálharcát vívó nemzet felháborodva követelte: Állítsák elő! Le az álarccal!... És mikor az álarcot letépték a merénylőről, a kíméletlen vilá­gosságban ott állt, hunyorgó szemmel, rajtakapottan a szabadkőművesek egyik tudományos színű szerve­zete, az internacionális Szabadgondolkodók Magyar­országi Főiskolai Fiókja. Ott állt a budapesti Galilei­kor, jóformán kizárólagosan zsidó ifjúsága.

Ez a kis tábor láthatóvá lett. A többiek, akiknek még részük volt a merényletben, hirtelen visszahúzód­tak a háttér sötétjébe és mintha belemállottak volna a homályba, nem látszott többé az arcuk. Károlyi Mihály magára nézve, feleslegesnek találta ezt az óvatosságot, ö továbbra is a színpad előterében maradt és bár palotája kapuján gyanús idegenek lopództak be és a küszöbéhez sajátságos nyomok vezettek, senkisem háborgatta. A rendőrség se zavarta, pedig tudomása volt arról is, hogy Károlyi a lázító nyomtatványok szerkesztése idején sűrűn érintkezett a galileista ifjú­sággal, sőt gyakran órákat töltött a kör helyiségében. Egy közeli ház ablakából figyelték meg. De Károlyi Mihályt láthatatlan hatalmak védték. És híre járt, hogy vezetőhelyekről, beavatott barátok mindig ideje­korán figyelmeztették, valahányszor helyzete bizony­talanná lett. Sőt akadt olyan is, aki Becsben a király előtt kezességet vállalt érte. Keserűségben kimondott nevek kísértettek. Ha igaz a szörnyű vád, mely azokhoz a nevekhez tapad, számoljanak le a bűnpártolók sajátlelkiismeretükkel, majd eljön még az óra, amelyben a nemzet előtt keli számolniok.

A közvélemény ideges volt ezekben az időkben. Türelmetlenül várta a megtorlást. A Galileiékor helyiségét lepecsételte a rendőrség. Letartóztatásokat foganatosítottak. Utóbb néhány vádlott neve hangzott ki a tárgyalóterem zárt ajtaja mögül. Megdöbbentő hangzású nevek. Még ma is emlékszem egynéhányra: Duczynska Ilona, Sugár-Singer Tivadar, Helfgott Ármin, Csillag-Stern, Kelen-Klein, Fried, Weiss, Sisa, Bellér Ignác és még vagy három orosz zsidó, közöttük egy Solom nevű hadifogoly, akinek sokszo­rosító gépe volt. Egyetlen egy magyar sem akadt közöt­tük. Sötét idegen kezek turkáltak a végzetünkben! De erről senki se beszélt. Pedig a Galileista-pör név­sora útmutató könyv volt, amelyben titkok álltak a jövő­ről. Mi azonban nem tudtunk ebben a könyvben olvasni. A magyar nemzet soha sem tudja kibetűzni, ami a jelenben a jövőjéről írva van.

A Galilei-kör aktái lezárultak. A hadbíróság két fel­tűnően enyhe ítéletet hozott, a többi vádlottat felmen­tették. Ennyi történt. Aztán csend lett, ugyanaz a csend, mely 1917 őszén eltakarta Károlyi svájci útját és megfojtotta azt a tapogatódzó suttogást, amely arról beszélt, hogy odakinn elárulta a franciáknak a németek készülő offenziváját és szindikalistákkal és bolsevis­tákkal tárgyalt. Csak a cattaroi tengerészlázadás idején támadt megint új hullámzás. A hadvezetőség titok­tartása dacára, hírek szivárogtak át. Egy magasrangú tisztnek a legénye zubbonyába varrt levelet hozott.

Odalenn, a cattaroi öbölben fellázadt a flotta. Horthy Miklós, a Novara hőse, elnyomta a lázadást és megmentette a Monarchia tengeri erejét. A szétverttűz zsarátnoka alatt azonban a hadvezetésig meglepő nyomokra talált. Állítólag a zendülőknek két távirata akadt horogra. Az egyik Trockijnak szólt, a másik — Károlyi Mihálynak . . .

Megint nem történt semmi!

Hadi érdekek . . . Neves emberek vannak kompro­mittálva. A király sem akarja. Most nem időszerű.

Ekkoriban lehetett, hogy gróf Tisza Istvánnak, - ismét felemlítettem azt a levelet, melyet Svájcon át, 1914 őszén kaptam volt és melyről akkoriban mindjárt szóltam neki. Az a levél jóformán egyidejűleg érkezett meg a hazatérő Károlyi Mihállyal, kit az általános mozgósítás francia földön talált. A levél szerint tudták a franciák, miért küldték vissza hazájába Károlyit. Jutalmat kap, ha jó munkát végez... még lehet belőle a magyar köztársaság elnöke. Tisza István csak rázta a fejét: — Rémeket lát. Bolondság lenne Károlyi­ból mártírt csinálni.

Régen történt. Sok minden elmosódott azóta, de arra a tehetetlen keserűségre, mely akkor elfogott, még mindig emlékezem.

És ahogy Tisza István vélekedett, úgy vélekedett a többi politikus is. Nem vették komolyan Károlyi Mihályt, mert nem látták azokat, akik mögötte álltak. A közvélemény figyelme pedig másra terelődött. Az élet mindennap nehezebb lett és messze Brest- litovskban folytak a béketárgyalások. Az orosz Szovjet­kiküldöttek furfangosan húzták a tárgyalást. A türel­mét vesztett német hadvezetőség kardjára ütött a béke­asztalnál. Trockij-Bronstein, a Szovjet külügyminisz­tere pedig delegátusaink feje felett ravasz, lázító beszé­det intézett az asztal mellől — katonáinkhoz és munká­sainkhoz.

Idehaza sajátságos nyüzsgés támadt erre a beszédre. Mintha jeladás lett volna: a magyarországi zsidó sajtó támadni kezdte a német szövetségess ... A „feloszia- tott“ Galilei-kör tüntetést rendezett a német konzu­látus előtt és beverte az ablakait. A Trockijok, Radekek és Joffek budapesti faj rokonai, a kezük­ben tartott munkásszakszervezetek hatalmával, stri- keokat idéztek fel. így támogatták oroszországi felebarátaik békeügyét és gyengítették a mi dele­gátusaink helyzetét.

A strikeok napjaiban, egy este, Károlyi Mihály feleségével sétált a Belvárosban. Károlyiék egyik külső kerületben lakó rokonukkal találkoztak és boldog izgatottságban kérdezték tőié: — Ugye odakinn már lázong a nép ? . . . Leverten hallgatták a tagadó választ. — Mindegy .. . Még nem érett meg a helyzet. De a forradalmat azért nem kerüljük el.

A sötétségek egyre hallhatóbban suttogtak. Ekkor már olyan idők jártak, hogy a szavak is dolgozni tud­tak. És a szavak munkába fogtak: — Csak a különbéke menthet meg a forradalomtól.. . Ott kell hagyni a németeket. Ők az okai mindennek. Miattuk tart a háború. Elszász-Lotharingia .. . Láthatatlan szájak mondják ezt szívós következetességgel. Hangok beszél­tek, melyeknek az eredetéről nem tudtak azok, akik gépiesen megismételték. És messze a harcterektől, az ország fővárosában, a gyárak és kaszárnyák alatt, titokzatosan, lassan mozgoni kezdett a föld. Pedig a frontok soha sem álltak szilárdabban, mint ekkor. Az ukrán és az orosz béke után, talán ezek voltak utolsó perceink, melyekben, ha erőt, egységet és elszántságot mutatunk, reménységünk lehetett volna, egy elfogad­ható békére. De a monarchiából a végzetjelölte napok-bán valami gonosz laterna magica a német szövetség meglazulásának a képét és belső lázadások és zavarok látszatát vetítette ki ellenségeink felé. Ezektől a vetített képektől új életre kapott odaát a lankadó tűz, míg itt­hon, minálunk egyre világosabb lett, hogy élnek közöt­tünk emberek, akik magyar katonák védelme alatt eszik a földünk kenyerét, isszák a kútjaink vizét, alusz- szák éjszakáink álmát és közben azon törik magukat, hogy elveszítsük a háborút.

Ha jól emlékszem, Károlyi Mihályról politikai tábora ebben az időben kezdte terjeszteni azt a hírt, hogy érintkezést létesített az entente vezetőivel. Poincarée valamikor ügyvédje volt a Károlyi-családnak. . . Mesék keringtek. Mások meg arról tudtak, hogy Troc- kijval ' vannak összeköttetései és a pestvidéki kis közsé­gekben szociálforradalmái barátaival titkos katona­tanácsokat szervez.

— Áruló!

Mialatt családomban árulónak neveztük őt, a radi­kális sajtó prófétát csinált belőle és a tömegek meg­tévesztettél! honmentőnek tartották.

A szabadkőművesek, a szocialisták, a feministák és a galileisták mögötte álltak. Szűkebb családjának néhány asszonya pedig, mint tanítványa vette őt körül és kritikátlanul utána szajkóit mindent, amit hirde­tett . . . Amiért egy közhuszárt felakasztottak volna, azt Károlyi Mihály, tiszt létére, bántatlanul mondta el és cselekedte. Az urak kezet fogtak vele a kaszinó­ban és a társaságban többen eredetinek és mulatságos­nak találták, hogy kis leányát Bolseviki Évának nevezte...

A mértékek mintha elvesztek volna. A dolgok színe megváltozott, az eszmék meglazultak, repülő piszok

6lterjedt a levegőben és belepte azt, ami addig mér; tiszta volt.

A gőgös Károlyi Mihály, aki gazdatisztjeit nem kínálta volna meg üléssel és aki a háború alatt biztos kommandóknál — jó messze a front mögött — nem adott kezet a lövészárokból sárosán, véresen odavető­dött gyalogsági tiszteknek, mert — „ils n‘étaient pás de famille" — demokráciát, egyenlőséget szavalt és szűkebb rokonsága fiatal asszonyai között divatba hozta a . . . bolsevizmust! ...

Ebben a kis körben befolyása oly nevetséges ará­nyokat öltött, hogy egy hozzá közelálló dáma, demokra­tikus buzgalmában, a népről beszélve, elragadtatva mondotta: „Ügy szeretem a mobot“ . .. Károlyi Mihályné szép és felületes fiatal asszonyrokonai pedig, Károlyi tanítása szerint, kinevették a haza­szeretetei, lelkesültek az internacionalizmusért és mint külföldről importált szokatlan és bizarr ruhát, az 1918. év téli szezonjára viselni kezdték az orosz bolsevizmus valaminő szalonmaskaráját. Ez játék volt, de könnyelmű, bűnös és veszedelmes játék, mert lep- lczően módot adott az oroszországi vörös viseletre azoknak is, akik nem játékból hordták . . .

Őrölő nyugtalanság fogta el a lelkeket. Hát minden szabad itt? Mire várnak még?

A fiatal király a legjobb szándékokkal volt eltelve. Talán látta is a veszélyt, de mindig újra meghátrált, ha fel kellett volna vágnia a fekélyt, melyet Károlyi és társai tenyésztettek. Ausztriában amnesztiát adott és kieresztette börtönükből a cseh árulókat. Az egykor császárhű osztrák nép elkedvetlenedett. A szabadlábra helyezett árulók az uralkodó ellen fordultak. .. Magyarországon vizsgálatot rendelt el az árulók ellen,de nem követelte a vizsgálat végrehajtását. így történt azután, hogy a hazájáért aggódó magyarság kiszolgál­tatottnak kezdte érezni magát és megcsalódottan, keserű szemrehányással gondolt királyára, míg a sötétben dolgozó elemek bátorítást merítve a végzetes habozásból, egyszerre kimerészkedtek a napvilágra és megindult Magyarországon a vértelen háború utolsó rohama Magyarország ellen.

A Nyugaton hatalmasan lendülő német offenzíva még egyszer, egy pillanatra megremegtette a destrukció táborát. A nagy szövetséges sikereinek hírét Károlyi sápadtan, izgatottan hallgatta. Felesége sírógörcsöket kapott és bizalmas lapszerkesztőjük, Hatvány Lajos báró, kétségbeesetten mondotta jelenlétemben, hogy: „A német győzelemnél nagyobb szerencsétlenség nem érhetne bennünket. Ezerszer kívánatosabb reánk nézve az orosz bolsevizmus, mint a német militarizmus." Mintha szakadék nyilt volna meg előttem, mikor eze­ket a szavakat hallottam. Emlékszem a feleletemre: — A német militarizmus fegyveresen megy fegyveresek ellen; az orosz bolsevizmus fegyveresen megy fegyver­telenek ellen. Lehet, hogy ez magának jobban tetszik, Én a kettő közül a militarizmust választom.

A budapesti radikális sajtó hangja akkoriban már éppen olyan volt, mint Hatvány lapszerkesztő hangja. Ugyanaz a sajtó, mely a háború elején nemtelenül csaholta ellenségeinket, most érzelgősen írt róluk. Ugyanazok a lapok, melyek az orosz inváziók vesze­delme idején undorítóan csúsztak-másztak a német hatalom előtt, most arcátlanul rugdosták a sebesült óriást.

Mert Németország ekkor már sebesült volt. Az offenzíva akadozott. Ellentmondó hírek terjedtek el.

Es mialatt ellenségeink a legégőbb nacionalizmussal, a legádázabb rohamra indultak ellenünk, Magyar­országon gyanús békebeszédek hangzottak el és Károlyi társaival pacifizmust és internacionalizmust hirdetett. A radikális sajtó szinte diadalt ült. Most már nemcsak a szövetségeseket marta, de belemart abba is, ami magyar volt. Szabad préda lett minden. Büntetlenül dobálták sárral Tisza István tiszta nevét. Nemzeti értékeinkből csúfot űztek. A királynéról aljas hírek keringtek.

A tekintély és a hagyományok megdöntése a nem­zetek pusztulásának előfeltétele.

A radikális sajtó lázas sietséggel teremtette meg ezt a szörnyű előfeltételt. Gyanúsított, vádolt és bizal­matlanságot szított a tömegekben. Egyenetlenséget hintett el magyar és magyar között. Kigúnyolta azt, ami nekünk ezer év óta szent volt.

A látni tudók vad fájdalomban látták, hogy nem Amerika, nem Anglia, nem is Franciaország muníció­gyáraiban, hanem idegen pénzen, itthon minálunk, a budapesti radikális sajtó nyomdáiban, kis ólombetűk­ből öntik azt a golyót, amely minket halálosan eltalál.

Ilyen baljóslatú jelek között jött el az ötödik háborús nyár, mely elhozta az ötödik rossz terméss... Nyuga­ton rettentően, feltartóztathatatlanul hátrált a német front. Keletről befújt a Kárpátokon az orosz forra­dalom szele. És frontjainkat ellepték Károlyi agitátorai. Aki hurokra került, az függött. De azért még mindig akadt elég jól fizetett kútmérgező, aki átcsúszott. Aztán könnyű munkájuk volt, aranyat adott hozzá a Nyugat és példát a Kelet. A métely terjedtt..

A német erő düledezése, az osztrák hadvezetés sok régi bűne, hadseregünk piavementi katasztrófája, azaránytalan magyar véráldozatok keserűsége és a ma­gyarkínzó cs. és kir. katonai szellem, politikusaink végzetes egyenetlenkedése, erőtlen kormányunk őrjítő látninemtudása, a nyomor, a drágaság, a kimerült­ség ... minden azokat szolgálta, akik a hatalomért Magyarország vesztére szövetkeztek.

Rossz hírek jöttek. Aradon, Nagyváradon egyes menetszázadok fellázadtak és megtagadták az engedel­mességet. Izgató iratokat találtak a kaszárnyákban. Budapesten fenyegetően nyugtalankodtak a munkás­tömegek. A községi élelmiszerbódék és a boltok körül már nem ácsorogtak hallgatagon törelmes emberek. Sokszor megálltam a járdaszélen és figyeltem rá, mit mondanak maguk között. A lerongyolódott, várakozó, fáradt embersorok két ék között vergődtek órák hosz- szat. Odabenn a boltban az árdrágító kereskedő szívta az életerejüket, kinn az utcán a felbérelt agitátor inge­relte őket ügyesen, burkoltan az „urak“ ellen. — Csak tőlünk függ, hogy meddig tűrjük! Hiszen mi vagyunk többen, nem ők.

A tömeg helyeselt és nem vette észre, hogy a sémita faj csupán a két sor végén foglalt helyet, de a tolongok, a szegények, az éhezők között, mint vásárló, nem állt ebből a fajból egyetlen egy sem... Szimbólum volt ez, Budapest sűrített képe. Az eladó és a lázító ők voltak. A vevő és a lázított pedig a fővárosi nép.

Egy kocsi robogott el az utca közén. Beteges arcú, halavány asszony ült a kocsiban. A várakozó ember­sorok rosszindulatúan morogtak a kocsi felé: Hát ez nem tud gyalog menni? Csúnya szavak repkedtek. Végignéztem a soron. A bujtogató nem volt ott többé. De a mag, amelyet elhintett, hirtelen vetésbe zsen- dült! Az emberek ingerülten beszéltek egymással éskihívóan kiáltoztak azokra, akiken jó kabát volt: Minek neki az a kabát!... Majd másként lesz meg!... Irigység és gyűlölet torzította el az utca képét. A sajtó egy része ekkor már nyíltan izgatott az osztály­gyűlöletre.

Az öngyilkosságnak fullasztó, kábult előestéjét élte ez a város, amely nehéz, reménytelen önmarcangolás- ban készült elemészteni magát. És ezekben a napok­ban, mint egy villámcsapás, belenyilalt az utcákba a hír, hogy lenn délen, a bolgár hadsereg lerakta a fegyverét!

Emlékezem arra a szörnyű napra. Szeptember huszonhatodika volt... Égő, keserű fájdalommal a lelkemben, kicsi holt keresztfiamhoz indultam Nád­udvarra, temetni mentem le a Hortobágyra, a felajzott, nyüzsgő fővároson át. Temérdek ember lepte el az utcákat. Mentében mindenki újságot olvasott és olyan bizonytalanul lépett, mintha nagy ütéstől bódult volna meg. Senki se tudta, mi fog történni. Szomorú arcok rohantak el mellettem. Csak itt-ott látszott némi ellen­tét. Nem fogtam fel mindjárt, csak később. Két zsidó beszélt egymással; hallottam, mikor mondták: — Csakhogy már itt tartunk! Beneidenswertes Volk, ezek a bolgárok. Jó feltételeket fognak kapni. Príma Bedingungen! És ez a béke kezdete!

Furcsa, ők örülnek... A nap is mintha nevetett volna a tetők felett és a kora ősz csillámló fényében volt valami, ami egy elmúlt év kora tavaszának friss, tiszta világítására emlékeztetett. Ugyanerre jártam. Mikor is volt? Megvonaglott a szívem. A gorlicei győzelem reggelén sütött így a nap a zászlók színes lobogása felett. És egy könnyön át, ezüstszőke fejé­vel, egyszerre a holt fiúcska, a holt reménység képe tűnt elém: kis Tormay Aiu^rás... A háború alatt lőtt, mosolygott és ment. Itt volt és a nagy világcsatá­ról mégsem tudott semmit. Kicsinyke életével zárult az utolsó óriási felvonás. De vájjon az utolsó-e? Vagy csak új kezdet megint?

... Odakinn valahol a kakas kukorékolt cs felriasz­tott a visszagondolásból. A hajam alól hideg borzadás szaladt alá a nyakamon. Irgalmas Isten, elég volt, fáradtak vagyunk! Végighúztam a két kezemet az arcomon és gémberedetten álltam fel az íróasztal mellől. A szobám kihűlt a hosszú éjtszaka alatt. A jalousie levelei között, a réseknél világosságok támadtak, mintha kívülről finom ecsettel gyorsan- gyorsan kék vonalakat festett volna valaki sötétre. Virradt. Egy percre kinéztem, a lucskos szomorú szürkületbe és a reggelre akartam gondolni. De az éjtszaka emlékezései, nyugtalanító nagy tömegeikkel utánam jöttek és konokul szorongattak.

Hosszú idő telhetett el, mire azon kaptam rajta magamat, hogy az ágyam szélén ülök. Felöltözve, mozdulatlanul ültem. Fejemben tolongtak a gondola­tok, de az összefüggések elvesztek. A bolgár fegyver­letétel óta csak megrázkódtatásokból állott az élet. Hézagosán jutottak eszembe az események. Nagy darabon kimaradtak, újra folytatódtak... Wilson! Azokban az időkben még ez a név áltatta a megcsalt lelkeket, ez a vészes fogalom, mely nagyszerű népek és legendás hadseregek csapdája lett. Béke, béke!... süvített az igézet szava a csataterek mögött és hátba- támadta a még ellenálló seregeket. Béke!... süvített végig a frontokon. A Német birodalomnak felelt az Óceán túlsó partja: Nincs béke, amíg el nem ker­gettétek a császártokat! Minálunk ezalatt cinikusan, mintha játék lenne, az orosz forradalom útmutatóját tanulmányozták és aikalmazgatták Károlyi Mihály táborában. Ezzel szemben senki sem gondolt véde­kezésre. Mindössze annyi történt, hogy Tisza és Andrássy kibékült. Későn, nagyon későn...

Aztán egy emlékezetes nap következett. Október 17-én ülés volt a parlamentben és Wekerle Sándor, a miniszterelnök, bejelentette a personalis uniót. Későn... későn... Századok vágya, nemzedékek re­ménysége, homokzsák lett minden. Összbirodalom, dualizmus, közös hadsereg... lihegve dobták ki a Monarchia léghajójából... Az ellenzék nevetett. Fényes László forradalmat ígért márciusra és Tisza felé fordulva akasztófákról beszélt.

— Forradalmi paródia, — mondotta Tisza meg­vetően.

Károlyi emelkedett szólásra. Egyszerre kitört a vihar és Károlyi csatlósa, Lovászy Márton beleordí­totta a terembe: — Mi entente-barátok vagyunk!

A Károlyi-párt évek óta űzött árulásának nyílt vallomása volt ez, mely iszonyatával végigfutott a termen, a városon, az országon és hízelegve koldulni ment ellenségeinkhez. Aki becsületes volt közöttünk, az felháborodva dobta vissza kikiáltójának a kiáltást hogy odasüljön azoknak a homlokára, akik haláltusánk órájában hóhéraink barátai tudtak lenni. Bizonyos vagyok benne, hogy mint mi, úgy az entente-hatalmak is megvetéssel fogják maguktól elutasítani a kínálko- zást. Az ellenséges hadvezérek és politikusok felhasz­nálják az árulókat, de nem barátkoznak velük.

És aztán, e szégyenletes gyűlés után történt, hogy a Parlament kapuja előtt merényletet kíséreltek meg gróf Tisza István ellen. Évekkel ezelőtt Kovács-Strasser képviselő, most Lékai-Leitner nevezetű em­ber emelt fegyvert Tiszára.

Október 22-én beszélt utolszor Tisza István a parlamentben és azt mondta, ki kell tartanunk szövet­ségeseink mellett. Ha buknunk kell, bukjunk el együtt becsületben. És aztán, az ő szava, mely sohasem áltatott és sohase hazudott, mondta meg boldogtalan nemzetének, hogy: „Ezt a háborút elvesztettük!"... Verejtékes csendben kongott végig a sötét ige az országon és mint a hálái kaszája, learatott minden reményt.

Tisza mondta...

Nem volt tovább. És ettől kezdve már csak mint úi és új sebesülések követték egymást az események. Wilson üzent a békét kérő Monarchiának. Nem állt szóba velünk. A roskadozó nagyhatalmat tárgyalásra a csehekhez, az oláhokhoz és szerbekhez utasította. Meg akartak alázni és — megaláztak. De van még hadseregünk! Belekapaszkodtunk ebbe a gon­dolatba. A magyar csapatok vissza fognak jönni a frontokról.

Még fel sem ocsúdtunk, már új csapás ért. Október 23-án, egy Károlyi-párti képviselő belekiáltotta a parlamenti ülésterembe, hogy a király debreceni bevonulásakor a Gotterhaltét játszották! Senki sem kérdezte, igaz-e a hír? Tombolt a vésztjósló mű­harag: Az osztrák császárok himnusza a magyar Alföld szíve felett! Még mindig, még most is! Hát ilyenkor se tanulnak, ilyenkor se felejtenek?... Károlyi ekkor az ülés közben felolvastatott egy sür­gönyt, amelyről később derült ki, hogy hamisítvány volt: A fiúméi horvát ezred fellázadt! — Az ellenzék­nek immár két kalapácsa volt. a debreceni Gotterhalte és a horvát lázadás meséje. A sajtó-karzat újságírói egyszerre felugráltak és őrült zsivajjal támogatták Károlyi táborát. Megtörtént a lehetetlen: a magyar parlament tanácskozó-termében, szinte a sajtókarzat radikális újságírói buktatták meg a magyar kormányt. Tisza ingerülten nézett a karzat felé és intett Wekerlé- nek, mintha a keze intésével kérdezte volna: Hová lettek az ő házszabályai, amelyekért megalkotásukkor majdhogynem az életével fizetett?

Ez is elmúlt és most már gyorsan lazult a föld a magyar Parlament alatt. Wekerle lemondott. Az összes pártok koalíciójáról tárgyaltak.

A király ezalatt Gödöllőn tanácskozott, Pesten pedig ekkoriban lépett ki a homályból az a kétes társaság, mely október 22-ének éjjelén a Károlyi-palotában alakult meg és nemzeti tanácsnak nevezte ki magát. A destrukció rohamcsapata, a Galilei-kör is előkerült megint. Nagy zászló alatt, melyet Károlyi adott a tün­tetőknek, végigvonult a városon és behatolt a királyi vár kapuján. A zászlóvivő, egy Rappaport nevű galíciai származású orvosnövendék, a vár egyik abla­kából kitűzte a zászlót és beszédet intézett az udvarba özönlő csőcselékhez. Becsmérelte a királyt, éltette Károlyit és a köztársaságot.

Mindennek senki se tulajdonított nagyobb jelentő­séget. A város közömbös volt. Az eseményekről jó­formán csak azok az utcák tudtak, amelyeken a galileisták idegenszerű, lármás menete elhaladt. A Ká­rolyi-palota kapuján siető emberek jártak ki-be. Voltak, akik azt beszélték, hogy frontokról meg­szökött tisztek és katonák rejtőznek a palotában, mások a Károlyi-grófok termeiben tartott titkos összejöve­telekről hallottak.Mi készülődik itt? Senki sem kérdezte, az újságok pedig a spanyoljárványról írtak hosszú cikkeket. A járvány súlyos volt, az emberek temetéseken talál­koztak ismerőseikkel, de azért a lapok célzatosan túloztak. Ijesztő számokat jelentettek és közölték, hogy a temetkezési vállalatok nem győzik a munkát; éjjel fáklyafénynél temetnek a halottasházakból. A meg­félemlített tömegek szinte nem bírtak már más egyébre gondolni. A járvány réme ott volt mindenütt és a fenyegető nagyobbik rém, a készülő lázadás, nem látszott tőle. A sajtó, mintha megrendelésre dolgozott volna, a tödőpestis megnövelt kísérteiével hipnotizálta a közvéleményt, míg másfelől lekicsinyelte a nemzet szerencsétlenségét és Károlyi entente-összeköttetései- vcl és a jó béke ostobán hamis reményével altatta el az aggodalmakat.

A polgárság nagy, lomha tömege álmában csúszott az örvény felé.

Aztán egy szörnyű nap következett. Megtudtuk, hogy Károlyi sajtójának és agitátorainak szívós lází- tása nyomán az olasz fronton egy magyar hadosztály és mellette a bécsi Deutschmeister-ezred letette a fegyvert... Ezen a résen keltek át az entente-liaderők a Piavén. A mieink egy utolsó erőfeszítésben vissza­verték őket. Az angolok harcba vetették a tankokat. A fegyelmében hónapok munkájával mesterségesen megingatott legénység ezt már nem bírta el. Fellázadt és egy kósza hír szerint a zűrzavarban saját katonái megölték Wurm tábornokot.

Budapesten fehérre cenzúrázott lapok jelentek meg, de az utcákon már hangosan beszéltek az emberek a „Nemzeti Tanácsról* és azt is hangosan mondták, hogy a Gizella-téri Károlyi-pártkörben, a harmadik

7emeleten fel lehet esküdni a tanácsra. A tömegben feltűnően sok katona lebzselt. Ekkor vettem észre először, mennyi tengerész jár az utcán. Vájjon honnan kerültek elő?

Másnap vasárnap volt. Október 27-e. Világosan emlékszem, nem mozdultam el otthonról. A hűvös­völgyi nyaralók lakói az utóbbi napokban hanyatt- homlok beköltöztek a városba. Csend volt és én bok­rokat nyestem a kertben. Az eseményekről csak az újságok útján értesültem. A király előtte való nap Károlyi ajánlatára kihallgatáson fogadta Gödöllőn Jászi Oszkár radikális újságírót és a szakszervezetek két emberét: Kunfi Zsigmondot és Garami Ernőt, szocialista újságírókat. Károlyi sajtója diadalt ült és miután elérte, amit akart, vérszemet kapott és már kicsinylően beszélt a királyról is. Szegény fiatal király. Szomorú és céltalan meghátrálás volt ez az audiencia. Ezek az emberek felforgatok és méregkeverők, akik­nek nem audiencia, de elfogatási parancs járt volna ki. Ekkor még mindent meg lehetett volna menteni, csak ököl kellett volna, amely az asztalra csap. De a király szép keze — mint ahogy Jászi mondta el az audienciáról — idegesen játszott gyűrűivel... A fel­ségek este Becsbe utaztak. Gyermekeiket a királyi kastélyban hagyták, Károlyi Mihályt pedig az udvari különvonaton magukkal vitték.

„Károlyi Mihály Magyarország designált miniszter­elnöke" ... írták a reggeli lapok. Nyugtalanságomból éreztem ki, hogy semmi sincs jól úgy, ahogy van. A városban népgyűlés volt az Országház-téren. Fel­vonult a munkásság. Lovászy, Batthyány és valami Garbai és Pogány „elvtárs"... izgató beszedeket mondtak. Egy csoport ember helyeslésül akasztófátlóbált a levegőben, melyen piros huszárnadrágban, Tisza képére formált báb lógott. A tömeg este a Nyugati pályaudvar környékén várta Károlyi haza­tértét Bécsből.

Később Géza testvérem telefonált. Badenból, a főhadiszállásról jött. Ugyanazon a vonaton érkezett József főherceg és Károlyi Mihály is. A király az olasz frontról hivatta magához a főherceget és mint homo regiust küldte Budapestre. A főherceg engedel­meskedett, bár előbb csapataihoz akart volna vissza­térni, hogy élükön vonuljon be rendet teremteni a fővárosba. A király elvetette ezt a tervet. Károlyival pedig egyáltalán nem állt szóba. Két szerencsétlen balfogás. A főherceg hátvéd nélkül, Károlyi pedig féktelen hiúságában megsértve, bosszúra készen érke­zett Budapestre. A pályaudvaron a Galilei-kör ifjúsága várta. Beszéddel fogadták, ő pedig hosszú sárga kezét rázta a levegőben és izgatottan kiabálta: „Nem fogom hagyni a magyar függetlenséget!“...

Közben egyre baljóslatúbb hírek csaptak le ránk. Bódultán ténfergett tőlük az ember. Az őrület zsibba­dása volt ez. Mindenki a másiktól várta, hogy tegyen valamit. A sötét vad szerencsétlenségben csak Károlyi „nemzeti tanácsa" lett egyre merészebb.

Aztán október 28-án történt. A Károlyi-párt tájé­kán összeverődött tömeg két demagóg újságíró, Búza Barna és Fényes László lázító beszédjére Friedrich István, mátyásföldi gyáros vezetése mellett megindult a Duna felé, hogy a Várba vonuljon és követelje József főhercegtől Károlyi miniszterelnökségét. „Csak ő hozhat jó békét!...“ A Lánchídnál torlódás támadt. A tömeg bántalmazta a rendőröket. Lövések dördül­tek. A csendőrség a nép közé lőtt. Halottak feküdteka kövezeten.Ez kellett a rendezőknek! Hangosan ordították, hogy „ezek a halottak majd megcsinálják a forradalmat...“

Hány napja annak, hogy mindez történt? Számlálni kezdtem. Egy... kettő, három... mindössze négy napja. Úgy rémlik, mintha sokkal régebben lett volna. Négy napja... És most már verem van az akkor és a ma között, amelyben Tisza István fekszik holtan és vele együtt sok összetörött magyar becsület.

A visszagondolás kínjától szinte elviselhetetlen két­ségbeesés fogott el. Olyan erőfeszítéssel szorítottam egymásba a két kezemet, hogy elfáradtam. Ügy, ahogy voltam, hányát feküdtem az ágyon. Pihenni szerettem volna, de valaminő kényszerben megint kínozni kezd­tem az agyamat, hogy emlékezzék. Fáradságosan keres­géltem a gondolataim között. Október 29-e... Mi is történt aznap? Összefüggéstelen képek torlódtak el előttem. Lucskos földek. Fehérre meszelt házikó az erdő szélén, elvadult kis kert, melyben borostyán kúszik a vén fákon és az utakon. Halottak napjára sok esztendő óta onnan viszek koszorúnak való örök­zöldet. Ez évben idegen lakója van a bogárhátú kis erdei háznak. A régi emberek elköltöztek és az új lakó félni látszott, mikor zörgetésemre kinyitotta a kert­kaput. Aztán is többször kémlelve pillantgatott a kapu felé. Sternnek vagy Singcrnek hívták, már nem emlé­kezem rá biztosan. Mialatt a borostyánt eladta, ide­gesen beszélni kezdett: — Nagyon bizonytalan most ez a vidék. Sok katonaszökevény csavarog az erdőn. Éjjel pedig az üres villákban hálnak. — Megkérdezte, hogy mire kell nekem a borostyán ? — Ez évben zárva lesznek a temetők halottak napján. Félnek a csődüle­tektől a járvány miatt, aztán meg... ki tudja, mi tör­ténik még addigra, ha a király makacskodik és Károlyi Mihály nem lesz miniszterelnök.

Reményiem, hogy nem lesz...

Az ember ingerülten nézett rám: — Neki kell jönnie és a szofistáknak. Ök majd megmentik Magyarországot.

Sajátságos, hogy azoktól várja a haza megmen­tését, akik megtagadják a haza fogalmát.

Nem is úgy értettem — mondotta az ember. — Éppen az volt a baj Magyarországon. Itt mindig a hazáról beszéltek és a nemzetről. Pedig haza nincs és nemzet sincs. Nekem mindegy, hogy hol élek, Moszkvá­ban vagy Münchenben vagy Belgrádban. Egészen mindegy, ha jól élek. Ezt kell elérni és ezt csak a szo­cializmus érheti el.

A kommunizmus végcéljával?

Később, egyszer, valamikor igen, — felelte az ember halkan.

És az orosz példa ? Ügy véli, hogy ebben a példá­ban benne van az emberi boldogság megvalósulása?

Az csak átmenet, — mondotta az ember.

Átmenet, amibe bele lehet halni...

Az eső esni kezdett. Sűrű ezüstös fonalakban sodró­dott a hegyek között.

A házikó lakója és a kert eltűnt az emlékezetemből. Egy másik képet láttam. Este vök. Anyám szótlanul ült a hallban, az ernyős lámpa világában és mint évről-évre Mindszentek előtt, maga kötött koszorút a borostyánból atyám sírjára.

Jobb neki, hogy nem kellett ezt megérnie! — mondotta egyszerre egészen váratlanul.

Felpillantottam. Mintha egy kis rés támadt volna a szavaitól, melyen át beleláttam a leikébe. Hirtelenfelfogtam, hogy bár nem mondja, sötét sejtések húzód­nak meg a hallgatása alatt.

Később eljöttek a testvéreim. Híreket hoztak. Azt beszélik a városban, hogy József főherceg nádor lesz. A király Hadikot bízta meg kabiné alakítással. Károlyi agitátorai lázító beszédeket ta iának szanaszét az utcákon. Nagy tüntetések vannak. A szedőket meg­nyerte az úgynevezett Nemzeti Tanács. Most már a szedők maguk cenzúrázzák a lapokat. Csak az jelen­hetik meg, amit a szocialista párttitkárság megenged. A fegyvergyári munkások feltörték a fegyverraktára­kat. A rendőrség csatlakozott Károlyi nemzeti taná­csához ...

Lenn a Piavenál is minden összeomlott. Pólában fellázadt a flotta. A velencei síkon felbomlott a front. És Anyám közben csendesen, szótlanul csak kötötte a koszorút...

Aztán nem emlékezem egyébre. Kiestek az órák a fejemből. Hol jártam másnap ? Mit hallottam ? Elmosó­dott az egész. Az a nap október 31-ének volt a küszöbe. Ha a küszöb elmarad az ember mögött, akkor már nem igen tudja, mit is gondolt, mialatt átlépte. Dél­után látogatónk volt. Gróf Zichy Rafaelné jött hozzánk a Várból, pedig ekkor már nyugtalanító bizonytalanság lett minden. Mégis eljött és késő estig maradt. A Hű­vösvölgy sötét volt: az út mentén nem égtek a lámpák. Kézilámpával kísértük le a sötét, ködbe merült hegy­ről. Aztán aggódtam, — hazaért-e baj nélkül? Anyám telefonáltatott a palotájába. Erre emlékezem, de arra nem emlékezem, hogy miről beszélgettünk, amíg itt volt

El tudtuk-e képzelni, ami most már valóra vált? Sejtettük-e? Nem tudom. De hinni nem hittünk benne. Olyan őrült és lehetetlen volt ez, olyan értel­metlenül bűnös és szükségtelenc szerencsétlen. Nem lesz forradalom!... mondottuk egymásnak és bíztunk benne. És nem is forradalom volt az, ami eljött, hanem — árulás!

Nem akartam többé gondolkozni.

... Fáradtan behunytam a szememet. Ezen az ál­matlan éjtszakán hosszú, hiábavaló utakat jártam be. Pihenni szerettem volna, de lehúnyt pilláim alatt nyugtalanító képek kuszálódtak. Emberi alakok, nyar­galó körvonalak és vérfoltok és a Tisza István fehér halott arca. Hirtelen felnyitottam a szememet. Oda- kinn egészen megvirradt. Elmúlt az éjtszaka. És egy­szerre eszembe iutott, hogy hiszen az oroszok nem jöttek el. Ettől megmenekültünk, de minden más egyéb itt van és körülzár és fogva tart.

Egy kis nesz hallatszott. A mennyezet-lámpa felé néztem. Pelyhes éjjeli pillangó tévedt az üvegburába és vergődött, lecsapkodta a szárnya hímporát és nem bírt szabadulni.

November 2.

Qzürke, szerencsétlen reggelben áll a ház. Az erdő­bői szüntelen csöpögés hallatszott a ködben és a lejtős út mentén, a bedőlt árokban sáros víz foly- dogált.

A város felé nyargaló villamoskocsiban olyanok voltak az emberek, mint maga a reggel: szürkék, ázottak, szerencsétlenek. Az orosz fogolytábor ki­töréséről beszéltek: — Leszerelték őket... Dehogy, elszéledtek... Kis bandákban fosztogatnak, mint az illavai fegyencek. A forradalom hírére azok is kitör­tek. Vonatot kerítettek maguknak és fegyveresen jöttek Pest felé. Vácott egész csata fejlődött, sok a halott, a sebesült, a többi pedig megugrott.. . Szó sincs róla, — mondotta valaki — felcsaptak tengerészeknek. — Zavaros, ijedt beszédek hangzottak. Senki se tudott bizonyosat.

A villamos kikanyarodott a budai hegy alá. A széna­téri átszállónál újságot vettem. Az újságok nyirkosak voltak. Az asszony, aki árulta őket, nem igen hederí­tett rám. A bódéssal politizált, aki cipőzsinórral és bajuszpedrővel kereskedett a villamosmegállónál.

— Adjon egy Budapesti Hírlapot. — De az újság, amely az utóbbi évtizedben jóformán magányosan harcolt a destruktív sajtó munkája ellen, hiányzott. Az asszony Pesti Hírlapot nyomott a markomba. Mialatt a villamos odébb vitt, olvasni kezdtem. Mintha ragyogó győzelmet hirdetett volna a lap, nagy betűkkel voltak szedve a kezdő sorok; „Az összes frontokon letettük a fegyvert!... Megszállás esetén francia vagy angol csapatokat kérünk." Valami bele­markolt a szívembe és tépte, összefacsarta és megint eleresztette: Gorlice, Limanova, Lovcsen, Doberdó...

Az újság tovább beszélt:

„Hat hét arra való, hogy a békét megkapjuk... A király feloldotta esküje alól az új kormánytt.. A kormány elvben elhatározta a köztársaságot és ki­bővítette programmját ezzel a követeléssel... A kor­mány a Városházán felesküdött a Nemzeti Tanács­nak... leírhatatlan lelkesedés közepette peregtek le a megrázó jelenetek, amelyek ezeréves múltat temettek." Fegyvereink a földön; idegen megszállás! A király feloldozta az esküszegőket! Köztársaság Magyar­országon !

És minderről úgy ír a magyarországi sajtó egyik legsúlyosabb lapja, mintha csupa régen várt betelje­sülést jelentene. Mintha örülne, hogy „ezeréves múltat temettek..." A velünkérzésnek, a vigasztalásnak egyetlen szavát sem találtam. Valami, de hiszen... egy­szerre felderengett: ebben az újságban egy győzelmes faj ujjongott egy legyőzött faj bukása felett! És a legyőzött, a megcsúfolt az én fajom volt!!.. Nekem minden fájt és ők cinikus elégtétellel temettek. Hát ennyire gyűlöltek minket, akik közöttünk elvegyülve éltek ? Ennyire gyűlölték azt, amiből mi lettünk ? Miért ? Mit vétettünk ellenük ? Szabadok, hatalmasok voltak, jobb dolguk volt nálunk, mint más országban. Mégis ujjongnak, hogy gyalázatban, szégyenben, vereségben megszűnünk.

Eldobtam az újságot, — ellenség volt.

A Margit-híd pesti oldalára értünk. A villamos megállt. Át akartam szállni. — Nincs forgalom! Menjen gyalog! — mordult rám egy villamosrendező. A Személynök-utcában tele voltak plakáttal a falak. Parancsok, hirdetések, kiáltványok. Egy nagy színes plakáton: „Lukasich a hóhér." És a felírás alatt egy katona kivégzése látszott. Amint lefelé mentem az Országház-tér irányába, tekintetem leszedett egy-egy mondatot a falakról: „Magyarország népe, katonák, munkások, polgárok"... Ez a sorrend mondott vala­mit, amin nem ért rá gondolkozni senki.

„Polgártársak! Dicsőség, tisztelet és hódolat Buda­pest diadalmas népének. A nép forradalma győzött"... és az aláírás: „Az első Magyar Népkormány." Aztán még egy mondat: „A katonai és polgári hatalom felett a magyar népkormány feje, Károlyi Mihály rendelke­zik." Sok szó, temérdek fekete szó. A népkormány kiáltványának utolsó sorait olvastam: „Hogy az át­menet a mai viszonyokba, a nyugodt, békés életre biztosítva legyen, katonatanácsokat és nemzetőrséget szervezünk, hogy átvehesse mindnyájunk felett ki­engesztelő uralmát az ÖRÖK BÉKE."

Vörös és fehér papírfoltok és váltakozó aláírások: „Heltai s. k., városparancsnok, Linder s. k., hadügy­miniszter."

Linder ?... Sohasem hallottam a háború alatt ezt a nevet. Mégis mintha ismerném. Egyszerre eszembe jutott. Egy estélyen találkoztam vele és egy délutáni teán. Mind a kétszer azt a benyomást tette reám, hogy be van rúgva. Ezért jegyeztem meg magamnak; jelen­téktelenségében különben régen elfelejtettem volna. Visszaemlékezve, szinte újra láttam az arcát. Eszembe jutott, hogy olyanféle hatást tett rám, mint az öregedő marcona katonák a színpadon. Ápolt haja ősz volt, a válla magas, a nyaka vastag, az arca congestionált, apró szürke szeme furcsán hunyorgott és ha nevetett, szinte egészen eltűnt. Linder... Vájjon ez a színpadi marcona lenne a magyar hadügyminiszter?

Ekkor vettem észre, hogy egyre több ember halad el mellettem. Siettek, elhagytak. Mindannyian az Országház-térre igyekeztek. A fellobogózott téren csoportok verődtek össze. A szomszédos utcákból is egyre jöttek fekete alakok és tábori egyenruhás tisztek. Lovasrendőrök érkeztek! Felvonult a honvédzenekar. A tér közepén katonai kordon képződött.

Mi történik itt? — kérdeztem egy asszonytól, áld bárgyún állt az ácsorgók között a járda szélén.

Nem tudom. — Egy fiatalember, aki hozzá tar­tozhatott, felelt helyette: — A budapesti helyőrség tisztjei felesküsznek a Nemzeti Tanácsnak.

Borzasztó sokan vannak, — mondotta az asz- szony és olyan mozdulatot tett a nyakával, mint aruca a pocsolyában. A fiatalember megvetően nevetett: — Lehetnek vagy négyszázan. A hanghordozásából ítélve székelynek véltem.

Autók süvítettek el mellettem. A magasban repülő­gépek keringtek és röpcédulákat szórtak: „Diadalmas forradalom! Győzött a nép!“ Cédulák a földön. Szavak a sárban.

A Parlament hatalmas szürke tömege, mint meg­keményedett csipkés köddarab állta el a partot a Duna felé. Falában víziószerűen mosódtak cl kifara­gott ősi vármegye-címerek, régi magyar királyok szobrai. Alattuk kétoldalt kiömlött a tér a folyóig és a víz felett, a párába vesző budai háttéren egy kísér­teties érclovag sejtelme körvonalozódott. Ferenc József nagy külügyminiszterének, Andrássynak szobra. Ügy rémlett, mintha megmozdulna a lovas. Mintha készü­lődnék, hogy megfordítsa lovát és elügessen innen bronzpatkók csattogásával, vissza, fel a Duna folyása mentén, látni, hogy vájjon medret cserélt-e a folyó, mely fekete erdőktől fekete vizekig felírta a földre azt, amit ő szerződésbe írt. Medret cserélt-e, elszakadt-e a sorsfoiyó, a nagy Duna, az ősi kötelék Európa testén, hogy akadt ember, aki a kötelék hitlevelét el merte tépni?

Párák húzódtak a sárga ár felett. A megmérgezett város fátyolon át vetette bele képét a folyóba és meg­mérgezte a vizét. A folyó sodra pedig vitte a mérget és ki tudja, holnap talán már görcsökben fognak vo- naglani a tájak, amelyeken átrohan.

Holnap... Ködbe veszett minden. A tér körül ködből dugták ki sokszemű arcukat a házak. Alattuk bekerítve fénylett az esőverte aszfalt. Emberek álltak rajta és tükröződtek. A házak ablakában is, a Parlament

kőlépcsőjén a két bronzoroszlán között is emberek. Az órámra néztem, tizenegy óra volt. Megint jött egy autó. Aztán éljenzés hallatszott a kör közepéből és a többiek felett egy ember alakja emelkedett. A Par­lament lépcsőjén állt sötét télikabátban, fején kemény­kalap volt, piros nyakkendője virított.

A hadügyminiszter. Linder a kalapját kezdte lóbálm a feje felett, mintha lepkét akarna fogni. Egy-egy szava elvetődött hozzám. Selypítve és kissé dadogva beszélt: — Katonák! Fegyelmet kérek... Híven teljesítettük kötelességünket a harctereken... Szen­vedtünk, küzdöttünk... azt hittük, azok az ideálok, amelyekért küzdöttünk, megérdemlik ezt — én, az önök felelős hadügyminisztere kijelentem, hogy azok az ideálok hamisak voltak!...

Arra gondoltam, hogy ezt az embert most mindjárt le fogják ütni. Négyszáz tiszt. Ennyi éppen elég...

Üj világrend alakul ki! — kiáltotta Linder.

Mellettem a tömzsi asszony megint rándította a nyakát és panaszkodott: — Semmit se hallok. — A nyurga fiatalember vékony, kopott felsőkabátjában hallgatódzva ágaskodott: — Azt mondja, hogy minket nem vertek le. Mi győztünk, a fenséges nép győzött. Le­vertük azt a hamis rendszert...

Nem értem, — mondotta az asszony izgatottan. Linder szava hallatszott: — Mikor az oroszokat le­vertük és nem lehetett többé szó nemzeti védelemről, még akkor is inkább kellett küzdenünk imperialista, militarista, egoista célokért...

— Aha, — mondotta az asszony és unatkozott.

A hang tovább kiabált a tér. közepén: — De én merem mondani, hogy boldogok lehetünk, hogy ez a háború ilyen sokáig tartott. Hiszen ezer év tra­dícióit, ezer év szolgaságát, ezer év zsarnokságát kellett rombadőntenie!

Ez is az ezer év rombadöntéséről beszél. De hát mi történik ebben a városban?

Elvétett éljenzés hallatszott, néhány sapka emelke­dett. Aztán elnémult a tér. A hadügyminiszter kalapja megint mozdult a levegőben. Az arca vörös lett az erőlködéstől, a hangja éles. Ömlött a beszéd a szájá­ból és egyszerre azt mondta:

...Nem akarok katonákat látni!

Egy pillanatig mintha az öntudatom felett mentek volna el ezek a szavak. Aztán visszafordultak és fejbe­ütöttek. Nem hittem a hangnak. Rosszul érthettem. Képtelenség, hogy ilyesmit mondhasson egy teremtett lélek, olyan kormánynak a hadügyminisztere, mely azzal bomlasztotta fel a frontokat, hogy a magyar hazának szüksége van a magyar határon a magyar hadseregre. Nem, lehetetlen most, mikor a szerbek előnyomulnak és Wilson üzenete kiszolgáltatott a cseh, oláh és délszláv rablóvágyaknak. Csak egy ret­tentő téboly, vagy egy rettentő gonosztett beszélhe­tett ebből az emberből. Micsoda hatalom mondathatta ezt vele? De hiszen részeg. Nem látják az arcán? Nem látják, hogy inog és vigyorog? Félrebeszélt, mindjárt vissza fogja vonni, amit mondott. Még nem történt baj. Az emberek nem fogták fel szavainak szörnyű értelmét, még ki lehetne őket fogdosni a levegőből, mint a mérges darazsakat. Még elmúlhat­nának nyomtalanul...

Linder mellett ekkor egy hosszú, sárga fej kezdett bólintgatni. Károlyi állt a kőlépcsőn. Válla alatt egy olajszínű, húsos arc tűnt elő: Jászi Oszkár, Károlyi súgója. Hát ott vannak ők is és mindent hallanak ésKárolyi bólogat és Jászi mosolyog. És nem akarnak többé katonákat látni.

Egyszerre véglegesek és eltörölhetetlenek lettek a szörnyű szavak.

De hiszen a helyőrség tisztjei is ott vannak. Lehet­nek vagy négyszázam talán többen is, katonák, fegy­veresek, férfiak. Ezt nem fogják eltűrni, rá fognak rohanni a hadügyminiszterre, összerántják a vörös nyakkendőt a nyakán és felemelik a lámpavasra, mint egy fekete csomagot. Szinte valaminő görcs állt a mellembe és egy pillanatig nem néztem oda. Nem akar katonákat látni! Ki fogja ezután féken tartani a hadsereget? Kinek a kezébe fognak kerülni az el­dobált fegyverek? Anarchiát proklamál! Nem akar katonákat látni... És a kordonon belül éljenzés hallatszik.

— Esküdjetek! — kiáltotta Linder. Még akkor is, még mindig reménykedtem. Valaminek történnie kell. Az emberek mindjárt fel fognak eszmélni. 1848-ban Lamberg császári komisszáriust leszúrta a tömeg a hajóhídon, pedig mit tett az az idegen ahhoz képest, amit ezek a magyarok tesznek ? Nem, ez nem maradhat így. Darabokra fogják őket tépni. Száz ököl kell ide, vagy talán csak egy ... legalább egyetlen egy, irgal­mas Isten!

A katonai kordonon belül egyenes sorokban állt a helyőrség tisztikara, csak állt és esküdött. A magyar király katonái felesküdtek Károlyi Mihály nemzeti tanácsának.

Az undorodás martikulált hangját éreztem a tor­komban, Aztán hirtelen, mintha valami kitágította volna a szememet, az embereken és eseményeken túlra láttam. Azok a tisztek ott a téren nem lehettek mind szökevények és megfizetett árulók. Akadhattak közöt­tük olyanok is, akik részesei voltak a háború tragikus, magyar dicsőségének, akik most éppúgy szenvedtek, mint én. Katonák ők, akiknek, mintha az becstelenség lenne, a szemükbe méri csapni ez az ember, hogy nem akar többé katonákat látni. És a szavak iramodnak szanaszét a városban, útrakelnek és holnap már az országon futnak át és ott lesznek a határon és várni fogják a frontokról visszaözönlő fegyveres milliókat.

Aljas igézet tartotta lenyűgözve a teret, egy látha­tatlan sötét bűvölet rettenetes szeme, amelytől förtel­mes meghunyászkodásba zsibbadt minden. Micsoda erő ez? Hol van az eredete? Miféle célokat követ? Mert nem Károlyi, nem Linder, nem is Jászi Oszkár a démoni erő, mely lenyűgözi itt az akarást és ellen­kezést, gyávákká teszi a lelkeket, elrothasztja a becsü­letet. Az az erő nem ma, nem is tegnap keletkezett, egy évezredek óta gyüiemlő vad gyűlölet és bestiális hatalmi vágy energiája az, melynek gyökerei titokzatos sötétségekből erednek, elágaznak a földgolyó felett, kikerülik a veszélyt, kivárják a percet, alattomosan szőnek, szívósan kapaszkodnak és ha üt az óra, kímé­letlenül fojtják meg áldozatukat, mint a kötél a stran- guláltat.

Megfojtanak bennünket is! Ütött az óra. És össze­borzadtam végtelen magányomban, az embertől feke- télő téren, mely mindent eltűrt és éljenzett önmagunk megtagadásának és felesküdött önmagunk megsemmi­sítésére. Ebből a förtelmes esküből egyszerre trombita­hangok harsogtak ki. Felemelkedtek a honvédzenekar hangszerei. Mi ez ? ... Szinte megbénult a gondola­tom, mikor a hangok értelmét felfogtam. Egy idegen nép nagy, riadó dala zúgott át a tér felett, olyan nern-zetnek a himnusza, mellyel mint ellenséggel álltunk szemben a háborúban, mely a bosszúálló győzők éten van és ránktiporni készül. Egy viharzó dal, amelyet ők országuk iobogós városaiban játszanak a Szajna és a Marne mentén, győzelmük ünnepére, egy dal, amely dicsőséget mond nekik és megaláztatást nekünk. Ha a francia nép bukott volna el a népek csatájában, vájjon a Piacé de la Concorde-on ma a: Deutschland, Deutschland über Alles-t játszanák-e ? ...

Emberek, magyarok, hová süllyedtünk ? összeszorí­tottam a fogamat és a fájdalmat visszakergettem az arcomról a szívembe. A Marseillaise nagy hullámai pedig csak örvénylettek a fejem felett. De én nem hal­lottam a szépségüket. Számomra csak egy rettentő rekedt zene röhögött a tér felett. A trombitákból csúfolódó rézordítások törtek ki, a dobverésből ütlegek püffölték a fejemet, a cintányérok pedig tapsoltak, — megtapsolták elvesztett háborúnkat. És Károlyit meg­éljenezte a tömeg.

A katonák a Belváros irányába széledtek. A feltar­tóztatott forgalom torlódása elömlött a sík aszfalton. Kocsik nyargaltak. Kis csoportok mosódtak el az utcák távlatában. A tér lassan néptelenedett. Néhány rendőr posztolt még a Parlament alatt; a villanyos megállónál emberek álltak. A récenyakú asszonyság és a székely fiatalember is ott volt. Várakoztunk.

Az Országház épülete visszamerült komor csendjébe. A parton, a déli kapu előtt nem látszott többé a ködben a bronz lovas. Elment-e, ott volt-e? De mégis, mintha tétováznék. A túlsó oldalon, a Szent-Margit hídja felé sima volt a part a folyó mentén. Ott nem állt szobor soha. És az üres ködre a szemem mesét mondott. Egy fantomszerű, vérét vesztette óriás tart arrafelé,október 3i~e óta. A mellét lőtték át, a szíve vére el­omlóit. Lassan halad, de odaér, — eljön a nap.

Mellettem a székely fiatalember és az asszonyság is a part felé nézett. Nem akartam szólni és mégis ki- mondtam: — Ott fog állni Tisza István szobra.

Az asszony rettentően megijedt. — Ne tessék ilyet beszélni. Nagyon gyűlöli őt a nép.

De hát miért gyűlölik annyira?

Ő akarta a háborút, az a katona is mondta, aki lelőtte.

Ott fog állani a szobra.

Még leütik ezért, — mondotta a székelybeszédü fiatalember. — Ma reggel a villamoson egy úr csak annyit mondott a feleségének: Szegény Tisza. Az utasok mégis felháborodtak és szidalmazták és megállí­tották a kocsit és addig ordítoztak, míg a kettő leszállt. Nem szabad róla fennszóval mást mondani, minthogy gazember volt, meg hogy ő akarta a háborút, ő az oka a sok vérontásnak. Különben kiről lehet mást mondani, mint amit a Nemzeti Tanács akar? Károlyiról is csak azt szabad mondani, hogy egyedül ő mentheti meg Magyarországot. És ez az ő szabadságuk.

Később tudtam meg, hogy ugyanabban az órában, melyben az Országház-téren a szónokló részeg had­ügyminiszter elordította magát, hogy nem akar többé katonákat látni, fenn a Városházán még egy szeren­csétlenség ért bennünket. József főherceg és fia, József Ferenc felesküdött a Nemzeti Tanácsra. Valaki, aki látta a főhercegeket, elmondta, hogy tábori egyenruhá­ban, összes kitüntetéseikkel a mellükön vonultak fel az eskütevéshez. Hock János kinyittatta a terem ajta­ját, hogy mindenki hallja és így vette át a tanács nevé­ben a hűségnyilatkozatot, melyből valaminő kéteslétjogosultságot szív most a maga számára a mocsárra épített hatalom.

Károlyi sajtója feluijongott. A déli lapok hozták a hírt és gáládul magasztalták a főherceget. A bátor, tisztalelkű katonát számítóan új Philippe Egalitének nevezték, ahhoz az Orleanshoz hasonlítva őt, aki meg­tagadta származását és halált mondott királyára ... Megdöbbenés szállta meg a lelkeket. Az erősek magukrahagyatottságot éreztek, a gyöngék most már ellenállás nélkül sodródtak a Nemzeti Tanács szolgá­latába. Mi volt mindennek a mozgatója? József fő­herceg, egy nemzet bálványozott hadvezére, a nagy palatínusok tradícióinak hordozója, hogyan jutott el a szégyenletes asztal elé, amelynél egy elvetemült pap, a Nemzeti Tanács elnöke, esküt szedett. Mi kénysze­rítette a főherceget hazája és dinasztiája ellenségei közé ? Egy sötét tragédia sok rejtett jelenete közül csak elszigetelt, láthatóvá lett jelenet volt ez, amelyet nem lehetett megérteni, amely fölött nem volt szabad még ítéletet mondani. Hogy a főherceg lelkének égő szen­vedésével, lázadó kínban ment el az esküre, abban nem kételkedhetett senki, aki az életét ismerte.

Gyerekkora óta, mióta az alcsuthi vén fák alatt elindult, mindig a magyar nemzet útjait járta. Velünk volt és a mienk volt. Háborúban atyja tudott lenni a magyar katonának. A sok megható történet közül, mely róla kering, arra a történetre gondolok, melyet a test­vérem mondott el. Lenn az olasz fronton egy sebesült honvédtől kérdezték halottaságyán, kívánna-e vala­mit? — József főherceget szeretném még egyszer látni. — Ennyit mondott és a főherceg odament és fogta a kezét, mialatt meghalt. Csak nemes és bátor embert lehet így szeretni. És akit így szeretnek, aztnem vihette félelem és megalkuvás a Városházára. Az nem magáért, de végzetes megtévesztésben csakis hazájáért hozhatta meg ezt az áldozatot, amelyet növel a háttér: nemzetségének évezredes roppant múltja.

Előtte egy poros hivatalos helyiségben Károlyi Mihály, Hock János, Kunfi, Jászi és mögötte a száza­dokba vesző ösvényen, ezüsttel vert vértjében, felvont rostélyos sisak alatt, gőgös arcával Habsburg grófja, Rudolf a császár, kinek pohárnokmestere egy Hohen- zollern volt. És a másik, szép ősz fején fekete bársony barettel, redős bársony zekéjén az aranygyapjas lánccal, Maximilián a költők barátja, a Theuerdank hőse, az utolsó lovag, Súlyos, hímzett rokolyában a szellemes Ausztriai Margót, Németalföld uralkodó hercegasszonya. Szép Fülöp és a szerelmes spanyol Johanna. Komor pompában V. Károly, akinek a biro­dalmában sohasem nyugodott le a nap és a lepantói véres vizek győzője, a fiatal Don Juan d’Austria. A spanyol Fülöpök és Carlosok ünnepélyes, elborult menete. Az allonge-parókás Ferdinándok és Lipótok a szent korona alatt és Mária Terézia púderes kis feje a magyar hűség gyönyörű viharában, kirepült szab- lyák, esküttevő kezek között: Vitám et sanguinem . .. És József, a kalapos király, csipkés jabot felett a töp­rengő keskeny arc, a bécsi Burg ablakánál, míg mögötte finoman hailszik Mozart spinettje a fehér-arany teremből. És egy megható profil, Marié Antoinette, aki királyibb volt a guillotineon, mint a trónon. Aztán a toscanai, Lipót, a magyarok barátja. Egyszerű fehér redingotejában a szőke kis reichstadti herceg. A Szent István-rend ornátusában a nagy palatínusok és a sor végén az alkotmányos aggastyán, Európa utolsó nagy­ura és Erzsébet, a bolyongó királyi asszony, aki haza csak Magyarországba tért.

Maga a világtörténelem ez az óriási múlt. Császári diadémek, királyi koronák, birodalmak, országok, tartományok, századok és nemzedékek uralma. Ennek a múltnak és aki belőle származott, József főhercegnek a meghurcolása, éppen ez volt az, ami Károlyinak és társainak kellett. Az kellett nekik, hogy szűnjék meg minden, és a kétségbeesett nemzet ne nézhessen vissza többé semmire, ne várhasson többé senkitől semmit. A nemzet politikai vezérét, gróf Tisza Istvánt meg­ölték, a nemzet katonai vezérét lecsalták maguk közé a mocsárba és megdobálták sárral, hogy a vezetőt keresők szeme ne láthassa meg többé valódi mivoltát. Most már nem volt senki többé az élen, nem volt többé, akik őré csoportosuljanak a becsületesek. Szét­zilálódtak az összefüggések és a megdöbbenés csend­jében magányosok és magunkra hagyatottak lettünk mindannyian.

Mi marad meg számunkra? Tisza István temetése! A holt vezér még egyszer összehívja híveit! És ott kell, hogy hangot és erőt találjon az elkeseredés. Dél­utánra járt az idő, mikor megtudtam, hogy ez a teme­tés, amelyre el akartunk menni, szinte titokban, halkan elmúlt, csendjében csak Károlyinak egy újabb kihívó cinizmusa vert zajt. Koszorút küldött Tiszának: „Legnagyobb politikai ellenfelemnek, emberi kien- gesztelődésül. Károlyi Mihály". A gyászoló család a szemétre dobatta a koszorút. És halkan jóformán dugva vitték ki Tisza korporsóját a véres házból, ki a pályaudvarra. Kevés híve kísérte, de kísérte a két asszony, aki hűségesebb volt . a hűségnél. Tiszát Gesztre viszik. Még egyszer átmegy a rónán, amelyetúgy szeretett, hogy megpihenjen benne, amely nem hagyta őt pihenni, amíg élt.

Esteledett. Egy szekér zörgött a hűvös erdei csenden át. A kertünk kapuja előtt állt meg. Hetek óta vártuk, hogy a régen kifizetett fát hozzánk szállítsák. Most megjött. A sváb fuvaros, aki hozta, a hasábok tetején állt és lomhán, közömbösen dobálta le egyiket a másik után az útra. Kértem, nem hordaná-e be a fát az udvarba? Ellopják egy szálig, ha kinn marad az éjjel.

Falit mir nit ein, örüljön, hogy elhoztam, — mondotta az ember. A nadrágzsebébe gyömöszölte a fuvardíjat, a lovak közé suhintott és a szekér lefelé zörgött a hegyi úton. Nem tudtam, mitévő legyek. A majoroshoz mentem, a szomszédban kérdezősköd­tem, akkor vettem észre, hogy két legény jön az úton. Vörösszalag volt a kabátjuk gomblyukába tűzve és fegyver lógott a vállukon. Megszólítottam őket, nem hordanák-e be a fát ? Szívesen megfizetnék érte. A le­gények összenéztek, tanakodtak és mintha valami nagyszerű ajándékot adtak volna, az egyik megszólalt:

Hát megtehetjük, de 60 koronát kell fizetni ám egy méterért.

Elment az eszük? Hiszen ezt az ölet behordják egy óra alatt.

Ha nem tetszik, hordja be maga, — és szemtele­nül nevettek. — Végül mégis csak ránk szorul, — mondotta az egyik legény. Aztán letelepedtek a kapu­val szemben az árok partjára, pipára gyújtottak és kárörvendően figyelték, mitévő leszek. Hátat fordítot­tam nekik, felmarkoltam egy hasáb fát és becipeltem az udvarra. A legények ültek és néztek. Sokszor for­dultam, gyorsan lélekzettem a szokatlan erőfeszítéstől, a kezem nedves lett a lucskos fától. Fázott és vérzett.

Egyszerre arra jöttek a testvéreim gyerekei. Két rudat kerítettek és mint a saraglyán vittük befelé a fát. Az úton épp ekkor két kisfiú és egy leány poroszkált fel­felé a majorba. Megálltak, nézték egy darabig, azután ők is hozzánk szegődtek és most már gyorsan ment a munka. Egy óra alatt ölbe rakva ott állt a fa az udvaron.

A két legény egész idő alatt csak ült az árok partján, pipált, köpködött és kihívóan kiáltozott át hozzánk. Mikor becsuktam a rácsos kaput, nem álltam meg, hogy át ne szóljak hozzájuk: — Jó, hogy itt maradtak. Legalább látták, mi a különbség maguk közt és közöt­tünk. Mi el tudjuk végezni a maguk munkáját, de maguk nem tudnák elvégezni a mienket.

Aztán fáradt voltam és ez jó volt. Ami napok óta kínozott, elzsibbadt bennem és mikor este lefeküdtem, az elmúlt nap átvirrasztott éjtszakája után, azonnal el­aludtam. Rövid idő múlhatott el. Egyszerre azt álmod­tam, hogy valaki áll az ablakom előtt és zörget. Az ébredés félöntudatában elcsodálkoztam ezen. A szo­bám az emeleten volt. Fölrezzentem. A ház körül ekkor már sűrű lövöldözés hallatszott, az ablakban rezegtek az üvegek. Aztán egy elnyújtott állatias bőgés vonaglott ki az éjtszakából, lépések futottak le a hegy­oldalon és megint csendbe merült minden.

Jó ideig nem tudtam elaludni. A szomszéd telekre néző ablak jalousiejának résein furcsa világosság rebbent át. Haligatództam. Lépések jártak a szomszéd­ban. Valami történt odakinn. Mit tegyek ? ... Egy ideig tétováztam. Tagjaim nehezek voltak a kimerült­ségtől. Aztán óvatosan mégis az ablakhoz lopództam. A szomszédos lakatlan nyaraló előtt katonák álltak és egy fedetlen fejű embert támogattak, aki sebesültnek vagy részegnek látszott. Mellette kicsiny, előregör­nyedt alak villanylámpát tartott a kezében és az ajtó zárjával foglalkozott. Árnyéka, mint egy púpos macska, feketén ült a fehér falon. Az ajtó kinyílt és mindannyian bementek a házba.

Telefonálnom kellene a rendőrségre ... Ez a gon­dolat a régi életemből került elő. Mire való lenne ? Ügy sincs olyan, aki rendet teremtsen. Eszembe jutottak a hűvösvölgyi erdők bujkálói. Katonaszökevényekkel, szabadjára eresztett fegyencekkel, fosztogató kis bán dákkal volt tele a tájék. Ezt is meg kell szokni, — min­dent meg lehet szokni.

Lenn a völgyben újra kezdődtek a puskalövések. Gépiesen számláltam a megismétlődő dördüléseket. Fejemben a barátságtalan szomszédság tudata is kísértett, fáradtan, mélyen mégis elaludtam.

November 4.

tpgy varjú ült a gesztenyefa ágán. Nem repült el, Jlv mikor az ablakot kinyitottam, csak gubbasztott mozdulatlanul és félig lecsukott, bágyadt madár­szemével lenézett az avarba. A fekete madár körül még néhány nagy vörös levél fityegett a kopasz fán; véres húsfoszlányok egy csontvázon. A varjú pedig ült a csontváz tetején, a szürke égben és időnként megfente csőrét az ágon, mintha dögöt tisztogatna róla. Aztán sokáig ült megint mozdulatlanul és közömbösen nézett lefelé. Egyszerre megingott, mintha le akart volna esni, ellökte magát a gallyról és nehézkesen belelendült az őszi levegőbe.

Hová szállt ez a madár? Mi történik ott, ahová ment?

Az ország minden tájáról riasztó hírek érkeznek.Hazaözönlő katonák* fölizgatott tömegek fosztogatnak. Még nem kötődnek helyhez a hírek. Posta nincs, az újságok elhallgatják, ami az új hatalomra hátrányos, mégis mindenünnen tűzvész fénye rémlik. Október 31-e után sokan elmenekültek a fővárosból. A zendü­lés elől futottak. Hiába, a zendülés már ott várta őket, ahol biztonságot véltek találni.

Maga a kormány gondoskodik róla, hogy így legyen!

Károlyi pártja, a szocialista és a radikális párttal közösen, agitációs gárdákat alakított. És ezek nemcsak a frontról visszatérő katonákat, de a békés vidéket is felvilágosítják: „a diadalmas forradalom eredményé­ről és az esetleges ellenforradalom veszedelmeiről". Csóvát vetnek oda, ahol még nem ég, élesztik a tüzet, ahol csak parázslik.

Ma reggel nem hoztak újságot. A kihordó gyerek a villamosállomásnál nyíltan kínálta az utasoknak az előfizetők lapjait: — Nincs többé lapkihordás, akinek újság kell, menjen el érte maga. — Megismétlődő dur­vaság minden, amit a felbujtottak mondanak. Mintha ugyanegy tanítójuk lenne. Az utca hangja nap-nap után aljasabb lesz és minden szóban, ami hallszik, kicsattan valami, ami hasonlít a gyűlölethez. A város­ban csoportosulások, gyűlések voltak mindenütt. Az Országház-téren felvonult néhány ezer munkás és a ghetto népe. Lazító beszédek hangzottak. Heltai vállalkozó, Budapest jelenlegi városparancsnoka és egy Bokányi nevezetű szocialista agitátor szónokolt: — Le a királysággal! Le a főrendiházzal! Üj választások kellenek! De a választásokat nem főispánokkal, hanem népbiztosokkal csináljuk meg!

Népbiztosok ... Trockij és Lenin helytartói Ma­gyarországon ! Hát már fennszóval mer erről beszélnia lázadás, mely nemzeti forradalomnak szereti magát nevezni ? Orosz minta szerint megy itt minden. A helyőrségi kaszárnyákban elcsapja tisztjeit a legény­ség, bizalmiférfiakat választ és katonatanácsot szervez, melyben új hatalom alakul ki. Ennek a hatalomnak Pogány-Schwartz József szabadkőmíves, szocialista újságíró a feje. Alelnöke Csernyák Imre lefokozott tiszt és Sugár-Singer Tivadar nevezetű, rovottmultú galileista. „A katonatanácsnak csak egy programmja lehet: végleg megszüntetni a hadsereget!", — hir­deti Pogány és míg a szociáldemokrata párt révén egyre több szakszervezeti munkást fegyverez fel, lázasan bomlasztja Magyarország régi hadseregét. A hadügyminiszter se marad tétlen: cionista gárdákat szervez és fegyvert ad a Maccabea-kör tagjainak. Fényes László újságíróból lett nemzetőrségi kormány­biztos pedig egyre több csavargót és szökött fegyencet bujtat tengerészegyenruhába.

Keserűségben gondoltam minderre, mikor az Egye­tem-utca tájékán egy autó haladt el mellettem. Lassan haladt. Szép, nagy gép volt és az ablakára egy cédula volt ragasztva: „Nemzeti vagyon, óvjátok meg". A cédula mellett, a kocsi belsejében, Károlyi Mihály arcát láttam. Nem volt kedvem nevetni, mégis nevet­nem kellett. Nemzeti vagyon!... Szomorú lehet a nemzet anyagi helyzete. Óvjátok meg!. .. Ezenkívül tehát minden szabad préda?

Károlyi Mihály mellett a felesége arca látszott. Elvétve „Éljen" hallatszott. — A király autója, — mon­dotta valaki a szomszédságomban. Furcsa émelygést éreztem. A király autóján jár és megéljenezik, Tisza Istvánt pedig viszik egy fekete teherkocsin és talán kővel hajigálják. Egyszerre kibukkant Tisza arca agondolataimból. Szinte előttem állt. Eszembe jutott egy nyári délután a háború alatt. Tisza világos nyári ruhájában gyalog jött felém a járókelők között. Lovas fajból termett nyúlánk alakja fiatal volt, a válla széles, a csípője keskeny, de az arca elhasznált és szinte a fájdalomig gyötört. Két fanyar barázda futott le a szája mellett. Pápaszeme üvegjén csillogott a nap. Most, hogy visszaemlékeztem, újra láttam a szeme erős, szomorú nézését, a válla mozgását. Csak a válla mozdult; járása közben könnyen, símán, ruganyosán lépett, mintha erdei cserkészúton járna és a keze lassan lóbálódott.

Ez a víziószerű emlékezés ment el mellettem az utcán, mialatt Károlyit megéljenezte néhány borzas csirkefogó. És az élő ember ott az autóban holtabbnak rémlett a halottnál. Hosszú, vértelen teste lapos és horpadt volt. Keskeny, szűk feje, mintha nehéz lett volna a nyakának, mesterkélten zordon kifejezésével, oldalt billent. Vizenyős, kancsalnézésű szeme kimerül­tén tétovázott. A szája kissé nyitva volt, mintha húsos ajkát lehúzta volna a hosszú kerek áll. Egyszer lát­tam valahol egy elsárgult elefántcsont papírvágókést, melyen markolatnak simára fogdosott, betegszínű fej ült. Erre a papírvágókésre kellett gondolnom és az elsárgult fejre, melynek nyaka mintha srófra járna, csavarosán volt kiesztergályozva. Károlyi Mihály nyakán meglazult a sróf és félrebillent rajta a hosszú koponya. Mellette a felesége, szinte gyermekesen pirosra volt kifestve. Szép nagy szeme ragyogott. Duzzadt, fiatal szája elragadtatottan mosolygott és valaminő kapzsi, szinte érzéki mohósággal itta a leve­gőből a sikert.

Utána néztem. Az autó régen eltűnt és nekem mégisúgy rémlett, mintha a kifestett asszonyi ajkak mosoly­gása valaminő romlott gyönyörűséggel folytatódott volna a szenvedő, gondtelt emberek felett. Folytató­dott és terjedt... Tisza István holtteste pedig véres. Vérzenek az országhatárok. Győz az ellenség a nélkül, hogy legyőzött volna bennünket. Felbomlik a hadsereg; megdől a királyság. Szent István koronájából kihull a testvér Horvátország és Slavónia. Rabol és fosztogat a csőcselék. Szerb katonaság vonul át a határon.

A kifestett asszonyi ajak pedig mosolyog . . .

Egyszerre eszembe jutott, amit Károlyi Mihály nevetve mondott néhány nap előtt: „M^rnél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én. Mikor ellenzéki vezér voltam, meg volt egész Magyarország, mikor miniszterelnök lettem, elszakadt Horvátország és Slavónia: öt megye marad, mire köztársasági elnök leszek és Pest-Pilis-Solt-Kiskún vármegyéből fog állani az ország, mire király leszek."

Ha hallhatnák ezt a boldogtalan, megcsalt milliók, akiknek október 31-én a játékos merészségével hirdette: „Magyarországot csak én menthetem meg!" Elhitték! . . . Pedig maga a rejtélyes örök természet figyelmeztette rá az országot, hogy óva­kodjék tőle.

Vérrokonoknak korcs fia, az óriási Károlyi-hitbizo- mányok várományosa, farkastorokkal és nyúlszájjal született. Tizennégy éves korában hajtották végre rajta a műtétet, mely a Gondviselés ellenére módot adott arra, hogy fajának és nemzetének vesztére beszélni megtanuljon. Ezüst szájpadlást tettek a szá­jába. A fiú kínlódott és szenvedett. Küzdött a szavak­kal és ha környezete nem értette állati hangzású dado­gását, valóságos dührohamok lepték meg. Az, aki meg­értette volna* az édesanyja* korán elhalt. Nagyanyja és nénje, Erzsébet* a későbbi gróf Pappenheim Siegfriedné vezette át a nyomorék fiút örömtelen slső ifjúságán* iskolai tanulmányai nehezen mentek, vizs­gáinak eredménye szánalmas volt. Együtt érettségizett a testvéremmel, jóformán semmit sem tudott* még a helyesírásról se volt fogalma A bizonyítványát azért mégis kiadták neki: — Szegény tökéletlen fiatalem- ember ... Ez volt az útlevele mindenütt. A nyomoré­kot vitte az élet* amelyen ő kegyetlen bosszút vett kegyetlenségeért.

Organizmusának hiányossága folytán, környezete olyan kis mértékeket állított fel vele szemben, hogy minden, amit megtanult és tett és elmondott* túlszár­nyalta az alacsonyra szabott mértékeket. Rokonai el­ismerték és megbámulták. Ebben az optikai csalódás­ban keletkeztek Károlyi Mihály mind féktelenebb hiúságának első gyökerei. Elhitte magáról, hogy rend­kívüli ember és elképzelte* hogy rendkívüli sorsra van predesztinálva.

Nagykorúságával birtokába jutott Magyarország egyik legnagyobb hitbizománya. Korlátlanul rendel­kezett hatalmas jövedelmek felett. Nem szorult rá, hogy számoljon és nem is számolt soha. Féktelenül költekezett. Kártyázott, orgiákat ült. Az emberek nevettek rajta. Senki se vette komolyan. Fényűző élete és kártyás szenvedélye* utóbb politikai szereplése óriási összegeket emésztett fel. De a vagyon még győzte. Hízelgők vették körül. És ő elhitte* amit a haszonlesők hajlongva mondtak. Nagyravágyása bete­ges formákat öltött. Alapvető tudás nélkül egyszerre pótolni szerette volna, amit léha fiatalságában elmulasz­tott. Olvasni kezdett. Mezőgazdasági, nemzetgazda­sági, szociológiai káosszal a fejében most már vezér akart lenni.

A’ természetének és származásának megfelelő kon­zervatív irányzat élén ott járt a konzervatív faj­magyarság megtestesítője, gróf Tisza István és egy másik árnyalat élén gróf Andrássy Gyula. Ezekben a táborokban csak mellékes szereplő lehetett volna, de sohasem vezér. A szélső baloldalra sodródott hát. Nem a meggyőződés ereje vitte oda. A hatalom beteg vágya hajtotta és beállt az a visszás helyzet, hogy gróf Károlyi Mihály, akinek nemzeti érzése nem volt és magát francia dédanyja révén lelkében mindig fran­ciának vallotta, aki tradíciói révén arisztokratikus volt, — a nemzeti jelszavakkal dobálódzó demagógiá­nak és a radikális demokráciának fejévé lett.

Ennek a tábornak egy név kellett. Ő ezt a nevet szolgáltatta. De a nagy ellentét közte és Tisza között akkor támadt, mikor Tisza István, mint házelnök, az örökös obstrukciók meddő harcain át jövőbelátón, a kiterjesztett választójog esetére, biztosítani akarta a magyar Parlament tanácskozásának színvonalát és napirendre tűzte a házszabályrevíziót. A pártok meg­fújták a harci riadót. Mélyreható személyi keserűsé­gek játszottak itt közre. Andrássy és Károlyi egy tá­borba sodródott és Tisza, mikor akaratának fölényesen és kíméletlenül érvényt szerzett, halálosan megsértette ellenfeleit. A keresztülhajtott házszabályok alkalma­zásakor a parlamenti őrség kivezette a teremből Károlyi Mihályt, aki számos tanú fülehallatára taj­tékzó dühvei esküdözött, hogy ezért megbosszulja magát Tiszán, elpusztítja, „még ha az ország is bele­pusztulna !“ Haragját szinte patologikussá növelte annak a párbajnak a lefolyása, melyet ugyanezekben az időkben Tiszával vívott, aki a fegyveres elégtétel órájában is lekicsinyelte őt.

Ettől kezdve mindig mindennek az ellentétét akarta, mint amit Tisza akart és kártyás-pszichéjéből kifolyólag, mindig a másik kártyára tett, mint amelyen Tisza előrelátásából, a nemzet tété állt. Ekkor már jóformán kizárólag szabadkőmívesek vették körül és személye köré kezdett szivárogni az a homályos tábor, mely céltudatosan szította az ellentétet magyar és magyar, keresztény és keresztény között, hogy végül is az: inter üuos litigantes tertius gaudet — igazsága alapján, az egymást marcangoló magyarok felett győzedelmeskedjék.

Közvetlen a háborút megelőzőleg, választási pénzek gyűjtése címén, Károlyi néhány párthívével Amerikába ment. Arról a pénzről soha el nem számolt. A háború kitörése Párizsban találta. Vagyoni viszonyai ekkor már ziláltak voltak. Az adóssággal túlterhelt hitbizo- mányok többé jövedelmet nem adtak. Károlyi mégis tovább költekezett és kártyázott. Senki se tudta, honnan veszi a pénzt. És azt sem tudta senki, miért ereszti haza a mozgósítás napjaiban éppen őt az a Franciaország, mely szürke embereket kérlelhetetlenül internált a háború tartamára. Károlyi Mihály hazatérte után kezdte el az aknamunkát, amely mint szörnyű tályog az október 31-ére virradó éjjelen genyesen felfakadt...

Egy lámpagyujtogató jött lefelé az utcán. Az üve­gek zörögtek a magasban, kis lángok gyúltak ki. A Lánchíd felett fénykarikák támadtak a folyóról felszálló ködben. Az Alagútban elvétett régi módis laternák világítottak a vizes falazáson. Két katona ment előttem. Különben jóformán néptelen volt a hegy gyomra. Beszédjük visszhangzott a boltozás alatt. Idegenszerü tolvajnyelven vitatkoztak maguk között. Ügy rémlett, hogy az egyik rá akarta beszélni a mási­kat, álljanak be Fényes László tengerészei közé, ott jó kereset nyílik. — Ott happolhatsz szajrét dögivei! Ilyesvalamit mondtak. A túlsó oldalon egy magányos úr haladt lefelé a gyalogjárón. A két kátona megint az elöbbeni tolvajnyelven terveit valamit. Aztán meg­egyezően átvágtak az Alagút közén, tisztelegtek az idegen előtt és mintha kérdeznék, lehajoltak hozzá. Nyilván azt tudakolták, hány az óra? Az úr elővette a zsebóráját. Egy pillanatig se tartott. Az egyik katona villámgyorsan megmarkolta a vállát, a másik ráhajolt. Egy kiáltás gurult el hosszasan az üreges boltozás alatt. Rendőr nem mozdult sehol. Az úr kétségbe­esetten ordítozott. A két katona pedig nehéz bakkan- esaikkal trappolva szaladt az órájával a Krisztina-tér felé. Hamar ment, nem keltett feltűnést. Szinte olyan volt az egész, mintha már beletartoznék az elferdült keretbe.

Ma éjjel megint itt háltak a szomszéd nyaralóban a csavargó katonák és a kertek alatt megint lövöldöz­tek. A kutyák nem ugattak többé. Agyonlőtték-e őket, vagy már azok is megszokták, hogy így legyen?

November 3.

Afpg egyszer végigmentem a szobákon. Odakinn a kapu előtt várakozott a kocsi, hogy elvigyen innen télire, az erdők közül a házak közé. A kocsilámpák szűkös világa habozva szűrődött át a ködön, a mezítelen bokrok ágabogán. Tompa, név télén aggodalom szorongatott. Ügy rémlett, mintha eddig partról néztünk volna mindent és most bele kellene gázolnunk a sáros, kavargó árba. Hová visz majd el a sodra, mi történik velünk?

Végigmentem a házon, egymásután feltártam a szek­rények ajtaját és a fiókokat. Nyitva hagytam mindent, ne feszítsék fel a zárakat, ne hasítsák fel szekercével az asztalok lapját, ha betörnének a télen. A kályhák lassan hűltek ki. Napközben nem raktak a tűzre, hogy ne támadjon baj, ha elmentünk. Egyik kályhá­ban még parázslóit egy kis meleg, a többi már olyan hideg volt, mint az elhalt testek. Aztán szobáról- szobára becsuktam a jalousiekat. Félvak homály tá­madt a fehérre meszelt falak között, melyen át szinte fájdalmasan néztek rám a régi bútorok és gyermek­korom barátai, a mesélő öreg metszetek, a nagy elbogeni kancsó, a papagályos kandeláberek, a vázák, a színes poharak, melyekben száz nyár virágai jöttek és mentek nagyanyám és Anyám napfényes szobáin át. A könyveim is rámnéztek, az öreg Biblia is a pol­con; minden, ami nem fért el a költözködő fuvaros­kocsikra, minden, ami ottmaradt.

A dolgoknak is vannak könnyeik...

Ha kifosztanák a lakatlan házat? Ha nem látnám többé viszont az emlékes, kedves holmikat?

Miért hagytok itt ?... Ügy tetszett, ezt kérdezik kiszolgáltatottságukban a dolgok és egyszerre olyasmit éreztem, mintha alázatos, eleven teremtésektől búcsúz­nám, melyek türelmesen megosztják az emberi sorsokat.

Odalennről Anyám hangja hallatszott. A nevemen szólított, menni készen, várakozott a hallban testvé­remmel, aki értünk jött, hogy ott legyen, ha útközben meg találnák állítani a kocsit. Ahogy kifelé mentünk,mögöttünk az ürességben ájult zsibbadás nyújtózott végig a házon és minden lehúnyta a szemét.

Fordult a kulcs, a kerti úton csikorgott a kavics cs a kocsi lassan indult lefelé a hegyoldalon. Az Ördög­árok hídjánál Elemér sógorom várakozott a leányával. Kis húgom beszállt hozzánk a kocsiba. A garázda kato­nák annyira ellepték a Hűvösvölgyet és olyan bizony­talan volt az élet, hogy nem merték a fiatal leányt ott­hon tartani. A városban talán nyugodtabb a hely­zet?. .. A temetőn túl, a vámnál megállt a kocsi. Egy darabig csak állt a ködben, aztán mert se rendőr, se pénzügyőr nem jött oda, elkocogott a nyitott sorompók között. A rosszul világított budai utcákban fegyveres katonák és tengerészek sziluettje ténfergett. Néhány hazafelé igyekvő ijedt polgár alakja bukkant fel és tűnt bele sietve a sötétségbe.

Az Erzsébet-hídon túl világosságban úszott a város. Nagy ívlámpák égtek, mint régen, ha győzelmet jelen­tettek a harcterekről. A házakon zászlók fityegtek. A Váci-utcában hullámzott az esti korzó népe és amint a kocsi elhaladt, a kirakatokban Károlyi arcképe lát­szott a harisnyák és szalagok, prémek és szalámi- rudak között.

Szinte megkönnyebbültem, mikor a Rákóczi-út piszokban hömpölygő néptömegéből csendesebb ut­cákba értünk. A Kőfaragó-utcai háznál megállt a kocsi. A kapualjában, lefokozva, egyetlen gázláng égett. Cikkelyes világosságokat vetett fel a magas mennyezetre, de lenn a lépés előtt sötétben hagyott mindent. A palotaszerű kis ház mintha megkopott volna a nyáron. A lépcső szomorú és csúnya volt. Az udvarra nyíló folyosóval szemben kormosán, ved­letten nézett le a szomszéd ház tűzfala. Benn füstöl­tek a kályhák és semmi sem volt úgy, mint máskor, ha ősszel a meleg, barátságos téli otthonba tértünk.. Hevenyészett rend, letakart bútorok, beborított képek. És ez olyan volt, mint mikor fázósan, nyári ruhában feledkezik valaki a télre.

Lecsúsztunk anyuskám — és nevettem, hogy ez a szomorú megállapítás vígabban hangozzék. Anyám is nevetett és úgy tettünk mind a ketten, mintha jó kedvünk lenne.

Egy ügyetlen kis német szobaleány lótott-futott a ládák között és nem végzett semmit. Hűvösvölgyi majoros-szomszédunk, aki hűségesen bekísérte a poggyászunkat, a kályhákkal vesződött. A házvezetőnő vizet forralt egy spiritusz-lángon. Anyám jött-ment és ahová a keze ért, elrendeződött minden. A kis zöld szoba barátságos lett hirtelen és az asztalon fehér­csipkés térítőn tea gőzölt a csészékben. Megint otthon lett az otthon és mi összemosolyogtunk.

A sok rossz háborús tél is elmúlt, majd ezt is elviseljük valahogy.

Ez rosszabb, mint a háborús telek, — mondotta Anyám, szokatlan komolyan.

önkénytelenül az ablak felé néztem. Ott kinn, túl egy óriási város lélekzett, melynek a zűrzavarán nem lehetett többé eligazodni. Felülkerekedett és uralko­dott a szenny, vájjon szervezkedik-e már az ellen­állás ? Lehetetlen, hogy így maradjon! Egyetlen rend­ben visszatérő ezred, egyetlen elszánt parancsnok és Károlyi táborának összedűl a hatalma.

Újságok hevertek az asztalon. Károlyinak egy nyilatkozatán akadt meg a szemem, melyet a buda­pesti sajtó képviselőinek jelenlétében tett: „Magyar­ország november i-től kezdve mint neutrális államszerepel" — jelentette ki Károlyi. — „Ezen fáradt a kormány"... Hogy az entente-haíalmak mit szólnak ehhez a neutralitáshoz, arról hallgatott. Aztán Linder Béláról beszélt: „...A hadügyminiszternek elévülhe­tetlen érdemei vannak a béke érdekében. A történelem bizonyára nem lesz mostoha Linder érdemeinek el­ismerésében, aki a magyarság számára örökösen becses és hasznos szolgálatot tett"...

Az Országház-téri gyalázatos bábjátékra kellett gon­dolnom, melynek a zsinegeit láthatatlan műhelyből rángatták. „Nem akarok katonákat látni!“... Azóta azt hallottam, hogy ezért az előre beígért bűnös mondatért tették meg a szociáldemokraták hadügy­miniszterré az obskúrus Lindert. Miniszteri tárcájá­nak a hadsereg fölbomlasztása volt az ára. És Károlyi a történelem hálájáról beszél.

Hátul az újságban, szinte véletlenül akadtam rá egy kivonatos kis hírre. Fegyverszüneti feltéte­lek .. .

Azonnali leszerelés és seregeinknek visszavonása az Északi-tengertől a svájci határig ... Mialatt tovább olvastam, akadozott a tekintetem. Aztán riadtan gyökeret vert. Egy utolsó, a modern hadviselésben példátlanul álló rettenetes feltétel következett: A hadi­foglyokat kölcsönösség nélkül azonnal haza kell kül­denünk! Felfoghatatlanul hangzott ez. Ellenségeink fehér rabszolgákul katonákat akarnak visszatartani, hősöket, akik nyílt harcban fegyverrel álltak velük szemben. Hirtelen egy másik idegenszerű fájdalom nyilait a lelkembe. Elvész a tengerpart, Dalmácia, az álomszerű kék szigetek, a flotta, amelynek zászlói­hoz annyi dicsőség fűződik, elvesznek a dunai monito­rok. Át kell adnunk az egész úszó hadianyagot, akereskedelmi kikötőket és hajókat. Tébolyító követe­lések, mérhetetlen veszteségek.

Kiégett, néma Karsztok, vad kőmezők a kék ég alatt, zúgó nagy erdők és a Lujza-út ezüstje és lenn a mélyben a tenger és mint fehér korallok és kagylók a parton: Fiume, az Óceánok magyar kapuja. Fájdalom szövi át szép gondolatát. Százkikötős Itália, miért rabolsz meg ? Nekünk csak egy van I Kicsiny halász­falu volt, mint annyi más a Quarnero vize felett, mi tettük azzá, ami lett, magyar munkából termett, magyar aratások, magyar szüretek aranya csordult oda, hogy gátat emeljen, partot építsen, csodát tegyen a kövek között. Fiume egyetlen kikötőnk — .

És rajta túl, azt is követelik, ami nem volt a mienk és amit mégis szerettünk, a Dolomitok felhőkbe nyúló rózsaszínű bástyáit és hű barátunk, a tiroli nép hazáját és Rivát, lenn a Garda-tón, ormok és szakadékok, melyeket annyi magyar vér öntözött. Amit a háború nem bírt elvenni, azt elvegye a béke?

Boldogtalanul jártam reggelig, fel s le a szobámban, mintha a sanyarúság hajszolt volna ...

November 5.

Az erdők szabad reggele helyett ma egy szűk 2 utca szürkesége nézett be az ablakomon. A szemközti ház fala visszakergette a tekintetemet a könyveim, a bútoraim, a képeim közé. Egyszerre megint láttam a szépségüket és örültem, hogy ott vannak körülöttem.

Az íróasztalom mögött a könyvtár sok régi könyve, mint egy hímzés kialvó áranya futott a fal mentén. Felette a vörös kárpiton a pápai tiarás, szép keretbenSebastiano Ricci képe, puha homályban a velencei Madonna; Castruccio Castracani arcképe és coboly­prémes zöld zekéjében a németalföldi aggastyán. Az óra ketyegett az empiretükör alatt. A sasfiókos kis secretaireről fiatal kihívással nézett bele a szobába a kora-renaissance legszebb szobrának a kópiája, Dona- tello, San Lorenzója, a gyermekszerzetés.

Ódon keretek kilobbanó anyaga, régi bútorok tompa­zöld selymei. A színek játszottak egymással a csendben és a vörös függönyök és falak valaminő vörhenyes világosságot vetettek szét a dolgokon, mintha egy lát­hatatlan naplemente állt volna meg az ajtók és az abla­kok között.

Szobám mellett, a kis szalonban, ott függtek a dívány felett a régi akvarellek. Ükatyám, a copfos púderes öreg úr, csillámló vértjében a romantikus Hardegg kiirassier, nagyatyám szép, fiatal feje és halántékfürtös elragadó szőke asszonyok. Szemben, a pianinón, aranymedrű Altwien-vázák között, Anyám leheletfinom gyermekarcképe állt. És a kandallón az alabástrom-óra pillangós ingája szüntelenül, halkan mondott valamit a múló időről.

Régtől fogva szerettem mindezt, de most jobban tudtam, hogy mennyire szeretem, mert valaminő féltés fűződött a dolgok szépségéhez. Megtartjuk-e ? A mienk maradnak-e.

Este vöröskeresztes szolgálatom volt a Keleti­pályaudvaron. A Rókus-kápolna toronyórája félhatot mutatott. Zsúfolt villamosok nyargaltak a Rákóczi- úton és a villamoskocsikon köröskörül mint a fürtök lógtak az emberek. Nem kaptam helyet. Gyalog kellett mennem és amint a külső városrészekbe értem, egy­szerre eszembe jutott október 31-e. Rossz külsejű omberek, gyanús csavargók, részeg matrózok, kaftános galíciai zsidók lökdösődtek lármázva a gyalogjárón. Honnan került elő ez a csőcselék ? Vagy itt élt közöt­tünk mindig, csak mi nem láttuk eddig.

A pályaudvar tájékán zsibongó embertömeg kavar- gott. Leszerelt rongyos katonák cigarettákat és raga­dós cukrokat árultak; egyik-másik koldult. A fa! mentén, a lépcsőn, egy ponyván trágár könyvek hever­tek. Szurtos emberek ceruzákkal, erszényekkel, do­hánnyal kereskedtek. Egy kaftános fiú tálcán csokoládé­törmeléket kínált. Valami balkánias volt ebben a lár­más képben; mozgó piac hullámzott a piszkos járda felett. A pályaudvar kapuin szabadon járt ki-be a nép. Nincs többé igazolás. A tömeget úgy sem lehet fel­tartóztatni. Az örök is odébbálltak. És a birkabőr- sapkás orosz katonák, oláh és szerb hadifoglyok, mint nekieresztett csordák törtettek át a tolongáson. Ezek hazamehetnek. A mieink foglyok maradnak. És a kezem a szívemhez kapott.

Az egykori királyi váróterem karbolszagú, áporo- dott levegőjében, a gyér világítás mellett sebesült katonák ültek vöröskeresztes lócákon. Teát ittak és kenyeret ettek hozzá. Károlyi forradalma óta először voltam szolgálatban. A hosszú háborús évek alatt annyi szenvedés és jajszó és mankókopogás, annyi hordágy árnyéka ment át ezen a vöröskeresztes termen, hogy most, a szörnyű összeomlásban úgy rémlett, mintha mindaz sajgó szemrehányással visszafordult volna és szüntelenül mondaná: Mire való volt a tenger kín és a sok halál, ha ez lett az út vége?

A féllánggal égő gázkályha körül szanitészőrmes- terek ültek. A túlsó hideg sarokban néhány átutazó rokkant tiszt húzódott meg. A gallérjukról hiányzott a rangjelzés. Sápadtak és soványak voltak. Egyik a tér­dére könyökölt és a két kezébe temette az arcát. A másik a mellére csüggesztette a fejét. Ezeknél szo­morúbb embereket talán sohase láttam. Ott ültek moz­dulatlanul. És mialatt őket néztem; végtelen fájdalom­ban felderengett bennem, hogy a förtelmes árulás: „a diadalmas forradalom" még egyszer megsebesí­tette a sebesülteket és a sok kis katonasírban messze- messze mindenütt még egyszer megölte a halottakat...

Egy kórházvonat érkezett, németeket hozott. Néma menetben fordult be az ajtón egyik hordágy a másik után. Aztán szürke sorban ott feküdtek az emberek egymás mellett a földön. Gyűrött, vérfoltos katona- köpenyegek alatt türelmes, fakó kísértetek. Egy dél­vidéki frontlazarettet ürítettek ki hirtelen. „Die Ser­ben dringen vor ..."

Az átvérzett régi kötések piszkosak voltak az embe­reken; rettenetes gennyszag terjedt el a helyiségben. És a hordágyak között vadonatúj tábori egyenruhában egy vöröskarszalagos, aranyevikkeres zsidó őrmester lépegetett hetykén. Sohase láttam addig az üdítő­állomáson. „A katonatanács részéről vagyok kiküldve." És ez az ember, akiről lerítt, hogy nem volt katona a háború alatt, most szétvetett lábakkal állt a sebesültek felett és foghegyről beszélt le hozzájuk.

Szóltam a mentőorvosnak, hogy új kötéseket kel­lene tenni az emberekre. Két hete múlt, mióta utólszor váltották a kötéseket. — Nincs kötőszer, — mondotta az orvos leverten és visszament az inspekciós szobába. Aztán egész este nem láttam többé. A bűzös levegőben időnkint fulladt kis nyögések és elnyomott sóhajtások fakadtak fel. Ennyi volt. De szólni senki sem szólt. Bágyadt, beteg tekintettel köszönték meg az embereka teának csúfolt rossz barna lőrét és a fűrészporízű kenyeret.

A mieink még harcolnak a szerbek ellen oda­lenn, — díinnyögte halkan egy szőke bajor, mikor le­hajoltam hozzá. Csak miután a vörös karszalagos el­ment és a szanitészek is kinn cigarettáztak a perron ajtajában, támadt halk beszéd a hordágyak között.

Mi történik otthon? — kérdezték a németek. — Nincs újságunk, semmit sem tudunk. Az emberek mondják, hogy nálunk is forradalom van és el akarják kergetni a császárt. Den Kaiser . ..

Az egyik lócán sebesült honvédek ültek. Az olasz frontról beszéltek maguk között: — Ügy történt, hogy a mieink lerakták a fegyvert és az olaszok akkor kezd­tek csak igazán lőni. Nehéz ágyúkkal egész ezredeket lőttek halomra és egész hadosztályokat fogtak körül. 300.000 fogolyt jelentenek s vagy ezer ágyút. Minden odaveszett.

Az újságok is hozták a hírt: az olaszok még huszonnégy óráig folytatták az ellenségeskedést, mikor a mieink már nem adtak le egyetlen lövést sem.

— Több ember halt meg ennél a fegyverletételnél, mint a legvéresebb ütközetben, — dörmögte magában az egyik tiszt. Az, amelyik a tenyerébe temette az arcát, felpillantott. — A pacifizmus véresebben kez­dődött, mint a háború. Ha még két hétig tartjuk a fron­tot, az olaszoknál történik az, ami nálunk történt. Ezért kellett úgy sietniök a bomlasztóknak. Ezért kellett a feltétel nélküli kapituláció. A tartalékoknál volt a baj, összeköttetésben voltak Budapesttel. Szikratávirato­kat kaptak a Nemzeti Tanácstól...

Mialatt a beszédjüket hallgattam, eszembe jutott az, amit kormánya nevében Károlyi Mihály üzent az

IIOArmee-Obercommandónak: „mindenért készséggel vállalom a felelősséget!" Azt is kijelentette, hogy „a magyar népkormány maga akarja a magyar állam nevében a külön békelépéseket megtenni" Eredetileg személyesen készült Páduába, de a hadseregfőparancs­nokság megakadályozta. Tegnap óta az a hír terjedt el, hogy miután az olasz hadak főparancsnokával, aki az entente nevében tárgyal a Monarchiával, nem léphetett érintkezésbe, Franchet d'Esperayhez, a balkáni front parancsnokához fordult. A francia tábornok, mielőtt érdemleges tárgyalásba bocsátkoznék vele, azt kívánja, hogy mindazok a csapatok, melyek a magyar-szerb határokon állnak, vonuljanak vissza tizenöt kilométer­nyíre az ország belseje felé és tizenöt napon belül fegyverezzük le a német csapatokat. Magyar föld fel­adását követelik ... és utolsó barátainkat kellene el­űznünk magunktól, akik még védik a határt, melyet a mieink már nem védenek!... Magyar földet kel­lene feladnunk! Erre csak elutasítás lehet a felelet . . . A hír azonban mást mond: Károlyi kíséretével állí­tólag Belgrádba megy, vagy talán már el is ment. .. Érthetetlen! Hiszen nem álmodtam, valamelyik újság­ban azt olvastam a vezérkar főnökének a jelentésében, hogy az olasz harctéren csapataink a megkötött fegy­verszünet alapján beszüntették az ellenségeskedést. Miféle tárgyalásra készülnek hát Belgrádban?

Nagy lárma támadt odakinn az ajtó előtt. Temér­dek katona tódult befelé. Teát követeltek, durva zsivaj töltötte meg a helyiséget. Elkeseredett hangok hallat­szottak. Az Ausztriából érkező katonák legtöbbje ki­fosztva jön haza. Bécsben vörös gárdák fosztogatják a pályaudvarokon a magyarokat. Elszedik tőlük a háti­zsákjukat, a pénzüket, egyik-másikról lehúzzák a köpö-

A bakancsot, ellopják az élelmiszerüket, még a bicskájukat is. Éhesen, dühösen jönnek haza és köve- telődznek.

Egyszerre megint ott láttam a vörös karszalagos őr­mestert. Elvegyült a katonák közt és egyik-másikkal sugdosódva beszélt. Egy paraszti arcú, ösztövér köz­legénytől megkérdeztem, hogy mindannyian jönnek-e? Hogy nem állnak-e meg a csapatok a határokon az ország védelmére?

— Bizony nem áll meg senki, megyünk haza, még az ágyúkat is ott hagytuk, ahol a hírt kaptuk, hogy nem kell többet katonának lenni. „Az Est“-nek egy gyűrött, piszkos számát kotorta elő zubbonya zsebéből és meg­lobogtatta a kezében. — Ebben az újságban is az van írva, még a hadügyminiszter is azt mondta! Most már béke van.

A „nem akarok katonát látni" tehát már a határ­sorompókhoz érkezett! Ott várnak a végzetes szavak minden úton, amelyen magyar katonák térnek haza, rávetik magukat prédáikra, megmérgezik a lelkeket...

Tizenegy óra felé járt az idő, mire a szolgálatomr nak vége volt. Mikor a kapun kimentem, két embe- állt a fal mellett. Katonák voltak... tisztek. Az egyik izgatottan beszélt és többször a fejéhez kapott. Szinte olyan benyomást tett reám, mintha őrült lenne. — Teljes felszereléssel rendben hoztam haza az ezredet, — mondotta rekedten — jelentkeztem fenn a hadügy­minisztériumban, felajánlottam a szolgálatomat az országnak, azt mondták, szereljek le, menjek haza...

Többet nem hallottam, de ennyi éppen elég volt. Azoktól hát, akik már egyszer ideértek, nem várha­tunk semmit. Talán másutt valahol, távol ettől a várostól akad még valaki, aki összetartja csapatait,aki Budapestnek vonul és szétveri Károlyi csőcselékét. Ennyi reménység maradt meg számunkra, semmi több., A zajos utcákból néptelen, sötét kis utcákon át kanyargóit az utolsó villamoskocsi. A Rókus-kápolná- tól gyalog mentem haza. A Vas-utca tájékán katonai őrjárat lépései hangzottak. Befordultam a kapun. Mögöttem valahol asszonyi sikítás csattant ki az éj­szakai csendből. Mikor futva felértem a lépcsőn, Anyám ott állt az előszobaajtóban és várt. Ki tudja, mióta ?... Nem tett szemrehányást. Pedig láttam az arcán, hogy nyugtalan volt. Csak mikor aludni men­tem, mondotta kérlelve: — Máskor ne maradj ott ilyen sokáig.

November 6.

Qajátságos érzésem van. Olyasmit érzek, mintha egy nyitott seb lenne a fejemben és a vér minduntalan elöntené a gondolataimat, amelyek készülődnek, akarnak valamit, aztán feleúton meg­állnak és zűrzavaros homályba tévednek bele. Meddig lehet az ilyesmit elviselni ? Valaminek történnie kell... Egyre mondjuk ezt és egyik nap csak múlik a másik után. Űj és új szerencsétlenségek híre jön. Mindenütt rabolnak az országban. A kastélyokban, pusztákon, falvakban kószáló orosz foglyok, züllött katonák, fegyencek, kiszabadult rablógyilkosok fosztogatnak a felbőszített csőcselékkel. Kecskemétről, Félegyházáról, Kaposváról, Nagykőrösről riasztó hírek jönnek.

Ma reggel Arad vármegyéből érkezett valaki. Álgyest! Jóformán névtelen kis falu, nyoma sincs a térképeken és nekem mégis megvonagük a szívem. Túl a világosi mezőn, a Kőrös partján, az öreg kert, a régi ház a jegenyék alatt. Kifosztották! És ezen a

H3sorson át, élőn és elevenen, egyszerre megértem Magyarország minden kifosztott kastélyának, minden megrabolt otthonának a szerencsétlenségét. Üszkös falak, üres szobák... Nem volt az enyém az ősi osz­lopos udvarház; mégis hozzányúltak az enyémhez; messze gyermekkorom elmúlt nyarait bántották. Meg­tiporták az utakat, melyeken ha rájuk gondolok, nagyanyám emléke még ma is olykor kézenfogva vezet. Megtiporták a Kápolnahegy lejtőjét, amelyen annyit játszottam hajdan. Betörtek még a kriptába is. Ügy hírlik, megrabolták azokat, akik csendes nyug­vásra gyűltek ott össze nemzedékről-nemzedékre, az alvó homályba.

A fellázított oláh parasztok agyon akarták verni a kastély lakóit. És míg ők bújva menekültek, a falusi tanító vezetése mellett betódult kaszákkal, baltákkal a vad csorda és amit nem vittek el, azt veszett orgiá­ban összerombolták. A könyvtár szép ódon könyveit beletaposták az udvar sarába. A régi dolmányos földes­urak, a krinolinos dámák képeit fejszével hasogatták be, kiszúrták a szemüket, kivágták a vásznat a szívük helyén. A perzsa szőnyegeket darabokra metélték és úgy osztozkodtak rajtuk. Mint a fúriák zúztak, törtek napestig. A százados öreg bútorokból tüzet raktak dáridójukhoz az udvaron. Az öntöző kút medre pedig, a tuják alatt, színültig van darabokra zúzott Alt-Wien cseréppel, metszett poharak kristálytörmelékévei.

Hányszor néztem az öntözőkút vize tükrében a saját gyerekarcomat és öltögettem nyelvet önmagámra, hányszor fogtam pillangót a kút körül és a meleg, rózsaszagú kert napfényes útján, mely a fenyőkön túl, a mély zöldbe vitt. Az utak szélén, ott az öreg árnyékban smaragdos moha bársonyiott. És zöld moha nőtt a kőpadon a kert végében is, ahová ritkán jöttek el játékot zavarni a nagyok. A padra fel lehetett állni és ki lehetett róla látni a bokorsövény felett az országútjára. Puha fehér porban, echósszekerek jár­tak és a bocskoros oláh parasztok megsüvegeltek bennünket, ha észrevették: — Naptye buna! — Integettem nekik. Ismertem az öreg Togyert és Li- szandrut és Petrut, aki az Anyám keresztfia volt. A maguk nyelvén beszéltek, sohase bántotta őket senki, a papjuk, a tanítójuk csak oláhul tudott, de azért a magyar állam is fizette őket.

így volt ez másutt is! A magyar faj nem nyomta el idegenajkú testvéreit, akik zaklatott századokban, mongolok, tatárok, törökök és a saját vérük zsarnokai elől menedéket keresve vándoroltak be. Nem kény­szerítette rájuk senki a mi nyelvünket. Mert ha tette volna, — ma nem lenne többé német, tót, rutén, oláh és szerb az országunkban. Hazudtak, akik mást mond­tak. Mi békésen éltünk együtt. És a nemzetiségek most egyszerre mégis vad gyűlölettel ordítják, hogy agyon kell ütni mindenkit, aki magyar.

Ezért az eredményért két oldalról folyt a szívós, céltudatos munka. Az oláhországi propaganda és Károlyi destruktív tábora két oldalról fúrta meg a hegyet. Középütt találkoztak az alagútban, az oláh agitátorok és az áruló magyarok. Ez is hozzátartozott Károlyi táborának terveihez. Hogy megteremtsék ha­talmuk előfeltételét: a felbomlást, a nemzetiségi vidé­keken agitátoraikkal a magyarokra uszítottak. A faj­magyar vidékeken az osztálygyűlölet csóvájával haj­szolták romlásba a népet. És a vérvesztett nép meg­bódult: a háborús évek szenvedése csúnyán felordí­tott benne.

Sejtette régen mindenki, hogyha a katonaság egy napon hazajön a csataterekről, kérdőre fogja vonni azokat, akik kiéheztették, kiuzsorázták hozzátartozói­kat és meggazdagodtak idehaza, míg ők odakinn szen­vedtek. A háború utolsó éveiben pogromról beszélt az elkeseredett frontkatonaság: „csak egyszer legyen vége a háborúnak**. Leszámolásra készült a nép és ökle lassan, rettentően emelkedett a bűnösök feje fölé.

Egy démoni hatalom most egyszerre félrehajlitotta az öklöt. A temérdek felgyülemlett gyűlölet elhárult a galíciai bevándorlottakról, lánckereskedőkről, uzsorá­sokról, falusi korcsmárosokró! és — a magyar kas­télyokra és udvarházakra, a magyar hatóságokra zuhogott le.

Szégyennel és keserűséggel hallgatom a híreket. A föld népe, itt-ott még a faj magyar parasztság is, a kormány agitátorainak útmutatása mellett feldúlja a fajmagyar urak otthonát. A megtévesztett nép talán önmaga előtt védekezik, mikor ismétli, amire tanítják: „Most köztársaság van, most minden mindenkié.* És jómódú gazdák szekerekkel mennek az urasági udvarokba, hogy elhurcolják azt, ami a másé. A ható­ságok tehetetlenek. A felingerelt nép dühe elkergette a szolgabírákat és jegyzőket. Az ürügy megvolt. A háborús közigazgatás alatt a jegyzők szedték be a termelőtől a búzát, a marhát, ők rendelték ki a hadi­munkásokat. Ők osztották ki a cukrot, lisztet, petró­leumot és a szűkös hadisegélyt, — őket érte a vád, hogy megtartották maguknak a többletet, nekik jutott ki a gyűlölet mindenért. Ez a gyűlölet, mint levezető csatorna kínálkozott oda azoknak, akik a pogromtól féltek. Számítóán felhasználták. A falvak furkósbottal kergettek cl vagy háromezer jegyzőt és sokat agyon is vertek.

így maradtak magukra a községek. A lazítás ered­ményeként papjaikra ekkor már nem hallgattak- tanítóik közül pedig sokat megérintett a métely. A rend felbomlott. És népapostolok álarcában, a Nemzeti Tanács agitátorai: újságírók, pincérek, par­kett-táncosok, moziszínészek és leánykereskedők tódul­tak ki a vidékre. Jóformán a pesti forradalom napján, a főváros mintájára, mindenütt helyi Nemzeti Taná­csok alakultak. Mint egy régi megegyezésben, hang­talan parancsszóra a munkásszervezetek zsidó vezérei, a munkáspénztárak zsidó alkalmazottai, magukhoz sikkasztották a vezetést. Ismerték a jelszavakat, melyekkel ma a tömegekre hatni lehet, összeköttetés­ben voltak a budapesti lázadókkal. Hirtelen beültek a községi elöljárók mellé, terrorizáltak és intézkedtek a fejetlenségben, melyet közvetve ők maguk idéztek elő. A pesti Nemzeti Tanácsra hivatkozva paran­csoltak az elöljáróknak és a községeknek.

Az az aljas igézet, mely a fővárost megbénította, rámeredt szörnyő szemével a vidéki városokra és fal­vakra is. És a megalázó letargiában mindenki enge­delmeskedett. Károlyi forradalmát majdnem kizárólag zsidók csinálták. Nem titkolják, dicsekszenek vele. És telhetetlenül kapkodják be kétes munkájuk díját. Elfoglalnak minden szabad helyet.

A kormányban ma kimondottan három, — tényle­gesen öt zsidó miniszter ül.

Garami, Jászi, Kunft, Szende és Diener-Dénes kezében övék a kereskedelmi, a nemzetiségi, a nép­jóléti és munkásügyi, a pénzügyi és a külügyi tárca. A belügyminiszteri rendőri főosztály révén az ő hatal-mukban van a rendőrség és a politikai nyomozóosztály is, melynek élére hirtelen kineveztettek egy Szilárd- Singer és egy Német-Deutsch nevezetű egyént. — a rendőrség felbujtóit. A hadügyminiszter jobb keze egy zsidó fényképészsegéd: Vágó Jenő, alias Wilhelm Jakab forradalmár. A sajtóosztály főnöke: Simonyi Henry, illetve Steiner Hersch, a sajtó-kormánybiztos: Göndör Ferenc, illetve Krausz Náthán. Javarészt zsidók a Nemzeti Tanács tagjai is. Zsidó a város­parancsnok, a katonatanács kormánybiztosa, a munkás­tanács vezetősége; kizárólagosan zsidók Károlyi Mi­hály tanácsadói és túlnyomóan zsidók azok is, akikkel Károlyi tegnap éjjel csakugyan útrakelt a balkáni front parancsnokához, Franchet d'Esperay francia tábor­nokhoz, Belgrád felié...

Megfoghatatlan utazás! A kormány félhivatalos lapjának, a „Magyarország“-nak ma esti számában eldugva ugyan, de mégis ott van egy hír, amely min - den fegyverszüneti tárgyalást immár feleslegessé tehetne. Szószerint feljegyeztem magamnak: „Az olasz királyi hadsereg főparancsnokságának megbízottai ál­tal, a Szövetkezett hatalmak és az Egyesült-Államok nevében, az osztrák-magyar hadsereg főparancsnok­ságának meghatalmazottjaival megkötött fegyverszü­neti feltételek alapján november 4-én d. u. 3 órakor a szárazföldi, tengeri és a levegőben való ellenséges­kedéseketaz összes osztrák és magyar frontokon be­szüntették “

És ki tudja, hányadszor kérdeztem magamtól, hogy miről akar hát Károlyi és kísérete Beigrádban tanács­kozni ?

Ingerült tiltakozást éreztem a bensőmben. Károlyi Mihály és minisztere, Jászi, Hatvány báró: a Nemzeti

Il8Tanács kiküldöttje; a munkástanács megbízottja. radi­kális újságírók es a katonatanacs képviselőié: Csernyák százados, egy lefokozott tiszt... hogy mernek ezek Magyarország nevében beszélni?

Saiátságos nyugtalanság fogott el. A szobám fala összeszorította a levegőt és közel tolta hozzám a búto­rokat. Ügy éreztem, abroncs zár körül. Szűk lett a hely a ház, a város. Mi történik túl rajta? Útban van-e már a felmentés ? Sietni kell, hiszen a mocsár dagad, emel­kedik, már az állunkig ér, holnapra befulladunk. Nem bírtam otthon maradni. Tennem kellett valamit, ha mást nem, hát menni, rohanni, elfáradni. Az utolsó napok szenvedése, mint egy ostoros, cselekvésre ösztökélt. Saját magam tétlenségét egyszerre nemze­tem nagy, bűnös tétlensége egy atomjának éreztem, részese voltam én is a letargiának és már nem mertem csak a többieket vádolni, már nem csupán tőlük vár­tam, de homályosan, kétségbeesetten várni kezdtem valamit önmagámtól is.

De hát mit tudnék tenni én, aki elvonult és magá­nyos voltam az életemben is, a művészetemben is, aki nem tudok mást, mint a hazámat szeretni és a szépséget hívni a toliammal? Mit használ az, mikor egy egész idegenlelkű város röhög az ember szemébe, ha hazáról beszél ? Mit használ a szépség, mikor milliók taposnak rajta ? . . .

Szerencsétlennek éreztem magamat és szomorúan, tépeiődve mentem előre rosszul világított kis utcákon. A Múzeum-kert rácsa mellett egy tengerész állt. Fegyver volt a vállán és pisztoly lógott a derékszíjján. Szemközt, a régi Országház kapuja előtt, nagy teher­autóról nehéz ládákat hurcoltak be katonák az épületbe.

Egyszerre eszembe jutott, hogy abban az épületben,melyben egykor Deák Ferenc lelke nyilatkozott meg a régi magyar Országgyűlés előtt, most a forradalmi katonatanács ütött tanyát. Szervezője Pogány József, akit Károlyi a katonatanács kormánybiztosává neve­zett ki, ma már olyan hatalom, mely szembehelyezke­dik a hadügyi kormánnyal.

Mi van azokban a ládákban ? — kérdezte elme­nőben egy lompos cselédleány az egyik katonától.

Kötszerek, — felelte a katona és hunyorgatott hozzá, — de a iavát éjjel hozzuU!... Mikor engem észrevett, fenyegetően elállta az utamat:

Ne járjon itt. Le a járdáról!...

Ekkor vettem észre, hogy az autón gépfegyverek vannak és a ládákon két fekete szó ismétlődik: „Vigyá­zat. Töltény."

Linder eldobáltatja a határon a fegyvereket. Pogány pedig fegyvereket és muníciót hordát össze Budapest kellős közepén ...

Véletlen-e ez vagy összefüggés lenne a kettő között ? Az utca eltorzult képe adott feleletet. Idegenszerű arcok haladtak el mellettem, idegen arcok néztek ki a kocsikból, arcok, amelyek hajdan nem voltak itt, amelyek október 31-én bukkantak fel a mélységből és még akartak valarmt...

Soká bolyongtam magányos kínomban. Megker­getett a kétségbeesés. Egyszerre a Duna partjára értem. Előttem az Erzsébet hídja, mint egy tarajos szörny, egyetlen ugrással vetette át magát a folyón. A híd hátán itt-ott lángok égtek. Felette mozdulatlan tömeg­ben állt a Gellért-hegy, alatta folyton csúszó hideg völgy volt a folyó, melynek sodra világtalan, néma hajókat vitt magával. Elvétve egy-egy fekete rév kapaszkodott a parthoz és féllánggal égő révlámpákfénye surrant le borzongva a mederbe. Szél fújt a hegyek felől. Fagyot hoz éjszakára! És akkor majd le- húnyják szemüket a partmenti házak, hogy ne lássanak. A nagy hideg vizen prédaleső kis hajók kószálnak olyan­kor. Lövés dörög. Titoktartóan loccsan a hab .. . Mindenki beszél róla — senki sem akadályozza meg. 1918-ban Pest és Buda között, mint sok száz év előtt a rablóvilágban, fegyveres kalózok tartóztatják fel a hajókat. Tengerész-nemzetőrök fosztogatnak a Dunán!

Magam mögé néztem. A rosszul világított utcák és fekete házak közül, ki tudja melyik rablóknak és gyü- kosoknak a búvóhelye? Bűnt takar a zsivaj a rohanó körutakon, bűnt takar a csend a hallgató sikátorokban. Vér van a városon. Tisza István gyilkosai szabadon itt járnak közöttünk.

Egy idegen ember fordult ki a szegleten. Egyszerre arra kellett gondolnom, vájjon ez volt-e a gyilkos? Vagy a másik, aki az autóban ült és szivarozott. Minden lehetséges. Lépések jönnek mögöttem, hangokat hal­lok. Közöttük van-e az, aki ott járt? Beszéltek-e ott ezek a hangok? A hatósági nyomozást beszüntették. A rendőrség úgy keresett, hogy ne találjon. De Tisza vérét nem lehet felmosni. Az itt marad és vádol.

Fáradtan értem haza. Miért mentem el ? Akartam-e valamit ? Kerestem-e valakit ? ... Hiszen megtör­ténhetett volna, hogy szembe jön egy ismerős arc, köszön, megáll és mond valamit, amitől meg lehetne egy kicsikét nyugodni. Olyasfélét, hogy Kövess haza­térő hadseregével Pest ellen vonul, hogy Mackensen összeszedi Erdélyben a székelyeket. Most már eszembe jutott: egy nevet akartam hallani, egy ember nevét, aki bátor és erős, parancsolni és szervezni tud, aki meg tudja markolni az örvény szélén a végzetet.

Mikor benyitottam a szobámba, odabenn ió és meleg volt. Anyám befűttetett, míg odajártam. A nyi­tott kályhaajtón át kitáncolt a tűz fénye és a parkettába tükröződött. Apró villanó lépésekkel szaladgált a fény a könyvespolcon is a régi kötések aranyán.

Teát hoztak be és Anyám is bejött. Fekete selyem­ruhája nyakán világított a fehér csipkegallér és meg­szokott parfümie finoman terjedt szét a levegőben. A tolongó sáros utcák után olyan volt ez, mint egy halk tiszta ünnep és egy percre megpihentem tőle.

Később vendégem lőtt: gróf Mikes Árminné. A nyugalom megint hirtelen szétszakadt. Fáradtnak látszott, az arca lefogyott, mintha beteg lenne és a szemét elfutotta a könny. Tudtam mindent, ami a lel­kében történik. Erdély haldoklott benne . . .

Hallottad már? — kérdeztem habozva. — Az Egyesült Államok elismerték Oláhország tógát Er­délyre? Jog? ... És ezek, ezek a hazaárulók itt, oda fogják adni.

Mély fájdalom vonagiását éreztem. Az őslakó gőgös székelyeknek bevándorolt oláh pásztorok tógáról be­szél Észak Amerika-, egy olyan fiatal világrész, amely az emberiség számára még nem létezett és sötétbe merülten hallgatott akkor, mikor a magyarságot már egy félévezred joga kötötte Erdély földjéhez . . .

Egy talpalatnyi földet se vehetne el tőlünk senki, ha a hadseregünk megállna a határon.

Ha Tisza István élne! . ..

Ha élne, újra megölnék . ..

Elhallgattunk és egy darabig oly csend volt a szo­bában, hogy a kályha irányából tisztán hallatszott a kihűlő parázs finom repedezése.

összejátszottak ellene mind, — mondotta Mi-kesné, aki közeli rokona volt Tisza Istvánnak és ra­gyogásában és tévedéseiben is hűséges és önzetlen barátja. — Mikor odamentem, — folytatta tompán — még láttam a vérét a hall kövezetén. Egy golyónak a nyoma is ott volt. . . Temérdek vér. Elvérzett, azért lett a halálban olyan borzasztóan fehér az arca.

És a felesége ? ...

Egészen mozdulatlanul ült mellette és fogta a kezét . .. Szegény István, jóformán még ki se hűlt, mikor már jelentkezett egy tiszt. Felmutatott valaminő nyílt parancsot, hogy Linder szárnysegéde és mondta: megbízása van, meg kell nézze: tényleg meghalt-e Tisza? Aztán nem ment el addig, míg saját szemével meg nem győződött. Egy közkatona is volt a kíséreté­ben, azt meg a katonatanács küldte oda. A tiszt bené­zett az ajtón a halottas szobába. Mikor látta, hogy István igazán meghalt, akkor volt benne annyi cinikus merészség, hogy az egész kormány részvétét tolmá­csolja a családnak. Radvánszky Béla mondta neki: nem kérünk belőle. Később odajött a rendőrség részé­ről valaki, egy rendőrorvossal. A látszat kedvéért történt. Hiszen nem kereshetik a tetteseket... Rész­véttáviratot is hoztak Károlyitól és a beszentelés előtt egy koszorút. Kidobták . ..

— De hát miért is nem ment el Tisza?

— Azt mondta, nem bujkál ... — És vendégem aztán elbeszélte úgy, ahogy Radvánszky Bélától hal­lotta, a gyilkosság részleteit.

A végzetes napnak már a reggelén emberek ődöngtek a villa tájékán. Almássy Denise korán érke­zett oda és kérte Tiszát, menjen el a villából valamelyik ismerőséhez, mert nincs biztonságban az élete. Tisza azt felelte: senki házába hivatlanul nem megy. Közben

kinn a Hermina-úton egyre nagyobb csoportosulás támadt. A csőcselék, mely mindig kész, hogy megcsú­folja a nagyságot és a szerencsétlenséget, fenyegetően átkozta Tiszát. Nőtt, zúgott a tolongás. Benyomták a kert kapuját. Nagy lármával katonák tódultak befelé. Egy zsidó vezette őket, aki esőköpenyeget viselt és ré­szegnek látszott. Mikor a villába értek, a vezető könyö­rögni kezdett, hogy négyszemközt szeretne Tiszával beszélni. A katonák a hallban maradtak. Tisza fogadta az idegent. Észrevette, hogy revolver van nála, ás egy mozdulattal jelezte, hogy az ő zsebében is van fegyver. Az ember erre meghunyászkodva csak azt kérdezte tőle, nem rejteget-e valami hadbírót, aki neki ellensége s akivel végezni akar. Azért hord magánál revolvert. Tisza mondta, hogy nála senki elrejtőzve nincs. Ezután az ember és a katonák elmentek. Helyszíni szemlét tartottak vagy meg akarták-e ölni már akkor ? Lehetséges ...

Nagyváradon, Kaposvárott és egyéb vidéki váro­sokban délután három órakor, tehát mikor Tisza még élt, elterjedt a híre, hogy meggyilkolták. Pesten, a kül­városokban már délelőtt beszélték, Pékár Gyula egy újságírótól hallotta, hogy Kéri Pál, Károlyi bizalmasa, az Otthon hírlapírók körében négy óra tájban kihúzta az óráját és többek füle hallatára mondotta: Tiszának már csak másfél óra az élete.

A csendőröket, akiket Tisza őrizetére még a Wekerle-kormány rendelt a villába, október 31-ikére kicserélték. Jj emberek jöttek oda. Ezek az emberek nyugtalankodtak. Őrmesterük kérte, hogy Tisza erő­sítésről gondoskodjék. Tisza azt felelte, nem ő hívta őket, így hát ez nem rajta áll. Délután az őrmester azt mondta, hogy elmennek. Telefonálni nem lehetetta villából, a telefonközpont felelt, de nem kapcsolt. Minden összejátszott. A házbeliek aztán nem látták többé a csendőröket. Ott maradtak, de nem mutat­koztak. Közben Tisza sógora, Sándor János jött és unokaöccse, Radvánszky Béla báró. ők hozták hírül, hogy a város forrong és Károlyi Mihály kezében a ha­talom. Tisza el akart menni a munkapárti körbe, hogy híveit irányítsa. Felesége kérlelte, ne tegye. így hát Sándor Jánost bízta meg, menjen helyette ő és kérte unokaöccsét is, kísérje el sógorát.

Kinn egészen besötétedett. A csőcselék egyre fenyegetőbben morajlott. A kert kapuját feszegették. Távol lövések dördültek. És a villa segítséget már se­honnan sem várhatott. Körülkerített szörnyű siralom­ház lett, amelyből nem vitt többé sehová út. . .

Hol voltak ekkor Tisza István hívei és barátai? A golgotái órában csak két asszony osztozott vele. És ezalatt a história halkan-halkan feljegyezte magának a két asszony nevét.

Öt óra tájban lehetett, mikor kinn az utcán erős- bödött a lövöldözés. Aztán csengetés hallatszott. Az inas berohant. Jelentette: nyolc fegyveres katona jött a házba. Két katona ezalatt lement a csendőrökhöz és a Nemzeti Tanács nevében lefegyverezte őket. Nem álltak ellent. Nyolc ember megadta magát kettőnek . . . Az inas közben sírva rimánkodott gazdájának, menekül­jön, ugorjék ki az ablakon. Tisza a legény vállára tette a kezét: „Köszönöm, hogy olyan hű cselédem voltál. Áldjon meg az Isten!" — Aztán néhány pillanatig magukra maradtak ők hárman. Ő és a két asszony. „Nem ugróm én sehová, ahogy éltem, úgy fogok meg­halni", — mondotta, revolvert vett magához és ki­lépett a hallba. Felesége és Almássy Denise vele men-tek. Odakint felemelt fegyverrel katonák álltak. Ciga­rettáztak. — Mit akarnak? — kérdezte Tisza.

— Gróf Tisza Istvánt keressük. — Én vagyok. — A katonák rárivalitak, hogy tegye le a revolvert. Tisza a nap folyamán többször mondta, védekezni fog, ha segíthet vele magán. Ekkor az emberek felszólítására letette a fegyvert. Ezzel a mozdulatával mondotta meg, hogy teljesen reménytelennek tartja a helyzetét. Nem volt gyönge egy pillanatig sem. Erős és bátor volt, mint egész életében. Hű maradt önmagához. Nem kérte az életet, belenézett a halál szemébe. Az egyik katona szónoklatot tartott. Mondta, hogy ő az oka a háborúnak és ezért lakolnia kell. Ennek a közkatonának kifényesített körme volt. . . Egy másik arról beszélt, hogy nyolc éve katona és Tisza az oka. Ő pedig azt felelte: — Én nem akartam a háborút. — Ebben a pillanatban benn a sötét lakásban ütött egy óra. Valamelyik katona elkiáltotta magát: — Ütött az utolsó óra! És a gyilkosok cigarettázva sortüzet adtak. Egy golyó Tisza mellét érte. Elő^^l^^l^ott . . . Almássy Derűse is meg­sebesült és összeesett. Tisza már a földön feküdt és akkor még egyszer belelőttek. Aztán otthagyták.

Egy ízléstelen bérvilla halijának gyér világításában, puskaporfüstben elterülve, feküdt a földön a haldokló Tisza István és a hatalmas kéz, mely egy birodalmat kormányzott egykor, utolsó mozdulatával gyöngéden azoknak intett, akiket szeretett:

— Nyugodjatok meg... ennek így kellett lennie. És meghalt úgy, ahogy élt.

Titáni végzete betelt. Az élet és halál itt nagyobbat teremtett, mint a görög tragédiaírók zsenijének a kép­zelete. Egyetlen véres, keserű emberi sorsba bele­tükrözte magát egész fajának és nemzetének végzete.

I2ÓTisza ledőlt, mint a zuhanó tölgy és magával tépte a földet, melyben a gyökere élt. Amíg iábon állt, senki se tudta, milyen nagy. Mint a fát a rengetegben, csak akkor lehetett megmérni, amikor kidőlt.

Tisza István meghalt, abban az órában, amelyben meghalt Magyarország. Azok, akik megölték, abban az órában fognak meghalni, amelyben Magyarország újból feltámad.

November 7.

T_Tajnali szolgálatom volt a Keleti-pályaudvaron. A x Sötét reggelen indultam el hazulról. Az eső szitált. A gyér lámpák alatt az elhanyagolt, lucs­kos aszfalt olyan volt, mint egy óriás állatnak lenyúzott, rücskös bőre. A kapuk még zárva voltak és az alvó házak előtt ládákban, kosarakban állt a szemét. Az utcák homályán elvétve kullogott át egy- egy koránkelő. A villamoson munkások ültek. Szem­közt, egy nehéz, durva arcból két rosszindulatú szem meredt reám. Koronás vöröskeresztes jelvényemet nézte a kabátomon.

Ne hordja azt, most már nincs korona.

Nekem van és én ez alatt a jelvény alatt dolgoz­tam egész háború idején. — Az ember morgott, de nem szólt hozzám többet. Később hallottam meg, hogy az irgalomnak ezért a jelvényéért egy hölgynek a képébe ütöttek az utcán.

Kinn a pályaudvaron ijesztő, sűrű zűrzavar höm- pölygőtt. Visszhangozva, zsúfolt vonatok futottak be az üvegezett boltozat alá. A kocsik olyanok voltak, mint a romok, falaikon lövések nyomai látszottak. Nyílt pályán rablóbandák lövik a vonatokat.Az abla­kokat bezúzták, a megmaradt lépcsők leszakadoztak.A befutó vonatok tetején, a lépcsők hágóján, még az ütközőkön is emberek álltak a csípős hidegben. Ordí- tozás hallatszott. Rendetlen bomlásban tódultak a hazatérő katonák ezrei.

A perron betonozott padlóján, a tenyérnyi vastag behordott sárban temérdek aprózott lépés csámcso­gott a tolongásban. Az alig megürült kocsikat roham­ban lepték el az orosz foglyok, oláhok, szerbek.

Hazamennek. Haza...

Lökdösték egymást, káromkodtak. A kocsiablakokon másztak be, mert az ajtókon át már nem fértek. Egy állomási alkalmazott mondta, hogy a háborúban 30.000 ember volt a pályaudvarnak a napiforgalma. Most egy nap alatt 200.000 ember jön és megy. És a vonatok, amelyek 1500 utas befogadására képesek, most 9000 embert szállítanak. Életveszélyes az utazás. A vasúti személyzet kidűl a kimerültségtől. A tenge­lyek nem bírják a túlterheltséget. És a fejvesztett káoszból minduntalan rettenetes szerencsétlenségek híre jön. Az olasz frontról visszaözönlő katonák százait lesöpörte a vagonok tetejéről az alagutak torka. Hullák feküsznek a hazatérők útján.

Fújtatva megint egy vonat érkezett. Menekülteket és katonákat hozott a védtelen határokról. A mene­kültek nyomán hírek terjedtek. Cseh bandák, itt-ott reguláris katonaság tört be a Felvidékre! Minden úgy hat, mint egy-egy vészkiáltás! Trencsénben meg­szállták a csehek a határ mén tét! Pozsony előtt vannak! Amerre mennek, útjukban elkergetik a magyar hiva­talnokokat, túszokat szednek...

Egy nagybecskereki asszony jajgatott. Olyan pana­szosan, elnyújtva, mint mikor a szél siránkozik a kéményben: — Jaj... jaj... már a szerbek kezén vana város. Újvidéken is rabolnak. Verscc is az övék és senki sem áll ellent... Csak a német katonák szedik fel a síneket. — És az oláhok... az oláhok!... Szív­szaggatón felzokogott egy székely asszony. — A kor­mány pedig megtiltja a fegyveres védekezést. Miért, de hát miért ?... Ki tudna ilyesmit megérteni ? Egy galíciai lövészárokért, meg a Karszton egy szikláért ezer meg ezer magyar halt meg! A hazai földet nem védi senki! Ahol megkísérelték a védekezést, oda fenyegető parancs ment le Budapestről.

A kormány olyan utasítást ad a vidékre, hogy az idegen csapatokkal szemben nem szabad ellenállást kifejteni. Érjék be a hatóságok az elvi tilatkozással, a lakosság pedig maradjon szépen nyugton a hely­ségekben. Ne helyezkedjék szembe a megszállókkal!... És oda, ahol ez a parancs nem használ, Budapestről tengerészkülönítmény érkezik. Szökött fegyencek és rablók és ezek lefogják a hazafias ellenállás szervezőit. A védelemre szervezkedő nép közé pedig agitátorok lopakodnak: pesti zsidók, akik lázítanak és fosztoga­tásra izgatnak. Szegény, elbolondított fejével csődül köréjük a nép. Aztán hamar megy, az agitátorok azt mondják nekik, béke van és minden a tietek. A tömeg megbódul. Nem törődik többé se hazával, se ellenség­gel. Nincs többé ellenállás és minden harag a hatósá­gok és urak ellen fordul. A csőcselék rabolni kezd. Zűrzavar támad és a felfordulásban mindig akad valaki a kormány hívei közül, aki a rend helyreállításá­nak az orvé alatt behívja az ellenséget.

Egy idegen fegyveres járőr bevonul. Nyolc-tíz ember és kitűzik a zászlójukat és leverik a magyar címert. A mieink pedig csak nézik, nézik, mintha alvajáró őrültek lennének...

így mondják el, akárhonnan jöjjenek, mindannyian. És ellenséges kézre kerül egyik magyar város a másik után. Amit ezer éve tartunk, elvész egyetlen óra alatt és az idegen megszállások, mint a hullafoltok terjed­nek Magyarország testén; sokasodik a veszendő fal­vak és városok neve^. Vad, kétségbeesett segély­kiáltás fuldoklik szüntelenül a mellemben: Hát nincs senki, aki megmentsen bennünket!

Menekültek hömpölyögtek el mellettem.

Kifosztották a házunkat! Felgyújtották a kunyhón­kat... Két férfiember félmeztelen aggastyánt emelt ki egy marhaszállító kocsiból. Szép, előkelő vágású, ősz feje ide-oda lóbálódott, amint vitték. És az arca olyan volt, mint a viasz. Honnan jönnek? Már senki sem kérdi. — Mindenünnen, köröskörül!... És a szállodákba, fűtetlen szükséglakásokba, hideg iskola­termekbe zsúfolódnak a menekültek. A pályaudvaro­kon pedig poggyászhegyek nőnek a szabad perrono- kon. Egymásra dobált rettentő halmok, családok, emberek megmaradt vagyona. Abroszba kötött batyuk, ruháskosarak, teletömött gyerekkocsik, angol bőrön­dök, tyúkólak, kofferek, tarisznyák. Szédülés fogja el az embert és a siralmas hegyek nőnek óráról-órára, vad rendetlenségben...

A bejárat felől megint oroszok jöttek. A mi kato­náink puskatussal tuszkolták az embereket. — Előre ruszki!... Nehéz állati bűz kavarodott mögöttük. A halomra hányt ládák körül kétségbeesett férfiak tolongtak. Egy ökölnyi fiú nagy, régi bőrtáskát von­szolt. Egy feltört koffer előtt öreg dáma térdelt a piszokban. Cobolyprémes bársonykabát volt rajta és egy paraszti kendővel volt bekötve a feje, úgy ahogy hirtelen menekülhetett. Hangosan sírt és tördelte kétsovány kezét. Mindenét ellopták az úton. Senki se figyelt rá. Gyerekek sikítoztak és nem tudták meg­mondani, honnan lőttek. Az anyjukat keresték, el­vesztették menekülés közben. Az egyik vagonban agyonnyomtak egy kis leányt a zsúfoltságban. Holtan vitték katonák egy hordágyon. A túlsó oldalról, a síneken át, egy asszony jött futva: furcsán ugrott és a haja lobogott őrült szeme előtt. Felsikított. Még nem ért oda, de látta és mégis tudta: Az övé volt, az övé...

Ezalatt a fal mellett ólálkodó lengyel zsidók alku­doztak... Rávetették magukat a hazatérő frontkato­nákra, olasz pénzt vásároltak tőlük. A kijáratnál fegy­veres tengerészek lármáztak és elszedték a bátyus parasztasszonyoktól a tojást meg a zsírt. Vörös kar­szalagos agitátorok, a katonatanács emberei, lázító cédulákat osztogattak, az egyik beszédet mondott. A katonák körülállták, figyeltek is, nevettek is, a fejüket vakarták és mire odébb mentek, már nem tiszteleg­tek a fellebbvalóiknak.

Egy vonat fütyült és úgy jött, mintha menekülő lett volna maga is, nagy futás után rongyosan, lihegve jött és megint ömlött az ember. Sebesült katonák vonszolták szegény testüket az üdítőállomásra. Egyik­nek újságpapírba volt csavarva a lába. Lehúzták a bakancsát a vörös gárdisták az osztrák határon. Mene­kültek jöttek. Volt tűzhelyük és volt hazájuk... Minden elveszett! Kitágult szemükben az éhség kö- nyörgött és úgy nyújtották ki a kezüket egy darab kenyérért, mintha koldulnának.

Károlyi mit tettél ?...

Bódult fejjel mentem hazafelé. Az utcai gázlámpákat már régen kioltotta a reggel. A szürke nappali világosul

Fogságban szinte mániákusan néztem az elhaladó szürke arcokat. Vájjon menekültek-e ezek is? Körülöttem lerongyolódott és piszkos volt a város. A házakon szomorú, kormos zászlók fityegtek a hideg levegőben. Még mindig ott voltak és szörnyű hazugságokat mondtak.

Elvesztettük a háborút. Magyarországba idegen csapatok törnek be, tízezernyi menekült tántorog az utcákon és Budapest ünnepli árulóit és lobogódíszben áll összeomló országa közepén.

November 8.

x A szél befütyült a kéményekbe. A budai utcák ásítva dideregtek a házak között. A hűvösvölgyi villamos jóformán néptelen volt. Odakinnről régen beköltözött mindenki és árván álltak a házak. Az erdőből fejszecsapások reccsentek ki. Az út men­tén fát loptak, vacogó városi emberek. Lerongyolódott hivatalnokok, tanítók, asszonyok szedtek rozsét az avarban. A hegyekben időnkint lövések dördültek. Az elszéledő katonaság ezrei magukkal vitték a fegy­vert és most szabadon vadásznak szerteszét az ország­ban. Vadorzóktól népesek az erdők. Vérnyomok lát­szanak. Dög rothad. Magyarország híres vadállománya kipusztul nemsokára.

A villánkhoz értem. Körüljártam a magára ha­gyott házat. Még nem törtek be. Az utakon ostort csa­vart a szél az őszi levélből. Száraz csörgés hallatszott mindenütt és a csupasz fák gallyai összeverődtek a mozgó levegőben. Egy öreg asszony haladt lefelé az úton, vékony selyemszoknyáját fújta a szél. Valamikorjobb időket élhetett* most rőzsét vitt a hátán: — Nem kapni fát odabenn. Mi lesz e télen ? Megfagyunk . . .

Visszajövet újságot vettem a villamos ablakából. Sok kéz nyúlt ki az ablakon. Szemben egy fiatal tiszt­helyettes is vett magának lapot. A letépett rangjelzés látszott a gallérján. A jóérzésű tisztek most már nem viselik az egyenruhát. Szinte szégyen lett belőle, csak az hordja még, akinek nincs más egyebe. És ez olyannak látszott. Különben csupán a háború egykori bujkálói, szökött katonák és nemkatonák járnak uniformisban.

Olvasni kezdtem a déli lapot.

Belgrád . . . Eltűnt körülöttem minden. És az újság nyomtatott betűin túl előjött messze emléke­zetemből a szerb város. Újra láttam a délvidéki Duna hömpölygését, a hajóállomást, a fellegvárat, Hunyadi egykori dacos magyar erődjét; a konakot, a fák között és túl a városon a kis kolostort, melyben olajfestékkel mázolt hajópadló alatt jeltelenül fekszik összekasza- boiva az utolsó Obrenovics, a megcsonkított szerb asszony, Drága királyné mellett. Aztán a Topcsider kertje jutott eszembe és egy keleties piszkos kioszk, amely előtt szerb cigányok hegedültek és énekeltek hozzá. Ragyogó oroszos egyenruhában kis asztaloknál tisztek uzsonnáztak. Fokhagymát ettek kenyérrel. Egyik-másiknak érdemrend volt a mellén. Egy szerb ember nagyon büszkén magyarázta, hogy ezt a kitün­tetést csak azok viselhetik, akik részesei voltak Obre- novits Sándor meggyilkolásának ...

Rosszul kövezett utcákon állatcsordák ügettek. Trágya, piszok, poloskák, ételhulladékok és legyek, kékfényű, nagy legyek. A Skupstina . .. Mialatt ott jártam, a magyar Országházra kellett gondolnom. A két épület a két nép múltjának és kultúrájának a valló­mása. A mienk egy gótikus kővirágzás, mely oda ereszti le gyökereit a Duna medrébe, ahol zsongó fejedelmi ágyban első honfoglaló ősünk, az az Attila alussza ezer­ötszáz esztendős nagy álmát, akinek adót fizetett Róma és Bizánc. A szerb parlament, mikoriban láttam, is­tállószerű pajta volt. Padok álltak benne és vörcs- fehér-kék zászlószövetek kapaszkodtak a falon. Leve­gője birkaszagú és fokhagymabűzös volt, légypiszok­tól voltak homályosak az ablakok.

Azóta, hogy ott voltam, sokat szenvedett a kis balkáni rezidencia. Mackensen és Kövess katonái jár­tak győzelemben a romok között. Most koldulva jár ott Károlyi és Jászi, a munkás- és katonatanács kikül­dötteivel.

Miért mentek oda? Miért éppen oda? A villamos kerekei zakatolva ismételték tovább, miért, de hát miért ?

A hivatalos híradás szerint a francia tábornok fenhéjázó volt és kíméletlen. Átvette Károlyi memo­randumát, hátat fordított és becsapta maga mögött az ajtót...

Felderengő, piszkos világosság az a memoran­dum, mely elpanaszolja, hogy Károlyi kormánya hiva­talba lépésének első huszonnégy órájában felajánlotta az entente-hatalmaknak az azonnali fegyverletételt, de ajánlatát a közös Armee-Oberkommando nem továb­bította. Elzárta Magyarországot a hatalmakkal való érintkezéstől, szétszakította a telefonvonalakat. És Weber tábornokot bízta meg, hogy Diazzal, az olasz hadak főparancsnokával a régi Monarchia nevében tárgyaljon. Károlyi memoranduma tiltakozik ez ellen, mert szerinte: „a független Magyarország nevében senki más nincs jogosítva tárgyalni, mint a magyar nép követei". — „Ez az oka mai megjelenésünknek" — mondja végszavában a szégyenletes emlékirat.

Tehát senki se küldte, senki se hívta azokat, akik a magyar nép követeinek merték nevezni magukat. A kártyás Károlyi Mihály kártyázik Belgrádban. Bű­nös játékot játszik. A maga hasznára csal, az országnak veszít.

Kezemben furcsán táncolt az újság, mialatt a me­morandum szövegét olvastam. Hasonló okmányt em­berek saját országukról még nem írtak soha. Fegyver­szünetet mentek kérni a számunkra és ugyanegy lélek- zetben vádat emeltek ellenünk az ellenség előtt: „El­nyomtuk a nemzetiségeket, zsarnokai voltunk a sza­badságnak . . Olyan érzésem támadt, mintha hirte­len öntöttek volna valamit a torkomba, amit nem bír­tam bevenni. Egy darabig sebesen kellett nyelnem és a halántékom lüktetett. Aki ezt az iratot megírta, az gyűlölve hazudott, akik pedig átadták, azok vagy hü­lyék vagy gonosztevők.

A francia tábornok a memorandumra adott vála­szában rettentően sértő és lenéző volt. Gyalá:^^^! őket alázzák meg és mi viseljük a szégyent. Franchet d'Esperay minden szavával arculütötte Károlyit és kíséretét. Milyen mérhetetlen megvetést érezhetett d'Esperay a régi comtéi nemes, a hazaszerető katona a hazaáruló Károlyival és bolsevista, internacionalista társaival szemben.

Munkástanács .. . Katonatanács ...

Vájjon Jászi sémita fején és Hatvány faunszerűen zsidó arcán jártatta-e tekintetét, mikor azt mondta:

— Önök csak a fajmagyarságot képviselhetik, nem pedig Magyarország népét...

Aztán felelt a delegáció emlékiratának arra a zsur­naliszta-fantáziával kigondolt ravaszkodó mondatára, hogy: „Magyarország november elseje óta nem ellen­séges ország többé, hanem semleges fold ..

A magyarok együtt mentek a németekkel, együtt fognak meglakolni és fizetni. — És felelt azok­nak is, akik a magyar Parlamentből a haldokló Magyar­ország felett azt kiáltották: „mi entente-barátok va­gyunk” és felelt Károlyinak is, aki hatalma érdekében Prágával, Bukaresttel és Belgráddal csinált politikát.

Magyarországnak ellenségei a csehek, tótok, oláhok, jugoszlávok, — mondotta a tábornok. — Csak intenem kell nekik és önök elpusztulnak.

Szinte kényszeríteni kellett a tekintetemet, hogy szégyenben és haragban tovább olvasson.

A fegyverszüneti feltételek szövege következett... Feltételek? Nem feltételek, hanem bosszútól és gyű­lölettől lihegő parancsok, melyeket egy felfegyverzett haderő vezére megvetően diktált a fegyvertelen állam nevében önhatalmúan odatolakodó küldöttségnek.

Képtelen agyrém... A magyar kormánynak az ország keleti és déli vidékein nagy területet kell ki­ürítenie. Magyar földet kell kiszolgáltatnunk a balkáni haderőknek. Oda kell adnunk a Szamostól a Maros- Tisza vonaláig, a Duna folyásától a horvát-szlavón határig azt, ami ezer év óta a mienk.

Tizennyolc pont... tizennyolc ökölcsapás egy nemzet arcába. Ezek után Magyarország nem ország többé, csak préda, amelyre rátipornak.

Szegény hazám és szegények mi valamennyien ... Egyszerre nem láttam többé világosan a betűket, mintha valami elömlött volna felettük, olyanok lettek, mint a kövek a patak medrén, lenn, mélyen a víz alatt. Megtöröltem a szememet és hirtelen felpillantottam.Látta-e más is ? A kis tiszthelyettes nem látta, ö is sírt. Lehorgasztott fejjel ült és az újságot marokra gyűrte a térdén. Körülnéztem. Az arcok megváltoztak, mi­alatt az újságot olvastam. A többiek is elolvasták. Izga­tottan, idegenek kezdtek beszélni egymással: — Min­dig azt mondták nekünk, csak Károlyi tud jó békét hozm. Meghozza két nap alatt. Azt mondták, csak ő menthet meg . ..

Az elbolondított emberek, mintha egy pillanatig eszméletre tértek volna. Ijedt csalódás, panaszkodó elkeseredés zsibongott a villamos kocsiban. Legtöb­ben dühösen szidták a francia tábornokot, újszerű megjegyzések hangzottak el Károlyiról is. Valami fel­derengett ... Vagy csak a magam látásását képzeltem bele a többiek szemébe ?

— Még sincs úgy, — mondotta egy úr a szom­szédjának — nem kell elhamarkodottan ítélni. És fenn­hangon olvasni kezdte, hogy a kormány békeküldött- sege feltételekhez köti a fegyverszüneti okmány alá­írását. A feltételeket táviratba foglalta, melyet Franchet d’Esperay útján továbbit Párizsba. — Hiszen világo­san itt áll, — folytatta az úr — a kormány csakis abban az esetben írja alá a megállapodást, ha az entente- hatalmak a békekötésig biztosítják a magyar állam ha­tárait. A békekötésnél pedig majd eligazítja Károlyi a doigot. Bizalmas emberei mondják, hogy mindent keresztül tud vinni Párizsban. Hat hét alatt békét teremt.

A kimerült emberek belekapszkodtak a szavakba. A tiltakozó távirattal még eltolódott a végleges rossz... És azok, akik az előbb még izgatottan beszéltek, ön­csaló optimizmussal altatták el fáradt testükben a lel­kűket. Csendesek lettek. Szorongtak, tolakodtak és ki­néztek az ablakon. Egy asszonyság hangosan aszott. A hátam mögött a drágaságról beszéltek: Megint fel­ment a burgonya ára ...

Mikor hazaértem. Anyám a kis zöld szobában ült az ablaknál. Tétlenül ült a félhomályban ő, aki mindig tett valamit. Az ajtó nyílására felém fordult és kissé felemelte az arcát, hogy megcsókoljam. A szürkületen át is láttam jó kék szemét, melynek tekintete az évek dacára fiatal és tiszta maradt. Most végtelenül szomo­rúan nézett rám. Az asztalon egy déli újság feküdt mellette.

Olvasta? — kérdeztem.

Olvastam ...

November 9.

Nagy fehér plakátok kapaszkodtak a házak fa­x Iára. Végesvégig az utcákon új plakátokat ra­gasztottak ki megint. Odatapadtak a kirakatok üveg­jére, a kávéházak ablakára. Ott voltak a mozgó- színház-reklámok között, a hirdetési oszlopok hasán és nem voltak sem „Parancsok*", sem „Rendeletek", sem „Kiáltványok". Messziről láttam, egy szó feke­téiéit a papirosokon: Ballada.

Egy régi szelíd szó, mely mintha elmúlt napokból jött volna, hogy mondjon valamit az új napoknak: Ballada . . . Odakapott a tekintetem, de még nem érte el az apróbb sorokat. Át kellett vágnom az utca közén. És mialatt mentem, csak kérdeztem magamtól:

Az van-e a balladában, amire várok, a magyar kín hördülése? A szenvedésünk lázadó kiáltása? Kiírta? Valaki a régiek, vagy az újak közül? Vagy a költő, aki tüzet segített rakni atyja ősi telkén és megtévedetten együtt csinált „forradalmat" Hatvany-Deutsch báró-val, Lukács-Löwinger Györggyel, Pogány-Schwarz és Landler elvtársakkal? Megtért-e fajához a megtévedt és felordít benne az elárult magyar föld, amelybe bele­harapnak a balkáni rablók? Vagy ő, a másik szól-e, áld a hontalan Dante fájdalmát bele tudta érezni a mi nyelvünkbe, aki rímbe tudta szedni azt, amit a rónák viharja rivall?

Nem ők, nem a magyarok szóltak. Goldglantz- Erdős Renée verse émelyítette a levegőt, melyet a kor­mány kiplakátoztatott az egész városban.

„Eiméne Belgrádba jó Károlyi Mihály

.. . bús Károlyi Mihály . . .

... nagy Károlyi Mihály . ..“

És ezt ma odaragasztották minden budapesti ház falára. Átlátszó játék. A Ballada részvétet akar kelteni Károlyi Mihály iránt, nehogy harag támadhasson az emberek lelkében: ő reá akarja terelni a szánalmat, nehogy önmagát kezdje szánni a nemzet. Mintegy parancsszóra, jóformán az egész fővárosi sajtó is ugyanilyen értelemben ír. Az újságok szinte elleplezik a fegyverszüneti feltételeket és a francia tábornok nyers lenézését állítják előtérbe. Cikkeiben Károlyi a nem­zetért szenvedő vértanú lesz.

Az utca népe megállt, olvasta a balladát és itt is, ott is hallatszott: Szegény Károlyi Mihály. De mialatt mondták, fojtottan, keserűen hírek szivárogtak szerte a városba, amelyeket nem lehetett megállítani. Terjedt a belgrádi nap valósága s ökölbe szorult tőle az em­ber keze.

Franchet d'Esperay Szalonikiből érkezett repülő­gépen Belgrádba a találkozásra. Díszőrséget állított a

1'39szállása elé. Díszbe öltözött, mellére tűzte összes ki­tüntetéseit és úgy togadta azokat, akikröi azi velte, hogy Magyarország küldöttei. Károlyi Mihály és tár­sai sportsapkával, térdnadrágban és gamasliban jelen­tek meg. Mintha futbail-mecsre mentek volna a Nép­ligetbe. A tábornok meglepetve mérte végig a társasá­got. Rideg és lenéző lett. Kezet nem adott senkinek, összefonta mellén a karját. Kezdetben megütközéssel, majd ironikusan hallgatta végig Károlyi tökéletlen beszédét. Miután pedig átvette a Magyarországot vá­doló memorandumot, melynek Jászi volt a szerzője, a lámpa fénykörébe állította a küldöttséget és figyelme­sen megnézte egyiket a másik után. — „Vous étes Juif?“ — kérdezte Hatványtól, aztán Jászira pillan­tott, aztán Károlyira: „És maguk is zsidók?“

Leplezetlen ellenszenv tükröződött az arcán, mikor Károlyi, mint a forradalom vívmányait, bemutatta neki a munkás- és katonatanács két kiküldöttjét. A katonatanács képviselőjének, Csernyák századosnak, kérdőn mutatott a gallérjára, melyen hiányzott a rang­jelzés : „Vous étes torabés si bas ?“ — és bólintás he­lyett gőgösen hátralökte a fejét, sarkon fordult és ott hagyta őket. Elment ebédelni tisztjeivel, a nélkül, hogy meghívta volna a küldöttséget, pedig, mint ők mond­ják,az asztala számukra is terítve volt.

Az öndelegátusok elképedve meredtek egymásra. Hogyan fogják ezt bejelenteni az elbolondított és meg­csalt országnak, mellyel Károlyi és sajtója hosszú hó­napokon át elhitette az „entente-összeköttetések" és a „jó béke" meséjét?... Ijedtükben egymást okolták és valamelyik azt mondta Károlyinak: „Pesten úgy ünnepeltek, mint egy félistent és most úgy bántak veled, mint egy kutyávaa..

Károlyi és társai aznap éhen maradtak Belgrádban, Francnei d'Esperay tábornok pedig, miután megebé­delt, tábori egyenruhába öltözött és kemény szavak kí­séretében átadta a deputációnak a szörnyű, lealázó fegyverszüneti feltételeket.

Ez történt Belgrádban november 7-én. Egy nappal később, tegnap este pedig Budapesten, a Keleti pálya­udvaron összegyűltek a kormány tagjai a delegáció ünnepélyes fogadására. Károlyi Mihályné, Jászi Osz- kárné és a többi „forradalmi nő“, mint ahogy ők ma­gukat nevezik, szintén ott voltak. De az ünneplők hiába vártak. Károlyi és kísérete félt... A ferencvárosi kis pályaudvaron megállították az udvari vonatot, suttyomban kiszálltak a s rosszul világított állomáson hamarosan elszéledtek.

Hátsó ajtón így szöktek be a belgrádi szégyennel a megcsalt városba.

November 10.

Ozürke ólmos eső esik. Szemközt az elhanyagolt öreg házról egy nagy darab meglazult vakolat csattan le a mélybe és szétrepül az utca asz­faltján. Vasárnap van. Az utcában senki se jár. Csak az eső megy el az ablak előtt. Elmegy és fátyolosán újra jön és ír valamit az üvegre.

Semmi se történik.

A köztársasági párt ma délutánra népgyűlést hirde­tett. A szervezett munkások és szerveződő munkakerü­lők, a katonatanácsok, a tisztek és altisztek ... gyűlé­sek mindenütt. És mindenütt a népfönségről, jogok­ról, demokráciáról, függetlenségről és szabadságról szónokolnak. Csak Belgrádról nem beszél senki. Nincs tiltakozó felvonulás és népgyűlés a fegyverszüneti fel-lételek ellen! A belgrádi szégyenről hallgat a város, mintha nem lenne köze hozzá, mintha kiégett volna az önérzete. Károlyi hűbéres újságai megint egyszer elhódították hazugságaikkal a tömeget. És a tömeg bu­tán és egykedvűen megy a tegnapi úton tovább. Vak birkanyájak és megvakított ökörcsordák, beláthatatlan világtalan gulyák követik törtetve elvetemült kolompo- sukat a szakadék felé.

Ők mennek, de hát hol tétovázik az, akinek jönnie kell?

Az eső kísértetiesen ír az ablakomra, a szem­közti ablakokra is ír valamit. Különben semmi se történik.

Semmi?... Rendetlenség lehet a fejemben, hogy ilyesmit bírok gondolni. Hiszen mindennap összedűl valami, ami mindig volt, amióta vagyok és azelőtt is volt, régen azelőtt ... Nem lehet felfogni. Csak ol­vassa az ember a híreket és mire elolvasta, kép­telennek rémlik az egész és mindig újra vára­kozás támad az agyunkban, furcsa, félőrült várako­zás. Talán felnevet valaki a csendben. Vagy egy hang szólal meg és erősen, biztosan mondja, hogy nem igaz és úgy van minden, ahogy volt. Hasztalan várunk . .. És megint csak azt kezdjük hinni, hogy semmisem történik.

Pedig a királyhű Bajorország elűzte Lajos királyt. Szászországban a munkások és katonák tanácsa kiált­ványt intézett a néphez : „A királyt megfosztottuk trónjától, a Wettin-dinasztia nincs többé!“ Baden el­kergette uralkodólát, a hesseni nagyherceg a csőcselék foglya. Wíirttemberg, Braunschweig, Weimar ... Ősi trónok, legendás régi udvarok, kultúrközpontok, mű­pártoló kis rezidenciák omlanak össze percek alatt,mintha egy száguldó gyűlölet döntene fel mindent, amu keletről nyugatra a múltból lábon talált.

Mind trónvesztettek a hű német fejedelmek. Csak az az egy visel még koronát, aki hűtlen volt. A Hohen- zollern odalenn Oláhországban. És a császár holland földre menekül boldogtalan birodalmából.

Vilmos császár lemondott a trónról!... Ahogy terjed és száll a hír, még ott is, ahol gyűlöletben várták és diadalordítással fogadják, a múlandóság borzongása fut el tőle az arcokon.

Napóleon óta sohase gyűlöltek úgy senkit a földön, mint őt. Jelentőségét majd ennek az alapján számítja ki a história. Hatalmát pedig azzal méri fel, hogy Bonaparte ellen Anglia a világnak csak egy töredéké­vel szövetkezett, míg a Hohenzoliern ellen fegyverbe állította az egész világot.

A két császár legnagyobb ellensége és tragikus buká­sának oka is egy. Napóleon Franciaországot akarta világhatalommá tenni, Vilmos császár a Németbiro­dalomról álmodta ugyanezt. Fele úton megállni nem bírt egyikük sem.

És most a szentilonai sors várakozik-e Vilmos csá­szárra, akit törvényszék elé akarnak hurcolni a győz­tesek? Egy horgonyzó Bellerophon lesz-e a holland kastély, amely befogadta?

Bármi történjék is, ezután, a francia bosszú első pontja betelt. De nem Szedán, — egy roppant Waterloo teljesült.

A magyaroknak barátjuk volt a császár. Egykor a budai királyi várban pohárköszöntőt mondott a ma­gyar nemzetre. A habsburgi uralom óta, koronás fő nem szólt úgy hozzánk soha. Iskolás könyvekbe szedték a beszédét, a gyerekek tanulták és a császár emléke ittmaradt. De közénk nem jött többé. A háború alatt járt Bécsben, Szófiában és Konstantinápolyban. Buda­pesten nem állt meg soha. Bécs féltékenységét kímélte, pedig a magyarság várta őt, akinek a katonái együtt véreztek a mieinkkel országunk három kapumnál. Képe a kirakatokban volt, Budapest legszebb körútját Vilmos császár-útnak nevezte el, birodalmának színei ünnepelten lobogtak utcáink felett és ha vonatja vala­merre érintette az ország földjét, hódoló cikkeket írtak róla a lapok.

És most ugyanazok a sajtóorgánumok, amelyek csúszva hízelegtek, csúfolódnak és méltatlanul becs- mérlik.

1916-ban Tisza a német főhadiszálláson járt. Erdélybe akkor törtek be a románok és ő csapatokat és segítséget kért szorongatott hazájának.

De vájjon hálásak iesznek-e éne a magyarok ? — kérdezte a császár.

Hálásak leszünk, felség — felelte Tisza István.

És mialatt erre gondolok, egy német folyóirat rajza jut eszembe. Érzem, hogy elönti a szégyen az arcomat. A rajzon Németország képe látszik és egy magyar, aki sok német katonasír között tolvajlámpával vezeti át Magyarországon az entente-csapatokat, hogy hátba- támadhassák a német szövetségest.

Németország ma így gondolkozik felőlünk. Pedig nem is olyan régen... A háború alatt volt, Berlinben jártam. A Zeughaus előtt katonásdit játszottak a gyerekek a napsütésben. — Te bajor vagy, te württem- bergi — mondotta a parancsnokuk, — te meg szász . .. És én magyar vagyok, — szólalt meg az egyik kis fiú. — Sajátságosán haton. Berlin közepén, egy porosz fiú, akinek büszkeség magyarnak lenni. — Hiszen akkorhonfitársak vagyunk, — mondottam ellenállhatatla­nul. — Maga magyar ? — kérdezte a parancsnokuk. — Stíl! jestanden! Auien rechts! — vezényelt aztán har­sányan — die habén sich tapfer leschlagen! — És a kis hadsereg tisztelgett... Tisztelegtek azoknak a messze, soha nem látott magyar honvédeknek, akikről az atyjuk és a bátyjuk mesélt, ha a Kárpátokból haza­tért.

így volt akkor ... és most? ...

De számkivetésében a császár és összeomlásában a német nép gondoljon arra, hogy mi azok vagyunk, akik­nek Franchet d'Esperay francia tábornok azt üzente: „A magyarok együtt küzdöttek a németekkel és együtt fognak lakolni és fizetni". És ha ítélnek, ne feledjék, hogy ugyanazok, akik Magyarország nevében becste­lenek voltak hozzájuk, még százszorta becstelenebbek voltak mihozzánk magyarokhoz.

Idehaza elszakították a szövetségünk hitlevelét, de vigyázzanak a győzők, a közös szerencsétlenség kono­kabb szerződést tud írni, mint az emberi kezek. Foch marsall német fegyverszüneti okmánya testvére a kö­nyörtelen belgrádi írásnak. A wilsoni álarc leszakadt és a győztesek tébolyodott kegyetlenséggel koldusokká tesznek és ránkszabadítják a vérbeborult felhőt, amely kelet felől húzódik a megcsalt népek kétségbeesése fölé.

Ebben a felhőben sötét idegenek lopakodnak be az orosz határokon Európa szívébe és összefognak azok­kal, akiknek az arcuk hasonlít az övékhez. És ilyenek Párizsban is vannak és Londonban és New-Yorkban is ...

Európa nagyobbik felét már ellepték. Oroszország­ban Trockij-Bronstein, Krassin-Goldgelb és Litwi- now-Finkelstein, Radek és Joffe a mindenható. Mün­chenben Kurt Eisner a bajor nepáliam ura és elnöke, Berlinben a katonatanács élén Beerfeld, a munkás­tanács élén Hirch áll. Bécsben Renner, Adler, Deutsch és Bauer kezében a hatalom. És Budapessen...

Véletlen lenne ez?

Varjak a haldokló népek felett... Kivájják még a látó szemeket, beleverik a csőrüket a még lüktető szí­vekbe, cafatokban tépik le a húst a vergődő tagokról. És sehol sincs olyan, aki elhajtaná őket.

Semmise történik... Halkan, halkan, mint a szó- talan kétségbeesés, csak az eső veri az ablakomat.

November u.

Károlyi és kormánya tegnap délben elhatá­rozta, hogy a belgrádi feltételeket változatlanul el­fogadja ... A francia kormányelnök tiltakozó sür­gönyükre még csak nem is válaszolt. Elnézett a fe­jük felett: nem állt szóba velük. Egyenesen Franchet d'Esperaynek küldött utasítást: „Felkérem, hogy Ká­rolyi gróffal csak katonai kérdésekről tárgyaljon, min­den más kérdés kizárásával. Ez véglegesen irányadó. Clémenceau.“

Fenn a budai várban, a régi miniszterelnöki palotá­ban összeült a minisztertanács. Károlyi eleinte fel­tűnően izgatott volt, aztán elfáradt figyelni, elnyújtotta hosszú lábszárát, nadrágzsebébe süllyesztette a két kezét és előrelógó fejjel, részvétlenül nézett a szeglet felé, ahol nem történt semmi. A pártjabeli miniszterek idegesek voltak. A szocialisták és a radikális miniszte­rek nyugodtak. Linder már nem miniszter többé. Állandóan részeg volt. Nem egyszer látták tántorogvakijönni a minisztériuma kapuján. Miniszteri íróaszta­lán konyakos üveg állt, az előszobájában pedig matró­zok ittak ... A kormány felmentette és Bartha Albert alezredest hozta a helyére. De hogy Linder „értékes szolgálatait a jövőre is biztosítsa a maga számára", megbízta, menjen el Belgrádba és a magyar államhata­lom nevében írja alá a fegyverszüneti feltételeket...

Mintha tervszerű démoni számítás lenne mind­ebben. Ügy rémlik, le akarnak bennünket alacsonyí- tam, hogy annál könnyebben tiporhassanak az arcunkba A sportsapkás küldöttség után most egy részeges ka­tona megy Belgrádba, hogy a fenhéjázó francia tábor­nok előtt zavaros szemmel, borgőzös szájjal, tántorogva képviselje Magyarországot.

És mialatt Linder útjára készülődött, Károlyi Nem­zeti Tanácsának üléstermében olyan beszédet mondott, amely biztatás és ígéret mindenkinek, aki Magyar­ország területéből rabolni akar.

Elmondotta, hogy: „A szerb csapatok Újvidéken vannak és erősen haladnak befelé. A csehek nemzeti ünnepükön elhatározták, hogy megszállják azokat a megyéket, amelyekre aspirálnak. A cseh csapatok el­indultak és gyorsan haladnak az országban ... Az a tervük, hogy megszállják Pozsonytól és a Dunától északra Máramaros megyéig a Felföldet. Ez körülbelül tízenhét-tizenkilenc vármegyét jelent. Súlyos a hely­zet oláh részről is. Az oláhok általános mozgósítást rendeltek el. .. Igazunk és fizikai gyengeségünk teljes tudatában — jelentette ki végül Károlyi — csakis a jogra támaszkodhatunk. Ezért az az előterjesztésem, hogy írjuk alá Franchet tábornokkal a fegyverszüneti szerződést és ha aláírtuk, a betörések egyszerű erőszakot jelentenek. Bárki betör, tiltakozunk ellene, felemeljükóvó szavunkat és apellálunk a világ müveit népeinek íté­letére, de fegyvert nem szegezünk ellenük, mert mi állam akarjuk és fogjuk az aláírandó fegyverszüneti szerző­dést".

Magyarország úgynevezett miniszterelnöke, Magyar­ország kellő közepéből ígéri meg rablásra induló kis szomszédainknak, hogy ha jönnek, bántódásuk nem lesz, fegyvert nem szegezünk ellenük! így hívja be Károlyi Mihály a szerbeket, cseheket és oláhokat egész Nemzeti Tanácsa és egész kormánya füle hallatára.

Lázadó dühvei, remegő szájjal olvastam a gyalázatos beszédnek a szövegét. Mit kap ezért a munkáért Ká­rolyi Mihály ? ... Alig kétszáz éve, őse Károlyi Sán­dor 50.000 arany értékben az erdődi uradalmakat és Husztot, Tárcáit, Marosvásárhelyt kapta a császártól, meg egy grófi koronát, amelybe a bécsi armális-piktor tévedésből két gyönggyel többet talált festeni, mint Magyarország egyéb grófjainak a koronájába. Tizen­egy ága van a Károlyiak koronájának. Ezért a két gyöngyért viselte a demokrata Károlyi Mihály gőgö­sebben a címét mindenkinél ? . . . Viselte és viseli még ma is, mialatt köztársaságot csinál. Hordja a Habs­burgok adományozta rangot, míg a Habsburgokat meg­fosztotta a rangjuktól. Kegyelmes grófnénak hivatia a feleségét és kegyelmes grófnak önmagát, míg azokat, akiktől címe származik, sajtójában Habsburgi Károly- nak és Habsburgi Józsefnek nevezteti!

A király vonatat, a király autóját használja, az Ope­rában a királyi páholyba ül a feleségével. El akarja foglalni a királyi palotát is. Valamelyik nap családja körében ebéd után, elterülve a karosszékben, szivarral a szájában, odavetette: „Le fogom mondatni a királyt". De Károlyinak két tanácsadója. Kéri és Jászi azt java­soka: ne 6, ne is a kormány végezze ezt cl. A fajmagyar értelmiség ragaszkodik a koronához és királyhű az egész parasztság is.

Egy régi ismerősömmel találkoztam ma délután. Tőle értesültem Károlyi tanácsadóinak a véleményéről. Olyanok ismételték meg előtte, akik egészen szava­hihetők. Kéri Pál azt mondta: „Soha se lehet tudni. Viseljék mások az ódiumot. Mint ahogy a német szö­vetség feldöntését mással intéztettük el, a király le- mondatását is bízzuk másokra. Erre legalkalmasabbak a főurak. Ha tetszik a népnek, reklám, hogy még a grófok sem akarják a királyt. Ha meg nem tetszik, járják le magukat ők“ ...

— Úgy se vállalkozik rá senki, — mondottam, mialatt lassan mentünk egymás mellett az utcai nép között.

— Lehet, hogy igaza lesz, — felelte kísérőm, köz­ben felhúzta sovány vállát és kezével kétkedő mozdu­latot tett. — Ügy hallom, Károlyi eddigi tárgyalásai nem vezettek eredményre. Pedig neki most már sürgős a dolog. Sietni akarnak itt is. Irígylik az elsőbbséget Berlintől meg Bécstől. Tudja-e, hogy az Osztrák Nemzeti Tanács a németországi események hírére állást foglalt a köztársaság mellett és Károly császár tegnap Schönbrunnban aláírta a visszalépési okmányt ?

Hirtelen megálltam. Egy pillanatig tartott.

— Nem ... nem tudtam ...

— Ennek a hatása alatt most már be meri vallani a Károlyi-kormány is, hogy az államforma kérdésében nem várja meg az alkotmányozó nemzetgyűlés dönté­sét. Bokányi „elvtárs" már a forradalom napján eltö­rölte a királyságot... Nem kell se neki, se Kunfinak, se Pogánynak! Hatvány báró és Jászi és Kéri Pál se akarja, egyszóval: beszüntetik a magyar királyságot... Károlyival ugyan pro forma egy kiáltványt írattak alá, de hát ez úgy se számít. Különben, ha érdekli, menjünk át a Pesti Napló szerkesztősége elé, ott elolvashatjuk.

A kivilágított kirakatban a legújabb hírek között csakugyan ott lógott a kiáltvány szövege : „. . . A Ma­gyar Nemzeti Tanács azzal az ünnepélyes felszólítással fordul az ország városaiban és községeiben alakult nemzeti tanácsokhoz, döntsenek rögtön arról, csatla­koznak-e a Magyar Nemzeti Tanácsnak ahhoz az el­határozásához, hogy Magyarország jövendő államfor­mája a köztársaság legyen. Gyors elhatározásra és sürgős értesítésre van szükség/

Az a névtelen undorodás fogott el, melyet mindig érzek, ha az új hatalomnak az írásait olvasom. „Sürgős értesítésre van szükség" ... mintha egy ügynök kérne tőzsdei megbízáss . . . „gyors elhatározás" ... mintha árverés lenne és régi lom kerülne kalapács alá : Szent István koronája és ezer magyar év hagyománya.

Ne essék kétségbe, — mondotta kísérőm kese­rűen. — Az egész csak komédia. Mindegy, hogy mit írnak, mindegy, hogy mit felel az ország. A szociálisra párttitkárság meg a többi „elvtárs" már döntött. November 16-án kikiáltják a köztársaságot és Károlyit kikiáltják elnöknek. Mi pedig hallgatunk.

De hát meddig hallgatunk még ?

Mit tegyen az ember ? Negyvennégy hónapig voltam a fronton. Háromszor megsebesültem, beteg is vagyok, fáradt is vagyok. Aztán meg másutt talán még rosszabb, mint itt. Berlinben tűzharcok vannak. Csá­szárhű tisztek és vörös gárdisták gyilkolják egymást Unter den Linden. A házak tetejéről gépfegyverrel lö­völdöznek. Vörös tengerészek elfoglalták a császáripalotát és a barrikádok között halottak feküsznek. Itt csak ritkán ütik le az embert és az óráját is csak egy­szer veszik el. — Fanyarul, szinte fájdalmasan nevetett. — Tudja, engem betemetett a lövészárokba egy grá­nát. Soká ástak, míg rám akadtak, nehéz volt a föld, azóta... — Elnyomott irtózat látszott az arcán, összerázkódott : — Végünk van, Ügyis hiába minden. Hirtelen elfordította a fejét. Egy darabig még szót­lanul kísért, aztán félszegen köszönt és lekanyarodott egy sötét kis utcába. Elment, de a hangja nem ment el vele. Egyre hallottam, ahogy szomorúan folytatódott és jött szemben is és jött mellettem is és jött mögöttem is. „Végünk van. Ügyis hiába minden"... Ezt gondolják ők valamennyien, akik szenvedtek, akik fáztak és éhez­tek, akik koldusok és nyomorékok lettek, akiknek le­szaggatták a mellükről a kitüntetést és letépték a gal­lérjukról a csillagot. Azok tépték le, akik nem láttak háborút és itthon bőségben éltek, gazdagodtak, akik többen lettek, míg mi elfogytunk, akik megnyerték a mi elvesztett háborúnkat.

„Végünk van, úgyis hiába." — Hát ez az, ami a szemekben látszik ? A kimerültség, — a nagy: fáradt­vagyok? . .. Most értem meg. A legjobbak elestek, akik pedig onnan visszajöttek: sebesültek ők, ha nincs is seb a testükön.

És ezen se hadvezérek, se államférfiak nem tud­nak segíteni.

Hazafelé tartottam. A lépcsőházban nem égett a villany, napok előtt elromlott, de nem akadt munkás, aki megigazítsa, beléptek a munkanélküliek alakuló szervezetébe ... A csengő sem szólt, fenn a lakásunk ajtajának A szerelőt hasztalan hívtam, otthagyták a segédei, ő maga meg nem mozdulhat ki az üzletéből.

Dörömbölni kell hát az ajtón, mert nyitva hagyni nem lehet. Mostanában csavargó katonák járnak a házakban. Minduntalan betörésekről hall az ember.

Mialatt a sötét lépcsőházban várakoztam, odakinn- ről utánam jöttek a lezüllött város képei; zsúfolt villanyos kocsik dulakodó dühös tömege, premkabátos hadigazdagok, piszkos zászlók és a kormos házfalakon októberi plakátok maradványai, zenés kávéházak, nyers lárma, trágár beszédek, szenes pincék előtt ácsorgó emberek. Az eldurvult utca iszonyata bennem volt még akkor is, mikor a szobámba értem.

Anyám hangja hívott... Nála égett az ernyős lámpa az asztalon és a zöld terítő bársonyában, mint egy mezőn, sétáltak a patience-királyok a kis királynék mögött.

Hol jártál? — kérdezte Anyám.

A szénért jártam ...

Nos?

Nem akartam neki megmondani, hogy utánjárásom megint hiábavaló volt. — Még egyszer el kell mennem, nem végezhettem. — Közben megürülő pincénkre kellett gondolnom és a szénközpontra, a sok ácsorgó emberre. Mintha mozgóképek nyargaltak volna el előttem, hirtelen a Pesti Napló kivilágított kirakata jutott az eszembe. Ott is ácsorogtak emberek. Nagy betűk, legújabb hírek ; csehek, oláhok, szerbek és ős­magyar városok nevei... Az emberek hallgattak és a nyakukat nyújtogatták. Mindenütt ugyanazok a fáradt arcok. És mintha egyetlen hang beszélne vala­mennyi helyett: Végünk van, hiába minden ...

Nem, ezen nem tud segíteni se hadvezér, se állam­férfi ...

Ekkor vettem észre, hogy Anyám már jóideje el­gondolkozva néz rám patience-kártyái felett. Nem szólt, nem kérdezett, csak előre hajolt és megsímogatta a fejemet.

Szokatlan volt ez. A gyöngédsége jóformán soha se hangzott, soha se látszott. Csak úgy ott volt halkan, halkan mindenütt a mélyben. Ő nem szerette magát megmutatni. A büszkék önuralma mögött élte az éle­tét. Gyermekkoromban és mikor beteg voltam és mikor elcsüggedtem, csak akkor jött onnan elő, az ön­uralma mögül — miattam, soha se magáért, — és oly­kor most, mióta öreg lett. Mondani akartam volna vala­mit, meg akartam volna köszönni, amit úgy sem lehet megköszönni. Megsímogatott... És ez olyan jó volt, mert szép szelíd titkokat tudott az ő keze, melyeket csak a gyerekei homlokának mondott el ritkán, ha nehéz volt az óra. Szép, szelíd titkok őrzői, áldott asszonykezek. Ők tudják azt, amit nem tudnak se had­vezérek, se államférfiak . ..

És abban a pillanatban valami mondhatatlan izzott fel bennem, lázadó vágy volt-e, vagy egy jövendő szó, egy elkövetkező tett ? Nem tudom, de valami volt, ami elébe akarta vetni magát a rohanó pusztulásnak, gátba akarta emelni az omló anyaföldet, az asszonyit, a hű­ségest, a termékenyt, a jövőt... Mert ők tudják azt, amit nem tudnak a hadvezérek és államférfiak .. .

Egy kocsi állt meg a ház előtt. Vájjon ki jön hozzánk ? Sok nap óta nem láttam jóformán senkit. Az érint­kezés szinte megszűnt. Az emberek legjobb barátaikról nem tudták, hol vannak. Mindenki elbújt a maga ott­honába; az októberi napon szétszakadt szálak még nem fonódtak össze. Odakinn kopogás hallatszott a lépcső­házban és ajtónyílás. Lépések jöttek a folyosón. Zichy Rafaelné volt.

Emlékezel, mikor utólszor találkoztunk ? . .. Az erdők között a ködben. És azalatt, míg a jövőt talál­gattuk a hűvösvölgyi házban, bennt a városban már megkezdődött a lázadás.

Akkor volt... október 30-án.

Azóta minden összedűlt. Van-e olyan erő, amelyik még jóvá tudja tenni ezt a borzasztó pusztí­tást ?

Sohase lehet jóvátenni semmit, — mondotta Zichy Rafaelné elgondolkozva. — A rossz megmarad, csak mellette lehet valami jót tenni, ami halad és el­hagyja a rosszat maga mögött.

De hát van-e, aki ma még jót tudna tenni? Szervezetlenek vagyunk és az emberek olyan csügged­tek és fáradtak. Amíg így van, semmi sem történhetik. A csüggedést kellene meggyógyítani. Az előbb gon­doltam rá: az asszonyok nagyobbak tudnak lenni a pusztulásban, mint a férfiak. Ha fel lehetne ébreszteni őket és megfognák egymás kezét, ők vissza tudnák vinni a nemzet életébe az elvesztett hitet.

Már tárgyalok a katholikus női alakulatokkal,

mondotta Zichy Rafaelné, — szervezem az egysé­güket.

Nem felekezeti egységet, magyar egységet aka­rok. A destrukció is egy táborban van. Mind összefog­tak ellenünk.

Én ott kezdem el, ahol a gyökerem van ....

felelte vendégem és sajátságosán mosolygott, mi­alatt elbúcsúzott. — Te is olyan vagy, mint a többi magyar temperamentum. Egyszerre, rohamban akar­nátok mindent megcsinálni . . .

És neki volt igaza. ö már dolgozott.FJi történik ?..

a Reáltanoda-utcai iskola előtt tengerészek sorakoztak. Aliig felfegyverzett menetszázad az utca közén. Kérdően, bizalmatlanul néztek össze az em­berek. Rossz emléke van annak az iskolának. Ok­tóberben titokban ott verődtek össze a katona­szökevények, a károlyisták lázadásának fegyveres szol­gái. Ügy mondják, onnan indult ki Tisza megöletésé- nek sötét munkája is.

Már megint akarnak valamit?

Ezek a Fényes László tengerészei. Pozsonyba mennek a csehek ellen, mondotta egy hosszú szőke ember.

Valaki felsóhajtott: — Szegény pozsonyiak. — A szőke ember ijedten intett, hogy hallgasson. Háta mögött egy tiszt izgatottan kezdett beszélni. Csak félig értettem. Arról mondott valamit, hogy Pogány rendeletére az i-es honvédek kaszárnyájában éppen most szereltek le ötszáz tisztet és vagy háromezer közkatonát, akik a Felföld védelmére akartak menni.

Az iskolaépület kapuján ekkor tábori egyenruhában egy vállas fekete zsidó jött ki. Mellén nemzetiszínű szalag volt. A hangja nem ért el hozzám, csak a szája mozgását láttam. Beszédet intézett a tengerészekhez. Éljenzés csattant fel az utcában. A tömeg előre tódult, én pedig visszafordultam, hogy szabaduljak a sodrá­ból. Kerülő úton igyekeztem hazafelé. Egyszerre megint éljenzés hallatszott és mögöttem nehéz lépések doboltak a kövezeten. A tengerészkülönítmény vonult a pályaudvar felé. Kétoldalt csőcselék kísérte. A csapat élén kivont karddal a feketehajú haladt, mögötte fegyencképű tengerészruhás emberek. A legtöbbnekmár vörös szalag volt a sapkáján. A kék zubbony mély kivágásában szabadon látszott mezítelen, szőrös mel­lük. A legutolsó horpadt orrú, zömök ember volt. Tisztátalan, pattanásos bőre fénylett. Csupasz nyakára egy vörös selyemkendő volt kötve. Mentében meg­botlott és visszanézett. Erős, bozontos szőrrel benőtt szemöldökcsontja és kiugró pofacsontja között mélyen bennguggolt a szeme. Összeborzadtam. Ezek a mar- talócok mennek Pozsonyt védeni ? Visszavenni az elveszett Felföldet?

* Egyszerre valami más jutott az eszembe. Az az ember a tengerészek élén: Heltai-Hoífer Viktor lehe­tett, az, akit az Astoriában október 31-én Budapest városparancsnokává neveztek ki. Azt hallottam, hogy eredetileg vállalkozó volt, Károlyi politikai környezete azonban azt mondja róla, hogy mint pincér kezdte a Folies Caprices mulatóban. Később parkett-táncos lett és a háború alatt lánckereskedelemből élt. Széná­val, zsírral, cukorral kereskedett. A külseje nem tagadja ezt a nacionálét. Károlyi táborában mindenesetre jobban tudják, mint mi, hogy kik voltak a bűntársaik. Heltai a patkányforradalom éjjelén ajánlkozott, hogy egy csomó katonaszökevénnyel meghódítja a tér­parancsnokságot. Szégyenletes sikere jutalmául nevezte ki aztán Fényes, Kéri és a többi nemzeti tanácsos a főváros katonai parancsnokává. Néhány napja saját­ságos hírek terjedtek el róla, aztán felmentették állá­sától. Heltai állítólag titkokat tud a hatalom birtokosai­ról, talán hogy eltávolítsák innen, azért lett a Pozsonyba induló védősereg parancsnoka.

A tengerészek lépése beleveszett az utca zajába. Kocsik kocogtak lesoványodott rossz lovaikkal, embe­rek jöttek és mentek fanyar egykedvűséggel. A menet­század nem látszott többé. Régen eltűntek a tengeré­szek és nekem mégis úgy rémlett, mintha az utolsót, a horpadt orrú, vörös kendős embert még mindig látnám, mintha az a gonosztevő-arc lett volna az egész csapatnak az arca.

És ez a szörnyű arc a félrecsapott tengerészsapka alatt, ott van ma mindenütt, ahol oszlásnak indul egy- egy ország teste. Felbukkan az égő házak tűzfényében, este sötéttel benyit a magányos falusi kastélyokba és a kunyhókba is, berohan a paloták kapuján, megy végig a szobákon, kutat, keres, nem lehet előle menekülni. Utoléri azt, akit üldöz... Aztán beletörli véres kezét selyembe, darócba és mikor nehéz lépése elmegy, mögötte a sötét kifosztott szobában hörög a halál. Egykor szép szabad messzeségekről, tengerekről és partokról mondott valamit az a szó, hogy tengerész. Ma elakad tőle a lélekzet és iszonyat támad.

Félrecsapott tengerész-sapka, mélyen, prédalesőn guggoló szemek... Ott volt az a szörnyű arc Moszkvá­ban, mikor a Kreml falai között ezernyi császári tisztet lemészároltak. Ott volt Szentpétervárott a halál órái­ban és Odessában és Altonában és beletükröződött Helsingforsban a finnek vérébe. Most ott van Berlin­ben, a vörös lobogós császári palotában. És lenn ólál­kodott a schönnbrunni kastély udvarán, mikor Károly császárt kiűzték rezidenciájából.

Tegnap...

Rájuk kellett gondolnom. És szinte látom a nagy schönbrunni lépcsőt, amelyen magukra hagyatottan, kitaszítva mentek el otthonukból a császár, a császárné, és kicsiny, szőke gyermekeik. Száz szolga ugrott régen a kezük intésére, hódoló udvari nép hajolt meg előttük a földig. Most akármerre néztek, nem volt számukra egyetlen hű tekintet; hiába hívtak volna bárkit is, senki se jött többé.

Mikor Ferenc József király kis vaságyán haldoklóit, ott a schönbrunni szobában, a trónörökös Károly és Zita főhercegné, nagy fiatalságukban kétségbeesetten tördelték a kezüket: „Úr Isten, még ne, ne még“... Aztán kinyílt az agg uralkodó szobája: halottas szoba lett belőle és ők ketten lassan mentek végig a nagy galérián. Az udvar mélyen meghajolt előttük. Ők pedig sírva haladtak és fogták egymás kezét. Azóta mindig mentek, sok tévedésen, csalódáson és könnyön át és most elérkeztek Schönbrunnban a lépcső aljára.

A kis trónörökös, mint ahogy megtanították, csak egyre szalutálgatott apró gyermekkezével. —- De ma nem látják meg, mama, — mondotta szomorúan. A megszálló népőrség vörös sapkarózsás katonái el­fordították az arcukat.

A király polgári ruhában, lehajtott fejjel, megtör­tén lépett ki a szabadba. A lépése elkongott az üres nagy házban s az esti sötétbe beleveszett a kert, mely­nek egyenesre nyesett istenszobros bokrai alatt a Habsburgoknak annyi szép nyara elhaladt.

Mikor az udvari autók kifordultak a Cour d'Honneur kapuján, nem hallatszott a szokott trombitajel, nem lépett fegyverbe az őrség és a schönbrunni tetőkre fel­szállt a vörös lobogó. Lenn pedig a kapuk ormán vörös rongyokkal hirtelen letakarták a császárok kétfejű madarát, mely ha prédaszedőn kegyetlenül bele is vájta csőrét országok és népek testébe, Bécs számára valahány reptóból mindig csak kincseket hozott. És talán abban van a Habsburgok legnagyobb tragikuma, hogy elkényeztetett városuk közömbösen fordult el tőlük, mikor a vöröslő hatalom söpredéke elűzte őket.

A nyargaló autó a dunamenti Eckartsauba vitte a boldogtalan uralkodót, aki ezentúl a Rennerek és Bauerek osztrák államtanácsának védelme alatt áll. Ki tudja meddig? Ki tudja, mi vár reá?

November 13.

A/Tinden nap meghozza a maga hírét és a híreknek ragadozó karmuk van és tépik az eleven húst. Az erdélyi szorosokon oláhok jönnek befelé a visszavonuló Mackensen nyomán. A szerbek meg­szállták a Bánságot, a Bácskát; Temesvár, Zombor a kezükben van. A csehek Kassa irányába vonulnak és miután megrabolták az országunkat, most ki akar­ják rabolni még az ország régi címerét is. A magyar Felföldnek, melyet Szlovenszkónak keresztelnek, há­rom halmot és kettős keresztet lopnak el tőlünk címerül

Linder ma írja alá Belgrádban a halált jelentő fegyverszüneti feltételeket. Jászi Aradon tékozolja el az oláhok javára a mienket. Károlyi azon mesterke­dik, hogyan tehetné ártalmatlanná Mackensent, aki negyven-ötvenezer emberével az egyetlen fegyveres erő a felbomlásban. Egy főúri magyar küldöttség pedig — kivétel nélkül hazaszerető, hű emberek — érthetetlenül mégis elment Eckartsauba, hogy kikérje a királytól a lemondó levelét... Sok ez, túlsók, nem bírja el az ember.

Az ország elevenen éli át a feloszlás iszonyatát, törzsére nem illő műfeje rothad, leválnak a tagjai. És ha legalább csend lenne a tébolyító kín körül, de a nagy széthullásban, vérlázító szörnyű tapsolás hallszik szüntelenül, ők tapsolják meg önmagukat, ők, akik tönkretesznek. A sajtójukban, a beszédeikben, a pia­hatjaikon, az irodalmukban: tapsolnak a halálhörgé- sünk felett. És ez az, ami mindennél elviselhetetlenebb. Reggel ezzel az ádáz tapsolással kezdődik a nap, az újságokból hallatszik ki és este ez kergeti az álmunkat, tépi az önérzetünket, mig tehetetlenül felordítunk bele. Az idegenlelkű sajtó, amely az elmúlt évek során alattomosan rátette közvéleményünkre a kezét, meg­mérgezte a magyar lelket és a magyar nyelvet, az a sajtó, amely kilopta fajunkból az értékeket, elárult és elveszített minket, minden bűnén át sohase volt gyűlö­letesebb, mint most, mikor tapsol és nekünk tűrnünk kell, hogy megalázottságunkban kinevessen és be- piszkoljon.

A budapesti zsidó irodalom vezérírója, Rródy Sán­dor, az „Az Est" című lapba ma cikket írt a német császárról, akiről ő ugyancsak nem is olyan régen, mikoriban a császár még hatalmas volt, mint félisten­ről írt. Most szószerint azzal kezdi: „A világtörté­nelem egyik legnagyobb gonosztevője, Hohenzollern Vilmos megszökött hazájából és holland földön Bentrick gróf kastélyába bekönyörögte magát. Ott hált az éjjel tizedmagával, átkozott fajzatának csak egy kicsiny részével, a vörösképű, mindig snejdig, mert mindig részeg fiával, ennek életepárjával, Cecíliá­val és az anyacsászárnéval, az emberi faj e formátlan némberével.“ Aztán azzal végzi: „Nyöszörögve, nya­valyásait, szűkölve fekszik a vendégágyban az elszökött császár. És a „Szegény öreg ember" ez órában már csak az életéért reszket, arcul köphetik, letérdeltet- hetik, csak életét hagyják meg"...

Az, aki így ír, a jelenlegi kormány, javarészt radi­kális újságíró minisztereinek és államtitkárjainak a nevelő mestere volt. Ez a szellem uralkodik ma afórumon. Ilyen hangok beszélnek annak a nemzetnek a nevében, amelyet majd ezer év óta Európa lég- lovagiasabb nemzetének hívnak.

Az „Az Est“ cikkére a magyar társadalom még mai szánalmas zsibbadásában is felhördült. Csak a hit­ványak rugdossák meg a szerencsétlenséget. Ezer és ezer tiltakozó levél támadt neki az „Az Est“ szerkesztő­ségének, temérdek előfizető visszaküldte a lapot. De mit használ ez ? A lap titokban fogja tartam a fel­háborodást és az aljas, gyáva cikk gyalázata, mim annyi más gyalázat, amit álarcunk alatt elkövetnek, visszahull ránk.

Meddig kell még tűrnünk? Irgalmas Isten, meddig tart még ?...

Nincs hová néznünk vigasztalásért. A határok felől köröskörül egyre beljebb gyűrűzve tódul a földön­futóvá lett magyar élet. Ma már az ország valamennyi útján kifosztott emberek és hontalan, ősi vármegye­lobogók menekülnek. Szekerek, gulyák kavarognak, hintók, gyalogosok, állatcsordák, dübörgő vonatok, emberrel zsúfolt marhaszállító kocsik özönlenek. Futó falvak, futó kis városok...

Örült, véresre sírt szemmel jön a félország magyar népe áruló fővárosa felé. És a szívszaggató hömpöly- gés nem névtelen tömeg többé számomra, nevek hal­latszanak ki belőle, arcok bukkannak elő, amelyeket ismerek. Nap-nap után újak jönnek, akiknek nincs többé tűzhelyük, nincs ruhájuk, nincs betevő falat­juk és szép, tiszta otthonuk helyett zugvendéglőkben roppant árak mellett könyörögnek ki maguknak szál­lást legalább egy éjtszakára...

Az eső verte az utcákat. Hideg szél fordult ki a házak szegleténél és én csomaggal a hónom alatt hal­

lóilagtam egy kis körúti szálloda felé. Reggel kaptam a hírt* kedves jó emberek érkeztek oda mindenükből ki­fosztottam A szálloda szellőzetlen és piszkos volt* A liftje elromlott, a lépcsője sötéten kapaszkodott felfelé. A szennyes lépcső gyűrött íútószőnyegén sáros lábnyomok látszottak. És mindenünnen vala­minő konyhabűzzel kevert féregírtószer maró szaga terjedt.

A harmademeleti folyosó homályában nem tudtam meglátni a szobák számát. Találomra benyitottam az egyik ajtón. A szoba levegője, mint egy csúnya savanyú lehelet ütött meg. Az ablaknál kaftános lengyel zsidó állt és derékban mozogva, fontoskodva magyarázott valamit egy angolosan öltözött, beretváltképű fajroko­nának. A szoba közepén is állt néhány férfi. Az asz­talon összekötözött csomagokban külföldi papírpénz feküdt. Orosz rubelek ... úgy véltem, amint hirtelen odapillantottam. Az egyik férfi egy újságot dobott az asztalra és felém jött. — Mit akar? — kérdezte zava­rodottan és mégis fenyegetően.

— Tévedtem! — és becsaptam az ajtót. Egy másik ajtó mögött azután csakugyan megtaláltam azo­kat, akiket kerestem. A sötét télies világításban villany­lámpa égett az ágy mellett. Az ágyon elterülve sápadt, kis fiú feküdt. A másik gyerek egy széken ült önmagába csúszva és fáradtan lóbálta a lábát. Az atyjuk háttal állt a piszkos függöny két szárnya között és az ablakon nézett ki a novemberi esőbe. Az anyjuk egészen moz­dulatlanul húzódott meg a beteg fiú mellett és a két keze kinyílt az ölében, mintha mindent elejtett volna. Mikor megismert, nem szólt, csak intett és a könny el­futotta a szemét. A férje visszafordult az ablaktól. Lázadó kétségbeesés volt az arcán. A két kezét ökölbeszorította és mialatt beszélt, fel-alá kezdett járni a szo­bában.

Mindenünkből kifosztottak az oláhok, semmink sincs, pedig egész életünkön át dolgoztunk. A szemünk láttára raboltak ki, néznünk kellett és nem tehettünk ellene. Aztán kihajtottak a házunkból ezzel a beteg gyerekkel.

Mi baja van ?

Tífuszos és mégse irgalmaztak. És ki tudja itt is meddig maradhatunk?

A beteg fiú ide-oda lökte lázas kis fejét a párnán és felnyögött álmában. A szürke, kopott falak pedig beszívták a nyögést, mint azt a többi megszámlálha­tatlan nyögést, amely a nagy magyar sebből ezen az őszön közöttük felfakadt.

Egyszerre úgy rémlett előttem, hogy a körúti szál­loda nem szálloda, hanem szörnyű szekrény, melynek emberi melegtől soha ki nem hűlő szobái csak nagy fülledt szekrények emberlakta fiókjai. Töltelékül jön és undortól rázottan gyömöszölődik beléjük és szo­rongva féli az órát, melyben a többet fizető új töltelék vijjogva kiszorítja. Ismét menniök kell, hurcolni tovább az elveszett föld, a feldúlt otthon rémlátásait egy nagy varoson át, mely lelketlenül eltékozolta azt, ami az övék volt és most könyörtelen.

Minden csak szenvedés ... Egyszerre mintha nyer­sen felrántottak volna az emlékezetemben egy másik fiókot. Eszembe jutott a másik szoba, a kaftános ember, a beretvált képű és a külföldi pénz az asztalon ... Nem, nem szenvednek. Elfoglalni jöttek azt, ami Magyarországból még megmarad.

Idevaló hadifogoly zsidók, Trockij jóvoltából, tinn Oroszországban politikai megbízottak, kis városokfélelmes zsarnoka* direktóriumok fejei lettek. Azokat az embereket most mint megbízottakat visszaküldi a Szovjet. Megakadályozza-e majd a kormány, hogy bejöjjenek? Elfogatja-e őket? Aligha! Sokan mondják, hogy Károlyi Svájcban régen megegyezett a bolsevisták embereivel és összejátszik az orosz rém­uralom világforradalmi céljaival. Sötét mesék lopa­kodnak a pesti házak alatt. Őrültség ... A földmívelő Magyarországon nincs talaja ennek. És mégis... Néhány nap előtt egy riasztó bizonyosság szivárgott közénk. Hiába titkolta a kormány, kitudódott, hogy hatalomra jutása első óráiban az orosz munkás- és katonatanácsok testvéri üdvözletükkel szikratáviratot küldtek hozzá és ígérték, hogyha a magyar proletariátus velük szövetkezve felveszi a harcot az entente-kapita- lizmus ellen, akkor az orosz Szovjet munkásai nemso­kára segítséget és kenyeret tudnak küldeni. Mert a távirat szerint: „A dolgozó tömegek felszabadítása csak egy proletár világforradalom útián lehetséges! Egyesüljetek magyar proletárok ! Éljen a világforra­dalom! Éljen a proletár-diktatúra! Éljen a világ Szovjet-köztársaság!“

Gyűlölettől égő tűzből fogant ez az üzenet, mely egy rohanó szikrában jött az orosz mocsarak felett a Kárpátokon át és lehullott parázslón Károlyi Mihály vészes tábora közé. Nem tiportak rá, hogy eloltsák, égve hagyták, óvták, elrejtették maguk között. Ez az, ami árulkodik, ez az, ami nyugtalanít. November 14.

Tőgyre rövidebbek lesznek a napok és egyre ko- J_'' rabban kezdődik a sötétség.

Már égett a lámpa az asztalomon. Dessewffy Emil gróf eckartsaui útjáról beszélt. Nagyítószerűen éles monokliját hol beleszorította a szemébe, hol hosszú, vékony ujjai között mozgatta a levegőben, mintha egy fényes tallér lenne. Látszott rajta, hogy ideges, egy­másra vetett lábát folyton váltogatta ...

Eszterházy Miklós, Wlassics, Széchenyi és én men­tünk el. A hercegprímás utolsó pillanatban lemondott.

Hogyan szánhatiák rá magukat erre a lépésre?

Az volt a szándékunk, hogy Károlyinak a király lemondatására irányuló mesterkedéseit meghiúsítjuk és arra vesszük rá Őfelségét, hogy ideiglenesen álljon félre. A király eleinte semmiről sem akart hallani. Azt mondta, ő megesküdött a magyar népnek; ha mások megszegik az esküjöket vele szemben, ám intéz­zék el a ielkiismeretükkel, ő nem lesz esküszegő. Magyaráztuk a Felségnek, hogy miután hadúri jogait, fájdalom, már is átruházta Károlyira, ma jobban biz­tosítja szegény Magyarország és dinasztiája jövőjét egy átmeneti félreállással, mintha görcsösen köti magát a rideg joghoz. Ezzel talán meghiúsíthatja a zavarosban halászoknak azt a törekvését, hogy egy erőszakos detro- nizálással befejezett tények elé állítsák a nemzetet. A király dobbantott a lábával és többször ismételte, történjék akármi, nem áll félre. A sorsdöntő lépés sok­oldalú megvilágítása azonban mégis megérlelte őfel­ségében a meggyőződést, hogy az elkövetett tévedések után, nincs más megoldás. Wlassics megszövegezte az okmányt, de véglegesen leírni nem lehetett, mert ívpapirost nem találtak az egész eckartsaui kastélyban. Elküldték hát valami boltba papirosért. Tinta se volt* tollat is keresni kellett. Telt az idő, közben a király el­ment vadászd . . .

Vadászni ment? — És a tragédia egy pillanatra komikumba torzult előttem.

Mi is megdöbbentünk, — mondotta Dessewffy. — Utóbb derült ki, hogy nem volt a kastélyban egy falat élelem se. A királynak vadat kellett hoznia, hogy a gyerekei és a királyné éhen ne maradjanak. Szomorú az egész. A ruháik is Bécsben maradtak. Mikor Schön- brunnból elmentek, úgy dobáltak be sietve egypár holmit az autókba. A gyermekeknek nincs váltam való­juk. Több éjtszakán át egynemű nélkül aludtak. Bécsbe pedig hiába üzennek, a kormányzótanács, amely védel­mébe vette őket, még csak nem is válaszol.

A Habsburgok elkényeztetett osztrák és cseh arisztokráciájára kellett gondolnom. Rájuk, akik a spanyol etiquette jogainál fogva halálosan megsértőd­tek, ha a Burgban egy udvari ünnepélyen nem állhat­ták a császár közvetlen közelében és tévedésből rang­juknál hátrább kerültek a sorban. Hol voltak ők? Hol volt az uralkodó vezérkara? A kitüntetésektől fényes generálisok? Hol volt főparancsnokával a testőrség, mely meghal, de nem adja meg magát? Az utolsó schönbrunni napokban visszahúzódtak valamennyien, mint alkonyodó parttól az apály. — „Nous étions tout seuls“, — mondotta a királyné.

És azután ? ... — kérdeztem Dessewffy grófot.

Nagysokára meghozták a papirost a boltból. Két ívet össze-vissza és Széchenyi Emil leült, hogy az impurumot tisztába írja. Neki volt a legszebb írása közöttünk.

Dessewffy megmutatta a hiteles szöveget. .. Ol­vasni kezdtem:

„Trónraléptem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megsza­badítsam, amely háború keletkezésében semmi részem nem volt. Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet fejlődésének. Ennélfogva minden részvételről az állami ügyek vezetésében le­mondok és már eleve elismerem azt a döntést, mellyel Magyarország jövendő államformáját megállapítja.

Kelt Eckartsau, 1918 november 13-án.

Károly s. k.“

A király még akkor is tétovázott, mikor az okirat már aláírásra készen feküdt az asztalán. És ahogy tollal kezében, kínlódva habozott, olyan megtörtnek látszott. Az utóbbi napokban halántéka fölött megőszült a haja. Egyszerre elfutotta a könny a szemét és nagy zokogással ráborult Hunyady vállára. Bizony, senkinek se maradt ott száraz a szeme ...

Mialatt Dessewffy szomorúan tovább beszélt, egy­szerre furcsán, hirtelen egy messze mese jutott eszembe.

Régen, egy falusi estén ... Kinn fütyült az ősz a sötétben és a jegenyék búgtak szüntelenül, mint az orgonasípok egy fekete templomban. Az alsó házban paszulyt fejtettek a cselédleányok. A kemence tűzfénye bolondozott a kezükön, az ölükből lecsörögtek a tégla­padlóra a száraz hüvelyek. Katrin, a gazdasszony mesélt. — És a király sátrába bementek nagy bárddal, buzogánnyal a gonosz lovagok és rettenetes hangon mondották: „Add ide a koronádat, mert különbenhalálnak halálával halsz meg". A szép királyné össze­kulcsolta a két kezét. És a király levette fejéről a koro­náját ... így volt a mesében. A cselédleányok meg­siratták a szegény királyt és a szívükben neki volt igaza. A mesében mindig a szerencsétleneknek van igazuk, a valóságban pedig annak, akinek szerencséje van.

November 15.

T7jen Károlyi Mihály! Válasszuk meg a köztár­saság elnökévé! — Ezt ordítja ma minden plakát. Fehér papírragya verte ki megint a házakat.

Károlyi Mihály a háború első esztendejében foga­dott rá, hogy ő lesz a magyar köztársaság elnöke . .. Megnyeri-e holnap a fogadást? De bárki nyerné is meg, a vesztes Magyarország lesz.

Plakátok, friss plakátok kerülnek a régiek fölé. Új szégyen takarja be a tegnapit és az élet csak ennyiben változik. A körutakon nagy lobogókat akasztanak bele a szélbe. Zászlókat vonnak fel a villanylámpák oszlo­pára, a kapuk felett pedig csak fityegnek tovább a régi lobogók. A kormány elrendelte, hogy minden házat díszítsenek fél az országban és sajtójában készíti a hangulatot holnapra. Vastag betűk hirdetik:

„A francia lövészárkokban kitűzték a vörös zászlót."

„Belgiumban kitört a forradalom" ...

„Svájc a forradalom küszöbén" ..

Hallottam az utcán, ahogy egy kis iskolásleány mondta a barátnőjének: — Nagy ember az a Károlyi, divatot csinált, most már minket utánoznak még a franciák is ...

„Éljen" . .. visították felém a falak és a kirakatok, de az emberek hallgattak. Miért hallgatnak? Miértnem tépik le a gyalázatos papirosokat ? Miért nyugosz- nak bele, miért vagyok egyedül az ellentmondásban? Vagy többen is vagyunk, csak nem tudunk egymásról ? Figyelmesen néztem az elhaladó arcokat. Tekintetük közömbösen hullott le a plakátokról. Minden mindegy nekik. És mintha kergettek volna, sebesen, idegenül mentem odébb az ólmos lelkű tömegen át.

A Károlyi-palotához értem. Az egyemeletes empirc- ház alacsonynak látszott öreg tetője alatt, mintha laposra feküdt volna a magas, újkeletű épületek között. Az ablaksor sötét volt. Károlyi már felköltözködött a miniszterelnökségre. Az emeleten csak a félpalota bér­lője, gróf Mikes Ármin lakott. A feleségéhez mentem. Az októberi napok óta nem jártam ott. Csengetésemre a kis gyalogkapu mintegy magától, nesztelenül fel­nyílt. A portás kinézett a páholyából és megint eltűnt. Csend volt, semmi se mozdult. A homályba nyúló, mély kapuboltozat alatt csak lépéseim kongtak, olyan furcsán kongtak, mintha láthatatlan kezek utánam dobáltak volna valamit.

Egy pillanatra megálltam. A hely lelke suttogott a sötétben. Jobbról üvegezett ajtón át hosszú folyosó látszott. Forradalmi képek voltak a falán és valahol, a végéből kis lépcső vezetett fel Károlyi lakásába. Kínos érzés lepett meg, mint mikor az ember oiyan házban jár, amelyikben gyilkosság történt. Ott fenn, a most világtalan szobákban, ott gyűltek össze októberi éjtszakákon az árulók, esküszegő tisztek, galileista diákok, felbérelt katonaszökevények. Összesúgva ott tanácskoztak azok, akik minket eladtak és halálra ítélték maguk között Tisza Istvánt.

Odébb mentem. A nagy lépcsőház homályából mint, egy megdermedt fehér zuhatag, ömlött le elém amárvány. Túl a kertben huhogtak a fák a hideg széltől.

Mikes Árminnénál meleg és világos volt a kis szalon. Erdélyiek voltak együtt és a szoba körül, melyben összegyűltek, mintha elsüllyedt volna a megjelölt ház és túl a város is. Számomra egyszerre magányo­san, könnyes szemmel csak az erdélyi fájdalom élt. És a kétségbeesésem megenyhült. Nem hordoztam többé egyedül. Itt velem viselték mind. Segítettek emelni, mert ők tudják, mi a hazaszeretet. Régi örök­ség őnáluk. Az erő és akarat, mely a magyarságot szerencsétlen századokban ébren tartotta, Erdélyből lobbant fel, mikor délről a török, nyugatról a német taposta bele sírgödrökbe a magyar tüzet. Mikor mindenütt kialudt, őnáluk égett. És fajunk annyi sötét éjtszakája után onnan hozott magának új lángot, hogy megint bevilágítsa haldokló országát.

Nagyszerű, fájdalmas Erdély, miféle hála járt ezért?

Ott ültek együtt, erdélyiek, asszonyok, ősi fejedel­mek vére, árnyékos szemű szenvedők. És mialatt rájuk néztem, a szép, finom fejek hátterében lassan, tétován, mint régi mesterek arcképein, kéken-zöld táj sejtelme rajzolódott. Mintha egy ódon smaragd­gyűrű kövén át látszott volna, messze álomszerű fák bontakoztak. Két hegyes jegenye szúrt bele az égbe. Lenn lágyan mély réten át, a füzek alatt, ezüst patak futott. A keményen kanyargó fehér úton szekerek zörögtek; egy lovas ember poroszkált és a ló marján keresztben zsák feküdt. Túl, bársonyos dombba szökött a rét és a tövén öreg templomtorony, egy kis falu, kicsiny székely falu...

— Egy vándor mondta el a történetét e nyáron* túl a Királyhágón, hogy arra jártam nálatok.

A háború alatt esett meg 1916-ban. Akkor, mikor először nyargalt szét a vészhír a végeken és egy éj­szakán felsikoltott a védtelen Erdély: „Jönnek az oláhok!" A hír őrjöngve vonaglott át a vármegyéken, vágtatott a távíródrótokon, kongott a harangokban: „Meneküljetek!"... Egyik falu sodorta magával a másikat. Erdély népe futott.

Gelence határában, a csalitos ér partján, a domb tövén mély volt a csend. Az emberek, mint minden más napon, kinn dolgoztak a földeken. A nyitva- hagyott erdélyi szorosokon ezalatt lopództak óvatosan befelé a hitszegő, bocskoros oláhok. Egy alkonyaton orvul, mim az alattomos, csúnya halál, kirohantak az erdők sűrűjéből és rácsaptak a gelencei népre kinn a földeken, békés munkája közben. Védtelenek vol­tak! Csak egy öreg székely emelte fői az ásóját és bődülve rohant a puskák közé. Leütötték, de nem halt meg. Véresen rászegezték hát egy deszkára és bevonszoiták az erdőbe, hogy meghaljon magányosan. Napestig hallatszott, ahogy hörögve, rettentően át­kozta az oláhokat.

Gelence így tudta meg, hogy betört az ellenség Erdélybe... A vészkiáltás riadója kihagyta, elkerülte. Csak zümmögtek felette a távírósodronyok, de a hír nem állt meg, elfutott a drótokon, se szó, se hang nem szállt le hozzá, hogy óvjon, intsen. Megfeledkezett a kormány, a vármegye, a járás — megfeledkezett Magyarország a kis faluról.

— Egy vándor mondta el, Gelence határán, mikor még mieink voltak az ősi végek. És ahogy hallgat­tam, a bús történet egyre nagyobb és mélyebb lett, olyan mély, hogy belefért egész Erdély. . . A gelencei domb Erdély minden havasa volt, a kispatak Erdély minden vize és a falu sorsa minden erdélyi sorsok.

— Emlékeztek, lenn Háromszékben, akkor nyáron, ott ígértem, hogy megírom Erdély könyvét. És bele­kiáltom a lelkekbe a földetek, a fajotok igazát. Vádat emelek azért, ami veletek történt, kérdőre vonom azokat, akik Magyarország sorsát intézték és Erdély magyar népéről mindig megfeledkeztek. Kiszolgál­tattak mindenkinek, nem adtak fegyvert se a telke­tekbe, se a kezetekbe. Elfeledett falu!... Emlékeztek. Tima, Ilona? Azt mondtam akkor, ez lesz a könyvem címe. Magyarország hatalmasai számára csak elfele­dett falu voltatok. Sohase fájt nekik az erdélyi fájdalom!

És ez a mostani kormány túltesz mindenen. Mintha szántszándékkal akarna elpusztítani benneteket, az oláh irredenta régi cinkosát küldte ki, hogy tulajdon halálra szánt áldozata felett védőbeszédet mondjon: Erdély sorsáról Jászi Oszkár alkudozik ma Aradon...

Ütálat és tiltakozó harag látszott az erdélyi asszonyok arcán. A galíciai származású, az internacionalista, aki Keleti-Svájcot akar csinálni országunkból és úgy gyűlöl mindent, ami magyar, hogy még faja elő­vigyázatosságáról is megfeledkezve, mikor rólunk beszélt, tajtékozva csattant fel belőle: „Ki kell irtani őket, ha nem engedelmeskednek". — Öt küldik oda, hogy tárgyaljon a gyűlölt magyar faj nevében. Es úgy tárgyalt, mintha bosszút akarna állni a nemzeten, mely befogadta; lemond arról, ami nem az övé; jogo­kat ad fel, amelyek a mieink, elalkussza Erdélyt Maniu oláh nemzeti tanácsának, melyet Károlyival maga Jászi segített életre az októberi napon. Aradon az oláhok már nemzeti szuverénitásukról beszélnek! „Román imperiumot" követelnek és huszonhat ma­gyár vármegyét! Követelik, hogy a magyar népkormány lefegyverezze a csendőrséget és oszlassa fel a magyar nemzeti gárdát, büntesse meg az erélyes magyar risz­teket, de... küldjön fegyvereket az oláh nemzeti gárdák részére és legénységi zsoidot, tiszti fizetéseket a magyar adófizetők pénzéből. Jászi és Varjasi, a for­radalmi kormánybiztos ezt is megígérte. Az oláhok pedig csak húzták a tárgyalást és egyre élesebb és követelőbb lett a hangjuk, mert hiszen ők tudták, hogy az oláh királysági csapatok minden órával mélyebben nyomulnak be Erdély védtelen földjére.

És mialatt az aradi vármegyeházán folyt a vér­szüret az árulók között, lenn a Maros hídján, kelet felől, Mackensen mindig győztes hadseregének fő­oszlopa dübörgött át. Automobil-kolonnák jöttek vége­láthatatlan sorban. Mögöttük a írén, ponyvával leta­kart társzekerek, teherautók, kis echós-szekerek, kocsik özönlése. Órák és napok telnek el és ők még mindig mennek, rendben, szürkén, komoran. Nem rabolnak, nem fosztogatnak, csak mennek szüntelenül, a balkáni hegyek alól, az erdélyi végekről, Magyarországon át. Gyalogosan, lóháton, kocsin, zárt sorokban, némán hazafelé.

A reménység vonul el és Károlyi remegve figyeli; ha visszafordulna, ha felemelné az öklét... A bárány- bőrsüveges oláh fej pedig felbukkan a hegyek élén, utánuk néz a németeknek és a bocskor rátipor Erdély szívére.

Felgyülemlő nagy keserűségem egyetlen szóban csa­pott ki: Visszavesszük! Az erdélyi asszonyok meg­szorították a kezemet. — Visszavesszük — mondotta az egyik, — nem tudom, de érzem, hogy úgy lesz!

Amint a Károlyi-palota kapuján kifordultam, Bélatestvéremet láttam jönni magam felé az utcán. Siet­tünk mind a Retten. Szinte mentében szólt oda hirte­len: — Ritoók Emmával találkoztam, ő is kétségbe van esve. Azt üzeni, lelki szükség neki, hogy veled beszéljen. — Megint eszembe jutótt, sokan vagyunk, akik egyet érzünk, csak nem tudunk egymásról...

A villamoskocsi megállt a József-körút sarkán. Előreléptem, hogy leszálljak. Valaki hátulról meg­lökött. A lépcső kimaradt a lábam alól és zuhanva arccal lebuktam az utcai piszokba. Fektémben ösztö­nösen visszanéztem. Vadonatúj tábori egyenruhában egy kövér fiatal férfi volt, aki lelökött. Jellegzetes orra puha zacskóban lógott a szája fölé. Szintúgy, mintha két dülledt, közelálló szeme fröccsentette volna ki az arca közepéből. Átugrott felettem, nem szólt és nem is segített. Sietős útja voll... Még láttam két húsos fülét a sapkája mellett, amint rohanva odébb ment.

A pesti utca mai lelkének egy mozdulata volt ez. Csak azért jegyeztem fel. Különben pedig kificamí­tottam a lábamat.

November 16.

A tegnapi zuhanás után betegen fekszem. Kinn jeges szél iramodik az ablak előtt. Lármára ébredtem. Az utcából hangos beszéd hallatszott fel. Anyám kinézett és mondta: — A szijjasok, meg a nyergesek gyülekeznek, vörös cédula van a kalapjukon. — Órák múltak és rám tapostak és odább mentek. Egyszerre mintha egy roppant dongó búgott volna a tetők felett. Repülőgép szállt át az utcánk szürke egén. A parlamentben most kiáltják ki a köz­társaságot. Károlyi nemzeti tanácsa kiáltja ki Magyar­ország számára a pesti köztársaságot. A cselédleányröpcédulákat hozott fel az utcáról. „Diadalmas forra­dalom* meghalt a királysága éhen a független magyar köztársaság.*

Belefúrtam a fejemet a párnába és nem tudtam szólni egy árva szót sem. A mellemben valamilyen kis malom volt és a fejemben is volt egy malom és mind a kettő bolondul, vadul engem őrölt meg. Aztán egy újság feküdt az asztalon. A rossz nyomdafesték friss szaga érzett. Az újság már közölte azt, ami történt és amit senki sem akadályozott meg. Megint elmúlt egy alkalom, egy nap, amelytől vártam valamit. A képviselőház, a főrendiház összegyűlt és bele­nyugodott és nem tiltakozott... Az újság pedig azt Írja: „Ünnepe van ma Magyarországnak!*

Akik ott jártak, úgy mondják el, hogy a munkásság kiparancsolt szakszervezetei korán indultak gyülekező helyükről a parlament felé. Vörös zászlókat vittek és nagy jelzőtáblákat és egy fekete koporsót, amelyre az volt írva: „Meghalt a királyság*. A munkás- és a postás-zenekarok, cigánybandák, dalárdák harsogtak. Piros jelvények mindenütt. A nemzetőrök sapkáiról is eltűntek már a nemzet színei. Piros cédulákat tűztek fel ők is: „Éljen a magyar köztársaság*. Árván csak a parlament homlokzatán csapkodott a jeges szélben két kurta vörös-fehér-zöld lobogó. A főkapu felett, középütt egy hatalmas vörös zászló bomlott a nyargaló levegőben, mintha újonnan elfoglalt házából az inter­nacionalizmus öltögette volna fintorgó vörös nyelvét arra a tömegre, amelyet nemzetiszínű kokárdákkal és őszirózsával csalt ei idáig. Szemben, a Kúrián, a Földmívelésügyi minisztériumon is, vörös drapériák húzódtak az épületeken az első emelet magasságában, És az olyan volt, mintha véres seb tátongott volna aházakon körben a téren, mintha derékban óriási pallossal kettészelték volna Őket.

A boltok zárva voltak. Villamos nem járt. A forgalom megállt, mint egy visszatartott nagy zörgő lélekzet, hogy aztán majd megint beleköhögje magát a város utcáiba. A parlament bejárata előtt tengerész-kordon vonult fel. Kínos meglepetés volt ez a kormány részére. Pozsonyból, különvonaton megérkezett embe­reivel Heltai. A köztársaságot nem kiálthatják ki nél­küle... Így hát egyelőre felfüggesztette a magyar Felföld védelmét. Most nemzetiszínű szalaggal díszí­tette magát. Pozsonyba vörös zászló alatt vonult be. Rablások híre jött tengerészeiről, Pesten pedig azt suttogják róla, hogy tud valamit Tisza megöletéséről. A tér fölött öt repülőgép kerengett, lenn egyre növeke­dett a tömeg és felette hatalmas póznákon óriási, kifeszített fehér vásznon hirdetés jött végig az Alkot­mány-utcán. A szél belefeküdt, mint egy vitorlába és a vászon viháncolva nevetett a felíráson: „Ma délelőtt az Országház-téren kikiáltjuk a köztársaság elnökévé gróf Károlyi Mihályt!"

Tíz óra volt. A parlament épületében ülésre csen­gettek. És a magyar képviselőház örök szégyenere tiltakozó szó nélkül, tehetetlenül feloszlatta önmagát. Az országház túlsó szárnyában ezalatt összegyűlt a főrendiház is. Mindössze harminckét főrend. — Ők is elfelejtették a régi nagy kiáltást, a „^oi^iamur pro rege nostro“-t... Csak Wlassics Gyula báró, az elnök beszélt. Okosan, szépen és nem követte a képviselő­ház szomorú példáját. Nem mondta ki a magyar fő­rendiház feloszlatását. Mentett, amennyit menteni lehetett és szavait azzal végezte: „Minthogy pedig törvényeink szerint a két házból álló országgyűlésképviselőházának feloszlatása természetszerűleg vonja maga után azt, hogy az országgyűlés másik háza sem folytathatja alkotmányos működését, a főrendiház ta­nácskozásait ezennel berekesztettnek nyilvánítom..." így hallgatott el az, aminek őse a vérszerződéses, gőgös Pusztaszer volt, a rivalgó rákosi mezők, a méltó­ságteljes budai diéta, a hősi pozsonyi országgyűlés és Deák Ferenc parlamentje. így hallgatott el és benn a kupolateremben megszólalt az, aminek őse a tegnapi hazaárulás, a gyilkosság és országrombolás és ivadéka az anarchia lesz.

„Tisztelt Nemzetgyűlés...“ Hock János, a hírhedt plébános, az úgynevezett Nemzeti Tanács elnöke volt az első szónok. Hogy kihez intézte beszédét, nem tudni. A nemzetgyűlések választott testületek, már pedig, akik ott a teremben voltak, azokat nem válasz­totta senki.

Az újságban hosszú fekete betűoszlopokból áll a beszéd. Elfut felettük a tekintetem, csak a szónokot látom, aki diabolikus fejét két válla közé húzva, sötét csuhájában a fekete oszlopok mögött settenkedik. Egy bűnös lelkű pap, egy bűnös magyar, aki elárulta Iste­nét és hazáját. Valamikor fiatal éveiben a tömegek ünnepelt egyházi szónoka volt. Aztán mindig mélyebbre süllyedt. A tehetséges, de lazaerkölcsű, romlottlelkű ember eladósodott és hitelezőinek politikai eszköze lett... így került Károlyi AMihály táborába.

Astoriabeli bűntársai, akik patkánylázadásukat ro­mantikusan a nagy francia forradalomhoz szeretik hasonlítani és Károlyit Mirabeau grófnak nevezik, Hock Jánost Sieyés abbénak keresztelték el... Vájjon hölgyeiket, Károlyi Mihálynét, jászinét, Hatvanynét, Polányi Laurat, Schwimmer Rózát és Glückiich Vil­mát szintén a régi revolúciós néven: a forradalom fúriáinak és tricoteuseöknek nevezik ?... Ott vannak ők is mind a kupolateremben. És lihegve, kéjesen habzsolják elérkezett órájukat. Hock János pedig szónokol. És én látom magam előtt, mint annyiszor az utcán, vagy olykor az Uránia tudományos színház kis igazgatói szobájában, ahová „Krisztus* című darabjának a kéziratát vitte el és politizálgatni járt, titokzatos, burkolt jóslatokban beszélve. Feje a jelleg­zetes régi Faust-illusztrációk Mephisto-típusára emlé­keztet. Szinte illenék rá a pávatollas, stuartos, fekete bársonyföveg. Ápolatlan, kopaszodó koponyáján sörtés a rövidre nyírott haj. Eszes, gonosz szemében van valami a földalatti lyukakban lakó állatok szeméből. Rosszul beretvált arca kékes és állandóan mosdatlan. A reverendája a nyakától a lábáig pecsétes és leírha- tatianul piszkos kezével időnként túlmély zsebében kotorász. Szinte egy kis guggoló mozdulatot tesz ilyenkor, hogy elérje a zsebe alját. Horpadt burnótos szelencét szed elő és kisujját valami groteszk gráciával a levegőbe emelve, hüvelyk- és mutatóujjával a sze­lencébe nyúl. Aztán két mocskos ujjával, tubákolástól barna orrlyukához emeli a burnótot. Hátraszegi a fejét, behúnyt szemmel, gyönyörben várakozón.

így állhatott fenn az emelvényen is a tapsoló terem­ben, miután kikiáltotta a köztársaságot és indítvá­nyozta, „töröljék el a királycaírangos ünnepeket és a győzelmes forradalom és a köztársaság napját, október 31-ét és november 16-át, örök időkre szóló nemzeti ünneppé avassák**... Azután felolvasott egy hatá­rozatot, melyet Jászi, Kéri, Kunfi és Landler írt elő Károlyinak „a magyar nemzet nevében, a nép akara- tábói“... Ez a határozat kimondta, hogy Magyarországminden más országtól független és önálló népköz­társaság, amelyben az állami főhatalmat ideiglenesen Károlyi Mihály elnöklete alatt álló népkormány gyakorolja a Nemzeti Tanács támogatásával. És ugyan­csak kimondja a határozat, hogy a népkormány sürgő­sen alkosson néptörvényeket: az általános, titkos, egyenlő, közvetlen, nőkre is kiterjedő nemzetgyűlési, törvényhatósági és községi választójogról; a sajtószabad­ságról; a nép esküdtbíráskodásáról; az egyesülés és gyülekezés szabadságáról; a földmívesnépnek földhöz juttatásáról.

A kupolaterem közönsége egyhangúlag ordította minden mondat után: „Elfogadjuk!"

Ezután Károlyi Mihály emelkedett szólásra. És beszélni kezdett sajátságos, ijesztő hangjával, amelyet hibás szájából lök fel ezüst szájpadlására és az orrában képez át szavakká. Kihirdette a Habsburg-ház trón­vesztését, szavalt a wilsoni szent elvekről, a népek szövetségéről, önrendelkezési jogáról, az örök békéről és pátoszos dadogással mondotta: „...csakis a szen­vedéseken át, csakis a háború vértengerén át érhették meg Európa népei és érhette meg így a magyar nép is azt, hogy igenis csak egy programm van: és ez a pacifista programm ma nemcsak egyszűkebb programm, hanem egyvilágprogramm... Ebbe a világprogrammba a magyar államnak, a magyar nemzetnek, a magyar fajnak is bele kell kapcsolódnia, mert csak az a nemzet fog haladni, amely bele tud kapcsolódni, bele tud illeszkedni abba avilágprogrammba, amely egy szóval kifej ezve:Pacifizmus".

Olyan tragikus az óra és kínomban mégis nevetnem kellett. Ennél ostobábbat még nem mondott szánalmas emberi dadogás a földön és gonoszabbat is aligha,mert hiszen míg ő pacifizmust szaval, az állig felfegy­verzeti militarizmus özönlő áradásban tör be Magyar­országba. Ostobaság-e ez a beszéd, vagy egy rettentő árulás utolsó szolgálattétele ? Bermi legyen is. Károlyi tehetségeit ezután felesleges jellemezni.

Az Astoriabeii Mirabeaut a szociáldemokrata párt szónoka, Kuníi-Kunstátter Zsigmond népjóléti minisz­ter követte az emelvényen. Azt mondják róia, hogy Lenin egyik magyarországi megbízottja. Az arca dögkeselyűre emlékeztet, a szeme kémlelőén ravasz. Hock János dagadó fráziasi, Károlyi szégyenletes dadogása után ördöngősen ügyesen beszélt ez az állásá­tól felfüggesztett zsidó tanító, aki bár rövid néhány év alatt katolikus és protestáns ösztöndíjak elnyerése végett háromszor cserélt vallást, de fanatikusan hű maradt fájához és annak céljaihoz. Igazságokat és utópiákat kevert, ígért és fenyegetett és a diadal biztosságérzetében megszaggatta a jövők sötét fátyoiát.

„Azzal, hogy egy szabad népköztársaságot prokía- máltunk a mai napon — mondotta Kunfi —, nemcsak egy nagy politikai haladásnak a tényét teremtettük meg, de megindultunk egy olyan úton is, amelynek ez a lezajlott forradalom és ez a mai nap, nem végét, csak egy fontos állomását jelenti/*

„A politikai szabadság, a köztársaság, a legradiká­lisabb politikai demokrácia, ezek mind csak eszközök, hogy a nagy küzdelem: a szegénység és gazdagság harca egymás ellen, könnyebben és előnyösebben induljon el...“

Az osztályharc riadója ez és míg a harc eljön, addig Kunfi hódítónak szociális reformokat ígér: a szegény­ség és gazdagság kiegyenlítődését; földet a frontról hazatérő katonáknak. És ígéri, hogy kényszeríteni

180 fogja a latifundiumokat, a nagytőkét és nagyipart, hogy adja oda mindazt, amit az igazság és a népakarat követel, de oly módon, hogy a gazdasági élet további funkcionálása ne váljék lehetetlenné.

Ebből a programúiból, mely nem végcél, csak állo­más, még Kautsky elméletei beszéltek. Aztán egy­szerre nem Kautsky, de Lenin és Liebknecht rivalltak ki fajrokonuk és tanítványuk szájából:

„.. .Nekünk a politikai demokrácia csak eszköö... — mondotta Kuníi — nekünk azért értékes ez a poli­tikai szabadság, mert hisszük és reméljük, hogy ennek segítségével épp oly vértelenül, épp oly kevés áldozat­tal tudjuk a nagy szociális átalakulást megcsinálni, mint amilyen kevés vérrel sikerült Magyarország politikai forradalmát megcsinálni."

„Éljen a szociális forradalom!" — kiáltotta a karzat, Kunfi következő szavával erre a kiáltásra felelt és diadalmámorában elszólta magát: „A mi forradalmi munkánk még nem ért véget! Az intézmények után az embereket kell átalakítani/" — Bevallja hát, hogy itt nem az emberek követelték az ő intézményeit, de intézményei követelik az embereket. És ahogy foly­tatta, bevallotta azt is, hogy azok az emberek nem lesznek többé magyarok. „Minden helyre ebben az országban olyan egyéneket kell állítani, akik ennek az új forradalmi gondolatnak, ennek az új Magyarország­nak, ennek az új világnak a szellemével vannak át­hatva..." Aztán egy utolsó mondatban hangzott el a szava, melyet ha megért a magyar nemzet, akkor talpra kell ugrania ellene, mert a világbolsevizmust proklamálja: „...PíoosIó arccal áll kinn ma minden rabszolganép a világ színpadán és piros zászlókkal és ki fognak állni a népek egymásután és egy hatalmas szimfóniában fogják elénekelni a világszabadság hatal­mas ddát..

És gyalázatunkra, most sem akadt egy magyar mozdulat, amely önvédelemből torkára forrasztotta volna a szót. A magyar parlament ünnepi termében, Lenin ágense, kényelmesen kibonthatta a bolsevizmus zászlaját, megfújhatta a szociális forradalom riadóját és hirdethette a világforradalom eljövetelét, mialatt kinn az Országház-téren Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hírül vitték a nép­nek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársasá­got. A kőlépcső pihenőjén Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos és Preusz Mór dicsőí­tették a köztársaságot... Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megváltása volt:! Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát.

És a magyar munkászenekarok és magyar cigányok játszották hozzá a Himnuszt és a Marseillaiset, a galileisták pedig elénekelték az Internacionálét. Meg­alázóban, keserű haraggal olvastam az újságokat, melyek százezernyi népről, viharzó élj énekről, mámo­ros tömegbotdogságrót beszélnek. így megy maid szét a hír az országban, míg azok, akik ott voltak, azt mondják, hogy a téren, a hideg északi szélben, fáztak az emberek, egykedvűen vettek mindent és éljeneztek vezetőik jeladására.

Csak mikor a Himnusz hangja felzúgott és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le a fejükről a kalapot. Ennyi történt a magyar becsület érdekében... Károlyi Mihályt pedig senkisem kiál­totta ki a köztársaság elnökévé. A szocialisták nemakarták. Hát már nem lenne szükségük rá? Máris felesleges lett? Kárpótlásul aztán Kunü megparan­csolta a nemzetőröknek, emeljék a vállukra, a haza­árulót. így vitték ki Károlyit a kirendelt munkás­szervezetek sorfala közt a térről. A fehér ponyvákat pedig, nmelyekre az volt írva: „Kiáltsuk ki Károlyi Mihályt a köztársaság elnökévé", — csendesen be­göngyölték.

A munkások elvonultak és arról beszéltek, hogy most már minden rendbe jön. Jó világ lesz, olcsóság lesz. A fővárosi csőcselék oszlásában a királyságot gya- lázta és az urakat átkozta. Egyik csapatuk élén furcsa íódulásokkal egy lompos némber haladt. Részeg volt és mialatt borzas fejét ide-oda lóbálta, átölelte egy fiatal sukancnak a nyakát és úgy vonszolta magával. Aztán eleresztette, mást választott, egy másik férfit ölelt és vonszolt, míg vadul ropta ocsmány táncát.

A vidékről véletlenül odavetődött néhány paraszt­gazda kopogós csizmában, hallgatagon ment a Bel­város felé. A városi néppel szemben ők képviselték egymagukban a nagy Magyarország népét.

Aki elmondta nékem, hogyan volt, jó darabon követte őket. A parasztok sokáig mentek szótlanul. Aztán végre az egyik öreg gazda meggondoltan, lassan odaszólt a többihez: — Hát szép dolog ez a köztár­saság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?

November 17.

A/f ilyen hosszú és irgalmatlan tud lenni az éjt- szaka. Az órák ütnek sorra, sorra a lakásban, az egyik finoman üt, a másik tétován, az az osz­lopos szép öreg pedig rekedten ver és közben zöröga melle. Lenn az utcán, mintha ostorral vágnának végig rajta, egy kocsi nyargal, aztán egy magányos lövés pukkan bele a csendbe. A Vas-utcában süthettek el egy fegyvert... és órákhosszat megint hallgat min­den. A parketta ropogni kezd, mintha valaki mezítelen lábbal járna és jönne az ágyam felé, pedig nem mozdul semmi. Hányat ütött az óra ? Ügy vártam, hogy üssön és mégis elfeledtem megszámlálni. Világot gyújtok. Még fele se múlt el az éjtszakának, pedig olyan régen tart már. Valami szótlan, boldogtalan, tehetetlen kese­rűség faragja a lelkemet. Nem akarok gondolkozni. Hiábavaló lenne. És a gondolatomon kívül állón mégis egyre jön valami és rám hajol, mint egy kísértet. Az el­múlt nap jön vissza a küszöbről, hasztalan csukom be a szemem, hasztalan van sötét, mégis látnom kell. Egész szégyenével, gyávaságával, látom a tegnapi napot. És ők, akik tönkre tesznek, diadalmaskodnak és tapsolva felemelik önmagukat. „Éljen a köztársaság!"

Kificamított lábamba belesajog a fájás. Hirtelenül felrémlik az az ember, aki letaszított a villamosról. Két fülével vitorlázik a feje a levegőn át. Az orra kifröccsen az arca közepéből és a szája nyílik és ordítja: „Éljen a köztársaság !" A parlament kupolacsarnoka tele volt ilyen szájjal, puha, lompos férfiajkak, fodros női szájak, ezek kiáltották ki Magyarország számára: a köztársa­ságot. Mi pedig tűrtük, elviseltük, mi hallgattunk.

Ingerült leszek. Ellenőrizhetetlen szavakat mondok magamban, féktelen tiltakozó szavakat. Ez jól esik. Megint ütnek az órák. Csend támad és ez a csend olyan, mintha egy pók szőné végig a lakáson, ki az utcára. Egyre hosszabb lesz a csend, olyan hosszú, hogy nem bírom elviselni. Elszakítom... Ököllel rácsapok a párnámra. Ez sem használ, Egy kis nyöször­gés hallatszik a szobában* szánalmas* nyomorult kis nyöszörgés. A szívemből jött...

Vájjon a többiek is így szenvednek-e, mint én? Nem beszéltem erről senkivel és napok óta nem láttam Anyámon kívül senkit. Nem tudom, mit gondolnak, az emberek. Egészen egyedül viselem azt, ami fáj. Talán azért olyan nehéz. Vigasztalni kezdem magamat. Nem maradhat így. El fog múlni ez is. A forradalom azért lett, mert a zsidóság félt a hazatérő katonák pog­romjától. A köztársaság azért lett, mert a forradalom fél az ellenforradalomtól. Tömegnarkózis ma minden. De a narkózis nem tart örökké. Csak az a kérdés, hogy közben melyik tagját vágják le az elaltatottnak ?

Az ablak táján lassankint világos kocka támadt a falban. Eleinte szürke volt a kocka, aztán kék lett, aztán reggel lett belőle. És ismét jött egy nap, üres kézzel jött és ki tudja, mit visz el megint.

Délután Ritoók Emma nyitott be az ajtón. — Mi történt veled? — kérdezte, amikor az ágyamhoz jött.

Egy „forradalmi hős“ lelökött a villamosról.

Honnan tudod, hogy forradalmi hős volt ?...

A füléről.,. és azonkívül vadonatúj egyenruha volt rajta ...

Mióta utólszor találkoztam Ritoók Emmával, hi­székeny, ősmagyar természete rettentő belső katasztró­fán ment át. Kétségbeesés és lázadás érzett ki min­den szavából. Mikor évek előtt egy szemesztert a berlini egyetemen hallgatott, megismerkedett Lukács- Löwinger Györggyel és Balázs-Bauer Bélával. Fiatal­sága barátai voltak ők és most ugyanezek az emberek csinálták meg hazája ellen az Astória-beli forradalmat.

Mondták, — panaszolta Ritoók Emma, — hogy még azt se tudtuk magunk elvégezni, még Magyar­ország függetlenségét is a zsidóknak kellett a magyarok számára megcsinálniok. Azt feleltem: — Nem csinál­tuk, mert felesleges volt: a függetlenséget a történelem magától meghozta volna, de Lukács György kijelen­tette, hogy az emberiség beteg és csak akkor gyógyul­hat meg, ha egy világforradalom eltünteti a földről az utolsó gépet, az utolsó könyvet, az utolsó szobrot, az utolsó hegedűt is. Szerinte ennek a forradalomnak el kell mindent söpörnie, hogy ne maradjon más, csak az ember és a föld, mert az emberiségnek új lélekre van szüksége, hogy elölről lehessen kezdeni az egészet.

Mondd meg neki a nevemben, — hogy egy el­öregedett faj beszél belőle, amelyik érzi vénségét és újra szeretne megszületni. Mi fiatalok vagyunk, mi nem éltük még ki magunkat, számunkra még végtele­nek a lehetőségek. Csak egy degenerált fajiság keresheti a megújulást a pusztuláson át. Különben pedig, ha így akarják újra teremteni a múltjától elszakított világot, akkor nem elég, hogy megsemmisítsék az utolsó szob­rot, az utolsó könyvet, az utolsó hegedűt, de el kell pusztítaniok az utolsó embert is, aki emlékezik.

Nem fogom neki megmondani, — felelte Ritoók Emma, — mert nem érintkezem többé vele! Most már nem filozófiáról, hanem a magyarságomról van szó. És ez elválaszt tőlük.

— Azért üzented, hogy lelki szükség velem talál­koznod ?

Valamit tennünk kell. A férfiak nem tesznek semmit. Az asszonyokat kellene szervezni. A hangulat megvan. Öntudatlanul, szinte várják. A Magyar Nők Clubjában is sokan vannak, akik úgy gondolkoznak, mint mi.

Hát ott is ? ...

A Magyar Nők Clubját egy esztendő előtt alapította néhány arisztokrata dáma, Károlyi Mihályné kezdemé­nyezésére. Éppen ezért nem léptem be soha. A nyil­vánosságnak szánt intellektuális cégér alatt politikai, végcélt sejtettem. Igazam volt. Ez a Club azért kellett, hogy a női választójog esetére Károlyi Mihálynak a női kultúrtársadalomban már kész tábora legyen. Az utolsó hét eseményei azonban feldöntötték a megvalósulást, Károlyit illetőleg derengeni kezd a világosság. A Club nacionalista asszonyai valamelyik gyűlésükön a Károlyi Mihálynét környező radikális, feminista és szocialista zsidó asszonyokkal szemben, nagy többséggel állást foglaltak Magyarország területi épsége mellett és Ritoók Emma javaslatára elhatározták, hogy szerencsét­len országunk érdekében egy tiltakozó memorandumot intéznek a világ asszonyaihoz. Károlyi Mihályné, aki jelen volt, nem zárkózhatott el és azzal a kikötéssel, — hogy férje a memorandum szövegébe bepillantást nyerjen, — megígérte, hogy a kormány az előállítási költségeket fedezni fogja és a külföldi terjesztésről gon­doskodik. A tagok elfogadták az ajánlatot, mert a me­morandum sorsára nézve nem láttak benne veszélyt, hiszen a jövendő írás a nemzet igazsága mellett akart küzdeni és előttük őrültségnek látszott, hogy ez a kor­mány intenciója ellen való lehetne. Megéljenezték Károlyi Mihálynét és egyhangúlag úgy döntöttek, hogy bár nem tartozom a Club kötelékébe, felkérnek engem, írnám meg a memorandum előszavát.

Elfogadtam a megbízást. Hazám érdekéről volt szó, így hát bárhonnan jött is a felszólítás, vállalkoztam a munkára. Ritoók Emma ma visszahozta Károlyi Mi- háiynétól a memorandum kéziratát. Károlyi átnézte a munkákat és kitörölt belőlük mindent, ami a magyar-

ság igazát védte volna a külföldön! Hát ezért volt Károlyi Mihályné ajánlkozása ? Csak azért, hogy még ez a szegény kis nemzeti megmozdulás is fennakadjon az ő szűrőiken? Be vagyunk zárva és ha kiáltani aka­runk, maga a kormány tömi el a szánkat. Szerencsét­lenek vagyunk és a hivatalos hatalom fogja le a kezün­ket, ha segíteni akarunk magunkon.

Tedd ezt jól el, — mondottam Ritoók Emmának, mialatt az összefirkált memorandumot forgattam — valamikor ez is dokumentuma lesz a hazaárulásuknak.

Különböző írások váltakoztak a szöveg margóján a nagy kihúzások mellett.

Jászi is olvasta, Bíró Laj’os is ... Ez meg itt a Károlyi írása, a nevét is aláfirkantotta.

Ekkor láttam először a kezevonását. Lazán hányt betűk, összeírt és félbenmaradt szavak, lefelé futó so­rok, mondatok közepén indokolatlan nagy betűk és — temérdek helyesírási hiba. Olyan volt ez az írás, mint ő maga ...

De hát mit tegyünk? —kérdezte Ritoók Emma. — Hiába dolgoztunk. A kormány csak megváltoztatott formában gondoskodik a terjesztésről. Különben meg­akadályozza, hogy külföldre vigyük.

Majd találok ki valamit, — feleltem — de nem engedem meg, hogy a hazaszeretetemet Károlyi Mihá- lyok cenzúrázzák.

Utasítsátok vissza, — szólott Anyám — inkább sehogy se jelenjék meg, mint így megcsonkítva.

Este levelet írtam gróf Dessewffy Emilnek, akinek már beszéltem volt a memorandumról. Kértem, kí­sértené meg társadalmi úton, vagy a nagyszerűen erő­södő Területvédő Liga útján a memorandumot eredeti formájában külföldre juttatni. Ceruzával írtam, liosz-szasan és egész keserűségem beleömlött a levélbe. Kí­méletlen bírálatot mondtam eseményekről és embe­rekről. Hazaárulónak neveztem Károlyit és társait és a bolsevista világuralom előharcosainak a budapesti szociáldemokrata vezéreket. Mikor a levelet elküld­tem, megkönnyebbülést éreztem. Aztán egy pillanatra valami sajátságos nyugtalanság suhant át rajtam. Ezért a levélért becsukhatnának. Bolondság. Hogy kerülne avatatlan kézbe.

November 18.

A/fa éjjel megrázkódott ennek a megjelölt város- ***’ nak a földje. Mackensen automobil-osztagai vonultak át Budapesten. Megállás nélkül men­tek sötéten, mennydörögve, elárulva, megcsalódva, mentek a téli éjtszakába . .. Lilla mondta el, a sógor­nőm, — aki látta ezt a tragikus vonulást. Nagy pony­vák takarták a dübörgő gépeket. Csak fényszóró lám­páik árulták el, hogy élnek. Ember nem látszott raj­tuk. Mint a háború kísérteiéi vonultak a messze csata­terekről.

Órák teltek, csak egyszer akadt meg a mozgásuk. Az egyik autó megállt egy pillanatra, egy ember má­szott ki a ponyvatakaró alól, kis ládát szedett le, intett, és azután eltűnt a sötétben. Magyar katona lehetett, akit magukkal hoztak, ki tudja honnan. És a magányos kéz intése volt az egyetlen búcsú, amelyet a német baj­társ Magyarország fővárosában kapott. Újra indult a nagy szürke kísértet és mögötte a többi...

Gondolatban utánuk néztünk mi, mint elmerülő dereglyén a hajótöröttek, mikor a mentő gőzös a szem­határon segítség nélkül eltűnik.

így történt.. . elmentek és nyomukban jönnekegyre jönnek azok, akiket nem állít meg többé senki . .. Pedig a budapesti i-es honvédek megérkeztek teljes felszerelésükkel, a debreceniek, a pécsi honvédek is jönnek. Hazaérkeztek Albániából a székesfehérváriak, özönlenek katonáink Ukrainából, a francia harcterek­ről, Itáliából. Innsbruckon át egy hét alatt több mint fél millió magyar katona tódult haza. Leszerelnek, el- foszlanak, nincsenek. Az ojtozi szorosnál ezalatt tizen­hat emberből álló román járőr lépte át a magyar ha­tárt. Körülnéztek, visszaintettek és mögöttük óvatosan bevonult egy zászlóalj. Felfegyverzik és besorozzák az erdélyi oláhokat és a föld számunkra elveszett.

Az elmúlt héten egy kis csapat, néhány szerb katona, belovagolt Mohácsra.

Mohács . . . Egykor az óriási ozmán hadak előtt, királyával és érsekeivel a magyar nemzet vérzett el azon a mezőn. Magyar vértől piroslott a Cselepatak, magyar haláltól sápadt el a föld a szemhatárig. Most maroknyi szerb lovas léptet a gyászos, nagyszerű sír felett és tipor bele a királyi halottaságyba. Békésen védtelen a mező, zöld a víz, a fűben nem fekszik halott. És ma mégis nagyobb temetője Mohács Magyarország­nak, mint volt a nagy halál napján, mert ma nincs többé, aki meghaljon érte.

Mint egy agyrémes álom, úgy hat ez. Odalenn a kis szerb csapat parancsnoka azt mondja: „Hét éve vagyok együtt a katonáimmal és mikor most keresztülmasirozva Szerbián, a saját házuk mellett vonultak el, egyik se ment be a házába, mert parancs tiltotta, hanem jött előre ... A szerb hadsereg 1912 óta van háborúban és mégis elvonul az otthona, kis földje, asszonya, gyereke előtt, vonul tovább és nem áll meg. Ők jönnek, ők, akik hódítani indulnak és a mieink nem védik többéazt, ami sajátjuk. Hogy gyűlölhetik az országunkat, a faiunkat azok, akik bennünket ide süllyesztettek. Mi­csoda rettentő méreggel dolgoztak. Hazugságok nar­kózisával járványt oltottak belénk, pestis van itt a lelkekben.

Fájnak a gondolatok. Ki akarnám őket tépni, hogy egy percre megpihenlek. De nem lehet. Ügy kapasz­kodnak a gondolataim, hogy velük szakadna az agy­velőm egy darabia is. Rettenetesek ezek a tétlen napok a betegágyban és a hosszú álmatlan éjtszakák. Olykor azt hiszem, hogy csak azért nem őrülnek itt meg az emberek, mert már őrültek vagyunk mindannyian.

November

TZ" inn hull a hó. Fehérek a tetők és világítanak a puha szürke égben. A szobákban takaréko­san ég a tűz. A szerbek megszállták a pécsi szén­bányákat, a románok Petrozsényt. Nincs többé szene Magyarországnak. És a csehek feltartóztatják a német szállítmányokat. A gázkályhában kicsiny a láng, nem fűt többé. Egy új rendelet lecsökkenti a villanyhaszná­latot is, ki kell csavarni a csillárokból a körtéket. Csak egyetlen egy villanykörte éghet a szobában és félre- faragósan világít a magasból. Sántítva ballagtam át Anyámhoz. A ferde világítás sötét üregeket hagyott a szegletekben és kietlenné, szomorúvá tette a lakást.

Az asztal is, mintha megváltozott volna az ebédlő­ben. Még ott állnak az ezüsttartóban a hűvösvölgyi fenyőágak, de virág nincs többé az asztalon. Olyan drága lesz minden. A fogások is egyre csökkennek, ha­nem azért úgy teszek, mintha nem venném észre. Anyám se szól. Sohase beszélünk ilyesmiről, pedig hogymegváltozott az életünk. Mindenik nap eltöröl vala­mit a megszokottból. Ami azelőtt magától értetődő volt, az most ünneppé lesz. A háború hosszú évei alatt amúgy se volt már semmi az, aminek tulajdonképpen lennie kellett volna. A kávé nem volt kávé, a tea, a rum, a cukor, még a kenyér sem. Megszoktuk a pót­anyagokat, most ezek is kifogynak. A boltokban tá­tongnak a polcok és új áru nem érkezik. Aki teheti, vásárol és halmoz. Németország és Ausztria se szállít már ipari cikkeket. Az abroncs egyre szűkül és egyre szegényebbek leszünk.

Az utca túlsó oldalán világos a szemközti ablak, pedig már későre jár az idő. Amint átnézek, látom, hogy odaát egy férfi ruhák közt válogat. Felemel egy kabátot, a lámpa felé tartja, aztán félreteszi, megint előveszi, utóbb egy mellényt nézeget és holmi fehér­neműt. Aztán bejön az asszony, tanácskozva beszél­nek. Egy felöltőt az asztalra dobnak. A többi holmit eldugják az ágyba a derékaljak alá. Cipők között is vá­logatnak. Egy pár cipőt a felöltő mellé tesz az asszony. A többit a szekrénybe a könyvek mögé rejtik. És így válogatnak, így rejtegetnek ma minden lakásban, végig az országban.

A népkormány rendeletet adott ki. A leszerelő ka­tonaság ruhaszükségleteiről rekvirálás útján akar gon­doskodni. Bizalmiférfiakkal fogja, térítés nélkül, a ru­hákat, fehérneműt és cipőket a lakásokban átvenni. Aki készletét elrejti, annak egy rend ruhán felül elkobozza készletét a hatóság és 2000 korona pénzbüntetéssel vagy hat hónapig terjedő fogházbüntetéssel sújtja.

Sajátságosán hat ez a rendelet. Azokat támadja leg­jobban, akiket a háború drágasága, a lánckereskedelem fojtogatása amúgy is leginkább meggyötört: a közép­osztályt, melynek szegény, megkopott és elnyűtt ruhá­zata volt az egyetlen, amivel ideig-óráig még fenntar­totta, legalább külsejében, lefokozott kultúrigényeit és átalakításokkal, öltöztetni tudta felnövekvő gyerme­keit. De túl ezen is nyilatkozik valami új és idegenszerű ebben a rendeletben: Az államhatalom az egyén tulaj­dona felett, térítés nélkül, rendelkezni kezd. Jogot vesz, hogy átkutassa az otthonokat. Egy kis rés támad a magánlakás és magántulajdon érintetlenségén.

A Rókus-kórház tájékáról most egyszerre lövések dördültek bele az éjtszakába.

A túlsó oldalon, a megvilágított szobában felkapta fejét az asszony. Ekkor vehette észre, hogy elfeledte leereszteni az ablakredőnyt. Ijedten futott oda és el­függönyözte, miként lopnak ők tulajdon lakásukban, maguk számára, saját szegény kis ruhatárukból.

Mialatt néztem őket, elcsodálkoztam önmagam fe­lett. Bensőmben azoknak az embereknek adtam igazat, akik a rendelet kijátszásán fáradoztak. Pedig a becsület­ről nem változtak meg a fogalmaim — a törvény becsü­lete változott. Még három hét előtt oltalom volt a tör­vény, ma már támadást jelent és mi üldözött emberek, csak védekezünk, mikor összefogunk ellene.

Odalenn az utcákon lépések hangzottak; járt valaki. Kapuzárás után olyan ritkán esett ez meg, hogy észre­vettem. A lépés sietve, bizonytalanul kopogott. Hallga- tództam egy pillanatig: nem töri rosszban a fejét, aki odalenn jár! Csak aki lassan, biztosan megy manap­ság éjnek idején, csak az jelent veszedelmet.

Sok mindent megtanultunk. Azt is, amit a lépések mondanak az utca kövezetén.Tködön át vezetnek a mi útiaink és nem látja x a végüket senki sem. Valamikör visszanézve, ta­lán majd egyszerű és világos lesz az, ami nekünk, akik átéljük, gonoszul rejtélyes és megfoghatat­lan. A történések hirtelen jönnek, kuszán torlódnak: eltakarják az eredetüket. A józan ész itt nem segít. Mintha őrültek komponálnák a sorsunkat. Csak pilla­natnyi világosságaink vannak, döbbent sejtések, kicsiny lámpák, melyeket minduntalan elolt kezünkben a vi­har. Ha látunk is egy pillanatra, sötét lesz, mielőtt el­igazodhatnánk és a sötétből úgy mellbe lök a végzet, hogy megszédülünk bele és elveszítjük az irányt. Semmi se segít. Minden új és idegen. Ilyen lelenben nem út­mutató többé a múlt. A halált nem lehet megtanulni. Magyarország pedig haláltusáját vívja orgyilkosok keze alatt.

Váratlanul fellobbant ma a lámpám lángja. Olyan hírt hallottam, amelytől a fájdalomig kitágul a szem, a szív megbotlik az ember mellében és nincsen többé szó.

Ismerős lépések mentek át a szalonon, Anyám szobája felé. Géza testvérem volt. Utánuk iramodtam a lépéseknek, valami nyugtalan hallanivágyással. Ő talán hoz egy hírt, amiben reménység van; olyan ked­vesen értett ehhez már a háború alatt is, ahányszor el­jött Anyánkhoz, mindig felderült a sötétség. Most gör- nyedten ült a zöld karosszékben és lázadó düh látszott az arcán.

— Mind csirkefogók ezek és gonosztevők. Julier ezredestől hallottam ... Irtózatosan megcsalják az országot. A vesztünkbe visznek. — Öklével ütött az asztalra. — Tudod-e, hogy a belgrádi fegyverszünetiszerződés felesleges volt? A közös hadvezetőség meg­kötötte számunkra is november 4-én a fegyverszünetet Diazzal, aki az entente összes haderejének megbízottja volt. Az a szerződés pedig érintetlenül hagyja Magyar­ország egész területét. Ezen az alapon a demarkációs vonalak az országhatárok lennének. Nem léphetne ellenséges megszálló a földünkre. És november 6-án Károlyi Mihály mégis kinyitotta a zsilipet Belgrádban.

Egy pillanatig zsibbadt csend volt a szobában. Oly roppant és iszonyú volt, amit hallottam, hogy bár Károlyiról és táboráról mindent feltételeztem, ez mégis túlhaladta a képzeletemet.

— Talán nem tudták, talán nem tudta Károlyi, mi van a Diaz-féle fegyverszünetben?

— De tudták, hiszen Károlyi zsebében volt, mi­előtt Belgrádba ment, — mondotta testvérem — a hatalomért tették. Azért a kétes dicsőségért, hogy az ő nevükhöz fűződjék a béke. Franchet d'Esperay nem értette, hogy miért jönnek Aztán rájuk húzta a lepe­dőt: ha akarjátok, hát itt van.

Köröskörül mintha nagy, fulladt zuhanásokkal összedőlt volna az is, ami még lábon állt, és a súlya mind reánk hullott és eltemetett a romjaival.

Olyan furcsa volt, hogy a lámpa még ott áll, ahol az előbb állt, a székek is, a dívány, a szekrény . . . Egyszerre láttam Anyám két kezét, amint a térden görcsösen egymásba szorult. Aztán hallottam a hang­ját és ez olyan volt, mintha romok alól, végtelen fáj­dalmak alól küzdötte volna fel magát:

— Ha egy öreg asszonynak az átka megfogan, akkor elátkozom őket !Az újságok ma Károlyi kormányának panaszko-1 * dásával vannak tele. A kormány tiltakozó táv­iratokat küld az entente-hatalmakhoz, a csehekhez, oláhokhoz. Hivatkozik a szövetséges hadseregekkel kötött fegyverszünetre, Wilson elveire, a világ­megváltó pacifizmusra. Igazságot, segítséget, élelmet és szenet kér. És Károlyi azzal fenyegetődzik, hogy „ha az entente nem akarja, hogy itt zöld káderek ala­kuljanak — a vörösekről nem beszél, mert ezeket már megalakította — ha az entente nem akarja, hogy fosz­togatás, gyújtogatás és rablás borítsa lángba Európa ezt a részét, akkor itt a tizenkettedik óra“.

... Az entente azonban már tudja, hogy Károlyi uralma ezt a lángbaborítást elvégezte. És nem felel. De felel Kramarz, a csehek nevében, akivel Károlyi a háború alatt hazája érdekei ellen összeesküdött. A cseh hazafi fenhéjázóan, szinte úgy kiált le hozzánk, mintha csúfolódnék:... „Az entente-államok elismerték, hogy a tótoklakta területek a cseh-szlovák államnak egy ré­szét alkotják, nem pedig a magyar állam alkotórészét. A magyar kormány tehát fegyverszünetet nem köthet tót részekre vonatkozólag is, mert ezek időközben a cseh-szlovák állam részeiül ismertettek el“.

így kiált le Kramarz. És felel az oláh király is, aki hadseregéhez szól: „Katonák! A rég várt óra elérke­zett. A szövetségesek átlépték a Dunát, és ez az óra int, hogy oldalukon fegyvert fogjunk ... Bukovinai és erdélyi testvéreink hívnak át utolsó harcra. A győze­lem a mienk. Ezért előre! Isten velünk van.“

A belgrádi fegyverszünettől vérszemet kapott min­den ellenségünk. A szerbek előtt Károlyi kormányamaga nyitott ajtót, a többiek belökik a saját kezükkel az ajtókat és lángoló gyűlölettel jönnek, csak egyre jönnek.

A halált érzem a lelkemben. És a harag szédülése fog el, mikor Károlyi beszédeiben olvasom, hogy: „Bizalommel kell lenni a kormány iránt." Ezt mondja! És védi a szocialistákat: „ne merje senki állítani, hogy ők hazátlanok, hogy nem viselik szívükön a haza sor­sát ..És védi a radikálisokat: „Jászi miniszter Ara­don a végsőkig küzdött Magyarország területi integri­tásáért . ..“

Mindenkit véd, aki a hazát nem védi.

A kormányzó pártokban egyre nagyobb az egyenet­lenség. Szinte két táborra szakadtak már. Egyik olda­lon a bűnös megtévelyedett magyarok, a másikon a szocialisták és radikálisok: az idegen faj. Ők az erőseb­bek, mert szervezettek és céltudatosak. Károlyi Mihály teljesen a befolyásuk alatt áll, hálójukba került és ők a hálót rohanva húzzák balfelé.

A politikában csak addig van egység, amíg a hatalom megszerzéséről van szó. Az elért hatalom maga löki szét az elbizakodott győzteseket. Most kellene a feszítő­vasat közéjük verni.

— Még korai volna, — mondotta Dessewffy Emil, akivel véletlenül találkoztam. Csak röviden beszéltem vele, egy tárgyalásra sietett. Új földművespártot ala­kítanak. Az ország kisgazda-társadalmát akarják szer­vezni.

— Most jut eszembe, — mondotta Dessewffy ne­vetve — képzelje, Károlyi arra gondol, hogy magát politikai misszióval kiküldje Olaszországba ...

— Mindig ennyi emberismerettel válogat? — és nékem is nevetnem kellett. De aztán valami eszembejutott. —* Szerezzen Károlyi útlevelet és két feltétel alatt megyek és felhasználom olasz összeköttetéseimet.

Mi legyen az? — kérdezte megütközve.

Hogy saját költségemen utazhassam és ne kell­jen egy garast sem elfogadnom a mai hatalomtól. A második feltételem az, hogy nem az ő köztársaságuk és a kormányuk érdekében megyek, hanem kizárólag a hazám érdekében. De azt hiszem, ez nem fog tet­szeni !

Mialatt odébb mentem az utcán, elgondolkoztam azon, amit hallottam. Dessewffynek az ország hangula­táról is voltak hírei. Azt mondta: a parasztság és a vidéki városok nem veszik be a Pestről szuggerálí, burkoltan kommunista köztársaság gondolatát. Van­nak nagy területei az országnak, melyeket csak nehezen lehet visszatartani, hogy a királyság mellett állást fog­laljanak. — Ne tartsák vissza őket, hadd ordítsanak fel és söpörjék el ezeket! — feleltem én. De Dessewfiy megint csak azt mondta: Korai volna. Hadd járják le előbb magukat.

Mentemben majd nekiszaladtam egy létrának. A létra a gyalogjárón állt szétvetett hosszú lábakkal és fenn a tetejében egy ember ült, aki sebesen kaparta a falat.

A por már belepte a boltok felett a „Csász. és kir. udvari szállító* felírások nyomait, melyeket még október 31-e tépett le dühösen. Most új munka se­rénykedik a cégtáblákon. Leszedik azokat a táblákat, melyekre: Habsburg, Berlin, Hohenzollern, Hinden- burg és Bécs van festve. A kávéházak lélekszakadva visszaváltoztatják magukat a háború előtti nevükre és a zsidó pszichéjű város szánalmasan keresztelkedik át és házaira odatűzködi a : „párizsi szalon",

„francia mulató", „angol park4" és „amerikai bár" felírásokat. .

Megvetést érzek és ezt fogják érezni azok az idegen megszállók is, akiket a sorsuk idevet. Egy nép, amely megtagadja vagy eltűri, hogy nevében megtagadják a múltját, az a tulajdon becsületét riporia el. Napok óta hirdeti a kormány, hogy francia csapatok érkeznek Budapestre. Nekik készítik ki a várost és az aljas mas­kara alatt hallgatnunk és tűrnünk kell nekünk.

Károlyi Mihály és Lovászy Márton lapia, a „Ma­gyarország" mai számában azt írta: „Valószínűleg homap érkeznek Budapestre az első francia katonák és a legfiatalabb köztársaság székvárosa szeretettel kö­szönti a szabadság, testvériség, egyenlőség harcosait. Merev, gőgös német tisztek helyett kedves, joviális francia tisztek; az esetlen mázsás csizmájú német le­génység után pedig a dédelgetett poilu-k fogják ut­cáinkat benépesíteni. . . Intézkedni kell tehát, hogy a magyar felírások mellett az összes nyilvános helyeken szerepeljen a francia felírás is .. . a kereskedők írják ki: „ici on parié francais". Az étlapokon hagyják el a német részt. . ."

Olyan kormány, mely lapjában ilyen gyalázatot kinyomat, olyan sajtó, amelynek akad csak egyetlen munkása is, aki ilyent megír, egy közönség, amely ilyent megtűr, az a lealacsonyodás legmélyebb fokára jutott.

Nemzetiszínű zászlók lobognak ünnepet a fejem felett. A kormány pedig hívja a megszálló francia csa­patokat és parancsnokságuknak, mint az ország leg­szebb pontját, a királyi várat kínálja fel, mert úgy mondja: „Nem ellenségek ők, de szívesen látott vendégek".

A szégyen tehetetlen dühe lázadt fel minden csepp véremben és egyszerre eszembe jutott valami, mintha egy könyv lapjai fordultak volna hirtelen visszafelé az emlékezetemben, régi évszám jutott eszembe: 1871. Egy kora párizsi reggelen zárt sorokban zászlói alatt dübörögve, hatalmasan a német hadsereg vonul be Párizsba. Az útvonalon az ablakok bezárva, gyászlobo­gók a házakon, gyászfátyollal bevonva égnek a lámpák és a megtiprásában is önérzetes nép az utcákon sötéten hallgat. Senki sem parancsolta, senki se tanította ki őket, de férfi, asszony, gyerek, mind elfordítja a fejét és a győzők szeme sehol se találkozik a legyőzöttek könnytől és gyűlölettől égő tekintetével...

November 22.

A z ég lejött a magasból és ráfeküdt a háztetőkre.

x Szüntelenül hull a hó és nökvekszik az utcá­kon. Már bokáig ér. De a köztisztasági hivatal hiába ragasztja ki a plakátjait, hiába hívja hólapátolásra a munkásokat 20 koronás napszám mellett. Röhögve olvassák és odébb mennek és felszedik a munkanél­küli-segélyt. A hó pedig nő és emelkedik, befújja a kapuk alját, már térdig ér a csendesebb sikátorokban.

A Keleti-pályaudvar tájékán olyan a hó, mintha porzódó fehér szántásban gázolna az ember. Benn a fedett pályaudvaron is puhán jár a lépés. Ott a piszok és rothadt ételhulladékok nőnek halomba. Senki se takarít többé. Van munkanélküli-segély!

Ma már az üdítő-állomáson is elviselhetetlenül nehéz szag fojtogatott. Férgek mászkáltak a falon. A sebe­sülteknek kijáró kenyér szinte ehetetlen. A tea már csak moslék. Kályhát nem fűtöttek és a hideg megmartaaz embert. Soha a háború alatt olyan kétségbeejtően szomorú nem volt ez a hely, mint most. Pedig a sebe­sültek mintha fogynának, átutazó katonával van tele a terem. Jönnek messze csataterekről rongyosan, éhe­sen és gyakorta csak ott tudják meg, hogy nem mehet­nek már haza. Nincs hová ... Szerbek, oláhok, csehek szállták meg a magyar parasztok ősi falvait.

Egy székely huszár ült a pádon és hangosan átkozó- dott és közben fel-felzokogott, mint a gyerek. Egy öreg bánáti paraszt, sebesült vén katona, két térdére könyö­költ és a szeméből csak hullottak-hullottak a könnyei, — Die Serben san bei unsl Armes Vaterland, armes Vaterland. — És a szanitétsz-őrmester vörösgombos sapkája alatt röhögött.

Aztán egy asszony jött be az ajtón, két kicsi gyereket húzott maga mellett. Kenyeret kért. Három napja jöttek étien: — Károlyihoz megyek, — tegyen igaz­ságot. Az uram hivatalnok odalenn a Bánságban. El­fogták a szerbek. Megbotozták, hogy elájult bele és lecsukták. A többiek is így vannak. Aki nem teszi le a szerb hűségesküt, az botot kap, meg börtönt. Nincs már ott, kérem alássan, magyar közigazgatás! A csen- dőrjeinket is lefegyverezik. Aztán meg rekvirálnak, nem fizetnek. Újság se jár, mindet elkobozzák. Azt mondják „kutya a magyar*** meg, hogy ott már Szerbia van. Posta sincsen. A magyarok levelét felbontják és ha pénz van a levélben, azt megtartják maguknak.

Az egyik katona egészen közel jött és tátott szájjal figyelt.

— Maga is bánsági ? — kérdezte az asszony. — Na hát akkor ne menjen ám haza. A szerbek besorozzák a mieinket. Elviszik kényszermunkára. Onnan pedig nem jön vissza senki.Az ember egy darabig értelmetlen arccal nézett rá, aztán gyámoltalanul motyogta: — De hiszen most béke van ...

Közben szürkülni kezdett az este. A szurtos terem nagy csillárja sötéten lógott le a mennyezetről. Heve­nyészett oldalkarok égtek és kellemetlen elszórt vilá­gosságokat fúrtak bele a homályba. Egy vak katona, aki kék pápaszeme alatt állandóan furcsán mosoly­gott, mintha görcs kényszerítette volna az arcát, hanyatt feküdt a lócán és a sapkáját világtalan szemére borította.

Ugye alföldi ember maga?

Szalontáról való vagyok, dünnyögte álmosan.

És egyszerre láttam messze a rónát, mialatt ezt mondta, nyarak rekkenő melegében és láttam a legényt elnyujtózva boglya tövén, ahogy déli pihenőre a nagy világosságban a szemére vágja pántlikás, pörge kalap­ját.

Régi szokásból most is így tett, pedig a világosság nem kápráztatja többé és a földet, amelyen ezer éve álmodnak szépet magyar legények, el akarja rabolni az oláh.

Szegény! Vájjon tudja-e, hogy hiába adta oda két fiatal szemét?

Az egyik szanitétsz bejött és mondta, hogy sebesültek vannak odaát a barakban. Vera testvéremmel teát és kenyeret vittünk. Ahogy mentem, a fal végéből beszé­det hallottam. Katonák beszéltek maguk között:

„Úgy beleszúrtam a bicskámat, hogy a hátán jött ki. A másik megugrott." — „Én is elküldtem egyet",

dörmögte egy mélyebb hang. — Azt hittem álmo­dom. Állva maradtam, de ettől kezdve nem igen értettem, amit mondtak, sajátságos tolvajnyelvenbeszéltek maguk között. Följelentem őket, — csak egy pillanatra gondoltam ezt. Ekkor láttam, hogy az aranycvíkkeres, vörös karszalagos őrmester, odamegy hozzájuk és kezet fog velük. .. Nem, nem lehet itt már semmit feljelenteni. És odébb indultam. Mögöt­tem hangosabb lett a beszéd. Közben egy nevet mond­tak. De ez csak öntudatom felszínét érintette. Egy dara­big csak hangzás maradt, jóval később eszméltem rá: hiszen én már hallottam ezt a nevet. Kun Béla, — ez az ember kommunista agitátor volt Oroszországban. Több társával őt is Trockij küldte haza, hogy neki dol­gozzék Magyarországon. És ezek az agitátorok állító­lag pénzt is hoztak magukkal. Sok pénzt. Azt mondják, összeköttetésben voltak az októberi eseményekkel. Mások is jönnek utánuk. A kormány tud róla, mégis átereszti őket a határon. Trockij, Liebknecht, Luxem­burg Róza és ezek . .. Szálak szövődnek a távolságok felett, alagutak kúsznak a föld alatt.

Budapest külvárosaiban már véresszemű, csúf fene­vadak járnak. Ma még a falhoz lapulva, behúzott körömmel, nesztelenül lopakodnak a homályban. De holnap, — ki tudja?

November 23.

A sötét fal a pályaudvar végén és a katonák hangja 1 x belenyúlt az éjtszakába. Húzódott és hangzott a gondolatomon át és ott volt reggel, mikor fel­ébredtem.

Este még beszéltünk volt róla Anyámmal. Ő is hallott arról az emberről, akit Kun Bélának neveznek. Az igazi neve Berele Khon. Az apja Galíciából szár­mazott és batyuval jött át a határon Ő már újságíró és szocialista párttitkár volt Kolozsvárott. Aztán amunkásbiztosító pénztárhoz került. Ott lopott. A há­ború mentette meg a büntetéstől. Behívták katonának. Az orosz frontra vitték, rövidesen megadta magát az oroszoknak. Internacionális faji összeköttetései révén került el Moszkvába. Trockij-val lépett érint­kezésbe és ettől kezdve hadifoglyaink között agitált. Vezetőjük lett a magyarországi zsidó kommunisták­nak odakinn és szerkesztője a „Szocialista Forradalom" című magyar lapnak, sőt állítólag valamelyik kisebb orosz városban egy bolsevista direktóriumnak az élére is került és kegyetlenkedett.

Azt hallottam —, mondotta Anyám —, hogy sok orosz pénzzel jött haza. Károlyi kormánya pedig nem állja útját sehol.

Hiszen Károlyi állítólag összeköttetést tart fenn Diener-Dénes és Landler révén Trockij-val.

Eszembe jutott az, amit egyszer egy újságíró beszélt el Károlyi Mihályról. 1917 őszén történt, mikor Károlyi Svájcban járt Diener-Dénes és Jászi kíséreté- ban. Schwimmer Róza már Bernben várta elvbarátait. Ezek vitték el Károlyit Henri Guilbeaux szerkesztőhöz, aki, mint szélsőséges szindikalista és defaitista, lapjá­ban ugyanazon az erkölcsi bomlasztáson dolgozott, melyet véres uralomra vitt Lenin és Trockij Orosz­országban. Állítólag Guilbeaux volt aztán az, aki kap­csolatot teremtett Károlyi lelkében az eszmékkel, amelyeket most Kun Béla jött el képviselni minálunk. Ez akkor volt, azóta elkövetkezett az orosz szovjetek munkás- és katonatanácsainak üdvözlő távirata, a ra­dikális és szocialista miniszterek bomlasztó munkája. Pogány katonatanácsának és bizalmi rendszerének meg­erősítése és a szabadjára eresztett kommunista agitáció... Bűnjelek ezek, melyek sötéten mutatnak a jövőbe.

Most egyszerre még egy új rendelet is beszélni kezd és aggasztóan odasorakozik mindahhoz, ami a régi társadalmi rend vermét ássa.

A nagy francia forradalom útját szinte végzetsze­rűen irányította az a nap, amelyen a párizsi nép és a csőcselék megrohanta a Palais des Invalides fegyver­raktárait és kifosztotta azokat. A kocka eldűlt. A fegy­ver az ő kezükben volt.

Budapesten nem kell erőszak. Maga a főkapitány utasította a rendőrséget és népőrséget, hogy igazol­vánnyal nem bíró egyénektől kobozzák el a fegyvereket és lőszereket. Igazolványt pedig manapság már csak a munkásságnak és a csőcseléknek ad a hatóság.

Ismét rést vágnak a polgárság önvédelmén és az otthonok bezárt ajtain. A népőröknek ezentúl jogukban áll fegyverek után kutatni. A polgárság megint tehe­tetlen. Hallom, itt is, ott is riadtan szolgáltatja be mindenki vadászpuskáját, revolverét.

Megbabonázott alvajárók vagyunk. A bűvölő nagy keleties szeme reánk mered és a változó korok szerint változó varázsszavait mormolja: Demokrácia, Szo- ciallzmuu... Tegnap még: liberalizmus volt a varázsszó, holnap talán már: kommunizmus lesz.

November 24.

A lmatlanok mostanában az éjtszakák, de azért nem tudok dolgozni. Mintha a szépség min­den szava elkallódott volna abban a mocsárban, amelyben a napok gázolnak, semmi sem jut az eszembe. Agyvelőm kétségbeesett sivárságában csak a rémhírek kószálnak, melyeket elhoz a reggel és nem hazudtol meg az alkonyat.

Ma éjjel leveleket írtam. Reggel leküldtem bélye­gért. A bélyegeket oda tették az íróasztalra. Mi ez? A király, a királyné, a parlament képe felett fekete nyomtatás, egy szó: „Köztársaságé Keresztbe nyom­tatott betűk a királyné finom kis fején. „Köztársaságé ez a szó fut át Szent István koronáján a király homloka felett.

Ami november 16-a óta annyiszor megfordult az eszemben, most szinte szorongva nyilait a szívemen át:

A korona, a koronánk . . .

Nem ékszer az, nem pompa és nem dísz, de maga Magyarország, Királyságok jöttek és mentek a földön, nem volt azonban népe a világnak, melynek valaha is azt jelentette volna a koronái a, mint amit a mienk nekünk jelent. A magyar korona minden magyar és minden magyar rög és minden termés és minden ara­tás ... Benne nem csupán a királyságot tépik le az ország fejéről, hanem azt, ami voltunk és ami lehetünk.

Ájtatos homályban, vaspántos ládában, fenn a budai várban él évszázadról-évszázadra az aranyba öntött ősi szimbólum és ezer éven át mindössze ötven- háromszor, ötvenhárom király fején vonult el koroná­zások napján a magyar fold felett. És egyszer, mikor az ezer év fordult, a Millennium ünnepén... kitéve közszemlére, akkor állt ott a koronázótemplom oltára előtt. Jött a nép, láttam a szememmel: galambősz magyar parasztok, munkások, urak jöttek és mind térdet hajtottak a korona előtt, mintha szentség lenne. Térdet hajtottunk: önmagunk előtt borultunk le. És láttam Károly király fején egy decemberi napon a fejedelmi Buda vén falai alatt, hatvanhárom várme­gyénk zászlóinak a lobogásában, rivalgó éljenek között, a nagy tiszta Himnusz gyönyörű dalában.

A hazaárulók és hazátlanok tábora szentségtörő kézzel letaszította helyéről Szent István koronáiét. Ök azt hitték, hogy a király fejéről taszítják le. Pedig az a korona nemcsak a király fején volt. Mint egy arany­abroncs, az fogta össze a Kárpátok óriási láncait, Erdélyt, az Adria kék öblét, Horvátországot és Szla­vóniát, — a róna egész birodalmát, melynél területé­ben egységesebb ország nincs Európa földjén. És most, hogy az aranyabroncs nem fogja többé össze, széthull és bomlik az, ami végtelen időkön át egy volt.

Gyámoltalan féltés támadt bennem. Mint az élet­nél élőbb lényt babonásan félteni kezdtem a koronát. Ügy éreztem: csak addig vagyunk, amíg van. Pusz­tulása reménytelenné tenné a mi pusztulásunkat is. Mit forgatnak fejükben a hatalom mai birtokosai, akik gyűlölnek mindent, ami múltúnkkal és jövőnkkel összefügg? Károlyi nem fogja őket akadályozni, tőle ugyan azt tehetik a koronával, ami nekik tetszik.

A napokban Ambrózy gróf, a koronaőr elment Károlyi Mihályhoz és bebocsáttatást kért. Károlyi éppen villásreggelinél ült és gróf Pejacsevich Márkus volt a vendége, aki mindezt elmondta nekem. A ko­mornyik jelentette gazdájának, hogy a koronaőr kinn vár.

— Hadd várjon, — mondotta Károlyi — reggeli­zem — és nyugodtan tovább evett. Egy idő múlva megint jelentették neki, hogy Ambrózy gróf sürgősen szeretne vele beszélni, mert el kell utaznia. Károlyi, akihez bejelentés nélkül mehet be Kéri, Jászi és Po­gány, megint kiüzente az ország egyik zászlósurának, hogy várjon. Szivarra gyújtott és a feketekávéjához ült. Ismét eltelhetett vagy egy félóra, mikor harmad­szor üzent be a koronaőr.

— Hát ha nem várhat, akkor menjen, — mondotta Károlyi Mihály. Pejacsevich kérlelni kezdte. Károlyi végre is engedett. — Nem bánom hát, de két perc alatt végzek vele.

Kiment, szivarral a szájában és két perc múlva csakugyan visszajött. — Elintéztem, — mondotta és nevetett hozzá. — Azért jött Ambrózy, hegy megkér­dezze, mi történjék már most a koronával ? Mondtam neki: tedd egy bankba, vagy dugd zsebre, bánom is én ...

És a szemem előtt egyszerre megint felmerült a koronázó templom ájtatos homálya. Az oszlopok, az ívek és az oltár előtt, bíboron a korona sápadt aranya... Egy vén paraszt galambősz fejét látom, éles turáni arcát, mintha vésővel vágták volna bele a templomi derengésbe, meghajlik és kérges keze keresztet vet a mellén.

November 25.

— Eltörött — mondotta és

hozott be a szo­

letette a sévres-i

pásztort és letört pici kezét az asztalomra. For­mája egy pillanatra elragadóan tükröződött a gondo­lataim közé. Vagy talán csak azért volt olyan mese­szerű és szép, mert annyira csúnya és leverő volt mindaz, amire nekünk mostanában gondolnunk kellett ?

Ügyis tudom, hogy itt telel tenálad, — mondotta Anyám, egy kis szemrehányással, szinte utalva apró megbízásaira, melyekről időnként megfeledkeztem.

Azonnal elviszem . ..

Nem, hiszen ráér, ha valami más dolgod van. Egyszerre nem volt többé semmi más dolgom avilágon, csak az ő kis porcellánfigurája. És elbúcsúz­tam tőle és mentem.

Sötétedett. Elvétve, féllánggal égtek a gázlámpák, A házak előtt tegnapi szemetesládák álltak, melyeket nem fuvarozott többé senki sem. A ládákból erjedt, savanyú szag terjedt a levegőbe és táplálta a járványt, mely hetek óta kísért a városban s befordul a söpretien kapukon, feloson a piszkos lépcsőkön és a fűtetlen szobákban ráteszi kezét az emberek mellére.

Az Akácfa-utcába értem. Az utca jóformán egészen sötét volt. Csak a boltok lámpái vetettek ki sárga koc­kákat a gyalogjáróra. Az egyik szegényes kirakatban régi porcellánok álltak. Benyitottam az ajtaján. Oda­benn a polcok, az asztal, minden tele volt törött por­celánnal és a ragasztómester kalappal a fején, téli­kabátban ott ült a hidegben a sok cserép között. Mintha egy németalföldi piktor festette volna oda. Az arca nemes szabású volt és nagy ősz szakálla el­takarta a mellét. Mutatóujján régi címeres gyűrűt viselt.. . Egyszer, hogy ott jártam nála, elmondta, hogy vidékről került fel Pestre. Volt földje, vén fák alatt szép oszlopos udvarháza, négy lóval járt és kedv­telésből régi porcellánokat gyűjtött. Aztán elment a föld is, a ház is, a négy ló és a gyűjtemény s csak az a tudománya maradt meg, hogyan lehet az eltört por­cellánokat megragasztani. Most ebből él. Szűkösen, valahojg ...

Mikor kijöttem a boltjából, nem mentem mindjárt haza. Egyik utca hívott a másik után s én ballagtam előre és szomorúan gondoltam annak az őszfejű ma­gyarnak magyar sorsára. Bolt bolt mellett maradt el mögöttem. Weiszok, Braunok, Schwarzok üzletei. Zsibárusok, edénykereskedők, szappanárusok, kis ba­zárok tulajdonosai. Nemrég még Galíciában éltek, aztán egyszerre cipözsinórt árultak a pesti utcáK szeg­letén. Téglát soha sem hordtak, földet sem kapáltak. Könnyen kerestek: vettek és eladtak. Ma már boltiuk van. Milliók bölcsőié. Ők ott kezdik a szűk utcában, ahol a mieink tengődve végzik.

Túl a Dob-utcán a Rombach-utca tájékára értem. És a budapesti ghettó zsivaiogva nyüzsgött körülöt­tem. Senki sem szabta ki az özönlő zsidóságnak ezt a városrészét. Elmúltak már azok az idők, mikor Buda és Pest területén nem hálhatott meg zsidó, nem lehe­tett saját neve alatt se háza, se üzlete. Ötven év alatt birtokukba vették a várost. De azért csináltak maguk­nak még egy külön ghettót is. Egész utcákat leptek el, házakat szálltak meg, amelyekben egymás között le­hetnek. Az újonnan épített utcák és házak sebesen piszkolódtak. És a kapuk torkából ugyanaz a szag árad, amelyet az amszterdami, a római és a velencei ghettó- ban is éreztem ...

Felpillantottam. Mintha egy idegen városban jár­tam volna, melynek házai hangtalan tanácsot tartottak maguk között a világított boltokon felül a sötétben .. . Amit eddig sohase vettem észre, hirtelen úgy rémlett: valaminő konok ellenséges élet él itt, amely nem közös a mienkkel, amelyből mi ki vagyunk zárva. Köd sza­kadt és alatta látható lett az utcák arcjátéka. A győze­delmeskedő idegen faj biztonságérzete úgy megnöve­kedett, hogy szinte már elfeledte beburkolni magát. Pedig sokáig titkolódzón. És mi itt éltünk és nem hal­lottunk, nem láttunk semmit. Nem kerestük az ese­mények eredetét és míg ők fanatikusan fogták egymás kezét, faluvégi pálinkam-érőkön, tömeglakásokon, szer­kesztőségeken, boltokon, bankházakon, palotákon át,végig öt világrészen, mi árva magyarok nem tudtuk megfogni egymás kezét még kicsiny országunkban sem.

Csak most eszmél közülünk egyik-másik, pedig már tegnap is történt az, ami ma történik. Akkor tit­kos homályban, most világos nap alatt. A bevándorló kitúrta fajunknak az arcvonását az űrből, kivájta a lelkünket a dolgokból és a saját arcát, a saját lelkét tette a helyébe. Régóta tart már itt a baljóslatú moz­galom. Idegenből jöttek emberek, akik csak nekünk voltak idegenek, de nem a ghettó népének. Ők súgtak egymásnak dolgokat, amelyeket mi nem hallottunk és odébb mentek más városok ghettóiba, ott is súgtak és onnan is odébb mentek. Trockij járt Budapesten. Évek előtt lakott itt. Mások is jöttek, olyanok, akikről csupán a ghettó népei tudták, hogy mit akarnak. Mi csak lárvákat láttunk, melyek összehajoltak, de soha­sem hallgattuk ki, amit egymásnak súgtak.

Ebben a percben egyszerre úgy éreztem, mintha az egész városnegyed beszélne, mintha lakóinak ősi könyvéből mondana valamit mi rólunk minden utca és minden ház: „Szemük van és nem látnak, fülük van és nem hallanak".

Vándorló tekintetem hirtelen megakadt. Hárman voltak. Az egyik négerarcú volt. A másik nehéz, hájas képű. A harmadik egészen kicsi és a szemhéja vörös volt, a pillái fehérek, összedugták a fejüket. Egy ki­rakat elé álltam és úgy tettem, mintha azt nézném. Ök hárman elhallgattak. Láttam az üvegben, ahogy oldalt pillantottak, összeintettek és odébb mentek ... Szem­közt két kaftános jött. Prémes kalap volt a fejükön. Piszkos kezük hevesen mozgott a válluk magasságá­ban. Az egyik mondott valamit, a másik a földre nézvehallgatta. Szuríos ujjával megfogta pájeszét és egye­nesre húzta az arca mellett, le az áliáig. Egy darabig így állt töprengve és elvétve szavakat mormogott. Ekkor vehette észre, hogy figyelem. Hirtelen elha­rapta a szót és eleresztette a pájeszét. A tincs vissza­göndörödött a füle mellé. Ezek is odébb mentek.

A Király-utca hemzsegett körülöttem. Fésületlen, kövér asszonyok álltak az egyik kapu aljában. A gya­logjárón selyemruhák suhogtak, a piszok szagával komisz parfüm szaga keveredett. Gyerekek visítottak. A héberbetűs vendéglőkből foghagymabűzös ételszag áradt. A kicsiny boltok ajtaja szüntelenül nyílt és csu­kódott és a rájuk akasztott holmik himbálóztak. Lán­cok, órák verődtek az üveghez; harisnyák, szalagok libegtek. Rosszul világított kirakatok, viselt ruhák, cukrászsütemények, koppasztott libák, ékszerek, cipők. Egy asszony gyerekkocsiban szappant tolt. Az utca­szegleten fügét árult valamiféle kaftános görbelábű kis rém és dülledt szemével felpislogott a tolongó em­berekre. Egy vörösszakállú megállt mellette. Sebesen beszéltek és közben úgy mozgatták a szájukat, mintha forró ételt forgatnának benne. Amint közeledtem hoz­zájuk, a vörösszakállú sarkon fordult és beugrott egy aranymüvesboltba. Utána néztem. A kirakatban furcsa öreg óra állt. Vájjon mit kérhetnek érte?

Az ajtóra akasztott láncok csilingelni kezdtek, amikor benyitottam. A füstös mennyezetről ernyős lámpa ló­gott le mélyen a pult fölé, melyen üveg alatt gyűrűk és függők guggoltak a bársonypárnákon. A lámpa er­nyője leverte a fényt és árnyékban hagyta az arcokat. A szegletben többen álltak, de ahogy észrevették, be­mentek a bolt mélyébe. Csak egy lompos puhatestű leány maradt ott. Mialatt kérdezte, mit akarok, mind­untalan borzas fekete hajába kapott és megvakarta a fejét. Közben az ajtót figyelte. Mikor nyílt, sebesen lehajolt a pultra és a nélkül, hogy felpillantott volna, maszatos hüvelykujjával hátrabökött a válla felett, mintha oda mutatna. Költekezőn öltözött prémkabátos férfi ment el mellettem; az arca végtelenül közönséges volt. Hirtelen behúzódott a többi után. Aztán egy ten­gerész jött, azt is magukhoz hívták. Suttogva sok hang mormogott a homályos szegletben. Kétségbeesett kény­szer hajtott. Előrenyujtottam a nyakamat. Hallani akartam valamit, egy mondatot, amit nem szánnak nekünk, amit maguk között beszélnek, de egy szót sem bírtam megérteni . . .

az üzlethelyiség libazsírszagú fülledt melege fojto­gatni kezdett.

— Nem, ez nem felel meg, — vetettem oda a leány­nak és az undor borzadásával kirohantam a boltból.

Sebesen mentem előre, szinte futva iramodtam a tömegen át, mintha egy összeesküvés hálójából me­nekülnék, amely körülöttem hullámzott, de amelyet megfogni még sem lehetett, mert ahol hozzáért az em­ber, szétmállott, mint a nyálka.

Sötét prédalesés volt az egész városnegyed. Utcáiban valaminő bűntény járt készülődve. Házaiban vad mohó éict virrasztóit, mely sok ezer év óta sohasem hunyta le a szemét.

El, el innen, ki a szabadba ! És közben szinte újra láttam a körúti kis zugszálló szobáját, a tanácskozó zsidókat, az orosz pénzt az asztalon, láttam az arany- cvikkeres őrmestert, aki Kun Béla nevét mondta a katonáknak és felötlött Jászi és Kunfi és Hatvány Lajos arca és a kis görbelábú rém az utcaszegleten, a vörös­szakállas és a lompos leány ... Mind egyet akarnak,ők, akik fogják egymás kezét, mind, valamennyien és mi nem tudunk többé semmit sem akarni

Éjjel felhívást írtam Magyarország asszonyaihoz. Asszonyok! Ne aludjatok, mert a gyermekeiteknek nem lesz hová iehajtamok a fejüket...

November 26.

élután volt. A Teréz-körút felé mentem.

Gróf Batthyány Lajosné telefonon üzente, hogy beszélni szeretne velem. Sűrű tömegen ha­ladtam át. A várost feszítették a folyton özönlő menekültek és a hazatérő katonák ezrei. A körutakon napról-napra zsúfolódott az ember. Szinte alig fértek már. Áradásuk beleömlött a mellékutcákba is, zsivaj- gott, tolongott és az újságvállalatok kirakata előtt össze­torlódott, mint valami óriási görcs. Az „Az Est“ üveg­ablakán belül fényképek lógtak. Az egyik kép alatt írás látszott: a katonatanács tagjai. A tömeg nem enge­dett közel, csak messziről, elmenőben láthattam egy pillanatig. Dicsőségben kifüggesztett arcok, emberek képei, akiket az októberi lázadás vádja illet, akiket egyszer talán még számadásra hívnak más idők.

— Mit szól hozzá? — kérdezte az ácsorgók között egy hang. A hadügyminiszter sikkasztás, gyilkosság és rablás miatt elfogatta Heltáit. — Azt, aki városparancs­nok volt ? — Azt... és most gépiegyveres vonaton lövöldözve jönnek a tengerészei, hogy kiszabadítsák. Ebből még baj lesz. — Egyszerre szétfutott a hír. — Hallotta? — Nem igaa ... De igaz’ — Riadalom támadt. És a körúti nép ; adta tovább — í ön­

nek a tengerészek! Ott hagyták Pozsonyt is, a cseheket is ...

Zsúfolt villamosok zúgtak el mellettem, belülről szinte szétnyomta a tolongás a kocsikat, köröskörül lógtak rajtuk az emberek. Katonák jöttek szemközt. Egyszerre az egyik furcsán előrelódult, a saját lábában botladozott és hasra esett az utcai nép között. Senki sem törődött vele, bajtársai is odébb mentek. A háborús évek valaminő visszamaradt irgalmas mozdulatával odahajoltam hozzá. Talán műlába van, talán nyavalya­toros? Mikor a karját megfogtam, hogy talpra segít­sem, ocsmány öklendés bugyborékolt ki a száján. Visszarántottam a kezemet. Részeg volt és a bajtársai hátraröhögtek.

Az út hullámzása megint sodort tovább, de a gon­dolataim közé éles tüske akadt. Katonák, magyar katonná^. .. Valamikor, de hányszor is, könnybe lábadt a szemem, ha rájuk néztem. Hálát és tiszteletet éreztem irántuk, büszke voltam rájuk. Szerettem őket, mint az én gőgös fajomnak a bátorságát. Mi lett belő­lük .. .

Már kinn jártam az Andrássy-út táján. A Batthyány- palota sötétre szürkült köveivel, mint a firenzei Palazzo Gondi idevetődött tükrözése állt a modern, jellemtelen körúti házak között. A rácsos kapu nyílott és a kapu- boltozás mélyében egy földszinti folyosón át néhány lépcsőfokhoz értem. Kis téli szállásuk volt ez gróf Batthyány Lajoséknak. Fenn az emeleten az öreg grófné lakott, Batthyány Lajos anyja, a 48-as idők nagy vértanújának, gróf Batthyány Lajosnak egyik leánya. Az mas bejelentett.

A tágas, földszinti szalonban tompított félhomály szőtt vörhenyes derengést. Régi ünnepélyes bútorok között virágzó azaleák, világos brokátok, selyem íampaernyök, puha párnák lágyították a sötét vonala-kát. A kandallóban tűz égett és a világossága hátulról finoman körülrajzolta Batthyány Lajosné alakját. Magasan, nyűlánkan jött felém. Nem találkoztam vele az októberi események óta. Szép volt most is, de a haja, mintha megőszült volna. Keskeny kezének ideges moz­gásában elnyomott nyugtalanság látszott. Az esemé­nyek és szereplőik egy része oly közel áll hozzá, hogy mikor a keserűség szavakba forrott bennem, szinte kérdően néztem fel nemesvágású magyar arcába. Andrássy Gyula a testvérbátyja, Károlyi Mihályné a testvére lánya, Károlyi Mihály az unokaöccse .. De ő higgadtan, szomorúan látta a valóságokat. Nem tért ki előlük, nem akarta menteni, még önmaga előtc sem, szívének egykor dédelgetett szép kis Katusát, az emóciókra és izgalmakra falánk Károlyi Mihálynét, akinek nincs egyénisége, aki rabszolgamódra felvette a degenerált Károlyi féktelen nagyravágyását és hisz­térikus végletességben túlhajszolta őt még önmagán is.

Batthyány Lajosné Károlyi Mihályról beszélt. El­ítélte, azzal a kérlelhetetlen igazságossággal és szigorral, amellyel a romlásba hajszolt magyar faj kétségbeesése benne megnyilatkozott.

Kérdeztem tőle, tud-e a Diaz-féle fegyverszüneti feltételekről, tudja-e, hogy az a szerződés, ellentétben a belgrádival, csak arra kötelezte hadseregünket, hogy az 1914. évi határok mögé vonuljon vissza?

Mialatt beszéltem, nyílott az ajtó és Batthyány Lajosné fia, régi barátom, a festő Batthyány Gyula jött be a szobába. Egy pillanatig szinte kételkedve hallgat­tak rám mind a ketten, olyan lehetetlen és őrült volt ez a hír.

— Határozottan tudom, a fegyverszüneti bizottság egyik tagja, Julier alezredes mondta a testvéremnek.

Az elképedés hirtelen csapott át lázadó haragba az arcokon.

Szerezze meg nekem a szöveget, — mondotta Batthyány Gyula — adja ide, kiplakátoztatom egymás mellé a két fegyverszüneti okmányt és huszonnégy óra alatt megbukott az egész gaz rendszer.

Szép édesanyja kételkedőén tekintett reá:

De hát azt hiszi, azt hiszi, hogy még van annyi szabadság ebben a városban? Összetépnék a plaká­tokat, mielőtt a falakra kerülnének.

Sajtószabadságot, véleményszabadságot ígértek és nincs más, csak hazugság.

Szervezkednünk kell ellene, csak így törhetjük át a hazugságokat, — mondotta Batthyányné, — azért kérettelek.

Az asszonyokra gondoltál?

Igen . ..

Én is foglalkoztam ezzel a gondolattal. Többen vagyu.uk, akik ugyanazt érezzük. Valaminő összefog­laló programmra lenne szükség, hogy eltakarja az igazi célt: csak az asszonyok révén lehet visszavinni az elveszett hitet.

— Csináld meg azt a programmot és állj a mozga­lom élére.

— Én csak közkatona akarok lenni, — feleltem, — művész vagyok, nem értek az ilyesmihez.

— Pedig éppen neked kell odaállnod. Téged követni fognak. Én is dolgozni akarok.

Megráztam a fejemet. — Mindent megteszek, de nem vagyok hivatva az élen járni.

— Dolgozunk mi is, — vetette közbe Batthyány Gyula. — Majd csak elkergetjük ezt a társaságot.

— A mi szervezkedésünkről pedig beszélünk még —mondotta Batthyány Laiosné sajátságos. szomorú mosolyával.

Hát ő is ? — gondoltam elmenőben. Szétszórtan hányán éreztük már ugyanazt. Mintha a levegőben lenne, mintha csak arra várna, hogy közülünk valaki hangosan kimondja.

Az utca képe megváltozott, mialatt odabenn vol­tam. A lámpák nem égtek, villamos nem járt és sűrűn hullott a hó. Váratlan strike ütött ki? Szénhiány van? Vagy pedig Keltái tengerészei miatt?

A kis mellékutcák félősen bújtak be a sötétbe. A ha­vazáson át egy lovas, rozoga kocsi ügetett. Mennyiért vinne el a Hőfaragó-utcába?

Hatvan koronáért! — kiáltotta le a bakról a kocsis.

Nemrégiben még két korona volt ennek az útnak az ára ... A kocsis káromkodva hajtott odébb, én pedig tovább gázoltam a hóban. Furcsa csend volt köröskörül. Hinn a szabadban, az erdők és a rétek hallgatásában valami mindig el pihen; a város hallga­tásában pedig úgy rémlik, mindig ugrásra készül valami. Éreztem ezt. Szinte akaratomon kívül állón mindegyre magam mögé néztem és sebesen futottam át a siká­torok torkolása előtt.

Hajdani világos tiszta utcák, rendőrök, védettség, biztosságérzet, — hová lett mindez?

A civilizáció csak épületállvány, amelyet teleakasz­tottak hirdetésekkel, hogy ne lássák, hogy mögötte nincsen épület. Az állvány egyetlen lökésre összedűl. Itt már beomlott és az üres telken kószálnak a farkasok. Hirtelen süllyed a város, feltarthatatlanul hanyatlik, visszafelé, olyan időkbe, amelyekben sohase tudta, aki este útra keit, hogyan ér haza.

A túlsó szegleten kocsi fordult ki a Körútra. Kis biztosságérzet fogott el. Nem sokáig örültem a kocsi látásán. Egy kapualjából két katona szaladt feléje kiabálva. A kocsis intett, hogy utast visz, de azért meg­állt. Nyilván félt, hogy utána lőnek. A katonák nem tár­gyaltak vele. Kinyitották a kocsi ajtaját, kilódították a bennülőt és elfoglalták a helyét. A jármű, mintha fehér fátyolba nyargalna bele, sebesen, feketén távo­lodott a mély hóban. Megint elhagyatott és csendes lett az utca. Csupán a hó világított és mialatt az arcomat hidegen verte a zimankó, arra gondoltam, hogy mégis csak biztosabb manapság gyalogosan járni...

November 2j.

K hallgatás után most egymásután, egész ország­részek tiltakozása hangzik fel a pusztulásban.

Megmozdulnak lenn Erdélyben a székelyek. Ki­bomlott a székely zászlóalj lobogója. Marosvásárhelyt székely nemzeti tanácsot szervezett Bethlen István gróf. Erdély van a szívében, hű maradt önmagához. Mindig mindent csak a hazájának akart. Jó most az ő nevét hallani, mikor jóformán mindenki mindent csak magá­nak akar. És a székelyek után megszólal a Felföld, a szepesi városok, Zemplén és a magyar századok hű osztályosai, a tótok, akikkel se arany, se korbács nem fogja elhitetni, hogy a csehekhez tartoznak. A hazára tesznek esküt a bunyevácok: a katholikus szerbek is és fenn északon meghatóan tiltakozik a ruténség, Rákóczi népe, agém ftdelisst ma et cartssima. ök, akik mostohán élnek a Kárpátok mélyedéseiben, a galíciai zsidóság vándorúján. Ismerem szegény kis falvaikat,amelyekre a kaftános piócahad vérszomjasán veti rá magat első éhségével, törtető útján nyugat felé. Ott jöttek be évtizedről-évtizedre a lengyel-orosz zsidók, akik levágják a pajeszt, mire Kassára érnek; levágják a kaftánt, mire Miskolcra érnek és milliomos bárók, lesznek Budapesten.

A magyar kormányok védtelenül hagyták a beözönlő kapzsisággal szemben a határmenti ruténséget, a jám­bor nép szegénységében azért mindig türelmes és hű volt hozzánk. És most kétségbeesetten áll mellettünk, nem kér autonómiát, nem akar külön jogokat, velünk akar maradni, mert mi sohase bántottuk. Az ukránok propagandája, az orosz imperialisták, a schizmatikus vallási térítés nem vett erőt rajtuk. Magyar iskolákat kérnek most, mikor Budapest nevében egy idegen faj megtagadja a hazát és püspökük, Szabó Endre ezt üzeni ruténjei nevében: „A magyarországi ruténség részéről nincs szükség hűségnyilatkozatokra, mert ez a nép nem botlott meg soha.“

De Jászi nemzetiségi miniszternek ez nem kell. ö valaminő keleti Svájcot akarna reáerőszakolni a föld­rajzi egység legtökéletesebb országára és Máramaros, Bereg, Ung, Ugocsa a zúgó erdők zöld vármegyéi ösz- szességének, rutén lakta ősi magyar földnek, új nevet talál ki: Ruszka-Krajna.

Egy megmérgezett város közepén ott áll az orosz­lengyel zsidók fia és fajának egész destruktív dühével bomlasztó teóriákat szaval az őstremészettel szemben, elfeledve, hogy Svájcban hegyekbe torlódik három nagy faj találkozása, míg Magyarországon egy meden­cébe futnak össze a népek árjai, amelynek termékeny medre, lelke és ereje mindörökre a magyar faj marad.

És mialatt ő szaval és hirdeti, hogy: egyetlen szem­pillantás alatt ezer magyar évet töröl el. — köröskörül kicsap a végekről ezer magyar év rettenetes tiltakozása. Székelyek, tótok, rutének, németek, katolikus szerbek úgy kiáltanak, mintha szenvedő testvérek kiáltanának át egymáshoz egy lenyűgözött táj közönye fölött. A fájdalmak hangja lerohan a hegyekről és soha nem hallott végtelen szimfóniában összeörvénylik a rónák felett a novemberi ég alatt. A szelek megszámlálhatat­lan szárnyaikon viszik a bús kiáltást tovább és elvetik egy jövő nagy termésre, amelyből egykor még bosszút aratunk.

November 28.

A végek tiltakozása elhangzott és a tragikus fé­nyesség beleaiudt a sötétségbe. Amíg a nem- zetrontók kezében van a hatalom, így is lesz ez mindig! A kormány milliókat adott az erdélyi oláhok­nak és adott nekik magyar katonáktól elvett temérdek fegyvert is, míg a székelyeket és a magyarságot verej- tékes rémületben fegyvertelenül hagyja az életére törő ellenség között.

Károlyi kormánya mindenkit támogat velünk szem­ben. Ma, hogy szolgálaton voltam a Keleti pályaudva­ron, lázasan kíilönvonatokat állítottak össze. Gyula­fehérváron az izgatok oláh nemzetgyűlést hívnak össze, mely — úgy hírlik — önhatalmúlag ki fogja mondani Erdély és sok magyar vármegye elszakadását. A ma­gyar kormány pedig a gyűlésre utazók kényelmére, kíilönvonatokat ajánl fel...

Olyan az egész, mintha torzan, aljasan vigyorogna valami a haldoklás felett.

A pályaudvaron nagy mozgalom volt ma. A vörös­keresztes üdítő régi barakjában új üdítőállomást léte-sítettek hazatérő katonák számára. Mi, akik hosszú éveken át teljesítettünk odakinn vöröskeresztes szolgá­latot, hiába ajánlottuk fel munkánkat. A garmadába hordott, rég nem látott fehér kenyereket és kolbászokat zsidó asszonyok osztogatták a katonák között. Se kalap, se kendő nem volt a fejükön, borzasak és ápolatlanok voltak. A szociáldemokrata párt küldte ki őket és a katonák ellátása egészen másodrendű szerepet játszott náluk. Agitátorok voltak ezek az asszonyok. Röpcédu­lákat osztogattak és lázítóan beszéltek a hazatérőkhöz. Vöröskeresztes jelvényünk és igazolványunk dacára, az egyik asszony odajött és felszólított, hogy hagyjuk el a helyiséget, miután ezt a munkát reájuk bízták.

Vera testvéremmel és Tasner Máriával, két hű munkatársammal, átmentünk rendes üdítőhelyisé­günkbe. — Kidobtak, — mondottam. — Azután tudtuk meg, hogy a minisztertanács, miután elcsapta azokat, akik a háború alatt helytálltak a Vöröskereszt szolgálatában, gróf Károlyi Mihálynét nevezte ki a Vöröskereszt élére — kormánybiztosnak. Ezt az állást őszhajú nagyurak mindenkor díjtalanul töltötték be, Károlyi Mihályné most nyolcvanezer korona fizetést szavaztatott meg magának, amit haladéktalanul előre, az egész esztendőre fel is vett.

Egy megbízottja már itt járt, — beszélte vala­melyik vöröskeresztes alkalmazott — nagyon kiabált és azt mondotta, hogy Károlyi grófné ki fogja innen rúgni a régi vöröskeresztes hölgyeket.

Roppant előkelő mozdulat lesz. Meg fogom várni, — feleltem.

Ebben a pillanatban a vöröskarszalagos őrmester fordult be az ajtón. Feltűzött szuronnyal két katona követte nyomon. Egyenesen felém tartottak: — A perronort gyanús nyomtatványokat találtunk, holmi rójaiista szemeteket . ..

Nincs tudomásom semmiféle nyomtatványról, — feleltem és bensőmben szertelen örömet éreztem, hogy valahára léteznek ilyen nyomtatványok is . . .

A nyomok ide vezetnek, — kiabálta az őrmester fenyegetően — azt mondják, innen osztogatják.

Tartson házkutatást — és fehér ápolónői köté­nyem zsebét kifordítottam feléje. A belső öröm le­győzhetetlenül tört fel az arcomra. Elnevettem magam.

November 29.

\ pénztár kis üvegezett ketrece előtt álltam és a márványlap hideg volt a könyököm alatt. A banküzlet nagy helyiségében kevés ember lézengett. A fal melletti lócán néhány cselédleány ült kis betéti könyvével a kezében.

Ügy látom, a gazdasági élet élénken lüktet, — mondottam a pénztárnoknak, mialatt a tolóablak nyílá­sában elém tette a kívánt pénzt.

így még sohase voltunk. A háború ideje valósá­gos aranykor volt ehhez képest. — Kissé előrehajolt és elhalkította szavát: — Rettentően kizsarolja ez a zsidó kormány az országot. Azelőtt tizenkétezer korona volt egy miniszter fizetése. A népkormány miniszterei kétszázezer korona fizetést utalnak ki maguknak és előre felszedi valamennyi egész esztendőre. A külön­órákért, százhatvan korona az óradíjuk ... És egyre több lesz a miniszter, a kormánybiztos. Már negyven államtitkár szaladgál Budapesten. Minden radikális újságíró legalább is államtitkár akar lenni. Ügy nyom­tatják a bankót, mint a plakátokat. Azt mondják, egyhónap alatt három milliárdot költött a népkormány­A legrosszabb háborús hónap másfél miiliárdba Ke­rült. Drága dolog ez a béke, meg a köztársaság se olcsó. Nyargalunk az államcsőd felé. Nagyon sokan viszik ki pénzüket Svájcba . ..

Az enyém, ami van, itt marad. Ha elpusztul az ország, mi magyarok úgyis vele pusztulunk.

Jó előrelátással lenni, — mondotta a pénztáritok

az hírlik, hogy ezüstöt meg aranyat is fognak rekvi- rálni.

Mikor hazafelé mentem, ezek az utolsó szavak szün­telenül a fejemben jártak. Régi családi írásaink közt van egy kicsiny cédula 1848-ból, Tormay Károly nagy­atyám nevére kiállítva. Annak az ezüstnek a fejében kapta, amelyet a Kossuth-bankók fedezetéül a nemzeti pénzverdének beszolgáltatott.

Atyám mesélte el, hogy egy napon az ebédlőasztalon halomra hordták a ház minden ezüstjét. Kicsi fiú volt akkor még és kérdezte, ha elviszik a kanalakat, mivel fogja ő a kávéjában a cukrot felkeverni ? — Fakanállal,

mondotta az anyja. Atyám nem bírt ebbe belenyu­godni, addig settenkedett az ezüst körül, míg nagy keserűségében egy kis ezüstkanalat el nem lophatott magának. Mindent beolvasztottak. Az az egy kis kanál maradt meg a régi családi ezüstből.

Ők odaadták, mi is odaadnék, de nem ezeknek. Ezekért nem ennénk fakanállal...

November 30.

Qárga köd ereszkedett le a városra. A házak cl­merültek benne és a szobák sötétek, amintha kívülről iszapszínű leplek tapadnának az ablakokra. Délelőtt van, a lakásokban mégis égnek a lám­pák, mintha az egész városban minden ablak mögött halott feküdnék. Soha se láttam hasonló ködöt. Olyan, mintha az életünket utánozná.

.. . Köd ... ragadós, sűrű köd. Fuldokolva jár az ember egy elátkozott tájon, tapadó, nehéz sárban tán­torog és megállni és menekülni nem lehet. Egy meg­jelölt város a börtönünk. A tűzhelyei hidegek, világos­sága nincs, a házak kapuja nem áll nyitva sehol. Zsákba végződnek az utcák és a zeg-zugos fordulóknál valami, amit nem látni, hidegen lehel az ember szeme közé. Kitérni sem lehet soha. Menni kell vak ablakok alatt, a ködben, viszhangtalan halálsikátorokon át. A házak­ból nem néz ki senki és senkisem int. Enyvesen lucskos a levegő, mint förtelmes, nedves kéz odatapad az em­ber szájára, egyszerre nem bírunk tőle iélekzeni. Oly­kor úgy rémlik, eliramló testek súrlódnak hozzánk, nem látszanak, csak érezni lehet őket. Félelem és kín borzongat, de ha meg akarunk fogódzni, tapogatódzó kezünk alatt kísértetiesen engednek a faiak, mozdulnak a kapuk. Nincsenek bezárva, csak támaszkodnak és halkan befelé nyünak. Mögöttük áll valaki és vár, nyi­tott szemmel vár a sötétben és egy iszonyú hírt tud Magyarországból valami megint elveszett... A szom­széd utcában pedig, — mindig a szomszéd utcában — puha, hangtalan járással járnak, ugrásra készen vörös fenevadak . ..

Ez most az élet. Köd, sárga, tapadó köd, melyben a sáron csúszik a város, csúszik házaival, utcáival mindenestől egy óriási gödör felé.

Nap-nap után több katona sapkájáról tűnik el a nemzetiszínű kokárda és ahogy letépik, mintha seb támadna: egy vérfolt . . . vörös gomb látszik a helyén. A Rákóczi-úton egy házra tegnap vörös zászlót tűztekki. A külső Váci-úton, kis kocsmákban kommunisták találkoznak és az utcákon csoportba verődött emberek előtt ganajos ládákon, gyalogkocsik tetején idegenarcú férfiak szónokolnak. Széles mozdulatokkal lármázva kiáltják: „Minden a tietek ! Vegyetek el mindent !“ Ezek a szavak ott vannak ma az egész városban.

És Károlyi kormánya is ezt mondja szüntelen vala­mennyi nyilatkozatában. „Minden a tietek*, — mondja szocialistáknak, kommunistáknak, radikálisoknak, cse­heknek, oláhoknak, szerbeknek ... Az oláhok után Jászi most a tótokkal tárgyal, és mialatt a cseh csapa­tok ellenállás nélkül sétálnak lefelé a Vág völgyén és megszállják Galgócot, Lipótvárt és zúgó topolyái alatt Pöstyén kincses forrásait, Jászi, Diener-Dénes és egy Braun Róbert nevezetű egyén, mint a Károlyi-kor­mány megbízottai, feladják velük szemben a honfogla­lás óta élő ősi jogainkat. Jászi a maga részéről öt ma­gyar vármegyét már odaajándékozott a tót megbízot­taknak, tízben pedig impériumot kínál fel nekik. Alku­szik, megalázkodik és rossznak bélyegzi előttük az ezer­éves magyar uralmat.

És miután bűnösen mindent feladott és ostobán fel­tárta Károlyi kormányának teljes tehetetlenségét, ki­derül, hogy az úgynevezett „tót közeledés* csak csapda volt. Prága, miután bepillantott az itteni dolgokba, hi­vatalosan üzeni Budapestre: „A magyar kormánnyal folytatott bárminemű tárgyalásra a Cseh-Szlovák köz­társaság kormánya senkinek sem adott megbízáss . .

És ezek uralkodnak felettünk! Eladnak bennünket újra és újra mindennap. Amit súgva hallottam, most már kénytelen bevallani a kormány is, mert Vlád, az erdélyi oláh gárdák vezére egy nyilatkozatában elszólta magát. Az oláh Vlád, hogy erejét és hatalmát megiobog-tassa, odavetette Erdély szerencsétlen magyar népé­nek „a román gárda a magyar kormánytól io millió koronát és ötvenezer gyalogsági fegyvert kapott.* Most már a süketek is hallhatják, hová teszi a kormány a pénzt és a fegyvereket, melyeket a felbomlásában is hazáját védeni akaró frontkatonaság kezéből csalt ki. Oláhoknak adja a magyar katonák fegyverét, mialatt a magyar polgárság fegyverét begyűjti csirkefogók, szökött fegyencek és csavargó katonaszökevények szá­mára.

Az örökös gyötrő kérdés, hogy mi történik itt, már nem maria az agyvelőmet. Biztosan tudom, hogy min­den, ami itt történik, szörnyű árulás, amelyhez hasonlót nem találni a népek történetében. Egy titokzatos vörös szerződés betűi kísértenek a célokban, eseményekben és törvényei belevegyülnek mindenbe, ami Magyar­országot október 31-e óta érte.

December 1.

Meleg tüzet mondott December. Most halál a fehérsége, kín a hidege és a tűz kialszik mindenütt. Dermesztő fagy járt az éijel odakinn. Érzik a lehe­leté a szobákban és a lelkemben tompa rémület van. Ma reggel mondta a szolgáló, hogy nincs több szén a pincében. Nem akartam hinni neki. Gyertyát vettem elő és a hátsó csigalépcsőn lebotorkáltam a sötétbe. A szénpor ropogott a lépésem alatt, a gyertya lángja ide-oda ténfergett a pókhálós falon. A pince tátongott, csak a szegletben hevert még néhány darab fa. Jó ideje elmúlhatott már, hogy láttam és tudtam az ürességet. Még sem mozdultam, csak álltam egy helyben és a leheletem gőzölgött a láng felett.

Nyolc hónap előtt volt, hogy szénszállítási engedélyt kaptunk. A szénközpont egy nagy céghez utak. Hét múlt hét után, a cég nem adott. írtam, üzentem, aztán odamentem magam. Az épület lépcsőjén a fázás és a nyomor tolongott felfelé. Az irodában szomorú embe­rek ácsorogtak. Várnom kellett, mim egy miniszter előszobájában. A titkárnő minduntalan kijelölt vala­kit közülünk. Gyémántfüggős, prémkabátos zsidó­asszonyok álltak mögöttem és nevetgéltek maguk között. Későbben érkeztek, mégis ők mentek be elsők­nek. Mellettem egy szegény, kendős asszony szoron­gott és kopott kabátban egy úr, aki jobb időket látha­tott. Az asszony csendesen jajveszékelt; nem tud főzni napok óta, mert nincs tüzelője. Az úr, aki magasrangú bíró volt, azt mondta, hogy a gyerekei nem kelhetnek ki az ágyból, több mint egy hete feküsznek, olyan hideg a lakása.

Vártunk, türelmesen, órákhosszat. Dél elmúlt. A titkárnő az órára nézett és mintha lökí^olna a sza­vakat, odadobta: — Későn van, jöjjenek holnap!

— De hiszen itt van a szénszállítási engedélyem! Áprilisban kaptam. — Valaminő lázadó haragot érez­tem. A többiekért is éreztem, valamennyiünkért, akik vártunk, akik magyarok voltunk, akiknek nem volt többé szavunk a terpeszkedő új hatalommal szemben.

A szénkereskedő is zsidó volt, a titkárnő is . .. Minden helyet elfoglaltak és a mi nekünk járt, azt halogatták, vagy úgy dobták, mint az alamizsnát. Holnap ... Ökölbe szoruló kézzel másnap is elmentem és harmadnap is . . . Türelmes asszonyok, sírdogáló anyókák, dulakodó mérges férfiak várakoztak körülöt­tem. A cégfőnök átsietett az előszobán. Könyörgő han­gok kapkodtak utána De ő úgy szólt vissza, mintha kegyelmi kérvények fölött döntene a diktátor. — Tessék várni, míg sorra kerülnek!

Megint csak elmentem és prémesgyöngyös kövér asszonyok jöttek le megelégedetten mellettem a lép­csőn. Hallottam a beszédjüket. Ők megkapták, amit akartak. És így van ez már ma mindenütt. A leigázott fai tehetetlenségével, üres kézzel megyünk el az ajtók­tól és nincs hol keresni az igazunkat. A hatalom az övék. A szemünkbe nevetnek.

A szén pedig elfogyott a pincében és a szobák hidegek.

December 2.

sötét volt a reggel, mikor álmomba valaminő csengés keveredett bele. A csengés nyugtalaní­tott s úgy keringett felettem, mint egy dongó; aztán el­hallgatott. majd tolakodóan újra ott volt. Felébredtem.

A telefon szóit az előszobában.

A majoros ? Odakinnről a Hüvösvölgyből beszél ? Igen, ma éjjel. — Hát betörtek a villába ... És a test­véremnél is ? Értem .. .

A rendőrségen közömbösen hallgatták meg a fel­jelentésemet.

Hiábavaló fáradság, hogy jegyzőkönyvet vegyek fel róla, — mondotta egy Írnokforma kis ember. Ma éjjel csak a Svábhegyen tizenhat nyaralóban törtek be. És a város területén, tudja Isten hány lakást meg boltot fosztottak ki. Ügy se nyomozhatunk a tettesek után. Hol vegyünk annyi detektívet, aztán meg azoknak más dolguk van manapság.

Ellenforradalmat nyomoznak, — mondotta mel­lettem egy úr, akinek a lakásába szintén betörtek az éjjel. — Szabad lopás van az országban.

A földszintről felküldtek a második emeletre, onnan megint ie a földszintre. Rendetlen, tintaszagú irodá­kon, fülledt folyosókon tevelyegtem, míg végre meg­ígértek, hogy maid küldenek ki nyomozókat.

Itt is megváltozott minden. A régi magyar arcú hivatalnokok helyett új emberek nyüzsögtek a főkapi­tányságon. A kezükbe került hát ez is.

Havas szél fújt a hídon. A hideg téli égben, mint a mennyasszonyok, fehéren álltak a budai hegyek. A hű­vösvölgyi erdők tar fái kék ereket vetettek a nap­sütötte havon. Minden csillogott. És a szépség egy pil­lanatra elfeledtette a szenvedést, a várost és a kifosz­tott házat is a hegyen. Útközben találkoztam Mária testvéremmel. Ő a pasaréti rendőrszobából jött es két rendőrt hozott magával. Az egyik már letépte a koronát a sapkájáról, a másik még viselte. — Hát maga nem vette le?

A király gyühet is, mehet is, de a szent korona mindig a helyén marad, — felelte az ember.

Sok dolguk van? — kérdeztem, hogy másra tereljem a szót.

Nem ió lenne, ha mindig így maradna.

Pedig hát a rendőrség csatlakozása döntötte el a dolgot.

A két ember összenézett, de nem szólt semmit. Köz­ben felértünk a házhoz. A fedelén fehér volt a hó a kék égben. Lenn lépések látszottak a havon. A terasz alá vezettek a nyomok. Világos volt, hogy a falra futó giicinián másztak fel a betörők, úgy jutottak be a házba. Majdnem mindegyik szobában egy-egy konyha­kés feküdt kikészítve az asztalon. A markolata vala­mennyinek kijjebb állt, mint az asztal lapja. így könnyű lett volna felkapni, ha valaki megzavarja a gazembe­reket... A hallban egy csomó holmi volt batyuba kötve.

Ezért még vissza akartak jönni.

A szekrények tárva álltak. Sok mindent elvittek. A válogatás közben boglyákba dobált dolgok a földön hevertek. A nemzetiszínű zászló szövetjét letépték a rúdjáról és dühös, sáros csizmák nyomai látszottak rajta. A nagy öreg Bibliát, mintha szíven lőtték volna, egy golyó járta át.

Elég a bűnjel, — mondottam testvéremnek, — én már megtaláltam a tetteseket: a forradalom vívmá­nyai jártak itt.

A rendőrök megint összenéztek ...

Mikor hazaértem, elmondtam Anyámnak, mi tör­tént odakinn. Kissé merev arccal, szótlanul hallgatta.

Elvittek, amit elvihettek. Még a matrácokat is lenyúzták. A falakra ocsmányságokat firkáltak.

Ezek az idők vámot szednek mindenkitől. Hát akiket kiüldöznek az otthonukból, akiknek felgyújtják a házukat, akiket leölnek ? — mondotta Anyám. — Az én gyermekeim élnek és van még otthonuk. Csak beérje ennyivel a sors és ne kívánjon többet. Ha csak ez lesz a mi adónk, akkor ne panaszkodjunk.

És többet nem beszélt róla.

Délután egy könyvet vettem elő. Szinte szokatlan volt ez, mostanában jóformán semmit sem olvasok. És ha mégis olvasok, csak a betűt szedi a szemem, az értelem elvész, másra gondolok. Kaffka Margit könyve volt a kezemben. Szegény, nem fog újat írni soha többet. Elmúltak számára a: „Csendes válságok", a „Színek és évek“.

Szatmárból jött és régi nemesi kúriák levegőjét hozta magával ebbe az idegenlelkű városba. Amíg lenem törlődött róla* amit onnan hozott, nagy író volt, mert magyar volt. Elmélyült képek, halk, meleg han­gok alkotója, finom látnitudó. Egyike azoknak, akik röptűkben beleestek a nagy pókhálóba, mely a magyar irodalomnak szabadba vezető ablaka előtt feszül és foglyokká lettek benne. Nem ismertem Kaffka Margi- tot, de azért szerettem, mert fajomból való művész volt. ő is asszony volt és tudom, hogyha le is hódítot­ták maguk közé a destruktívek, mint annyi nagy, éhező magyar tehetséget, Ő megtért volna hozzánk, ha időt adott volna neki hozzá az élet. Nem volt közöt­tünk, mégis közülünk ment el. Mi vesztettük el, nem ők. Egy kivételes magyar asszonnyal kevesebb van. Kaffka Margit, Isten veled.

Odakinn már egészen besötétedett és én még min­dig olvastam. A szobám hideg volt. A halál gondolata járt a szép élő könyv felett, mely itt maradt, beszélt, mosolygott és sírt, míg a lélek, amelynek ujja vonta, elszállt a sötét járvány kapuján.

Behozták az esti lapokat. Az újságokban egy név uralkodott: Gyulafehérvár... Hunyadi János te­metkező városában, sírja felett, a térségen a vár tövé­ben, egy rezoluciót mondott ki az oláh irredenta, amely most „Román Nemzeti Tanácsinak nevezi magát: Erdély, a Bánát és Magyarország összes oláh- lakta területei egyesülnek Oláhországgal!... Ez történt GyulafehCrvárott és erre a hazaáruió gyűlésre Károlyi kormánya különvonaton vitte az oláhokat! Testőrséget fegyverzett fel nekik! Milliókat adott.

Megint olyannak rémlik az élet, mintha egy őrült álmodná! „Minden a tietek" — mondja a hatalom, hogy az övé lehessen az, amit nem bírnak elvinni a szomszéd rablók. Osztozkodnak, folyton osztozkodnakés ebbenaz osztozkodásban összetörika szívünk. Erdély magyarsága magára hagyatva, megalázottan, elárulva tűrni kénytelen, hogy ősi földjét odavessék Budapestről az alacsony műveltségű, újkeletű kis balkánállamnak, melynek pásztornépe saját vajdái kegyetlensége elől menekülve, alázatosan jött be néhány évszázad előtt Magyarországba. Ezerötszáz éve laknak székelyek Erdélyben. És a bocskoros, félbarbár oláh nép most egyszerre az őslakó szemébe röhög és a rablás jogával magáénak nyilvánítja a mienket.

Csendes az utca. Kővé vált szívével hallgat a város. Csak a tetők felett remegnek a csillagok, mintha egy nagy, megrázó zokogás áradna fel hozzájuk a mélyből.

December 5.

"Dudára indultam, fel a Várba. Öt órára beszéltük meg a találkozást.

A gyéren világított kis Szalag-utca meredeken ka­nyargón felfelé a Corvin-térről. Csendes volt, senki se járt az utcában. Csak mikor a Jezsuita-lépcső­höz értem, jött szemközt egy fiatal leány. Sietett, látszott rajta, hogy fél. A lépcső homályosan kapasz­kodott a boltozás alatt. A falnyílásokon át egyre maga­sabbról látszott a hegyoldal. Elvétve lámpák ácsorog- tak. A város süllyedt lefelé. És egészen lenn a partok közt, mint nagy, szabad lélekzés, ömlött a Duna.

A Mátyás-templom szegleténél hirtelen fordulóval kanyarodva nyargalt a szél, mintha kergetne valakit a templom körül, aki nem látszik. A tér közepén elgon­dolkozva állt a vén Szentháromság-szobor és lenézett a talapzatára. Két év előtt Károly király koronásán ott esküdött. A csonka torony alatt a Verbőczy-utcábaértem. Kétoldalt régi paloták hallgattak. Az utca végén becsengettem. A félköríves, barlangos kapun túl, mély boltozás nyílott bele a kertbe. Egy kicsiny kert a vár­fokon, mintha kövek tartották volna a tenyerükben. Az apró gyepmezők törpére nyírott örökzöldje mentén, fehér jelek voltak az utak. Barokk talapzaton, a bástya­fal fölé, két szobor emelkedett az esti homályban, a csil­lagok közé. Görög istenek és a testük körül mintha valaminő negédes szél fújta volna ritmikusan kőruhá­juk ráncait. Az egyik fáról lecsörgött egy magányos utolsó levél.

A XVIII. század építette ezt a házat, Buda egyik legszebb palotáját. Mária Terézia kora járt erre púde­resen és legyezőjével finoman megérintette itt is, ott is a falakat. Kicsiny díszítések: kicsiny mosolyok maradtak az érintés nyomán az ablakok alatt, a lépcső könyöklőjén. A főlépcső szabadon emelkedett bele a felső terembe, melynek megművelt alacsony mennye­zetét fehér oszlopok tartották maguk fölé. A fehér falon régi képek arany kerete csillant. Lámpa nem égett. Csak a nagy márványkandallóban lobogott a tűz és alulról világította meg a dolgokat. Beletükrözte magát régi bronzok szépségébe, futkosott a falakon és libegő érintésétől, az ódon porcellánok testén messze kínai tavaszok virágoztak ki és fonnyadtak bele a homályba, hirtelen, ahogy a tűz fénye tovább osont. Alattuk elő­kelőén, nehézkesen álltak a bútorok, mint olyanok, amelyek nem költözködnek soha.

Azután kigyúlt a lámpa és a fénye bevilágított a pa­lota úrnőjének az arcába. Zichy Rafaelné, Pállavicini Edina nagy, olaszosan barna szeme komoly volt, de a szája nevetett. Hirtelen abbahagyta. Valahányszor ta­lálkozom vele, mindig meglep ez. Szinte olyan, mintmikor felnőtt emberek nevetnek gyerekeken. Egyszer azt mondta nekem: „A mi parlamenti harcaink úgy hatnak reám, mintha gyerekek civódnának, akik nem látnak fel az ablakig/4 Akkor értettem meg a nevetését. Magyar oligarchák vérével kevert, régen emlékező latin vére látott át ilyenkor az illúziók felett.

Nyomon követtek a többiek. Ritoók Emma, gróf Vay Gáborné. Fázva jöttek és a kandalló köré húzód­tunk, mint az összeesküvők. Ugyanaz volt a fájdal­munk, ugyanegy volt az akaratunk. Tudtuk, hogy el­jött az óra, ki kell hívnunk csukott ajtaik mögül az asszonyokat. A magyar históriában olykor hosszú év­tizedekre eltűntek az asszonyok, — nem látszottak. A jogaikért nem kellett küzdeniük, mert nincs törvény­könyve a világnak, mely az asszonyok jogát jobban megvédte volna, még a legsötétebb századokban is, mint a mienk. Csendben élhettek és ilyenkor a háttér­ben csalt viziószerűen suhant el egy-egy szép, keskeny- vágású magyar női arc a tűzhely enyhe fényénél. Ezek voltak Magyarország boldog napjai. De ha égett itt a föld és a szerencsétlenség aratott, akkor mindig ott volt legelői a magyar asszony. Nagyobb szenvedés soha sem érte a mi országunkat, mint most, tudtuk hát mindannyian, akik együtt voltunk, hogyha hívni fogjuk hazánk asszonyait, jönni fognak ők és el fogják vetni a nemzeti ellenforradalom csóváját. Nem gyű­léseken, nem is a piacon, hanem otthon, a háborútól kimerült férfiak lelkében, akik ma még csüggedtek, de holnapra majd nem merik már meghazudtolni az asz- szonyokat, akik hisznek a bátorságukban . ..

Lépések jöttek bele a tanácskozásunkba. Hohen- lohe Károly Egon herceg szellemes feje bukkant ki a lépcső fehér aknájából. Az ötödik összeesküvő, azerdélyi végek hontalanná lett fiatal magyar papja.

Mennyire jutottak?

Felolvastam a programmtervezetet, amelyben szo­ciális és politikai reformok közé burkolva az egész ke­resztény magyar női társadalom létérdekeit kíséreltem meg összefoglalni.

Mondjuk ki világosabban, amit akarunk, — szólt közbe Zichy Rafaelné. A többiek is hozzájárul­tak és a tervezet homlokára odaírtuk erősen, láthatóan azt a szentháromságot, melyért mindent tenni akarunk; A keresztény és nemzeti világnézet, az ország osztha­tatlansága és a család.

Biztos eredményük lesz, — mondotta Hohen- lohe — sokat foglalkoztam szervezéssel Erdélyben, tudom, mire képesek az asszonyok.

Mikor kifordultunk a kapun és elszéledtünk a csen­des budai utcákon, éreztem, hogy új út kezdődik szá­momra, amely talán a sorsom útja lesz.

tam magamat a zsibbadt kétségbeesésből, amelyben csak béna szenvedője voltam az ese­ményeknek. Eddig, mint a nyomorékok, akiket mozdulatlanná tesz a betegség, hosszasan mindennek utána pillantottam, ami a szemhatáromba került, most egyszerre szereplője lettem a halálos komor tragédiá­nak és nem volt többé időm a részleteket figyelni.

A budai palota délutánjának másnapján leveleket írtam, telefonáltam és összehívtam magamhoz egy­néhány bátor, elszánt asszonyt. Ritoók Emma is eljött. Nem volt vesztegetni való időnk, sietnünk kellett és abban állapodtunk meg, hogy mindenik vendegem küiön-külön összehívja magánál megbízható asszony­ismerőseit és mi beszélni fogunk nekik, vigyék szét a keresztény magyar asszonyok szervezkedésének a gon­dolatát. Más megoldás nem maradt számunkra. Nyil­vános gyűlésekre alig gondolhattunk. A sajtó már nem volt szabad. A néhány keresztény és polgári lapot, mely talán rendelkezésünkre állt volna, vörös katonák kezd­ték terrorizálni. Amit mi akartunk, azt halálra ítélte a szociáldemokrácia. Ez a hatalom a nemzeti és keresz­tény gondolat ellen harcot hirdetett, Magyarország területi épségéről pedig hivatalos lapjában kijelentette, hogy — semmi köze hozzá . ..

Vissza kellett tehát térnünk régi idők szegényes esz­közeihez. Szájról-szájra vittem a gondolatot. Most már külön váltunk, hogy többet végezhessünk. Ritoók Emma járt a város egyik részén, én a másikon. Mint az első keresztények, hol itt, hol ott összegyűltek az asszo­nyok. Kicsiny bérlakásokon, palotatermeken, iskola­szobákon vándoroltam át. Sötét utcákon, barátság­talan sikátorok homályában ballagtam egymagámban szélben és hóban nap-nap után. Az asszonyok megértet­tek. A kimerültségnek és meghunyászkodásnak ebben a szomorú korszakában megható elszánás és bátorság élt az ő lelkűkben. Jóformán kivétel nélkül aláírták az íveimet, akik nem írták alá, azoknak a — férjük til­totta meg. Közöttük nem létezett a: „Végünk van, hiába minden" szörnyű lemondása. Tiszteletet és hálát éreztem irántuk. Egyszerűek, nagyok és hűsége­sek voltak. És mialatt egyik kis otthonból a másikba vándorolva rájuk gondoltam és szerencsétlen orszá­gunk végzete gyötört, mindig újra felmerült előttem egy kép.

A hó hullott, hideg és sötét volt és én, izzó fehér ég alatt mégis egy napkeleti fehér várost láttam. Egy oszlopos házat: a Pilátus házát és tornácán megkö­tözve ott állt az Ür. A ház előtt gyűlölettől őrjöngő tömeg ordított: „Feszítsd meg, feszítsd meg!“

Ugyanezt ordítják ma a mi megkötözött országunk felé. És lerántják az országot maguk közé, tövissel koronázzák, ütlegelik és leköpik. Nehéz keresztet tesznek a vállára és felhajszolják a Golgotára. Rászege­zik a keresztre, hogy ne mozdulhasson és lássa vérbe- borult, haldokló szemével, miitor lábánál elkockázzák a köntösét. Aztán sírba teszik, nehéz követ henger- getnek a teste fölé, lepecsételik és fegyveresek­kel őriztetik, hogy halott maradjon és fel ne támad­hasson . . .

Mikor elvégeztetett, a Megváltó hívei és tanítványai csüggedve bujdostak el és magára hagyták a sírját. Nem volt többé reménység. De a harmadik nap regge­lén a kék derengésen át asszonyok mentek el a sírhoz. Asszonyok voltak azok, akik meglátták a feltámadáss ... Annak a gyönyörű szent meglátásnak az emléke marad­hatott meg a szemükben. Ezredévről-ezredévre, min­dig újra asszonyok azok, akik meglátják a földön a fel­támadást . . .

Most is látják. Hisznek és velem jennek.

Nem én akartam, az eszme akarta ; az jelölt ki, hogy hordozója legyek. Ha elfáradtam, ha elcsügged­tem és kétség szállt meg: hivatva vagyok-e a hivatásra, mindig újra eszembe jutott, hogy a szeretet, melyet a végzet hazája és faja iránt egy ember leikébe tesz, erőmértéke annak, amit cselekedni tud. Sikerülni fog, sikerülni kell és a sok beszédtől elrongyolódott hangommal új gyülekezet előtt, a város másik végénmegint beszéltem. Az asszonyok pedig, — olyanok, akik már hallottak — futva kerültek elém az utcán és mire az új körbe értem, ott voltak és vártak és megint meghallgattak.

Későn este, fáradtan vergődtem haza. Ilyenkor Anyámhoz menekülök pihenni. Soká elüldögélünk a kis zöld szobában és ő biztat, ha csüggedt vagyok. Mindég megtalálja a szót, amely meggyógyít. Aztán későn megyünk aludni. Az este hosszú és közben kipihenem magamat. Elmesélgetek vándorlásaimról és — amit fáradságomon át tompán, szinte ködben éreztem, megint követelőbben áll elém és nem tudok másra gondolni.

Ma új szerencsétlenség érte Magyarországot...

Vix francia alezredes, aki nemrégiben érkezett Budapestre, mint az entente-szövetségesek katonai küldöttségének főnöke, egy jegyzéket közvetített a magyar kormánynál. A csehek árulásának a bére van benne. A győztes hatalmak követelik Magyarország­tól, ürítse ki az egész Felföldét, mert: a cseh-szlovák államot elismerték, hadseregét szövetséges hadsereg­nek tekintik...

Egyszerre észrevettem, marokra fogom a tenye­remmel az államat, hogy megállítsam a remegését. Valaminő soha nem érzett düh forrott fel bennem. A jog és igazság békéjének hirdetői, az új világmeg­váltók a saját fegyverszüneti feltételeikkel ellentétben egyszerűen ránk parancsolnak, hogy országunk nagy bástyáját, a Kárpátokat kiszolgáltassuk és tizennyolc szép ősi vármegyénket odaadjuk azoknak, akiké sohase volt, akiket az entente szövetségeseinek nevez, bár hosszú évtizedeken át ők voltak az osztrák hatalom iegerősebb támaszai és legkíméletlenebb végrehajtói.

Mesélni tudnánk a esetiekről mi magyarok! Szabad­ságharcunk után, mint az osztrák abszolutizmus titkos rendőrei, besúgói és teljhatalmú pribékjei, ők kínoz­ták meg legkérlelhetetlenebbül Magyarország népét. És mesélni tudna róluk Velence és Lombardia is, ahol a cseh császári sanyargatok :„le sbirre austriaci“ emléke még ma is kísért. A kiegyezés óta a dinasztia jóvoltából a monarchia közös intézményeiben jóformán minden magas polgári és katonai pozíció a cseheké volt. Ök is felelősek a dolgok fejlődéséért és most mégis, mint az entente „szövetséges haderői**, részesei a fegyverszünet végrehajtásának, amely a régi Osztrák­Magyar Monarchia területének elfoglalásáról rendel­kezik ...

November elején a frontokról tizenöt érintetlen magyar divízió jött haza. Ha azok még megvolnának...

Hideg rémület fogott el. Felpillantottam Anyámra. Ö is arra gondolt, amire én. És mim mikor egy nagy beteg virrasztói, hogy higyjenek a beteg életében, azokról az időkről kezdenek beszélni, amikor még egészséges és erős volt, — beszélni kezdtünk mi ket- ten virrasztók is régi időkről, szép messze felföldi nyarakról. Mikoriban testvéreim meg én még gyere­kek voltunk, szüléink azt kívánták, ismerjük meg az országot. És minden szünidőben más-más vár­megyében kerestek egy kis nyári fészket nekünk. Kárpáti nyarak, kies fürdőhelyek, erdei fészkek, csen­des, elvonult hegyvidéki városkák... Liptóújvár a Vág mentén és messze a nagy Kriván. És Trencsén, a budetini vár és Oroszlánko a felhők között. És a királyasszony városa: Pozsony. És a zöld mezők a Mátra alján. És a szepesi városok és Kassa, vén székesegyháza tövében; a magas Tátra az ég alatt, Bereg zúgó nagy rengetegei és a máramarosi erdők, a Tisza ringató bölcsői.

Elmúlt régi szép nyarak „ elmúló régi szép országunk.

De vissza-ve^^^^lk!... És másnap újra mentem és vittem ezt a szót és vittem a hpet asszonyok leikébe.

Mostanában az utcák és terek még sötétebbek, mint valaha. Új rendelet jött. Öt órakor bezárják az üzlete­ket. A kirakatok világossága is kialszik. Egy mozgó­színház előtt haladtam el. Bejárata mellett nagy színes plakát függött. Odabenn Tisza halálát játszották a vásznon. A színész Tisza maszkját viselte, egy színésznő Tisza Istvánná szerepét adta, Almássy Denise-nek is volt megszemélyesítője. A vállalkozó a Hermina-úti villában, a gyilkosság színhelyén játszatta el kinema- gép előtt a darabot. Vájjon a gyilkosok maguk adták-e elő a saját szerepüket ?...

Mentemben undorodva hallgattam az előadásról kiözönlő emberek beszédjét. Pesten most már szél­iében suttognak egy tengerészről, aki mindenütt di­csekszik, hogy ő ölte meg Tiszát. Azt is mesélik, hogy Almássy Denise a Ritz-szálloda éttermében iszonyodva ismerte fel vacsora közben Tisza egyik gyilkosát. Kérdezte, ki az az ember? És valaki azt felelte neki: a katonatanács elnöke, Pogány József. Mese... hiszen Almássy Denise a gyilkosság óta sohase jött a fővá­rosba. Sok hír kering. Azt is mondják, hogy a had­ügyminisztériumban százezreket fizettet ki a kor­mány gyanús egyéneknek, akik a forradalomnak nagy szolgálatokat tettek. Az első katonatanács tagjai tete­mes jutalmakat vettek fel. Senki sem tudja, miért. De Károlyi alighanem tudja és... ha keresni akarná, a katonatanács között talán nyomára akadna Tisza gyilkosainak is.

Mocsárban élünk és körülöttünk bántatlanul, egyre hangosabban szervezkedik a boisevizmus.

A Duna partján mentem hazafelé. Kis vontatóhajó hosszú uszályt vitt maga mögött lefelé a vizen. A parti lépcsőn egy ember ült és két felhúzott térde közé lógatta a fejét. Egy gyerek ment el mellettem, mezíte­len lába régi szőnyegrongyokba volt csavarva és a zsineg vége sárosán húzódott mögötte a földön. A bol­tok már zárva voltak, az utcák sötéten tátongtak. A jár­daszélen egy furcsa kis alak hajlongott. Mikor közelebb értem, láttam, hogy lába előtt szemetes ládák és kosa­rak állnak a földön. Megviselt capote-kalapban, régi módis gyöngyös mantillában, egy öreg asszony kapa­rászott a szemét között. Karján kis kosár lógott és a szemetes ládákból bűzös ételhulladékokat szedegetett a kosárba.

Hangok hallatszanak ebben a városban. Idegen pénz csörög, bankók suhognak és nem látszik, ki adta és ki vette át a vérdíjakat. De aki átvette, az megszol­gálja és mond valamit. Mondja elmenőben az utcán. A mantillás asszony a szemetes ládák előtt és az ember a parti lépcsőn és a gyerek, akinek a lába mezítelenül bújik ki a szőnyegrongyokból, ők mind, mind hallják.

Egy csoport ember verődik össze. Nem tudni hon­nan, katonák és tengerészek jönnek. Egyszerre a gana- jos láda tetején ott áll valaki és beszél.

— Az urak az okai mindennek, a grófok, a papok, a burzsujok! Agyon kell ütni, ahány van!

És lassú sötét gyűlölet ömlik szét. A szenvedők nehéz haragja, a kifosztottak, a hajléktalanok bosszúja, az éhezők állati dühe terjed.

December 9.

A régi műegyetem kertién vitt át az utam. Fe-x * kete volt a tájék az embertől. Fenn a Gólya­vár nagytermében székelyek és Erdély magyarjai gyűltek össze. Az utcák ontották a tömeget. Rettenetes zsúfoltság lehetett odafenn. Megálltam a vasrács mel­lett és néztem az elhaladókat. Izgatott tisztek, székely katonák, szomorú gondtelt emberek vonultak el. Föl­dönfutók valamennyien. Figyeltem az arcukat. Mind magyarok! És ezekről írja a budapesti radikális sajtó, hogy ki kell lakoltatni őket, mert... nagy a lakásínség!

Elképzelhető-e, hogy angolokról, franciákról, vagy olaszokról merné írni a sajtójuk ugyanezt? Elképzel­hető-e, hogy bárhol is kiutasítanák saját országuk fő­városából a szerencsétlen embereket, míg idegen fajú menekültek, akik rég hazamehettek volna oda, ahová valók, zavartalanul töltik meg évek óta a lakások ezreit. A háború első esztendejében az orosz invázió elő! menekülve futottak át hozzánk a galíciaiak kaftános karavánjai. Osztrák állampolgárok voltak, a magyar főváros mégis befogadta őket. Itt maradtak, meg­gazdagodtak. És most, mikor földönfutó magyarok jönnek, az úgynevezett magyar kormány budapesti sajtója ajtót mutat nekik.

Nagy csoport ember jött az Esterházy-utcán a Műegyetem kertje felé. Jó külsejű, kopott ruházatú, úri emberek. Hivatalnokok lehettek, akik nem esküd­tek fel a betörő oláhoknak vagy cseheknek. A szocialista Kunfi népjóléti miniszternek egy kijelentése jut eszembe. Azt mondotta: „miután kisebb ország leszünk, nem leszünk abban a helyzetben, hogy a régi Magyarország nagy tisztviselőosztályát eltartsuk. Ezek-uek Amerikában kel) exisztenciát keresniök'V — Ide jutottunk! A bevándorlónak radikális sajtója a mene­kült magyarság kilakoltatását javasolja és e sajtó faj­rokona az ő népjóléti miniszterük kivándorlást ajánl az őslakó magyar értelmiségnek ...

Hát nincs többé helyünk a tulajdon hazánkban >

Ördögi gonosz játék folyik itt. A szavak kulcsok és felnyitják a sötét földalatti folyosókat, melyek alá­aknázzák az országunkat. Károlyi kormányának had­ügyminisztere azt mondta a mi magyar hadseregünk­nek: nem akarok katonákat látni. A népjóléti minisz­ter azt mondja: vándoroljon ki a magyar értelmiség. A nemzetiségi miniszter elvesztegeti testvér nemzeti­ségeinket és átjátssza őket idegen népek jogara alá. A pénzügyminiszter azt mondja: nem akarok gazdag embert látni, olyan adókat vetek ki Magyarországon, amilyeneket a világhistória nem ismer. A miniszter­elnök pedig azt mondja, hogy bárki is betör Magyar­országba, appellálunk avilág müveit népeinek ítéle­tére, de fegyvert nem szegezünk ellenük ...

A szavak kulcsok, ki lehet velük nyitni a jövőt.

Ebben a pillanatban erdélyi diákok egy kis kocsit húztak a kert közepébe. A gyalogkocsin egy székely katona állt és kikiáltotta, amit odafenn a teremben beszéltek.

Fegyvert fogunk! A másfélezer éves székely függetlenségre esküszünk!

Nagy László huszárfőhadnagy, a székely zászlóalj nevében esküszik: — Testünket-lelkünket a székely szabadságén:!

Elég volt a háborúból 1 — kiáltotta egy pesti pacifista. Dörömbölve dobták ki a teremből. Zúgó harag ömlött le mögötte a lépcsőn, aztán harsogva ki­áltotta ezernyi hang az átkot: Verje meg az Isten, aki nem segíti a székelyek küzdelmét!

Felemeltem a fejemet. Ügy rémlett, most szólalt meg hosszú idő után újra a magyarok kínban hallgató városa. Székelyek adták a hangját. És a kertből fel- rivalgó éljen, mint zúgó, nagy eskütevés ömlött szét az utcákon.

December 9—11.

A Keleti-pályaudvar üveges boltozása alatt fe­kete táblát akasztottak ki. Fehér krétával vá­rosok neve volt felírva rá: Ruttka, Kassa, Kőrös­mező, Kolozsvár, Arad, Orsóvá, Szeged-Rókus, Pécs, Eszék ... A két nagy budapesti pályaudvarról már nem indul e városainkba vonat. Hiába várnak ott. Magyarország fővárosából vonat nem érkezik többé. Az ország idegszálai elszakadnak, elszakadnak az erei, lassan ömlik ki belőlük a vér. Megszűnt az összeköt­tetés. A síneket befújja a hó. A jelzőlámpák kialusznak. Csend támad a messze kis pályaudvarokon és ebben a csendben borzadás van. Ki tudja, mi történik addig, míg újra összekötődik az, ami elszakadt? Idegen uralom szállja meg városainkat, szivárog előre, egyre beljebb, egyre közelebb a középhez . ..

És mialatt múlnak a napok, idebenn az ország magára maradó szívében mind nyugtalanabbul, el­keseredetten lüktetnek az elszakadt erek. Minden ellentétbe kerül egymással még a hatalom mai bir­tokosai is. A földbirtokreform javaslata tüzet rakott és megvilágította az ellentéteket. Meghasonlás van magá­ban Károlyi pártjában is. A radikálisok és szocialisták összefogtak és a magyarok, szánalmas szerepük dacára szembe kerültek velük.

Arról beszélnek, hogy a kormány inog. A munkás- és katonatanácsok révén egyre nő a szocialisták hatalma. Most már maguknak követelik a belügyi és a hadügyi tárcát is. Landler Jenő és Böhm Vilmos a jelöltjük. Batthyány Tivadart reakcióval vádolják, Barthát, a hadügyminisztert támadják, mert ellen­szegül a bizalmiférfi-rendszernek, csökkenteni akarja a főváros szocialista helyőrségét és kinn az országban parasztgárdákat toboroz. Vádolják, hogy royalista mozgalmakat támogat, titokban tiszti zászlóaljakat és riadóosztagokat alakít.

Ellenforradalmár!

Ez a szó kezd lábrakapni, amellyel minden becsü­letes törekvésnek, minden hazaszeretetnek útját akar­ják szegni. Eljutottunk oda, hogy ma már ellenforra­dalom, ha az ember feljajdul az idegen megszállások miatt, ha az ország területi integritásáról vagy védel­méről beszél, ha azt mondja: dolgozzunk, hogy éhen ne haljunk.

Az úgynevezett munkanélküliek hatalmasabbak, mint a dolgozók. Sokan vannak. Kun Béla a vezérük és pénzük is van bőven. A munkakerülés ma a legjobb kenyérkeresetek egyike, melyet a kormány is hatható­san támogat. Milliókat oszt ki munkanélküli segélyek címén, míg az utcákat senki sem akarja söpörni, a piszok és hó garmadába nő, a szemét a kapuk alatt rothad.

Tegnap történt, hogy hosszú utánjárással, méreg­drágán néhány zsák szenet szereztem. A fuvaros, aki hozta, ledobálta a szenet a pince ablaka elé. Kértem, lapátolná be. Nagyot káromkodott, már sötéteden és nem volt kedve hozzá. Otthagyta, hiába ígértem neki jutalmat. Aztán ... a kis német szobalánnyal be­lapátoltam magam.

E napokban egy katonatisztet láttam, aki zörgő gyalogkocsit húzott és fát szállított magának. Béla testvérem szép angol kézibőröndben burgonyát cipelt haza, mert semmi árért nem akadt ember, aki vitte volna. A fővárosi háziszemetet az elmúlt napokban néhány fővárosi tisztviselő fuvarozta; fuvaros nem vállalkozott és így történt meg, hogy a hivatalnokok tíz-húsz korona napidíjuk helyett aznap százharminc koronát kerestek.

És ezalatt a Nemzeti Lovarda előtt a munkanélküli segélypénztárnál állandó csődület van. Erős fiatal emberek, kószáló cselédleányok hancuroznak tolongva a sorban. Napi tizenöt koronát kapnak, de nincsenek megelégedve: harmincat követelnek. A lázítók pedig még ezzel sem érik be. Ott járnak közöttük és szívósan mondják: — Minden a tietek.

Már csak gyűlölet vagy közöny van itt a lelkekben.

Ma délután temetésen voltam. Egy fiatal asszonyt temettünk. A járvány szólította el. Kocsi nem vállal­kozott, hogy kivigyen a temetőbe. Gyalogosan men­tünk mind. A pap is késett, ő se kapott kocsit. Már sötétedett a halottak nagy, hideg kertjében, a fekete ciprusok között, mire leeresztették a sírgödörbe a koporsót.

A sírásók soká vártak. Türelmetlenkedni kezdtek, dühösen morogtak. Durva szavakat hallottunk. Az egyik sírásó az órájára nézett.— Későn van,— mondotta nyersen, — majd behantoljuk holnap, — aztán mind a ketten beleszúrták az ásójukat a kihányt földbe, vették a kalapjukat és elmentek. Lenn a nyitott sírban pedig ott feküdt a koporsó és a megdöbbent csendben halkan kis rögök görögtek le rá a partról. Tanácstalanul néz­tünk egymásra. Senki se mert szólni.

— Nem hagyom így itt magára, — mondotta a férj és remegő két kezével megfogta az ásót és maga lökte le a földet a legkedvesebbre, amit az élet neki adott. Dörömbölve zuhogtak a rögök a koporsóra. Egy pilla­natig dermedten álltunk mind, olyan szörnyű volt az, ami történt. Aztán puszta kezünkkel segíteni kezdtünk, akik ott voltunk.

És a sötétben egy szívszaggató zokogás emberi vád­dal ostromolta meg az embertelenséget. ..

December 12.

a szürke füstös eg alatt. Egy vörös zászló haladt a Lácdliíd felé. Kétoldalt utcagyerekek futot­tak; lihegve rohant a csőcselék, mint mikor a szel repülő szemetet söpör. Az utca népe a házak fala alá szorult és megint látszott a zászló, ahogy inogva köze­ledett. Katonák jöttek a nyomán. Élükön, kivont kard­dal egy tiszt lovagolt. A szemembe vágódott a kepe, mintha visszacsapódó ág ütött volna meg. Füle két­oldalt elállt a tiszti sapka alatt, az ajka húsosán fodro­zódott.

A vezérek arca — népek és seregek arca. A 48-as szabadságharc katonáinak és népének arca Görgei és Kossuth és Petőfi volt. A háborús Magyarország arca Tisza István elszánt szomorú arca volt. Az októberi forradalom arca Károlyi Mihály . . . Ennek a vörös zászlós hadseregnek az arca pedig az a tiszt volt, aki az élén járt.

Mögötte lompos sorokban gyalogság vonult. A me­netelő katonák közül sokan cigarettáztak. Nehéz dö- römböléssel ágyúk következtek. Az egyik ágyún rázod vaüli két közlegény. Vörös szalag volt a sapkájukon. Ök is cigarettáztak .. . Odébb tolódott a kép. Felvonult egy tábori tüzérezred ütege. Leghátul huszárok lova­goltak. Az egyik huszár integetett a hídfőnél. Egy leányismerőse ment arra gyalogosan. Megállította a lovát, kényelmesen leszólt hozzá a nyeregből, aztán utána ügetett a többinek.

— Az egész helyőrség itt van! — mondotta valaki. — Budára mennek. — Miért? Mi történik?... Senki sem tudta. A vörös zászló pedig emelkedett fel­felé a budai hegyen, ment a királyi vár felé.

A Belváros és a többi városnegyed nem tudott erről a felvonulásról. Senkise törődött vele. Budapest polgársága egykedvű és közömbös volt, mint maga a híd, amely tűrte, hogy ez a menet átgázoljon a hátán. Az emberek élték tovább bizonytalan életüket és min­den olyannak látszott, mint tegnap és azelőtt. Csak délután terjedt el a hír, hogy a helyőrség megbuktatta a hadügyminisztert! Pogány József katonatanácsa és bizalmi férfiai elkergették Bartha Albertét.

Odafenn a Várban történt, a Szent György-téren.

Aki elmondta, saját szemével látta. A gyalogsági legénység sorakozott, mögöttük álltak a gépfegyverek és ágyúk. És mialatt nehéz szitkok röpködtek Bartha ellen, a katonatanács helyiségeinek a térre néző egyik ablakában megjelent Pogány-Schwarz József kár­örvendő arca. A tisztek lóhátról észrevették őt és élje­nezve kiabálták a nevét. Aztán Károlyit éltették a tün­tetők. A helyőrség bizalmi férfiainak küldöttsége köz­ben dr. Mór nevű tartalékos tiszt vezetésével felment a miniszterelnökhöz és átadta a helyőrség írásba foglalt követeléseit.

Károlyi halálos izgalomban fogadta a küldöttséget.

A katonaság lenn a téren, az ágyúk és gépfegyverek csövét a hadügyminisztérium felé fordította ... így várták a választ. Tulajdonképpen a legtöbbjének mind­egy volt, hogy mi történik. A bizalmi férfiak mondták nekik, hogy ide jöjjenek, hogy követeljenek. Ide jöttek hát és követeltek: Mondjon le Bartha és jöjjön helyébe civil hadügyminiszter, aki demokrata hadsereget szer­vez. A hadügyminisztériumból csapják el a vezérkari­tiszteket és hajtsák végre a katonatanácsról és bizalmi férfi-rendszerről szóló rendeletet, melyet Bartha egyre halogatott. Oszlassák fel a hadügyminiszter titkos külön tiszti csapatait. Végül még azt kívánták, hogy a legény­ség ezentúl maga választhassa parancsnokait és hogy a legénységi emberekből is lehessen tiszt.

A hadügyminisztérium épületének az erkélyén ebben a pillanatban kilépett egy fiatal vezérkari tiszt. Szembenézett a feléje forduló ágyúkkal. Tiltakozón beszélni kezdett. A katonaságot kísérő galileisták le­hurrogták. Ezt a fiatal tisztet Gömbös Gyulának hívják.

Odafenn ezalatt a miniszterelnöki fogadóteremben Károlyi beszédet intézett a küldöttséghez, meghu­nyászkodott, mindent megígért és .. . kiszolgáltatta Barthát.

— Örömmel látom, — mondotta a sok ezer katonát, mert most saját szememmel is meggyőződtem ióla, hogy a magyar kormány nem áll védtelenül, hanem mögötte van egy erős hadsereg.

Ebben a percben ugyan nem egészen mögötte, hanem ellenkezőleg, épp szemben állt vele az az erős hadsereg, amely csak arra volt jó, hogy Budapesten tüntessen, mely csak arra volt elég hős, hogy az ő had­ügyminisztériumára szögezze az ágyúit.

A katonaság ezután sorakozva a katonatanács helyi­sége ele vonult és Pogány diadalmámorában hencegő beszédet intézett hozzájuk: — Megmutatta ez a tün­tetés, hogy van katona elég és hogy ez a katonaság a bizalmi férfiak kezében van. Megmutatta, — ordította elragadtatottan, — hogy lehet fegyelmet teremteni, de csak ha maga a katonaság teremti meg . . .

Éljen Pogány hadügyminiszter! — kiáltották a vörös zászló alatt. Ö pedig vörösre dagadva a kiabálás­tól, harsogón fenyegetőzni kezdett: — Nem tűrjük, hogy szétkergessék Budapest szociáldemokrata katona­ságát, csak azért, mert szocialista! Nem tűrjük, hogy indifferens parasztzászlóaljakat szervezzenek!

Éljen a szocialista katonaság! Le a paraszt­zászlóaljakkal ! — üvöltötte utána a tér.

Ma délelőtt megint elveszett valami ott fenn a Vár­ban. Csak kétségbeesett erőfeszítés, titkos szervezkedés segíthet még rajtunk . . .

Magyarország fegyverei most már egészen Pogány- Schwarz kezébe kerültek és örömükben részeg kato­nák lövöldöznek az utcákon.

December 13—15.

Tp gy kocka perdült tegnap a Várban cs a vörös szín maradt felül.

Az ország szerencsétlenségét nem lehet többé kifoltozni. A kormány kifoltozta önmagát. Bartha Albert, a magyar érzésű katona elment és elment a belügyminiszter, gróf Batthyány Tivadar is. A szocialisták a kommunista Landler Jenőnek szánták a belügyi tárcát. Ez nem sikerült. A szocialisták győ­zelme azért mégis teljes. Megkapták a hadügyi tárcát! Egyelőre Károlyi az ideiglenes hadügyminiszter, de

látni való, hogy mögötte a szociáldemokrata Böhm Vilmos, a kis zsidó villanyszerelő áll, aki nemreg a vezetékeket és az írógépeket javítgatta a minisztérium­ban.

— Jó, hogy itt van, jöjjön csak, javítsa meg a gépe­met! — mondották neki a gépírókisasszonyok, mikor a minisztérium folyosóján meglátták. — A miniszter vagyok! — felelte Böhm büszkén és elfoglalta Bartha helyét. ö már Magyarország hadügyminiszterének mondja magát. Károlyi még leplezi. Megszoktuk ezt a játékot. Mikor Károlyi november i-én megalakította kormányát, öt zsidó miniszterrel indult, de miután félt a közvéleménytől, csak hármat vallott be. Jászit, Garamit és Kunfit, míg a külügyminisztériumban Diener Dénes elé és a pénzügyminisztériumban Szende Pál elé ideig-óráig lárvának maga telepedett oda.

Ijesztő hirtelenséggel törtetnek előre. A destrukció tábora kérlelhetetlen következetességgel valósítja meg, amit Kunfi az Országház kupolatermében a köztár­saság kikiáltása napján bejelentett: „Az intézmények után az embereket kell átalakítani, minden helyre ebben az országban olyan embereket kell állítani, kik az új forradalmi gondolatnak a szellemével vannak áthatva".

Ma már látszik mindenütt, hogy kik azok. A kato­nai vezetőség és a polgári közigazgatás hivatalaiban javarészt olyanok ülnek, akik azelőtt bankok és boltok pultja mögött, vagy szerkesztőségekben dolgoztak és kicsúfolták az élhetetlen magyar értelmiséget, mely éhbéren, állami hivatalokban tengődött. Most elfog­lalják a helyét, hirtelen fizetésemeléseket eszközölnek ki maguknak és olyan bámulatosan erős faji politikát folytatnak, mint aminőre a magyar faj, szégyenére legyen mondva, nem volt képes soha.

„Ezer évet törölünk el!“ — mondják szüntelenül. Rossznak találnak mindent, ami itten századokon át történt, mig saját magukkal szemben nem tűrnek többé kritikát.

A magyar társadalomban lassú harag emelkedik.

— Tetszik tudni... ma már oda jutottunk, — dör- mögte egy kereskedő a boltjában és óvatosan körül­nézett, — hogy ellenforradalom, ha valaki egy galíciait véletlenül meglök az utcán.

Míg mi mindentől visszavonulunk és a régi magyar társadalom a magyar élet gyászában és szegénységében nem látszik többé, szerepelni kezd a hadimilliomos testvértípusa, a forradalom meggazdagodottja. Üj fajta közönség lepi el a vendéglőket, a mulatóhelyeket és a színházakat. Telt házak előtt adják az ő íróiknak a darabjait. Kaftánosok ülnek a földszinten. És a páholyokban libazsíron hízott parókás ortodox asszo­nyok terpeszkednek, akik jiddisch német nyelven beszélnek maguk között és felvonásközökben a királyi Operaház szép, előkelő csarnokában fokhagymás sza­lámit falatoznak s szétdobálják a zsíros papirosokat. A Hungária-szállodában és a Ritz éttermében jófor­mán kizárólagosan csak késsel esznek az újfajta ven­dégek, akiknek a lelkét legjobban jellemzi az, hogy a napokban, mikor az étteremből kifelé indult néhány francia tiszt, megparancsolták a cigánynak, húzza el a Marseillaise-t és hódolatuk jeléül valamennyien fel­álltak. Az egyik tiszt visszafordult és csak annyit mondott: „Sale nation“ ...

A hódító elveszi a legyőzött szabadságát, fegyverét, javait. De ez olyan fajta hódító, amely, miután min­dent elvettek tőlünk, még a becsületünket is elveszi.

Egyre világosabb lesz előttem, hogy a határon beözönlő pusztítást csak akkor szoríthatjuk vissza, ha előbb a belső pusztítókat visszaszorítjuk a maguk helyére. És ha — összefogunk valamennyien.

Gróf Bethlen István egy pártba akarja tömöríteni az összes hazafias magyar pártokat.

Mi asszonyok, már sokan vagyunk, akik összetar­tunk. Tegnap a Tűzoltó-utcában gyűlt egybe egy kis tábor, holnap a Duna túlsó partján, aztán a Balaton- utcában, össze-vissza mindenütt. És én beszélek az asszonyoknak, elmondom nekik, hogy egy triangulus a mi várunk, melynek három kiugró bástyája: a hazánk, a hitünk, a családunk. Ezt a három bástyát fenyegeti a zsidó szocialista-kommunizmus. Mire ők rohamra mennek, meg kell erősítenünk a lelkeket, hogy a ször­nyű offenzíva összeomoljék. Az emberiség legnagyobb vesztese az asszony lesz, ha eivész a harc és győz a kommunista kiáltvány, mely nőközösséget hirdet a szétrugott családi tűzhely felett és megtagadja az Istent és a hazát.

Nagy Péter végrendelete a szláv világuralom pro- grammja. A rabbinusok fiának: Kari Marxnak, eredeti nevén: Mardochajnak kommunista kiáltványa pedig a zsidó világuralom programmja. Ha megvalósul, elpusztul Magyarország és utána az emberiség kul­túrája.

Mikor mi a boldogtalan, széttépett Magyarország földjén küzdünk, nemcsak magunkért, hanem a világ minden keresztény asszonyáért harcolunk. Ők nem tudják ezt és nem segítenek és engedik, hogy hazájuk hatalmasai tönkre tegyenek. De majd valamikor talán eljön az idő.

Akik a szavaimat hallották, megértettek. És sokan felajánlották munkájukat. Pedig most már veszedelmetjelent ez a felajánlás. Nem egyszer észrevettem, hogy kémkedő lépések követnek az utcán. Leselkedve jöttek mögöttem, megálltak, ha megálltam, és újra jöttek. Kísértek felfelé a sötét lépcsőházakban és ha egy-egy ajtón befordulva visszanéztem, valaki állt, mindég lapult a homályban és figyelt.

Ma délután nálam gyűltek össze az asszonyok. Perczelné Kozma Flóra is itt volt és megígérte, hogy a protestáns női társadalom vezetőit tájékoztatja a moz­galomról. Kállay Erzsébet, Kállay Magdolna, Szende Anna és Vera testvérem bátran mellém álltak. Gróf Batthyány Lajosné, Szegedy-Míaszák Aladárné ekkor már dolgozott. Dr. Czeke Marianne, Latinovics Róza, gróf Csekonics Sándorné, Horváth Gézáné, Somló Sári és még sokan, akiket megilletne, hogy a nevüket ide írjam. A legjobbak velünk voltak.

A kormány tud rólunk és — a rendőrség figyeltet. Hiába, az eszme megy és terjed és mikor kimondom, a magáéra ismer benne mindenki. Útját állni többé nem lehet.

December 16.

Gyermekkoromnak valamelyik téli estéjén hal­lottam-e a meséjét, hogy egyszer fenn, a Kárpá­tok előtt kitátotta a száját egy óriás és el akarta nyelni a világot. Már a foga alatt voltunk és túl az Cperencián és mindenütt, ahol emberek laknak, azt mondották rólunk, hogy végünk van. Elvész a szegény kis Magyarország, a császári Ausztria és utána el kell vesznie a Németbirodalomnak is. Úgy rémlett, ütött az óra. Lenn az Alpok árnyékában előrántotta köpenye alatt rejtegetett tőrét és régen leselkedő Itália és ahátunkba döfte. Oláhország pedig készülődve köszö­rülte a gyilkot.

A központi hatalmakon már semmi se segít... Ezt mondták az egész világon és biztos prédának vették.

És ekkor, egy májusi napon, csoda történt. A nagy tavasz reggelén rohamra indult Gorlicénél három szö­vetséges. — Mackensen, Mackensen! — rivalgott a győzelem és a cári Oroszország, a legrettentőbb ellen­ség, amellyel valaha is népek csatáztak, elbukott a májusi mezőn.

Régen volt-e ? Gyerekkoromban hallottam-e a mesét, hogy lenn Erdélyben, az oláh határon, mint a gorlicei visszhang, újra éledt Mackensen neve a győ­zelemre rohanó magyar és német seregek felett. Aztán a Duna hömpölygő roppant tükre felett harsant fel harmadszor a név: — Mackensen! — És ő harmad­szor állt a seregek élén, amelyek Magyarország kapuját diadalban megvédték.

Régen volt-e? Olyan régen, hogy a háládatlan idő elborította az emlékezést? Megfeledkeztek-e róla a jövő-menő, késő nemzedékek? . . .

Tegnap volt! A história véres tegnapján, a világ­háborúban, mikor még volt reménység és volt be­csület.

És ma, mikor Mackensen Budapestre ért, hogy had­seregének hazaszállításáról Károlyival tárgyaljon, a kormány tudtával Pogány-Schwarz vörös katonái Gerő-Grosz százados vezetésével, gépfegyvereket von­szoltak ki a Keleti pályaudvar perronjára, a sínek felé fordították a gépfegyverek csövét, míg „Az Est" szerkesztősége egy kinema-fényképezőgépet állíttatott fel. így várták Magyarország fővárosában a marsall berobogó vonatját.

Mackensen szép öreg huszárarca eltorzult a dühtől, mikor a megszállott pályaudvar szégyenletes képét a vonat ablakából meglátta. Egyetlen pillanat alatt meg­értette: tőrbe csalták. Gerő százados pedig odament a marsalihoz és közölte vele, hogy fogoly. Aztán tudo­mására hozta, hogy Károlyi Mihály tárgyalni kíván vele és várja az Országházban. Mackensen tiltakozott. Nem akart menni, azt kívánta, jöjjön Károlyi vagy megbízottja a pályaudvarra. Gerő százados jelezte, hogy vonakodása káros következményekkel fog járni hadseregére . ..

A marsall szörnyű lelkitusa után engedett. De ki­jelentette, hogy addig nem hagyja el a vagont, míg a fényképezőgépet és a gépfegyvereket el nem pusztítot­ták onnan. Megtörtént. Mikor kiszállt, ólomszürke volt az arca a haragtól és a melle úgy zihált, hogy egyenruháján összecsörrentek az érdemkeresztek. Fel­emelt fejjel, merev tekintettel ment a csukott autóhoz.

A képviselőház miniszterelnöki szobájában folyt le közte és Károlyi között a tárgyalás. Egy német bará­tom mondta el lefolyását, úgy, amint azt maga a mar­sall beszélte el neki.

Károlyi a parlamenti találkozáskor állva fogadta Mackensent és néhány lépést tett feléje. Mögötte a szocialista hadügyi államtitkár, a kis zsidó szerelő, Böhm Vilmos lapult. Mackensen bálvánnyá dermedve, hátán összetett kézzel állt szemben a két emberrel. Némán hallgatta meg Károlyit, aki az antant-hatal­makra hivatkozva felszólította, hogy a belgrádi fegy­verszüneti feltételeknek megfelelően, rendelje el egész hadseregének lefegyverzését. A marsall elutasította ezt, mondván, hogy reá nézve — Spaaból eredő értesítés alapján — a nyugaton kötött fegyverszüneti feltételekaz irányadók. Azt is kijelentette, hogy nem fogja addig elhagyni Magyarországot, míg hadseregének utolsó katonája át nem kelt a határon.

Károlyi ekkor tudomására hozta, hogy ezt különben sem tehetné, miután fogoly és egész táborkarával együtt Fóthon fogja őt mternáltatni.

— Ezt nem vártam! — mondotta Mackensen. És a tárgyalás kemény szavakkal folyt tovább. A magyar kormánynak lehetőségei voltak. Károlyi a hadsereg internálásával fenyegetődzött. Végre is így erőszakolta ki a fegyverletételt, amelyet Mackensen csak feltéte­lesen, a német kormány utólagos jóváhagyása mellett fogadott el.

Károlyi a tárgyalás alatt a szokottnál is jobban da­dogott és mikor a kínos találkozás befejeződött, zavar­tan kezét nyújtotta Mackensen felé. A marsall sötét gőggel mérte végig: — Sok emberrel volt dolgom éle­temben, de olyan férfival, akiből annyira hiányzott minden becsületérzet, mint önből, még nem találkoz­tam. — Aztán kemény, rövid fejmozdulattal hátai for­dított. Károlyi Mihály keze pedig, mely felett már a francia Franchet d'Esperay is megvetően nézett el, most ismét szégyenben, üresen maradt a levegőben.

így történt, hogy Mackensen Magyarország foglya lett . . .

Régen volt-e? Gyerekkorom valamelyik téli estéjén hallottam-e a meséjét, hogy egykor a megmentett Magyarország három kapujánál rivalgott fel a győzelem: Mackensen! Mackensen!

December 21—22.

A szégyen sikátorát járjuk, két magas, szűk fal ** között, melynek kitérői és pihenői nincsenek. A poshadt levegőben minden fordulónál mélyebbre süllyedünk.

Még a megszokottnál is nehezebb volt a tegnapi este. Későn váltam el Anyámtól és éjjel nem tudtam aludni. A nemzetek balsorsukat közösen hordozzák, talán ezért bírják el a legnehezebbet is, de a szégyen, amely most bennünket ért, olyan újszerű, hogy szinte egyéninek rémlik. Külön-külön viseljük mind. Régóta feküdtem mozdulatlanul a sötétben és szüntelenül arra kellett gondolnom, amit Károlyi ellenünk elköve­tett. Holnapra tudni fogják az egész világon és meg­vetnek érte még az ellenségeink is.

Az ellenségeink ? ... Egyszerre mintha a sötétből egy német katona arca nézett volna ki hirtelen. Hogyan jutott eszembe ez az arc ? Egy sebesült volt, akinek két lábát elszakította a gránát. Erdélyből hozták fel vagy két évvel ezelőtt. A pályaudvaron beszéltem vele a német barakkban. És ebben a pillanatban hirtelen fel- rémlett még egy és mint őrült lázálomban, jönni kezd­tek a feketeségen át, tódulva, végnélküli menetben, vé­resen, csonkán, bénán mind, akik a négy és féléves háborúban valaha is elém kerültek. Egyiknek kemény és megvető volt az arca, a másiké szemrehányó és vala­mennyien reám néztek és hallatszott a sóhajtásuk.

A háború éveiben, határtalan gőgjében, nehézkesen nyersen sokszor megbántott minket a német és bán­tott azelőtt is a histórián át. Annexiós álmai nem egy­szer eltolták tőlünk a béke lehetőségét. Hadviselése módjával, diplomáciájának a munkájával és mindenek-felett a modorral, mellyel velünk bánt, sokszor nem értett egyet a lelkünk. De elismertük nagyságát, ere­iét, kitartását és becsületét. Hp van rá, hogy nincs egyetlen magyar ma Magyarországon, aki kétségbe­esett felháborodásában ne utasítaná vissza azt, amit Károlyi Mackensennel nevünkben elkövetni mert. ..

Kín lett a párnám és parázs az ágyam. Szégyen marta a lelkemet. Miért nincs senki közöttünk, aki ezért bosszút állna? Miért nincs valaki, aki letörölje a piszkot, mielőtt ránk szakad? Német katonasapkák alól, megszámlálhatatlan tekintet meredt felém és a sötét csenden átvonuló végnélküli látomást nem bírtam többé elviselni. Világot gyújtottam. Valamit olvasnom kellene, hogy ne gondoljak erre. És egy könyvet vet­tem elő, magyar könyvet, — nem tudtam volna idegen írást olvasni. Hány, de hány estén, mikor az őrülés határán jártam, vigasztalt meg Arany, Vörösmarty, Petőfi. Ök az osztrák zsarnokságot és az elveszett sza­badságharcot siratták. Enyhe idők voltak azok a mos­tani gyalázathoz mérten. De szenvedés volt az is és halhatatlanságukban értettek hozzá, hogy megvigasz­talják koruk halandó fájdalmát. Jó sorsa volt annak a kornak, — mi árvábbak vagyunk! Milliós nagy váro­sunkban nincs egyetlen költő sem, akinek a versében kipanaszkodhatnók magunkat, aki hangot adna a kí­nunknak, hogy könnyebb legyen.

Anatole Francé szocialista és mégis a revanche egész dühével állt a háborúban a francia nemzeti eszme mellé. Gábrielé d'Annunzio a Capitoliumról áruló­háborút hirdetett, lecsábította a szerződéses útról nemzetét és mégis volt szépség vad harci kiáltásában, mert hazája és faja lángoló szeretete égett benne. Míg az Anatole France-ok és d'Annunziók harsogva hívták nemzetük dicsőségét és győzelmét, a budapesti költők nagy része budapesti kávéházakban filozofált a paci­fizmusról és közülük nem egy forradalmat csinált az Astoriában. Sőt akadt Krúdy Gyula író személyében olyan is* aki a Közmunkák Tanácsának azt a javaslatot tette, hogy a forradalmi idők megörökítésére a Gizella- teret Károlyi Mihály-témek* a lánchídi „csata" em­lékére a Ferenc József-teret Október 29-ike terének, a Városligetet pedig Népszava-ligetnek nevezzék el.

Megtévedtek? Jó, legyen; de hol vaimak most, mikor tévedésről többé szó sem lehet, mikor országu­kat és fajukat eltapossa az a tábor, amelyhez csatla­koztak? Ha a magyar államférfiak szánalmas tétlen­ségbe zsibbadtak, ha nincs egyetlen katonánk, aki kar­dot rántson, miért nem verik fel a költők az ájult nemzetet? Még mindig alusznak? Még mindig vét­keznek?

Ébredjetek!...

Az íróasztalomhoz kuporodtam és írni kezdtem ne­kik szenvedésben egy levelet. Elmúlhatott vagy egy óra is, mikor egyszerre ajtónyílást hallottam a lakás­ban. Lépések jöttek a szalonon át. Az egyik gyors volt, a másik mintha tétovázott volna. Halkan közeledett a furcsa kedves ritmus és emlékeztetett. Így jött hoz­zám Anyám gyermekkoromban, ha éjjel ijesztőt ál­modtam és oda se ért és már elmúlt, ami rossz volt a sötétben....

Kinyitotta az ajtót. Ő sem tudott aludni és odaült a mély karosszékbe az íróasztalom mellé és hallgatott. Én pedig olvasni kezdtem neki, amit írtam:

,,A mi harcunk önvédelmi harc volt. Aki még ta­gadja, nézzen észak, dél és kelet felé, ha ugyan könnybe lábadt szeme oda láti önvédelmi harcunk volt a há­ború, amelyet elvesztettünk. Szörnyűn vesztettük el, szörnyűbben, mint ahogy a sors akarta! És most, olyan égő a fájdalom, olyan mérhetetlen a szenvedés, hogy elzsibbad tőle az emberi agy és kifordul a kezé­ből, amit markolnia kellene.

Zsibbadtan, a jóra tétlenül áll az ezeréves hősi nép és az idő rohan, elmúlnak az utolsó percek, melyek nekünk adattak, mielőtt a végzet lezárja történetünk legrettentőbb fejezetét.

A homok lefut az órában és nincs kéz, amely ki­kapná belőle nemzetünk számára a jövő szűkös arany­szemeit. Hol van, aki megmarkolja a percet és átkiált cseh, oláh és szerb fegyverek között pusztuló fegyver­telen testvéreinkhez és átkiált a háború emelte faiakon túlra, a világ népeihez ? Reményt és szeretetet és hitet kiált ide, — igazságért kiált amoda. Hol van? És ha szava nem hallatszik el a messzibe, szörnyű óránkban, miért zsibbadtak minden magyar lantok húrjai? Har­cunkban miért nem volt új Petőfink, legyőzöttségünk sajgó kínjában miért nincs új Aranyunk?

Halk húrok hangja messzebbre hat és tovább rezeg, mint az öblöshangú szónokok beszéde.

A kobzosok dala is elhagyta volna a magyart? El­véreztek volna az itthon maradt lantok? Pedig most tépni, verni, szaggatni kellene a lankadt húrokat. Ti- táni halálsikoltással kellene belevájni jajszavunkat öt világrész szívébe, erőt és hitet kellene rivallni az itthon szenvedőkhöz, vad, hörgő énekkel kellene felrázm a vérvesztett nemzetet, amely elhagyni készül önmagát! Dalnokok kellenek, akiknek a szava felcsap a magyar égre, amelyet számunkra a kék végtelenben koldus­kicsinyre akarnak szabni a győzők; dalnok kell, akinek a szava eggyé markolja össze a magyar földet, melyet vérző darabokra szaggatnak szét a talpunk alatt. Dal­nok keil, aki szeretetre tanítja magyar iránt a magyart. Mert a mi népünk, melynek mai vezetői testvéri szere- tetet és türelmet ígérnek az egész emberiségnek, az a mi népünk, csak gyűlöletet és türelmetlenséget habzsol idehaza önmaga ellen.

, Aki a saját vére testvéreit, aki a tulajdon anyját nem szereti, arról hogyan hinnék el a világon, hogy a szomszéd anyját fogja szeretni?

Jöjjenek, hívom esedező szóval a dalnokokat, akik­nek még fájdalom a magyar fájdalom, akiknek még halál a magyar halál. Hisz Pozsony felzokog a Duna felett és Nyitra, Trencsén, Liptó, Turóc, Árva, Sáros, Zemplén magyarjai hontalan földönfutók. A hű Szepes velőtrázón sikolt le a rónára. Kassa felmarkolja a Rákóczi-kardját. Erdély nagyszerű vértanú-sebeire mutat, míg a halhatatlan büszke székely megrázza öklét a bilincs előtt és a Hunyadi-védte ősi föld szíve Belgrád felett meghasad a fájdalomtól. Ilyen halál- verejtékes órában ki adjon biztató szót és ki erősítsen egy jobb jövő hitével, ha nem a nemzet költői?

És míg hívom őket és senki se felel, hívatlanul, egyszerre jönni kezdenek az el nem múlok, az a fen­séges szellemsereg, mely lobogó tudott lenni, mikor lobogó kellett, háromszínű hű lobogó a magyar milliói? előtt és útmutató szövétnekláng és pásztortűz és enyhe mécsvilág tudott lenni a nagy csalódás éjfelén.

Míg a maiak nem találják meg a mi fájdalmunk hangját, a téli országutakon Petőfi jár a hazatért ron­gyos, csonka hősök között;

Szégyen, szégyen! egykor mi valánk a sorsnak

Számadó-könyvében a legelső szám,

S most leghátul állunk, semmit sem jelentve...

Kik lábunk ölelték egykor térdepelve,

Most arcul csapkodnak... szégyen reád hazáml

S én ezek dacára sem fogok pihenni,

Érezzék bár százszor több fájdalmakat,

Verjen meg bár engem a nagy Isten érte...

Addig ostorozlak, nemzetem, inig végre

Feldobog szíved vagy szivem meghasad.

A tűzhelyüktől elüldözött hontalanokhoz, virrasztó éjtszakákon, vigasztalón Eötvös beszél és arrafelé mt, amerről jöttek:

Ha visszatérek boldogulva hon,

Hadd lássam népemet vtrányidon.

Odalenn az Alfóldön, napszállta után Arany bo­lyong a téli síkon. Megáll a tornácos házak küszöbén, a tanyák rőzsefényes kicsi ablaka alatt. És a róna lelke szól szavával:

A nemzet él, a nemzet összeretten. Átfut szivén a nemlét iszonya.

És mindenek felett, egymagában, mint egy óriási zengő kar kiált a Vörösmarty hangja:

Még jönni kell, még jönni fog

Egy jobb kor, mely után

Buzgó imádság epedez

Százezrek ajakán ..

így szól vissza hozzánk a tegnap, mialatt hallgat a leien lantja és a legyőzött ország járványpusztította, ködbe, sárba süppedt fővárosában, még mindig lobo­gók szívettépő szörnyű iróniája alatt támolyog meg­számlálhatatlan hontalan magyar.

Szegény, boldogtalan városom, hát nincs senkid, aki mondaná, hogy ereszd már félárbocra ázott zászlóid szövetét. Hát nincs egyetlen dalnokod sem, aki felkel­tene? Hiszen földönfutó fél országod népe, idegen seregek tipornak végig megalázott utcáidon, körös­körül a haza testét tépik szét.

Jöjjenek hát lantjukkal a holtak felkelteni az élőket, szólaljanak be a sírok az elevenek hajlékába, vigasz­talja meg a mull a jelent. Mert amit a magyar múlt dalnoka mond a jelen hallgató néma dalnokai felett, abban van a remény; benne van a magyar jövő." ...Végére értem az olvasásnak. így múlt el az éjtszaka. Reggel telefonáltam a „Pesti Hírlap" szer­kesztőségébe és kérdeztem, kell-e a cikkem? Először történt életemben, hogy helyet kértem magamnak. Eddig mindig tőlem kértek a lapok. A szerkesztő azt felelte, hogy köszönettel veszi. Elküldtem hát neki a kéziratot. Másnap nem jelent meg. Azután sem. Megint telefonáltam. A szerkesztő kissé zavartan felelt, bocsánatot kért és mondta, hogy nem közöl­hetik a cikket, mert nem fedi a kormány inte^c^^^^t...

Hát a kormány intenciói ennyire ellentétben állanak a hazaszeretettel?

Ne tessék elfeledni, — mondotta a szerkesztő idegesen — hogy rettentően súlyos a helyzet; ez az utolsó polgári kormány és ki tudja, meddig tartja magát.

Reményiem nem soká. Jobb volna, ha nyiltan lépne fel a destrukció. Tűrhetetlen ez az álarcos lel elécsúszás.

Mialatt beszéltem, sajátságos, idegenszerű kis zör­gést hallottam a telefonkagylóban. Elromlott volna a készülék? Egy másik lap szerkesztőségével akartam beszélni, de a központ nem kapcsolt. Jó ideig vesződ­tem a telefonnal, közben elküldtem a „Pesti Hírlap" szerkesztőségébe a kéziratomért.

Mire a cikk megérkezett, elvittem az „Az Újság" szerkesztőségébe. Ilyesmi is először esett meg velem. De a fejembe vettem, hogy írásom holnapra meg­jelenjék és nem tágítottam. Ágai főszerkesztő előzé­kenyen fogadott. Másnapra beváltotta ígéretét. A cikk, kissé elrejtve ugyan és alig olvasható szedéssel, de mégis megjelent.

Valamikor csendesebb időkben, bizonyára csodál­kozni fognak az emberek, hogy olyan uralomnak az idején, mely a sajtószabadságot hirdette — ilyen világ volt. És ugyanakkor, mikor a szociáldemokraták lapja reggelihez nyugodtan megígérhette az olvasóinak, hogy a „diadalmas forradalom" el fogja söpörni a polgári társadalmat és sovinizmussal vádolhatta a magyarságot, mert országa ezeréves területéről nem akar lemondani, — a magyar fájdalomnak egy szegény írása kálváriát járt, míg akadt lap, amely helyet adott neki. Talán éppen ilyen csodálatosan fog hangzani az is, hogy a cikkel kapcsolatban halomszámra lőttek hozzám köszönő levelek és egy barátom, Perczel György, aki ötvenegy hónapig volt háborúban és a bátorságról megvannak a maga fogalmai, azt telefo­nálta: „könnybe lábadt mindnyájunknak a szeme, mikor elolvastuk a cikkét. Leveszem maga előtt a kalapot, hogy volt bátorsága ezt kimondani".

És míg a hazájuk és fajuk szeretetéhen meggyötört emberek hálásak, hogy? kimondtam, amit mindannyian éreztünk, a Nemzeti Színház nagy művésznője, Csillag Teréz, a sok forgatásban elrongyolódott kis újságcikkel járta a várost és utánozhatatlan szép hangjával bele­olvasta a lelkekbe, hogy: ébredjetek!

Sokan vagyunk, csak nem tudunk egymásról.

December 23—24.

A kikkel az elmúlt napokban találkoztam, bármiről is beszéltek minden fájdalmukon felül, egy szerre felcsattant a szavukból annak a szégyennek haragja, mellyel mindannyian Mackensen elfogatására gondoltunk.

Zichy Rafaelné mondta el, hogy véletlenül találko­zott Károlyi Mihállyal. Kíméletlenül hangot adott előtte határtalan felháborodásának.

Hát ez nem lehet másként, — felelte Károlyi cinikusan. — Legfeljebb azt fogják rólam mondani, hogy én voltam Magyarország első lovagiatlan minisz­terelnöke.

Ott gyűltünk össze megint a várbeli palotában. Ugyanazok voltunk együtt, akik a múltkor. Az asszo­nyok dolgáról akartunk beszélni, de ki tudja hogyan, egyszerre mégis csak Mackensenről beszéltünk.

Írni kellene neki az asszonyok nevében! — mon­dottam ki mindnyájunk gondolatát. A többiek meg­bíztak bennem. Felszólítottak, írjam meg a levelet. Hohenlohe vállalkozott, hogy lefordítja németre. A többiek megígérték, hogy közben aláírásokat gyűj­tenek.

Még azon az éjjelen megírtam a leveleket, nemkerült fejtörésembe. Ott volt a lelkemben készen. Megtagadtam minden közösséget Károlyi alávaló tettével. Visszautasítottam és megbélyegeztem azt az asszonyok nevében és kértem a marsaik, bocsássa meg, amit a nemzet ellenére véle cselekedtek. Ma tehe­tetlenek vagyunk, de eljön az idő, mikor hálából azok­nak a Kárpátoknak a gránitján fog neki szobrot emelni a magyarság, amelyeket megvédett.

Anyám volt az első, aki ívemet aláírta. Azután útnak eredtem a városban és estére sok asszony keze- vonását hoztam haza magammal. Itthon egy üzenet várt. Gróf Apponyi Aibertné botra készült és miután nagy női szervezeteivel ő is aláírta levelünket, elvitte karácsonyra a fogoly Mackensenhez a magyar asszo­nyok üzenetét.

Kevés volt ez, de többet most nem adhattunk. A marsall megértette. Azonnal elolvasta az írást és megilletődötten mondott köszönetét.

így jött el karácsony szent estéje.

Fekete hóhegyek olvadnak a gyalogjárók mentén. Csatakos fekete sár nyúlik az utcákban. A gázlámpák csak alig pislognak, az üzleteket korán bezárták. Villamosközlekedés nincs. Szegényes és hideg a város.

Mikor Anyámmal, mint minden más esztendőben, a szent estére Mária testvéremhez mentünk, a néptelen utcákban fegyveres, részeg katonák csavarogtak. Körös­körül lövöldözés hallatszott a városban és az ablakok sötétek voltak.

Magyarországon ma másutt is ilyen sötétek az abla­kok és így lövöldöznek mindenütt, ahol békés, fegyver­telen emberek élnek. Csak a határok, a vészesen közelgő határok csendesek a téli ég alatt. A havas erdélyi mezőkön négyezer emberével halad egy romángenerális Kolozsvár felé. Az előőrsei tegnap bevonul­tak Mátyás király városába. Kicsordul a könny a szememből... Vyx francia alezredes új átiratot kézbe­sített ... Megint előbbre tolta az antant a demarká­ciós vonalat. Pozsonyon, Kassán, Kolozsváron, sok szép magyar városon innen tolta! A csehek mélyen járnak a Szepességben, a szerbek bevonultak Mura­közbe ...

Ennél szomorúbb karácsonya nem volt még Magyar­országnak! Nem ég világ az ország karácsonyfáján, bitófa lett a fából és hozzákötözve áll a mi nemze­dékünk, amelyet minden magyar nemzedéknél jobban megsebzett a végzet.

Karácsony éjt szakája.

Jeges szél fújt, mikor Anyámmal hazafelé jöttünk a barátságtalan utcákon át. A Mária Terézia- kaszárnva irányából sortüzek hangzottak. Fegyver­ropogásban mentünk és jöttünk és a két út között ott volt testévérem otthonának képe. A megszokott szoba, a kicsire törpült fenyőfa, prüszkölő rossz gyer­tyáival és a fehér abrosszal letakart asztalon a gyerekek ajándékai. Ők legalább örültek. A kisfiúnak új volt bátyja kitatarozott régi hintalova és gyönyörűnek talált mindent. Szegény gyerekei ennek a szegény kornak. Nem tudják, mik voltak a mi karácsonyaink!

Száz égő gyertyával hatalmas nemes fenyő ért a mennyezetig. Tiszta viaszszag keveredett a Vág-menti fenyvesek szagával és az esztendő minden vágya telje­sült a fa alatt. Túl rajta, gondolatomban egy másik fát láttam meg hirtelen és még egyet és sokat... égő gyertyák, zöld fenyőfák hosszú sora vitt át visszafelé az elmúlt éveken. Tündöklő bűvös karácsonyfásor ésa vége olyan távol volt, hogy a távlat mélyén egészen kicsinek láttam magamat. Gyerek voltam ott messze, mint azok, kik ma már engem is az öregekhez számí­tanak. Akkor még körülöttem voltak mind a régiek, a kedves öregek, kik mikor elindulunk, közöttünk állanak és a halál között. Sokan állnak, sok védő sor, úgy hogy nem látjuk tőlük az út végét és őket éri a kasza, ha suhint. Ahogy megyünk előre, mindegyre eltűnik valaki. Két nagyanyám, szegény atyám... Kidőlt egyik védő sor a másik után, ma már csak Anyám áll előttem és Géza bácsi, — Barkassy Géza. Anyám egyetlen élő testvére. Már elől vagyok én ma­gam is mint hajdan mások előttem, takarom az út végét a felnövekvő gyerekek előtt...

Ha elmúltak a gyerekévek, a visszaemlékezésnek valaminő halk szomorúsága vegyül a karácsonyi ünne­pekbe. És ebben az esztendőben nemcsak az egyéni sorsok múltja kísért a szentestén, de kísért egész fajunk és országunk múltja. Milyen szép is volt régen a mi karácsonyunk ... Magyarország karácsonya. Olyan természetesen szép, hogy fel sem tudtuk fogni.

Karácsonyi harangok! Mikor most megszólaltak éjféli misére, gépfegyverek kelepeitek a harang­zúgásban.

December 24—30.

Egyetlen ünnep volt az esztendő utolsó hete. Ez évben csak egy rémlátó da­rabja lett a kétségbeesett útnak, melyen halad­nunk kell. Szájról-szájra járt a hír: Holnap, holnap­után, de ha nem, úgy Szilveszterre elkerülhetetlenül nagy gyilkolás lesz a városban. Kegyetlen, durva és gyalázatos minden, ami odakinn látszik és hallatszik.Elbújtam előle ezekben a napokban és Anyám mellett, az otthon csendjében megint volt időm gondolkozni.

A kormány választásokról beszél és január közepére hirdeti az önmaga törvényes szentesítésének a látsza­tát, miután az antant így nem áll szóba vele. Közben a szociáldemokrata párt a falvakat akarja a maga számára megnyerni. Ismét napirendre tűzték a földbirtokreform kérdését. Üszkös sebe ez a magyar életnek, józanul, igazságosan régen meg kellett volna oldani. Az előző kormányok lelkiismeretlenül halogatták, a mostani hatalom pedig csak tűzvető csóvának használja. Búza Barna földmívelésügyi miniszter annyi földet helyez kilátásba a földnélkülieknek, amennyi akkor sem állna rendelkezésére, ha az összes kötött és magánkézen lévő birtokokat felosztaná és olyan rövid határidőt szab a földosztásnak, hogy végrehajtása technikai lehetet­lenség . ..

A célzat világos. Orosz minta szerint forradalmasí­tani akarják az aránylag még nyugodt földmunkás­népet. Tavaszra földet ígérnek hát mindenkinek. Vésztjóslón harapódzik szét a népbolondító ígéret, mellyel elérte a kormány, hogy a városok munkásai után most már beszüntették a munkát a földmíves cse­lédek és napszámosok is. Ügy számítanak, tavasszal majd a saját földjüket művelik, minek dolgozzanak másnak. Az őszi vetést nem végzik. És míg az ország éhezik, milliárdnyi értékű burgonya, kukorica, cukor- és takarmányrépa és zöldség maradt kinn betakarítat- lanul. Agitátorok járják a falvakat. Izgatnak a magán­tulajdon és a birtokosok ellen, uszítják az uradalmak cselédségét és a zselléreket: vegyék el a földet.

Mint ahogy kormánybiztosa révén a budapesti katonatanács uralkodik a hadügyi kormányzás felett, ugyanúgy uralkodik a szocialista miniszterek révén a budapesti munkástanács a polgári kormányzat felett. A katonatanács és munkástanács vezetősége kizáró­lagosan az idegen fajból került ki és mindegyre job­ban előtérbe tolja a bolsevizmus utópisztikus álmokba burkolt rablási szándékát. A munkástanács egyik leg­utóbbi gyűlésén, az új Városháza nagytermében a földreformkérdésben döntött és pedig úgy, hogy egy­szerűen feldöntötte. A tanács kijelentette, hogy a föl­det köztulajdonba kell venni: szűnjék meg mint ma­gántulajdon. Azután az adókérdést tárgyalta és pedig úgy, hogy minden jövőbeli tárgyalást feleslegessé te­gyen. Javasolta a százpercentes vagyonadót, vagyis — a vagyonelkobzást.

Ezeknek a nyilatkozatoknak és javaslatoknak a híre is nagy hirtelenséggel terjedt a vidéken és előkészíti a lelkeket arra a második forradalomra, amelyet Lenin emisszáriusa, Kunfi Zsigmond hirdet arra az esetre, ha a polgárság ellenállást tanúsítana, szervezkedni merne és esetleg megkísérelné, hogy eleget tegyen az antant-hatalmak óhajának, mely a jelenlegi bolsevista irányzatú kormány helyett polgári kormánnyal kívánna tárgyalni K.unfi és társai nem veszik ezt komolyan és hangosan kiáltják: „Üj forradalomra van szükség és az el fog következni!“

A kormány a karácsonyi ünnepekre se rendről, se szénről, se élelemről nem gondoskodott, de ígér he­lyette új forradalmat. És ezzel az ígérettel fordul ki a szörnyű év a kapun. December ji .

\ T életlen vitte arra az utamat.

A Mária Terézia-laktanya alatt, a gyalog­járón ma reggelre sétányok odahurcolt padjai­ból barrikádokat állítottak fel a katonák. Felvont puskájukat a padok támlányára fektették, úgy ültek egymás mellett és célbavettek mindenkit, aki szembe jött. Menjenek innen! — kiáltozták. Időnkint lövések dördültek, de kárt nem tettek senkiben.

Betértem egy boltba. Odabenn sokan voltak és izga­tottan beszéltek. Valaki mondta, hogy a kaszárnyában kommunista gyűlés lesz. A Ferenc József-laktanyából jön oda Kun Béla, ahol arra lázította a legénységet, hogy kergesse el tisztjeit de a legénység nem tudta, mit tegyen. A katonák zöme az udvarra néző ablakok­ból és folyosókról figyelt, aztán valaki az egyik ablak­ból kilőtt az udvarra. Odalennről visszalőttek. Nagy lövöldözés támadt, Kun Béla pedig a zűrzavarban cim­boráival odébb állt. A kaszárnya fellázított legénysége bántalmazni kezdte a tiszteket, betört a fegyverraktá­rakba. Vagy négyezer ember felfegyverkezett. Ezek már útban vannak, meg fogják szállni az utcákat. . .

Negyezer ember! Éppen ennyien voltak azok az olá­hok, akik Kolozsvárt megszállták, — de négyezer ma­gyar nem állt szemben velük. Fényes László a kormány megbízásából lefegyvereztette és eltávolitótra a székely gárdákat. Fényest utóbb kétségbeesésükben hiába verték meg erdélyi öklök, négyezer oláh mégis kitépte Kolozsvárt az ország testéből ...

Visszarántottam a távolból a gondolataimat. A bolt előtt emberek rohantak, az egyik hangosan kiabálta: — Jönnek a kommunisták! Riadalom támadt. Mindenkiaz utcára futott. Mögöttünk hirtelen lehúzták a boltok vasredőnyét. A házakon vörös rongyok bújtak elő, az utca közepe olyan üres lett, mintha kisöpörték volna. Egy fegyveres teherautó dübörgött.

— Az! Az ott jobbról, az Kun Béla! — Kezek emel­kedtek a levegőbe és egy közönséges kinézésű, sárgás bőrű, sötét szemű, duzzadt ajkú ember felé mutattak. A kalapját a nyakszirtjére tolva viselte, télikabátja nyitva volt.

Mialatt kerülő úton hazafelé mentem, tépelődve ke­resgéltem az emlékezetemben. Hol láttam már ezt az arcot? Egyszerre eszembe jutott. Röviddel az októberi forradalom után, a Keleti pályaudvarnál egy szemetes ládán szónokolt valaki, összeverődött rokkant katonák között. Meglepett volt akkoriban, hogy ilyen magyar­talan beszédű, kaftánból alig kivetkőzött ghettó-zsidót szóhoz juttatnak. Erre világosan emlékezem. Közön­séges húsos arca volt és gonosz szeme furcsán hunyor­gott, mialatt a társadalmi rend ellen izgatott. Nyálas szája olyanfélén nyílott és csukódott, mintha csaholt volna. Lelketlen rekedtes reklámhangon ordítozott. Közben megizzadt. Mialatt beszélt, többször levette a kalapját és tenyerével törölte a verejtéket kopaszodó fejéről. A keze piszkos volt. Arra kellett gondolnom, milyen csúnya, idegen embereket hallgat meg manap­ság a mi népünk. Olyanok uszítanak magyart a ma­gyarra, akik még csak magyarul sem tudnak.

Hirtelen bizonyosság támadt bennem: a szemetes láda szónoka és az az ember, akiről azt mondták, hogy Kun Béla, azonosak voltak.

Később hallottam meg, hogy a Mária Terézia- kaszámyában mi történt. Kun Béla lázító beszédeket mondott ott is. Előzőleg két zsidó tizedes készítette előa legénységet. De a katonák megfenyegették őket. A tizedesek megszöktek, Kun Déla pedig beszélni pró­bált. A legénység letartóztatta. Pofonok zuhogtak rá, aztán becipelték egy zárkába és ráfordították a kulcsot. Nagy volt az öröm a kaszárnyában. A katonák megélje­nezték tisztjeiket. Egy pillanatig szinte úgy tetszett, hogy a Mária Terézia-laktanya legénysége helyt áll és legyőzi az anarchiát. Ekkor érkezett meg kíséretével automobilon Pogány József. Izgatottan tudakozódott a történtekről. Lehordta a tiszteket, a legénységet és Kun Bélához rohant. Hosszasan tárgyaltak egymással a zárkában, aztán Pogány ünnepélyesen kieresztette a kommunistát és jobbkézt maga mellé ültette autójába. Közben megérkezett a Ferenc József-laktanya zendülő legénysége. Hamar ment. Mire Pogány autója Kun Bélával elindult, a katonák már tele torokkal üvöltöt- ték: — Éljen a kommunizmus!

Délután Károlyi Mihályné egy Jeszenszky nevű tisztnek, férje titkárának kíséretében meglátogatta a laktanyákat. Estére azt beszélte a város, hogy: zendülés van a kaszárnyákban, ma éjjel lemészárolják a polgár­ságot ... Időnként robbanások hallatszottak a sötét­ben. Az a rémhír terjedt el, hogy a kommunisták leve­gőbe röpítették a csepeli muníciógyárat és az összekötő vasúti hidat is. Nem bizonyult igaznak, csak a katonák mulatoztak. Ágyúkat sütögettek, kézi gránátokat puf- fogtattak, gépfegyvereket húztak ki az utcákra és szóra­kozásból lövöldöztek.

Fegyverropogás szokatlan zenéje mellett közeledett az éjfél. Mint karácsony estéjén, most is Mária test­véremnél gyűltünk össze. Hosszú vékony üvegkely- hekben már ott állt a szilveszter-éji puncs. És a gyere­kek minduntalan nézték az órát.

Egy levelet vettem elő. Kolozsvárról jött a címemre az utolsó magyar postával és mögötte lezuhant az oláh sorompó. És ez olyan volt, mint a háborúban, ha meg­jött holt híre egy elesett rokonnak és mikor már eltemet­ték, megjött utolsó levele.

összefacsarodott a szívem, pedig nem ismertem, sohasem láttam azt, akinek a keze írta. Olvasni kezdtem fennhangon a megszólítást, azután tovább:

Kolozsvár, 1918 december 23,

„Most olvastam Az Újság vasárnapi számában írott „Ébredjetek!“ című cikkét. Le nem írhatom, mit éreztem e cikk hatása alatt és mégis úgy érzem, kell most írnom. Minden szó a szívembe vágódott a maga rettentő metsző igazságával. Ez a hang, ez a keserű kemény beszéd kell ma nekünk, úgy kell, mint az éhenhalónak a falat kenyér, mint a vízbefulónak az utolsó szalmaszál. Ez kell: a magyar önérzet, öntudat hirdetése egy olyan világban, amelynek minden nemzete tajtékzik a sovinizmustól csak mi, magyarok hirdetjük a nemzetköziség, a mások előtt való megalázkodás, a mindenbe belenyugvás és min­dennel megbékülés elvét, — ó sokkal túl azon a határon, amelyig nyomorult helyzetünk elmenni kényszeríti.

Igaz: a mi vezetőinknek nem fáj eléggé a magyar haláá" és ami szörnyűbbe a költőink is úgy hallgainake mintha nekik s~m fájna ! Én nem tudom eléggé forrón meg­köszönni Tormay Cécile-neke hogy e gerinctelen össze­omló és öngyilkos magyar világban volt bátorsága ezt a szemünk közé vágni. Vájjon hányán vannak odafenn, az ország elmagyartalanodott szívében^ Tormay Cécile-hez hasonló magyarok és rajta kívül hányán érzik magyar írók ott aze amit mi érzünk , mikor most, este ránk nehezedik a bizonyosság, hogy holnap, Karácsony szom­batján, hajnalban Kolozsvár utcáit oláh csapatok ta­possák ?!

. . .Engedje meg, hogy érzéseink rokonságára hivat­kozva, megküldjem két költeményemet, melyet Kolozsvár kétséges napjaiban írtam. Bizonyára szerények, — vidé­kiesek talán itt a kifejező eszközeink, de ha a mi érzé­sünk fűtené azoknak a lantosoknak a lelkét, akik oda­fenn ma haligatnak: a maguk művészetével s az ő ki­fejező eszközeikkel csodákat művelhetnének. Rajtunk pedig bizony-bizony már csak a csodák segíthetnek.

Erdély nyomorult földjéről, Kolozsvár megszállásá­nak előestéjén írom e sorokat. És kérem, ne hagyjon el továbbra sem bennünket, szegény magyarokat. írjon nekünk! — Minden könyvét, minden írását úgy fogad­juk, mint börtön rabja a napvilágot. Mert meglehet, hogy politikailag széthullunk, hogy államilag darabokra tépnek a reánk dühödt farkasnemzetek, de nincs a gyulafehérvári gyűlésnek olyan törvénye és nincs a nagyszebeni kormányzótanácsnak annyi hatalma s az oláh impériumnak annyi szuronya, hogy kitörölhetné, vagy kivakarhatná a lelkűnkből a Tormay Cécile tolla nyomát. És amíg a magyar szellem el nem pusztul, addig örök a feltámadás reménye.

Maradok mély tisztelettel az erdélyi magyarok nevé­ben is hálás igaz híve:

Végvári.

Egymásra néztünk. Olyan volt ez a levél, mintha nem egyetlen ember írta volna, de maga Kolozsvár, vagy talán az egész fájdalmas, búcsúzó Erdély...

Mindannyiunknak könnybelábadt a szeme.

— Mi lesz egy év múlva ? Mi marad meg Magyar­országból? — töprengve, szenvedőn ment körbe a jövendölés. Hogy elbírjuk a jelent, a jövővel biztattuk magunkat. Aztán sógorom, Ritoók Zsigmond mondta: — Nem bírnak úgy szétszedni minket, hogy megint össze ne kerüljünk! — Anyámtól kérdeztem, hát ő mit hisz?

— Ezek már a ti dolgaitok — mondotta Anyám. — Én majd csak felülről nézem.

És ütött az óra.

január i.

Tíz évben nem mernek egymásnak boldog újévet köszönteni az emberek. Mormognak valamit, aztán lefelé néznek, olyan furcsa kifejezéssel néz­nek, mintha nyitott sírba látna a szemük.

Kassát megszállták a csehek! Székesegyháza öreg tornya alatt, lenn a kriptában ökölbe szorul Rákóczi csontkeze: Hát ezért hoztatok haza? És ugyanakkor otthagyta Pozsonyt a magyar katonaság a pesti katona­tanács bizalmiféríiainak a biztatására. A pozsonyi helyi munkástanács mohó sietséggel átvette a hatal­mat, míg ma újév napjára, Ricardo Barecca olasz ezredes, egy ezred cseh katonával bevonult a városba. A Duna fölött a koronás fehér márványasszony lova mellett két magyar áll és a: Moriamur pro rege nostro“ van az ajkukon. Lesütötték-e szemüket, vagy a kövek még mondják Pozsonyban ? Mondják, mialatt a magyar kormány pacifista megelégedéssel adja tudtul az országnak, hogy: „a vérontás elkerülése végett a népköztársaság fegyveres ereje mindenütt visszavonul".

Az utolsó hetek magyar élete olyan volt, mint hogyha egy rothadt vizű kútból akartunk volna fel­vergődni a napvilágra. Kínlódva húzódtunk felfelé, kétségbeesetten erőlködtünk, hogy kiemeljük magun­kat a víz békanyálas undokságai közül, de hasztalan. A kút falazása, mint egy nyirkos kürtő, csak egyre nyúlt a fejünk fölött, a vize utánunk jött és kivergőd­nünk nem lehetett.

Békanyálas rothadt víz, undokságok, tapodó, lucskos undokságok. Tegnap a fóti kastélyban Mackensen vezértábornagyot körülzárták francia spahik. Azóta őrzik, mint egy gonosztevőt. Ügy hírlik, Károlyi maga kérte ezt.

Régi szokás minálunk, hogy újév napján Magyar­ország miniszterelnöke beszédet mond, visszapillant és előrenéz. Károlyi Mihály is elmondta ma délelőtt azt a beszédet. A múltat vádolta benne és lemondott a jövőről. Minden szerencsétlenségünkért a régi rend­szert tette felelőssé. És mint egyetlen mentséget, imbecilis rögeszméjét hirdette újra: „A pacifizmus gondolatában kell Magyarország ügyét keresnünk, mert ennek nevében fogunk győzni... Ha azonban a pacifizmus végleg elbukik, akkor azt mondom: finis Hungáriáé".

Pozsony, Kassa, Kolozsvár... a pacifizmus el­bukott előttük. És ugyanaz az ember, aki magáról azt merte mondani október 31-én, hogy: „Magyarorszá­got csak én menthetem meg“, — újévre odakiáltja a megcsalt magyar millióknak: „finis Hungáriáé".

Ez a gyáva kijelentés felrázott a szomorú ünnepek zsibbadásából. Olyasmit éreztem, hogy abban a perc­ben, melyben Károlyi lemond prédájáról, a mienk, egészen a mienk lesz boldogtalan országunk. Ha szá­mára vége van, akkor számunkra kell újra kezdődnie. Ezentúl még szívósabban és erősebben akarok dolgozni.

Délután összejövetelünk volt erdélyi barátnőmnél. De mielőtt útnak eredtem volna, innen is, onnan is telefonfigyelmeztetések érkeztek, ne mozduljak el hazulról, mert zavargások lesznek. Lemondások jöttek. Valaki a rendőrségre hivatkozón, onnan kapta a figyel­meztetést, mások Károlyi környezetéből vették a riasztó híreket. Mikor leértem a lépcsőn, alig műit négy óra, a házkaput mégis zárva találtam. A kihalt utcákban jóformán senki sem járt, csak csukott boltok, csukott kapuk jöttek elém. A házak zárkózottan, önzőn néztek le rám. Éreztem, ha bajba jutnék, nem fogadna be egyikük sem. Az emberi hajlékok ma megtagadtak minden menedéket. A kitaszítottság és kiszolgáltatott­ság tudata nehezedett rám. Aki nappal nem járt még olyan városban, amelyben kocsi és ember nem moz­dul, amelynek minden kapum, minden boltja csukott, az nem tudja, mi az elhagyatottság.

Erdélyi barátnőm szalonjában csak kevesen gyűl­tünk össze. Szállingózva jött néhány asszony és poli­tikus. Nehéz és szomorú volt a hangulat. Vita nem támadt semmiből. Elhatároztuk, hogy a magyar női társadalom szervezkedését Magyar Asszonyok Nem­zeti Szövetségének nevezzük.

Mielőtt szétváltunk volna, erdélyi barátnőm bizal­masan megkérdezte tőlem, milyen anyagi eszközökkel rendelkezünk? Újszerűén hatott rám ez a kérdés. Zavarba jöttem és végtelenül nevetségesnek éreztem magamat. Bevallom, hogy eddig sohasem gondoltam erre. Egy krajcár pénzünk sem volt.

így indulnak a szervezkedések, melyeket olyan valaki vezet, aki eddig mindent csak az íróasztalánál teremtett. Aki el tudta képzelni, hogy kincsei van­nak, mikor a zsebe üres volt. Messze utakon járt,idegen városokban, rejtélyes tájakon, míg két te­nyere közé szorított fejjel otthon üldögélt. Forró nyarat tudott teremteni, mikor kinn hullott a hó és egy szál virágból tavaszt csinált magának. És há­zat is tudott építeni, meleg aranyló életet aratni, bár telke és téglája, kenje, termőföldje egy tenyérnyi se volt soha.

Erdélyi barátnőm elnevette magát és halkan oda­súgta: — Ne mondd senkinek, de ha szükséged lesz rá, szólj nekem.

Mire hazamentem, a város már olyan volt, mint mindennap. Elmúlt róla a lidércnyomás, a kapuk tárva álltak, a forgalom megint belefolyt a kiapadt utcákba és senki sem tudta megmondani, hogy tulajdonképpen honnan eredt a sajátságos riadó. A kommunisták akar­tak-e zendülést csinálni, vagy Bartha szétkergetett tiszti alakulatai terveztek valamit? Ügy látszik, ez rejtély marad.

Január 2 —3.

A régi emberek életének és egyéniségének két

* sajátsága lett mostanában érthető előttem . . . A mi nemzedékünk már úgy született, hogy ne vigyázzon arra: ki hallja, ki nem. Megszoktuk, hogy mindenről fennhangon beszéljünk. A biztonságérzet, melyben éltünk, szabaddá tette megnyilatkozásainkat, szinte az adta meg korunknak fegyelmezetlen jellegét. Gyakran megfigyeltem: Anyám és kortársai sokkal halkabban beszélnek, mint mi és mértékletesen hasz­nálják a szavakat. Őket olyan idők nevelték, amelyek leselkedő hallgatcdzással voltak tele. Az előttünk járó nemzedékeket az osztrák abszolutizmus kémrendszere tanította meg az óvatosságra.

Hányszor mondta Anyám: Ti mindenről beszéltek mindenki előtt.

Hajdan azt hittem, hogy ez a mérséklet csak egy finomabb kor nevelési princípiuma volt. De mióta a jelenlegi törvénytelen uralom, hatalmát féltőn, be­súgókkal és spiclikkel szimatoltatja gondolkodásmó­dunkat, szavainkat és útjainkat, — rájöttem, hogy a régiek előkelő, tompított megnyilatkozása nem csupán egy arisztokratikusabb világ elvonult életlehetőségei­ből, hanem végeredményében, önvédelemből eredt.

Ugyanígy érthetővé lett előttem létüknek még egy sajátsága. A régiek másképpen építették meg a házai­kat, másként készítették a bútoraikat, mint mi. Gyer­mekkorom óta szeretem a sokrekeszes ódon bútorok titkos fiókjait, szeretem a furfangosan szerkesztett régi házakat. Emlékezem, ha elmúlt idők hajlékaiban jár­tam, vén kastélyok, öreg lakások zeg-zugos építkezési módjában különös szépséget találtam. Vonzottak a rejtett falüregek, a láthatatlan faliszekrények, melyek a mi modern házaink síma vonalaival ellentétben, a régi falak között bujkálnak. Nem romantika és nem is véletlen volt ez. Most már tudom, hogy az emberek életében nincs olyan szokás vagy megnyilatkozás, mely mögött vagy támadás, vagy védelem ne rejtőz­nék. Az elmúlt építészet kecses falüregei, a régi búto­rok rejtekei, az elmúlt emberek tompított elővigyázó beszéde, mindez csak védelem volt ólálkodó vesze­delmekkel szemben.

Mióta jelenünkben egyre lazább lesz a közbizton­ság és egyre komolyabban hallatszik a hír, hogy az óriási összegeket felemésztő kormányzás rá akarja tenni a kezét a magántulajdon aranyára és ezüstjére, sokszor nézek körül, szinte kétségbeesetten lakásunksima falai között, amelyek minden segítséget vissza­utasának és nem kínálnak rejtekhelyét sehol. Az erdőn most nincs rá mód, hogy az ember valamit elásson. Régen lehullott, a lomb, orvvadász katonák csavarognak odakinn; fát lopnak a városiak mindenütt. Tehát csakis a lakásban lehetne elrejteni azt, amit az ember menteni akarna.

A múltkor a pincében is körülnéztem, de betonos földjét csákánnyal kellene feltörni. Zajt ütne és a nyoma is megmaradna. A padlások sem jöhetnek számításba. Lehozattuk azt is, ami fenn volt. Még a ruhát se lehet odafenn szárítani. Külön padlás­specialisták járnak mostanában a pesti házak tetői alatt.

Álmatlan éjtszakákon sokszor töprengtem ezeken a dolgokon. Mikor majd hazahozom, hová tegyük az ezüstünket? Ha az ablak faburkolatát kibontanék? Törtem a fejemet. Ha a parkettát fölfeszítenők? Kicsi üreg támadna nagyon, alig férne oda valami.

Aztán Anyám talált megoldást és elhatároztuk, hogy hazaszállíttatom a bankból az ezüstös ládát. Ez sem volt egyszerű dolog. Egymagámban nem mertem vállalkozni rá. Pár napja történt, hogy testvéremhez gyalogkocsin képeket és függönyöket küldtünk. Kato­nák egyszerűen leemelték a csomagot és elszaladtak vele. Unokaöcsémet, Eperjessy Adorjánt kértem hát meg, legyen segítségemre. Egyenruhát húzott, revol­vert vett magához és harcias fedezete mellett nyargal­tam végig a gyalogkocsit követve a városon. Valahány­szor katonák és tengerészek jöttek szembe, összeszorult a torkom. Annyi kedves emlék, annyi régi holmi bujt meg a ládában, jóformán minden értékünk ott döcö­gött a rázós kis kocsin.

Holtfáradtan érkeztem haza. Aztán elmúlt a nap.

Mikor éjtszaka lett és feltűnés nélkül be lehetett csukni az ablaktáblákat, a személyzet pedig aludni ment, nekifogtunk hárman, hogy a holmikat elrejtsük. Anyám csomagolta be a dolgokat, aztán hosszú zsine­geket kötözött a kannák és tálcák fülére. Közben könyvtáram tetejére kicsi szegeket vertem, rájuk erő­sítettem a zsinegeket és a bútor háta és a fal közé egymásután leeresztgettem a tálcákat. Kitűnő meg­oldás volt ez, se felülről, se alulról nem látszottak a dolgok. Békésen lógtak a levegőben. Az ezüst bouilloire- ral és a kannákkal több bajunk volt. De Anyám ekkor is segíteni tudott. A szalonban sarokra szegezve füg­gött a kandalló felett egy nagy tükör és üreg volt mögötte. Két kampójára hátul fel lehetett akasztani a zsinegeken függő tárgyakat.

A szoba homályában egyetlen villanykörte világí­tott a csilláron. A kandallón egy szék állt, a széken szinte a mennyezetig érőn, egyenruhában az unoka­öcsém. Anyámmal adogattuk fel neki a zsinegeken himbálódzó tárgyakat, a hosszú fiú pedig lehajolt, felnyúlt és egészen úgy mozgott, mintha karácsony­fát díszítene.

Éjfél régen elmúlt, mire elkészültünk. Mikor aludni mentem, eszembe jutott az az este, amelyen a szem­közti házban a rekvírálás elől ruhákat dugdostak a lakók. Ma még élénkebb közösséget éreztem velük, mint akkor és — igazat adtam nekik. Az állam a katonák számára rekvirálta el az emberek ruháit, de akiket illetett volna, alig kaptak valamit belőle. Szo­ciális cégér alatt az is csak rablás volt, mint minden más egyéb, ami most történik: a beszedő és kiosztó közegek a ruhák legjavát megtartották maguknak. Sok házmester és házbizalmi férfi egyszerre angolesőkabátban és iól szabott bundában sétált. Ki merne szólni ellenük? A protekciós zsibárusok pedig drága pénzen árulják az ellenérték nélkül elkobzott dolgokat.

Ha az ezüst rekvírálására kerülne a sor, az is így végződnék. És elalvás közben valaminő csempész­örömmel gondoltam a tükör üregére és a szekré­nyek mögé...

Január 4.

A z utcán még kevés ember járt. Korán indultam* * otthonról.

Ma reggelre új helyszíni szemlét rendeltek el a hűvösvölgyi betörés ügyében. Hosszas kilincselés után kiderült, hogy a rendőrség megfeledkezett róla és sohase nyomozta a tetteseket. Az ügy aktái pedig feljelentésemmel együtt elkallódtak. Ez mostanában így szokás. A hivatalokban eltűnnek az akták. Üj embe­rek adminisztrálnak a régiek feje felett és hanyag­ságuknak nincs határa.

Ma is volt benne részem. A megszabott órában kimentem a villánkba, aztán — visszajöttem. A rend­őrség részéről nem jelent meg senki.

Megfeledkeztek-e, vagy... ? Izgatott hangulat van a városbru. A munkásság fenyegetően lép fel a gyárak vezetőségei ellen. A Ganz-gyárat ma reggel fegyvere­sen körülkerítették. Elcsapták az igazgatóságot, bizalmi férfiaik ellenőrzése mellett újat állítottak a helyére.

Mikor leértem a hegyről, sokáig kellett várnom a villamoskocsira. Kívülem csak még egy ember lézen­gett a megállónál. Kockás szövetű hentessapka volt a fején. Lompos, pecsétes katonaruhát viselt, gomb­lyukában a szocialisták jelvénye, a kalapácsos vörös ember virított. Az állomás körül elhagyatott volt ahűvösvölgyi tájék. Kényelmetlenül éreztem magamat. Az idegen minduntalan teiém nézett. Szerettem volna tudni, kivel van dolgom.

Talán forgalmi akadály van, hogy nem jön kocsi ?

Lehet — mondotta szárazon. Aztán szinte, mintha a jelenlétem ingerelte volna, hirtelen elfutotta a harag. — Most már hozzálátunk egy-kettőre, hogy rendet csináljunk. A Ganz-gyárban már elvégeztük. A villamosokra is rákerül a sor. De előbb az állam­vasúti gépgyárakat kell szocializálnunk. A csavar­gyárban, az óbudai hajógyárban, a fegyvergyárban, mindenütt elcsapjuk a vezetőséget. A vidéken is ráncba szedjük az üzemeket. Kun Béla, meg Vágó eivtárs Salgótarjánban már sepert.

— Szomorú seprés volt, — mondottam — tizen­nyolc halott és vagy száz sebesült az eredménye. Tudja-e, hogy alig van ház, amelyiket épségben ha­gyott a siralmas rombolás?

— A kommunista munkásság önérzetesen viselke­dett. A csőcselék fosztotta ki a várost.

— Ügy értesültem, hogy Kun Béla uszította a fel­fegyverzett munkásságot a fegyvertelen polgárságra. Azt mondják, bányászok robbantottak dinarnittai a városban. ök kerítették hatalmukba a tárnákat, a postát, a vasutat. Ilyesmire kóbor cigányok sem képesek. Jól szervezett lázadás volt az.

Az ember egy ideig a földre nézett és közben egy vesszővel csapkodta a iábaszárát. Mikor felpillantott, gyűlölködő kifejezés volt a szemében.

— Hát értsék meg végre az urak, hogy ezentúl így lesz ez minálunk. Elég ideig volt minden az övék, most legyen minden a népé.

Nem gondolja, hogy valamikor az urak is nép voltak? Az „úrnak lenni*, olyas valami, mint egy állás, amiért dolgozni kell és dolgozni érdemes. Csakhogy nem egy emberéletre szorítkozik a munka, de sok nemzedék életére, míg végre az egyik nemzedék aztán eléri a célt. Ha ezt a lehetőséget elveszik a nemzedékek elől, az olyan, mintha az egyén elől elvennék a szorgalom, a munka és a tehetség ered­ményét. Dolgoznék maga a jobb megélhetés lehető­sége nélkül?

Nem, — mondotta az ember bizonytalan han­gon. Aztán mintha dühbe jött volna a saját megingása felett, nyersen odavetette: — A szakszervezetekben másként beszélnek.

A zsidó vezetők...

Az már igaz, mind ahány zsidó, — dörmögte rosszkedvűen. — Ennek is az urak az okai, miért nem jöttek közénk ? Sohse törődtek velünk, ott­hagytak a zsidóknak.

Ebben megint magának van igaza. — És az ember köszönt, mikor felszálltam a villamosra.

Átfázva érkeztem haza. A lépcsőn három férfi jött lefelé, két katona és egy polgári ruhás egyén. A szoba­leány, aki ajtót nyitott, mindjárt azzal fogadott, hogy lakást rekvirálni jártak nálunk.

Beeresztették őket ? De hát miért nem mondták meg, hogy van már egy lakásigazolványos lakónk?

Nem használt semmit — mondotta a leány. — Félrelöktek és bementek. Szegény öreg Méltósága, olyan gorombák voltak vele. Benyitottak mindenüvé, mindent megnéztek és azt mondták neki, hogy csak két szobát hagynak meg.

Anyámat kellemetlenül érintette az eset: — Egynégygyerekes fogorvos jelentett be lakásigényt három szobánkra, közös konyha- és fíirdőszobahasználatra. Ügy emlékszem, Poliáknak nevezték és eddig a Dob­utcában lakott.

Féktelenül dühbe jöttem. Sohasem hallottam eddig, hogy ismerőseimnél erdélyi menekülteknek rekvirált volna a lakáshivatal; azokat kitoloncolják, míg az osztrák honos galíciai menekülteket közénk telepítik. De hát mitől félnek? Mi elől akarnak védekezni, hogy keresztények otthonába furakodnak? Vagy kém­szolgálatra osztják be őket közénk?

— Majd teszünk rola, ne aggódjék, — mondottam Anyámnak. — Ennyire talán mégsem jutottunk...

Január 5 .

A nyám maga vette át a meghívót és az ember, aki hozta, a lelkére kötötte, hogy csakis az én kezembe adja, mert fontos és bizalmas.

Tudtam, miről van szó és kora délután útnak ered­tem. Előzőleg egy erdélyi hölggyel találkoztam, aki Kolozsvárra indult. Kértem, vigye el az asszonyok szervezkedésének gondolatát szülőföldjére.

öt óra volt, mikor a Perenc-rendi szerzetesek bér­háza kapuján befordultam. Előttem urak mentek fel­felé a lépcsőn. Az érkezőket dolgozószobája ajtajában Zsembery István volt képviselő fogadta. Régen isme­rem, mint a katolikus ifjúság egyik vezérét. Lakásá­ban már sokam gyűltek össze. A forradalom előtti politikai életnek jóformán minden számottevő tagja megjelent. Csak ketten hiányoztak. Andrássy Gyula gróf, mióta lemondott a külügyminiszteri tárcáról, eltűnt. Legtöbben nem tudták, hogy hol van. ApponyiAlbert gróf pedig kijelentette, hogy végleg vissza­vonul minden politikai tevékenységtől.

Az értekezletet Bethlen István gróf hívta össze és az elnöklést gróf Zichy Jánosra, a volt vallás- és köz­oktatásügyi miniszterre bízta. Az elnök röviden beszélt. A veszélyre hivatkozott s kérte az egybegyűlteket, tekintsenek el minden pártkérdéstől és találják meg az egységet a destrukcióval szemben egy közös nagy pártalakulásban.

Rajtam kívül még csak gróf Zichy Rafaelné volt egyetlen hölgytagja az értekezletnek. Egymás mellett ültünk a díványon ; Zichy Rafaelné és én. Mindenki dohányzott, a nagy szivarfüstben jellegzetes fejek rajzolódtak.

Bethlen István gróf idegesen száraz feje középütt látszott. Mintha hegyes tollal karcolták volna oda. Szokatlanul hosszú borostyánkő-szipkán át szíttá a cigarettáját anélkül, hogy egyszer is kivette volna a szájából. Klebelsberg Kunó gróf várakozón ült egy karosszékben, melle felett összetámasztotta két kezét és simára borotvált, feszült arca lehúnyt szemmel haligatódzott bele a tompított sokhangú beszédbe.

Annyian voltak, hogy nem jutott mindenkinek ülő­hely. A faiak mentén köröskörül mindenütt urak áll­tak. Tisza, Apponyi, Andrássy egykori pártjainak képviselői. Amint oldalt fordultam, magam mellett láttam Raffay Sándor, a hatalmas, égő szavú evangé­likus püspök okos, keményre vágott arcát. Túl a szombathelyi püspök, Mikes János gróf violaszín barctje látszott. A feje finoman hátrahajlott, fehér kezén megcsillant a püspöki gyűrű smaragdja. Önkény­telenül arra gondoltam, hogy egy velencei bíbornokipalota barokkterme illenék köré. Szemben az íróasztal­nál Szilassy Aladár ült, a magyar jogtudás kiválósága és a tenyerébe támasztotta nemes, ősz fejét, mellette Balogh Jenő állt, Tisza István hűséges igazságügy­minisztere; Perényi, Ráday Gedeon, Ernszt prelátus, Bernát István, Hindy Zoltán, Haller István, Huszár Károly köszöntek felém.

Klebelsberg Kuno ekkor már olvasta az alakulandó új párt felhívását. Szép és fájdalmas riadó volt! A párt programmjáról azt mondta, csak keret a területi épség, a nemzeti gondolat és a keresztény világnézet határain belül. Szóljon mindenki hozzá.

Megindult a vita. Kifogások hangzottak az elnök igyekezett áthidalni az ellentéteket. Bethlen és Klebels­berg, a felhívás szerzői elfogadtak minden javaslatot, a régi nagy pártok képviselői közt úgy látszott, mintha már meg is lenne az egység.

Összenéztünk Zichy Rafaelnéval, — amiben remény­kedtünk — a hazaszerető politikusok hát mégis egye­sülnek. A rettentő pusztulásban legyőzik magukban a régi harcok keserűségeit, az atavikus pártoskodást, amely mint valami szörnyű átok, Magyarországot ma rettenetes katasztrófájába sodorta. Hát mégis! Nagyok és magyarok tudnak lenni...

Bethlen István gondterhelt arca egy kissé felderült. Bethlen kivette a foga közül a hosszú szipkát és Kle­belsberg a iól végzett munka után pihentetően megint lehúnyta rövidlátó szemét.

Ebben a pillanatban egy alacsony székről hosszan, hosszan emelkedett fel valaki. Gróf Dessewffy Emil volt. Az ajtónyitásban ült, a túlsó szobában. Csak az árnyékát láttam benyúlni mihozzánk. Az alakuló foldmívespárt nevében beszélt és — a pártok egyc- sütésével szemben aggályainak nem volt határa. Soká tartott. Elmúlhatott vagy egy óra, mire leült.

Szécsen gróf, volt udvarnagy, keskeny, diplomata arca egyre csudálkozóbb lett a szónok beszéde alatt. Arcán végtelen udvarias érdeklődéssel kérdezte: — Voltaképen hova konkludálsz ?

Zsibongás hallatszott. De ez alatt a zsibongás alatt már szabadon ömlöttek az ellentétes áramlások az egy ség átszakított zsilipéin.

Klebelsberg egészen halvány lett és Bethlen István végtelen szomorúan nézett körül. Szinte a kétségbeesés meggyőző erejével kísérelték meg újra összekapcsolni azt, ami rettenetes szerencsétlenségben szétszakadt.

Ekkor említette valaki, hogy Heinrich Ferenc, a kereskedelmi és ipari érdekeltségeket szervezi össze egy polgári párttá.

ök is hozzánk fognak csatlakozni, — mondotta Bethlen — ha egységet tudunk magunk között terem­teni. Különböző foglalkozási ágak, érdekkörök és árnyalatok nem képesek egyetemes összekapcsolásra, a nélkül pedig nem lehet az országot megmenteni. Én csak egyetlen erőt ismerek, amely erre képes és az — a nemzeti gondolat.

Persze, könnyen beszél, neki nincs pártja ... — vetette bele egy hang a zsibongásba.

Haller István, a keresztényszocialista párt egyik vezére, akit a földművespárt szónokának a bomlasz- tása már megérintett, fe'állt és arról beszélt, nem lesz tanácsos az egységet már most létrehozni. Bizonyos kikötések mellett csak a választások után lehetne erre gondolni. De az urnákhoz menjen minden párt a saját lobogója alatt, nehogy a kerületeiből veszítsen és a párt meggyengüljön.

— Most nem a pártokról van szó, de a hazáról! — kiáltott közbe Zichy Rafaelné. — Hiszen ez az utolsó óra . ..

A szoba egyik része éljenzett, a földművespártiak és a keresztényszocialisták szerették volna eltitkolni, hogy haragusznak.

Pallavicini György jellegzetes sötét feje emelkedett ki ekkor magasan a többi fej közül. Mintha egy örök profilba vésett kis olasz kényúr erőszakos arca fordult volna bele hirtelen egy quattrocento éremről a szivar­füstbe. Ö is az egység lehetőségét döngette. Ügy lát­szott, minden szétesik. Az elnök még egy kísérletet tett, a végleges programúi megállapításáról beszélt. Az értekezlet elhatározta, hogy legközelebb fog hatá­rozni és leverten szétoszlott.

Szomorúan mentem haza. Ütközben eszembe jutott, hogy írtam valamikor egy történetet: Csárda állt a sí­kon, a katonák nagy országúján. Seregestül vonult a hadinép. Budát mentek visszavenni a törököktől. Mindenféle szedett-vedett katona verődött össze. Csak két magyar volt a csárdában. De nem fértek egymástól, összeszólalkoztak, összeverekedtek. Véres testük felett röhögve mondta az ellenségük: így van ez jól, ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el velük.

Temérdek neve volt ennek a két magyarnak a szá­zadokon át. Egykor hívták őket Újlakinak és GaránaK, egykor kuruc és labanc volt a nevük, aztán Görgei és Kossuth, aztán Tisza és Andrássy. És ma mintha ott kísértett volna ismét ezeréves szellemük.

Aeterna Hungária ... .

Január 6.

Volt a kísértetiárasból. Elég volt!...

Mióta a ferencrendiek házában újra láttam azt, ami annyiszor elveszítette a nemzetet, komo- rabb hang keveredik a beszédembe, ha asszonyokhoz szólok.

Azok, akik veszni hagyták az országot, nem vál­toznak. A gyerekek lelkében kell hát átteremtenünk a jövőt. Túl a mi megpróbált, de javíthatatlan nemzedé­künkön egy másik nemzedéket kell nevelni, amely megérti és irtózva gyűlöli fajunk ősi hóhérját: az örök irigységből fakadt pártoskodást. A gyerekeknél kell elkezdeni. Ne mondja többé testvér a testvérnek: Miért neked? És miért nem nekem? Ne mondja többet: Ha az enyém nem lehet, ne legyen a tied se, vigye inkább a szomszéd gyereke ...

Az asszonyok megértenek. Egyre többen vagyunk, egyre többen.

Hideg eső esett és amint fonálba sodródtak a csep­pek a levegőben, a szél féloldalra fújta a sok lengő fonalat. Gyalog mentem át a városon. Dessewffy Emmához igyekeztem. A protestáns női szervezetek vezetői gyűltek nála össze.

Az utcák néptelenebbek voltak a szokottnál. Mikor az Országház elé értem, egyszerre kellemetlen szoron­gás fogott el. A nagy sötét térre, mint a lesben álló búvóhelyek, világtalanul torkoltak a barátságtalan utcák. Elment a kedvem a gyaloglástól, villamosra szerettem volna szállni. De mint mostanában rendesen, ha az ember sietett, megakadt a forgalom és csak nem jött kocsi. A megállónál többen várakoztak. Egy kara- bélyos rendőr is állt a járda szélén. Órámra néztem. Ötórára vártak és már negyed hat is elmúlt. A rendőr káromkodott egyet: „Éjfélig ácsoroghatunk itt“,

megigazította vállán a karabélyát és útnak eredt.

Elmehetnék magával? — kérdeztem tőle. Az ember bólintott és kettőt lépve, míg ő egyet lépett, útnak eredtem mellette: — Azt fogják hinni, hogy bekísér.

Ellenkező irányba megyünk, mint a főkapitány­ság, — nevetett a rendőr. — Különben jól teszi, ha nem jár erre egyedül. Gyakran megtámadják a járó­kelőket. De hát már nem tart ez soká. Visszajön a régi rend. Majd elkergetjük a sok galíciai minisztert.

Keservesen kezdett panaszkodni, szidta a kormányt, meg a temérdek tanácsot: — Fel kéne kötni ahány van.

Mondja csak, hogy történhetett az, hogy maguk a forradalomhoz csatlakoztak?

— Félrevezetett egy pár megvesztegetett gazember. Nem tudtuk mi instálom, hogy mit teszünk.

Mikor elváltam tőle, arra gondoltam, mégis igaz az a hír, hogy a rendőrség átszivárog az ellenforradalom­hoz. Nem is lehet ez másként. Csupa vidéki, bátor magyar emberből áll a legénysége.

Dessewffy Emmánál már együtt voltak a hölgyek, Szilassy Aladárné, Raífay Sándorné, Perczelné Kozma Flóra.

A keresztény felekezetek külön-külön, meddő harcot folytatnának. De ha összefognak, akkor meg­menthetik az országot.

És ők mindannyian önzetlenül, bátran menteni akarták, amit még menteni lehetett. Éreztem, hogy az egység, amelyet a politikai pártok maguk között nem bírtak megteremteni, az asszonyok lelkében már megvan.

Január 7— 10.

/^Srökös tüntetésekben rángatódzik a lázbeteg vá­ros. Közben ordít és rombol, éhezik és rabok Utcáin kommunista menetek vonulnak vörös zászlók alatt. Szemközt nemzetiszínű zászlóival hazafias ifjú­ság tódul. A menetek egymásba rohannak. Letépik a kokárdákat, beverik egymás fejét. És míg az elő­térben lármáznak a tömegek, a háttérben, suttyom­ban megdöbbentő dolgok történnek.

Mackensent Fóthon bekerítették a spahik. Hajnal­ban francia tisztek hatoltak be a szobájába, foglyul ejtették és egy órát adtak neki a készülődésre, aztán a sötét virradatban, feltűnés nélkül, kíséretével együtt gépkocsikon Gödöllőre vitték. Ügy mondják, onnan valamerre délre szállítják. Károlyi kormánya, bár állítólag az elfogatás a kormány kívánságára történt, tiltakozást jelentett be a franciáknál. A szabadkőmí- vesek lapja, a „^Világ" pedig lakonikusan jegyzi fel: „Nagy katasztrófák zajába belevesznek a kis egyeni drámák" . .. Számukra minden dráma egyéni, amely idegen fajokat illet és minden közügy, ami a saját fajuk egyéneit illeti.

Délben egy másik hír terjedt el a városban. Láng Boldizsárt, a hadügyminisztérium egyik értékes tiszt­jét, régi barátomat elfogták. Sorsa mögött rejtetten sokaknak a sorsa áll.

Régebben volt, hogy Érsekújvárról bíztató hírek jöttek. Pozsony, Komárom, Bars, Hont és Nógrád vár­megyék szervezkedni kezdtek. Távol a hazaáruló fő­város katonatanácsától, honvédelmi bizottmány ala­kult. A Csallóköz, a kis magyar Alföld, a Zsitva. Garam és az Ipoly mély völgyeinek férfinépe fegyverbeállt és Vágsellyénél útját szegte az előnyomuló csehek­nek. De ütközetre nem került a sor. Mikor a csehek megtudták, hogy fegyveres magyar ellenállás fogadja őket, hirtelen megfutamodtak.

Felderengett a reménység. Olyan egyszerű lett volna a fegyverbe kelt magyar csapatoknak kiverni a minden ellenállás elől gyáván hátráló betörőket. Báró Láng Boldizsár egyik szervezője volt ennek a tervnek. Ügy mondják, a csallóközi honvédelmi bizottmány elnöke, Szmrecsányi György az elutazását megelőző éjtszakát Láng lakásán töltötte és autóját — ahogy a hír beszéli, — hagyományos magyar elővigyázatlan­sággal a kapu előtt várakoztatta hajnalig. Pogány titkos rendőrsége kiszimatolta ezt és sietve besúgta. A katonatanács kormánybiztosa követelődzőit. Az erőtlen Festetics Sándor gróf pedig, akit néhány nap­pal előbb sógora, Károlyi Mihály, mint lárvát biggyesz­tett a hadügyminisztériumba Böhm Vümos elé, kény­telen volt Lángot elfogatni. Berendelte magához a minisztériumba, aztán egyszerűen letartóztatta.

Egyéni végzet, mely mégis sokat mond a sokak vég­zetéről ...

Az érsekújvári ellenállás sorsát, ravasz tevékeny­séggel már ezt megelőzőleg megpecsételte Pogány és a szocialista párttitkárság, mely aggódva nézte a hazai fold védelmére szervezkedő energiákat. A szociál­demokraták nem akarják megengedni, hogy itt rajtuk kívül, bárkinek is legyen fegyveres ereje, Károlyi és Festetics nem gátolják ezt a törekvést: a hadügyi kormány megvonta a fegyvert és a muníciót az ország védelmére talprakelt nemzeti érzésű csapatoktól. Pogány pedig feltartóztatta az Érsekújvár irányába már elindított élelmező vonatokat. A csapatok egy ideigsaját költségükön élelmezték magukat. A pesti katona­tanács ezt sem tűrte meg és kommunista agitátorokkal árasztotta el őket.

A sorkatonaságban hirtelen lazult a fegyelem, a felbujtott legénység elcsapta tisztjeit, kibontotta a vörös zászlót, minden ok nélkül visszahúzódott és mögötte a csehek zavartalanul bevonultak Érsekúj­várra. Könnyű sikerüktől vérszemet kaptak. Mialatt Pozsonyban hatezer magyar katona adta meg magát egy cseh ezrednek, kényelmesen átlépték az Ipolyt és csapatokat küldtek a salgótarjáni bányák elfoglalására. Egy negyven főből álló osztag pedig, egyetlen puska­lövés nélkül, kitűzte a bevehetetlen Komárom ormára a cseh lobogót...

Ezek a napok átütötték a mi nemzedékünknek a szívét.

És ma már arról beszélnek, hogy a cseh ország­rablók nem állnak meg Vácott. A világháború gyávái, az örökös árulók Budapest megszállására készülnek. És a magyar katonák szuronya az elvesző földön többé sehol sem mozdul előre. A csapatok rendetlenül széled­nek el a szörnyű igézetben, mely rettenetes keleties szemével rámeredt a mi népünkre és babonás szavait suttogva, gyalázatba hódítja a szerencsétlen nemzetet.

Január ni.

1/* omor és sötét az ég. Az országutakon, melyek a Kárpátok felől a magyar birodalom szí­vébe futnak, cseh csapatok szuronya közeleg a fő­város felé. Budapest házainak falán pedig most ragasz­tották ki először a bolsevizmus plakátjait: „A magyar­országi kommunista párt nagygyűlést tart a VigadóÖsszes termeiben" . . . Ilyen baljóslatú előjelek közön bontottuk ki ma délelőtt a Magyar Asszonyok Nemzet Szövetségének a zászlaját.

Egy dunaparti házban, a keresztényszociális párt­nak erre az alkalomra átengedett helyiségében gyűltünk össze előzetes rendőri bejelentés nélkül. Megjelentek a katolikus és protestáns női táborok kiválóságai. Ott volt az eszme egyik leglelkesebb támogatója, Mikes János püspök is, akivel előzőleg többször beszéltem a Szövetség tervéről. És eljött a ragyogó szavú Wolken- berg, a teológiai fakultás retorikatanára. Némi meglepetéssel láttam, hogy az érkező hölgyek között Károlyi legközelebbi rokonsága is megjelent. Ismerő­seiktől, érdeklődve tudakolták, hogy tulajdonképpen miről lesz itt szó: mit akarunk, miért gyűltünk össze? ...

Nyugtalanság támadt.

Zichy Rafaelné, hogy elejét vegye mindenféle han­gulatkeltésnek, hirtelen elfoglalta az elnöki széket. Megnyitotta az ülést. Közbeszólást nem engedő rövid­séggel előadta a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövet­sége szervezetének célját és közölte, hogy a katolikus és protestáns női táborok máris megegyeztek.

Károlyi rokonságán megütközés látszott. Néhány női kebel viharosan emelkedett; mint a szivattyúk szívták magukba a levegőt, hogy aztán megsemmisítő szavak formájában szétrobbantsák a kormányra nézve fenyegető egységet. Ebben a pillanatban az elnök át­adta a szót nekem. Éreztem, hogy minden munkánk kockán forog. Egyszerre elfelejtettem, hogy a politika világa számomra idegen, hogy nem készültem, hogy sohase beszéltem nagy nyilvánosság előtt, már csak azt tudtam: az eszmének győzni kell és fajom egész szer etetc és egész kétségbeesése küobbant a lel- kémből :

. . . Két templomot látok a magyar földön, a katoli­kus és protestáns templomok nagy egyházait, melyek fölé örök fenségben boltozódik a keresztény magyar ég. A föld, amelyen a templomok állnak, az ég, amely rájuk borul: a haza és a hit. Ez kössön össze minket testvéreim ...

Eddig nem tudtam, hogy a szavaknak milyen rej­télyes szárnyaik vannak. A saját szavaim vittek el ma­gukkal és vitték a többieket is oda, ahol találkozni lehet.

.. . Nem járhatunk mi külön utakon, akik mind­annyian Krisztus lelölte úton járunk! Szeressük egy­mást és fogjuk meg egymás kezét, keresztény assz^^^^c^lk!

— Fogjunk kezee . ..

Névtelen szeretetet és hálát éreztem ebben a perc­ben és a hangom túlhangzott a hangomon: — Ami sohasem történt a históriánkban, katolikus és protes­táns asszonyok, elindulunk ma együtt, mi, akik azt akar­juk, hogy Magyarország magyar és keresztény legyen.

Megint felhangzott az éljen, mintha egyetlen lélek- zet mondta volna és vihara könnyön és reménységen át magával sodorta a lelkeket. És ettől kezdve tudtam, hogy győzött az eszme, melyet az idegen faj uralma óráiban, asszonyok mondtak ki először a mi orszá­gunkban.

A Károlyi-párti hölgyek kifogásai elvesztek a nagy egyetértésben. Gróf Mikes püspök bejelentette Vas vármegye keresztény női közönségének velünk érzését. És a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége kilépett a küzdelmes hetek homályából és hite, hazája, családja védelmére, mint az asszonyok ellenforradalma, ott állt a napvilágon.

Január T2.

Az asszonyok szervezkedésének hírét és felhívá­sunkat a hajdani konzervatív lapok előzéke­nyen, de jóformán megjegyzés nélkül közölték.

— Mi nem támadni, de védekezni akarunk, — mon­dottam Vészi Józsefnek, a PesterLloyd főszerkesztőjé­nek. És ő igazságérzetében azt felelte: — Közölni fo­gom a felhívásukat és természetesnek találom, hogy keresztény és nemzeti alapon szervezkednek, mert Magyarországot — nem a zsidók, — de zsidók tették tönkre! ötszáz zsidó ... Én mondom ezt, aki magam is zsidó vagyok.

Feljegyeztem ezeket a szavakat, nem azért, hogy tanút hívjak bennök magam mellé, hanem azért, hogy tanúságot tegyenek!

Bizonyára vannak a zsidók között többen is, akik így gondolkoznak. De milyen súlyos hibát követnek el saját fajukkal szemben, hogy nem bélyegzik meg ma­guk között a bűnösöket és olyan időkben, amikor csak nekik van szavuk, nem tiltakoznak az ország érdekében.

A szocialista sajtó mindent agyonhallgatott. Nem baj, legalább egérutat nyerünk. Majd eljön még az az idő, amikor tudomást vesz rólunk. A radikális lapok gúnyos kicsinyléssel írtak. Jól van ez így! Sértett volna, ha elismer az a sajtó, melynek vezérorganuma, a Világ, amely hasábjain éppen ma, Károlyinak hódol és Bíró Lajos tollával azt írja róla vezércikkben: „Nincs tisz­tább és nemesebb alakja az egész világtragédiának ő nála. Emberek, szeressétek ezt az embert, ő az egyet­len, aki még megmenthet bennünket.. .“

Téli orkán süvített a tetők felett, mikor útnak ered­tem. Bethlen István öt órára újabb gyűlést hívott összea Ferenciek házába. A sötét égen, fekete felhőik: bor­zas vad boszorkányok kuszálódtak. A lámpák csak el­vétve égtek és mintha a foguk vacogott volna, üvegeik zörögtek a szélben. A város a Vigadóhoz tódult, a kommunisták első naggyyűlésére. Az utcák közén csa­holva kapkodtak át az örökös zászlók. Szövetjükön rég bekormozódott a zöld és a fehér, csak a vörös látszott, mintha egy vérfolt lenne.

A tisztátalan utcákban papírrongyok és szemét sod­ródott, a szél szinte hajszolta az embert. A Ferencesek két utcára nyíló nagy házához értem. A kapuban fegy­veres katonák álltak. Vörös gomb volt a sapkájukon és láttam, hogy utánam néznek.

Én a másik kapunál jöttem be, mondotta vala­melyik érkező, mikor Zsembery dolgozószobájába lé­pett, ott is ácsorgóit két katona.

Már figyelnek ...

Az urak dideregve egymásután jöttek. Kifújt arcok fordultak be az ajtón. A telefon szólt. Valakit kerestek, közben a horogról leakasztott kagyló szabadon, nyitva lógott és itta a beszédeket, amelyek elhangzottak.

A telefonközpont kihallgat, — mondottam Zsem­bery Istvánnak. — Rossz összeesküvők vagyunk mi magyarok.

A vita egyre hangosabbá lett. Klebelsberg felolvasta a múltkori kifogások alapján átdolgozott programmot. Bethlen István egész nemes ékesszólásával kérlelte a pártok képvis élőit: — Idegen szuronyok közelednek a főváros felé, ne érjen az a szégyen, hogy azoknak az árnyékában teremtsük meg magunk között az egységet.

Kétségbeesett, meddő vajúdásban múltak az órák. Közben minduntalan arra kellett gondolnom, hogy a szocialisták a munkástanácsban jóformán már össze­fogtak a kommunistákkal, akik — mialatt itt nem bír­tak megegyezni — a Vigadóban vaiószínűleg egysége­sen ordítanak halált ezeknek a tétovázó uraknak a ha­zájára, a hitére, a családjára.

Életemben nagyobb csüggedést talán soha sem érez­tem. És mint egy kétségbeesett figyelmeztetést be­jelentettem, hogy a keresztény magyar asszonyok össze­fogtak. Mi már egy táborban vagyunk és várjuk, hogy csatlakozhassunk az egyesült keresztény pártokhoz.

Éljenek az asszonyok! — hangzott a szobában. És megint semmi sem történt, az értekezlet pedig szét­oszlott eredmény nélkül, úgy mint a múltkor.

Mikor kifordultam a kapun, a katonák már nem ácso- rogtak ott. Az utcákban csőcselék özönlött. A faihoz lapultam. Egy ismerősöm köszönt és megszólított:

Látja ezt a csordát? Rettentő, hogy hová jutot­tunk. — A Vigadóból jövök és hallottam a kommu­nisták beszédeit.

Tüntetésnek indult az a gyűlés és zászlóbontás lett. Vyx alezredes követelésére a rendőrség kilenc orosz bolsevista zsidót kiszolgáltatott a franciáknak. Eltolon- colták őket. Ezért a kilenc idegenért tüntetett ma Buda­pest lakosságának egy része, amely sohase tüntetett azért, mert Károlyi cseheknek, szerbeknek, oláhoknak millió és millió magyart kiszolgáltatott. .. Vörös sap­karózsás zsidó tisztek rendezték a gyűlést. Leszerelt katonák, rokkantak, galileista diákok, munkás-inasok és megvadult asszonyok között ott tolongott a gettó népe. Gyűlölettől fűtött emberáradat töltötte meg a Vigadó összes helyiségeit. A karzatok roskadoztak. A folyosókon kinnrekedt tömeg dühösen ordítozott. Kun Béla mögött pedig a nagy előadóemelvényen pa­rádés félkörben a kommunista vezérek vörös testőrségeállt. Ő nyitotta meg az ülést és a világ proletárjainak forradalmáról és a kapitalista rend ellenforradalmáról beszélt, a két irányzatról, amely materialista felfogása szerint ma halálra mérkőzik Európában. Támadta a kormányt, amiért az orosz elvtársakat kiadta a fran­ciáknak és megakadályozza a Szovjet-köztársaság nyu­gat felé terjedő agitációját. Lelkesedve utalt a német Spartacusok harcaira, amelyeket ő lélekzetfojtva figyel ....

— Éljenek a Spartacusok! Mi is azok vagyunk! — és a katonák veszettül üvöltöztek: Mind bolsevisták vagyunk!

Kun Béla pedig azt felelte nekik: — Első teendőnk a fegyverkezés! Aztán belebömbölte a terembe: — Lenin felhívást intéz általam hozzátok! Lenin nevének hallatára felállt az egész tömeg. Az asszonyok, mint a fúriák tapsoltak és Kun Béla harsogva köszönte: — Lenin azt üzeni nektek, változtassátok át az imperia­lizmus háborúját a nemzetközi proletárság osztály­háborújává !

Valaki elordította magát és a terem utána bőgte: Halál a burzsoáziára! — Aztán pofozkodás támadt. A vörös katonák nem akarták szóhoz engedni Garbait, a szocialisták szónokát. Kun Béla kiabálva az asztal tetejéről próbált rendet csinálni : — Ha egy burzsuj jönne ide beszélni, én magam mondanám, hogy hajít­sátok ki az ablakon. De Garbai elvtárs a másik mun­kástáborból jött és vele harcainkban még találkoz­hatunk !

Aztán Garbai „elvtárs“ is ilyesfélét mondott: A szocialisták és a kommunisták mindenben megegyez­nek: a cél és az ellenség: ugyanegy. De nem jött még meg az idő. Vágó rekedten kiabálta: A kommunisták­nak nem kell szólásszabadság, nem kell demokrácia* fegyverezzék fel azonnal a proletárokat, fegyverezzék le a burzsoáziát, kiáltsák ki a tanácsköztársasággt!...

A magyar urak gyűlésére gondoltam.

A szél süvített körülöttem, a zászlók rángatták a rúdjukat, átkapkodtak a sötét utcák közén és a szövet­jük összegabalyodott, vonaglott, mintha kétségbeesett kezek tördelték volna egymást az emberek feje felett.

Január 13.

Egész nap dolgoztam. Újszerű munka volt. A szövetség irodájának a szervezésén törtem a fejemet. Röpcédulákat fogalmaztam és temérdek levelet írtam, pedig nem szeretek levelet írni. Estére egy értekezletre megint s várbeli palotában gyűltünk össze. Elhatároztuk, hogy minden eshető­ségre tiltakozó memorandumot készítünk elő az asszo­nyok nevében, legyen kéznél, ha antant-missziók ér­keznek.

Klebelsberg gróf felajánlotta egy kész munkáját, használjuk fel és fordítsuk le idegen nyelvekre ... Közben múlt az idő. Indulni készültünk.

Kocsit mostanában már nem igen lehet kapni és ha mégis vállalkozik valaminő jármű, Miatyánkot mondhat, aki beleül. A múltkoriban sötéttel történt meg két hölggyel, hogy útközben egy katona kapasz­kodott fel a bérkocsijuk bakjára. Összejátszott a ko­csissal. Az ostor egyszerre a lovak közé suhintott és s kocsi őrült iramodással vitte a megrémült asszonyokat elhagyatott külvárosi utcákon át a temető irányába. A rohanó kocsiból ugrottak ki. így menekültek meg, különben ki tudja, hol végezték volna be az éjtszakát.

Zichy Rafaelné saját kocsiján küldött ma este haza. Klebelsberg leszállt lakása előtt a Belvárosban, én to­vább hajtattam. Mire a Rákóczi-útra értünk, mint egy parancsszóra kialudtak véges-végig a villanylámpák. A sötét utca kitátotta a száját és elnyelt.

Lövöldözés hallatszott mindenünnen, a lovak ije- deztek. Éreztem, hogy a kocsis is fél a bakon. Félelem­mel volt tele az éjtszaka. Nyargalva érkeztünk meg a lakásom elé. Fent nyitva volt Anyám ablaka. A hideg dacára ott várt rám az ablaknál és lekiáltott a kocsis­nak: — Zendülés van a Népszínháznál. Ne menjen a Rákóczi-útnak.

Az ember megköszönte a figyelmeztetést és a patkók csattogása ellenkező irányban távolodott olyan hirte­len, mintha az állatok is érezték volna a veszedelmet.

Január 14.

/a pesti házak fala mögött titokban suttogva ré-

* gen készülődött a mi szerencsétlen végzetünk. Meglakoltak érte a házak. Kormos arcukra rásütö­gette ez a kor minden szégyenének bélyegét. Az idők, amelyek járnak, a tömegek számára formálják a képüket és eszméik, mint a rimák, az utcán kínálják magukat. A csendes elvonultságok kiválóságainak érvé­nyesülése nem létezik többé. Talán ezért termel a mentalitások és a művészetek világában is csak tömeg­árut az idő. A kiválóságok és a művészetek jellemzik a korokat. A mi korunknak csak — plakátjai vannak ! És a mostaniaknál aljasabb, ocsmányabb plakátok sem emberek formájában, sem papiroson, soha se voltak forgalomban. .

Amint ma reggel az utcára léptem, ha fájt is, mégisjól esett a temérdek kiragasztott fertelem után, a Te­rületvédő Liga plakátját látnom, melyen vörös mező­ben Magyarország meghasadozott képe körvonalozó- dott. Öt darabba fűrészelve ott sajgott a házak falán a Kárpátok övezte ősi egység képe. Csehek, oláhok, jugoszlávok, osztrákok kirajzolt rablási szándékai közt, középütt a megmaradó életképtelen kis föld, az erdei­től, bányáitól megfosztott róna látszott. És mintha kiál­tana a négy millió magyar fiától megfosztott csonka rém, három szó rivallt a tépett birodalom alatt: Nem, nem, soha!

Ezt mondták ma az utcák, a házak, a falak. És hosszú hetek után először éreztem magamat megint itthon a városban, amely mindent megtagadott, ami az én hp. Magára eszmél-e Budapest? Feltevésem hirte­len szétszakadt. Az egyik csupasz körúti fa mellett egy jól öltözött fiatal ember lehajolt és az aszfalt kis földszigetjéből sarat kapart a tenyerébe. Aztán .. . nem hittem a szememnek, — a falhoz ment és besározta az ország térképét és a tiltakozó szavakat!

A vér a fejembe szökött: — Hogy meri tenni? — A fiatalember visszanézett. Soha sem fogom elfelejteni az arcát: Palesztinában, kétezer év előtt rajzolták.

— Ostobaság ez. Ország sincs, haza sincs ...

Önkéntelenül magam mögé pillantottam. Senki se akad, aki ezt az embert torkon ragadja ? Az utca népe tolongott és nem látta meg. Szédülni kezdtem és mond­tam valamit, hogy mit, arra nem emlékszem. Bizony­talan lépéssel mentem odébb. Ilyen rettentően, vilá­gosan soha sem láttam meg azt, amit akarnak. Nincs haza! Nekik nincs. És azt akarják, hogy nekünk se legyen.

Sokszor hallottam ezt a szavukat... Jól emlékszemrá, mikor először hallottam. Egy zsidó családnál vol­tam és a háziúr ugyanazt mondotta, amit a plakátpisz- kító mondott: Nincs haza.

... Mesélnék valamit, — feleltem én és mesélni kezdtem: Történt egyszer, hogy egy régi nagy ugart felszántottak az erdőszélen. Hajdan temető volt. Mindig temető volt. Most feltörték az ekevassal. Éjtszaka lett, a hold kikelt az erdőből és a fényét elvetette a friss barázdákban. Termés támadt belőle az éjféli órára. Kísértetiesen nőttek a felhasított föld­ből a temető vetései: csontvázak keltek ki a hold­fényen. Magyarok, kunok, bessenyők, buzogányos honfoglalók, hunok, sisakos római légionáriusok. Sor­ban kikeltek, ahogy rétegenként az évezredek egymás fölé temették őket. Ciheicdtek, nyújtózkodtak, leráz­ták bordáikról a földet és kiültek a barázda dombosára. Csontállukat nagy, rozsdás kardjuk markolatára tá­masztották, forgatták a koponyájukat és szemük üres gödrével, régi szokásból, egymásra néztek: Miért haltál meg ? — kérdezte az egyik. — A hazámért! — felelte a szomszédja. És mint mikor a szél jár a teme­tőn, suttgova körbejárt a kérdés és a felelet. Az erdő­szélről egy árnyék vált ki ekkor az árnyékból. Görnyedt ősz ember jött a szántás felé. Hófehér volt a haja és a szakálla, görcsös botjára támaszkodva lépett. Aztán megállt a kísérteties kör fölött és elgondolkozva hall­gatta a beszélőket... Miért haltál meg ?... És szólt az aggastyán: Rómaiak, hunok, avarok, kunok, ösmer- telek mindannyiatokat és túléltelek, mert nekem nincs hazám és nincs olyan föld, amelyikért meghalnék...

Vége szakadt a mesémnek és a szeme közé néztem annak, akinek elmondtam: Ügy-e megértett?

Ahasverus volt az aggastyán.

Igazat szóltam-e akkor? . .. Túl fognak-e élni minket is, mert nem halnak meg a földért? Fajom életösztöne lázadóan tiltakozott. Nem élnek túl. Eljött az idő. Kiélik magukat nem Ahasverusok többé, hazát akarnak, a mi hazánkat.

A fajok élete hasonlít az egyének életéhez. Megvan a gyermekkoruk, az ifjúságuk, férfikoruk és az öreg­ségük. A zsidó fajt az emberiség megfosztotta ifjúsága és férfikora virágzásától. Kielégületlenül öregedett meg, mialatt kortársait, az egyiptomiakat, asszírokat, babiloniakat eltemette és aranykoruk emlékével meg­halni látta Athént, Rómát és Bizáncot, amelyeknek bölcsőjénél már mint aggastyán állt. Kortársak nélkül, magányosan, idegenszerűen ittmaradt közöttünk, fiatal népek között. Nem tudott meghalni, mert a betelje­sülést várta. És most, mikor a história körülményei kedveznek tehetségeinek és tulajdonságainak, sírja szélén, szinte az enyészet feloszlása közben éli ki egy szörnyű haláltáncban az elmulasztott virágzást.

Ahasverus fiatalra festi az arcát, részegen tántorog és haldokolva orgiát ül.

Január 75—24 .

Eddig a Székely Nemzeti Tanácsban dol­gozott. Dunántúli, ismeri a nemzetiségi kérdést és azt mondja, hogy Budapestet csak a magyar vidék erejével lehet visszafoglalni. Kiss Károlynak hívják. Azt hiszem, jó munkatársam lesz. Anyagi érdekeit épp oly jól tudja képviselni, mint én magam. .. Mindenről beszélt, ami az ország és a mások érdeke, csak az egyéni érdekeiről hallgatott. Megegyeztünk, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének a titkára lesz. Az iroda Kállay Erzsébet vezetése alatt már dolgozik. Én pedig járom a várost és beszélek az asszonyokhoz.

A Lipót-körúton mentem a Duna irányába. Az. egyik utca szegletén két alak fordult ki. Egy leány és egy férfi. A leány szőke arca ismerős volt. Haját bolse- viki frizurában viselte. Világoskék szemét beszéd köz­ben furcsán meresztgette. Eszembe jutott: hiszen ez Goszthonyi Mária. Elhanyagoltan nézett ki. Félre­taposott cipő volt rajta, a szoknyája lefetyelt, keztyúje a hideg dacára nem volt. Aki vele ment, fekete keztyút viselt, feketébe volt öltözve. Fekete hajával az egész ember gyászfekete benyomást tett. Szúk válla előre- hajlott és a háta görbültnek látszott. Nem volt ki­mondottan púpos, de arcán a púposok kifejezése ült. Feltűnően sápadt volt, csak nagy szemita orra vörös­lőtt két fekete szeme kötözt. Hogy kerül ez a leány ebbe a társaságba?

Már elhaladtak mellettem és én még mindig reájuk gondoltam. Közben a tekintetem egészen véletlenül levette a falról a kis utca felírását: Visegrádi-utca. A kommunisták fészke. Itt van a „Vörös Ujság“ szerkesztősége, itt gyülekeznek a tüntető menetekre ...

Goszthonyi Máriáról az utóbbi időben sokszor hal­lottam beszélni. Az elmúlt években megtanult oroszul, orosz kommunista iratokat fordított és két barátja: Lukács-Löwinger György, a gazdag bankár fia és Bauer Hersch, jelenleg: Balázs Béla nevű író befolyása alatt szindikálista elveket vallott. Somogymegyeiek úgy mondják, hogy a háború alatt azért voltak kelle­metlenségei a kaposvári kórházban, ahol mint önkéntes ápolónő működött, mert kommunista elveket hirde­tett a sebesült katonáknak. Az a mende-monda isárja, hogy október napjaiban a kenyérmezei fogoly­táborban a lázadás kitörése előtt izgató beszédeket mondott az orosz foglyoknak. Egy kijelentése, amelyet Ritoók Emma előtt tett, nem hazudtolja meg ezeket a híreket. Rövid idővel a forradalom után történt, hogy a Várhegyen véletlenül találkoztak. Együtt jöttek le a Duna felé. Goszthonyi Mária egyszerre megállt és fanatikus hittel mondotta: Fogunk még ezekben az utcákban barrikádokon harcolni. — De egymás ellen, felelte Ritoók Emma. Goszthonyi Máriát azóta sokan látták Kun Bélával kommunista gyűléseken. Jóformán gyerek volt, mikor utólszor beszéltem vele. Szülei somogyi birtokukon egy barokk kastélyt építettek maguknak. Ott nőtt fel féltve, kényeztetve az eredeti­leg művészetre hajló, tehetséges fiatal leány. Anyja szereti hazáját és a zenét, a legjobb művészek voltak a vendégei; az atyja mintagazdaságot teremtett. Hogyan juthatott el ez a leány a visegrádiutcai kom­munistákig? A világon vannak lelki járványok is! A háború is járvány volt, a bolsevizmus is az.

Berlinben nagy krízise van most ennek a járvány­nak. Két legvadabb terjesztőjét, Liebknecht Károlyt és Luxemburg Rózát megölték. És mert az asszony tehetségesebb volt és jobban tudott gyűlölni, mint a férfi, vészesebben is tudott hatni destruktív szellemé­vel. Míg Liebknecht a német spartakusokat szervezte meg, Luxemburg Róza volt az összekötő kapocs az orosz és a német forradalmi zsidóság között. Ezek az emberek gonosztevőkkel szövetkeztek, Berlin cső­cselékét uszították a lakosságra. Polgárháborút akartak és Németország romjain saját uralmukat. Luxemburg Rózát most a tömeg dühe tépte darabokra. Hír szerint a Landwehr-csatornába dobták a testét, Liebknechtetpedig, aki másokat a halálba tüzelt, míg maga elbújt és letagadta nevét, mikor sor került reá, hogy bátor legyen, — szökése közben lőtték agyon.

A berlini lapok azt írják róluk: nem ismerték a határt, ahol a politikai harc megszűnik és a bűn­cselekmény kezdődik. És ugyanekkor a budapesti szabadkőmívesek kormánytámogató lapjában: a Világ­ban elképedve olvasom: „Ennek a két embernek a sorsa veszedelmesen hasonlít ama Nazaretiéhez.. A kommunizmus történetébe mártír-glóriával a feje körül két szent vonult ma be...“

A kommunizmus léte, alapja és egész tana az osztály­gyűlöletre, vagyis a testvérgyilkosságra van felépítve. Krisztus egész tana maga a szeretet. Közte és ama­zok között nincs híd a szakadékon át. Az ő országa nem e földről való, ezeknek az országuk csakis a földön van és elsöpri, ami nem e földről való. Ezek mindent elvesznek, ő mindent odaadott. A Názáreti meghalt érettük is, ők pedig újra megfeszítik őt...

Krisztus tanát csúfolták meg Kun Béla és társai a budapesti kommunisták gyászünnepén is. Tajtékozva mutattak fel Luxemburg Róza és Liebknecht pózná­kon körülhordozott képére. Bosszúra lázították a csőcseléket és olyan gyűlöletet ordítottak, amilyent még nem hallott ez a város soha. Kun Béla eleinte hatást ért el, aztán egyszerre megfordult a tér hangulata Azt kiáltotta az emelvényről: „Bennünket is az ő sorsuk fenyeget már itt, de mi fogadalmat teszünk, ha felnégyelnek bennünket, akkor is tovább haladunk az ő útjukon.*

Valaki ekkor elordította magát a tömegben: Fel- négyelés után akar tovább járni? Az emberek röhög­tek. Kun Béla demagóg-fogással ezután már hiábakiabálta: Elvtársak, ne sírjatok! — igazán senki sem sírt a téren és a lázításnak szánt beszéd el­pattant az emberek feje felett, mint egy piszkos szappanbuborék.

Ma még szétpattant a buborék, ma még nevetnek. De ki tudja, mi lesz holnap? A kormány már szinte leplezetlenül a kommunisták kezére játszik. Mostaná­ban történt, hogy a nyíregyházai katonai ügyészség megkeresésére, gyilkosság bűntette miatt a budapesti rendőrség egy Szamuelly Tibor nevű kommunista agitátort letartóztatott. Röviddel ezelőtt egy hadi­fogságból megtért alezredes tanúskodott róla, hogy ez az ember, áld mint hadifogoly Oroszországban Trockij bizalmasa volt, Moszkvában százötven magyar tisztet kivégeztetett, mert nem akartak a vörös gárdá­hoz csatlakozni. A kommunista Szamuelly most három napot sem töltött a fogházban. Károlyi Mihály közben­járására beszüntették kihallgatását és szabadon eresz­tették.

Ez az eset ismét rést vág a láthatatlanon, mely mögött démoni munka folyik.

Erjedés dolgozik mindenütt.

A hadügyminisztériumban is két tábor harcolt és a magyarokat megint legyőzték. Pogány elcsapta Festeticset. Böhm Vilmos lesz a hadügyminiszter. A vallás- és közoktatásügyi minisztériumot külön­választották és Károlyi a magyar jövő kulcsát, a köz­oktatásügyi tárcát, Lenin ágensének, a szociál-kom- munista Kunfinak adta a kezébe, aki azzal kezdte működését, hogy a magyar Tudomány-Egyetem régi autonómiáját félrelökte és ajánlás nélkül önhatalmúlag kinevezett hat szabadkőmívest tanárnak.

És az az ember, aki így tiporja a magyar faj élet­érdekeit, tárgyal most a kormány nevében a mi érde­keinkről az entente-hatalmak megbízásából ideérkezett amerikai misszióval. A missziót Coolidge tanár, Wilson elnök barátja vezeti. Elsősorban a kormány tagjaival lépett érintkezésbe. Tájékozódást szerezni jött. Hogy ezt a tájékoztatást a kormány milyen formában végzi, arról hallottam egy kis történetet. Kunfi Zsig- mond a bolsevizmus rémét emlegetve azt panaszolta Mr. Coolidgenak, hogy nincs szén, nincs munka­alkalom és a munkanélküliek segélyezése felemészti az állam erejét. Mikor a foldmívelési miniszter, Búza Barna informálta az amerikait, szánalmat kérő han­gon jajveszékelte, hogy a burgonya, répa elrothad a földben és nincs, aki kiszedje. — Coolidge meglepetve kérdezte: — Hát a miniszter urak nem érintkeznek egymással ?...

És nemcsak idebenn, de a külföldön is ilyen embe­rek képviselik ma Magyarországot. Míg a feminista- bolseviki Bédy-Schwimmer Róza, a Károlyi-kormány nem akkreditált, de kitessékelt svájci követe adós­ságainak hátrahagyása után már befejezte diplomáciai pályafutását, azalatt, mint a kormány kiküldöttje: Kéri Pál, Vadász Miklós, Ignotus-Veigelsberg Hugó még odakinn tépdesik utolsó foszlányát a magyar állam tekintélyének. ’

Mintha a magyar lelkek éreznék mindezt és jóvá akarnák tenni, amit a kormány amúgy is nyomorult helyzetünkön ront, szinte kétségbeesetten keresi vala­mennyi hazafias erő a megnyilvánulást. Tüntető menetek vonulnak az amerikai misszió ablakai alá és zúgnak az utcák: „Nem, nem, soha!“

Coolidge felkereste a beteg Apponyi Albert grófot és átvette nagyszerű memorandumát, melyben össze­foglalta a Magyarország ellen elkövetett igazságtalan­ságokat. Gróf Teleki Pál, aki október eleje óta lázasan dolgozott geografusavial és a statisztikusokkal az ország nemzetiségi térképein, ezeket a térképekét adta át a misszióknak, melyek rabló szomszédaink hazug jogcímeivel szemben statisztikai alapon igazolták, hogy a megszállt területeken csehek, szerbek, oláhok az ezeréves Magyarország kétharmadával együtt közel négymillió fajmagyart akarnak elszakítani.

— Teleki beláthatatlan szolgálatokat tett hazájá­nak, — mondották az amerikaiak.

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége is ott volt a tiltakozók között. Károlyi Mihályné — mint nem egy más tervünkről — előzetesen tudomást szerzett erről is.

A feministákról, a szocialista és radikális asszonyok­ról, tehát a politikailag szereplő izraelita női táborról saját nyilatkozataik alapján most már köztudomású, hogy pártjaikkal, a szabadkőmívesekkel és a galileisták- kal együtt, nem kívánják az ország területi épségé­nek fenntartását. Károlyi Mihályné, hogy a destrukció tábora ellen fenyegetően megnyilatkozó nemzeti köz­véleményt elaltassa, közeledést keresett a mi küldött­ségünk vezetőjéhez: Zichy Rafaelnéhoz. Megbízott­jával azt üzentette neki, hogy egy memorandumot készíttetett számunkra és a radikális irányzatú nőkkel együtt csatlakozni fog felvonulásunkhoz.

Zichy Rafaelné önérzetesen felelt: — A memoran­dum felesleges. A magyar asszonyok memoranduma már készen van. A küldöttségben pedig nincs helyük azoknak, akik az ország területi épsége ellen vétkez­tek és vétkeznek még ma is...

És mint mi, ugyanúgy tiltakoztak a többi magyaralakulatok, a Területvédő Liga, a szervezkedő intran- zigens keresztény Ébredő Magyarok és a Magyar Országos Véderő-Egyesület; a Move, amely elnököt cserélt és a nemzeti ügy mellé állt. Hiába vonultak fel gyűléseik ellen a tengerészek, Pogány vörös katonái és a kormány testőrsége: a hírhedt Fabik-különít- mény, mely többnyire szökött fegyencekből és rabló­gyilkosokból rekrutálódott. Most 19-én gyűlésközben hiába vágták el a villamosvezetékeket a zsúfolt terem­ben, a Move új elnöke, Gömbös Gyula vezérkari százados az Internacionálét bőgő kommunistáknak bátran odakiáltotta: „Az Internacionále a hazátlanok jelszava és jaj annak a nemzetnek, mely ezt a jel­szót köveit!!!"

Az izgatottság egyre nagyobb lesz. Budapest magyar lakossága lélekszakadva kiáltja ezekben a napokkan: Hazát akarunk!

És mindennél kétségbeesettebben kiáltotta ezt vasár­nap a székelyek és erdélyi magyarok nagygyűlése. Soha nem látott tömegben volnult fel a város magyar érzésű lakossága a Vigadóba. Ellepte az utcákat, a tereket, a Duna partját és tiltakozott az oláhok jog­talan megszállása és vérlázító kegyetlenségei ellen. Tiltakozott, hogy Erdélyt Oláhországhoz csatolják: — „Ezerötszáz éve a mienk, — kiáltották az őslakó székelyek — sohase volt az övék!" — Bartha Albert, a volt hadügyminiszter pedig azzal végezte beszédét: „Erős magyar hadsereget kell szerveznünk!" — Percekig zúgott az éljen és egy nagy zokogó hullám­ban átcsapott a magyar nép Himnuszába, melyet száműzni akar az Internacionále.

Székely katonák között így vonult a százezernyi tömeg az amerikai bizottság elé. Coolidge tanár a

Ritz-szálloda erkélyéről nézte és öreg szeme könnybe lábadt. Neki is volt hazája...

Egy fiatal székely katona ledobta a zubbonyát és véresre vert mellét odamutatta az amerikainak: Most jöttem Erdélyből, így bánnak az oláhok a magyarok­kal a ti védelmetek alatt!

— Budára, menjünk Budára! — hangzott fel egy bosszúra hívó kiáltás. És a tömeg hömpölyögve indult a Lánchíd felé. — Le a zsidókkal! Le a szocialista miniszterekkel, le a katonatanáccsal! Éljen Magyar­ország területi épsége!

Ekkor már a Szent György-térre ért a menet eleie. Az udvari istálló épületéből kirohant Pogány. Kalap nem volt a fején. Két karját a levegőbe emelte és toporzékolva ordítozott: — Kegyetlenül beléjük kell lőni! — A katonatanács udvarából gépfegyverek gurul­tak ki és nekiszegeződtek a fegyvertelen székelyeknek. Pogány tengerészei emelt puskával sorakoztak az udvari istállók előtt. Szemben, a miniszterelnökség épületénél ott álltak a székelyek. Egy pillanatig rette­netes feszültség volt a levegőben. Aztán, mintha egy kéz eleresztette volna az embereket, átfutottak a téren és összekeveredett minden. Mire szétvált a gomolygás, vérzettek a fejek és a székelyek elvonultak a fegyveres erő elől.

József főherceg palotájának ablakai a Szent György- térre nyílnak. A főherceg maga mondta el, hogy hallotta az egyik ablakból, mikor Pogány ököllel fe­nyegetve a székelyeket, odakiáltotta tengerészeihez: — Agyon kell őket ütm... Agyonütjük őket, agyon­ütjük !

Másnap megfújták a riadót a kormány lapjai. Ellenforradalomról beszéltek. „Vasöklünknek egyet­len szorításával össze kell roppantam’ az egész klerikális és soviniszta reakciót... Nem szabad tűrnünk egy pillanatig se a sovinizmus és antiszemitizmus fel- lobbanásait. Az eddig lappangó ellenforradalom most nyílt színpadra lépett."

így írnak ma magyarul Magyarországon egy fel­vonulásról, mely azt merte kiáltani, hogy: „Nem, nem, soha!"

Január 25.

Valaki meglátogatott. Előzőleg azt üzente, hogy * beszélni akar velem. És mikor eljött, nem beszélt, de kérdezett.

Az utca sötétje benézett az ablakon. Csak az író­asztalomon égett a lámpa. A szegletben meghúzódott a homály.

Mit gondolsz?

Feleltem és ő mindig újra kérdezett.

Mit szólsz hozzá? Mi a véleményed?

Miért kérdez? És mialatt ezt gondoltam, megakadt a szemem az arcán.

A lámpa csak a homloka fölött és az orra alatt világította meg. Az ernyő fényfogója középütt puha, sötét árnyékot vetett, mintha egy fekete álarc lett volna rajta. Egy fitos kis fekete bársony álarc, a rózsa­szín arc felett, melynek két kivágásán fénylőn, figyel­mesen nézett rám a szeme.

Megint kérdezett. Mit szólok hozzá, hogy a kor­mány katonákat akar toborozni? És Károlyi Mihály azt kívánná, vonuljon ő az asszonyok élén, mint amazon, egy feldíszített teherautón, kibontott zászló­val, végig a városon és toborozzon. Közben éreztem, hogy az én közreműködésemet is szívesen vennék.

Meg vannak őrülve? — mondottam. — Az ország katonáit szétkergették és most Pogánynak tobo­rozzanak az asszonyok? Ez valami rossz tréfa lehet.

Nem tréfa. A minisztertanács egészen komolyan tárgyalta a kérdést, — felelt és az árnyékból megint figyelmesen reámnézett, mintha szavainak hatását kémlelné.

Álarca van! És most már nem tudtam többé sza­badulni attól a gondolattól, hogy az álarc mögül Károlyi Mihálynénak egy rokona hallgat ki engem. Megismétli-e majd, amit mondok? Ám ismételje, hadd tudják meg, hogy hogyan érzünk mi többiek.

Vájjon vállalkoznának-e egy ilyen toborzásra az asszonyok?

A Schwimmer Rózákhoz forduljon a kormány, a mieink közül nem akadna egy sem.

A bársonyos álarc alatt zavarodott mosoly játszott: — Katus gondolata volt...

—Hát onnan eredk.. Különben azt mondják, Károlyi nagyon támogatja Pogányt és legfőbb bizal­masa.

— Bizalmasa? — mondotta az álarcos asszony — több érnél, a legjobb barátja.

— Mindig ostobának tartottam Károlyi Mihályt, de akinek ilyen barátai vannak, az gonosztevő.

— Emlékszem rá, hogy ostobának tartottad, — felelte az álarcos asszony — most már én is rájöttem, hogy úgy van. Mi a véleményed a mostani poli­tikájáról ?

Megint kérdez, — gondoltam magamban: — Hogy mi a véleményem a politikájáról és a személyéről, azt abban mondom meg, amit kívánok neki. Érje ugyanaz a sors, mint amit az országra hozott.

Mikor elment, utána néztem. És ettől kezdve nem felejtettem el, hogy egy álarcos asszony jár közöttünk. A többiek nem tudtak róla, hogy álarcot visel, talán ő maga se tudta.

De Károlyi mindenről értesült, amit akkornap mondtam.

Január 26.

A bűvölő rettenetes szeme, amely lenyűgözve tar­

* tóttá a várost, mintha vesztene az erejéből. A halálfához kötözött ország kiszabadítja kezét a kötélből és nagy fellélekzés rohan át a rónán.

Repülve jönnek a hírek. Székely csapatok elől meg­futottak az oláhok. Útjukban rabolnak és halálra kínozzák a magyarokat, de Kis-Sebes és Bánffy- Hunyad megint a mienk és Kolozsvárott is csoma­golnak. A magyar csapatok segítséget kértek a hadügy­minisztertől, Itt az idő, most könnyen vissza lehet szorítani a betolakodott ellenséget. Erdélyben sztrájkba lépett a magyarság. Beszüntették a munkát az összes állami hivatalnokok, a vasút, a posta, a távíró tiszt­viselőkara és velük érzőn a nagy nemzeti tüntetés­ben harminckétezer bányamunkás letette a kalapá­csot. Mi tudjuk, hogy így van! Hiába írja a pesti kormánysajtó, hogy a tüntetés a szociáldemokrácia diadala. Túl a Királyhágón nem az internacionálé harcol, de egy nemzet élniakarása.

Az oláhok helyzete veszedelmessé lett Erdélyben, katonáik szökdösnek haza. A havas földek felett, mintha az újrakezdődés szabad szele fújna és szítaná a lángot, mely felcsap az ország minden táján.

Ha a kormány most segíteni akarna!

De a kormány nem akar segíteni. Elnyomja a tüzet,elfojtja a szót, kiüti a fegyvert a magyar kezekből. Magukra hagyja Erdély magyarjait és Böhm Vilmos, a villanyszerelő hadügyminiszter lázasan irtja ki utolsó megbízható csapatainkból is a nemzeti becsület­érzetet. Mikor a budapesti vadászezred egy zászló­alja Salgótarjánra ment, a szociálista párt dicső had­seregének nevezte a zászlóaljat és útravalóul azt mondta a katonáknak: „Elmentek megvédelmezni a szenünket, a vizünket, a megélhetésünket.* Csak a szenünket, a vizünket, a megélhetésünket, — a hazát már nem kell védelmezni.

Akik a mi nevünkben szólnak és cselekesznek, nem magyarok többé. Élethalál harc folyik itt. Egy elvér­zett és egy megkímélt, túltenyésztett faj elkeseredett tusája, — újfajta országfoglalás. Röviddel ezelőtt már biztosnak látszott a vereségünk. A magyar faj el­hagyta önmagát, mert kiölték belőle a hitét. De ez a hit feltámadt. Kicsiny mécseseit asszonyok vitték be elsőknek halkan, szinte észrevétlenül az otthonokba. És ma talán már eljött az az idő, amelyben a férfiak bátrak akarnak lenni azok előtt, akik bátorságot várnak tőlük.

Január 27—31.

Nem tudni soha, hogy melyik fordulónál áll cs nem tudni, hogy közülünk kire vár. Kaszájára támaszkodva keres és nem bánja, hogy nevetünk, sírunk, hogy koldusok vagyunk vagy gazdagok, hogy üres a lelkünk és kéregét, vagy kincsekkel van tele, amelyeket még adni tudna, választ és suhint.

Ady Endre meghalt. És most már igazán mindegy neki: Ha kéj liheg, ha kín hörög. Vér csurran vagy arany csörög.

Lángszavú ébresztő lehetett volna és sírásó lett belőle. Szomorú magyar végzet volt az övé. Csukott kapuk és csukott ablakok alatt vitt el az útja, nem volt, aki hajlékot és kenyeret adjon neki és fiatalságának legszebb dalait elsodorta a szél. Sokan voltunk így, majd mindannyian, akik magyarok és művészek vagyunk. De ő nem tudott várni. Nem akart a szél­nek énekelni. Idegen kezek nyújtottak feléje aranyat akkor, mikor a magyar kezek még a kenyeret is meg­tagadták tőle. És ő sértett és türelmetlen volt és dacosan elfogadta.

Minden úton, mely a magyar írók számára a szabadba visz, ott feszül a nagy pókháló. Ady Endre is beleesett. És lassankint, — ki tudja, észrevette-e ő maga — amazoknak kezdett dalolni, nekik, akik ünnepelték és magasztalták azt, amit ők művészeté­ben : „etikai destruktivitásnak“ neveztek. Adtak tapsot, babért és aranyat és mint egy magyar Sámsont, oda­fogták a szekerük elé. Ő pedig, míg vonszolta a szeke­ret, nem vette észre, hogy hazája testén rohannak át a kerekek, nem vette észre, hogy egy idegen faj diadalíve alatt segíti behurcolni sorsunkat az októberi forradalomba.

Ébresztő lehetett volna Ady Endre és a mi fiatal nemzedékünknek a sírásója lett. Mialatt ásott, dalolt. És dalával csalta áldozatait a veremhez. Az ifjúság, amely csodálta, bódultán látta, hogy a mester, áki fiatalon levette úri süvegét a nagy paraszt, a magyar nyár előtt, egyszerre az internacionálé hazáttagadó proletárja előtt emelt süveget. És megtévesztettem utána indult. Hiszen olyan szépen dalolt. Ki hallotta volna meg, hogy olykor elszólta magát: Ebek hazája ma, nem az enyém...

És itt van a magyar Ady tragikus bűne. Életének egyik legutolsó megnyilatkozásában hiába mondta: „Ez a forradalom nem az én forradalmam...“ Késő megbánás volt! A bűn, melyet a daloló sírásó elköve­tett saját nemzedékén, ki tudja hány nemzedéket temet majd sírba, míg jóvá teszik a nemzet szeren­csétlenségét.

Mint ahogy a destrukció hazátlan tábora kisajátí­totta a maga számára az élő Adyt, úgy sajátítja ki most a halottat. A forradalom költőjének, a forradalom halottjának nevezi. A radikális párt, mint egyik meg­alapítóját és szellemi vezérét búcsúztatja el Ady Endrét. A galileisták gyászjelentést adnak ki róla, melyben vallomást tesznek, hogy az ő forradalmi ifjúságuk útján Ady lelke lobogott előttük. Eszményei­kért Ady indította őket harcba. És ünnepélyes ravatala felett, mely a Nemzeti Múzeum előcsarnokában állt, mint egykor Kossuth ravatala, galileisták tartottak őrsé­get és a szociál-kommunista Kunfi mondott búcsúztatót.

A nagy paraszt, amelyben egykor fiatalon megsüve- gelte Ady a magyar életet, messziről nézte a temetést és viszonzásul levette úri süvegét a koporsó előtt.

A magyarság idővel meg fog bocsátani a megtéve- dettnek, aki költészetünknek már-már kőbe dermedt rímeit szeszélyesen, szertelenül kiszabadította a kövek közül. Most csak a halottat süvegelte meg.

Február i—5.

jóslatok kora ez a mi időnk.

x x Ha a valóság kínná lesz az emberek életében és elviselhetetlen a jelen, a kétségbeesés akkor kap a jövendölések után és menekül a jövő felé. Egyre úijósok és iósnők bukkannak fel. Jövendöléseiket közlik az újságok, szájról-szájra adják az emberek. Elringa- tást keres az iszonyat. „Lehetséges" mondja valaki; „azt hiszem" folytatja a másik és a harmadik már azt mondja, hogy „tudom" De a meggyötörtek ezzel sem elégesznek meg. Jövendöléseik beteljesülésének határidőt szabnak és minduntalan dátumokról beszél­nek. Hol a kommunisták készülődő lázadásáról van szó, hol a nemzeti ellenforradalom kitöréséről.

Mára a vörös forradalom felkelését suttogták. Aztán este lett és semmi sem történt. — Elhalasztották.. . Most február 5-e az újabb dátum. Az emberek egy­mást biztatják: A környéken állomásozó spahik két óra alatt a városban vannak. Nincs ok aggodalomra... Mások arról tudnak, hogy 6-án vagy 9-én a mieink fogják megindítani régen készülődő rohamukat. Az utcán Pogány agent provocateurjei megszólítják a fiatalembereket: „Február 9-re gondol?" — Aztán súgva folytatják: „Ma este a Múzeum mögött talál­kozunk." Gonosz lesvetés ez, aki odamegy, azt a helyszínén azonnal letartóztatják. És míg a felszín így gyűrűzik, a mélyben amazoknál is, a mieinknél is komoly munka folyik.

Mikes János szombathelyi püspök felkeresett és egy megbízást adott. Az elmúlt napok valamelyikén Göm­bös Gyula százados is eljött, a Move harcos fiatal elnöke. Feltűnően eszes arca van. Azt hiszem, céljai elérésében olyan merész és kíméletlen tud lenni, mint egy kondottiere. íróasztalom mellett, a mély karos­székben ült és szinte még most is látom a kezét, ahogy egymásmellé rakta a cigarettaszelencémet, a pecsét­nyomót, a kis kínai bronz-szörnyet, melynek nyerges hátára támasztom írás után a toliamat. És közben sorramondotta: itt van az asszonyok szervezete, itt a katonák szervezete, itt az ifjúság szervezete. Mi ké­szen lennénk, csak a negyedik hiányzik: a politikusok, ők még mindig csak tanácskoznak és nem bírnak egységre jutni.

Az ifjúság részéről Kende István jön el többször Azok is készen vannak. Készek az Ébredő Magyarok, a székelyek és erdélyi magyarok. A vidékkel is meg­vannak a kapcsolatok. Fegyver is van és elszántság és féktelen keserűség is. Most már csak az a fontos, hogy ugyanegy pillanatban süsse el a fegyvert a sok különféle szervezkedés. Ne pufíogianak el a töltések elszigetelten, — de sortűz legyen belőlük. Az órák­nak egyszerre keli ütniök.

Feszültség van a levegőben. Károlyi táborában érzik a fojtott készülődést és Károlyi jobban fél tőle, mint a kommunisták egyre erősödő agitációjától. Az álarcos asszony beszélte: a mi lehetőségeink gyűlölete­sebbek és aggasztóbbak Károlyi előtt, mint Kun Béla munkája. Pedig a kommunisták nem válogat­nak az eszközökben. Most már egészen nyiltan lázítanak.

Itt a fővárosban sajátságos fogással éltek. Január közepétől kezdve az utcák szónokai azzal izgatták a tömegeket, hogy ne fizessenek február elsején házbért a tulajdonosoknak. Hiszen úgyis az övék minden ház! De a lakosság józan többsége megőrizte nyugalmát. Mindössze húsz külvárosi ház tagadta meg a lakbér­fizetést és a felfordulás és véle a kommunisták zen­dülése egyelőre elmaradt.

— Most elmaradt, — mondta e napokban Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke, egyik ismerősöm­nek — de azért a vörös terror elkerülhetetlen Magyar­országon! Vagy két esztendeig fog tartani. Aztán majd rendet csinálhatnak megint a régiek, akiket október­ben kergettünk el.

Mostani életünk homályos jövendöléseibe, tétovázó bizonytalanságába mint egy kard, férfiasán csörrent bele Balassagyarmat visszavételének a híre. Végre ... Ezt a kardot Huszár Aladár és Pongrácz György rántotta ki. És sok hősi halálon át bátor vasutasok, iparosok, diákok és kilenc falu népe az Ipolyon túira kergette a cseheket.

De nem sokáig tartott a reménység. Segítség ürü­gyével odafutott Pogány és meghiúsította az előnyomu­lást, melyet a csehek nem bírtak megállítani. Ami fellobban, hirtelen kialszik megint. A reménység teg­nap Fehérváron is keservesen megsebesült.

Közgyűlés volt a vármegyeházán és Károlyi Mihály testvéröccsének, gróf Károlyi Józsefnek indítványára, a közgyűlés egyhangúlag bizalmatlanságot szavazott a népkormánynak. A gyűlésen megjelent Prohászka Ottokár, Székesfehérvár megyéspüspöke, az ország keresztény lelkiismeretének egyik lángszavú kifejezője, ott voltak a nagybirtokosság képviseletében a Batthyá- nyak, Széchenyiek és a többiek, a középbirtok urai, a papság, a vármegye tisztviselőkara és egységesen tüntettek valamennyien Károlyi József javaslata mel­lett, követelve a királyság azonnali visszaállítását, a régi parlament összehívását.

Csupa jószándék, szép kalpaglengetés és buzogány- csörtetés volt ez a gyűlés azok számára, akik jelen voltak. De a destruktív uralommal vívódó ország számára szerencsétlenség lappangott benne. A tör­vénytelen hatalomhoz kapaszkodó kormány felfigyelt. Holnapra bosszút fog lihegni az egész társaság és

úgy érzem, az ellenforradalom munkája ezentúl még nehezebb lesz.

Az emberek keserűen beszélnek a fehérvári esetről, mely úgy hat, mintha szereplői bandériummal, zászló­sán, dobszóval, kürtökkel indultak volna el ellenforra­dalmat csinálni. Ha az ország még megmaradt minden vármegyéje, a törvények ellenére is titokban, egysége­sen ugyanegy napra közgyűlést hívott volna össze, egyöntetűen szavazva bizalmatlanságot a jelenlegi kormánynak, akkor nem végződhetett volna Fehér­váron se ilyen siralmasan a fellobbanás.

Szomorú termése máris mutatkozik. A dunántúli gyűlés hatása alatt, Károlyi Mihály megbízta Pogány Józsefet minden ellenforradalmi megmozdulás letöré­sével! Fejér vármegye kormánybiztosát elcsapták. A magára hagyott tisztviselői kar vagy behódol a felülkerekedett munkás- és katonatanácsnak, vagy pusztul a helyéről. Károlyi József gróf pedig, való­színűleg családi okokból, kénytelen volt a sajtó útján egy nyilatkozatot közzétenni, melyben kijelenti, hogy állásfoglalása csakis politikai természetű volt, de a leghatározottabban visszautasítja azt a hírt, mintha testvérével, Károlyi Mihállyal szemben megvetést vagy szégyent érezne. „Ellenkezőleg, — mondja a nyilatkozat — a testvéri szeretetet bennem nem tudja elhomályosítani semmiféle politikai nézeteltérés. Én tisztelem az ő meggyőződését.* Károlyi Józsefre nézve ezzel talán le is zárul a kínos ügy, de azokra nézve, akik nagy hálózattal, veszélyes munkával dol­goztak az ellenforradalom egyöntetű kirobbanásán, fájdalmas folytatása van. Újból fel kell építeni, ami összedűlt. Egy terv volt. Jásznagykunban kikiáltották volna a külön Jász-Kun köztársaságot, amely elszakad

Károlyi Köztársaságától. Ez lett volna a jeladás. A többi vármegye követte volna Jásznagykunt, magára hagyva Budapestet és megtagadva élelmezését. Az éhező város azután önszántából kergette volna el lealázó kényurait.

Ennek vége. Más utakat kell építeni. De a munka nehéz lesz, mert ellenségeink figyelnek. És a katona­tanács legutóbbi nagygyűlésén Pogány már oda­kiáltotta: „A forradalom veszélyben van! Vigyázza­nak az ellenforradalom vezetői és cinkosai, vége a forradalmi munkás- és katonatömegek jóindulatú türelmének. Türelem, amíg lehet. Gépfegyver: ami­kor kell.*

És mielőtt ezt hangosan kimondta, csendben kiadta a rendeletet, hogy a politikai nyomozóosztály kutat- tassa át a kiszemeltek lakásait.

Tegnap estefelé gróf Batthyány Lajosnénál voltam. A fehérvári esetről beszéltünk. Szomorúan rázta a fejét. Aztán testvérbátyjára terelődött a szó, gróf Andrássy Gyulára és felemlítette, hogy épp mielőtt jöttem, írt volt neki. A levelet holnap küldi ki egy megbízható emberrel Svájcba.

Erre a levélre kellett gondolnom ma reggel, mikor hírét vettem, hogy házkutatások történtek a városban. Ha kézre került volna.

Gróf Mikes Árminné telefonált, szokatlanul korai időben : — Látogatóim voltak, valószínűleg téged is felkeresnek. Jó lesz, hogy ha elkészülsz rá, mert na­gyon kíváncsiak, még a kályhába is belenéznek.

Megint hallottam a telefonban azt a sajátságos kis neszt, mely az utóbbi időben mindig belezörgött a készülékbe, ha felszólítottak. Én magam hosszú idő óta nem tudtam senkivel kapcsolást kapni. A központfelelt, de többé nem kapcsolt. Bejelentettem, levelet írtam, kijött egy szerelő, megvizsgálta. Minden rend­ben van. És mikor beszélni akartam, megint hiábavaló volt a kísérletem.

Gróf Mikes Árminné szava közben kapcsolt szét a központ Nem soká tétováztam. Előszedtem az írásai­mat, az utóbbi idők levelezését és elégettem mindent, ami célunkat, barátaimat vagy magamat kiszolgáltatott volna. Sokszor csodálkoztam, hogy egyes koroknak értékes levelezése eltűnt. Széchenyi István gróf szám­talan leveléről tudok, mely nem maradt fenn az utó­kornak. Nyoma veszett Kossuth és Görgei sok írásá­nak is ... Mialatt a hozzám intézett leveleket egymás után elégettem és a perjéjüket beledöntöttem a taka­réktűzhelybe, hogy bűnjelnek ott ne maradjon a kály­hám torkában, megértettem, miért tűnt el veszedel­mes koroknak annyi politikai levelezése. Általában Magyarország viharos múltjának sok megfoghatatlan részlete lesz világossá most előttem. Azt is megértem, miért nincs nekünk se napló-, se mémoire-irodalmunk. Négyszáz éven át osztrák spionok figyelték itt a leg­nemesebb lelkeket. És míg más országokban számtalan kéz szinte szabadon jegyezte fel a különböző korok éle­tét, minálunk legfeljebb a nagy politikai megnyilvánu­lásoknak maradt nyomuk. így volt ez régen és most még rosszabbul van, mert az osztrák kémeknél és be­súgóknál százszorta tolakodóbb és gonoszabb besúgók járnak ma közöttünk.

Mire elkészültem szomorú munkámmal, csengetést hallottam az előszoba felöl. Ebben a pillanatban eszembe jutottak ezek a feljegyzések. Hirtelen felkap­tam őket az íróasztalomról és könyvtáram könyvei mögé dugtam.

Mikes Árminná nyitott be az ajtón. Az utóbbi idők­ben mindig szomorú arcának újszerű kifejezése volt. Körülnézett a szobámban: — Voltak nálad is? — Aztán nevetni kezdett. A csínytevő gyerekek nevetése volt ez, akik örülnek, hogy nem kapták őket rajta. — Nálam semmit se találtak ... És megint nevetett. — Korán reggel jöttek katonákkal. Még az ágyban voltam. Be akartak törtetni. Kikiáltottam, hogy öltözködöm és az asztalomon egy revolver van. Közben bedobáltam egy táskába, ami eszembe jutott. A Székely Nemzeti Tanácsnak és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövet­ségének névsorait és nyomtatványait is odacsúsztattam és egy őrizetlen ajtón át egy-kettőre eltűnt a táska a szobámból. Most már jöhetett a rendőrség. Felkutat­tak mindent. Személyes motozást is folytattak, de persze semmi lényegest nem találtak.

Jókedvűen mentünk át együtt a Magyar Asszonyok Mária-utcai irodájába. Kállay Erzsébet a zöld posztó­val letakart hosszú asztalnál ült, asszonyok álltak körü­lötte. Aznap délelőtt oda futott össze jóformán min­denki, akinél ma reggel házkutatás volt. Külön kis tör­ténetet tudtak mesélni valamennyien. Batthyány La- josnénak a könyvtárát kutatták végig. Valamelyik kö­tetből kirepült egy névsor. Évekkel azelőtt lezajlott bálnak a Lady patronessei voltak rájegyezve. Nevekre vadásztak. Ezt magukkal vitték.

És az Andrássy grófnak írt levél?

Szerencsére tegnap este eljött érte a futár. Nem szerettem volna, ha a kezükbe akad ...

A nyerő játékosok hangulata terjedt szét a kis irodában. Ekkor még úgy hittük, hogy a ház­kutatások kudarcot vallottak mindenütt. Megnyu­godva mentem haza. Délután váratlanul vendégemjött. Dessewffy Emil keresett fel. Náluk is volt ház­kutatás.

Örülök, hogy szerencsésen túlestek rajta.

Igen ám, — mondotta Dessewffy és monokliját kivette a szeméből, aztán megint hirtelen visszatette. — De azért egy kis baj mégis történt. Semmi kompro­mittálót nem találtak a nyomozók. Csak egy levelet vit­tek el, — a magáét.

Egy pillanatig nem tudtam miféle levélről van szó. Aztán eszembe jutott. Az asszonyok memorandumával kapcsolatban írtam volt gróf Dessewffynek, mikoriban lelöktek a villamosról és betegen feküdtem. Egész kese­rűségem beleömlött akkor abba a levélbe. írtam benne a királyságról, a koronáról. Bírálatot mondtam emberek és események felett és felvonultattam jellemezve őket: Károlyit, Jászit, Hock Jánost, Kunfit, Pogányt és a bol­sevista világuralomért harcoló egész budapesti szociál­demokráciát. Visszagondolásomban eszembe jutott, hogy mikor annak idején elküldtem a levelet, világosan éreztem, ha avatatlan kezekbe kerülne, bosszú járna ki érte. Dessewffy Emil jobban sajnálta a dolgot, mint én magam.

Ne bánja, — mondottam — legalább megtudják, hogyan vélekedtem róluk.

Február 9.

Hamarább történt, mintsem gondoltam.

Levelem a rendőri nyomozó osztályról a szo­cialista párttitkárság kezébe került és eljutott Pogány Józsefhez. Biztos értesülést kaptam. Ma délután fel­keresett valaki. Megkért, ne említsem a nevét soha és figyelmeztetett: legyek óvatos, szemmel tartanak, ki­hallgatják a telefonomat.

A városban egyre új házkutatásokat rendelnek el. Sokakat letartóztatnak. Másokkal együtt elfogták az Ébredő Magyarok egyik vezérét, a hadügyminisztérium néhány emberét, az ország területi épségének védel­mére alakult titkos karhatalmak szervezőit és elfogták Sztankay Béláné Ivády Antóniát, az ellenforradalom egyik legbátrabb asszonyát.

A kő, amelyet a fehérvári megyegyűlés elvetett, egyre szélesebb gyűrűket ver. Nem annak szánták, ami lett, de a hazafias megyegyűlés kürtszava öntudat­lanul csakugyan riadót fújt a kormány számára. Fel­nyitotta a szemét. Figyelmét a fővárosi nemzeti szer­vezkedésére és az ellenforradalom várára, a Dunán­túlra és egyik legbátrabb vezérére, gróf Mikes Jánosra terelte. A kormány azzal az ürüggyel, hogy Mikes a szombathelyi püspökség vagyonát ellenforradalmi cé­lokra pocsékolja, suttyomban vizsgálatot indított ellene. Közöltem vele, amit megtudtam, kértem, ne mozdul­jon el egyházmegyéjéből, mert Budapesten esetleg elfogják.

— Ne aggódjék miattam, nem hagyom én magamat elfogatni.

Elszánt volt és nyugodt.

Egy hazafias szerzetes, Bangha Béla jezsuita atya ellen is új életre kapott ekkor a destrukció gyűlölete, mely őt már az októberi forradalom idején halálra ítélte. Mindig emlékezni fogok első talákozásunkra. Nem régen történt, egy fontos küldetésben mentem hozzá. Lucskos, szürke januári nap volt. Esteledett és Bangha az Apostol-nyomda épületében, fenn, harmad­emeleti kis szobájában fogadott. Az alacsony mennye­zet alatt, hosszú, fekete reverendájában feltűnően ma­gasnak és soványnak látszott. Ezüsttel kevert sötét haja alatt okos és erős volt a homloka, rövidre szabott asz­kéta-arcából tiszta, éles szeme fürkészően nézett rám.

Az országrombolók táborában kevés embert gyűlöl­nek jobban, mint őt: a keresztény magyar sajtó meg­teremtésén nála céltudatosabban és szívósabban nem dolgozott senki sem. A sajtó, mely valamikor Magyar­országon Kossuth Lajos és Deák Ferenc nemes szelle­mének hordozója volt, az utolsó harminc év alatt jó­formán teljesen az idegen faj destruktív kezébe került. Bangha látta ennek a faji monopóliumnak rettentő ve­szélyeit. Vagy egy évtized előtt felhívta rá a dúsgazdag magyar főpapság és főnemesség figyelmét és javasolta, hogy vagyonuk tíz százalékát áldozzák fel a keresztény magyar sajtó megteremtésére. Ha akkor meghallgatták volna őt, Károlyi tábora a sajtója útján félrevezetett tömegeket sohasem tudta volna az ország érdekei és a nemzeti eszme ellen forradalmasítani.

Bangha nem tartozik azok közé, akik hamar elcsüg­gednek. Lángoló szóval, konok erővel fordult a meg nem értőktől a nagy közönséghez és közadakozásból müliókat gyűjtött össze eszméje megvalósítására. Ekkor derült ki, hogy mennyire gúzsba vagyunk kötve. Hiába állt készen a nagy keresztény sajtóalap, a titkos sajtó­monopólium már egy esztendeje akadályozza, hogy a hatalmas tőke csak egyetlen nemzeti irányú lapot is megindíthasson. És most már ezzel sem elégszik meg. Kiadta a jelszót: „El kell kobozni a tőkét, ártalmat­lanná kell tenni a csuháss . .

Azt mondják, Bangha tegnap óta eltűnt. Folyik a hajsza a papság és az értelmiség ellen. A szociáldemo­krácia lázas gyűlölettel bomlasztja mindazt, amit ma-gyár nemzedékek építettek. Miután az egyetem új kor­mánybiztosa, a szabadkőműves Jászi Oszkár eicsapta a dékánokat, a rektort és az autonómiájától megfosztott egyetemre rákényszerítette saját faja szellemét, Kunfi ugyanezt teszi a közép- és népiskolákban. A vallás­oktatást eltörli, a hazaszeretetei száműzi az iskolákból, a nemzeti himnuszt tilos tanítani. Történetünk iskolai könyveiből pedig a kommunista érzelmű Lukács György és Balázs Béla, a közoktatásügyi miniszter út­mutatása mellett, kitörli mindazt, amire múltjában a magyar nemzet eddig büszke volt. És míg ők ezt cselek­szik, Városi, Budapest szabadkőműves közoktatásügyi tanácsnoka, körlevelet intéz az iskolák oktató személy­zetéhez r „aki az új idők szellemébe nem tud, vagy nem akar beleilleszkedni, annak le kell vonni a következte­tést és félre kell állania."

Hirtelen megy. Az utolsó napok eseményei dühös sietségre ösztönözték a hatalom törvénytelen bitorlóit. Minden eszközzel biztosítani akarják maguknak a jövőt.

Az élet még nehezebb lett. Egyre többen menekül­nek külföldre.

A gazdag zsidóság régen kivitte kincseit és biztos­ságba helyezte magát. Mulatságos és jellemző, hogy Károlyi Mihályné gyöngyei is kivándoroltak, ő maga is utánuk akart menni, Polányi-Pollák Laura nevezetű radikális agitátornő útlevelével. Sőt KárolyiMihályról is többször híre járt, hogy a békekötés érdekében .. . nyugalmasabb tájakra készülődik. Az antant-hatalmak azonban tudtára adták, hogy nem kívánnak vele érint­kezni.

Inog itt az aláaknázott föld, — biztosabb másutt. Január folyamán eltűntek egyes ismerőseim, akikről később hallottam, hogy Becsben, Ausztriában, Svájc-bán húzódtak meg. Andrássy Gyula feleségével Sváicba ment. Sigrayék is kimentek. Egy esős januári napon elbúcsúztak tőlem Széchenyi László és felesége is. Ebben a búcsúban éreztem a sorsot, amely elől elmen­nek és amely velem marad. Nehéz volt a szívem, gróf Széchenyi Lászlóné Vanderbilt Gladys évek óta leg­kedvesebb barátnőim egyike és a város temérdek lako­sával nélküle üresebb lesz számomra. „Mindent meg fogunk tenni odakinn Magyarország érdekében. . mondotta vígasztalban. Tudtam, hogy így lesz, mert idegen származása dacára is, nehéz óráinkban, nem egyszer magyarabban érzett velünk, mint sok magyar társnője.

Isten áldja Gladys . . . talákozunk-e még valaha?

Az Andrássy-út végén kiszálltam a kocsijukból. Az utcán búcsúztunk el. Eső ömlött a lucskos aszfaltra és egyszerre úgy éreztem, mintha hideg fénylő drótszálak fognának körül, melyek között rab maradok, míg az ő kocsijuk feketén, nedvesen belenyargalt a drótok közé, átszakította őket és eltűnt a szemem elől.

Sokan, mások is, elmentek azóta és ma értesültem, hogy a székesfehérvári megyegyűlés vezérszónoka, Ká­rolyi József gróf is külföldre utazott.

Elmentek . ..

Kinéztem az ablakon. Nagy hópelyhek hullottak szüntelenül. Túl ezeken a pelyheken is hull puhán, végtelenül a hó; mérföldeken át hull és betemeti az utakat, melyek boldogabb tájak felé visznek.

A távol vágya hozzáért a lelkemhez. Utak, szabad utak, szépségek, zenék, nyugalmas éjtszakák, meleg szobák . .. Csak egy pillanatig tartott. Leráztam ma­gamról. A Duna túlsó partjára kellett mennem. Egy sötét házban, lefüggönyözött ablakok mögött, fűtetlenlakásban asszonyok vártak resm, akiknek beszélni fogok.

Útnak eredtem. És mögöttem jött, egy lépésnyire mögöttem az új törvény. Mától kezdve tizenöt évi fegyház jár annak, aki a köztársasági államforma meg­változtatására törekszik. A lázadás felbujtóit és vezetőit életfogytiglan tartó fegyházzal büntetik. De jutalom és büntetlenség jár annak, aki a hatóságot idejekorán nyomra vezeti. ..

Fehér förgeteg nyargalt a Duna jeges medre felett. Még mindig mentem. Hosszú volt az út... a törvény pedig követett és nem ért el.

Február 10.

/Cásen tesen kinyílt a szobám ajtaja. A kis német szobaleány ijedten dugta be a fejét.

Itt vannak már megint. Hiába küldtem őket, nem akarnak elmenni . . .

így van ez most mindig! Felugrottam az íróaszta­lomtól és átrohantam a hideg szalonon. Az előszobában nem égett a lámpa. A félhomályban két katona és egy polgári ember rémlett az ajtónál.

Kit keresnek? Engem? A lakáshivataltól? De hiszen annyiszor megnézték már a lakásunkat.

Az emberek nem akartak elmenni. Anyám szeren­csére a garderob-ban volt és nem találkozott velük, ahogy végigvezettem őket a lakáson. Futólagos tekin­tettel néztek szét. Mikor a szobámba értünk, a polgári ruhás elővette a jegyzőkönyvét és belehajlott az író­asztali lámpa fényébe. Egy darabig keresgélt a könyvé­ben, aztán hirtelen fürkészően nézett rám:

— Ez az ön szobája ?

— Igen.

A rendőrségtől vagyunk. Itt kutatást fogunk tartam.

Kellemetlen kis rezzenést éreztem a gyomrom táján. — Miféle jogcímen? — De aztán mást gondoltam. Eszembe jutott az elrejtett ezüst. Legokosabb lesz, ha nem ellenkezem. — Különben, ha úgy tetszik, — mon­dottam és odaadtam neki a kulcsaimat. Egyik emerre, a másik amarra ténfergett. Háromfelé néztem egyszerre, néztem a kezüket és a zsebük irányát. Közben hihetet­len gyorsasággal jutott eszembe mindaz, amit elfelej­tettem elégetni. Lélekzetvesztő szorongásban eszembe jutottak a feljegyzéseim is, a könyvek mögött. Ha rájuk akadnának ? Olyan erősen kellett erre gondolnom, hogy félni kezdtem, meglátják az arcomon. Ha odavezetné őket a gondolatom ? . . . Az egyik katona a kályha­lyukba nézett. Közben világosan láttam, hogy a másik cigarettákat szed ki egy kis dobozból és a zsebébe tömi. A civil leült az íróasztalomhoz és kihúzta a fiókját.

Van tudomása az ellenforradalom szervezkedé­séről ?

Igen, — feleltem — a „Népszaváéból érte­sültem.

Az ember buta, kerek szemmel rám bámészkodott. Egyszerre veszedelmesen jó kedvem lett. Follélekzot- tem és örömömben valami szívességet szerettem volna nekik tenni, amiért olyan hasznosan felületesek. Talán odaadhatnám a cigarettáimat, vagy más egyebet ? . .. Bolondság lenne. Rendbe szedtem az arcom kifejezé­sét. Megint nyugodtnak látszottam.

Egy csomó levél hevert az asztalomon; az ember egyiket a másik után a kezébe vette. Aztán egy kis könyvet kezdett fölforgatni. Tegnap Anyám lapozottbenne. Albach: „Heilige Ankiánge . . Hirtelen irtó- zat fogott el. Goromba szerettem volna lenni, hogy így hozzá mer nyúlni egy idegen ember az én dolgaimhoz, és lefogdossa róluk kedves kezeknek az érintését. Be­jönnek, felnyitják a szekrényeket, turkálnak, kotorász­nak és mindez azért történik itt, Magyarországon a népszabadsag aranykorában, mert — magyar vagyok.

Mikor a három ember hiábavaló kutatása után el­ment, végtelenül fáradt voltam. Kinyitottam az ablakot és nyitva hagytam egész este.

Február 11.

A/far sokan voltak a teremben, mikor odaértem.

Az Országos Katolikus Nőszövetség közgyűlé­sét tartotta ma és előzőleg felszólított, beszél­jek az egybegyűlteknek. Gróf Károlyi Gyuláné, Ká­rolyi Mihály mostohaanyja ült az elnöki székben.Csa- ládjának számos tagja megjelent. Károlyi Mihály egyet­len édestestvére, Pappenheim Siegfriedné is ott volt. Egy asztalnál gyorsíró jegyzett.

Az elnöki megnyitó után kerültem sorra. Szervezet­lenségünkről beszéltem. A másik tábor szervezett volt. így történhetett meg, hogy mialatt mi, mint az alva­járók tántorogtunk, a bűnös és felesleges forradalom elfűrészelte országunk pilléreii. ..

Mialatt beszéltem, idegen férfiak tolakodtak be az ajtón, aztán eltűntek megint. Talán detektívek voltak? Károlyi Mihály testvérére tévedt a szemem. Oldalt nézett felfelé, egy falon függő kis képre és közben ide­gesen harapdálta a szájaszélét.

— A széttépett, a megcsúfolt, a csüggedt hazában mi asszonyok vagyunk a hit, — mondottam ekkor. — Magam csak egy bolyongó láng vagyok, vigyenek enneka lángnak a tüzéből, hordják szét a sötétben, világítsa­nak be vele az otthonokba, hogy derengésénél átvir­rasszuk az éjtszakát, míg újra magyar és keresztény lesz a reggel. Mert, Istenemre, eljön még a mi regge­lünk ...

Voltak, akik sírtak, voltak, akik tapsoltak. Károlyi Gyuláné szeme könnyes volt, mikor felnézett rám. Pappenheim Siegfriedné beszédem utolsó szavánál fel­állt és hirtelen eltávozott.

Az asszonyok körülfogtak.

Burkoltabban kellene dolgoznunk, — mondotta egy hölgy.

Dolgozzék mindenki úgy, ahogy jónak látja. Csak dolgozzék. Ha pedig baj származnék belőle, tolja­nak rám mindent. Vállalom.

Valaki a fülemhez hajolt: — Veszedelmet hozasz a fejedre. A mai beszédedért bosszút állnak rajtad.

— Azoknak nem szabad félteniük magukat, akik a rohamot vezetik, mert akkor meginognak a következő sorok és hiába minden ...

Február 12—13.

A lmomban éjjel is gondolatok vergődnek a hom- lököm mögött. Onnan tudom, hogy így van, mert ha időnként felriadok, terveket, egyre új terveket találok készen a fejemben. Honnan kerülnek elő? Miért nem hagynak nyugodni soha.

Hogy változik mostanában az emberek lelke. Októ­ber végén kábult lázadás volt a lelkem. Novemberben sötét kétségbeesés. Decemberben valami,ami a remény­séghez hasonlít. Aztán jött a szavak ideje, beszédeket mondtam, széthordtam sajátmagam tüzét. Akkoriban cselekvés volt a szó. Most szűkek lettek számomra aszavak határai. Tenni kellene, hamar, egységesen, mert ha mi nem teszünk, majd tesznek ők. És a magyar poli­tikusok még mindig üléseznek, tanácskoznak, a párt­jaikra és sajátmagukra gondolnak. Az egységet pedig még ebben a rettentő viharban se képesek megteremteni. Hát nem érzik, hogy mit vétkeztek a múltban a nemzet ellen? Nem érzik, hogy jóvá kellene tenniük valamit?

Bethlen István és barátainak tervét, a nagy nemzeti egyesülés gondolatát sok szenvedő tanácskozás után hajótörés érte. Az egységes zászlóbontás helyett a te­mérdek kicsi lobogó mellé egy új lobogó fog kerülni és mindössze annyi történik, hogy Bethlen István tá­bora elszigetelten még egy pártot alakít.

A nemzet három színéből apró zászlócskákat szab­dal magának a magyarság, míg véle szemben az inter­nacionalisták egyetlen, vérbe mártott zászlót húznak fel az árbocra és köröskörül a határhegyekről egy­séges zászlókkal ömlenek be a rónára csehek, oláhok, szerbek.

A vigasztalan nagy magyar széttagoltságban, be­csületükre legyen mondva, az asszonyok nemcsak a fővárosban, de a vidéken is megteremtették a kapcsola­tokat. Pedig a posta nem szállítja felhívásainkat. Kéz­ben viszik bátor asszonyok, derék vasutasok és moz­donyvezetők. És a felhívások lelkét viszi Kiss Károly, a szövetség titkára és egy hazáját szerető fiatal újságíró: Hegedűs István, fagyban, hidegben járva az ország­utakat. Elrejtett falvakban, terrorizált városokban már száz és százezer magyar otthonban ég a kis láng, ame­lyet felgyújtottunk . ..

És ez az, ami ingerli és nyugtalanítja a hatalom bi­torlóit. A nagy keleties szem, amely ránk nem tudotthatni lenyügözésével soha, gonoszul figyel most. Kö­vet a tekintete, amerre járunk, leskelődik, zaklat es fenyeget.

A múltkor, mialatt Sombory Lajosné lakásában összegyűltünk, fegyveres katonák szállták meg a ház lépcsőjét, őrszemet állítottak az előszobaajtó elé és végül házkutatást rendeztek.

Idehaza minálunk is mindegyre becsengetnek furcsa emberek. Tegnap két katona akart bejönni. A szoba­leány, akinek megtiltottam, hogy ezentúl bárki előtt is ajtót nyisson, belülről kérdezte meg, mit akarnak? Az emberek tudakolták, hogy úgy-e iroda van itt és kér­dezték, van-e telefon ? A leány az ajtón át kiabált ki:

Ez nem iroda, hanem Tormay Béláné Öméltósága lakása.

Nincs többé méltósága, — rivalltak rá az embe­rek ... A leány otthagyta őket. Aztán még sokáig csen­gettek és dörömböltek a bezárt ajtón.

Ma reggel, mikor elindultam, hogy Anyámnak jó reggelt köszöntsek, egyenruhában egy fiatal zsidó állt a szobám ajtaja előtt. Azóta se derült ki, hogyan került a lakásba. — Mit akar ? — A lakásrekvirálás miatt jöt­tem. — Ebben a pillanatban elvesztettem nyugalma­mat : — Elég volt, takarodjék innen! — Meghök- kenve nézett rám és dadogni kezdett.

Nincs nap, hogy ide ne tolakodnának. Csak az otthonunk maradt meg. Azt hagyják békében.

Hirtelen összekapta szétteregetett Írásait és odébb állt. Homályosan olyasmit éreztem, hogy ez a kidobott ember kellemetlenséget fog csinálni. Bementem az Anyámhoz és elmondtam neki, ami történt. Nevetni kezdett: — Én is kidobtam a múltkor egyet. Ez a meg­állapítás arra az elhatározásra vitt, hogy elmegyek sze­mélyesen a lakáshivatalba és ha lehet, valaminő men­tesítést szerzek az otthonunk számára.

Nagy vergődéssel kapaszkodtam fel egy villamosra. Most már a Parlamentben, a főrendiház helyiségeiben ütött tanyát a szociáldemokrata Garbai fennhatósága alatt működő lakáshivatal.

Az Országház szép márványlépcsője feltűnően pisz­kos volt. Falait bemázolták színes ceruzákkal, vörös firkálások látszottak az oszlopokon: Éljen a köztársa­ság! Éljen a szociáldemokrácia! Minden hivataluk ilyen. A középületek szédületes sebességgel merülnek bele a piszokba. Nem jártam ott, de olyanok mondták, akik látták, hogy a királyi vár: az úgynevezett nemzeti palota oly söpretlen és ronda, mint egy balkáni pálya­udvar. Mária Terézia selymes kis termeiben cigaretta­végek és kolbászbőrök hevernek szanaszét a földön. A szép régi kályhákat majd szétveti a beiéjük tömött szén, füstös körülöttük a fal, tintapecsétesek a régi mű­vészi asztalok, amelyeknél ingujjban ülnek a közigaz­gatás új emberei.

Egy darabig tétovázva álltam az Országház össze­köpködött folyosóján. Mellettem emberek rohantak el, de felvilágosítást senki sem tudott adni. Találomra be­kopogtattam egy ajtón. Rendetlen hivatalos helyiségbe léptem. Bolyhos fejű, hosszú ember görnyedt az író­asztalnál. Egy pohos állt mellette, mások is voltak ott. Guttur^ális hangok hallatszottak. Odébb küldtek. A kö­vetkező szobába jutottam. Ott is bolyhos fejűek ültek. Kellemetlen hangon szóltak rám és küldtek tovább. Folyosók, irodák, előszobák, hivatalok és újra irodák, és mindenütt ugyanazok az arcok, mintha megismét­lődtek volna.

Megint mentem, közben lassú szorongás szállt meg.Sajátságos egyedüllét érzete fogott el, kínzó, végtelen magányban voltam, a sok idegen között. Csak most tudtam meg ... csak most éreztem át igazán, rm tör­tént a magyar hivatalokban. Szorongásom minden át­menet nélkül félelemmé vált. Ekkor már szinte futva haladtam odébb, de nem tudtam kijutni ez újfajta tisztviselők közül, ők voltak mögöttem is, előttem is és én olyasmit kezdtem érezni, mintha hazajáró lélek lennék az ősi házban, amelybe már beköltözködött az új tulajdonos ... A gondolataim mintha szédültek volna. Aztán ez is elmúlt. Szavakat mondtam, hangtala­nul beszélni kezdtem magamban: Korán van, még nem, hiszen még nem haltunk meg, csak ők tesznek úgy, hogy elfoglalhassák az örökséget. Láthatatlan kéz szo­rította össze a torkomat és kibotlottam a folyosóra. Lépcső nyílt előttem, nyargalva szaladtam lefelé. Egy pár lamenti szolga állt a fordulónál. Ez a szolga ma­gyar volt. Az egyetlen magyar, akivel eddig talál­koztam.

Merre van a gazdasági hivatal? — Egy barátom volt abban a hivatalban. Oda akartam jutni.

A szolga meglepetten nézett rám, sajátságos kifeje­zése lehetett az arcomnak. — Igen ? Arra . .. Köszö­nöm, — mondottam és rohantam tovább.

Előszobán mentem keresztül. Azután barátok vol­tak körültem. — Mi történt magával? — kérdezte Szabó Ödön. — Olyan sápadt, mint a halál.

Eltévedtem a sok új hivatal közt. Egyik szobából a másikba küldtek és ugyanazok az arcok néztek rám mindenütt. Tele van velük a régi főrendiház valahány szobáia. Ellepték a parlament egész épületét. A mieink már sehol sincsenek. Úristen, hát már mindenütt csak ők vannak?— Mindenütt... — hangzott a felelet — tompán, szomorúan. És nékem ellenállhatatlanul a két kezembe kellett temetnem az arcomat és sírnom kellett keser­vesen.

Február 14.

Családi ünnepünk van ma. Mióta emlékszem, ezen a napon mindig összejöttünk, ahányan voltunk, nagyanyám születésnapjára. Régen nincsen többé köztünk, de az emléke azért most is összehív. Gyerekkoromban tombola és croquenbouche-torta volt nagymamánál ezen a napon. Cserép-jácintot tettek a karom hallásába és verset kellett mondanom. Az ara­nyozott falüszterekben temérdek gyertya égett és min­den tele volt virággal. Most nincs virág és nem ég gyertya nagyanyám kis kápolnájában az álgyesti he­gyen A hegy alatt pedig lenn az ő kertjében kifosztot- tan, üresen áll hajdani háza és küszöbéhez a téli úton csak oláh rablók bocskoros nyoma vezet.

Évek múltak, mióta ő elment, a fiatalabbak közül is sokan utána mentek és újak jöttek, gyerekek, akik nem is ismerték, de azért ünnep nekik is a napja. így élnek tovább még a földön is az áldott emlékű, eltávozott asszonyok . . .

Ez évben más ünnep ez, mint hajdan. Tombolák és torták nincsenek többé. És a kicsi fiú a croquenbouche helyett a fehér kenyérre néz a mi régi, falánk gyerek­tekintetünkkel : „torta-kenyér", — mondja és mosolyog Ide lutottunk a búzatermő róna országában . . . Tortá­nak hívják a városi gyerekek a fehér kenyeret.A/Tegszámlálhatatlan szál húzódik át a történásc- ken. Némelyik simán, láthatóan fut a felszínen* némelyik eltűnik, kászálódik, csomók kötődnek rá. A csomókat kibontani nem lehet, mert sötétség van felettünk. Az élet pedig halad és kérdései felelet nélkül maradnak. Aztán sok idő múlva váratlanul feloldódik egy-egy csomó, az ember visszanéz a szál messze ere­detére és világos és egyszerű lesz, ami olykor hónapo­kon át érthetetlen és kusza volt.

így történt most is. Gróf Haller Györgynénél talál­koztam József' főherceggel és Auguszta főherceg­asszonnyal. Magányosan jöttek, szárnysegéd, udvar­hölgy nem kísérte őket. Változnak az idők, de ők Ret­ten, akik megosztották velünk háborús napjainkat, akik jóban, rosszban mindig velünk voltak, nem változnak.

Udvartartásuk nincs többé. A hajlongok eltűntek. Régi cselédségük ellenük fordult s gyűlésekre jár és megesik, hogy nincs, aki asztaluknál a tányért váltsa. Palotájukban megfizetett kémek környezik őket, abla­kaik alatt vörös katonák ólálkodnak. Sohase tudják este, mit hoz a reggel számukra, mégis itt maradnak — szerencsétlen országunkban és egyszerűen, nemesen megosztják velünk a veszedelmes sorsot.

A főherceg kétségbeesetten dolgozik hazánk érde­kében. Az utóbbi napokban sokat hallottam róla és most egyszerre kibomlott a csomó is a szálon, melyet november másodikán kötöttek rá az események. Vilá­gos lett, amiben sohasem kételkedtem, hogy a főher­ceg a tragikus novemberi napon, mikor a Nemzeti Tanácsnak felesküdött, megtévesztetten hazájáért hozta meg életének ezt a legnagyobb áldozatát.Az esküt megelőzőleg Károlyi Mihály, Jászi Oszkár és Kunfi kíséretében ment volt fel a főherceghez és kísérői jelenlétében becsületszóra fogadta, hogy ha a főherceg felesküszik a Nemzeti Tanácsra, az eskü fejé­ben kezébe teszi le a magyar haderők főparancsnoksá­gát. A novemberi napokban az léte volna az egyetlen út a nemzet megmentésére: a fegyveres hatalom József főherceg kezében! A főherceg feláldozta magát és le­tette az esküt. De azok, akik hazudtak, mint ahogy még emberek nem hazudtak a földön és megcsalták a nem­zetet antant-barátságuk meséjével, megcsalták a ki­rályt hűségnyilatkozataikkal, megcsalták a hadsereget és a népet a jó béke ígéretével, — megcsalták József főherceget is. Jóformán ugyanakkor, amikor az esküt a Városházán átvették tőle, az Orszáház-téren Linder szavával szétkergették azt a hasereget, amelyet oda­ígértek neki.

Hazugság minden ... De a hazugság olyan híd, amely nem támaszkodik partokra és mindig leszakad.

Február 16 —18.

A/fa megint eljött hozzám az, aki már egyszer az ólálkodó veszedelmekre figyelmeztetett. Óvato­san nyitott be az ajtón és beszédközben is többször körülnézett.

— Vigyázzon, — modotta halkított hangon. — Vonuljon vissza mindentől, hagyja abba a szervezke­dést, mert nagyon rossz szemmel nézik. Kár lenne ma­gáért. Szeretem a könyveit. Még szép dolgokat írhatna. És nem fog írni, ha így folytatja. Sokan vagyunk, akik a két kezünkkel kaparnék ki még a föld alól is. Pedigoda juttatják. Pogány József azt mondta: „Majd ellát­juk mi a Tormay Cécile dolgát."

Megköszöntem az intelmet és tudtam, hogy — nem fogom követni. A végzet akkor méri ki az emberi sorso­kat, mikor a hazaszeretetet a lelkűkbe teszi. Mentői többet ad belőle, annál súlyosabb a sors, amelyet kimér.

Estefelé sajátságos telefonbeszélgetést hallottam a szobámból. A házvezetőnő telefonált a vőlegényének, akiről többször említette előttem hogy soffőr. A csinos fiatal személy január folyamán túlzott bérigények miatt elhagyta házunkat. Aztán rövid idő múlva megint kérte, hogy egészen jelentéktelen béremeléssel vennők vissza. Akkoriban nem lepett ez meg. Mialatt akarat­lanul fültanuja voltam telefonbeszédjének, eszembe ötlött: vájjon miért jött vissza a házunkhoz? Odakint- ről behallatszott a hangja:

— Halló, halló, maga az? Hát visszajöttek? Nem volt baja a gépnek? Igen, Kiskunhalason is . . . sok fegyvert koboztak el, gépfegyvereket is? És elfogták őket? Tisztek voltak?

Megriadva hallgattam. Az ellenforradalom egyik vidéki fegyverraktárára tették rá a kezüket? Vaj jón érintetlen-e még a többi ? Csak azután gondoltam saját magunkra. Ki ennek a nőnek a vőlegénye? Kinek a soffőrje? Bizalmatlanságot éreztem. De ekkor már nem jártak olyan idők, hogy az ember a személyzetéből va­lakit elküldhetett, akinek nem volt kedve elmenni. Eszembe jutottak levelek, amelyeket véle küldtem a postára és sohase érkeztek meg. Arra is visszaemlékez­tem, hogy ha vendégek jöttek hozzám, véletlenül át­ment az előszobán. Véletlen lett volna ? Vigyázni fogok, gondoltam magamban . . . Ahogy felpillantottam, az ajtóban állt. Egy levelet tartott a kezében. — Nagyonbizalmas* mondotta és furcsán nézett rám. Csak a saját kezébe akarta adni az ember* aki hozta.

Bizonyosan valami koldulás lesz ... De láttam a szemén* hogy nem hiszi. Meghívó volt a boríték­ban. Holnap délután megalakul végre Bethlen István pártja.

Február 19.

verte utcákon. A házak rongyos ereszéből itt- ott vízesések zuhogtak a nyakunkba. Vay Gábor- né jött mellettem. Ritoók Emma és Vera testvérem előttünk nyargaltak. Az Andrássy-út felé tartottunk. Régen nem jártam ezen a tájon. A boltok kirakata üres volt. A házak falára ázott vörös cédulák tapadtak: „Holnap délután legyen mindenki az utcán."

— Ez azt jelenti* hogy mi ne legyünk ott* — mon­dottam* mikor az Operával szemben kiértünk Budapest legszebb utcájára. Faburkolatában nagy gödrök mé- lyedtek* a gödrökben arasznyi víztócsák álltak. Éjje­lenként az önérzetes proletárok ebből a burkolatból visznek maguknak gyujtófát.

Sivár és ocsmány minden* ami látszik és azontúl is szomorú az egész ország képe. Pozsonyt annektálták a csehek és a lakosság elkeseredett tiltakozó népgyűlésé­ből vérfürdőt csináltak. Egy kis fiú felmászott egy lámpára és ki akarta tűzni a magyar lobogót. A cseh katonák* mintha verébre céloztak volna* lelőtték. A kis papírzászló lehullott a holt fiúcskával a magyar Po­zsony földjére. Az elkeseredett tömeg puszta kézzel rohanta meg a katonákat* akik erősítést kaptak és utcáról-utcára hajtóvadászatot kezdtek a magyarokra. Mikor pedig Barecca ezredes, a megszálló csehek olaszparancsnoka a kaszárnyába akarta visszavezényelni a vérengző országrablókat, puskatussal beverték az ő fejét is. És ahogy a csehek garázdálkodnak a Felvidé­ken, úgy garázdálkodnak a szerbek lenn délen és mind­nél kegyetlenebbül az oláhok Erdély földjén. Nyílt utcán botoznak meg magyar úriasszonyokat, papokat és aggastyánokat. Akasztatnak, kínoznak, felvágják a magyarok hátát, sót tömnek a sebbe, aztán összevarr­ják a vérző húst és úgy hajtják korbáccsal világgá a sze­rencsétleneket. Az önkéntes székely és erdélyi magyar zászlóaljak pedig hiába kérnek támogatást a kormány­tól véreik megmentésére. Böhm Vilmos és Pogány József nem adnak. Károlyi pacifizmusról szónokol. Kun Béla meg osztályharcot proklamál a budapesti kaszárnyákban.

Dinamit van a föld alatt. Tompa robbanások hallat­szanak nap-nap után. Ebben a feszült, viharterhes leve­gőben mondotta el ma előttünk gróf Bethlen István pártja toborzó beszédét. Mindössze százan lehettünk. Szilassy Aladár elnökölt és okos, bátor szavával meg­világította a ma képét. Utána Bethlen István állt fel. Emlékezetemben egész mondatok csengenek tovább.

„ ... Ügy látom Magyarország mai helyzetét, — mint ahogy a római író látta Pompejit utolsó óráiban, amikor tüzes láva borította el a polgárok évszázados munkáját... Ezer éven keresztül sok katasztrófát élt át nemzetünk, de talán soha súlyosabbat, mint éppen a mai. .. Elérkezett az ideje annak, hogy a gyűlölet szava helyett a szemtetet hintsük a nép leikébe . .. Gyűlöletből megélhet egy kormány, de a nemzet csak szeretetből élhet. És mi egyéb a szeretet, mint a nem­zeti érzés. Ha ezt az érzést a magyarban nem ingatták volna meg, máskép állna a nemzet az egész világelőtt ... A Nemzeti Egyesülés pártja a polgári pártok - kai együtt kívánja a nemzetet kivezetni abbói az út­vesztőből, amelybe szerencsetlensege folytán bele­került! ..

Éljenzes hangzott. Aztán rám került a sör: „Nem az új jogok, hanem a regi megszentelt kötelességek hív­nak minket asszonyokat a politika mezőire. Nem is po­litika az többe, hanem országmentes. Ahol azelőtt eleg volt egy akarat, ott ma kettőre van szükseg. Odateszi hát a magyar asszony az ő magyar akaratát a magyar ferfi magyar akarata melle ...“

A gyűles folyamán többen eszrevettük, hogy az egyik gyorsíró sajátságosán mosolyog. Ez a fiatalember alig­hanem izraelita volt es miután az utolsó szót leírta, fel- jegyzeseivel együtt eltűnt. Csajthay Ferenc, a „Buda­pesti Hirlap“ hazafias főszerkesztője vállalta, hogy megkeresi őt, de mire ráakadt, a gyorsíró már minden korrektúra nelkül kiszolgáltatta a kőnyomatosnak az ütés lefolyását.

ök mindenütt ott vannak es mi meg mindig nem tanultunk.

Február 20—22.

T_Ta az ember utána pillant a napoknak, egybe­olvadva látszanak, mmt a sorban járó távolodó emberek. Pedig egyenkint külön-külön mentek el előttünk es mindegyiknek megvolt a maga arca. Re­gen mosolyogtak a napok es valami szepet es fiatalt mondtak... Most más lett minden. Námelyik nap erősen, kemenyen ránk mered, námelyik felrefordul, de azert erezni, hogy gonosz kifejezese van az arcának, nómelyik pedig fenyegetően akkor is visszanáz, mikor odebb ment.Ilyen napok ezek a mostaniak. Mikor elmúltak, még mindig visszanéznek és olyasmit mormognak, hogy ennél is rosszabb, ami mögöttük jön. De az ember nem akarja hinni; józan esze vitatkozik a jövendölésekkel, mert szinte nem bírja többé elviselni a sötétségeket. Az útvesztőknek is van végük és ha nincs, összetépjük bozótos sövényüket, átgázolunk rajtuk, véresen, meg­sebezve, akárhogyan, csakhogy a szabadba jussunk.

A tömegek kiábrándultak Károlyi köztársaságából. Jobban éheznek és fáznak, mint valaha. A történelem mindig új életformákra kényszerül, ha a kenyér el­fogyott és csordulásig van a nyomor. Törvényszerűleg másnak kell jönnie és mi más egyéb jöhetne, mint a nemzeti feltámadás? A reménység, amely most sem­mivé lett, valósággá kell, hogy legyen márciusban. Ezt mondjuk magunknak, hogy élni és dolgozni bírjunk. Pedig köröskörül mást suttognak az utcák, olykor pedig már ordítják is és csütörtökön bevérezték magukat, hogy bizonyítsanak.

Kun Béla tábora összehívta a munkakerülő csőcse­léket. Minket szétvernek, ha összegyűlünk, őket nem bántja senki. Hol a házbérfizetés ellen izgatnak, hol a hadirokkantaknak sugalmaznak tébolyodon követelé­seket, most a munkanélkülieken van a sor.

A földekben elrothadt a burgonya és száron maradt a tavalyi tengeri. A városban nincs, ki utcát seperjen, szemetet fuvarozzon, zsákot emeljen. A pályaudvaron éhező tisztek rakodnak ki. Megszállt területek elüldö­zött hivatalnokai napszámba szegődnek a falvakba. És ezalatt a kommunisták a Vigadó nagytermében beszé­dekkel udvarolnak a naplopó csőcseléknek: „A hosszú vérfürdő után váltatok munkanélküliekké, ütött az óra, fogjatok fegyvert.*A csőcselék a Visegrádi-utcába vonult és Kun Béla, Vágó és Szántó nevű egyénekkel és Szamuellyvel lází- tott és felfegyverezte a népet.

Üvöltve ömlött ki a Visegrádi-utcából a körútra a vad tömeg. Fegyveres asszonyok, kézigránátos suhan- cok hömpölyögtek a menettel: „Éljen a kommuniz­mus" — bőgték ütemesen, ahogy léptek. Valaki elkiál­totta magát: „A Népszavához, menjünk a Népszavá­hoz !“

És az a tömeg, amely a szocialistáktól tanulta meg, hogyan rombolja le a keresztény lapok és a polgári sajtó szerkesztőségeit, most a szociáldemokrácia minden­hatóvá növelt újságja ellen intézett rohamot. A rombo­lás ösztönei előtt nincsenek kerítések. A megriadt szo­cialista párttitkárság lélekszakadva mozgósította a rend­őrséget és a karhatalmat. De mire a tengerészek és a népőrségek a „Népszava" szerkesztőségét környező ut­cákba értek, már véres volt a kövezet. A tüntetőket öt­ven rendőr várta a Népszínház-utcában. A tömegből a rendőrökre lőttek. Ez volt a jeladás. Örült lövöldözés támadt a házak ablakából, a padlásokból gépfegyverek­kel lőtték a szerencsétlen rendőrséget, kézigránátok zápora hullott a „Népszava" épületére. Előkészített csata volt. Ott akarták a kommunisták kipróbálni az erejüket.

Nem sikerült ... A kommunista vezérek a háttérben maradtak és a csőcselék vezető nélkül, magára ha­gyatva olyan véresre verte a fejét, hogy egyelőre elment a kedve az új próbálkozástól. Ügy mondják, nyolc ha­lottja van az utcai csatának és száznál több súlyos se­besültet vittek a kórházba.

Sötét este volt és még mindig hallottuk a Népszín­ház-utca irányából a vad lövöldözést. Elvétett puska­lövések belehúzódtak még a csütörtökről péntekre vir­radó éjtszakába is. Aztán a pénteki lapok hozták a hirt, hogy hajnal felé letartóztatták a kommunisták vezéreit. Szamuelly Tibor szobája üres volt. Csak egy papír­lapot találtak az asztalán; „Édes apám ne keressen, ba­jok vannak, elutazom/* A többiek javarészt hurokra kerültek. I/un Eélát a lakásán tartóztatták le. A tolonc- házban aztán, a bajtársai halála felett elkeseredett rend­őrlegénység majd agyonütötte. Csak úgy mentette meg az életét, hogy halottnak tette magát és a rendőrök ott hagyták zárkájában, mielőtt végeztek volna vele.

Tegnap a „Népszava** elleni tüntetés miatt általános sztrájkot rendezett a szociáldemokrata párt. Betiltotta a munkát. Megállt a főváros vérkeringése, leeresztették a boltok vasredőnyeit, még a vendéglőket és a kávéhá­zakat is becsukták. Olyan volt a főváros, mintha meg­vakult volna. Szürke csukott szemhéjak takarták el utcahosszat sok üveges szemét. Forgalom nem volt. Eltűni: valamennyi jármű. Az aszfalt felett csak a gép­puskák csöve meredezett. A körutak torkolatánál gú­lába rakott puskák körül katonák ácsorogtak.

Menetek jártak mindenütt. Egy csoporttal én is ta­lálkoztam. Vörös zászlók alatt vonultak a Rákóczi-út felé. Sokan voltak, lehettek talán ezren is. A legtöbbjén véres fehér kötény volt. Hatalmas bárdokat, ökörszarva­kat, késeket, taglókat lóbáltak a fejük felett és minden véres volt. Úgy néztek ki, mintha máris legyilkol­ták volna a fél várost és üvöltve hangzott amerre haladtak: — „Éljen a proletárszociális forrada­lom!...**

— Kik ezek a barátságos emberek? — kérdeztem egy boszorkányképű asszonytól, aki lelkesülten intege­tett feléjük a járda széléről.

— A búsiparosok, — mondotta büszkén — szociál­demokraták ...

A kommunisták sem pihentek ezalatt. Fegyveres csapatokban fenyegetodztek a rendőrségen és a tolonc- ház előtt. Kézigránátokkal indokolták a követelésüket és kívánták: helyezzék azonnal szabadlábra vezéreiket és adják ki nekik a rendőröket, akik Kun Bélát elverték.

Közben történnie kellett valaminek, ami nem lát­szott. Mára megváltozott a szociáldemokraták sajtójá­nak a hangja és — a kormány dühösebben fenyegeti meg az ellenforradalmat, mint tette valaha. Bethlen István zászlóbontását nagyobb bűnül állítja oda, mint a kommunisták gyilkos tüntetését. A „Népszava" hirtelen pálfordulással most egyszerre azoknak a rend­őröknek a szigorú megbüntetését követeli, akik Kun Bélát elverték, míg Bethlen pártjáról és a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéről fenyegetően írja: „Az egyik oldalon a férfiak, a másikon az asszonyok hallatják ismét a hangjukat, s mert a forradalom nem dolgozott még akasztóiéival, olyan szemérmetlen és me­rész akcentust adnak ennek a hangnak, mintha a forra­dalom védelmének eszközei közül egyáltalán ki volna zárva az akasztófa . .

És míg a szociáldemokrácia lapja így ír, az „Az Est" című lap, mely az utóbbi hónapokban büszkén nevezte magát hasábjain az októberi forradalom egyik előkészí­tőjének és felidézőjének, most mintha egy második forradalmat készítene elő olvasói lelkében, hangulatot csinál Kun Béla mellett, amennyiben cikkeiben szá­nalmat ébreszt iránta.

A kormány magatartása is egyre megfoghatatla- nabbá lesz. Károlyiról most már hangosan beszélik a városban, hogy érintkezik a kommunistákkal. Tegnaptelefonon érdeklődött kifogástalan ellátásuk iránt. Aztán üzent nekik bizalmas tanácsadói: Kunfi és Landler Jenő útján és a feleségét is kiküldte hozzájuk. Károlyi Mihályné Jeszenszky titkár kíséretében, akit Károlyi szárnysegédének szoktak nevezni, ma megláto­gatta a gyüj tőfogházba átszállított Kun Bélát. Virágo­kat vitt neki! És maga gondoskodott róla, hogy a letartóztatott kommunisták ruganyos matrácot, toll- párnákat, pokrócokat, jó élelmezést és dohányt kap­janak.

Károlyi, a bűnös nagyravágyó egyre érthetetlenebb lesz. Uralkodni akart; hogy uralomra juthasson, tönkre kellett tennie a hazugsággal elhódított Magyarországot és szövetkeznie kellett az ország minden ellenségével. Megtette. Kegyetlen, gyalázatos logika van ebben, de van benne logika. Hogy azonban most a saját hatalma ellenségeivel szövetkezik, ebben mintha már csak sötét gyöngeelméjűség lenne. Minden megnyilatkozásában belekeveredik ez a gyöngeelméjűség és egyre torzabb jelenségekben nyilvánul úgy nála, mint a feleségénél, önkénytelenül azokra a kis történetekre gondolok, melyek róluk székében keringenek.

Múltkoriban Károlyi Mihály és felesége mozgófel­vételt csináltattak a királyi várban lövendő bevonulá­sukról, amit megvalósítani azonban nem mernek. Károlyi valóságos színházat rendezett, vörös szőnye­geket vonatott, udvari libériában lakájok álltak sor­falat és feleségével, színészek közreműködése mellett, pompában bevonult a Várba. A felvétel elromlott. Elölről kezdték és mégegyszer eljátszották a komé­diát . . . Aztán egy másik eset híre járta be a várost. Károlyi Mihályné jótékonykodni akart. Elszabdalta hát a királyi asztalneműt és a szentkoronás, címeresdamaszt térítőkből használhatatlanul kemény pelenká­kat csinált proletárgyermekeknek.

A Szent György-téren katonazene játszott. A Mar- seillaise harsogott a trombitákból. Mint egy varázslat­tól, hirtelen kinyílt a miniszterelnöki palota egyik ab­laka. Károlyi Mihályné mélyen kihajolt és leintegetett a térre. A zenekar ezután a magyar Himnuszt kezdte játszani, Károlyiné azonnal visszavonult és nagy siet­séggel becsukta az ablakot...

Estélyeket rendeznek odafönn a várban. Az igazi magyar társadalom, mely visszavonultan, szinte gyász­ban él, már egyáltalán nem érintkezik Károlyi Mihá- lyékkal. Ezen is segítenek ők könnyűszerrel. Az újsá­gokban híreket adatnak le estélyeikről és a megjelentek között nyugodtan közöltetik azoknak a nevét is, akik az utcán már nem köszönnek nekik.

Múltkor egy ilyen névsorban legnagyobb megütkö­zésemre a saját nevemmel is találkoztam. Sajtó útján akartam ültakozni, de nem akadt lap, amely helyet adott volna a tiltakozásomnak.

Károlyi Mihály a napokban két olasz úr tiszteletére, akik mint magánemberek rokonaik látogatására jöttek ide, a királyi várban hivatalos díszebédet rendezett, mely ízléstelenségében minden egyéb ízléstelenséget felülmúlt.

Az ország gyászol, tüzelő nincs és sok házban nincs mivel világítani az éjtszakákat. A vár azonban fényár­ban úszott. A köztársaság miniszterei ielen voltak fele­ségeikkel. Az ebédet abban a teremben szolgálták fel, melynek falán az i867-i koronázás képe függ. Az asz­talon Ferenc József monogrammjával szőtt abrosz volt, az ezüstön, a tányérokon a királyi korona, A királyi várban, a királyság emlékei között, a király készletei- vei, így adott ebédet a köztársaság úgynevezett elnöke ámuló idegeneknek, akik előzőleg azt hitték, hogy egy magyar nagyúr vendégei lesznek és csak egy nevetséges parvenüt találtak. Másnap humorosan adták elő a tör­ténteket és hírét nevetve vitték magukkal hazáiukba.

Mindentől elszakadtak ők kerten. Károlyit nem tartja többé semmi. Ma már az hírlik róla, hogy a ma­gyar tisztek gyilkosát, Szamuellyt ő rejtette el múltkori szökése után a törvény elől. Károlyi Mihály a hazug­ságon kezdte és a becstelenségeken át most a piszokba süllyed. Ha gátat nem vetnek neki hamar, félős, hogy magával rántja a nemzetet is.

Február 23.

Éjfél elmúlt, Anyámtól elbúcsúztam éjtszakára. Csen­des az utca, a szobám hideg. . .

Ennél az íróasztalnál, de hányszor képzeltem el nem létező sorsokat és mialatt szőttem a mesét, valósággá lett számomra egy minden meséknél szőr nyűbb iszonyat. Most olyan furcsán megváltozott minden. A képzelt sorsoknál keményebb az élet és nem egyszer saját valóságom tűnik fel mesének és mintha kívülállóan nézném, szinte távolból látszik .. .

Ma reggel a kormánynak egy új törvényét közölték a lapok, amely szembeszáll minden ellenforradalmi törekvéssel és módot ad a hatalomnak arra, hogy ártal­matlanná tegye azt, aki a törvény szava szerint vesze­delmes a forradalom vívmányaira és a népköztársa­ságra. Ez hát annyit jelent, hogy aki közülünk útjukban van, azt rövidesen elfogathatják.

Délfelé járt az idő, mikor megszólalt régen néma telefonom. Magam mentem a készülékhez. Unoka­testvérem, Kozma Miklós százados felesége beszélt. A hangja, bár nyugodt akart volna lenni, feltűnően izga­tott volt.

Knöpfler szeretne veled beszélni. Fontos. Sürgős.

Kát jöjjön ide.

Most nem lehet. Figyel az anyós. Gyere te, az utcánkban találkozunk.

Letette a kagylót. Magunk között a rendőrséget hív­tuk anyósnak. Figyel?... Vájjon mi történhetett? Mit akar velem közölni Gömbös, mert hiszen Knöpfler az ő titkos neve. Bizonyosan a Move-ra vonatkozik ... Az újságban olvastam, hogy a hadügyminiszter in­dítványára a tegnapi minisztertanács elrendelte fel­oszlatását.

Sohasem megyek el úgy otthonról, hogy Anyámtól ne búcsúznék. — Csak aztán idejekorán gyere haza — mondotta, mikor köszöntem neki.

Ebédre voltam híva rokonaimhoz. Anyám tudta, hogy oda megyek, nyugtalanságot éreztem benne mégis.

Ha jobb szereti, hát inkább lemondok.

Nem, csak eredj, — mondotta és hirtelen meg­változott az arckifejezése. — Tudod, nekünk öregek­nek jól esik néha egyedül lenni. Olyankor a magunk kortársaival vagyunk, akik már nincsenek. Te pedig eredj a magad kortársai közé, akik még megvannak.

Olyan kedvesen tudta ezt mondani, hogy végül szinte úgy rémlett, öröm neki a magányos vasárnapi ebéd. Elérte célját, könnyebb szívvel mentem.

Hideg szél fújt végig a Baross-utcán. Unokatestvé­rem, a férje és Pékár Gyuláné jöttek felém. Kis távol­ságban Gömbös Gyula követte őket. — Elkísérjük egy darabon. — Gömbös mellém szegődött.

A tegnapi minisztertanács elhatározta, — mon­dotta halkan — hogy internálni fognak minket. Beth­lent* Barthát, Urmánczyt, Mikest, Wekeriét.. < ma­gát is.

Megint az az érzésem volt, hogy nem rólam van szó és kívülállóan hallgatom ezt.

Károlyi Debrőn van, az elfogatási parancs az íróasztalán fekszik, csak aláírásra vár. — Mit szól hozzá ?

Semmit, — feleltem és szinte elcsodálkoztam, hogy milyen közömbösen veszem — azon gondolko­zom, hogy kik fogják folytatni helyettünk.

Egy darabon még kísértek, aztán elváltunk egymás­tól. Gyalog vágtam át a városon, szerettem, hogy egyedül lehetek, gondolkozni akartam. Tervet kellene csinálnom, intézkednem kellene minden eshetőségre. Ezer kérdést éreztem nyüzsögni a fejemben és mégsem jutott időm semmi elhatározásra, mert egész úton Anyámra gondoltam, egyedül csak reá.

Lilla sógornőm szüleihez, Tschögi Gusztávékhoz mentem, jó, kedves barátaimhoz. Mikor feketekávénál elmondtam a hírt, amelyet Gömböstől hallottam, szinte az ő arcukról riadt felém, ami fenyegetően vára­kozott reám. Esteledett, mire hazaértem. Mikor be­fordultam az előszobán, szólt a telefon. Burkoltan, mint ahogy ez most szokás. Barcsay Andorné beszélt.

Idejött a szabóném, elhozta a divatlapokat, azon­nal indul hozzád, kérlek, ne menj el hazulról, míg oda nem ért.

Néhány perc múlva benyitott a szobámba a — férje. Ő a függetlenségi pártkörben hallotta ...

— Ma éjjel valószínűleg letartóztatják. Mi terve van? Többi társa, úgy tudom, nem szándékozik me­nekülni.

— Én is maradok, — mondottam és megköszöntem barátságát. Közben jött Géza testvérem. Aztán Kozma Miklós, a felesége és utolsónak Gömbös Gyula ér­kezett.

Ekkor már tíz óra felé járt az idő. Anyám kihivatott. A vacsorám régen várt az asztalon. Hirtelen ettem, mialatt ő figyelmesen nézett rám: — Mi történik itt? Miért maradnak? Valami baj van? Ke titkolódzatok előttem.

Igyekeztem megnyugtatni, bár láttam, hogy nem hiszi, amit mondok. Felsóhajtott. — Hát akkor eredi a vendégeidhez, de ne maradjanak már soká.

Barcsay elment, a testvérem is. Gömbös, miután átadta egy közös barátunknak, gróf Bethlen István­nak az üzenetét, leverten mondotta: — A töb­biek úgy határozták, hogy maguk közül senkisem szökik. Csak engem küldenek .. . majd onnan dolgo­zom a kezükre.

Aztán mindent megállapítottunk. Mikor Gömbös felállt, kivette gomblyukából a kis MOVE-jelvényt, egy cserfakoszorúban fehér mezőn három szó: „Becsü­lettel a hazáért.* — Őrizze meg emlékül, magánál senkise viselheti több joggal.

— Isten vele. Ha élünk, tudom, hogy még hallani fogunk magáról, — mondottam a küszöbön.

Elmentek. Odalenn nyílt előttük a kapu. Vájjon nem várakoznak-e rájuk kinn a sötétben? Egy darabig az ablaknál hallgatództam, de a lépések zavartalanul távolodtak lefelé az utcán.

Bementem Anyámhoz. Nem emlékezem rá, hogy valaha is ilyen izgatottnak láttam volna:

— De hát mért nem mondod meg ? Hiszen érzem, hogy valami történt.

Gömbös búcsúzni jött, mert külföldre szökik . .. Másra tereltem a szót. Sokáig elbeszélgettünk és

ő lassan-lassan megnyugodott. Vagy csak áltatott, hogy én is megnyugodjam? Aligha, ő soha se mutat mást, mint amit gondol.

Az órák sorra lassan verték el az éjfelet. És most már itt ülök az íróasztalomnál és képzelt sorsok helyett, a saját sorsom kószál a fejemben. Ki tudja, holnap megírhatnám-e még, amit ma elmulasztanék?

Egy kis bőröndbe összecsomagoltam a legszüksége­sebb dolgaimat. Közben megint ütöttek az órák. Egyet ütöttek. Ügy ütöttek, mintha a holnap kapuján koppantott volna az idő.

Február 24.

A z internálások híre ma már elterjedt a városban.

~ Aggódni kezdtem, hogy Anyám valaki mástól hallhatná meg, mi vár reám és elhatároztam, megmondom neki. Ebédnél ültünk. Ő nem tartozik azok közé, akiket rósz hírekre elő kell készíteni. Amikor mondtam, egy kicsit halvány lett és egy darabig a szo­kottnál merevebben tartotta a fejét. De azért fegyel­mezett nyugalma megmaradt most is és rendelkezett önmaga felett. Nem okolt senkit és rám sem neheztelt, hogy ilyen szomorúságot okoztam neki.

A kötelességedet teljesítetted; soha sem vártam mást tőled. — És ennél több elismerést kevésszer adott életében.

Egész délután otthon maradtam. Anyámnál üldö­géltem és azokról az időkről beszélgettünk, mikor min­den egészen más volt, mint most. Ha a csengő szólt, ha ajtó nyílt, ha lépések jártak, mindannyiszor megrán­dult a mellemben valami. Délután autó állt meg a ház előtt. Egy darabig az ablakaink alatt dorombolt. Értem löttek-e?

Eljutottunk hát oda, hogy Magyarországon ma már hajtóvadászat folyik mindenütt az ellen, aki még magyar mer lenni. A Felföldön a csehek, Erdélyben az oláhok, a Délvidéken a szerbek, a még fennmaradó területen pedig az úgynevezett magyar kormány üldözi a magyarokat.

Csengettek odakinn ... Semmi, csak egy levelet hoztak. Aki nem próbálta, nem tudja, mi az, mikor az ember szabadsága már nem egészen az övé és bele akarnak szólni idegenek.

Az estét Anyámmal töltöttem és mint régen, gyerek­koromban, utána indultam, ha a szomszéd szobába ment. Nem mozdultam mellőle. Vacsora után egy csomó levelet vittem be hozzá, szerettem volna, hogy elrejtse saját dolgai között, ne akadjanak rá, ha még egy házkutatásra kerülne a sor. A leveleknek nem volt politikai vonatkozása. Kihűlt, messze levelek voltak, melyeket nem olvas többé az ember és amelyeket még­sem bír elégetni, mert jó róluk tudni, hogy még itt vannak. Elmúlt tavasz holt levelei. Irtóztam volna, hogy idegen, durva kezek érintsék.

Oda tedd, — mondotta Anyám és a zöld függö- nyös üveges szekrényére mutatott. Mialatt hátul a leg­felső polcon bedugdostam a kis csomagokat, szemem megakadt egy nagy dobozon, melyre egy cédula volt kötve. Az ő szép írása látszott rajta. Régi szalonszek- rény-holmi ...

Szabad ? — kérdeztem, — nézzük meg. — És ő bólintott.

Mintha elmúlt messze gyerekkorom minden vágyát és tiltott játékszerét kaptam volna a kezembe, magam­hoz szorítottam a dobozt, hogy kár ne essék benne. És aztán az ernyőslámpa világában az asztal felett össze­dugtuk a fejünket. És egyszerre halkan, csendesen ki­nyíltak előttem a gyermekévek lakásának magas, fehér szárnyas ajtai a régi házban. Egyik a másik után nyílt és mint egy szelíd varázslatban, újra láttam a hajdani szobát, a szalonszekrényt a fehér kandalló mellett, az aranykeretes ódon kép alatt.

Lassan, óvatosan göngyöltük ki a selyempapirosban régen alvó kis holmikat. Anyám csomagolta el őket, mikor a régi házból ide jöttünk lakni és a szekrény nem fért el többé a kisebb szobában. Azóta soha se láttam gyermekkorom kincseit és cvről-évre zavartalanul szé­pültek az emlékezetemben.

A kis Marquis de Saxe kidugta fehérparókás fejét és előkerült dédatyám tubákos szelencéje is, mely egy cincogó régi dalt tudott és a görögös empire füstölő mécses és a hosszúnyakú flacon, melyben még ma is elmúlt parfőmök kísérteié bujkál. Ott volt a második császárság selymes parádéjában a régi párizsi névjegy­tárca, a százesztendős pici gyöngyház-íróasztal és a gyöngyház-dézsa, amelyen kis festett tájkép látszott. Egy külön papirosban bújtak meg Ferenc József kora­beli udvari ebédek emlékei. Kővé keményeden cukrok és rájuk ragasztva Erzsébet királyné legyezőjével és fiatalon az öreg király és Rudolf trónörökös, Stefánia szőke feje mellett. Egy kicsi kocsi is volt a holmi kö­zött, selyempárnán állt, aranypalackok, szőlőfürtök voltak benne. Az áttört aranypillangót is megtaláltam. Aztán egy bűbájos kis porcelláncsoport került elő. Egy porcellán-toiletten a tükör előtt pici majom ült és tük­röződött. Mögötte nevetgélő rokokó-dámák álltak és az ő összebúvó fejecskéik is látszottak a tükörben.

Egyszerre öntudatlan mozdulattal a hátam mögc tettem a kezemet. Messze gyerekkor, szép tündér­mese ...

Emlékszik-e, Mama? Ezt csak hátra tett kézzel volt szabad megnéznünk. — Nevetni kezdtünk mind a ketten és ebben a pillanatban nem létezett semmi, semmi egyéb a világon. És a kinyílt szárnyas, fehér ajtókon túl hirtelen megláttam magamat: egy vásott szőke gyereket, amint áhítatosan ágaskodva nézek föl­felé és látom szép fiatal Anyámat, kezében a majmos porcellám ársasággal.

Emlékezik ? ... És az emlék gyönyörűen vitt vissza bennünket szép csendes időkbe. Anyám mesélt: Hatvanegyben hoztam Párizsból, ezt mama adta, ennek a párját Eugenie császárné vette meg ... A do­boz legalján még egy kis csomag hevert. És ekkor, utolsónak előkerült elfeledett kis szerelmem: a sárga­ruhás dáma, kedvenc porcellán figurám.

Csalódást éreztem. Semmiféle jel nem volt rajta, a származásával sehogy se dicsekedhetett. Furcsa, akko­riban sokkal szebbnek és pompásabbnak láttam őt fénylő sárga porcelián-krinolinjában. A krinolin szét­terülő szélén állt a pici dáma és ezért nem volt szük­sége lábakra. A haja barna volt, a dereka mulatságosan vékony.

Mialatt néztem, egy pillanatig magam se tudtam, hogy mi történt. Kellemetlen érzés fogott el. Aztán rá­eszméltem. Az utca csendjéből lépések hangzottak fel. Megálltak a ház előtt. A sötét lázadó városból jöttek és úgy rémlett, most velük várakozik odakinn a város, amelyről megfeledkeztünk. A kapucsengő csilingelt. Ettől a hangtól visszahozhatatlanul szétszakadt köröt­tünk a bűvölet. A gyerekkor képe összedűlt és a régiház szárnyas fehér ajtói becsukódtak hirtelen, egyik a másik után . .

Anyám keze megállt az asztalon. Mozdulatlanul ült a zöld karosszékben és kissé feszes fejtartással félre fordult, mintha maga mögé hallgatódznék. Nem szóltunk egy szót sem, de tudtuk egymásról, hogy egyet gondolunk.

Olyan nagy volt a csend, hogy felhallatszottak a házmester álmos lépései a kapu aljából. A kulcs for­dult. Beszéltek odalenn. És a szoba falán áthallatszott az is, amint a lépések felfelé haladtak a lépcsőn. Meg- állnak-e az első emeleten itt minálunk? Tovább men­nek-e? A lélekzet elhalkult, hogy zajt ne üssön.

Továbbmentek.

Anyám feszült fejtartása feloldódott és csendesen hátra ereszkedett a székében. — Vájjon hány óra lehet? — mondotta kis vártatva. Én pedig egymásután búj­tattam el a dobozban a régi szalon szekrény kincseit. Ki tudja, látni fogjuk-e még szépségüket valaha? Ha összetörnék, ha elvinnék őket ? Szinte búcsúztam tőlük, mindegyiktől külön-külön. Mostanában mindig, min­dig búcsúzik az ember ...

Február 25.

Elmúlt az éjtszaka és a nap is és még mindig szabadon járok. Eddig senkit sem fogtak el. Azt mondják, Pogány követelte a letartóztatásokat és Böhm Vilmos javasolta a minisztertanácsnak. Egyhan­gúlag elfogadták. A lecsukott kommunistákról is egy­hangúlag határoztak. Már csak a látszat kedvéért tart­ják őket fogva, nem azért, hogy tőlük óvják meg a vá­rost, hanem hogy őket óvják meg a bevérezett rendőr­ség bosszújától.

Mióta a bátor Arco golyója leterítette Eisner Kür­tőt., Bajorország zsidó kényurát, egyre idegesebb a kor­mány. Mióta Münchenben a munkások és katonák ta­nácsa a proletárdiktatúra mellett döntött, egyre meré­szebb az itteni kommunista párt. Berlinből, Szász­országból vörös hírek jönnek és mint távol rengések, megrázzák nálunk is a földet.

A nemzetgyűlési választások időpontját az antant követelése dacára, megint kitolták. Talán márciusban, talán áprilisban ... Ha eljutunk odáig, nehéz lesz a harc. A kormányzópártok soha nem látott terrorral dolgoznak. A „forradalom vívmánya": a sajtószabad­ság, a gondolat- és véleményszabadság, az egyesülés és gyülekezés joga, minden csak számukra létezik. A mi világnézetünknek nincs többé sajtója. A polgári irányú „Testi Hirlap"-ot, mely szóvá merte tenni a munka­kerülést és az óriási arányokat öltő munkanélküli segé­lyeket, összerombolta a kommunisták első szervezett csapata. Röviddel ezután sor került az „Uj Nemze­dékire, a nemzeti eszme harcos hetilapjára, melynek hasábjain a költő Lendvai István bátran és szellemesen foszlányokra tépte és megbélyegezte Hatvány Lajos könyvét, az ő szégyenletes forradalmuk méltó kró­nikáját. Az „Alkotmány" és az „Üj Lap" szerkesz­tőségén és az Apostol-nyomdán is végigsöpört a pusztítás.

Közben ugyanaz a sötét szellem, mely a rombolás kezét irányította, fojtogatóan ránehezedett a lapok lel­kére és agyvelejére. Szakszervezetekbe kényszerítette még azokat az újságírókat is, akiknek a nemzeti érzése tiltakozott ellene. A szakszervezet révén a destrukciótípusai: Göndör Ferenc* igazi nevén Krausz Náthán* Molnár-Neumann Ferenc és Gábor-Grün Andor let­tek Arany János hazájában az írott szó diktátorai. A jóérzésű sajtót és munkásait hirtelen elnémították és Rákosi Jenővel* a magyar publicisztika mesterével ki­lökték az újságírók Otthon klubjából a magyar szelle­met. Mire hazaszeretetében Pallavicini György őrgróf a „Déli Hirlap“ megvételével rést akart vágni a szo­cialista-kommunista szervezkedés falanxán* a terror már oly erős volt, hogy Fényes László fegyveres ten­gerészeivel akadályoztatta meg a lap birtokbavételét. Ezek után nem titok többé* hogy a sajtószabadság le­rombolása ugyanannak a kormánynak a támogatásával történik, amely a gyülekezési szabadságot vörös kato­nákkal* a véleményszabadságot pedig az internálás! „néptörvénnyel“ intézte el. Mi nem gyülekezhetünk* — ugyanazok a vörös katonák verik véresre a gyűlésein­ket* akik a szerkesztőségeket rombolják. A szocialista párt mégsem meri megkérdezni az országot* nem lehet tudni* mit felel.

Azt ígérték: a boldogság hazáját hozzák el* — Ma­gyarország soha sem volt boldogtalanabb* mint most. A vidék hangulata az utóbbi időben egészen ellenük fordult. Tenni akartak hát valamit. A földosztás déli­bábját vetítették a nép közé és Károly* aki egy nagy banktól már megelőzőleg sok milliós kölcsönt vett fel debroi birtokára* hangos kísérettel különvonaton ki­vonult Debrőre és mozgóképfelvételek keretében az adósságokkal túlterhelt földre* mely tulajdonképpen már nem is volt az övéi* fölvette a földigénylők nevét. Egy öreg parasztot szemeltek ki* mint első jelentkezőt: a Károlyi-uradalmak egy régi cselédjét. Károlyi hang­zatos beszédben ünnepelte magát. Az öreg paraszt fe­lelt. De nem a magáét mondta, betanították és mint ahogy a hír széthordta, így esett meg, hogy beszédjébe egy kis hiba csúszott: — Én, — szavalta szegény öreg — én már a harmadik Károlyi degenerációt szolgá­lom ...

A színpadi földosztáshoz a szociáldemokraták is küldtek képviseletet. Érzik, ha nem sikerül a józan magyar földművesnépet megbolondítaniok, elvesztik a választási csatát. A falvakban sok helyen megverik a szociáldemokrata agitátorokat. Az asszonyok tüzelnek ellenük: Istentagadók, hazátlanok . ..

A szociáldemokrata pártot ilyesmi nem ejti zavarba, lárva-programmot vesz fel a vidék számára. Mióta Budapesten a szétszakadt kisgazdapárt egyik vezére, nagyatádi Szabó István bevonult a Károlyi-kormányba, a szocialista agitáció kisajátította vidéki használatra ennek a pártnak vallástisztelő és nemzeti jelszavait. A vörösemberes izraelita agitátorok, mielőtt a néphez beszélnének, letérdelnek a szónoki emelvényen, ke­resztet vetnek magukra és úgy tesznek, mintha imád­koznának. Aztán azzal kezdik: Dícsértessék az Ür Jé­zus Krisztus, mi szociáldemokraták is hiszünk a min­dé nható Istenben . ..

A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségéhez csat­lakozott nagy katolikus és protestáns női szervezetek a fenyegető „néptörvény“ dacára folytatják a bátor munkát. Ma délelőtt ülésünk volt. Egybegyűlt az egész intéző bizottság, mind eljöttek, szinte mintha tüntettek volna. Ezek az asszonyok nagyok és nemesek tudnak lenni. Vájjon utolszor vagyok-e velük?

— Ha valami megváltoznék, — mondottam — és nem lehetnék többé közietek, kérem Kállay Erzsébetet, foglalja el a helyemet. És ha aztán rákerülne a sor és ősem lehetne többé itt, álljon a helyére más és mindig más. A láncnak nem szabad elszakadnia.

A Mária-utcai ház kis udvari szobájában komor, de elszánt volt a hangulat.

Elfogadom a megbízást, — mondotta Kállay Erzsébet egyszerűen. Gróf Vay Gáborné és Vera test­vérem jelentkeztek mellé segítőtársakul. Ha kimaradna ő is, majd átveszik a helyét

Zichy Rafaelné rám nézett, mialatt a többihez be­szélt: — Van közöttünk valaki, akit el akar fogatni a kormány. Határozzuk el, ha megtörténnék, százezer asszonnyal megyünk fel a várba, a Szent György-térre és követeljük, hogy fogjanak el mindnyájunkat, mert mindannyian azt tettük, amit ő.

Most nem nevetett. És a nehéz utakon, amelyeken a téli világot átjártam, ennél szebbet alig adtak nekem.

Február 26.

T /fa reggel korán csengettek a lépcsőház ajtaján. Lépések szaladtak odakinn. Kis vártaivá bejött a német lány.

Két katona kereste, kérdezték, Pesten van-e? Sürgős mondanivalójuk volna. Azt feleltem itt van, de elment hazulról.

Mialatt beszélt, arra gondoltam, tudni akarják, nem szöktem-e meg. Mostanában többször becsengetnek így napközben, kérdezősködnek és elmennek. Az utcán is követnek, néha feljönnek utánam még a lépcsőn is.

A bekerített vad kínos érzése ez. Szinte kívánni kezdtem, hogy történjen valami. Ha kell, hát fogjanak el, de ez az ólálkodó kémkedés egyre elviselhetetlenebb. A városban azt beszélik, hogy már letartóztattak. Áilan-dóan szól a telefon. Ismerősök kérdezősködnek, itthon vagyok-e?

Aztán Bethlen Istvánná hozta el a hírt, hogy az in­ternálásokat egyelőre felfüggesztették^ miután Szurmay Sándor volt honvédelmi minisztert, Uzsok hősies vé­dőjét és Szterényit, a volt kereskedelmi minisztert le­tartóztatták. Éjjel autón mentek értük, elfogták őket a lakásukon és valamerre a Dunántúlra vitték.

Este paszianszoztunk Anyámmal. A régi vakácíós napok lidércfénye volt ez az este. Még holnap is itthon maradhatok ... A holnapután pedig mostanában már olyan messze van, hogy arra nem szabad gondolni, ha az ember élni akar.

Február 27.

Fogták gróf Mikes János püspököt. És Szom- batliely hiába várja vissza őt. Volt egyszer egy érsek, ott lenn Kalocsán, a székesegyházban szent misére őt is hiába várták hívei. Kardot kötött, csatába ment és Magyarország hat püspökével együtt Mohácsnál elesett az érsek, Tomory, büszke vezér. De szelleme nem halt meg. Bujdosva járt a magyar histórián át, el-eltűnt, újra jött — úgy látszik, Mikes Jánosnak hívják őt manapság.

Akik összeverődtünk a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége irodájában, róla beszéltünk ma délelőtt. Mikor egyszerre megjött a hír, hogy a szomszéd utcá­ban kommunista katonák rombolnak és mindjárt ide jönnek szétütni az asszonyok között.

Menjünk innen, — mondotta valaki.

Én maradok! És Kállay Erzsébet és Magdolna és Szende Anna velem maradtak, minden eshetőségre, csak a gyűrűiket, az óráikat szerették volna menteni. Milos Györgyné vállalkozott, hogy elviszi magával. Az utcából kiabálás hallatszott fel. A házban lépések fut­kostak. Aztán elmúlt a délelőtt, de a vörös látogatók ma elmaradtak.

Délután Bethlen István jött értem. Türr Stefánia most érkezett Itáliából. Hozzá mentünk. Gyalogosan indultunk neki a városnak. Az utcán hallottam, hogy többen a nevünket mondták. Az ismerősök utánunk fordultak. Pulszky Garibaldi mentében kérdezte meg­lepetve: — Hát magukat nem csukták le?

A magyar Türr István Itáliában élő leánya, úgy hi­szem, az olasz kormány egyenes megbízásából jött el hozzánk. Bristolbeli szalonjának szüntelenül nyílt az ajtaja. Üj vendégek jöttek. Teleki Pál okos fanyar arca fordult be. Batthyány Lajosné jött. A szalonban egy fiatal olasz tiszt is volt, Pentimallinak hívták. Kitün­tetések voltak a mellén. Miért kapta? És Doberdo és San Michele magyar halottjaira gondoltam. Aztán hir­telen eszembe jutott, hogy mostanában a csehek olasz puskatussal verik agyon a Felföld védtelen magyarjait.

Mikor a háború alatt az amerikai seregek parancs­noka Franciaországban partra szállt, elkiáltotta ma­gát: „Nous voilá Lafayette!. . .“ Vájjon a védtelen Kárpátokon át a csehek élén Magyarország földjére tipró olasz tábornok mondta-e: Itt vagyunk Tüköry ... eljöttünk Türr István ...

Megvonaglott a kezem, mikor Olaszország katoná­jának odanyujtottam. Pedig az idegen rokonszenves és jószándékú embernek látszott. És Itala egykor má­sodik hazám voU, ifjúságom kedves régi barátai élnek a földjén és népeink végzete közöa utakon halad. Fe­lejteni kell, de ma még olyan nehéz.

Mások jöttek. Vay Gáborné, Békássy Elemérné,Sztankayné Ivády Antónia, áld most szabadult a fog­házból . .. Türr Stefániát akartuk informálni. De Ká­rolyi és minisztertársai megelőztek. Saját maguk lep­lezték le magukat. Türr Stefánia végtelen megvetéssel beszélt róluk és megígérte, hogy kormányát felvilágo­sítja országunk kétségbeesett helyzetéről: Hiszen itt már jóformán bolsevizmus van ...

Február 28.

Egészen szokatlanul hatott, hogy megint egyszer tár­saságban voltam emberek között, komoly ok és cél nélkül. Semmiért, csak úgy mint azelőtt volt szokás. Türr Stefánia tiszteletére teára hívta össze barátait gróf Mikes Árminné.

A kapu mellett figyelő katonák ácsorogtak, mikor bementünk.

Hol vannak az egykori idők? Hová lettek a gond­talan otthonok? Az egykor selyembe borított sok tompa villanyfény, a szép ruhák finom vonalai, párizsi parfőmök, egyiptomi cigaretták füstje, s virágok, ten­ger virág.

Most divatját múlta tavalyi ruhák járják, gyér vilá­gítás, szűkös fűtés, kapadohány-cigaretták. Parföm nincs többé és egy bőtorkú vázában mindössze három szál bús virág. A magyar társadalomban nincs többé társas élet. Akik ma mulatni tudnak, azok nem ma­gyarok. Meghalt a szalon: elkeseredett összeesküvők találkozóhelye lett, ahol úgy beszélnek egymással az emberek, hogy hirtelen, sokszor maguk mögé néznek. Jóformán valamennyi magyar háznak megvan a maga kéme a cselédek között. Bizalmiférfiak, bizalminők... Tudjuk és nem tehetünk ellene.Minden megváltozott itt, még a beszélgetés is. A szalonokban hajdan emberi furcsaságokról, zenéről, színházról, könyvekről, idegen országok messze váro­sairól, ismerősökről folyt a szóbeszéd. Most azt kér­dezzük egymástól:

Hogy volt a fogházban? Volt már házkutatásod? Azt hittem, hogy már letartóztattak. És ha valaki azt mondja: Örülök, hogy látlak! ... új jelentősége van ennek manapság.

Apponyi Albert gróf mosolyogva köszönt és melegen szorította meg kezemet:

Hát maga még szabadon jár ? ...

Elutazása előtt még egyszer találkoztam Türr Ste­fániával. A Bristol-szálloda halijában beszéltem vele. Egy súlyos ígéretet tett. Megkísérli kieszközölni, be­váltani, ha visszatér hazájába, hogy Itália saját tábor­nokainak vezetése mellett hazaeressze rendetcsinálni a hadifogoly magyar katonákat.

Az olasz tiszt, akit személyes védelmére rendelt mellé az olasz kormány, idegesen mondta:

Signora, figyelik magukat. Detektívek vannak itt. — Aztán olyan halkan igyekezett beszélni, hogy még én se halljam meg: — É pericoloso, — a szeme hirtelen mozdulatával, mintha rám akart volna mu­tatni. — Vigyázzon, mi elmegyünk, de ezek a szeren­csétlenek, akik itt maradnak, a bőrükkel játszanak.

Ebben a pillanatban olyasmit éreztem, hogy már csak két fajta ember van a világon: a boldogok és a boldogtalanok fajtája. És ezek az idegenek úgy néznek ránk, mintha fél szánalommal és fél kíváncsian el­menőben egy siralomház rácsos ablakán néznének be.

K/Tég tél van, de a szelek láthatatlan messzeségekből olykor kezdődést ragadnak a levegőn át. Már­cius ... lázak és lázadások hónapja. A földön fárad­ságok és nyugtalanságok kergetodznek. Aradó vizek nyargalnak. Nem látszik még, de a szemhatáron vala­hol már ott van a tavasz.

Kié lesz ez a tavasz ? A mienk-e, vagy az övék ? Baljóslatú jelek jövendölnek ellenünk. Egyre tisztáb­ban rémlik a szörnyeteg, amelyet Károlyi tábora októ­berben a sötétből előhívott és ma már megszámlálha­tatlan karjával fogja át a várost. Karmai belevájódnak Budapest húsába és ahol facsarnak, ott hangot adnak az utcák és mint a vér, kibuggyan a házakon a vörös zászló.

A galileisták legutóbbi gyűlésükön már leplezet­lenül elárulták, hogy kommunisták. Goszthonyi Mária és Brandstein Illésné kommunista nők izgatására a szocialista munkásnők a régi képviselőházban a vallá­sos és nemzeti szellemű iskola ellen tüntettek. Hock János kezdeményezésére szónoklások hangzanak a katolikus papi nőtlenség megszüntetése mellett. A katonatanácsokból és a hadügyminisztériumból lázító rendeletek nyargalnak szét az országban. Pogány uta­sította a csapattesteket, hogy bizalmiférfiak révén válo­gassák ki maguknak a legmodernebb gondolkozás ú tiszteket, a többit elcsapni készül.

Az új Városháza termében a munkástanács most már halált mondott a kisbirtok-rendszerre és a föld­osztásra. A földosztás még valamennyire birtokban hagyta volna a magyarságot. De ez késleltetné az új­fajta országhódítók terveinek a megvalósulását, őktehát szocializálni akarnak. Budapestről kormányzott termelési szövetkezeteket követelnek, amelyeknek élére, az elkergetett magyar földesurak helyett, Kuníi szavai szerint „olyan egyéneket kell állítani, akik ennek az új Magyarországnak a szellemével vannak áthatva . . Tehát úgy akarják megcsinálni a föld forradalmát, mint politikai forradalmukat. A kormánykerék után magát a hajót is birtokba készülnek venni.

A falakon belül, de a faiakon kívül is rohamosan terjed a vörös pestis. Emlékezem az első kifüggesztett vörös zászlóra. Egy Rákóczi-úti ház első emeletén búit elő. Sokáig lógott magányosan, aztán követték mások. Az októberi lázadás zászlódíszt parancsolt a városra. Szereplői, szinte szadisztikusan, örömet rendeltek el a nagy összeomlás órájában és Budapest gyáván viselte a ráparancsoit ünnepi díszt, mialatt körülötte darabokra tépték az országot. És az öröm díszét azután sem merte levetni magáról: zászlósán úgy állt a pusztulásban ide­gen megszállók tiprása alatt, mint egy kifestett céda és a nemzet színei ellentétbe kerültek a lelkűnkkel, sér­tették és csúfolták a gyászunkat. Amit most mondok, úgy hangzik, mintha egy őrült beszélne: meggyűlöltem a színeket, amelyekért azelőtt meghaltam volna.

Most egyszerre rohamosan tűnnek el a piros-fehér- zöld lobogók. De a nemzet bepiszkolódott színeit a hal­dokló ország fővárosa nem fekete zászlókkal cseréli fel. Egyre több lesz a vörös lobogó ennek a jellemtelen vá­rosnak az utcáin, mely mindig önmaga felett rohan ei és sárba tiporja a múltját. Egykor szerettem ezt a vá­rost és megírtam a regényét, hogy a művészetemen át megszeresse benne önmagát. Ma idegen lettem a falai között, nem érzek vele közösséget. Vádolom és meg-agadom.

És ez a vád nem az uralomra jutott idegen fajt illeti, amely szívós kitartással, leleményesen, szorgalmasan, merészen tudta elérni céljait, — de illeti az egész ma­gyarságot és az egész nemzetet, amely könnyelműen, tehetetlenül és vakon feladta a tulajdon szívét: — a fővárosát.

Minden előző hatalom és minden kormány felelős ezért. És felelősek azok a magyar politikusok, akik még mindig árnyalatokról vitatkoznak és nem látják, hogy ma már csakis színek vannak és nem érzik, hogy rö­vid idő múlva nem lesznek többé színek sem, csak egy szín lesz: — a vörös.

Ettől a keserű gondolattól eszembe jut egy vörös katona. Szolgálatom volt odakinn a Keleti pályaud­varon. A Vöröskeresztes terembe fegyveresek jöttek be. Egy szálas magyar legény volt a parancsnokuk. Elémbe állt és azt kérdezte, nem láttam-e kilencvenhat embert erre menni. Désről jöttek, fehérek, fegyverük van, nyomuk veszett.

— Nem láttam őket — és a szemem megakadt a sapkáján. Széles vörös selyemszalag volt köréje varrva. — Hová tették a piros-fehér-zöldet?

— Elvesztettük a Piavénái, — felelte a katona.

— Ott a fekete-sárgát vesztették el. A mi színeinket maguk tépték le. — Mialatt mondtam, erősen a szeme közé néztem. És az ember nem állta a tekintetemet. Lekapta a fejéről a sapkát és a háta mögé dugta:

—- De hát miért is nem tesznek már végre valamit az urak ...

Az az érzés, amely elfogott, mikor a katona szavát hallottam, számtalanszor felriadozott ázom bennem. Néhány napja, mikor Lovászy pártja részéről történt közeledés a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségé­hez, eszembe jutottak a vádak, melyek elszórva hol egy munkás, hol egy katona szavából felcsattantak a vezetésre képtelen értelmiség és a politikusok örökös széthúzása ellen és így azt javasoltam a Szövetségnek hogy ne vágjuk el eleve Lovászy pártja közeledésének útját.

Az idők olyan nehezek, módot kell adni legalább arra, hogy azok, akik ma a destrukció ellen küzdenek, megismerjék egymás útjait. Mikor Lovászy Márton egyik megbízottja azzal az üzenettel jött el hozzám, hogy pártvezére fel akarna keresni, azt feleltem, hogy ma délután várom látogatását.

Lovászy Márton, hajdan Károlyi leghívebb embere volt. Aztán kultuszminiszter lett. Nemrégen kettésza­kította a Károlyi-pártot és szembe fordult a romboló hatalommal, melynek felelősségében hosszú időn át osztozott. Megjelenése nagy fekete tömeg benyomását teszi. Délszlávnak tartanám, ha nem tudnám, hogy magyar. Sűrű haja mélyen benőtt alacsony homlokába. Beszéd közben, mialatt a hangját hallottam, szüntelen arra kellett gondolnom., hogy ugyanez a hang kiáltotta cl a magyar parlamentben: Mi antant-barátok va­gyunk ! Soha se hittem volna, hogy valaha is úgy for­dulhat a sors, hogy őt szobámban fogom látni. Ural­kodnom kellett magamon, hogy ezt a belső csodálko­zásomat eltitkoljam.

Vay Gáborné és Kállay Erzsébet érkeztek. Leültek. Nem szóltak közbe. Én pedig Bethlen István gróf előző felkérésére a magyar asszonyok nevében azt kér­deztem Lovászytól, hajlandó-e pártjával a választást megelőzőleg a polgári pártokkal blokkba menni?

— Bethlennel és a Nemzeti Egyesülés pártjával nem ...

Aztán még egy kérdést tettem: — Biztosíthat-e arról, hogy Károlyival a megejtett választások után sem lép politikai összeköttetésbe?

Mialatt felelt, szinte olyasmit éreztem, hogy közben a könyökével ajtókat nyit maga mögött: — Váratlan fordulatok jöhetnek. A politikában nem létezik sem az a szó, hogy soha, sem az a szó, hogy mindig.

Károlyinál, — feleltem én — nem politikáról, de hazaárulásról van szó. Egy emberrel, aki a zsebébe dugta Diaz fegyverszüneti feltételeit.. .

Tudom, mit akar mondani, vetette közbe Lo- vászy — Károlyinak ténylegesen a zsebében voltak a Diaz-féle feltételek, mikor Belgrádba utazott.

Egy emberrel, — folytattam én — aki olyan fel­tételeket sikkasztott el, melyek demarkációs vonalul az országhatárokat jelölték meg és Belgrádban odadobta prédául az egész országot, a nemzeti érzés többé nem mehet együtt.

Én is miniszter voltam, mikor az történt.

Talán nem tudott róla?

Lovászy vállat vont, nem reflektált erre a kérdésre és rövidesen eltávozott.

Mi hárman egymásra néztünk.

Március 6.

T? gy öreg asszony állt a járda szélén és furcsa vinnyogó hangokat hallatott. Az emberek rá­néztek és odébb mentek. Néhány utcagyerek csú- folódva ugrált körülötte. Mikor közelébe értem, lát­tam, hogy az asszony vak. Örökös sötétségéből, szivrehatóan kérlelte az elhaladó lépéseket. Át akart volna menni a forgalmas utca közén, de senki se akadt,aki átvezette volna. Egy darabig figyeltem az embereket. Többnyire szegény nép járt arra. Munkások, munkás­asszonyok. Keményen, részvétlenül mentek el mellette.

A marxizmus proletárközössége jutott az eszembe. Azok a tanok, amelyek megölik az emberi közösséget, egyúttal megölik az osztályközösséget is.

Amely korok letépik a Megváltót a keresztről, min­dig az emberiséget szegezik a helyére.

Megfogtam a világtalan asszony karját és átvezettem a villanyosok és kocsik zűrzavarán:

— Bizonyosan az úri népek közül vezet most en­gem valaki, — mondotta az asszony. — A mieink olyan kegyetlenek lettek mostanában még magunk között is ...

Március 7—8.

TkTapról-napra élek. Nem hallgatnak ki, nem tar-± tóztatnak le, vádjuk érvényben van ellenem, az elfogatási parancsot senki sem tépte szét. Hogy miért tétováznak az elfogatás végrehajtásán, nem tudom, mert sohase kérdezősködném szándékaik felől, sohase fogadnám el, hogy érdekemben közbenjárja­nak. Sohase kérnék tőlük semmit.

Szabad vagyok és mégsem vagyok szabad. Az volt a tervem, Kecskemétre és Debrecenbe utazom az asszo­nyok dolgában. Figyelmeztettek, ha Budapestről el akarnék menni, szökésnek minősítenék és letartóztat­nának. Mit tegyek?

A városban választásokra készülnek. Én is dolgo­zom, de már nem hiszek abban, hogy a választásra sor kerül. Különben aligha is változtatna a helyzeten ha minden terror dacára a nemzeti érzésű tömegeké lenne a többség. A szociáldemokrácia, mely az eszkö­zökben nem válogatva, az egyenlő és titkos választójog világmegváltó meséjével lazította a munkásságot, most mikor elérte a diadalmat és a tömegek ítélete elé kel­lene járulnia, magyarországi hivatalos lapjában, a Nép­szavában szószerint ezt írj a: „ha a szocializmus bármi okból elvesztené a választási csatát, később kénytelen lesz fegyveres kézzel föllépni az ellcnforradalmárok- ka) szemben ..."

A választás már nem segíthet rajtunk. Másnak kell történnie.

És fog is történni valami. A levegőben érzik. Egy roppant húr feszül, ha elpattan, véresre csapja azt, akit ér.

Március 9.

A vörös ököl mindegyre jobban fenyeget és emel­

* kedik. Barátságosan hol akasztófára mutogat, hol pedig börtönnel kecsegtet. Ma reggel megint felém fordult a figyelme. A szociáldemokraták köz­ponti közlönye: „A vendéglátó ellenforradalom" címen kirohan azok ellen, akik a kormány tudta nélkül az antant megbízottaival szóba állnak és többedmagam- mal ellenforradalmár informátornak nevez engem is.

A református teológia lépcsőházában adta ide valaki a lapot. Az Evangéliumi Diákszövetség tartotta hang­versenyét. Felolvasásom dalok közt volt a műsoron. A „Népszava" fenyegető cikke még a fejemben kó­szált, mikor a dobogóra léptem és a zsúfolt terem fel­figyelt. A protestáns ifjúsághoz intézett szózattal kezd­tem és azzal végeztem, hogy minden hazafias szó, amely célt talál és minden hazaszerető tett, amely a célt szolgálja, egy-egy rögöt szerez vissza széttépett hazánkból. A „Népszava" ma reggel megtámadott,hogy ellenforradalmár informátor vagyok. Nem taga­dom, igyekszem informálni a külföldet a szavammal is, a toliammal is. Egy cikket fogok felolvasni, melyet derék honfitársaink Leffler Béla és felesége Signe Liljekranz vittek ki Stockholmba a „Svenska Dag- b!aded“ számára. A címe: Kiáltás egy nemzet vér- padáról. Önökre bízom, hogy eldöntsék, ellenforra­dalom-e ez az írás, vagy hazaszeretet.

Mikor a felolvasásom végére értem, egy hang hatal­masan belekiáitott a terembe: — Százezer ilyen ellen­forradalmár kell! És felugrottak az emberek és temér­dek hang ismételte: Százezer ilyen ellenforradalmár kell!

Forró hullám lendült át a termen, amely no, emel­kedik szerteszét az orszgágban, míg szembe hömpö­lyögve jön egy másik hullám, amelynek a színe vörös. Melyik özönlik sebesebben, melyik szakítja át hama­rabb a gátat? Csak idő kérdése az egész.

Március 10—n,

csendes volt az utca.

JL"' Lövöldözés nem hallatszott ma éjjel és részeg őrjáratok trágár ordítozása sem. Félkettő felé járhatott az idő, mikor lenn a Kőfaragó-utcán egy kocsi jött zörögve egyre közelebb és megállt az ablakom alatt. Parasztszekéren csak nem jönnek értem? — gon­doltam magamban, de azért mégis összekaptam az írásaimat és a könyvszekrényem alá dugtam. Odalenn ezalatt furcsa nesz hallatszott. Mintha valamit fesze­gettek volna. Aztán nehéz súlyt cipelő lépések topog­tak. Hirtelen eszembe jutott, — hátha a pincénket fosztják ki? Eloltottam a lámpát és kinéztem az abla­kon . Az utca jóformán egészen sötét volt. Egy szekeret és nehány emberi alakot véltem látni.

Ha elvinnék a szenünket! Összeborzadtam a hideg féléimétől. Lerohantam a házmesterhez. Kinyittattam a házkaput és kimentem az utcára. A mellettünk levő ház pincelejárójánál állt a kocsi. Egy asztalos műhelye volt a pincében. Onnan hurcoltak ki bútorokat az éjjeli cserkészek. Az egyik sötét alak elém toppant; Jó estét kívánok.

— Jó estét, — feleltem és korunk önzetlenségével örültem, hogy nem a mi pincénket keresték fel. — Jó éjtszakát, mondottam udvariasan. — Jó éjtszakát — hangzott a válasz.

Csak mikor a kapu becsukódott mögöttem, jutott eszembe, hogy ezek a jószándékú emberek leüthettek volna.

Ilyen téli regék szövődnek most át a budapesti éjt- szakákon ...

Március 12

Ayfeg egy utolsó kísérletet tettünk a magyar asszo- IV-t nyok nevében. Ma délután lakásomon gyűl­tünk össze a polgári pártok meghívott vezéreivel. Éreztük mind, hogy az utolsó órák vernek a fejünk felett. Éreztük, ha most sem tudunk egyek lenni, névtelen és szörnyű szerencsétlenségnek nyitunk kaput. Eljött Bethlen István és Ernszt Sándor, Pallavicini György, Heinrich Ferenc helyettese, Hohenlohe és később Lovászy.

És mikor hosszú tanácskozás után mi asszonyok magunk között maradtunk, Batthyány Lajosné, Des­sewffy Emma, Zichy Rafaelné, Kállay Erzsébet ésVay Gáborné — kétségbeesésünk mindössze három szegény szót talált: Hiába volt megint . . .

Lefekvés előtt, mikor a házvezetőnő behozta Anyám­nak a számadási könyvet, két szem fürkésző tekintetét éreztem magamon: — Fáradtnak tetszik lenni ? Milyen sokan voltak itt, talán valami gyűlés?

Inkább ösztönből, mint tudatosan feleltem: — Azon tanácskoztunk, meg lehetne-e tartani ez évben a gyer­meknapot ? . . . És minden átmenet nélkül szinte ön­védelemből kérdeztem: — Ügy-e, Pogánynak a sof- főrje a maga vőlegénye? — Olyan váratlanul érte a kérdés, hogy nem tagadott:

Néha Pogányt viszi, néha Böhmöt.

Csak ezt akartam tudni.

Március 13.

Ook ember állt az utca szegletén. A falakon megint új plakát vad színei rikoltoztak. Egy óriási munkás látszott rajta, aki a magyar Parlament fölé hajolt. Festékes vödör állott a lábánál és csepegő ecsettel mázolta vörösre az Országház hatalmas grá­nitköves épületét. A kép felett betűk szaladtak át. Mindenki szavazzon a szociáldemokrata pártra.

Örökéletű gránit és vörös festék ... Ez mindent el­mondott. Többet, mint amennyit akart. ..

A múlt napokban egy kis cédulát ragasztottunk ki. Magyarország térképe volt rajta. Fehér mezőben zöld országhatárok és felette pirosbetűs írás: A Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége. Ők szabadon tapaszt­hatják be öles hirdetéseikkel a falakat. A mienk te­nyérnyi kis papír volt, kevés helyen megfért és még sem tűrték. Egy gyereket láttam, amint letépte.

Miért teszed, kis fiam, hiszen nem bánt?

— Húsz koronát kapok napjára, ha ilyen nemzeti színűeket tépek.

Túl, odakinn köröskörül bántatlanul tépik össze idegen rablók az országunk földjét. És a fővárosunk­ban megfizetett magyar gyerekek tépik le az ország képét.

A jövő tépi össze önmagát.

Március 14 .

Fl/finden szenvedésnél jobban sajog ez ... Annak x A a gyereknek az arca velem van, mióta láttam. Ki tette, hogy ennyire jutottunk?

Üj tanító jár a gyermekek között. Egy démoni vörös árnyék ült fel a katedrára. Elveszi az utolsót is, ami vigasztalásul megmaradt. Sok év előtt a gyárakon kezdte, aztán a kaszárnyák udvarán ólálkodott, most már az iskolákba jár el. A kúszón vörös árnyék a tanító fennhatóságával szembe bizalmifiúkat és leányokat állít és odaad nekik mindent, amihez nem nyúlhattak azelőtt. — Hazugság és butítás volt, — súgja szünte­lenül, míg odaadja az Isten fogalmát, hogy parittyá­val célba vegyék a szemét. Odaadja a haza gondolatát, eregessenek sárkányt széttépett térképe foszlányaiból. És odaadja nekik a szüleiket: Ne tiszteljétek őket. Kéjük borzongásából lettetek. Létetekben is csak a maguk gyönyörét keresték, nem tartoztok se hálával, se engedelmességgel nekik.

A démoni vörös árnyék egyre merészebben fenye­geti az erkölcsöt. — „Szabaduljon föl az emberi szel­lem" — mondotta Kunfi — és az iskolákban a vallás­oktatás helyébe a nemi felvilágosítás tudományát he­lyezte. Kicsi fiúk és kicsi leányok előtt, zsidó orvos­növendékek és doktorkisasszonyok tartanak erotikus előadásokat és hogy világosabb legyen a magyarázat, moziképeken szemléltetik, amit a gyerekek nem ér­tenek.

Két kis leányról hallottam, aki az előadások következ­tében megőrült. Némelyik gyerek undorodva, sírva megy haza és az anya ölébe bújik. De olyan is van, aki nevet és valami szörnyűt mond a szüleinek. Nem­csak országrablás, de lélekrablás is folyik itt. És Jézus hiába hívja a kisdedeket, már nem eresztik őket hozzá.

Egy asszony jött be ma a Mária-utcai irodába. — Ellenem fordult a gyerek, — panaszolta és elcsuklott a hangja. — Elvették tőlem az iskolában a szívét.

Vigasztalni próbáltam. Az asszony rázta a fejét : — Amit bepiszkoltak a gyerekem lelkében, azt nem lehet többé tisztára mosni.

Nem tudtam, mit feleljek. Hiszen neki volt igaza. Beszéd zsibongott mögöttem. Hangok hallatszottak. Valaki, aki Sopronból jött, beszélte, hogy az osztrákok egész Nyugat-Magyarországot behálózzák agitáció- jukkal. A csehek pedig azt akarják, hogy szláv folyosó legyen arrafelé, le az Adriáig. Egy másik hang közben az angolokról mondott valamit: — Hát nem tudja? El­rendelték, hogy Bajától Pozsonyig a Duna egész hajó­zása a csehek kezébe menjen át, minden magyar hajó­val együtt... Az oláhok megint előbbre jöttek, hang­zott ki a suttogásból. — Párizsban nem bírják olyan gyorsan előretologatni a demarkációs vonalat, mint amilyen gyorsan ők átlépik.

Kállay Magdolna hírt hallott Somogyból. A kapos­vári munkástanács elkergette a földbirtokosokat, Mos­dóst, Mikét, Saárdot, Hetest már szocializálták. A Somssichok, Pallaviciniek nem urai többé a földjük-uek. Vidéki városokból előkerült zsidó fiatalemberek ellenőrzik és irányítják a becsületes munkában meg­őszült régi gazdatiszteket.

Egy hang riadtan mondta: — A kormány zár alá veszi a bankbetéteket és a safe-eket. Az emberek meg­rohanták a pénzintézeteket. Valami szörnyű készülődik ellenünk.

Az asszonyra néztem, annak ellene fordult a gyer­meke, könnyes szemét törülgette az ablak előtt. El­vesznek a földek és folyók, öröklött ősi birtokok, szer­zett vagyonok, pénz és arany, — mindent vissza­vehetünk, de amit ez az asszony sirat, az végleg el­veszett.

Március 15.

"LJetvenegyedszer fordult ma az i84S-ik év nagy márciusi napja. Az osztrák abszolutizmus alatt húsz éven át titokban ünnepelt a nemzet. Aztán lassan-lassan szabadon bomolhattak ki ennek a nap­nak a virágai: a háromszínű lobogók. Himnuszok, dalok, beszédek, zászlós menetek. A szabadság nagy istentisztelete volt március 15-e egy fél száza­don át.

Ilyen fakón és némán soha se jött és ment ez a nap, mint most. A zászlók, amelyek szinte lerothadtak a rúdjukról az elmúlt hónapokban, az utóbbi időkben meggyérültek, tünedeztek a házak homlokán és mára nem kerültek elő. Azt mondják, a kommunista párt kívánságára tagadta meg a kormány ezt a napot, amelyre sz.ármazását szereti visszavinni.

A város, mely napközben hallgatott, korán ment aludni. Hidegen fúj a márciusi szél, önmagát kergeti sötét, üres utcákban. A kiakasztott bolti cégérek feke­tén himbálódznak, a borbélyműhelyek cintányérja táncol a levegőben.

A mi utcánk is alszik. Álmán elvétve riadoz át egy- egy lépés. Az oszlopos óra lassan üti az éjfelet a szomszéd szobában. Ki jár odakinn ilyen viharos időben ?

Egyszerre, mintha látnám. Szálas a növése, régies, furcsa dolmány feszül a mellén. Fehér inge kihajlik a dolmányára, a szél kapkodja körülötte lebegő gal­lérját. Az arca alig látszik, olyan mélyen a szemére nyomta a sapkáját.

Megy, mendegél, elhagyott, barátságtalan utcákon át. A sarkantyúja csörög, nagy kardja csizmája szárát verdesi. — Autó nyargal át az utca éjtszakáján. Vil­lanykörte ég a belsejében. Egy nehézarcú, kövér ember dűl hátra a párnák közé. Őrjárat fordul ki az utca szegletén. — Pogány, — mondja az egyik.

Vörös katonák bakancsa verdesi lomposan az asz­faltot. Elmennek a dolmányos mellett, ránéznek, de nem látják. Csapkodó gallérja hozzájuk ér, nem érzik meg. Ő pedig csak nézi mereven a letépett nemzeti színek vörös sebét a sapkájukon.

Hová tettétek az én rózsáimat?

Az éjféli vándor arca halaványabb lesz a halálnál. És megy tovább. Tekintete az üres zászlótartókon tétováz a vörös zászlók között.

Hová tettétek az én zászlóimat?

Kivilágított ablakok alatt visz el az útja. Egy szer­kesztőségben dolgoznak odafenn. Felvont ravaszos pisztollyal vörös katonák állnak a szerkesztő íróasztala előtt, ők a cenzorok és lenn a pincében zakatolnak a rotációs gépek. Vászonzubbonyos, nyomdafestékes szedők hajolnak a munka fölé.

Hová tettétek az én felszabadított sajtógépemet ? Hová lett a márciusi sajtószabadság?

A szedők keze fölé hajol, elfut a betűk felett a tekin­tete Nem hallják, nem látják őt és szedik a sort: „Petőfi szobra alatt Landler Jenő méltatja március jelentőségét. A dalárda elénekli a Marseillaise-t.“

Hová tettétek az én dalaimat?

És az éjféli vándor megint megy sötéten, magányo­san. Ismerős utcák, ismerős a kert, az oszlopos nagy csendes ház, a dermedt téli fák között. A Múzeumhoz ért. Keze alatt a kert vasrácsos bezárt ajtaján enged a kilincs. A kapu nyílik. Az őr felriad, kinéz a házikóból. Csak álmodott. A szél fütyül. A vándor gallérja hólya­gosán lobog, amint a szabad lépcsőn bolyong és megáll odafenn a lépcső oldalfalán. Lenéz, sokáig mozdulat­lanul és a széltől kérdi, miért nem mondja többé senki, hogy talpra magyar?

Hát nem tudják itt, hogy kik az urak a Hargita alatt, a segesvári mezőn?

Elfáradt az éjféli vándor és elnyujtózni vágynék a hosszú szomorú út után.

Kinek adtátok oda az én síromat?

Nincs maradása és nincs többé hova mennie annak, akivel átkísértett ezen a városon a hontalan március 15-ike.

És mégis, menjen, menjen innen hallgatagon, mert ha itt maradna és szólni tudna, holnap reggel a „füg­getlen és önálló* Magyarország forradalmi kormánya, legújabb néptörvénye erejével, letartóztatná őt, — az ellenforradalmárt.

Március 16.

Tpóthon kellett volna ma beszélnem gróf Károlyi A Lászlóné falusi asszonyainak. De a fóthi gyön­gyök többé nem mentek fölfelé a borban. Terhes, nehéz levegője volt odakinn a tavasznak.

Káilay Erzsébettel és Magdolnával mentünk oda. Túl a városon fehér hócsíkok olvadtak az ébredező fekete földeken. A télvíz halk csörgedezéssel futott az árkok alján.

— Ma nem lehet gyűlést tartanunk a faluban, — mondotta Károlyi Lászlóné, mialatt átmentünk a kas­télyon, melynek még nemrégen Mackensen foglya volt. — Maid máskor, a jövő héten, — mondotta Ká­rolyi Lászlóné — a községházán ma népgyűlés van. A temetőben a háború halottainak tartanak emlék­ünnepet. Izgatott a hangulat, félő, hogy megzavarnák az asszonyok összejövetelét.

A községháza egyik ablakából hallgattuk meg az ünnepi beszédeket. Egészen mások voltak, mint a pesti szónoklatok. A kommunizmus sarjadó jelszavaira otthon a falusi nép számára még nemzetiszínű szala­gok és vitézkötések fonódtak. Kinn a temetőben is ugyanígy volt. Aztán váratlanul egy részeg katona állt fel az egyik horpadt sír hantjára. Ennek a katonának már gyűlölet volt a hangjában, sötét fenyegetések bugy­borékoltak ki a szájából; Tanulják meg az urak! Majd megmutatjuk mi nekik. Megcsalták, halálba küldték a népet. Most már mienk a hatalom . . .

Esteledett, mire sötét, zsúfolt vonatunk befutott a Nyugati pályaudvarra. Bérkocsi nem volt. Négy nap óta sztrájkolnak a kocsisok. És a villamosra se bírtam felkapaszkodni. Egy katona törtetett ölem. Lerántott a lépcsőről. Még láttam, hogy tolakszik. Helyet akart magának szorítani. Valaki meglökhette. Kirántotta a revolverét és lövöldözni kezdett. A kocsi megállt, az utasok leugráltak, asszonyok sikoltoztak, hirtelen to­longás támadt.

Gyalog indultam el a Vilmos császár-úton. A köve­zet jóformán mindenütt fel volt szeve, itt-ott apró vörös jelzőlámpák pislogtak a gödrök előtt, de kövezők sehol sem dolgoztak. Egyszerre egy régi francia forra­dalmi metszett jutott eszembe. A képen keskeny, öreg házak tövén barrikádokon, csíkos szűk pantalló­ban, cilinderes, ingujjas alakok lövöldöztek roppant hosszú, szuronyos puskákból. Barrikádok .. . Szinte kínálkoznak itt a feltépett kövek. Mire készül ez a vá­ros, amely egyre idegenebbnek rémlik? Mire készül most, hogy jóformán minden elhallgatott benne és már csak a csőcselék lelke beszél? Amint a Bazilika kupolás sötét kőtömege alatt elhaladtam, felnéztem a tornyára, melyben minden tetőnél és toronynál ma­gasabban, nagy harang függ a város felett. Eszembe jutott a hangja. Bár szólna már, — de nem misére, bár hallanám félrevert bronza magányos szavát. .. És a gondolatom átliallgatódzott a jövendő napokba.

Március 17—18.

Az emberek beszélnek hozzám és én felelek. Egé- x szen természetesen hangzik, amit mondok, pedig csak félig vagyok ott, ahol vagyok. Mindig csak félig; önmagam előtt járok és az órákat számlálgatom.

Beszédet mondtam egy gyűlésen. Leveleket írtam a xMagyar Asszonyok irodájában. Tárgyaltam Kiss tit­kárral is. Talán nem veszik észre az emberek, hogymár csak egyetlen gondolat van a fejemben. Egy vára­kozó, kétségbeesett gondolat. A titkár vidékről jött haza... Rossz hírek vannak ... Székesfehérvárott is járt, beszélt Prohászka püspökkel és a püspök azt mondta neki: Éles ekevas készül beleszántani a ma- gyat nép leikébe. Nagy barázdát fog hasítani. De szük­ség van erre, hogy azután annál termékenyebb legyen.

így lesz, — mondottam, mintha álomban vala­honnan messziről hallottam volna az assisi lelkű püs­pök megismételt szavát.

Kiss Károly a körútjáról beszélt: — Kétszáznegy­venkét vidéki szervezetünk működik. Egész falvak asszonyai iratkoznak be. Ma már háromszázezernél több tagunk van.

Gróf Chotek Rudolfné közbeszólt: — Károlyi Mi­hály azt mondta valakinek, hogy a kormány nem fél a választásoknál egyetlen ellenzéki párttól sem, csak a mi szövetségünktől, mert háromszázezer szervezett asszony sorakozik fel benne.

Megint elcsudálkoztam, hogy őrölő várakozásom­ban olyannak tudok látszani, mint máskor. Pedig szün­telenül olyasmit éreztem, mintha fátyolok húzódtak volna köztem és az emberek között. Közelségükben is messze voltam tőlük és a hangjuk tompán jutott el hozzám. Ez az érzés nem hagyott el egész nap. Délben Somssich Andrisnál ebédeltem. Csillag Teréz és Hállay százados voltak a vendégei és egy fiatal színész, akinek a nevére nem emlékszem. Ideges és türelmetlen vol­tam. Azt hiszem, vigyázatlanul beszéltem. Legalább is az volt az érzésem, mikor hazafelé mentünk. Csillag Teréz elbúcsúzott az utcán. Hállay is elmaradt.

Mi történik velünk? — kérdezte Somssich Andris.

Nem feleltem a kérdésre. Tovább élt bennem amiről az ebéd alatt beszéltem. Miért is nem tudtam közömbösnek látszani? Miért mondtam, hogy most már itt az ideje, hogy cselekedjék az ellenforradalom, nem lehet tovább várni, különben megelőz a vörös hullám.

Mind igazat adtak. Csak az idegen színész hallga­tott. És mégis, most utólag haragudtam magamra. Jobb lett volna hallgatnom. És nem is fogok többet beszélni ezekről a dolgokról. Somssich András meg­nyugtatott: Nem lesz baj belőle.

Mikor éjjel minden ok nélkül felébredtem álmom­ból, a fejemben legelői ott volt vigyázatlan szavaimnak az emléke és kényelmetlenül zavart.

Március 19—20-ra virradó éjjel

A kályhában kihűlt az utolsó parázs. Fázni kezdtem és mégsem mozdultam meg. A székembe előre­csúszva ültem az íróasztalom előtt. Kicsiny borzon­gások futottak végig a hátamon.

Egy kiáltványt kellett volna írnom a Szövetség ne­vében. Elkezdtem az írást, de az első mondat végén megállt a toliam a papiroson, állva maradt, céltalan vonalakat rajzolt, rajzolt még akkor is, mikor kiszáradt belőle a tinta és nem hagyott nyomot. Azután átbil­lent a toll és elgurult az asztalon. Találomra egy köny­vet vettem elő. Soká tartottam a kezemben és néztem a betűit. Nem tudom, miféle volt, a lapjai össze­csukódtak és én lehúnytam a szememet. így jobban hall az ember.

Az órák sorra vertek a lakásban. Vertek tizenkettőt,egyet, felkettőt, háromnegyedet. . Eloltottam a lám­pát és kinyitottam az ablakot.

Megint visszaültem az íróasztalomhoz. A hieeg be­eült a nyitott ablakon, össze-összerázkóetam tőle. A csene bizsergett, azután úgy rémlett, mintha egy nagy ér lüktetett volna át a levegőn.

Az óra kettőt ütött.

Moss ... a fejemben megfeszült mineen ieeg, az ínak kinyúltak a nyakamon, olyan merev lett a testem, hogy nem bírtam volna mozeítani.

Nem tueom, mennyi ieeig tartott. Egyre jobban fáztam. Az óra megint ütött. Talán siet? . . . Elmúl­hatott megint vagy egy félóra. A tagjaimban furcsán engeeett fel a merevség, szinte úgy, mintha össze­omlottak volna bennem a csontok. Lehorgasztottam a fejemet.

Elhalasztották hát megint.

Éjfél után két órára volt kitűzve. Fegyverük is van a mieinknek elég, a cseneőrség és reneőrség egyetért. A kaszárnyák peeig felénk ingaeoznak. És a nagy jelaeás mégis elmaraet. A Bazilika harangja nem szó­lalt meg.

Mi történhetett ? Holnap fog-e szólni, vagy holnap­után?

Csak késő ne legyen . ..

Március 20.

A z éjjeli óra üres cseneje mint félőrült várako- ** zás a fejemben maraet. A folytatóeó élet képei és hangja az éjtszakai, a csalóeott cseneen át rezegtek ma le az öntueatomba.

Az ellenforraealom éjtszakája olyan sok napon át készülőeött és újra és újra annyiszor tolóeott el, hogyszinte belefáradt a reménység. Eljön-e még? Megint összeszedtem magamat. Felbíztattam a csüggedésc- met és a lelkemben ismét várakozás lett minden.

A város is mintha várt volna valamit. Még az utcák is, mintha vártak volna. Legalább nekem úgy rémlett, Várakozó hallgatás volt a reggelben. Újságok nem je­lentek meg. Azt mondják, bérmozgalom miatt sztráj­kolnak a szedők. A bankba mentem. A kormány letil­totta a betéteket. Nem adtak ki pénzt sehol. Lehúzták a vasredőnyöket. A megrémült emberek tolongtak, átkozódtak.

Ellenőrizhetetlen hírek terjedtek el. Valaki mondta, hogy a kommunisták hadserege: a leszerelt katonák fenyegetődző gyűléseket tartanak szanaszét a külváro­sokban, készülnek valamire. Kun Béla és társai szaba- donbocsátását követelik.

Károlyi Mihályról is hírlik, hogy tervei valamit. Gyűlöletében egyszer megesküdött, hogy elpusztítja Tiszát, még ha vele pusztulna a nemzet is. Tisza meg­halt, de szelleme Károlyi ellen feltámadt az egész nem­zetben. És ma Károlyi uj bosszúra készül. Ügy mond­ják nemcsak a magyarság ellen, amely már kiábrándul­tán megtagadja őt, de az antant ellen is, amely nem áll szóba vele.

Mi vár reánk?

Délután a Nemzeti Egyesülés pártjának gyűlése volt. Néhány szót váltottam Bethlen Istvánnal. Azt mondta, nagy változások várhatók. Az antant-hatal­mak megbízottjuk útján tudtára adták Károlyinak, hogy egy józan polgári kormánnyal szemben előzé­kenységet mutatnának. Hogy súlyt adjanak követelé­süknek, Vyx francia alezredes útján új demarkációs vonalakkal fenyegetődznek.

Bethlen István ma kevésbbé látta sötéten a helyze­tet, mint különben. Pillanatnyilag megnyugodtam.

Ritoók Emmával jöttem haza a feltűnően népes utcákon át. Messze lakik, megkéstünk, nálunk maradt hát éjtszakára. Este felráztam magamat és együtt dol­goztunk az asszonyok kiáltványán. Éjfél felé járhatott az idő, mikor bejött hozzánk Anyám és mint mindig, ha valamit írtam, most is megkérdeztem a véleményét és felhasználtam a tanácsát. Aztán kergetett, menjünk már aludni. Ritoók Emma elment, magamra marad­tam és hogy nyugtalanságomat megvesztegessem, csi- szolgatni kezdtem a kéziratot. Közben múlt az idő. Két óra lett.

Egyszerre, ki tudja miért, megrohant a tegnapi vára­kozás izgalma. Felkaptam a fejemet. Messze, messze harangzúgást véltem hallani az éjtszakában. A torkom kiszáradt. Vadul vert a szivem. Felrántottam az ab­lakot.

De odakinn végtelen volt a csend. Csak képzelőd­tem .. . Egy darabig még mozdulatlanul hajoltam ki a hideg fekete utcába. Puskalövés dördült a Népszín­ház felől. Aztán megint elhallgatott az éjtszaka.

Nem bírom tovább . . .

A háború alatt de hányszor mondtuk ezt. Aztán jött az ősz vonagló összeomlása, jött a tél és darabokra tépték az országunkat. Nem bírjuk el. . . És bírtuk. És ki tudja, mit kell még bírnunk ezen a tavaszon? Nekidőltem az ablakdeszkának és a sötétségen képek húzódtak előttem, mintha rémálmot álmodnám. Egy­szerre megálltak a képek. Egy nagy kietlen házban lát­tam magam. Csupasz, meredek falaiban szokatlanul magas ablakok nyílnak. És mi az utolsó szobában ülünk és várunk valamire, ami elől nem lehet mene-kiilni. A szobából nem vezet ajtó a szabadba. Odalenn tárva áll a kapu. Nincs, aki őrizze. A légvonatos kapu­alján lépések jönnek befelé és a lépéseket nem tartóz­tatja fel senki. Jönnek a lépcsőn. Már régóta hallat­szik, hogy a házban egyik ajtó nyílik a másik után. Még egy és még egy ... sorra nyílnak az ajtók, egyre köze­lebb, közelebb.

Nem bírj ült el tovább ... Rémlátó végtelenbe nyúl­nak a percek és mi még se mozdulhatunk, pedig már elviselhetetlen irtózat lesz a várakozás. Már az utolsó ajtó előtt tétováznak a lépések. Valami készülődik oda­át. Még senki se látszik, csak a kilincs mozdul óvato­san, lassan és csikorog. A gyötrelem felhörög a tel­kemen :

Nyíljék hát ki az utolsó ajtó! Történjék valami, akármi, de történjék végre!

Március 21.

Ablakom bádogpárkányát verik a cseppek. És ez úgy hangzik, mintha csontvázak ujja kopogtatna, hogy beeresszék őket.

A lépcsőházban csengettek. Gróf Chotek Rudolfné jött, aki mindig bátran és áldozatkészen állt a nemzeti eszme mellett. Nagyobb összeget hozott a szövetség céljaira. Utána Mikes Árminná nyitott be az ajtón. Még kilenc óra se volt. A fülembe súgta: — Nagyon rossz híreim vannak. Beszélnem kell veled.

Magamhoz vettem a pénzt, azután mentünk. A ko­csiban elmondta, hogy egy megbízható egyén előtte való nap a kommunisták gyűlésén volt. A munkások nagy tömegei átmentek a kommunista-pártba. A vas- és fémmunkások is mind átmentek. És elhatározták, hogy most már nyíltan fellépnek a kormányzó pártok ellen és letörik az ellenforradalmat is.

A keleties szemű démoni bűvölő, amelyik öngyilkos letargiába zsibbasz tóttá a nemzetet, rátenné hát egé­szen a kezét tehetetlenné vált martalékára?

A Magyar Asszonyok irodájában már ott volt Kállay Erzsébet. Alig hogy odaértünk, Batthyány Lajosné jött be sebesen és intett nekem. Az egyik sa­rokba húzódtunk. Csak akkor tűnt fel milyen megnyúlt és halálsápadt az arca. Idegesen beszélt : — A kor­mány lemond. Vyx alezredes egy ultimátumot adott át. Az antant megint előbbre tolja a demarkációs vo­nalat és semleges zónát is követel. Károlyi pedig — biztos értesülésem van — a kommunistáknak akarja átadni a hatalmat.

Ez hát Károlyi bosszúja . ..

Kállay Erzsébet és húga is odajöttek hozzánk. Aztán elrohantak, József főherceget akarták értesítem és Bethlen Istvánhoz is mentek, hogy kísérelje meg a lehetetlent az antant megbizottainál. Vyx alezredes az utóbbi napokban eltávolította Budapestről a francia csapatokat. Mindössze háromszáz spáhi lehet valahol a környéken. Ö tudta, hogy mi készül. Szándékosan fosztotta meg a város polgárságát az egyetlen véde­lemtől ?

Batthyány Lajosné felállt. Mielőtt indult volna, a fülemhez hajolt és azt mondta, hogy szökjem meg az éjtszaka előtt, mert az első elfogatási listán rajta van a nevem.

Hazamentem. Az eső egész délután zuhogott és verte az ablakomat. Telefonon hívtam a testvéremet. Anyám beteg volt és ágyban feküdt. Úgy beszéltem a testvé­remmel, hogy Anyám meg ne hallja. Ö még nem tudort semmiről.

Bánó Lászlóné jött és mondta: menjek el, mert ezek felakasztanak. Megint ott volt Chotek Rudofné. Visszaadtam neki a pénzt, amit ma délelőtt a Szövet­ség céljaira hozott: — Nálam most már úgysem lenne biztonságban. — Ö is ugyanazt mondta, amit Bánóné mondott.

Nem megyek el, — feleltem — gyávaság lenne megfutamodnom. Ha el akarnak fogni, hát fogjanak. Itt maradok.

Még szükség lesz rád később, mikor újra dol­gozni lehet, — mondotta vendégem és kedvesen rá­beszélt. — Magamhoz vinnélek, de ott nem lennél biz­tonságban. Gidáékat nálam fogják keresni. — Testvé­réről, gróf Ráday Gedeonról kezdett beszélni. Aztán megint rám fordította a szót. Figyelmesen hallgattam és közben se félelmet, se izgatottságot nem éreztem, talán azért, mert sajátságosán megint úgy rémlett előt­tem, mintha nem rólam, iianem valaki másról lenne szó.

Hét óra felé járt az idő. Cavallier József, egy fiatal újságíró, aki a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetsége érdekében sokat és önzetlenül dolgozott, halálsápadtan nyitott be hozzánk. Hirtelen behúzta maga mögött az ajtót és úgy nézett hátra, mintha attól félne, hogy valaki utána jön. A szeme egészen merev és üveges volt.

— Károlyi lemondott, — mondotta szakadozott hangon. — A minisztertanács Kunfit küldte Kun Béláért a gyüjtőfogházba.. Kunfi aztán automobilon vitte magával Kun Bélát a miniszterelnökségre. A szo­cialisták és a kommunisták megegyeztek. Direktórium alakult, az a hír jött, hogy Kun Béla, Szamuelly Tibor, Kunfi Zsigmond, Pogány József és Vágó Béla a direktórium tagjai. Forradalmi törvényszéket állítanak fel. Ma éjjel sokakat elfognak. Meneküljön. Ne adja oda magát prédául az ő bosszújuknak.

Mialatt beszélt, lövöldözés hallatszott odakinnről. Egyszerre felrémlett előttem az éjtszakai kép, a múlt éjtszaka víziószerű képe. A nagy, kietlen házban va­gyunk és az utolsó szoba kilincse fordul és nyílik az utolsó ajtó. Egy borzasztó hang üvöltött végig az utcán:

Éljen a proletárdiktatúra!...

(Vége az első kötetnek.)

Március 21-ikének éjjelén.

Egy pillanatra csend lett, olyan iszonyú csend, mint mikor a nyaktilón fennakad a bárd. A megkötözött emberi teremtés válla közé húzta a fejét, már csak ennyit tehetett önmagáért. És a hideg eső, mint a halálverejték szakadt lefelé a házak falán. Most...

Odakinn megint elbődült a hang:

— Éljen a proletárdiktatúra!

Már a szomszéd utcák is kiáltották. Egy hirtelen lerántott redőny hörgött a sötétben. Sietve becsapott kapuk döngtek. Futó lépések csattogtak a házak alatt és két szót gurítottak maguk előtt: Éljen!. .. Halál. .. Ezt nekünk szánták.

A szegleten lövöldöztek.

— Halál a búrzsujoRraa... Valamelyik golyó lámpa­üveget talált. Az üveg csörömpölve repült szét az asz­falton. Egy kocsi ügetett. Megállították. Lárma hallat­szott és a lövöldözés nyargalva távolodott a Rákóczi-üt felé. A gondolat futott utána, ki a megtébolyított, viiagtalan városba. Mi történik ott? És túl és min­denütt? A kaszárnyákban, a körutakon? A belső ne­gyedekben tengerészek fosztogatnak. A külvárosok Hzadnak. Egy maroknyi bolsevista tábor hataimaba kerítette a várost. Nincs hová menni!

Az ember kezében mintha már csak egyetlen moz­dulat lett volna. Egy gyámoltalan, szegény mozdulat, amely a lüktető halántékokhoz kap.

A gödör fenekén vagyunk. Ez a gondolat minden­nél gyalázatosabb és torzan mégis pihentető. Ez jobb a feltartóztathatatlan, hosszú, aljas lefelécsúszásnál . .. Mélyebbre már nem lehet sülyednünk.

Kinn megint elhallgattak az utcák. És a csendet hirtelen apró szegekkel verte át az ember szíve lükte­tése. Hát nem kerülhettük el . .. Elöntöttek a fel­tépett kanálisok. Undorodást és szégyent éreztem. Károlyi Mihály kegyelméből cimborája, Trockii ágense a munkáspénztárak sikkasztója: Kun Béla, uralkodik Szent István Magyarországa felett.

És mindenütt történik valami és semmit sem lehet többé feltartóztatni.

Nem tudom, mennyi idő múlhatott. Hallgattunk. Mindenki a saját kínjával vergődött. A lámpa csak alig hogy égett. Az óra megint ütött. Elkaptam a hang­lát. Egyiket a másik után kaptam el, mint a levegőbe repített rézkorongokat. Megszámláltam. Kilencszer pengett. Gróf Chotek Rudolfné, aki az előbb még ott volt, nem volt ott többé. Géza testvéremet sem lát­tam. Megint telt az idő. Olyan volt a szobám, mint egy homályos kép háttere. Alakok ültek mozdulatla­nul, aztán hirtelen kimentek a képből és ismét vissza­jöttek. Az ajtó nyílt és csukódott. Cavallier Józsefet megint ott láttam, ahol az előbb üresen állt a szék. Rábeszélt és nógatott. — Őrült hírek keringenek a városban. Szörnyű eseményeket jósolnak éjtszakára. Vyx alezredest és az entente misszió többi tagját letartóztatták. A dunai angol monitorokat is le akar­ják fegyverezni. Az orosz vörös hadsereg a Kárpátok fele törtet. A bolsevisták a területi integritás alapjára álltak. Kun Béla direktóriuma hadat üzen az entente- nak. Meneküljön... Még ma éjjel! Letartóztatják... Jöjjön hozzánk.

Anyám hivatott. Szorongva nyitottam be az ajta­ján. Magasan feltámasztott párnái között szinte ült az ágyban. Az arca halvány volt és még keskenyebbnek látszott, mint különben. Ő is hallotta az utca ordítá­sát. ő is tudta már, hogy mi történt és mi vár reánk. Üldözött, szenvedő tekintetéből egyszerre erősebben és egyéniebben kezdtem érezni a sorsunkat.

Miért nem jöttök ide? Miért nem beszéljük meg együtt? — Szavai nem akartak fájdalmat okozni és mégis, mintha éles, finom szerszámok lettek volna, átnyilallottak a mellemen.

Szegény Anyám . .. Mikor Cavailier József ajánla­tát elmondtam, megrázta a fejét: — Budán lakik? Ne menj olyan messzire . .. Hirtelen visszavette az önuralmát: — Ügy esik az eső és egész délután hal­lottam a köhögésedet.

A többiek is bejöttek a szobába. Mindenki mon­dott valamit. Béla öcsém felesége a testvérét emlí­tette: — Zsigmondyék a közelben laknak. Üzentek is.

Csak Anyám hallgatott. Nem bírta kimondani és mégis ő küldött legerősebben. Hosszú, szomorú tekin­tettel nézett rám. Ez eldöntötte a habozásomat.

Egy-két napról lehet csak szó. Aztán, ha nem találnak itt, visszajöhetek . . . Hittem-e, amit mond­tam? így képzeltem-e el akkor? Vagy csak áltattam magamat, hogy viselni bírjam? Ekkor vettem észre, hogy valahonnan sajátságos, mély árnyékok vetődnekAnyám arcára. A többi arcon is ott voltak a sajátságos, okozatlan árnyékok, mintha hirtelen vall^r^eny- nyien megöregedtek volna. És pillanatok alatt rajtuk túl, a szomszédban is, a szemközti házban is, az egész városban így öregednek meg most az emberek...

Aztán mindenki elment. Egészen egyedül voltam a szobámban. Éreztem, hogy sietnem kellene és mégis, ki tudja, mióta álltam nyitott szekrényem előtt. Há­nyán állnak ma így, vagy hányán kapkodnak és fut­nak? . .. Vájjon itt is úgy lesz-e, mint Oroszország­ban? Az ajtó halkan nyílt mögöttem. Anyám felkelt és jött, hogy együtt legyünk, hogy segítsen.

Kevés holmit viszek, egészen keveset — mon­dottam sokszor, mintha a sorsot akartam volna kény­szeríteni, hogy távollétem ne tartson soká.

Holnap talán már hazajöhetek ...

Anyám nem felelt. Összekötötte a csomagomat : — A házvezetőnőnek nem szabad holnap reggelig megtudnia, hogy elmernél. . . Kinézett az előszobába, nincs-e ott senki. Maga nyitott előttem ajtót és el­kísért a folyosón. A ház aludni látszott, az ég sötét volt és a folyosó alatt sötét volt az udvar is, mint egy akna, amelyben összefutott az esővíz.

Anyám a karomra támaszkodott és szótlanul jött mellettem. És ebben a nehéz csöndben mindegyikünk magányosan küzdötte ki a saját önuralmát. Aztán meg­álltunk. Csak az eső zuhogása hallatszott. Anyám fel­emelte a kezét és éreztem, amint egy sajátságos kis mozdulattal utána rajzolta a homályban az arcom vonalát, úgy, ahogy csak ő látta, gyöngédebben, szeb­ben a valóság vonalánál.

Vigyázz magadra ...

Már lefelé szaladtam a lépcsőn, ő pedig odafenn áthajolt a könyöklőn és utánam szólt, mintha még el akart volna kísérni egy darabon: — Jó éjtszakát — mondotta halkan a szörnyű éjtszakába.

— Jó éjtszakát... de a hangom belül maradt és egy soha nem érzett fájdalomban összetört odabenn. Megint sietni akartam és mégis megálltam.

A kapun túlról puskaropogás hallatszott. Biztatni kezdtem magamat: Holnap visszajövök hozzá, hol­nap .,. Végig botorkáltam a fekete udvaron és be­zörgettem a házmester ablakán. Mikor kijött, furcsán nézett rám a hirtelen lámpafényben: — Nagyon lö­völdöznek odakinn. Jobb lenne itthon maradnia.

A kulcs fordult. A kapu nyílt és óvatosan csúszva zárult be mögöttem, mintha nem akart volna elárulni. Névtelen borzadás futott át rajtam. Nem mehettem többé vissza. Kinn álltam az esőben magányosan. Túl az otthonon, túl mindenen, ami jó és védett volt.

Emberi bőgések, autók szirénája hallatszott. A lyukas ereszekből patakokban dűlt a zápor. Az aszfaltban hápogva nyelte a kanális szája az ömlő vizet.

Az utca egészen néptelen volt. A túlsó oldal sötét­jéből lépések szakadtak ki. A lépések nem jöttek, de hirtelen kezdődtek . . . Valaki elindult a szemközti ház alól. Valaki, aki várakozott. Rám lesett? Engem várt? A lépések sietni kezdtek, megelőztek, átvágtak az utca közén. Az egyik kapu üregében elmosódva sötét alak lapult. Nem csöngetett. Egy pillanatra megálltam. És ekkor egyszerre kiújult az elmúlt hetek minden bizonytalansága. A hajszoltságnak, a megfigyeltségnek, a szabadságvesztettségnek a kínja összeszorította a torkomat. A fenyegetés, mely el-eltűnőn, felbukkanónrégóta nyomon kísért, most elém került és ott áll valamennyi kapuboltozat alatt és vár minden forduló sötétjében.

Megszökjem előle? Lekanyarodjam a mellékutcába? Fáradt voltam* betegnek éreztem magamat. Ólom volt az ereimben és kövek nyomták a fejemet. Egy pil­lanatra lemondtam magamról. Olyan semmi sem vol­tam én a szörnyű szerencsétlenségben. A rettentő omlás robaja elnyelte az egyéni végzetek kis jajszavát.

És a kapu aljából hirtelen kilépett az árnyék és el­állta az utamat. Egymásra meredtünk. Amtán ... Te vagy ? . . . Béla testvérem volt. Ő várakozott reám* hogy elkísérjen. A körúton csak elvétett lángok égtek. A bevert* fekete lámpák körül üvegszilánkok ropog­tak a sarkam alatt. A pocsolyákból eldobált töltény­hüvelyek meredeztek ki.

Az utca közén gépkocsik süvítettek. Egy csoport ember jött. Vörös zászlót hoztak. Szuronyos teherautó hömpölygött. Fegyveres tengerészek álltak rajta. Az egyik az arcához kapta a puskáját. Felénk célzott. A lámpa fénye egy pillanatra kiemelte* ott azán megint visszaejtette a sötétbe. Nem lőtt* csak vigyorgott és állati júdásarca furcsán összegyűrődött. Már eltűnt de a hangja még hallatszott* oroszul kiabált valamit. Azt mondják* sok van ilyen.

— Burzsuj ... le vele! És a moszkvai kiáltás már szabadon szaladt szét a magyar városban.

A túlsó oldalon félénk alakok futottak át az utcák torkolatán. Vad mozgással és riadt osonással volt tele a levegő.

Becsöngettem a kapun. Béla testvérem elment. Soká tartott, mire nyílt a kapu. Egy asszony jött csoszogva.Bizalmatlanul nézett rám. Félni látszott: Hová megy ?

Valamit mormogtam és pénzt tömtem a markába. Az udvar itt is egészen sötét volt. Aztán egy lakásajtó előtt tétováztam. Valami előre kényszerített, valami visszahúzott. Mégis bezörgettem. Odabenn még te­rítve állt az asztal a függőlámpa barátságos világában. Az üvöltő, ázott, piszkos utca után nyugtatott a jó­szívű kis otthon. Zsigmondy Mihály és a felesége fo­gadtak. Vártak-e, nem-e, nem tudom, de úgy tettek, mintha egészen magától értetődő lett voina, hogy hoz­zájuk jöttem.

Hány óra van?

Tizenegy elmúlt.

Az előszobaajtón zörgettek . . . Egymásra néztünk. Egy magasnövésű barna fiatalember nyitott be. Hu- nyady Ferenc gróf, — mondotta Zsigmondy meg­könnyebbülten. Az én nevemet elhallgatták. És azután is gondosan elkerülték, hogy szólítsanak. A jövevény beszélt: — Senki sem tudja, mi történik. A kommu­nisták szabad rablást akarnak engedni a csőcse­léknek.

Anyámra gondoltam. Ő is rám gondol most bizo­nyosan. Mögötte halványabban távolabbi arcok buk­kantak fel, testvéreim, barátaim. Félteni kezdtem mindazokat, akiket szeretek.

Zsigmondy leakasztotta a telefonkagylót a horog­ról. A központ változatlanul azt felelte: „Csak hiva­talos beszélgetéseket kapcsolunk.” Azután ez is meg­szűnt. A telefonközpontok már a kommunisták hatal­mában voltak.

Az eső elállt. Az utcák megéledtek és a felzavart ahas vér ordítása megint fel-felbődült a mélyből. Éljen a proletárdiktatúra!

A gyerekeket átvitték a szomszéd szobába és az ő fehér szobájukban vetettek számomra agyat.

Mesélő tarka képek a faion, cinkkatonák, játék­lovacskák a földön. És én akármeddig éljek, soha többé nem leszek olyan öreg, mint ebben a gyerek­szobában.

Március 22-én.

Tk/Tár derengett, mikor a fáradtság valami álom- XvX főiében elvitt önmagámtól. Rövid ideig tart­hatott, aztán a szívem táján egy sajátságos, szinte testi fájdalom ébresztett fel. Olyasfélét éreztem, mint mikor valakinek kedves halottja van, aki tegnap még élt és a reggeli ébredésben nem a gondolat, hanem a fájdalom mondja, hogy történt valami. Félni kezdtem a teljes ébredéstől. Ne még .. . csak még egy percig ne. De hiába bújtam el az öntudat elől, utánam jöti — minden az eszembe jutott.

Nincs többé .. . nincs többé Magyarország ... El­árulták, eladták. Nincs többé.

Boldogtalan szaggatott nesz hallatszott a torkomban. A szívem megsebesült és a vér ömlött belőle, mindenki vére, aki magyar. A két öklömet nekiszorítottam a sze­memnek. Olyan erősen szorítottam, hogy a szem­golyók fájtak az üregükben és vörös kígyók cikáztak a sötéten. Hirtelen felpillantottam. Hályogos szemével meredt be rám a szürkület. Az ő reggelük! Az utca ki­halt volt. Éjszakai dorbézolását aludta ki a hajnalban. Elmúlhatott már vagy egy óra is, mire lépések kopog­tak bele a csendbe. Egy púpos kis emberi szörnyeteg jött, himbálódzva a körűt felül. Kariára papirosok vol­tak vetve, a kezében vedret vitt. Időnként meg-meg- állt a házak tövén, gyorsan mázolta a falat és mikor odébbment, mögötte minden állomásán nagy vörös plakát maradt.

„Él jen a proletárdiktatúra !“

Nem engedik lélekzethez jutni, nem engedik esz­méim a várost. Mire felébred, addigra már elborította egész testét a vérbajos vörös kiütés. Ott lesz min­denütt. A kaszárnyákon, a királyi palotán, a templomo­kon is.

Elfordultam az ablaktól. Hiába, ugyanaz az iszonyat volt mindenütt. A reggeli asztalon újság feküdt. A tegnapi nyomdászsztrájk megszűnt. A szocialista sze­dők kiszedték a kommunisták lapjait és a fekete nyom­tatásban benne volt a vörös: ^^\7ilág proletárjai egye­süljetek!" Legfelül pedig nagy betűk mondták el Ká­rolyi Mihály kiáltványát:

„Magyarország népéhez! A kormány lemondott. Azok, akik eddig is a nép akaratából s a magyar proie- társág támogatásával kormányoztak, belátták, hogy a viszonyok kényszere új irányt parancsol. A termelés rendjét csak úgy lehet biztosítani, ha a hatalmat a pro­letariátus veszi kezébe. A fenyegető termelési anarchia mellett a külpolitikai helyzet is válságos. A párizsi békekonferencia titokban úgy döntött, hogy Magyar­országnak csaknem egész területét katonailag megszállja. Az antantmisszió kijelentette, hogy a demarkációs vo­nalat ezentúl politikai határnak tekinti. Az ország to­vábbi megszállásának nyilvánvaló célja az, hogy Ma­gyarországot fölvonulási és hadműveleti területté te­gyék a román határon harcoló orosz szovjethadseregellen. A mitőlünk elrabolt területek pedig >zsoldja lenne azoknak a román és cseh csapatoknak, amelyekkel az orosz szovjetsereget akarják leverni. Én, mint a Ma­gyar Népköztársaság ideiglenes elnöke a párizsi kon­ferenciának ezzel a határozatával szemben a világ prole­tariátusához fordulok igazságért és segítségért, lemon­dok és átadom a hatalmat Magyarország népei prole­tariátusának. Károlyi Mihály.“

Irtózat fogott el. Bevallja, hogy ő adta! És undoro- dásomon át érezni kezdtem, hogy ez a kiáltvány nem egyéb, mint egy megcsalt nemzet adás-vételének leg­aljasabb okmánya.

„Magyarországot csak én menthetem meg “ — mon­dotta Károlyi Mihály 1918 október 31-én, mikor ha­zugságban elkezdi. „Átadom a hatalmat Magyarország népei proletariátusának“ — mondja 1919 március 21-én, mikor hazugsággal végzi. Közben eladta és eltékozoita Magyarországot. Az álarc félre áll. És mögüle merészen felvonul a had, amelyet ő Magyarország népei prole­tariátusának nevez.

A „Forradalmi Kormányzótanács^ névsorában ott vannak jóformán valamennyien. Mint Károlyi kor­mányánál, az előtér szemfényvesztő keresztény bohóca megvan itt is: Garbai Sándor, az elnök. A többiek ide­genek . . .

Külügyi népbiztos: Kun-Kohn Béla, helyettese kgo slon-Aiigenstein Péter. Hadügyi népbiztos: Pogány-Schwarz József, helyettesei: Szántó- Schreiber Béla, Szamuelly-SAiWr/ Tibor. Belügyi népbiztos: Landler Jenő dr., helyettese: -Weiss Béla. Pénzügyi nép­biztos: Varga-Weissfeld Jenő, helyettese: Székely Weissit Béla. Közoktatásügyi népbiztos: Kunü- Kunstatter Zsigmond. helyettese: Lukács-LóWngőr György. Kereskedelmi népbiztos: Landler Jenő dr. (ideiglenes), helyettesei: Rákosi-Aoí/z Mátyás, Hauo- nch József.

A földművelésügyi népbiztosság kollégiuma: Ham­burger Jenő, Csizmadia Sándor, Vantus Károly, Nyisz- tor György. Szocializáló népbiztos: Böhm Vilmos, he­lyettesei: Hevesi-Zföw?^ Gyula, Dovcsák Antal. Né­met népbiztos: Kalmár-KhAw Henrik. Fmszin nép­biztos: Szabó Oreszt dr. Közélelmezési népbiztos: Erdélyi-E/zr//cA Mór, helyettese: l\\és-Braun Artúr.

Zsidók az összes népbiztosok. Csak a helyettesek között van elvetve egy-egy magvar. És ezeken túl is ismét csak ők. A főváros élén Preusz Mór, Vincze- Weinberger Sándor és a félvérzsidó Dienes László. Zsidó a rendőrség védőrségének és népőrségének két politikai népbiztosa: Biró-Bwrg^r Dezső és Seidler elvtárs. És közülük való az Osztrák-Magyar Bank új kormányzója I.cngyel-Goldstein Gyula is.

Vájjon van-e ember, akit nem ejt gondolkozóba ez a névsor ?

Az októberi bábjáték figuráit lesöpörte a tegnapi éjtszaka a színről. A démoni rendezők, az ördöngős zsinegrángatók és súgók elfoglalták a helyüket. És ezer év óta először történik, hogy Magyarország sorsának intézéséből mindenütt, a Kárpátok alatt és Erdélyben, a Délvidéken, a Dunántúlon, a véghetetlen rónán és minden tenyérnyi kis helyen kitiltott a magyar. Meg­osztoztak az országunkon a csehek, oláhok, szerbek és a zsidók . ..

Az újság tovább beszélt: „Mindenkihez" ... A for­radalmi kormányzótanács dölyfösen proklamálja, hogyátvette a hatalmat és kiépíti a munkás-, paraszt- és katonatanácsokat. „Magyarország tanácsköztársasággá alakul. A forradalmi kormányzótanács haladéktalanul megkezdi a nagy alkotások sorozatáá. .. Kimondja a nagybirtokok, a bányák, a nagyüzemek, a bankok, közlekedési vállalatok szocializálását. A földreformot nem törpebirtokokat teremtő földosztással, hanem szocialista termelő szövetkezetekkel hajtja végre. Halállal sújt le az ellenforradalom banditáira csak úgy, mint a fosztogatás brigantijaira. Hatalmas proletár­hadsereget szervez . .. Kijelenti teljes eszmei és lelki közösségét az orosz szovjetkormánnyal. Fegyveres szövetséget ajánl Oroszország proletariátusának. Test­véri üdvözletét küldi Anglia, Franciaország, Olasz­ország és Amerika munkásságának, egyben pedig föl­szólítja őket, hogy ne tűrjék egy pillanatig sem kapi­talista kormányuk gaz rablóhadjáratát a Magyar Tanácsköztársaság ellen. Fegyveres szövetségre szó­lítja fel Csehország, Románia és Szerbia, meg Horvát­ország munkásait és földmíveseit. Felszólítja Német- Ausztria és Németország munkásait, szövetkezzenek Moszkvával... Éljen a proletárdiktatúra! Éljen a Magyar Tanácsköztársaság!"

Hazaszökött magyar hadifoglyok meséi, az orosz forradalom félig elmosódott hírei, a vészes szereplők távol körvonala és a pétervári kezdet átsuhant az emlé­kezetemen. Oroszország rettenetes sorsára kellett gondolnom.

A forradalmi kormányzótanács I. számú rendelete: „Statárium. Mindenki, aki a Tanácsköztársaság parancsainak ellenszegül, vagy a Tanácsköztársaság ellen felkelést szít, halállal büntetendő. A bűnösökfölött forradalmi törvényszék ítél. Budapest, 1919 március 21.“

Felugrottam a helyemről: Ügy éreztem, megfulla­dok, ha semmit sem teszek.

Az a katona még mindig lent járkál, — mondotta halkan Zsigmondyné.

Jó szerencse, hogy két utcára nyílik a ház, majd a másik kapun megyek ki!

A Körúton friss, esőmosta szél fütyült. A kocsik mintha eltűntek volna. Csak autók száguldoztak. Fegy­veres tengerészek álltak a felhágóikon. Benn szivarozva hosszú hajú, beretvált képű fiatal zsidók ültek. A boltok zárva voltak, vasredőnyeiken vörös plakátok vicsorí­tották a betűiket.

„Éjen az oroszokkal szövetséges magyar szovjet- köztársaság.“

A söpretlen kövezeten a Károlyi-kormány letépett plakátjainak a foszlányait hempergette a szél. Az el­vétett járókelők lehajtott fejjel, sebesen mentek. Tapo- gatódzó kábuitság volt a szemükben. Még mindig nem értették, hogy mi történt.

A gyógyszertár nyitva volt. Ezt mégis megengedték. A fejem égett és a mellem fájt a köhögéstől. Benyitot­tam az ajtón. Sokan várakoztak a receptjükre. Ketten halkan beszéltek egymással. — A kormány lemondása csak tüntetésből történt, hogy az entente megijedjen és visszaállítsa a régi demarkációs vonalakat. Egy úr közbeszólt: — Dehogy is kérem, elég volt a Károlyi gyáva pacifizmusából. A bolsevisták vissza akarják venni egész Magyarországot. — A szomszédja, egy sovány fiatal ember lelkesen kezdett hadonászni: — Ha így van, hát melléjük kell állnia minden magyarembernek. — Az űr bólintott: — Nemsokára haza megyünk Pozsonyba . ..

Zavaros ijedtséget éreztem: Hát megint hisznek?

Szomorúan mentem odébb. Mikor a Magyar Asszo­nyok Nemzeti Szövetsége irodája elé értem* össze­szorult a torkom. Ma senki se várakozott reárn. Az előszoba üres volt.

Milyen nagyot is akartunk mi asszonyok. Feltartóztat­ni a leitőnek rohanó szekeret. Világosságot és bízást és erőt vinni az otthonokon át a magyar nemzetbe. Hiába lett volna minden: A szenvedésünk is, a munkánk is?

Amint benyitottam az ajtón, hirtelen csend lett az irodában. A titkár felállt a hosszú asztal mellől. Isme­rős arcok fordultak felém. Szótlanul* kérdőn néztek rám, mintha vártak volna valamit.

Bátor, hű asszonyok! És ebben a pillanatban egé­szen bizonyosan éreztem, hogy semmi sem volt hiába. Amit mi elvetettünk* azt nem lehet eltaposm, amit mi meggyujtottunk, azt nem lehet eloltani.

Egy fiatal leány dugta be a fejét és intett: — Kato­nák gyülekeznek a ház előtt. . .

Sietni kezdtünk. Kiss Károly a névsorokat kapkodta össze. Gróf Chotek Rudolfné kosárba dobálta a fel­hívásainkat: — Van egy fülke a házban, oda teszem, ott nem akadnak rá. — Horváth Gézáné nagy csomó írást kötözgetett: — A férjem eldugja valahol a Nemzeti Múzeumban . . .

— Ezt Szigyártó szobafestőmesterhez viszem, — mondotta a titkár, — sok veszedelmes írásunkat el­dugta már e télen. .. Mária testvérem jött: — Keresztszeghynénél is vannak névsorok.

A hosszú asztalnál, amelyen annyit dolgoztam,búcsúlevelet írtam a munkatársaimhoz. Nem szűnünk meg. A Szövetség nem oszlik fel. Folytassa mindenki a munkát, úgy ahogy lehet, amíg újra találkozunk. Ha pedig valahol baj van, valakit üldöznek, mondjátok, hogy mindennek én vagyok az oka.

Szende Anna a szekrénynek dőlt és eltakarta az arcát. Két kisleány kosarat cipelt ki az ajtón. Az iroda­felszerelésünk volt benne. Fojtott zokogás hallatszott a fal mellett a nagy feszület alatt. Megszorítottuk egy­más kezét. Most már senki sem beszélt. És menni engedtek magányosan. De amikor az ajtóból hátrapil­lantottam, láttam, hogy mozdulatlanul utánam néztek valamennyien.

Csendes, szelíd apácák voltak a ház őrzői. A lépcső alján bekopogtattam hozzájuk. A főnökasszonyuk mintha várt volna rám, elém jött.

Köszönöm, hogy itt lehettünk és bocsássanak meg, ha bajt hoztunk ide.

Minden csak Isten akaratából történik — mon­dotta az apáca és fehér gyolccsal kereteit arcán szen­vedő megadás látszott.

Közben a katonák elhúzódtak a ház elől. És én, mintegy megszokásban, csak mentem hazafelé. Mikor a kis Kőfaragó-utca torkolátához értem, eszméltem rá, hogy mit teszek. Már nem bírtam visszafordulni. Valami fájdalmasan húzni kezdett oda. Mintha egy fonál lett volna a szívemhez kötve, melyet láthatatlan orsóra hirtelen gombolyítottak fel túl, az utca másik végében, ott, azon a tájon ahová, ha nagyon fáradt vol­tam, tegnap is, azelőtt is, mindig hazatértem. Ha oda mehetnék, egy percre, annyi időre, míg az ember kinyit egy ajtót, bedugja a fejét és körülnéz és bólint. A fonálpedig egyre jobban húzódott, feszült a megszakadásig. Átvágtam az utca közén. Csak még egyet aismani lépni. Aztán még egyet. Amint előrehaioltam, meg­támasztottam a kezemet az idegen ház falán. És ekkor, egy pillanatra láttam a kapunkat és felette ragyogtak az ablakok. Megnéztem mindegyiket külön. Az ötödik a sorban, annyi emlékes alkonyat és este kis szobája. Anyám ablaka. És bólintottam felé, mintha köszönnék neki. Egészen közel mellettem ugyanígy bólintott valaki. Mi volt ez? ... Csak az árnyékom bólintott velem a napsütötte sárga falon. Látott-e valaki ? Milyen nevetséges lehettem. És sebesen, nagyon sebe­sen mentem vissza hozzájuk, akik menedéket adtak.

Aztán olyan órák következtek, amelyek kiestek a fejemből. Jóformán semmire sem emlékezem, ami akkor történt. Délután híreket kaptam a külső áihat- lan szövevényből. Nem lehet többé eligazodni. A város egyre idegenebb és megfoghatatlanabb lesz. Két kezét beleteszi a békóba és közben arról beszél, hogy vissza­veszi az országot...

Károlyi lemondásának a körülményeiről is hiteles hírek érkeznek. Újságírók révén szivárgott ki, mi tör­tént a tegnap esti minisztertanácson. A tanácskozást megelőzőleg Károlyi titkolódzva, hosszasan tárgyalt Kunit Zsigmonddal. Kunfi azután egyenesen a gyüitő- fogházba ment. A szociáldemokrata párt nevében a bör­tönben megegyezett Kun Bélával és a többi kommu­nistával. Az egyességet írásba foglalták. A régi Ország­ház tanácstermében pedig Pogány-Schwarz kikiáltotta katonatanácsával Magyarország számára a proletár­diktatúrát. Hamar ment. Pogány a kaszárnyákat, a fegyver- és mmíciórakiárakat már úgyis átjátszotta a kommunisták kezére. A posta és távirda is hirtelen a hatalmukba került.

Kunfi, Gelléri Oszkár újságíró és Kéri Pál, Károlyi bizalmasa és tanácsadója vitte meg ezt a hírt a minisz­terelnökségre. Kihívták Károlyit a tanácskozásról és jelentették, hogy Kun Bélát éltetve, forradalmi nép özönlik az utcán. Fegyveres munkásság és katonaság követeli ordítva a diktatúrát. A város ezalatt mit sem sejtett és egészen csendes volt. Károlyi megijedt, Kéri és Kunfi rábeszélésére kijelentette, hogy lemond. Ezután Kéri-Krammcr Pál megfogalmazta a lemondást, Károlyi pedig elvetemült cinizmusában aláírta. A kár­tyás kártyázott megint és még csak meg sem igen nézte a kártyát, amelyet az asztalra dobott. Kén felkapta a kártyát. Rohant a lemondással az Újvárosházára és diadalban felolvasta a munkástanács éjjeli ülésén. A tanács ezután mondta ki, hogy Magyarország tanács­köztársaság legyen. Közben Kunfi Zsigmond hirtelen egy másik írást tolt Károlyi elé. Utasíttatta vele az államügyészséget, bocsássa haladéktalanul szabadon Kun Bélát és fogvatartott társait. Aztán automobilon elment értük és Kun Béla, Vágó, Szamueliy és a többi kommunista, mint Magyarország teljhatalmú urai hagyták el a börtönt, hogy elfoglalják az alvó várost.

Károlyi Mihály és felesége ezalatt együtt ült Be- rinkey volt miniszterelnökkel a miniszterelnöki palota valamelyik szobájában. A város már nyugtalanul hány­kolódott az éjtszakai sötétben. Károlyi Mihály karos­székéből takaróba burkoltan dideregve kérdezősködött, mi történik odakmn? Mikor mondták neki, hogy a proklamáció]át már felolvasták a munkástanácsban, álmosan kérdezte: Miféle proklamációt?De hát a lemondását!

Lehetetlenség, hiszen jóformán nem is emléke­zem, mi van benne, olyan sietve Írtam alá. Meg kell akadályozni, hogy nyilvánosságra jusson.

Egyik miniszteri tanácsos mondta meg neki, hogy elkésett. A lapok már szedik a lemondás hírét Cs holnap reggel közölni fogiák.

Károlyi dadogott valamit, hogy hiszen ő nem akarja visszavonni, csak a fogalmazáson akarna változtatni. De a kommunistáknak volt rá gondjuk, hogy a lemon­dást ekkorra már telefonon tovább adják Becsbe. A távíró széthordta a hírt és Károlyi lemondásának a gyalázata, Kéri -Krammer Pál szövegezésében egy irtózó jövő számára ezentúl változatlanul megmarad.

És ez nem mese .. . nem a képzelet találta ki, hogy vért fagyasszon és riogasson vele. Károlyi Mihály március 21-én éjjel félrebillent szűk koponyájával, hor­padt mellével ott állt Tisza István egykori szobájában és mielőtt a kakas harmadszor kiáltott. . . Három ké­pet fessetek róla gonosz mesék és pszichózisok illusz­trátorai. Az első homályos kép anyagát a győztes hatal­mak ágensei szolgáltatják majd valamikor, akikkel Károlyi 1914-ben Párizsban és három évvel később Svájcban megyegezett. A második kép már világosabb. Károlyi szabadkőműves barátai között egy belgrádi, villa szobájában felesleges fegyverszünetet kér Fran- chet d'Esperay francia tábornoktól. Aztán kinyitja a határokat. A harmadik kép a tegnapi éjjel. Károlyi álmosan aláírja lemondását és elrendeli, hozzák ki Kun Bélát a börtönből, eresszék szabadjára a kommu­nizmust, hogy elöntse, ami Magyarországból még meg­maradt. Három kép... Ne felejtsük el soha! Mostharmadszor árulta el hazáját és faját. És mellette ott állt az asszony. A képbe ő is beletartozik.

Ma délelőtt látta őket valaki a dunaparti korzón. Károlyi kabátja gomblyukában nagy vörös szegfűt viselt, a felesége pedig frigiai sapkaszerű vörös kalapot és vérvörös kőpenyeggaJlért viselt. Jó kedvük volt. Nevetgéltek. „Ügy örülök, — mondotta Károlyi Mi- hályné egy barátnőjének — Magyarország még sohase lehetett ilyen boldog, mint most." A miniszterelnök­ségen, búcsúbeszédében hasonlóan szólt a férje is.

„Nem kell feledni", jelentette ki Károlyi Mihály, „ha egy-két exisztencia vagy vagyon tönkre is megy, ha az új rend kialakulásánál egyesekkel talán méltatlanság is történik, ezt az ország érdekében el kell viselni . . . Öntsünk olajat az új kormán yzat kerekeire és kövessünk el mindent, hogy vállalkozása sikerüljön, mert ez a magyar faj érdeke."

így beszélnek ők. És tüntető vörös virággal, vörös kalapban — hóhérszínekben sétált a korzón a két em­beri teremtés, amelyik elvégezte szörnyű munkáját. Lélektanukról bizalmasuk, egy kommunista munka­társ mondotta: Mihálynak és a feleségének

azért kellett a forradalom, hogy köztársasági elnökök lehessenek. És azért kellett a bolsevizmus, hogy majd utána a reakcióban autokrata uralkodók lehessenek." A bizalmas barát nevetett. ..

Ez lenne a két ember megfejtése? Nem tudom. Azok mondják, akik a boszorkánykonyhán együtt főz­tek velük.

Egyszerre Kun Béla arca meredt elém. Ügy láttam magam előtt, mint Szilveszter napján a Mária Terézia- laktanya alatt. Lázítani ment a kaszárnyába. Károly;engedte. Pogány-Schwarz segítette. Most együtt ülnek mind. Szamuelly is ott van és Kuníi, Landler, Böhm. Még nem tértek magukhoz. Szerencséjük túlszárnyalta a képzeletüket. Ezt mégsem álmodták volna.

Limanovánál és . a Doberdón olyan halálmegvető kemény hősök voltak a magyarok, ki hitte volna, hogy ilyen könnyen hajtsák járomba a fejüket. . . Már hur- colkodnak a teljhatalmú népbiztosok. A Visegrádi­utcában összecsődül a nép, a Vörös Újság szerkesztő­sége előtt. Szamuelly holmiját hordják ki a kocsira. Kun Béla is kifelé készülődik a két szobából, amelybe orosz pénzzel, dr. Sebestyén név alatt költözött. Hová mennek? A királyi várba? A miniszterelnöki palo­tába, vagy máshová? Válogathatnak. Minden az övék.

Valaki az ajtómon kopogtatott. Cavailier József jött, azután Kiss Károly. Híreket hoztak. Az országba kommunista agitátorok tömegeit küldi szét Kun Béla. Vörös zászlós autókon nyargalnak át a falvakon és kiabálják: „Proletárdiktatúra van! Verjétek agyon az urakat!44 Rendelet jelent meg. Tilos a fegyvervise­lés. Be kell szolgáltatni még a revolvereket is. Csak a „megbízhatóak44, a vörös katonák, a gyári őrségek és a munkásgárdák viselhetnek fegyvert. A boltok zárva maradnak. Közvagyonnak minősítették az árukat. A lapokat kommunizální fogják vagy betiltják. A Buda­pesti Hírlapot elfoglalta a Vörös Újság szerkesztősége. Fegyveres emberek telepedtek az íróasztalok elé. A házra kitűzték a vörös zászlót.

Kiss Károly Kállay Erzsébettől hozott üzenetet. Holnap reggel falura mennek, hívnak, menjek velük.

Megráztam a fejemet: — Holnap visszamegyek Anyámhoz.

Kérésemre Kiss Károly gróf Batthyány Lajosáénál is járt, de a Teréz*körúti Batthyány-palota ablakából már vöröskatonák és tengerészek néztek ki.

Sokan elmennek. Vasúton aki tud, kocsin, gyalog szökdösnek az emberek. Nyomuk vész . . . nincsenek többé. A politikai pártok egymásután mondják ki megszűnésüket. A magasrangú tisztek, a politikusok el­tűntek. Senki sem kísérli meg, hogy gátat emeljen, pe­dig tegnap éjjel még egy zsilip is elég lett volna.

Október 31-e . .. Mint borzasztó kísértet visszafor­dul és újra itt van az a nap. Ugyanaz történik. Akkor „független Magyarországának nevezték el a csapdát, ma „területi integritásnak". Olyan az egész, mint mikor egy rémálom közben átdereng az ember agyán, nem először álmodja ezt.

Hol vannak azok, akik mindig készen álltak, ha a királyoknak tanácsot kellett adni Schönbrunnban vagy a bécsi Burg termeiben ? Miért nem adnak most taná­csot boldogtalan nemzetünknek? És hol vannak azok, akik a háború alatt ezreknek fuvattak halálrohamot, ha egyetlen lövészárok veszendőbe került? Hol van egész nagyszerű fajom, mely gőgösen, nóíásan ment el meghalni idegen mezőkre? Miért áll tágranyitott szem­mel, mozdulatlanul az itthoni mezőn ? Négy és fél hó­nap múlt el Károlyi árulása óta. És ez az új merénylet megint vezér nélkül, szervezetlenül talál. Futó alakok menekülnek. Árnyékok mennek elfele, melyek egykor nagyságoknak látszottak Magyarországon. Akik pedig itt maradtak, hivatalos szobákban, szegény tiszti szál­lásokon az éhes, rongyos, szürke kis árnyékok, ők le- horgasztják a fejüket.

Ahol a bolsev izmus vörös keze az uralom után ka­pott, rávertek az első órában mindenütt. Lázadó, forró embervértől pirosiottak ki Moszkva, Pétervár, Heismg- fors, Berlin és Altona kövei — csak Budapest adta meg magát kábult zsibbadásban. Itt lenne legerősebb a szörnyű bűvölet ? Itt, ahol Károlyi forradalma ideién mindössze kétszázhatvanezer szervezett munkás és még tegnap csak ötezer kommunista volt.

Más történt! Túlsók rohamot fújtak az osztrák trom­biták a magyaroknak a háborúban. Meghaltak azok, akik ma megmenthetnének.

És egyszerre a cselekvés kétségbeesett vágyát érez­tem. Termi valamit, ha bele is hal az ember, tenni vala­mit, ami feloldja a tétlenségbe bűvölt energiákat, meg­töri a gyalázatos varázslatot. Ökölbe szorult a két kezem. Dühömben őrülten ráztam a fejemet: Nem maradhat így. Holnap . . . Holnap haza megyek ... És lehuny­tam a fáradságtól a szememet.

Megint végtelen hosszúak lettek az órák. Esteledett. Lámpát gyújtottak a szomszéd szobában. Odalenn be­zárták a házkaput. Mi ez? Olyan volt a dörgése, mintha fedelet vertek volna egy nagy ládára. És mi benn ül­tünk a ládában és tehetetlenül vártuk, hogy kívülről eldöntsék a sorsunkat. Amig a kapuk nyitva voltak, a házak utcahosszat fogták egymás kezét és egy kis rán- ditás, egy mozdulat elég lett volna, hogy jelt adjon a többinek, amelyik bajba kerül. Most már vége. A ka­put becsukták, a házak eleresztették egymás kezét és fuldokolva, beszegezve mindegyik egyedül maradt a maga szerencsétlenségével.

Kinn a sötét, fenyegető utcákban pedig szüntelenül süvítettek a rabiott autók. Alattomos szándékokat, el­lenséges parancsokat vittek szanaszét. És a kapukonbelül senki sem tudta, nem nyúlnak-e hozzá azok a szándékok és parancsok az ő sorsához.

Éjfél előtt volt, mikor becsengettek az előszobán. Egy pillanatra fennakadt még a lélekzet is. Zsigmondy kiment ajtót nyitni. Nincs baj. Béla testvérem üzente, ki ne mozduljak holnap, amíg vele nem beszéltem.

Aztán álmatlanul mentünk aludni. A gyerekszobá­ban lámpa égett az éjjeliszekrényen. Az ágyam vetve volt. Soká üldögéltem a szélén Egyszerre észrevettem, hogy a fejemet előrelógatom és a két kezemet laposan, mozdulatlanul tartom a térdemen, mint az orvosok várószobájában a betegek. Nyomdafesték szaga érzert a homályból. Eszembe jutott valami. Ha az ember ilyenkor olvasni bírna Egy újság feküdt az asztalon. Nem, csak azt ne. Undorodtam tőle. Menekülni sze­rettem volna a jelentől.

Rossz óráimban hányszor vigasztalt meg a nagy ba­rát — a könyv. De hát van-e olyan könyv a világon, amely el tudná dajkálni a gondot, amely kínozott ? Em­lékszem, egyszer nagy viharban a tengeren Faustot oivasam, amíg rámvirradt. A háború alatt egy gonosz éjtszakán Toldi estéjét olvastuk Anyámmal. Vájjon el tudna-e ma vinni magával a csuhás lovag, amint nyar­galva megy Budára mégegyszer vívni a magyar becsü­letért, amint haldokolva, nagy hűségben megcsókolja Lajos király kezét? Megráztam a fejemet. Talán valami más .. . Nagy látásoktól őrült szemmel, feketén jött és tűnt el Hamlet képe, nem tartóztattam. És Niels Lyne és az Idióta és Don Quijote rozsdásan, páncélo­sán. És Madách örök Ádámja és Éva, az Éden kertjé­nek egy késő sugára . . .

Lenn őrjárat haladt el az ablakok alatt. Valamelyik

katona végighúzta a rohamkéset egy leeresztett vas­redőnyön, mintha valakire fente volna. Röhögés hang­zott fel. Odébb mentek. Csend lett. Az óriási bűnhődő város visszafojtott lélekzete volt ez a csend.

Meddig tart még? De hát mért nem tudok valami másra gondolni. Ha most otthon lennék, hogy múljék az idő, megszámlálnám a könyveimet. Egy kettő, há­rom ... A gondolatom egy öreg könyvet emelt le a polcról. Kant: „K^ii^t^ik dér rémen Vernunft“. Mire való ez?... A könyvtáram másik végén van egy másik könyv. Pergament kötése olyan sima és hűvös, mint az elefántcsont: az Iliás. Eszembe jutott, ezt a könyvet Sienában vettem, valamikor régen. Derűs, nagy hő­sök, homérosi dalok, semmit sem mondanának ma nekem. És Dante . . . Nem kell . . . Nem tud az ő Infernója arról, amit mi érezünk.

Egy magányos autó tülkölt az éjtszakában. A Mária Terézia-laktanya felől sortüzek hangzottak. Halkan, hogy zajt ne üssek, járkálni kezdtem a gyerekszobá­ban. A játékok között könyvek feküdtek. Képes köny­vek, színes állatok, nagy furcsa ABC-ék. Megnéztem mindegyiket külön. És ekkor egy elnyűtt, sokat for­gatott mesekönyv akadt a kezembe.

Visszaültem az ágyam szélére. A könyv kinyílt. Szünidők, régi vasárnapok, szelíd kis gyerekbetegségek suhantak cl előttem. Valaki csittítgat, csókol, nyugtat és félhangon olvas az ágy mellett és cirógatja a homlo­komat. Anyám ... Gyorsan fordultak a lapok. És amit nem tudott volna a forradalmas éjtszakán se Goethe, se Arany, se Dante, se Kant, megfogta és el­vonta a gondolataimat a gyerekek, a betegek, a szen­vedők tündérvigasztalója, az örök irgalmas mese.

Március 23-án.

Úgy rémlik, mintha szörnyű régen lenne már min­den így, pedig csak tegnapelőtt kezdődött. Két nap előtt volt az iszonyú magyar Nagy-Péntek. És ma vasárnap van. De nem húsvétvasárnap. A feltá­madás itt elmaradt és a sírásók röhögve ülnek a síron. Valahol, egy templomban harangoznak. A többiek elmentek misére. Engem fogva tartott a testvérem üze­nete. Az újság megint ott feküdt az asztalon. Nagy fekete betűkkel lármázott a papiroson Kun Béla kiált­ványa a világ proletariátusához: „Mindenkihez". Gyűlöletre lazító, forradalmi gyújtogatás. És a harang régiesen, halkan a szeretetről bongott a tetők felett. Arra fent valahol a levegőn át, ott rohanhatott át gyűrűzve a távolságokon Magyarország szégyenének és szerencsétlenségének a szikratávirata. És ott jött visszafelé Moszkvából a diadalittas válasz. A „Nép­szava" közli:

„Ma délután 5 órakor a Magyar Tanácsköztársaság a csepeli szikratávíró állomás útján érintkezésbe lépett az Orosz Tanácsköztársasággal. — A Magyar Tanács­köztársaság kéri Lenin elvtársat a távirókészülékhez. — Moszkva húsz perc múlva jelentkezett: — Lenin a készüléknél. Kérem Kun Béla elvtársat a készülékhez.

— De Kun Béla a népbiztosok ülésén volt. A csepeli állomásról egy másik elvtárs felelt: — A magyar proletariátus tegnap éjtszaka az egész államhatalmat meghódította, bevezette a proletariátus diktatúráját és üdvözli önt, mint a nemzetközi proletariátus vezérét. A szociáldemokraták pártja a kommunisták álláspont­jára helyezkedett, a két párt egyesült. MagyarországiSzocialista Pártnak nevezzük magunkat. Kérünk e tekintetben utasításokat. Kun Béla a külügyek nép­biztosa. A Magyar Tanácsköztársaság felajánlja az orosz szovjetkormánynak a véd- és dacszövetséget. Fegyverrel kezünkben fordulunk szembe a proletariá­tus valamennyi ellenségével és kérünk azonnali érte­sítést a katonai helyzetről. “

Aztán este 9 óra tíz perckor Moszkva újból jelent­kezett.

„Itt Lenin. . . Őszinte üdvözletem a Magyar Tanácsköztársaság proletárkormányának és főleg Kun Béla elvtársnak. Üzenetüket éppen most közöltem a bolseviki Oroszország kommunista pártjának kong­resszusával. Mérhetetlen lelkesedés . . . amilyen gyor­san csak lehetséges . . . közölni fogjuk a katonai hely­zetről szóló jelentést. Okvetlenül szükséges állandó drótnélküli távirati összeköttetés Budapest és Moszkva között. Kommunista üdvözlettel és kézszorítással Lenin. “

Itt Lenin . . . Szörnyű hangzása van ennek a két szónak. És mögötte bármilyen szavak is hangzottak, mégis halálsápadt csend következik. Itt Lenin. . . Most már itt van, oldalt hajló kopasz fejével, a meg­fagyott félmosollyal széles szája felett. Apró kalmük szeme nézése terjed, nagy orrlyukai tágan mozognak, mintha vért szimatolnának. Itt Lenin ... És Trockij is itt van, a bestiális kegyetlen arc folénk hajlik, a szája széles lesz, álián mozog a vörös szakáll. A többi orosz zsidó zsarnok is itt van és véres kezük int. Már parancsolnak. Magyarországi helytartóik engedelmes­kedni fognak, mi pedig meghalunk vagy élünk, úgy, ahogy ők akarják és rendelik.

Béla öcsém jött be a szobába. Tőle tudtam meg, hogy haza többé nem mehetek. Sebesen, idegesen beszélte, hogy tegnap este, mikor Anyánkhoz ment, a sötét utcában hirtelen kigyulladtak egy nagy gépkocsi lámpái. Az autó a szomszéd sarokház előtt állt, pedig annak nincs kapuja a Kőfaragó-utcában. Az automo­bilban három ember ült. Leugráltak és figyelték, ki megy be hozzánk a kapun.

— Anyánk házvezetőnője — mondotta testvérem — ma délután odajárt. Valószínűleg ő jelentette fel, hogy elmentél. Alig hogy visszatért, megállt az automobil is a ház előtt. Téged kerestek. Fel akartak menni a lakásba. Erőszakoskodtak, hogy ők a rendőrségtől jöt­tek. Veled van dolguk. A házmester mondta nekik hogy elutaztál és hirtelen becsapta a kaput. A gépkocsi azért ott maradt és szemmel tartotta a házat. Az embe­rek csak virradattal mentek el, addig várták, hogy haza gyere.

Mialatt ezt elmondta, olyan sajátságos érzésem tá­madt, mintha lassan, csúful egy kéz tapogatott volna körülöttem a levegőben, meg akart fogni, de nem ért el. Mellém nyúlt... Itt Lenin . . . hát itt van!

Testvérem a saját gondolatait követte: — Zsig- mondyéknál nem maradhatsz. Most már haza se mehetsz. Mondták a házmesternek, hogy ma érted mennek.

Anyám arcát láttam és kék szemében a múlt esti üldözött, szegény tekintetet. Borzasztó lenne neki, ha előtte fognának el. De hát akkor? . . . Hiszen tenni akarnék valamit. Bethlen István grófnak is üzentem ma reggel. Már nem találták a lakásán. Akit keres­tetek, eltűnt. A szálak szétszakadnak. Mihez kezd­jek? Az asszonyok egymagukban most, keveset tehet­nek.

Nem vettem észre, mikor Kiss Károly benyitott. Néhány nap múlva már csak szakszervezeti igazol­vánnyal szabad utazni. Rábeszélt, menjek innen, amíg lehet. Kállayék ma lemaradtak a vonatról a nagy zsúfoltságban. Holnap indulnak. Megint üzenték, utazzam velük.

Tétováztam. De hiszen csak pár napról lehet szó . .. Mikor magamra maradtam, levelet írtam Anyámnak. Megírtam, hogy még nem tudom hová, de holnap el­megyek és kértem, töltsük ma együtt az estét.

Soha még nem voltak ilyen hosszúak az órák a vilá­gon. Mire egészen besötétedett, kiszöktem a házból. Hideg szél fújt a néptelen utcákban. A fáradt város már megint megalkudott és tűrt. Csak a plakátok be­széltek. Nagy lepedők tapadtak a falakon. És min­denütt ugyanazok a szavak: Proletár ... Diktatúra . . . Proletár ... A bezúzott lámpákba senki sem tett üve­get. Szemét hevert a gyalogjárón. Napok óta nem se­perték az utcákat.

A lépcsőház sötét volt Mária testvérem szalonjában egyetlen villanykörte égett. És ott, a szűkös világosság­ban viszontláttam Anyámat. Megdöbbentem. Ügy rémlett, mintha kisebb lett volna, mint máskor. Mióta elváltunk, feltűnően lesoványodott az arca. Miattam aggódott-e? Én vagyok az oka? Soha sem éreztem vele szemben olyan meghatottságot, mint abban a pillanatban.

Pedig egészen nyugodtnak látszott és egyszer ne­vetett is jó tiszta nevetésével. Mindenről beszéltünk, csak arról nem esett szó, hogy holnap nem leszek többéközöttük. A gyerekek szinte vígak voltak. A fiatalok a szegletben beszélgettek maguk között. A valóság csúnya hátterén a fiatalság és az élet találkozása: egy szép kis halk regény. Az órák olyan irgalmasak és jók voltak, hogy olykor elhittem, a boldog Régen néz vissza utólszor, mielőtt elmenne tőlünk.

Legfeljebb egy-két hétig tart, — mondotta vala­melyikünk a szüntelen vigasztalót.

Vyx alezredest lecsukták, egy angol tisztet el­páholtak az utcán. Ezt talán mégse vágják zsebre a nagyhatalmak . . .

Lehetetlen, hogy az antant eltűrje Magyar­országon a bolsevizmust. Ultimátumokat tudott kül­dözni demarkációs vonalakért, hogy az oláhok és a többiek kényelmesebben rabolhassanak, most még inkább fel fog lépni, mikor a saját érdekéről van szó.

Ne számítsunk mi másra, csak magunkra, — mondotta a sógorom. Az antant-hatalmak juttattak idáig.

Az egyik fiatal Eperjessy közbeszólt: — Ezért tet­szik sok elkeseredett embernek, hogy a kommunisták ujjat húznak a hatalmakkal. És aztán ki tudja, a terü­leti integritás . ..

Ne várjon senki jót ezektől, — mondottam — lehetnek a kommunizmus tanainak hirdetői között idealisták, de a megvalósításra csak gazemberek vállal­koznak. Mert a kommunizmus lehetetlenséget akar — a természettel pedig hiába száll harcba az ember.

Anyám arcára tévedt megint a szemem. Kínzó fáj­dalomban ismét láttam rajta a változást. Ki a meg­mondhatója, mennyit szenvedett? Ő maga sohasemfogja megmondani. És olyan szép és nagy volt ebben az ő hallgatásában a lelke. Nem, soha sem fog szemre­hányást tenni, hogy veszedelmes munkámmal elvet­tem tőle az egyetlent, ami számára megmaradhatott volna: kis otthona, öreg élete nyugalmát.

És ha jönni fognak és kutatnak az elhagyott szo­bákban, nem leszek mellette. Talán szűkölködni fog. Talán élelem sem lesz a házban. Talán elszedik tőle, amin csüng, ami régen az övé. És én nem maradhatok vele, én, aki mindig vele voltam. Van-e erre joguk az embereknek ?

Valaki váratlanul kérdezte, eldöntöttem-e már, hová megyek? Fogadjam el Kállayék meghívását, menjek Nógrádba, szökjem át valahogy az Ipolyon és Pozsonyon át próbáljak kijutni külföldre.

De tudják-e Kállayék, mit jelent ma ez a meg­hívás ?

Csak abban az esetben lehet elfogadnod! — mondotta Anyám.

Bárhová mégy is, nyomozóid félrevezetésére írj haza egy levelet, — mondotta sógorom és adasd fel más vidéken.

Anyám felállt: — Most már mennünk kell.

A szívemben egy pillanatra bénultan akadt meg a vér. Ö pedig emelve tartotta a fejét és nem volt könny a szemében. Csak mikor a lépcsőn levezettem, vettem észre, hogy jobban támaszkodik, mint különben. Ki fogja vezetni ezután?

Unokaöcsém, Epcrjessy Sándor kísért haza. Kér­tem, foglalja el a szobámat, maradjon Anyámmal, kü­lönben nem tudok elmenni tőle..

Miattam ne aggódj — mondotta Anyám. — Ésvissza ne gyere hozzám, amvéíg nyíltan és biztonság­ban nem jöhetsz.

Ismertem őt, mióta gondolkozni megtanultam. És mégis ezen az estén ismertem meg igazán. Egyszerre felfogtam ezt a csodálatos, megható szívet, amely kész volt szeretettel betölteni valamennyi életet, amelyet ő adott, szeretettel, halkan végig az utolsóig. Most fogtam fel azt a szívet, amely soha se kért és mindig adott. Soha se beszélt magáról és mindenkit meg­hallgatott. Dédelgető szava nem volt, a levegőbe csó­kolt és nem látszott a karja ölelő mozdulata. Belül maradt a mozdulat, de a láthatatlan mélyben mindig ölelt, többet, szebben, mint a karok ölelnek. És mi­alatt az éjtszakai utcákon át egymás mellett mentünk a szomorú rövid úton, egyszerre érezni kezdtem, hogy ha ez a szív egy napon nem fog többé dobogni, akkor­tól kezdve akadozni fog az én szívem is.

Már elhaladtunk a ház előtt, amely menedéket adott. Azt hittem, Anyám nem veszi észre. Ügy meg­szokta, hogy mindig vele menjek haza. Aztán várat­lanul megállt és mint ünnepkor szokta, magához vonta a fejemet és félig a levegőbe hirtelen megcsókolt.

— Na, Isten megáldjon.

A keze után nyúltam, de nem tudtam elfogni. Már ment elfele tőlem és egyszerre nem láttam többé a sötétben. Csak a lépése hangzott még vissza az üres utcából. A kedves, furcsa lépés, mintha egyik lábát húzta volna egy kissé. Aztán már ez sem hallatszott többé. Nagy és kifosztott lett a csend. Szegény, hang­talan zokogást éreztem a mellemben és egy könnybe elmerült a világ.

Március 24-én

Virradt. Olyan szürkén virrad a szerencsétlen város v felett, mintha piszokból vergődött volna elő a de­rengés. Kinyitottam az ablakot. A söpretlen, szennyes utcákban csak a reggel tapogatódzou az ablakok üve­gén. Kihajoltam a párkány felett. A Sándor-téren két katona jött át. Az emberek furcsán tántorogtak. A pro­letárdiktatúra vívmánya: alkoholtilalom . . .

Mikor visszafordultam, megakadt a szemem. Az ágyam végében ott állt utazótáskám. Tegnap csoma­golta be Anyám és úgy lopták ki a házból, hogy a besúgó cseléd ne lássa. Most már itt volt a táska és várt. Melié ültem és én is várni kezdtem. Nagysokára neszelés hallatszott a házban. Egyszerre gyorsabban kezdett múlni az idő. Aztán nem emlékszem, mi tör­tént. Zsigmondy Mihály felváltotta a pénzemet. Csak akkor vettem észre, hogy milyen nagyon kevés. Ezer- hatszáz korona. Még egyszer megszámoltam, de ekkor sem lett több belőle. Anyám akart adni. Hirtelen ]ött minden. Kevés pénzünk volt otthon és ami volt, azt nem bírtam volna elvinni tőle.

Már szerettein volna megállítani az időt. De a kocsi odalenn várt az ablak alatt és a táskámat vitték íefeié a lépcsőn. Amint a folyosóról visszaültettem, Zsig- mondyné kihajolt az ajtón, amely oly barátian nyílt meg előttem és a szeme tele volt könnyei.

Csak mikor a kocsiban ültünk, eszméltem rá, talán nem is iett volna szabad elfogadnom, hogy Zsigmondy kísérjen. Hátha bajba keverem? ... De ő olyan egy­szerűen és szépen adta ezt a kíséretet, el kellett fogad­nom és nem szóltam róla többet.Borús, halvány nap világított a város felett. A bol­tok véges-végig zárva voltak. A házakon kis vörös zászlókat fújt féloldalra a hideg szél. Gondtelt arcok tűntek el a döcögő kocsiablak mellett. A gyalogjárón fekete tömeg ácsorgóit egy hentesüzlet előtt. A régi cégtáblán szépen festett sódarok és szalámirudak lát­szottak, mint praehisztórikus valószínűtlen dolgok. A kirakat egészen üres volt. Odébb egy péküzlet is nyitva állt. Az ajtaja mellett fatáblák függtek. Gyö­nyörű kalácsok, kenyerek, zsemlyék voltak rápmgálva. Ez is úgy hatott, mint valami múzeumi kép, mint e múlt dolgok festménye és az ember hirtelen éhséget erezett. Plakátok ... vörös plakátok. De benn az üzlet­ben nem volt áru. Rosszkedvű asszonyok kullogtak el a fal mentén.

— Vörös Újság! . .. Süvített egy ökölnyi rik­kancs. — Ifjú Proletár!... És lóoálta az újságot a cvegcben. Kevesen vásároltak lapot. Az emberek felhúzott vállal jártak, mintha ütésektől féltek volna.

Ez hát a diadalmas forradalmi város? Ez a szo­morú, mosdatlan, ijedt háztömeg, garmadába rakott szemetesládái között? Ez hát a mámorban úszó be­teljesülés, amelyért Magyarországnak az életével kel­lett fizetnie? Egy város, amelynek megállították a gyárait és bezárták a boltjait, amelyben nem dolgoz­nak többé? Egy város, amelyben már csak két gon­dolat él: Mindent elvesznek tőlem — és: Minden a miénk!

A Keleti pályaudvar képe olyan volt, mint egy fullasztó lidércnyomás. A falain ocsmány rajzok és szennyes firkálások látszottak. Söprés helyett fűrész­port hintettek a szennyre. Az arasznyi piszokban gép­fegyverek meredeztek, zsíros papirosok hemperegtek a porban, széttiport ürülékek kenődtek szét a gyalog­járó közepén. Az emberbűzös levegőben egymást gá­zolva tülekedett a durva, türelmetlen tömeg.

Mialatt Zsigmondy Mihály megváltotta a jegye­met, figyelni kezdtem az embereket. Sokan lesütöt­ték a szemüket, mintha így akartak volna elbújni. Ezek szöktek. Trágár káromkodás hallatszott. Egy tengerészforma ember poggyászokat vizsgált a kijárat előtt és minduntalan a zsebébe dugott valamit. Káilay Erzsébetet láttam messziről. Ő is látott, de nem kö­szöntünk egymásnak. Aztán Mária testvérem állt mel­lettem. Sápadt volt és csak a szemével intett. Kiss Károly jött felém a tömegen át : — Rövid ideig fog tartani a kirándulás. Közben majd viszek ki híreket.

Az újságos bódé mellett menteni el. Csupa Vörös Újság, Népszava, Ifjú Proletár. És a Munkás Könyv­tár rózsaszín, kék füzetei. A váróterem tolongásában magamhoz öleltem a testvéremet. — Isten áldja Zsig­mondy! — És megszorítottam Kiss Károly kezét.

Már kinn voltam a perronon. Soká kellett mennem. Aztán meghúzódtam egy szakasz szegletében. A vonat indulása késett. Alakok mozogtak a vagon folyosóján. Egy köpcös ember felrántotta a kocsi ajtaját. Benézett, mintha keresne valakit. Akaratlanul lesütöttem a sze­memet, úgy mint azok, akik el akarnak bújni.

Egyszerre megmozdult egy oszlop odakinn az ablak előtt. Már másik jött és az is elment. Egy raktár­épület is benézett és elmaradt. A kerekek zökkentek a váltóknál. Hirtelen világosabb lett a fülkében. Ki­értünk a nyílt pályára. A vonat ment előre el és mármögöttem volt a város népbiztosaival, rendőrségével, fegyházaival, börtöneivel. .. szabad voltam.

Csak egy pillanatig fogtam ezt fel, majd ismét el­mosódott az öntudatomban. Valammő jó fáradtság lepett meg. Odakinn távíródrótok emelkedtek, aztán egy pózna következett és visszarántotta a huzalokat, megint emelkedtek, megint egy pózna. Csak most vettem észre, hogy a szakaszban emberek ülnek. Min­den helyen szemközt ült valaki, egy tiszt, akinek a rangjelzését letépték. Három csillag nyoma látszott a gallérján. Csukaszürke lovasság) sapkájába vörös virág volt tűzve. Budapest elmaradt. A tiszt levette a sap­káját és kidobta a vörös virágot az ablakon. Egy öreg asszonyság ijedten nézett rá és elhúzódott mellőle. Az asszonyság férje tüntetőén viselte a vörös embert a gomblyukában. Félni látszottak mind a ketten. Szemközt jól öltözött úr kuporgott. Orrát beletúrta valami füzetbe, amit spanyolfalnak tartott az arca elé. Odapillantottam: /Munkás Könyvtár. A füzet cím­lapján egy éltre állított könyv képe látszott és e félig nyitott fekete könyvnek lapjai közül borzas, meztelen munkás ugrott elő, kezében égő lámpást emelve. Való­színűleg ebben a lámpásban hozta ki a könyvből a vi­lágosságot Erőltettem a szememet: „A kommunizmus alapelvei ", Engels Frigyes, fordította: Garami Ernő.

Most olvassa! Dühbe jöttem. Mért nem olvasta el régen? Miért nem olvasták mind, akik ma szenved­nek és félnek. Miért nem féltek már azelőtt? Hiszen mindez itt volt közöttünk. Ezer és ezer nyomtatvány­ban és emberi akaratban. A kis füzetek régen munkál­kodnak és csak azért voltak rózsaszínűek, mert még nem mertek kívülről is vörösek lenni.

„A rabszolgát egyszer és mindenkorra adják el — mondja a könyv. — A proletárnak napról-napra és óráról- órára újonnan kell eladnia magát... A rabszolga akkor szabadítja fel önmagát, ha a rabszolgaság viszonylatát szünteti meg. A proletár csak akkor szabaditi a meg önmagát, ha a magántulajdont általában megszünteti. Ez csakis forradalmi úton történhetik megCí. A szo­cialista forradalomban pedig megszűnik a család, a haza és a vallás ...

Mereven néztem az idegenre. Miért nem tudott erről semmit? Évtizedek óta hirdették, terjesztették ezt. Mit tettek ellene Magyarországon? Akadt-e va­laki, aki a nép között iárí volna, hogy ellentmondion ? Akadt-e népkönyvtár, amely a krisztusi gondolatot, a haza és a család jelentőségét, az emberi élet fel­tételeit ugyanilyen szívós erővel hirdette volna az em­berek között? Amazok dolgoztak. Megjelölték a ma­guk céljait, minden tettükkel, minden szavukkal, min­den betűjükkel törtettek uralmuk megvalósítására. A magyarság pedig terv nélkül, tétlenül hagyta múlni az évtizedeket és most elvesztette a fejét, mert be­dőlt alatta a föld.

A riadt utitárs pedig csak sebesen olvasott tovább és hirtelen lapozta a kis füzetet. Szerettem volna neki megmondani, hiába siet — már elkésett vele.

Ebben a pillanatban egy ember állt meg a szakasz ajtaja előtt. Maszatos fekete kezében hegedűt tartott. Alacsony homlokából zsidógöndör fekete haj tört föl. A szeme véres volt. Az egyik orrcimpája hiányzott, mintha valami állat rágta volna ki. Borostás kék álla alá nyomta a hegedűt. A szörnyű lueszes arc moso­lyogni kezdett és a hegedűn lassú ritmussal ugrált avonó. Az ember felsőteste visszataszítóan hajladozott ide-oda a zene szerint. Mozgásától nehéz bűz ter­jedt szét a szakaszban. A dal és a hegedűse egyek lettek és a vonat zakatolásában felcincogtak az Inter- nacionále hangjai.

Újra eljátszom, ha valaki meg akarná tanulni — mondotta, mikor bevégezte és ravaszul, fenyegetően nézett körül. De senki sem felelt. Csak a vörös-embe­res úr ugrott fel ijedten a helyéről és buzgón lobog­tatott egy húszkoronás bankjegyet a levegőben. A piszkos fekete kéz mohón kapott utána.

Már a szomszéd szakaszból hallattszott át a cinco­gás ... A zsidócigány tanította az embereket az új melódiára. Aztán sziszegőn megint távolabbról hallat­szott a zene. Az Internacionále hegedűse vitte dalát végig a vonaton az undorodó, szótlan emberek között.

Ha valaki meg akarná tanulni...

Aszód!... A vonat megállt. Többször hallottam, hogy Budapest után Aszódon lázítottak legnagyobb eredménnyel a kommunisták. Kinéztem az ablakon. Az állami javítóintézet felett nagy vörös zászló nyel­velt a levegőben. Az állomáson is kitűzték a zászlót. Az egyik vagon előtt csoportosulás támadt. Néhány elkésett futva iött és levette a kalapját. Egy fenn­tartott hivatalos szakaszból sémi arcú, vörösjeivényes, vastag emberke szállt le. Azelőtt talán tőzsdeügynök lehetett, most: politikai megbízott elvtársnak szólí­tották. Küldöttséggel fogadták és hajlongtak előtte. És a sajátságos csoportban csak kétféle ember volt: vakmerő szemtelen és megijedt gyáva. Mások is hozzá­juk csatlakoztak. Valaki mondta, hogy ezek budapesti agitátorok. Fegyveres katonákkal jöttek. Propagandaés terror — a kommunizmus két kormányzási esz­köze. A hegedűs ember is közéjük vegyülj ő is agitá­tor volt.

Észrevétlenül mentem el az ünneplők között. Ma­gukkal voltak elfoglalva, nem törődtek az utasokkal. Messze, kinn a pályatesten egy rozoga, kis helyi­érdekű vonat füstölgött. Kállay Béniná és két leánya is arra felé tartott. Utánuk eredtem. Most már ugyan­abban a szakaszban ültünk. Szóltunk is egy-két szót és mentői inkább elmaradt mögöttünk a vörös Aszód, annál szabadabbnak éreztem magamat.

Kállay Erzsébet odasúgta, hogy a diadémját rejte­geti magán, Lenke egy nagy régi revolvert vitt a ka­bátja alatt. Összenéztünk és ellenállhatatlanul nevet­nünk kellett. A többi ember is titkoiódzm látszott. Sokan értelmetlenül kövérek voltak, szinte kitömöt­teknek látszottak és kényelmetlenül ültek a helyükön. Mindenki mentett, vitt valamit. Már csak annyi az ember tulajdona, amennyi a kabátja alatt eltér.

Éles, tiszta levegő repült be az ablakon. Ázott föl­dek, mély, süppedő rétek, rügyező fák, fehér házak, utak, szekerek, ballagó parasztok. Idekinn, mintha semmi se történt volna, minden folytatta a maga éietét. És ez az élet az országút sarában tisztábbnak rémlett, mint az a másik a városi aszfaltokon.

Már túl jártunk a gyalázatba bukott főváros sík vármegyéién. Nógrád iankásai jöttek elénk az este­ledő ég alatt. Vörhenyes, kopasz erdők, fehér falvak a Galga mentén.

Az állomás mögött urasági kocsi várakozott reánk. A kocsis tisztességadóan köszönt és egészen úgy be­szélt, mint azelőtt. Már elszoktam tőle. Az úton sze­kerek zörögtek. A férfinép öregebbje megemelte a kalapját, Ők még nem tudják, hogy gyűlölniük keli azokat, akik nem bántják őket. Valahol a domb ma­gasában harangoztak. Az egyik házból kiömlött a tornácra a tűzhely fénye. Egy asszony állt a világos­ságban és lassan, fáradtan kereszten vetett. Ö még nem tudja, hogy az új hatalom hadat üzent az Isten­nek.

Az út hegynek fordult. Finom kavics verődött a kerekek körül. A fák között kapu nyílt és hirtelen világosság ömlött az éjtszakába. Tornyos körvonalá­val ott állt a Kállay-kastély a tetőn.

Aztán fűtött szobában ültünk együtt.

A kert körülállta a házat, az éjtszaka körülállta a kertet. És a világ távol volt, valahol messze, túl.

Bércéi, március 27-én .

Végtelen, tiszta csendek felett úszott az álom. És a csendnek nem volt partja sehol és minden zátony elmaradt. Aztán, valahonnan fentről egy hang esett ie, mint egy virág és gyűrűt vert a csendben. A lázadó messze város fenyegető suttogásai, vad bődülései, lihegő gyűlölete és rosszbanjáró éjtszakai lépései után, olyan szépség volt a hangban, hogy az ébredés félöntudata elragadtatottan hallgatódzott nem­nem.

A rácsos ablak előtt kis madár ült az ágon. Az emberi poklok szakadékai, a szorongó utcák és vise- lős, sötét faiak helyett egy ág és egy madár. Elfutottaa könny a szememet, hálából, mert van még ilyesmi a világon. A tenyerembe szerettem volna összeszedni minden kicsi hangot, hogy odaadjam nekik, akik rab­ságban ott maradtak az elkárhozott város kövei között.

Milyen más itt az élet. Szinte olyan, mintha vigasz­talásul valaki mesélné. Csendes falu. Ide látszik a dombon a harangláb és túlról a templom zsindelyes teteje. Lenn apró házak, kicsi udvarok. Este korán feküsznek. Csak elvétve világos egy-egy ablak. Állat­csengők kolompolnak, egy kutya ugat valahol. És az iszonyat nem lopakodik át az éjtszakákon, a gond nem ül a napok küszöbén és ijesztően nem muto­gat előre szüntelen.

A ma olyan, mint volt a tegnap és a holnapnak sincsen új arca. Olykor olyasmit sejtek, hogy eszmé­letét vesztette bennem a kimerült öntudat. Egy üveg­fal támadt köztem és a világ között. Még a falu is, mintha túl lenne az üvegfalon és a falon innen csak £gy kastély van, úri nagy kert és keskeny, hiábavaló utak, amelyeken zavartalanul jár, ami elmuit. Fehér padok, melyeket nem a fáradtságnak állítottak oda. Virágágyak, amelyek csak a szépségért vannak és sötét ibolyák, semmiért, csak hogy elvirítsanak.

Odakinn csipkés, fehér kerti kalap bukkan és tűnik a hűvös napfényen. Kállay Benjámin özvegye megyen el az ablakom alatt. Férje, a ferencjózsefi idők leg­kiválóbb közös pénzügyminisztere, a Monarchia ke­leti politikájának jó szelleme, Bosznia és Hercegovina kormányzója, tudós és történetíró volt. Az öreg dáma, egykori koronátlan úrnője a kis déli tartományoknak és a maga ideiében a bécsi Burg fogadásainak egyik legszebb asszonya. Most a botosispánnal tervei a ta­vaszi vetésről, amely, mire megérik, talán már nem lesz az övé. De hát vájjon övé-e még a ház, a kert? Minden bizonytalan. Aggódik a leánya és a fia miatt is. Kállay Erzsébet Zita királyné egyetlen magyar udvarhölgye volt. A kommunisták rossz szemmel né­zik. Kállay Frigyes pedig József főherceg szárny­segéde és vele ment, mikor a főherceg elhagyta Buda­pestet. Azóta semmi hfr. — Istenem, mi lesz velünk ? Két leánya ilyenkor szinte lázad. Nem tűrnek meg csüggedést maguk körül.

Szerettem őket hallgatni. Fajom szép életereje be­szélt ebben a nagy, erős bízásban.

És te miért nézel mindig a levegőbe ? — Kállay Erzsébet vállamra tette a kezét. — Ahelyett, hogy itt tépelődöl, írd le, ami fáj és amire gondolsz.

Vannak feljegyzéseim. Mikor megszöktem, unoka­öcsémre, a fiatal Ritoók Zsigára bíztam. De hát mire való lenne, ha folytatnám ? — Kállay Erzsébet megint csak nógatott. — írd meg a naplódat, eljön még az a kor, amelyik megérti.

Aztán valamelyik estén, mikor egyedül voltam, is­mét kezembe vettem a tollat, visszanéztem az elmúlt napokra, összeszedve a tűnő emlékeket. És azóta köny- nyebb is, nehezebb is minden. Az önmegvallás meg- enyhülése, de az újra átélés kínja is ez a napló, amely­ről vajjon ki mondhatná meg, bevégzem-e valaha?

Felnéztem az írásomról, Kállay Lenke jött az ab­lakomhoz. Zíagasan hordta a fejét. Hírt hozott, jó hírt. Erzsébet odavetette:

— Rosszról ne merjen itt senki beszélni.

Bethlen István Bécsben van! Alizé francia meg­bízott útján a hatalmak segítségét kérte a bolseviz- mus ellen. Az entente beavatkozása biztos. Csapato­kat küldenek a proletár-diktatúra megfékezésére. Mar- seíllesben harmincezer franciát hajóznak be. Petam tábornok lesz az akció főparancsnoka . ..

így — nem marad. Talpraállunk megint. ..

Ők mondták-e, vagy én mondtam? Már ezer éve mondják ezt minálunk és ha a férfiak elfáradnak, mondják az asszonyok. Mondták a tatárjárás után* mondták Mohács után. Mondjuk ma is, pedig min­den összedőlt, mindenünket elrabolták és a világ leg­boldogtalanabb népe vagyunk.

És mi mégis bízunk és hiszünk. Miért? Senki sem tud felelni. Pedig hányszor éreztem magamban én is ezt a hitet, amely erősebb a végzetünknél, hányszor láttam másokban, mikor fellobog. Mi ez? A fönn­maradásunk rejtélyes vágya-e? Vagy több ennél, élet­erőnk nagy előérzete?

A csodaszarvas ez! Szent napkelet rohanó látomása, melyet ellenállhatatlanul követ a magyar képzelet.

Meotis álmodó mgoványai felett, a regék ősi regge­lén jelent meg csillagos agancsával először a fehér szarvas nekünk. Űzőbe vette a két testvér lovas. Az isteni vad igézte őket, csalta, suhanva, csörtetőn gáz­lókon át maga után. És a csodaszarvas azóta mindég megielen, ha mgoványok közé tévedünk, felbukkan előttünk, mint száguldó fehér szövétnek és gázlók­hoz visz és mindég újra elvezet a jövő fele.

így nem marad! . . . Még talpra állunk . • •

Előttünk jár a csodaszarvas megint.TLTalkan nyílnak a szárnyas fehér ajtók fenn az X A emeleten a nagy szalonban. A túlsó szobában virágok között aranyvágású könyvek élnek. Az ebédlőben már ég a tűz a zöld cserépkályhában. A vörösernyős lámpa felett sötét és nehéz a mennyezet. Thököly Imre uram parádés iádája nyújtózik az abla­kok között. A falon ázsiai tálak, vén kínai tányérok lapuinak. Fekete frakkjában komoly és feszes az inas. Fehér inge világít, fehérkeztyűs keze tartja a tálat. Fénylik a sok ezüstpityke a kis inas zekéjén.

Haza gondolok. A falu még ontja, amit a város régen nem ad. És az elmúlt tél, a bezárt boltok, a szűkös asztalok jutnak eszembe. Ha odaadhatnám ezt valakinek. Ha ebből a jóból egy tenyérnyit adhatnék az Anyámnak . . .

Egyszerre megint úgy rémlik, egy üvegfal van köz­tem és a valóság között.

Káilay Béniné fehér selyem ruhájában ül az asztal­főn. Kissé hátraszegve tartja a fejét. Az élesen met­szett profil felett emelkedik homlokából visszafésült hófehér haja, telt álla a csipkébe merül. Valahogyan XV. Lajos francia király egy képére kell gondolnom. Int és feláll. Ünnepélyes lassú a járása. Az ajtó két szárnya feltárul előtte és mi többiek nyomon követjük.

Kinn pedig ott túl, túl az üvegtálon dobolnak a falusi utcán. Elvétve hangzik fel a nagy teraszra egy- egy mondatfoszlány:

„ .. . A forradalmi kormányzótanács . . . forradalmi törvényszéket állít tatnak fel. . . Elnökből és két tag­ból áll... a vádbiztos . . . jegyzőkönyvvezető . . . nin-csen képesítéshez kötve .. . bármely órában . .. sza­bad ég alatt is . .. Halálbüntetés . . . perorvoslásnak helye nincs ... Azonnal végre kell haltam . .

Valahonnan, nem tudom honnan, de egyszerre oda nem tartozó szavak kerülnek a homlokom mögé : Lenin itt... Senki se mondta és én mégis hallottam ezt a két szót.

Az üvegfalon túl pereg a dob.

„ ... Aki álhíreket terjeszt. .. forradalmi törvény­szék . .. halálbüntetés .. .„ A kikiáltó rekedten kiabálja tovább a rendeleteket: „A forradalmi kormányzótanács eltörölte... a magyarországi tanácsköztársaságban nincs többé nemesség, rang és cím . .

Az inas ezüst tálcán hozza a feketekávét: — Ide parancsolja a kegyelmes grófnő?

Mintha fátyolon át látnám az egészet. Tágas terem­ben a hajdani idők előkelő élete fantomatikusan foly­tatódik. Valóság ez, vagy csak egy kép? A hófehér dáma, hátraszegett fejével, csipkéi között a karosszék­ben. És errébb két leánya, az egyik, ahogy szép moz­dulatával hímzés fölé hajlik és a másik, aki halavány kezével könyvet forgat. A néma zongora ott áll az ablak előtt és benne van minden harmónia és disz­harmónia. A nagy velencei csillár üvegvirágam, mely Mária Teréziának világított valamikor, remeg a fény. Két régi gyermekpasztell között aranyozott empire faóra ketyeg a falon és ez a ketyegés úgy hangzik, mintha odabenn az órában érett kalászok surlódná- nak. A kalászokból lassan, lassan — hull ki az élet, minden súrlódásnál pillanatok — búzaszemek hulla­nak ki, hull a visszahozhatatlan, elguruló élet.

A kép mozdulatlanul áll. Még semmi sem váltó­zott. Túlnan pedig, ott messze, emelkedik, a szeny- nyes ár terjed és hömpölyögve ion a vörös főváros felől, kiömlik a földekre, megérinti a falvakat, csap­kodja a kunyhók falát. Közeledik és az előszele már kísérteteket hajszol maga előtt, a kísértetek suhannak, szállnak, benéznek az ablakon.

Máshol másként van. Kaszák villannak a kastélyok felé. A kifosztott földesurak világgá menekülnek vagy a diktatúra „termelő szövetkezetei" Kun Béla ispánjai lesznek a saját földjükön. Jön a végzet. De itt a nagy szalonban azért nem változtatnak az életen. Szépen várják, ami jönni fog és hogy kegyeimet vagy halasz­tást kapjanak a sorstól, nem tagadják meg a múltjukat.

Március 29-én.

A szódról kommunisták érkeztek a faluba. Az " üvegfal hirtelen végig hasadt.

Az agitátorok asztalt vittek ki a községháza udva­rára, felmásztak rá és úgy szónokoltak. Mikor a kocsist kérdeztük, lesütötte szemét, mintha szégyelné elmondani és kitérően felelt:

— Holnap is itt maradnak ...

Ezek az emberek dicsekedtek el vele, hogy az aszódi repüiőgyár munkásai hatalmukba kerítették a várost és a direktórium letartóztatta a szomszéd Iklad urát, gróf Ráday Gedeont a feleségével.

Most tudtuk meg. Mikor Rádayék hírét vették a proletárdiktatúra kikiáltásának, a repülőgyár igazgató­jával Budapestre akartak menni. De az aszódi kom­munisták megelőzték őket. Elzárták előttük az út- sorompökat és Pest vármegye egykori tőispánját afeleségével, aki kórházában a háború alatt aszódi sebesülteket ápolt, fegyveresen, vörösen talán ugyan­azok a katonák kísérték őt vissza, akiknek a beteg­ágyánál egykor virrasztóit. Ráday grófnét a javító­intézetbe zárták. Ráday Gedeont és a gyár igazgató­ját faihoz állították. A legénység felsorakozott. Egy hadnagy kérdezte, rendben vannak-e a töltények ? Hozzáláttak, készülődtek, végül is nem bántották őket. Csak mulatságból tették, hogy egy kicsit kínlódja­nak . . . Ilyesmiről gyakran hall most az ember. Saját­ságos jelenség. Uj és idegenszerű.

Ráday gróf felesége csak akkor tudta meg, hogy a férje él, mikor visszavitték hozzá a zárkába.

De azért ebben a csúnyaságban is történt valami, ami szép. Mikor az ikladi nép meghallotta, mit tet­tek a földesurával, legjobb akarójával, felkerekedett és kaszásán indult, hogy kiszabadítsa őt. Az aszódi direktórium neszét vette ennek. Mielőtt az ikladiak beérkeztek volna, hirtelen Pestre toloncolta a foglyait.

Aztán soká fenyegetődztek a kaszások a piactéren. De nem minden falu Iklad és nem minden földesúr Ráday Gedeon.

Más hírek is jönnek. Lopakodva, kerülő úton kas­télyokból, városok felől, körös-körül végtelen a bizony­talanság. És megérkeznek az első fővárosi lapok. El­jött hát a hajnal, amelyet hirdettek és ők készítet­tek elő! Megvonaglik az ember keze. Miféle hang! így még nem írtak, soha a mi nyelvünkön: saját szerszámunkkal, a saját nyelvünkön gyilkol bennün­ket az idegen sajtó. Csúfolódó, becsmérlő hahotával köpi be a múltúnkat és gyaláz meg mindent, amiből talán még jövő lehetne. Forradalmuk diadalmámora ordít a papiroson. Világmegváltó teóriákba burkolt közönséges durvaságok, tajtékzó ocsmány gyűlölet.

Az ellenforradalom egyetlen lapiát, Milotay István hősies Ui Nemzedékét eltörölték. A „Budapesti Hir- lapcc-ot megfojtották. Az előfizetőknek a Vörös Új­ságot küldik. A többi meghagyott lap pedig helye­sei, lázit, tapsol és odaadja régi cégérét a bolseviz- musnak, hogy annál könnyebben férkőzzék a tájéko­zatlan, szédülő vidék leikéhez. így aztán mit sem sejtő emberek megszokott újságjaikból szívják magukba a mérget. Összekuszálódnak a fogalmak. Eltévednek még a becsületesek is.

A lapok pedig viszik a hírt úgy, amint a bolsevista sajtódirektórium feje. Göndör Krausz Náthán Ferenc előírja,

Ha valaha eljönne az az idő, hogy kérdőre vonnák ezt a lélekgyilkos, háborúvesztő, nemzetirtó idegen sajtót, amely ujjongott a forradalomnak. Károlyinak, fegyverletételnek, köztársaságnak, idegen megszállás­nak és ma ujjong Kun Bélának és a boisevizmusnak, ha eljönne az az idő, hallom a lapok védekezését. .. Terror . . . kényszer ... De hát miért folytatódnak, miért nem szűnnek meg? Maga a sajtódiktátor nyilat­kozik erről. Büszkén kijelenti, hogy „az újságírók szabadszervezetének az októberi politikai és a mos­tam szocialista forradalomnak előkészítésében és meg­indításában jelentős szerepe voltc

Pogány Schwarz és Miklós Neuman Ármin, Kéri Krammer Pál, László Lewy, Purjesz Lajos, Szende Schwarc Pál, Pók Pauker Ödön, Magyar Ungar Lajos, Biró Blau Lajos, Garami Grünfeld, Kuníi Kunstatter, báró Hatvány Deutsch, Göndör Krausz, Fényes László Jászi Jacobovits, Szamuelly Sámuel Tibor, Kun Kohn Béla, Gábor Gremer Andor, Adorján Andor: Backen- bach Mochem és százan és százan még, mind újság­írók voltak, — az évtizedes magyar közvélemény munkásai . ..

Borzadás szalad át rajtam. Mégis akaratomon kívül­állón újra kezembe veszem az újságot és olvasom a március 25-iki számában:

„A munka megindul... A rombolás bátorsága, a felrúgás kérielhetetlensége és az építés törhetetlen elszántsága: a proletárállam megteremtésének, a szo­cializmus megvalósításának ezek a lelki instrumen­t umaid

Vájjon milyenek lehetnek az ő testi instrumentu­maik, ha többek között a „felrúgás" a lelkiekhez tartozik ?

Tovább lapozom az újságot: „Lenin közeli diadalt jósol!"... „Az orosz vöröshadsereg győzelme a galíciai határnál. Az ellenség menekül. A győzelem minden reménységet felülmúl... Angliában az im­perialista kormány helyzete megingott. Clemenceaut megbuktatták a magyarországi események ... Teljes összeomlás előtt a szerb imperializmus. Bácska, Bánát, Baranya a proletárdiktatúra elvi alapjára helyez­kedett. Szerbia a felbomlás tüneteit viseli magán. A proletárság a végső harcra készülődik."

Halommal feküsznek az összegyűlt újságok. Talá­lomra olvasok: „A forradalmi kormányzótanács el­határozta a vöröshadsereg felállítását."

„A hadügyi népbiztosság az imperialista királyok és militarista hadvezérek nevére keresztelt laktanyák nevét megváltoztatja. A kaszárnyákat Lenin, Marx, Dózsa György> Martinovich, Frankéi Leó, Liebknecht és Luxemburg Róza laktanyáknak nevezi el.. .

Honvédek helyett vöröshadsereg. Mária Terézia és Ferenc József helyett Luxemburg Róza és Frankéi Leó . . .

Megakad a tekintetem: „Ausztria elismerte a Magyar Tanácsköztársaságot és akreditálta Kun Béla követeit. .„Két új tanácsköztársaság. — Wiener- neustadtban 28-án kikiáltották a tanácsköztársaságot. Chotinban kikiáltották a besszarábiai tanácsköztársa­ságot. A braunschweigi munkástanácsi választásokon győztek a kommunisták." Olyasmit éreztem, mintha finom csipeszekkel egyenként húzgálnák az idegeimet. Talán hazugság az egész és még sem bírtam tovább elviselni. Futni kezdtem, ki a szobámból, a házból, a kertből.

A falusi utcán doboltak: „A Forradalmi Kor­mányzótanács elrendelte ..Visszafordultam. Elég volt! Becsuktam magam mögött az ajtót, hogy ne halljam.

Odakinn a füvön a fehér kutya ugrált. Mögötte a gazdája járt. Kállay Lenke valakitől egy bécsi újságot kapott:

Clemenceau követelésére Mangin tábornok parancs­noksága alatt egyesült csapatok vonulnak Kun Béla szovjetköztársasága ellen. Balfour is tiltakozni fog. Az angolok ...

Az entente rabjai vagyunk, a rabtartótól függ, hogy mi történik a fegyházban . . . Ebben a pillanat­ban megrezzent az ablakok üvegje. Egy távoli tompa mordulás . ..

Ágyúszó, — mondottuk egyszerre mind a ket- ten. — Az Ipoly felöl. Messziről. Hát mégis .. . Aztán szinte ijedten néztünk egymásra, olyan valószínűtlen­nek rémlett, amit éreztünk. Az ellenségeinktől vártunk szabadulást. Franciaországtól, a Franchet d’Esperay-k, a Vyx alezredesek népétől és a kis szomszédoktól, akik hónapok óta marcangolják és rabolják az orszá­gunkat. Mi történik körülöttünk ? Mmek kellett bennünk történni, hogy ennyire jutottunk? És az idegen népek és a későbbi nemzedékek nem fogják ezt megérteni soha.

Az emberiség olykor évszázadokra megfeledkezik a zsidó nép terveiről és hatalmáról. Az egyiptomi végzet, Kanaán sorsa, Róma feloszlása, Bizánc vallási villongásai, Spanyolország süllyedése ... oly messze van. És messze vannak a nagy zsidóüldözések is, me­lyek következetesen akkor lobbantak fel, ha a ludeai nép túlvakmerően nyújtotta ki a kezét. A feieszméies bosszúja: az üldözés, mindig rövid ideig tartott. A zsidóság a balsiker után sebesen tűnt vissza a homályba és mákonyport hintett a népek sze­mébe, hogy nemzedékekre megvakuljanak és ne emlé­kezzenek.

A háborút megelőzőleg, az ezerszer meghódított világpsziché altatta el a magyar nemzetet is. Láttuk, hogy a keletről beözönlő zsidóság a falusi pálinka­mérők után rátette a kezét a földünkre. A városi kis rőföskereskedés után rátette a kezét egész gazda­sági életünkre. Láttuk, hogy ez a zsidóság a háború alatt kivonta magát és milliókat szerzett, míg a mieink mankót szereztek. Hallottunk róla, hogy egy zionista kongresszus Párizsban azt a határozatot hozta: a zsidóságnak törekednie kell, hogy világuralma tám­pontjául Budapestet, azután Magyarországot elfog­lalja. — És sokan voltunk, akik 1917-ben, a háború alatt olvastuk a magyarországi zsidóirodaiom leg­komolyabb tehetsége, Ignotus Veigelsberg Hugó meg­döbbentő kijelentését a szabadkőművesek lapjában, a Világban . ..

„ ... a végsőn is túlmenő áldozatkészséggel ment­jük át azutánra intézményeinket, eszközeinket és embereinket."

Most itt van az az azután, már kilépett a homály­ból. Huszonnégy zsidó népbiztos ott áll a többi élén a magyar élet és halál fölött.

Egy ellenséges távol ágyúszó és az elgyötört emberi teremtés teüélekzik és szabadulársa gondol. Talán közelebb jön, talán szétlövi aljas börtönünk falát.

Nem... a boldogabb népek sohase fogják ezt megérteni.

Március 30—31-én,

A hírek jönnek, megállnak és nincs folytatásuk. * Néhány napja múlt, hogy mondták: Az angol külügyi államtitkár tiltakozik. London nem tűri .. . Marseillesben harmicezer francia szállt hajóra . . . Most Mangin tábornok egyesült seregeiről beszélnek. Már jön, felvonul a bolsevisták ellen.

Eloltom a gyertyát és csak üldögélek magányosan. És egyszerre úgy tetszik, mintha rémek emelked­nének köröskörül és ráznák a fejüket. Visszakerge­tett kétkedésekből, leigázott csüggedésekből jönnek elő ezek a rémek és minden reménykedésnek ellent­mondanak.

Megvergődik a szívem. Hátha senki sem jön, hogysegítsen rajtunk, hátha itt hagynak nyomorultan el­veszni és csak körülállnak és nézik, hogy a saját szemetünkből nőtt férgek hogyan falnak föl?

Hiszen, ha úgy vesszük, a győztes nagyhatalmaktól függött, hogy ne így legyen. Miért nem akadályozták meg, ha nem akarták a magyarországi bolsevizmust ? Az entente katonai missziójának a feje, Vyx alezredes, mindent mert a meghunyászkodó Károlyival szemben, hát ezt vájjon miért nem merte ? Kiváltságos helyze­tében hónapokon át tiporta egy nemzet önérzetét. Ügy tudott bánni Európa keletének nagymultú kultúr- népével, mint ahogy a francia tisztek valószínűleg kolóniáik vad népeivel bánnak. Vyx a kihívó, elszászi származású kis zsidó alezredes teljhatalmú uralmában miért távolította el a diktatúra kikiáltásának előestjén Budapestről az összes francia katonaságot ? Miért engedte, hogy a posta, távirda és telefon, mely feiett korlátlan cenzúrát gyakorolt, kiszolgálja a forradalom előkészítésében Kun Béla táborát?

Valamikor felelni fog a jövő ezekre a kérdésekre. Vyx alezredes írása, melyet 26-án közöltek a lapok és a magyar vidék csak most olvas, ad is már némi felvilágosítást. Az entente fennhéjázó katonai missziója most egyszerre „az igazság és békülékenység szándé­kával kéri“ a forradalmi kormányt ‘.„Késedelem nélkül adja meg a legnagyobb nyilvánosságot a jelen köz­lésnek." Ezután a misszió Károlyi lemondó leveléről nyilatkozik: „A magyar néphez intézett proklamáeió- jában a köztársaság elnöke a következőket mondja: — Az Entente Misszió kijelenti, hogy a demarkációs vonalat ezentúl politikai határnak tekintik. — Formá­lisan ki kell jelentenem, hogy ez a használt kifejezés­nek téves érlel mezese. . . Soha sem történt említés arról, mintha itt politikai határokról lenne szó."

Károlyi Mihály tehát megint hazudott szerencsét­len nemzetének. De, sajátságos és megdöbbentő, miért nyilatkozik Vyx alezredes katonai missziója csak ilyen későn ? Miért nem vette előbb tudomásul, hogy Károlyi Mihály lemondását az entente jegyzékében véglegesített határokkal indokolta? Miért engedte, hogy Károlyi egy nacionalista ürüggyel dobja oda Magyarországot a bolsevizmusnak ? És miért enged­ték, hogy Kun Béla ugyanazzal a nacionalista lobogó­val iopódzék be, mint amellyel Károlyi kilopódzott.

Kik játszottak még ezzel a két elvetemült emberrel a rettentő órában, mikor a tét egy ország volt? Az entente misszió megkésett magyarázata azt a látszatot kelti, mintha Vyx alezredes velük játszott volna, vagy legalább is jóindulattal nézte volna a játékot.

A Károlyi-féle határmegállapítási mese után paródia lett Kun Béla első jelszava is: a területi integritás. Mióta a fegyver és az állampénztár a kezében van, másként beszél. A Neue Freie Presse munkatársa előtt már kijelentette, hogy: „Tanácsmagyarországban mi nem állunk a területi integritás alapján . .. Egyáltalán nem ismerünk gazdasági határokat...“

És ilyen emberek intézik ma Magyarország sorsát! Keserű haraggal döngette a vér a halántékomat és sebzetten felvonított bennem valami gőgös, ősi emlék.

Miért késik az entente? Miért ad rá időt, hogy a bolsevizmus vörös hadsereget toborozzon magának?

A Vörös Katona! Üj napilap indult meg Buda­pesten. Folyik a szervezkedés. Pogány toboroz, Szamueily vezeti a propagandát. Idegenszerű minden.

A vörös hadsereg bölcsője: alacsonyrendű komédia. Reklám, újsághírdetesek, komisz píakatok, orom­tanyák heje-hujája, dobutcai kárpitos díszítés, nép­ligeti hinták és tükrösbódék, vörös pódiumon véres­szájú kikiáltók... ez a vörös hadsereg toborozó ünnepe...

Fedák Sárit, az ünnepelt primadonnát Szamuelly- vel látták autózni a városban és toborozni a nép között. Lelkesített, rábeszélt és csókot ígért annak, aki felcsap vörös katonának . . . Pauiay Erzsi, a Nemzeti Színház művésznője és sok kis díva, forradalmi verseket szavait a tömegnek az utcai emelvényeken. A budapesti anti- militarista költők pedig, akik a magyar fai sorstusája idején, a háború alatt pacifizmust daloltak, most színpadon szavaltak toborzót Kun Béla hadseregé­nek. Zsibbadtan olvasom. Ez is, ez is ? Minden megdűl, amit ezek az emberek a pacifizmusról valaha mondtak és elvesztik jogukat, hogy a magyar nép életébe valaha még beleszóljanak.

Megmérgezetíek és gonosztevők munkálkodtak a mi vesztünkön Budapest falai között. És a gonosz­tevők őszintébbek voltak, mmt a többiek.

Vörös katonaest a színházakban! Az újságok el­ragadtatott hosszú hasábokon közíik a híreket. „Ün­nepi pompában álltak a Múzsák templomai!“ Az lnter- nacionálé hangjai mellett tódult az ingyen nézőtérre a tömeg. Az Operában Beregi Oszkár szavak és Weltner Jakab elvtárs szónokolt a vörös hadsereg világmegváltó hivatásáról. A Nemzeti Színházban Pogány Józsefé volt a színpad. A Vígszínházban piros dísszel bevont szónoki emelvényről Kun Béla elvtárs lelkesítette a közönséget. A Király-színházban Sza-muelly Tibor, a Belvárosi színházban Kunfi Zsigmond, a Városi Színházban Vágó Béla mondott ünnepi beszedet.

A galíciai Nérók színpadra leptek és eljátszották szerepüket.

„ . . . Haza nincs! — Éljen a proletár haza! . . .“ „A hadsereg a nacionalista társadalom hatalmi esz­köze. Halál a militarizmusra! — Éljen a vörös had­sereg !“ Halkan bezörgettek az ablakomon. Falusi bundában Kállay Erzsébet állt odakinn a szürkület­ben. Igen, menjünk! Sűrű és nehéz lett az este a falak között. Friss levegőt, mert megfulladok!

A Galga völgyén láthatatlan fagyok szálltak a szél, ben. Hazafelé az alsó udvaron jöttünk át. Az istállóból lámpafény vetődött ki. A küszöbön egy pirosképű- szőke kisleány ült. Odabenn a tehén mellett az asszony guggolt és hallatszott a csendben, amint a tej egyen­letes, édes csurranással verődött le a sajtárba.

A kocsis levette a kalapját és nem tette vissza. A falnál egy falusi gazda támaszkodott. Kiegyenese­dett és ő is köszönt. A Vörös Újság harci üvöltése jutott az eszembe: „Be kell vinni az osztályharcot a faluba . . .“

Az emberek az aszódi agitátorokról mondtak valamit.

— Hadd ugassanak, — vetette oda a gazda nyugo­dalmasan — mielőtt döntenénk, előbb majd kitapasz­taljuk, hogy mit is akarnak fönn Budapesten.

Nem láttam az arcát a sötétben, de egyszerre úgy rémlett, már nem egy ember áll ott, hanem várakozón, gyanakvón ott áll maga a magyar paraszt. Keveset beszél, de mostanában nem is igen dolgozik. Az eke­szarvának dűlve, komoran figyeli, hogy kié lesz hát a föld?Károlyi Mihály nekünk ígérte. Igaz, hogy nem adta és amit a magáéból osztoLt, arról is kitudódott, hogy a másé volt.

A kommunisták még többet ígérnek — szólt közbe Kállay Erzsébet azzal a csodálatos óvatos hang­gal, amelyre minket ez az idő tanított meg.

Azok csak a városiaknak ígérik, hogy minden az övék, — felelte a gazda — nekünk azt tanítják, hogy a föld is mindenkié.

Hát bizony, — dörmögte a kocsis — ezt az új törvényt nem lehet olyan könnyen megérteni . ..

Ezért hallgattuk az elején a kommunistákat — mondotta a gazda. — Tudni akartuk, hogy hát már most mi történjék a földdel. Hanem aztán.. . Egy darabig hallgatott, mintha a sötétben tanakodott volna, mondja-e, ne mondja. Helyette a kocsis folytatta:

Mikor az új törvényt kezdték beszélni, hogy nincs többé vallás, ez már nem tetszett.

Meg az se ám, — szólt oda a gazda, hogy egy pár lesz azokból — megkövetem szépen, akik esztendeig vadházasságban élnek.

Csend volt egy ideig. Az emberek mintha szégyel- tek volna nekünk erről beszélni, szinte maguk között beszéltek.

De az asszonyok akkor haragudtak csak igazán, — nevetett a gazda — mikor azt szavalták a kommu­nisták, hogy még a házasember is megházasodhatik így akárhányszor, mert a régi házasság magától megszű­nik, ha kijelenti az ember, hogy újat köt. Ezt már nem tűrte a fehérnép ... És az előbbeni komolyság mintha föloldódott volna.

Hirtelen szekérre is ültek a kommunisták.

Pénzért se jönnek azok ide vissza.

Odabenn már jóideje elvégezte az asszony a fejést. Az istállóajtóban állt a kisleánya mellett. Egyszerre sötéten beleszólt a beszédbe:

Azt is mondották, hogy a templomból pano­rámaszínházat csinálnak* meg hogy nincs többé se törvénytelen gyerek* se öröklés* majd eltartja a gyere­ket az állam.

Az utolso szónál rimánkodva kapaszkodott a kicsi lány az anyja szoknyájába. — Édes anyóm* — mon­dotta szepegve* — de engem úgy-e nem visz el az állat...

Az asszony a fejét rázta. A kocsis nevetni kezdett.

Elvisz a' bizony, ha rossz vagy . ..

A kislány sivalkodni kezdett* az anyja a két karjába kapta és ezzel az egyetlen meleg kicsi mozdulattal fel­döntötte a kommunizmus minden rendeletét.

Aztán ment* vitte síró gyerekét, mintha csak egyet­len teremtés lettek volna. Utánuk néztem. Túl rajtuk lágy sötét áradással emelkedett az éjtszaka és elmerült benne az alvó falu. Csak a kunyhók teteje állt ki az áradásából a csillagos ég alatt.

És már errefelé is útban van Lenin .. .

A falu pedig nagy vérveszteségében alszik és sehol sem ellenkezik. De álmában is belekapaszkodik a földbe. A föld pedig a haza és a haza a nagy Magyar­ország.

Egyszerre odadobbant a falunak a szívem.

Falu, magyar falu, önző, mint a gyerek* közönyös, mint a tilalomfa, erős* mint az idő. Minden bűne szőlő­hegyek vad mámora* termékenyülések és termékenyí­tések ősi vágyai, a férfi, az asszony és a föld. De övé a vetés és az aratás.

Öntudatom alatt valami átderengett. Megváltó le­szel-e örök magyar falu?

Április i — 2 .

NJéhány nap is sok idő, ha az ember az órákat x számlálja. Most pedig már a második hét mú­lik és ennek az agysorvasztó történésnek még mindig nem látszik a vége.

A bolsevizmus a tudatlanság vakmerőségével rom­bol és barbárán szertelen kezdetlegességgel épít. Lenin parancsa szerint: „a régi szerkezetet rögtön össze kell zúzni, az új kiépítéséhez rögtön hozzá­fogni . . .“ A budapesti bolsevizmus siet. Olyan falán- kan esik a zsákmánynak, hogy nyakra-főre kiadott ren­deletéi legtöbb esetben már csak leleplezései és szöve- gezéses törvényesítései az előzőleg elkövetett önkény­nek.

Az újságok jóformán alig közölnek más egyebet, mint rendeleteket. Ökölcsapásokat az emberiség erkölcsi értékeire és a magyar életre, védbástyákat a gonosz­tevők és haramiák számára.

Az igazságügyi népbiztos, Rónai Grünfeld Zoltán, rendeletében hatályon kívül helyezte az — igazságszol­gáltatást! Felfüggesztette a bíróságok működését.

A levegőbe bámultam. A kiszolgáltatottság tudata talán sohasem volt erősebb bennem, mint ebben a percben. Károlyi Mihály szabadon eresztette a bűnö­söket. Most aztán a bűnösök szabadon eresztik a bűnt... Szükségük van rá. A jogtalanság csak a bűn, csak az erkölcstelenség felett tobzódhatik korlátlanul. Az nemlázad ellene, mert a véréből való s megleli a maga hasznát.

És hogy uralmához kimeríthetetlen fegyverei le­gyenek, megszünteti a mások magántulajdonát és ki­osztja hívei között, megfizeti a szolgáit.

Megint érzem azt a sajátságos nyugtalanságot, amely mostanában szüntelen fel-felrémlik bennem. Talán olyasmi ez, mint amikor az ember késő este elhagyott sötét utcában iár és egy ablak mögül jajgatás hallat­szik. Bemenni nem lehet. Rendőr sincs sehol. Mi történt odabenn? És aztán egész éjjel erre kell gon­dolni.

A budapesti házakba őröket és spionokat állít az osztálygyűlölet. Minden házban ott van az új hatalom kéme. Leselkedik, kínoz és feljelent. Tőle függ, hogy ki kap a házban élelmezési jegyet. Aki gyanús előtte, attól megvonhatja a kenyeret. Tőle kell kérni enge­délyt, ha fát, szappant, vagy cipőzsinórt akarna be­szerezni a lakó, de vásárlási igazolványt csak proletá­roknak ad. Hústalan hét van Budapesten. A vidék keveset szállít. Az élelem kifogy. Nagy hangon hirde­tik : „A szociális termelésből fakad a jólét!“ A ház­bizalmi dolga, hogy a proletár még ne vegye észre az Ínséget. A szellemi munkásokat kell szűkebbre fogni. A polgárságtól meg kell vonni az élelmiszeri egyet. . . Minden a proletáré. Ilyen kiváltságok még nem voltak a világon. Pedig nem a proletárság iránti szeretet adja a kiváltságokat, de a keresztény magyar polgárság elleni gyűlölet, a kínzás alacsony gyönyörűsége, az az új kormányzási princípium, mely valami soha nem látottat és idegenszerűt kever az életbe.

A hatalom manapság a népszeretet álarcával galíciaizsidókat cs csőcselek-proletáriátust telepít be a gyű­lölt burzsoázia közé. A konyha közös, a polgári lakó tartozik bútorait a betelepítetteknek használatra át­engedni. Az otthon se legyen többé otthon! A meg­hagyott szűkös lakásrészben se iegyen nyugalom. A főváros zsidó diktátora elrendeli: „Fürdőt a proletár gyermekeknek!44 Emberségesen hangzik ez, de való­jában csak újabb merényletet leplez. Lázító plakát is jelent meg róla, hogy a burzsoa asszonyok, akik eddig „selyempárnáik közül léptek az illatos fürdőbe44, tar­toznak helyet adni a tisztaságot nélkülöző kedves kis proletárgyermekeknek ... A rendelet pedig szószerint mondja:

„ . . . igénybe vesszük a magánlakásokban levő für­dőszobákat is, hetenkint egyszer, szombaton egész napon ót az iskolai vagy óvodai igazolvánnyal átutalt gyermekek ingyenes fürdetésére. A fürdőszobák bir­tokosai tartoznak a fürdéshez szükséges fűtőanyagot, világítást, törülközőt és szappant ingyen rendelkezésre adni. Preusz Mór s. k.“

Tüzelőanyagot, szappant ma nem vásárolhat az az osztály, melyet ők burzsujnak neveznek. Jelszavuk, hogy pusztuljon a burzsoázia — talán örülnek rajta, ha férgeket és járványokat hurcolnak be a tisztán tar­tott otthonokba. A külföldnek az emberszeretet látsza­tát vetítik, a csőcseléknek szórakozást nyújtanak. Be­menni zárt ajtók mögé, durvaságokat mondani, elvinni ami tetszik, félelmet látni, ma ingyen mulatságot jelent.

Budapest riadt házai alatt napok óta suttogva terjed a rémhír. Szamuelly Tibor három órás fosztogatást akar engedni a csőcseléknek . ..

Az otthon képe kísért a gondolatomban szüntele­nül. És látom Anyámat, amint régi holmija közöli üldö­gél magányosan. Aztán megy végig a szobákon és hozzá­nyúl a dolgokhoz, amelyek nagyanyámról is, szép­anyámról is mondanak valamit és összetartoznak az életevd... Nem írhat, nem írhatok. Csak egy napra szeretnék hozzámenni, vagy egy órára legalább.

Mikor kimondtam, Kállay Erzsébet rám nézett: — Tudod-e, hogy hányán vannak már a gyüjtőfogházban a mieink közül? Oda akarsz kerülni te is?

Egyszerre úgy tetszett, Anyám arca hajlik felém és a hangját is hallottam: „Miattam ne aggódj és haza ne jöjj, amíg ...“

Egy kocsi kanyarodik be odalenn a kertkapun. Las­san lőtt, megáll a ház előtt. Egy kocsi falun, olyan ma­gától értetődő lehetett ez. Nem, az előttünk járó ven­déglátó nemzedék ilyesmitől nem félt. Most szorongó kérdések riadnak fel: Rekvirálók jönnek? Agitátorok, szocializáló megbízottak vagy detektívek? Nyomra akadtak volna?

A szívem gyorsabban vert. Egy pillanat alatt kész terv támadt a fejemben. Ha értem jönnek, arra hátra­felé szököm, a diófalépcső alatt van egy kis ajtó, aztán neki a szőlőnek, a dombon át le az országúira. Szinte meglepett, hogy most egyszerre milyen pontosan em­lékeztem minden árokra, minden úthajlásra, mintha kezdettől fogva azzal az ösztönnel néztem volna itt a tájat, merre lehet szöknöm, ha rákerül a sor.

Lépések futkostak, furcsa kis nevetés hallatszott. A kapualjában kezdődött és szétterjedt a házban. Jó barát érkezett. Apor Henrietté bárónő, Auguszta fő­hercegasszony udvarhölgye menekült ide. Este sokáig elbeszélgettünk a nagy szalonban. Újságokat, híreket hozott. Egy bécsi újság részletesen közölte, hogy Saim Lajos gróf nyílt utcán felpofozta Károlyi Mihályt. Károlyi a forradalmi kormányzótanács érdekében uta­zott Bécsbc. De véletlenül épp egy kéteshírű ház ka­puján jött ki, mikor Salm nekirohant. „Fogd, ez az olasz frontért jár, ez Magyarországért !...“ És mi­alatt a pofonok Károlyi képére csattantak, Saim min- denikhez magyarázatot adott. Akkorra már emberek állták őket körül, egy bérkocsi kocogott arra. Károlyi kétségbeesetten intett felé. Saim gróf elkiáltotta Dia­gát: „Halljátok csak, ez Károlyi Mihály, aki Magyar­országot elárulta!" A kocsis nagyot káromkodott, os­torával végig húzott Károlyin, megfordította a lovát és otthagyta, a pofonok pedig fergetegben zuhogtak tovább . ..

Hát miért nem tudta ezt egy magyar ember el­végezni ?

Apor Henrietté ezalatt halkan már más egyébről mesélgetett. József főherceg palotáját elfoglalta a vörös őrség főparancsnoksága. A bútorokat elhurcolják, a palotából mindent kommunizálnak az „elvtársak".

A főherceg és a főhercegasszony, akik rossz végze­tünkben bátran osztoztak velünk, csak március 21-én este hagyták el a palotát. Gyalog menekültek a zuhogó esőben. Ekkor már lövöldözés hallatszott az egész vá­rosban. Megbízható híveiknél rejtőztek a következő estéig. Aztán sötéttel egy rozoga négyüléses kocsin kijutottak a budai vámnál a hegyek közé. A főherceg­asszony Alcsútra ment, a főherceg Kállay Frigyessel és Hállay századossal dél felé igyekszik. A főherceg­asszony minden megmaradt ékszerét odaadta erre adélvidéki útra a főhercegnek, aki a francia parancs­noksággal szeretne érintkezésbe lépni, hogy meg­mentse szerencsétlen nemzetét.

Űj reménység! ... És a szoba világosabb lett és az élet szinte könnyű lett tőle. Talán egy hétig tart még, talán pár napig és azután . . .

De sem a pár nap és sem az azután nem hozott sem­mit — mert a főherceg mikor át kellett volna lépnie megszállott területre, visszafordult: nem tudta itt­hagyni azt a meg nem szállott darab magyar földet, amely nélkül nem lehet újrakezdődés.

A fiatal József Ferenc főherceget azalatt elfogták. Mikére ment Somogyba, Somssich András birtokára. Onnan akartak tovább szökni, de Keszthelyen letar­tóztatták őket a kommunisták. Szekéren bevitték a két foglyot Kaposvárra és egész úton beszélték nekik, hogy ott van Szamuelly, majd ő ellátja a dolgukat. Röhögve kérdezték, akarnak-e csuhást az útra. A fá­kat is mutogatták: Ez jó lenne. ... vagy ez tetszik inkább? Most Pesten vannak őrizetben. Többet nem tudni róluk . ..

Apor Henrietté lassú hangját hallgattam tovább . . . Wekerle Sándor is már a gyüjtőfogházban van. Mikes püspök fogoly marad. Gróf Károlyi Györgyöt letar­tóztatták. Gyűlölte Károlyi Mihályt és kommunistáit. E télen magam láttam az utcán, mikor a destrukció plakátjait tépdeste a falakról. Most is ezt tette és han­gosan szidta a forradalmi kormányt. . . Zichy Ra- faelné Budán van. Nem akar elmenni. Vájjon ismétel­geti-e még híressé lett mondását: „Nincs terror, csak gyávaság van . ..“

— Fegyverkeresés ürügye alatt, vörös katonák tör­nek be éjjel a lakásokba, — mesélte Apor Henrietté. — A bankok páncélszekrényeit felnyitják* de azokat a kormány fosztogatja. Pénzt senkinek sem adnak ki többet, nem adnak ki a saját letétjéből. A kétezer ko­ronánál nagyobb értékű ékszer úgynevezett „köz­tulajdon". Az övét is elvették. Egy ismerőse inkább a Dunába dobta gyöngyeit. . . Akinek még van vala­mije, az dugdossa, ha teheti. Egész vándorlás folyik a budai hegyekbe. Eleinte csak kis ékszeres ládákat ástak el az emberek. Utóbb új rendeletről suttogtak. Rekvirálni akarnak az éléskamrákban is. És akkor út­nak indultak a zsírosbödönök, a cukor, a tea, fehér­nemű ... ki a hegyek közé.

Valamelyikünkből kitört az örök kérdés:

De hát mégis, mit mondanak, meddig tart­hat ez?

Senki sem tud semmit. Az emberek kétségbe vannak esve. A legtöbb hír ellentmond egymásnak. A bolsevista kormány részéről Károlyi tárgyal az antantmissziókkal. Az olaszok látszólag rokonszenvez­nek az új uralommal. Azt is mondták már Buda­pesten, hogy Itália elismerné a Tanácsköztársa­ságot. Megbízottja Borghese herceg nagy barátság­ban van Kun Bélával és kommunista szép zsidó­asszonyokkal.

Arról is beszélnek, hogy az antanthatalmak egy Smuts nevű búr tábornokot küldenek ide, aki majd le­mondásra kényszeríti a bolsevista társaságot.

Apor Henrietté mereven nézett a levegőbe, mintha valami ijesztőt látna. — Szamueliy egyre jobban az elő­térbe lép, — mondotta kis vártáivá. A kormányzó­tanács vele fenyegetőd zik, ha ijeszteni akar. A többi pedig csinálja az új alkotmánytervezetet és szónokol és parancsol, mintha örökre így maradna.

Kun, Vágó és Rónai: Kohn, Weisz és Griinfcld határoz annak az ezeréves nemzetnek az új élettör­vénye felett, amelynek a vérkeringése egykor a hét vezérek aranykelyhében kezdődött. ..

Már egyikünk sem szólt. Olyan egy volt, amit érez­tünk, hogy felesleges lett volna kimondanunk.

Április 3.

TDosta nem jött, hír nincs, de azért szüntelenül érzi A az ember, hogy történik valami. Mint akkor, a proletárdiktatúra első óráiban, megint mered a bárd a fejünk felett. Olykor csúszik a levegőn át, aztán fenn­akad, aztán megint csúszik egy darabon. Ma állt a bárd és nem mozdult, de azért mondtam, hogy ott van a fejem felett, a ház felett, egész Magyarország felett.

A kerten át hívott egyik út a másik után. Jó ideje mehettem már körben ugyanegy nyomon. Csak el­vétve ugatott valahol egy falusi kutya. Szekér zörgött az országúton, mintha száraz diót csörgettek volna zsákban. A kerten túl emberek beszéltek. Minden úgy hangzott, mintha ködön át iött volna.

Aztán csend lett. A természet csendje, amelynek ezer hangja van, ha az ember belehallgatódzik.

Tennem kellene valamit. Eszeveszett erőlködést éreztem magamban. Át kellene rohannom ezen a csenden, egy szót kellene kiáltanom, amitől felébred a csend és kaszát fog és besuhint arra lefele, a Duna völgyébe.Arra néztem a kék hegy irányába. Túl rajta omlik a nagy folyó s két párján ott lenn, ott van a város . .. Elfáradt a szemem, könnybe lábadt, a nagy erős nézés­től. Lecsüggeszíettem a fejemet. Előttem egy anemona bújt meg a berzengő, fázós fű között. Milyen szép volt. Odébb egy hamvas levél és sötét kis bokrokban sötét ibolyák. Rezgő füvek, korai virágok, melyeknek nem tudom a nevüket. Külön-külön hajoltam min- denikért. És lassanként szegény kicsi bokréta támadt a tenyeremben.

Áprüis 3-ika. Hirtelen jutott az eszembe. Anyám születésnapja.

Csak álltam a hideg földön, magányosan a hideg ég alatt, most tudtam meg, hogy annak szedtem ezt a bokrétát, akinek nem adhatom oda.

Hallatszik a lépésük a kerti úton és már iramodom. A szobámba bújok. A múlt­kor, míg ott lent üldögéltem, fenn a szalonban újsá­golta Kallayéknak a látogató gróf Dessewffy Aiadárné, hogy a kommunisták keresnek engem, de már rég kiszöktem Svájcba. Olyan furcsa ez ... Jeszenszky Sándor bárón kívül senki sem tudja, hogy itt vagyok és hogy ki vagyok. A szomszéd Kövesd a birtoka. Gyakran utazik Budapestre. Aztán várjuk, hogy jöj­jön. fgy még sohasem vártak hírekre az emberek. Ma semmi sem valószínűtlen, ami biztatni tud. Jeszenszky báró legyint a kezével. — Meglássák, sohase lesz en­nek vége.

Ha elientmondunk neki, egyre sötétebben beszél.

Ha igazat adunk neki, megharagszik és egyszerre optimista lesz.

— Micsoda kishitűség ...

És ezeket a sajátságos hullámzásokat érzem ön­magámban is, másokban is, mindenkiben, aki ma­napság csak azért mondja el aggódásait, hogy ellent- mondjanak neki, aki kínlódva épít bizodalmát magá­ban és dühbe jön, ha feldöntik.

Jó éjszakát!... Korán mentünk aludni.

Thomas Morus Utópiáját olvastam. Éppen ott nyüt fel a könyv, mikor a hódító Utópus elérkezik szige­tére, amelyen majd megalapítja a világboldogság biro­dalmát: „És ez a hódító lángeszű ember volt" — mondja Morus. — „Értett hozzá, hogyan kell egy durva és barbár népet megszelídítem és olyan népet teremteni belőle, melynek civilizációja minden mást felülmúl."

Thomas Morus, a szocializmus őse hát így kép­zelte el. Megszelídített, civilizált népre aíkarta építeni az ő vüágboldogságának a birodalmát. Lesz-e valaha ilyen eszményi nép a földön? Mert amíg nem lesz, a szocializmus Utópia szigete marad.

Április 5.

Egy kis teszengés érzett a levegőben. Torok­reszelés hallatszott. Fekete vasárnapi kalapok mo­zogtak felfelé az úton. Leltározni jöttek... Kállay Bernné maga beszélt velük s a falurosszák vol­tak közöttük a leghangosabbak. A többi ilyenkor le­felé pillantott és a könyökével taszított egyet a szom­szédján: mondjon már valamit. Eszembe jutottak apávakék kis sévresi szobrok fenn a nagy szalonban, a perzsa tálak és üveg alatt a kézzel festett regi legye­zők. Vájjon hogyan leltározzák majd ezek?...

— Ezután nem szabad elmozdítani semmit, — mondotta az egyik — mert most már minden az államé. A pincéből nem szabad bort kihozni. Alkohol­tilalom van. A többi bólogatott, nézelődött. — Majd kijönnek a gyarmatiak . . . Ott voltak egész délelőtt és végül nem is csináltak leltárt.

Ma még nem. Hát holnap, vagy holnapután? A bizonytalanság pedig növekszik. Minden átmenetivé lesz. És az ember még a másnapba se mer átnyúlni a terveivel. Talán nincsenek is többé tervek. A napok és az órák egymástól független, különálló dolgok lettek.

A direktórium vasárnapi kalapjai rajban mozogtak lefelé a kerti bokrok között. Csak az egyik marado- zott ei a többitől. Aztán hirtelen visszasompolygott. Az útszélen öreg ember állt fedetlen fővel és a szeme szomorúan nézett: — Kegyelmes asszonyka, — dör- mögte zavarodottan. Egy kis bort kérnék. Nem fog­ják megtudni. Betegnek vinném. Haldoklik a fiatal asszony. Aztán mikor ment, hirtelen a kabátja alá rejtene az üveget.

A szovjetkormány forradalmi törvényszékkel fenye­geti, aki bort iszik. Még a betegnek se szabad bort adni. De az ittas katonák büntetlenül tántorognak utcahosszat. A népbiztosok pezsgőznek száguldó külon- vonatiaikon és az- ablakokon dobják ki az üres üvege­ket és isznak a budapesti szovjetházban, az egykori Hungária-száilodában is, amelyet elfoglaltak a maguk számára. A lakókat néhány óra alatt kidobták a száiio-dábó! és a népbiztosok családostul, szeretőikkel együtt odatelepedtek.

Minden, ami látszik, minden, ami hallatszik, a bűnös városba viszi a gondolatomat, millió ember közé egy miatt! . . .

Otthonomból ma jött el hozzám az első üzenet. Kiss Károly, a hű barát, kiszökött az elátkozott falak közül és Anyámtól hozott levelet. Sokszor elolvas­tam, de a kezeirása olyannak rémlett, mintha fátyo- lon át látnám. A kezeirása ...

Anyám egészséges. Már kiköltözött a hűvösvölgyi házba. Nem szenved szükséget. Senki sem zavarja. Engem pedig senki sem keresett. Kiss Károly csupa kedves hírt mesélt.

Mialatt hallgattam, meleg, világos öröm csapott át rajtam: — De hisz akkor hazamehetek! Hirtelen megváltozott az arca. — Nem, még korai lenne . .. És ahogy tovább beszélt, egyre gyanúsabb lett, amit az előbb mondott. Bizonnyal csak megnyugtatni akart. ..

Hans Freitag német követségi tanácsos felkereste Anyámat és figyelmeztette, meneküljek, ha még ott lennék. A hűvösvölgyi nyaralás gondolata is torzulni kezdett. Anyámnak választania kellett a lakás és nya­raló között. Hirtelen történt. Tegnap már ki is költö­zött. De azért a városi lakást egészen megbízható emberek foglalták el. A vörös katonák, akikkel ezek a megbízható lakásrablók jöttek, tisztességesen visel­ték magukat. Mindössze három családot lakoltattak be és egy iskolát. Zsidókat és proletárokat. De azért nincs semmi baj. Minden símán ment. Csak kevés bútor és kép maradt a lakásban.Lassan, furcsán szédülni kezdtem. Vörös katonák. De hiszen akkor ... És Anyámat kikergették az ott­honából. Éppen a születésnapián, mialatt virágot szed­tem neki ... Egyszerre, megfoghatatlan, apró dolgok jutottak az eszembe. A régi szalonszekrény kicsiny kincsei. A burnótos szelence, ameiy egy cincogó finom melódiát tudott. És a sárga porcellán krinolinos dáma, amelyiknek olyan ijesztő vékony a dereka . .. Gyerek­korom kicsiny mesemondói hová lettek? A talpas hamutartó . .. Mindig ott állt az üvegburás öreg óra mellett. Vájjon hová került? És az aquarellek? És Anyám varrókosara és patience kártyái ? A könyvtára­mon egy ravennai feszület. Ki vette le? És az írá­saim, a könyveim, régi képeink ...

Lukács-Löwlnger György, közoktatási népbiztos el­rendelte, hogy az elhagyott lakásokban maradt magán­könyvtárak a tanácsköztársaság tulajdona. A könyv­gyűjteményeket be kell jelenteni... Az értékes képe­ket szociallzállák ...

— Minden megvan még, — biztatott Kiss Károly, de most már nem bírtam elhinni, amit jószlvűen mondott. Szüntelenül egy kínzó képet láttam magam előtt. Láttam a szétzilált otthont, szobáinkban idegen alakokat és tárva a lépcsőház ajtaját, amelyen szegény Anyám megy el.

Kiüldözték ... A többiek már jó ideje egyébről beszéltek, de én ezt nem vettem észre. Csak arra eszméltem tel, hogy valaki mondta: Tovább fog tar­tani, mint eleinte hittük.

Összerázkódtam. Miért hallgattak el valamennyien ? Csupán az óra ketyegett. Értek benne a percek. Sur- lódtak a kalászok és semmibe hullott belőlük az élet.Ezt nem lehet így sokáig elbírni. És .. . a levertség csendjében győzelmesen megint szőni kezdett a re­ménység.

Már egyenetlenségek vannak a népbiztosok kö­zött — mondotta Kiss Károly. — Tettlegességekre is sor került. Állítólag összepofozkodtak. Szamuelly a kezébe akarta keríteni a vörös hadsereget.

Összevesznek, ha a saját hatalmukról van szó, de ha a mi leigázásunkról van szó, akkor összefognak.

A vége mégis az lett, hogy Pogány megbukott. Szamuelly hívei besúgták a katonatanácsnak, hogy el akarja törölni a bizalmi rendszert, mellyel olyan eredményesen mérgezte meg a régi hadsereg marad­ványait. A szocial-kommunistáknak most már fegyel­mezett szolgahadra van szükségük.

A Marxizmus csak addig tartja elveit és jel­szavait életben, amíg ezek a harci eszközök a mások rendjét döngetik. A bizalmiférfiak nem tűrték a ter­vet. Tegnap történt. Délelőtt felvonultatták a min­denre kapható nemzetközi vörösezredet. Szitkozódó munkásság és éhes csőcselék ment velük a Várba. Ellepték a Szent György-teret. Üvöltözve követelték ki Pogányt. Az ezred bizalmiférfiai betörtettek a had­ügyi népbiztosságra. Az erkélyről tüzelték emberei­ket. És a bizalmi-rendszer, melynek Pogány gyaláza­tos hatalmát köszönhette, mellyel hadügyminisztere­ket csapott el, terrorizált, kommunizmust csinált és védtelenné tett egy egész nemzetet, most felfalta őt magát.

Odakinn ugattak a kutyák. Egy pillanatig csak az hallatszott, aztán Kiss Károly tovább mesélt:

A városban percek alatt terjedt el a hír. A Po-gányt gyalázó felvonulók ordítozását sokan hallották. És az emberek már azt beszélték, hogy leiakasztották cs Kun Bélát is mellé kötik. Délutánra kiderült, hogy hamis a hír. Mindössze annyi történt, hogy a kor­mányzótanács kibővítette és átszervezte magát. Ezen­túl még több a zsidó népbiztos. Pogány és Szamuelly közoktatási népbiztos lett. Kun Béla pedig átvette még a hadügyet is. Az emberek ekkor egyebet talál­tak ki a saját vigasztalásukra. Smuts tábornokban kez­dett bízni mindenki.

— Hát mégis igaz volt a hír ? . ..

A mieink nagyon sokat vártak tőle — folytatta Kiss. — Budapest egész biztosra vette, hogy egy angol tábornok, aki a párizsi békekonferencia meg­bízottja, nem egyezkedik Kun Béla társaságával. Op­timizmussal volt tele a város. Egyszerre mindenki tudott valami jót. Már Szamuelly nyilatkozatát is a tábornok jövetelének tulajdonították.

— Miféle nyilatkozatot tett?

A titkár egy újságot szedett elő a zsebéből és szét­terítette az asztalon. Szembeötlő helyen, feltűnő sze­déssel ott feketéllett az írás.

Feljegyzem, mert beszédes adat, hogy milyen vilá­got élünk, abban az országban, ahol a közoktatás és nevelés egyik faktorának alkalma nyílhatott, hogy ilyen nyilatkozatot tegyen:

„Lelkiismeretlen elemek napok óta azt a hírt ter­jesztik rólam, hogy fosztogatásra akarok engedélyt adni. Ez alávaló rágalom és alávaló hazudozás. Fel­kérem az elvtársakat, hogy az ilyen híreket terjesztő gonosztevőkkel szemben adjanak módot arra, hogy példát szolgáltathassunk. Tegyék lehetővé, hogy azilyen hírek terjesztőit haladéktalanul a forradalmi törvényszék elé állíthassuk, hogy ott statáriáhsan vé­gezhessünk velük. Szamuelly Tibor helyettes köz­oktatásügyi népbiztos/*

Mikor aztán köztudomású lett, — mondotta Kiss — hogy Smuts tábornok, bár lakást rendelt valamelyik szállodában, még csak be sem jött a vá­rosba, hanem a Nyugati pályaudvarra hivatta magá­hoz Kun Bélát, nem volt többé határa a fantáziá­nak ... Ez se tartott soká. A kommunisták ma reg­gelre már diadallal hirdették azt a nagy sikerüket, hogy az entente tárgyalást kezd a budapesti és a moszkvai kormánnyal...

Breszt-Litovszkra kellett gondolnom . . . Nem tud­tuk akkor, de mi a bresztlitovszki tárgyalásoknál vesz­tettük el a háborút. Budapesten és Moszkvában még a győztesek is elveszíthetik, amit megnyertek.

Smuts tábornok nem fenyegetni, de alkudozni jött ide — mondotta Kiss szomorúan. — A nép­biztosok újságíró barátai beszélték el, hogy Smuts kedvező új demarkációs vonalat kínált a kormánynak. Ha Kun Béla egyezkedni akarna, a hatalmak hajlan­dók keletre visszatoini az oláh előnyomulás vonalát, a semleges zónát pedig angol, francia és olasz katona­ság szállná meg. Az újságírók azt is mondják, a tábor­nok ajánlani fogja Párizsban, tartsanak az érdekelt államok konferenciái végleges határainknak a meg­állapításáról. ígérte, hogy odahat, hívják meg a hatal­mak Kun Béla kormányát Párizsba. Oldozzák fel a blokádot, szállítsanak zsírt és egyéb cikkeket, amelyek­ben hiányt szenvedünk. Ennek ellenében állítólag csak azí kívánta volna, hogy a kormány szüntesse be avilág forradalmasítására irányuló törekvéseit. Kun Bélának fejébe szállt a siker. Már sémim sem volt neki elég. Az entente közeledésével hihetetlenül meg­erősítette a bolsevizmus helyzetét és most már világgá kürtőig hogy a hatalmak félnek tőle. Neki nem kell területi nagyobbodás, ő szabad kereskedelmet és sza­bad lázítást akar a szomszéd államokban.

Eszembe jutott az elmúlt ősz, mikor az összeomló nagy monarchia Wilsonhoz fordult és közvetítést kért. Wilson külügyi államtitkára, Mr. Lansing útján üzent: Ők nem tárgyalnak velünk. És kegyetlen iróniában kis szomszédaihoz utasította a békét kérő nagyhatal­mat. Az entente akkor nem állt szóba velünk, de Kun Bélával alkuba bocsátkozik . . .

Csakugyan félnek tőle? Vagy azt hiszik, hogy ez mindenünkről lemond bolsevizmusa szabad terjesz­tése fejében? Hát veszedelmesebb lenne az entente szemében a magyar nemzeti ideál a zsidóság nemzeti ideáljainál? . . .

Az angol tábornok elment. Távolodnak a lépések. Bezörgetett az ablakon és mi nem bírtunk mozdulni és kiáltani. A kezünket megkötözték a gonosztevők. A szánkat betömték és a verejték kiül a homlokunkra...

Április 6 .

gyerek. Tegnap még bort ivott és most már nincs többé.

A tisztára sepert kis parasztudvar földjére tették le a koporsót. Az anyja igazgatta, mintha ágyba fektetné a gyermeket. Egyszerre ott térdeit mellette a földönés simogatta a deszkákat reszkető öreg kezével és hosszan vonítva jajgatott hozzá: — Jaj, jaj, miért vetted el tőlem, jaj, miért nem tudtam inkább én meghalni. ..

így beszélnek az anyák a halállal. Vájjon mit mon­danak majd az élőknek, ha a gyereküket akarják el­venni tőlük?

A siránkozás egyre hangosabb lett és mindenbe belevegyült. A kántor versbe énekelve valami régies, panaszosan ismétlődő dallammal mondta a búcsúz­tatót. Vándor regősök, kósza hegedősök hagyományai szomorkodtak ebben a búcsúztatóban, mely külön- külön megemlékezett a halott valamennyi hozzátarto­zójáról s a nevükön nevezte őket.

Ilyenkor mindig felzokogott valaki a gyülekezet­ben, mindig az, akiről szó volt, mintha a saját neve felett lágyult volna el a nagy megtiszteltetésben.

A férj, mikor rákerült a sor, belenyomta az arcát levett kalapjába és a válla rángott az erős sírástól. A többiek is hol elkezdték, hol abbahagyták, az öreg asszony nem hagyta cl végig.

Mindenki megsiratta önmagát, csak a koporsóban nem sírt önmaga felett a halál. Föléje hajolt az udvar­fának kinyúló ága és amint a szél lengette, árnyéka a borús félvak napvilágban, mint egy kék ér lükte­tett lenn a koporsó deszkáján. A tavasz lüktetett. Ekkor vettem észre az árnyékon, hogy már rügyek vannak az ágon. Ekkor vettem észre a tavaszt.

... In Paradisum . . .

A pap beszentelte a koporsót, megáldotta, mint a gyereket a keresztelőn, mint az emberpárt a frigy­kötésnél, ugyanazzal a szép mozdulattal, amellyel Krisztus óta megáldják, az ő nevében itt a földön az életet, a szerelmet és a halált.

Budapesten pedig elrendelte a vörös hatalom, hogy mára be kell zárni Krisztus templomait és holnapra mozgószínházat akar beléjük telepíteni. A keresztény papságot kötéllel fenyegetik. A tanítószerzeteket ki­üldözik, az apácákat elkergetik a betegek és árvák mellől. Letépik róluk rendjük viseletét. Rendházaikba kommunista gyülekező helyeket, titkos tivornyatanyá­kat telepítenek.

A teoretikus szocializmus a vallást magánügynek nevezte. Most, hogy elmúlt a teória és megmaradt a vérengző valóság, a vallás már nem magánügy többé, mert még a telkeknek sem lehet itt magántulajdonuk. A magántulajdont eltörölték és köztulajdonba veszik. Eltörölték a vallást, mint magánügyet és közüggyé teszik.

A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonhat zsidó népbiztos intézi ma Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítik meg az Igét, mint Őt magát kétezer év előtt. A nép pedig áll a kereszt lábainál és mint akkor, nem tudja, hogy ott áll és mint akkor, nem érti, mit szegeznek kala­pálva, röhögve, köpködő gyűlölettel bitóra a feje felett.

Állatok felett könnyebb az ostort suhogtatni, mint emberek felett. Ez kell a kommunizmusnak. Mert aki a néptől elveszi a vallását, az elvesz mindent, ami az almon, a bográcson és a kulacson túl van, egyetlen mozdulattal elveszi tőle az etikáját, a filozófiáját, az esztétikáját.

Az emberek letérdeltek a koporsó körül és imád­koztak, mert volt, aki mondja, hogy imádkozzanak,magukbaszálltak, a bográcson és kulacson túlra men­tek, mert volt, aki mondja nekik, hogy Isten van felettük.

Aztán kifelé indult a gyászmenet a kis paraszt­udvarból. Négy férfiember emelte a koporsót. Az egyik a halott férje volt. A feje oda-oda hajolt a gya­lult deszkához, mintha a párja vállára támaszkodnék. Mellette elnyújtott siránkozás haladt felfelé a domb­oldalon. A tetőn ide-oda lengett a haranglábon a bronz. A harang még a halottra gondolt, de az em­berek már nem gondoltak rá. A tarka pántlikás lányok ringatták a csípőjüket. Két gazdaember a tehénen alkudott. Egyik-másik pipált. Egy legény megcsípett egy vihogó cselédkét.

Lenn a kis parasztház tisztára sepert udvarán pu­hán settenkedve járt körben egy fehér cica. A lábas­jószág egymást kereste, a kakas belecsípett a tyúkok nyakába és taraja, mint a láng rezgett felette. A rü­gyező ág árnyéka pedig egy hosszúkás ládanyomon rajzolódott ki a földön. Az udvarban minden olyan lett, mint volt azelőtt. De én nem tudtam elfelejtem, hogy ebben az esztendőben egy koporsó felett láttam meg először a tavaszt.

* Schönbrunn után Eckartsauból is angol tisztek fedezete kísérte őt és menekülő családját. Ezentúl a helvét Praningsban fog lakni.

És a hegyek kis országa, ahonnan egykor Rudolf, a Habsburgi gróf, markában az egész jövővel, elindult a császárok koronája felé, most, nyolc évszázad után ismét befogadja a visszatérőt, akinek kezében nincs egyéb, mint a műit.

De a történeti inuk van olyan erős, mim a tör­téneti jövő.

Az átvörösödött újságok napi hírei között néhány gúnyolódó sor beszél a királyról ... A trancia csőcse­lék szitkokat kiáltozott királyára, mikor a Temple-be kísérte. Ma is kiáltoz a csőcselék. De ennek semmi köze az ország magyar népéhez. Ugyanazok, akik most valamelyik éjjel iedöntötiék Budapesten Ferenc József szobrát és összezúzzák a millenniumi emlék király­szobrait, ugyanazok szitkozódnak arcátlanul az újsá­gok papirosán.

Az idegen kéz, az idegen hang tesz és beszél.

A kétfejű madár pedig, mely Európa annyi trón­jára leereszkedett, tört szárnyakkal visszaszállt a he­gyek közé. És árnyékát, mint a felhő húzta elvesz­tett csaták mezőin.

Egy rövid napihír. Ennyit ad az idegenek sajtója a magyar királynak, aki velük szemben sohasem volt fukar Akinek hosszú hasábokon hizelegtek, amíg or­szága ellen eszközül használhatták fel, amit adni tudott.

A gyávaság csak csúszni vagy sarat dobálni tud.

Aki magyar itt, bármit gondoljon is magában, tisz­telettel hallgat ma az ember és az uralkodó balvégzete előtt.

IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszázéves tévedéseiért. Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.

Az uraikodóház megengedte, hogy kamariiiája terv­szerűen gyöngítse Magyarországot. És a kamariila,hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyek bevándorló kaftános apáit.

És ezzel a telepítésükkel nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is vétkeztek a Habsburgok, akik nem értették meg, hogy a mi erőnk az ő erejük, a mi gyengeségünk az ő gyengeségük is.

Valamennyi országuk és tartományuk olyan népek­nek és fajoknak kilengése volt, amelyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz. A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind. A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyele­ket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjaikat a szerbek or­szága, az olaszokat Itália, zsidó alattvalóikat az inter- nacionális zsidó vüághatalom csábította. Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, oda- kintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették és mindnek erőt, java­kat, kincseket adtak. Csak felénk nem fordultak szere­tettel soha. Aztán elmentek a népek és vitték a föl­dünket, javainkat, kincseinket. A Divide et impera négyszázéves vetése beérett, megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettük. A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.

Április 8 .

A megmaradt Magyarországon tegnap választá­sok voltak. Most, hogy a szocializmus hata­lomra jutott, végre megmutatta, hogyan való­sítja meg az általános titkos választójogot, amelynek jelszavával évtizedek óta nyugtalanította és csalta ma­gához az emberiséget.

Eljött az idő. A beteljesült marxizmust senki sem gátolja többé, minden eszköz és minden út az övé.

Odalenn a faluban már kora reggel a községházára tódult a férfi- meg az asszonynép. A tanácsköztársa­ságban csak a proletárnak van szavazati joga, de aki nem gyakorolja, attól elveszik az éleimiszerigazolvánvt vagy a forradalmi törvényszékkel akad baja. A pap­ság nem szavaz. Az ügyvédek nem proletárok. Föld­jüket művelő magyar uraknak nincs szavazati loguk, és nem szavaznak itt többé csonka hősök, rokkant tisztek sem. De szavaz minden orosz vagy külföldi zsidó, ha proletár. És ők, akik tegnap valamennyien az értelmiséghez számították magukat, most egyszerre mind proletárok. Még ha bankigazgatók fiai is ...

A községháza ajtajában egy ember állt és minden­kinek a kezébe nyomta a hivatalos jelöltek kész név­sorát.

A szavazók forgatták a lapokat. Egyik-másik el is olvasta a névsort és káromkodott hozzá.

— Húzzuk ki ezeket a neveket — mondották a férfiak . . * írják oda a sógort — tanácsolták az asszo­nyok. A szavazóbiztos rájuk rivalt: — Senki se merje a jelöltek nevét kihúzni, vagy más nevét oda írni!

— Elvtárs úr — kérdezte tőle egy napszámos em- bér —, mit kellessék akkor csinálnom ezzel a cédu­lával ?

Hát szavazzon vele elvtárs — mondotta a biz­tos — és kivette a cédulát a kezéből.

A fene bánja, — dörmögték az emberek, vissza­adták a cédulákat, átnyulkáltak az asztal felett és a diadalmas és önérzetes proletariátus ezzel a mozdu­lattal megválasztotta Tanácsát.

A szomszéd faluban is, mindenütt Így történt és Budapesten is.

Landler elvtárs belügyi népbiztos titokban előre összeállította a jelöltek névsorát. Előzetes gyűlés, sőt a csoportosulás is tilos volt. Még a budapesti munkás­ság kiváltságos osztálya is csak akkor látta a jelöltek kinyomotott névsorát, mikor a szavazóhelyiségekbe beterelték.

Valaki, aki Budapesten járt, mondta el, hogy kik a népbiztosság jelöltjei. Egyetlen kerületben huszonkét Weiss nevezetű elvtárs szerepelt a listán ... Vörös katonák felügyelete alatt minden símán ment. Csak a VIII-ik kerületben történt egy kis zavar. A terro­ristáknak nem merték megtiltani a gyűÍésezést. Azok hát összebeszéltek, ellenlistát adtak be és kibuk'atták egyik Landler jelölte elvtársukat. A belügyi népbiztos gyorsan rendet csinált. Egyszerűen megsemmisítette a választást és a hivatalos jelöltek névsora életbe lépett.

Megtörtént. A szocializmmus megmutatta, ha hata­lomra kerül, hogyan valósítja meg jelszavait! Korlát­lan sajtószabadság hirdetői már csak hivatalos lapo­kat tűrnek. A szabad gyülekezés harcosai eltiltják az utcán a csoportosulást. A munkaidő leszállításának követelői elrendelik a munkakényszert. A mihtariz-mus dühödt ellenségei toborzó ünnepeken üvöltik: be a vörös hadseregbe! Az általános titkos választó­jog véresszájú demagógjai pedig életbeléptetik a hiva­talos jelöltek névsorát.

Az idegen faj tető alá hozta épületét* amelynek a téglahordója és kőműves legénye a megcsalt és félre­vezetett magyar munkásság volt. Vájjon sejti-e már a magyar munkásság* hogy szakszervezeteit milyen célok elérésére használták fel? Akiket a szakszerveze­tek segítettek uralomra* készülnek rá* hogy meg­semmisítsék azokat. Szovjetoroszország zsidó zsarnokai egy ukázzal eltörölték a szakszervezetet. A magyar­országi népbiztosok pedig már merészen hirdetik hi­vatalos lapjukban* a Népszavában:

,*Az osztályharc nagy csatájának stratégiai erősségei elvégezték munkájuknak egy részét. . . Kirobbantot­ták a proletár-forradalmat. Az osztályharc diadalma­san halad előre és maga mögött hagyta a szakszerve­zetek kereteit. Régi alakjukban tehát feleslegesek let­tek. A szakszervezetek humanitárius működését álla­mosítani kell.*

A tirannus elteszi láb alól az orgyilkost* miután megölte az előző hatalmat és trónra segítette őt.

Április 9.

A szerencsétlenség egyre sűrűsödik* terjed és vég­legessé lesz. 7-én* vasárnapról hétfőre virradó éjtszakán kikiáltották Münchenben a tanácsköztár­saságot.

Megáll-e ott a Szovjet vagy magávalrántja a szeren­csétlen vörös Ausztriát is ? Ha ez a balsejtelem valóraválnék, akkor Ázsia keleti partjaitól a Rajnáig fog ter­jedni a szörnyű uralom, mely igába akarja hajtani a világot.

Bestiális zsarnokság árad a föld felett. És a háború vérvesztettjei tehetetlenül zuhannak a sodrába. Váro­sokat, országokat, világrészek darabjait viszi már ma­gával parttatlan hömpölygésében. A föld alól tör fel, kanális-rácsokon buggyan ki, sötét lakások ajtaján, bankházak márványlépcsőin, ujsághasábokon ömlik, felbuzog, ahol a talaj lazui és egyformán isméül meg magát mindenütt.

A tétovázó misztikus szláv, a fellángoló és mégis konzervatív magyar, a megfontolt nehezkes német . . . végtelen ellentétek és csodálatosan mégis egészen ha­sonló jelekkel és eszközökkel alakult ki felettük a tanácsrendszer megvalósulása. A három nép fajiságá- nak nyoma sincs a szörnyű koncepcióban, amely ijesz­tően egységes terv szerint hasonló lelkű emberek ke­zén valósult meg Moszkvában, Budapesten és Mün­chenben is.

Mikor Oroszország összeomlott, készenlétben állt Kerenszky, majd a Lenin árnyékában leselkedő Troc- kij szelleme. Mikor vérveszteségében eszméletlenségbe szédült Magyarország, ott várakozott Károlyi mögött Kunfi, Jászi és Pogány, majd Kun Béla egész tábor­karával. És amikor Bajorország kezdett tántorogni, az első felvonás rendezője, Kurt Eisner készen állt. Mint nálunk és Oroszországban, most Münchenben is bekövetkezett a második felvonás és Max Levien (Lewy), a moszkvai zsidó ott várt, hogy prokiamálja a proletárdiktatúrával az orosz és magyarországi bol- sevizmus megismétlődését.

Mialatt a félelmes összefüggések vérnyomát keres­tem, emlékezetemben megmozdult a már átélt végzet.

Odakintről az ablakhoz szorította áttetsző, hűvös arcát a kora tavasz. És én mégis iszapszínű, lucskos ködre emlékeztem. Ködből ordított ki az ember hangja: Éljen a forradalom! Vesszen Tisza! ... Az­tán az Országház lépcsőjén ordított megint: „Nem akarok katonákat látni" . .. Miféle démoni erő sugal­mazott a ködben? Miféle erő babonázta bele a szé­gyenbe, a gyávaságba és a pusztulásba a gőgös, bátor nemzetet ? ... Hónapok múltak azóta, hogy ezt elő­ször kérdeztem, de a tudatalatti én első megállapítá­sának sokáig útját állta a lelkiismeret. A lelkiismeret mielőtt meghozza a maga ítéletét, látást kíván a sötét­ben, hallást a csendben és időt az idők felett. Egy szörnyű út volt a tanítómesterem. Most már nem tépelődöm — tudok. A szláv oroszok, a turáni ma­gyarok, a germán bajorok korbácsa és korbácsolója, törvénye és törvényhozója, hóhérja és bitója nem véletlenségből ugyanegy. E népek faji ellentétei oly nagyok, hogy a titokzatos azonosság tőlük nem ered­het. Világos hát, hogy egy közöttük élő, de rajtuk kívül álló, mindhármuk felett diadalmaskodó negye­diknek a leikéből való. A forradalom démona nem egy ember, nem is egy tábor, de egy faj a többi faj között.

Rövid emlékezetű, új népek között az őskelet utolsó fennmaradt népe a zsidó ... Biblikus hagyományok hordozója, soká hurcolt roppant átkozódások meg­valósulásának a sóvárgója. Hol megvetett, hol félel­mes, örök idegen.

Hívatlan jön és nem megy, hogyha küldik. Szét­szóródik és mégis összetart . . . Belefészkel az orszá­gok testébe. Láthatatlanul országot szervez magának más népek országában. Törvényeket teremt túl vagy innen a törvényeken. Tagadja a haza fogalmát és mégis van hazája, amely vele vándorol és vele telep­szik meg. Tagadja a többi népek isten-fogalmát, míg maga mindenütt újra építi templomát. Jeruzsálem le­dőlt falait siratja és húzza a falakat láthatatlanul maga után. Elszigeteltségét panaszolja és titokzatos csatorna­rendszerrel köti össze végtelen városát, mellyel már beépítette jóformán az egész világot. Az összekötte­tések és kapcsolatok megvannak. Különben hogyan lenne lehetséges, hogy a tőke és a sajtó valamennyiük kezében ugyanegy célt kövessen az egész világon át és minden faji érdek összelüktessen a rutén faluban épp úgy, mint New York közepén? Valakit felmagasz- tainak és végigfut a magasztalás a földgolyón. Vala­kit tönkre akarnak tenni, megindul a munka, mintha egyetlen kéz igazgatná.

Titokzatos homályból jönnek a parancsolatok. Amit a zsidó psziché más népekben kigúnyol és elsorvaszt, azt fanatikusan ébren tartja önmagában. Anarchiát és lázadást csak másoknak tanít, maga megdöbben­tően engedelmeskedik láthatatlan vezetői irányításá­nak.

Mlrabeaut Mendelssohn Mózes és szép zsidó asszo­nyok befolyása kísérte a francia forradalom felé. És ott voltak ők Párizs minden forradalma mögött. Az 1871-iki kommune vezérszellemei között megint át­surrannak a histórián.

De ők csak a lázítás és az uralom óráiban látsza­nak, a bűnhödők és vértanúk között jóformán soha sincsenek. Párizsból Marx és Frankéi Leó is meg­futamodott, mikor a bukott kommün után bosszúra készült a visszatérő államhatalom.

A török forradalom napjaiban történt, hogy egy zsidó büszkén mondta atyámnak: — Ezt mi csinál­juk, az ifjú törökök zsidók ... A portugál forrada­lom idejéből emlékszem Vasconcellos őrgróf, a római portugál követ szavára: — A lisszaboni forradalmat zsidók mozgatják és a szabadkőművesek. — Ma pedig mikor forradalomban vergődik Európa nagyobbik fele, ott vannak az élén mindenütt, egységes terv szerint.

Ilyen tervet hónapok vagy évek alatt szőni és szer­vezni nem lehet. Hogyan lehetséges hát, hogy a ké­szülődést az emberiség nem vette észre? Hogyan tudta a világátfogó tervet elhallgatni annyi temérdek ember, aki a munkása volt?

Az előtér könnyelmű és vak, megfizetett vagy go­nosz és ostoba nemzeti lárvái sohase tudják, mit takarnak. A háttér félelmes rendezői pedig, az em­beriségnek ahhoz az egyetlen fajához tartoznak, mely az óvilág tanításaiból nőtt és tud titkot őrizni.

És ezért nem akad közöttük egyetlen áruló.

— Budapestre alig lehet ráismerni. A vendég­lők előtt sort állnak az emberek. Sokan már reggel kiülnek a járda szélére, hogy ebedre bejussa­nak. Jegyet kell váitaniok, ha enni akarnak, mintha színházba mennének. Az étkezés is olyan, mint a színpadokon. Rossz kis adag, sietve kell bekapni, mert a következő szám már türelmetlenkedik. Árpa­kása, répalevél és fülledt káposzta . .. ebből áll a2 étlap. És ezért ácsorognak órák hosszat az emberek és fizetnek nevetséges összeget. Éhesen mennek be, éhesen jönnek ki. Támolyognak, betegek az éhségtől. Mindenki lesoványodott.

Már csak az új kiváltságos osztály: a népbiztosok rokonsága, a forradalmi milliomosok és a kormányzó­tanács külön testőrsége, a terrorlegények élnek jól. Eszembe jutott a Teréz-körúti Batthyány-palota. A kommün első napjaiban megszállta egy csapat terro­rista. Azóta övék a nagy szalon, melyben egykor azáleák álltak a szép régi bútorok között, övék vala­mennyi szoba és minden, amit a szépség szereteté- ben átfinomodott úri nemzedékek gyűjtöttek maguk köré. Vájjon kinek ketyeg most Apafi Mihály fejede­lem ódon órája? Vájjon milyen kezek illetik Batthyány Lajosné nagy ébenfa feszületén az elefántcsont Krisz­tus képét? Borzongató mesék járnak a palotáról. Ügy hírlik, hogy akit oda bevisznek a terroristák, az nem kerül többet elő . ..

Jeszenszky báró már másról beszélt. — Legrosszab­bul a paloták járnak. Mentői szebbek a termeik, annál piszkosabb népet telepítenek beléjük. A szalonokba takaréktűzhelyeket állítanak, kéménycsöveket vezet­nek a selyemmel bevont falakon. Mosókonyhákat csinálnak a könyvtárszobákból.

Valahogy a Nemzeti Kaszinóra terelődött a szó.

— Hihetetlenül bepiszkolódott az egész ház — mon­dotta Jeszenszky. A könyvtárat, az ezüstöt, minden felszerelést lefoglaltak. Az egyházi javak likvidáló hi-

vatala telepedett oda. Faher Oszkár, az egykori piarista pap, onnan rendezi az egyházak kifosztását és a fele­kezeti vagyonok elkobzását. Onnan uszítja a vidéki szovjeteket a zárdákra és a püspökségekre.

Széchenyi lángeszéből támadt valamikor a kaszinó, csakúgy, mint a Tudományos Akadémia, a Lánchíd, vagy a Vaskapu. Nagy tervei között ott állt a kaszinó, hogy találkozó helyet adjon a magyar összetartásnak, visszhangot a kezdeményezésnek, a gondolatnak és a szépségnek. . .

Mi lett belőle? A likvidálás nem most kezdődött el. Évtizedek óta ott likvidálták a magyar urak Szé­chenyi ideáljait. Csakis így történhetett, hogy mikor megrendült alattuk a föld, kevesen gondoltak a men­tésre és legtöbben az ajtóra gondoltak, mely a szaba­dulásba visz.

Széchenyi alkotása, a Nemzeti Kaszinó az idők mú­lása közben politikai boszorkánykonyha, táncterem és kártyaszoba lett. És az évnek csak egy napja volt, amelyen ott róla emlékeztek. Ilyenkor valaki az urak közül egy kelyhet emelt és beszédet mondott, de Szé­chenyi hazaszeretetét és látnoki kínját nem itta ki a kehelyből senki sem. A magyar főurak és főpapok, idegen bevándorlóknak adták bérbe a földjeiket, ide­gen bankárokkal kötöttek üzletet, idegen újságírók­kal csináltak magyar politikát, idegen fajú ügyvédekre és orvosokra bízták a becsületük, a vagyonuk és az egészségük védelmét. És az urak nem vették észre, hogy körükből évről-évre távolodik Széchenyi István szelleme. Jelenlétét nem érezték, mikor futólag egy­szer évente a kehellyel hívták és ünnepelték. Pedig ki tudja, nem mondta-e nekik: Miért idéztek? Ha minden elmúlt itt, ami voltam, múljék el tőlem ez a kehely . . .

A szürkület lassan belepte az ablakokat. Az óra ütött. Egy darabon elkísértük Jeszenszky bárót, aztán a falu felé indultunk.

Azt az eladó lovat kell megnéznünk a szomszéd­ban — mondotta Kállay Erzsébet, mikor lekanyarod­tunk az országúiról.

Kis parasztház udvarán mentünk át. A ház egy­kedvűen guggolt a sárban. Soká tartott, míg az asz- szony előkerült. Várni kell, nincs itthon a gazda. Az asszony széket hozott. Az istálló ajtaján egy férfi­ember ődöngött ki. Köszönt, aztán a tornác lépcső­jére ült. Időnkint lopva felpillantott ránk és hallga­tagon tovább szívta a pipáját. Vájjon mit gondolt magában ?

Kállay Lenke megszólította.

Hát nem tudni se jót, se rosszat erről az új rendről — mondotta az ember szűkszavúan. — Van akinek tetszik, van akinek nem tetszik. Ha igaz, hát meggondolta magát a kormány, száz holdig meg hagyja a földet a gazdáknak és adót se szed érte. — Hirtelen lefelé nézett. A csizmája orrával ide-oda tiporta a sarat. — Tetszik tudni, mán csak a nagy vagyont veszik el, az igazság miatt.

Az országút felől szekérzörgés neszeit át a hűvös levegőn.

Kállay Erzsébet arrafelé fordult: — Hallottam, hogy már rekvirálják a lovakat meg a szekereket a vörös hadseregnek . ..

Az ember testtartása hirtelen megváltozott. Fenye­getően kapta fel a feét és a hangja sötét és dühösvolt: — Csak azt próbálják meg. Leütöm, aki az enyémhez nyúl!...

Április 11—12.

T7öívös Lóránt meghalt. Mindenkor komor és kérlelhetetlen ajtócsapódás a halál, de annak aki magyar, soha szörnyűbb nem lehetett, mint most. Elmenni így, a széttépett rabországbói ? El­menni a megalázó aljas emlékkel, nem látva soha többet egy más magyar tavaszt. Nehéz és rossz az élet és talán könnyebb és jobb a halál. De nem most, nem így a mocsárba sülyedő véres roncson, egy nem­zet borzasztó alkonyán.

Miért nem adott neki végzete még egy évet leg­alább, vagy néhány hónapot, hogy látta volna fel­emelkedni megcsúfolt faját. Egy évet még, egy hó­napot neki, aki saját halhatatlanságából szerényen, bőkezűen annyit adott nemzetének.

Gyerek voltam még, mikor tisztelni megtanultam. Atyám tanított meg erre, aki barátja volt. Hajdan régen, a régi Pest egy öreg házában, Emich Gusztáv hazafias kis Athenaeum-nyomdájának épületében, a Ferenciek-terén húzódott meg akkoriban az Eggen- berger-féle könyvkereskedés. HofFmann Alfréd volt a cég tulajdonosa és boltjáb^^n^, a fellobbanó magyar tudás új könyvei között találkoztak atyám kortársai, akik az osztrák elnyomás után újrateremtették az éb­redő ország szellemi életét. Az ernyős függőlámpa világában esténként odaseregiő urak vitatkoztak a könyvespolcok tövén. Ott volt közöttük Eötvös Ló­ránt báró és atyám, Gyulai Pál, Thán Károly, a mes­ter Lotz, Greguss Ágost, a festő-óriás Székely Ber-tálán, ThanhoFer Lajos, Jókai Mór, Hampel József és a mmeralógus Krenner és olykor benézett az öreg űr maga: Arany János is . . . Sokan voltak a magyar Magyarország magvetői, akik elmentek Eötvös Ló­ránt előtt.

ő volt az utolsó), aki a mi időnkben még itt ma­radt. Már évek óta elvonultan élt laboratóriumában és nem volt köre az idegen szellem idegen terjesztői között és nem volt köze hozzájuk, akik ma őt, az emberiség halottját, a proletáriátus halottjának nevezik.

Egy firenzei délutánra emlékezem. Padre Alfani híres laboratóriumában fogadott és megmutatta a messzinai földrengésről fölvett szeizmogrammjait. A kormos hengereken, mint szakadékos vad helyek kör­vonalainak emelkedései és zuhanásai látszottak a föld messze rengéseinek kísérteties fehér írásai. Ezt kar­molta ki a tű azon a szörnyű éjtszakán — mondotta az aszott arcú tudós pap, mialatt tragikus dokumen­tumait feltárta. Aztán felém fordult: — Ön magyar? Ismeri Eötvös Lórántot? Nagy bámulója vagyok : Quell uomo é una glória della nazione ungherese. Az a férfi dicsősége a magyar nemzetnek . . .

De, akik ma minálunk látszanak és hallatszanak, azt mondják, elmúlt ami magyar, elmúlt a nemzet és Eötvös Lóránt a proletáriátus halottja. Ravatalánál a torrad^lmi kormány nevében vörös zászlók alatt, puha kalapban, szürke kabátban Lukács-Löwinger György népbiztos beszélt. Az Akadémiát, melynek Eötvös egy­kor elnöke volt, eltiltották koporsója mellől, Berze- viczy Albertnek nem adtak ott helyet. A magyar tudo­mány képviseletében, vörös jelvénnyel, Frőlich Izidor elvtárs szónokolt.Eötvös Lóránt úri magyar ősök, magyar hagyomá­nyokat hordozó úri ivadéka volt. De faját búcsúzni nem eresztették hozzá koporsója felett. Csak idege­nek szólhattak, az idegen faj, melynek érvényesülé­séhez egykor a halott édesatyja, a liberálizmus nagy ideálistája, báró Eötvös József nyitott magyar nagy­lelkűséggel kaput. Eötvös Lóránt örökségképpen élte tovább atyja liberálizmusának ideáljait.

Milyen összeomlásnak kellett a lelkében végbe­mennie, hogy ő, a zsidóság támogatója, pár nappal halála előtt, megcsalódottan, szomorúan odasorozta magát tanúnak a többi későn látó, megrettent ma­gyar liberalista mellé és mint azok, tanítványai előtt kimondotta: „A zsidóság az a métely, ami az orszá­got tönkre teszi“.

Ök pedig akiket Eötvös Lóránt mételynek nevezett, halandó, romboló, kicsinyes gyűlöletet proklamálva az alkotó nagy halhatatlanság felett, mint a prole- táriátus halottját temették el azt, aki egy nemzet dicső­sége volt.

Április 11.

>v szon át és ez a Virágvasárnap mégis egészen más, mint volt a többi, mióta visszaemlékezem. Az emberiség évezredes útján sötét, üldözött idők jár­nak vissza a sírjukból. Mintha lázbetegek rémlátása mesélne: Magyarországon üldözik a keresztények hitét. Fenyegető veszedelmek kószálnak templomaink körül. És Kunfi Zsigmond közoktatásügyi népbiztos, a vallást cserélgető zsidó, rendeletet ad ki, hogy a pap­ság egymásután három vasárnapon át hirdesse a szó­székről a hívők előtt, amit ő parancsol.

A falu, a közömbös falu ma nem közömbös. Mintha védené, amit el akarnak tőle venni, utána kap és szinte tüntet.

Nógrád pántlikás viseletében, ingvállasan, hosszú derekú pruszlikban, rövid szoknyás lányok, keszkenős asszonyok mennek fölfelé a hegyoldalon. Mögöttük tódul a férfinép. Elszánt dacosan emelkedik a kör­menet. És a hit erején túl és túl az imádságon, a kör­menettel emelkedik az emberek lelkében az örök ma­gyar: csak azért is! Sokan vannak, az egész falu, még a betegek is. A templomi zászlók lassan inognak, egyre magasabban. Egy emelt kereszt belevillan az égbe.

A napsütéses kis tér feketén nyüzsgött, tarkán virí­tott a templom alatt. Harangoztak. A templomi hideg­ben tömjénszag érzett. Az oltárnál húsvéti barkát szen­telt a pap.

Kállayék mögött belehúzódtam az oratórium ho­mályába. A templom hajóján végesvégig iassan tolon­gott be a nép. Barázdás öreg arcok, olyanok, mintha felemelt kérges, agyondolgozott kezek lennének. Elől kicsi lányok, kikeményített, elrútított kis figurák áll­tak sort. Szorosra font hajuk, mint két pántlikás szarv kunkorodott két oldalt a fülük mellett. A lányok zseb- kendős imádságos könyv alatt kidüllesztették a hasu­kat és a szájuk hangtalanul, sebesen mozgott. A túlsó oldalon a fiúk álltak. A mezítlábasok folyton cserél­gették a lábukat a hideg kövön, felhúzták, melenget­ték a talpukat a másik lábuk fején. Hátulról meg­taszított egyet egy nagyobb fiú. A kicsi visszanézett, de tovább imádkozott és nem nevetett. Még a gyere­kék is komolyabbak voltak, mint máskor. Magukba szálltabb embereket még nem láttam együtt soha.

Valahol a magasban lélekzetvesztve vergődött a gregoriánus harmóniákkal a szegény falusi orgona. A mozdulatlan templomi zászlók alól feltörtek az emberi hangok. Egyik magasan járt, a másik mélyen. Hamisan, gyámoltalanul és mégis meghatón szállt az ősi liturgikus dailam, ezredéves Virágvasárnapok gyá­szoló éneke:

„ ... és az Ember Fiát elárulják, hogy megfeszít­sék . .

A sokszor hallott szavak most döngve hullottak a szívemre. Vakító világosság lett az értelmükből és éreztem, hogy ez a Virágvasárnap nem emlékezés, de sötét történés. Új Golgotára indul Krisztus itt a földön.

A templomban csak siránkozott tovább a Passió panaszos, ősrégi dallama:

„ ... Arcára köptek, ökleikkel ütötték, mások pedig arcul verték őt, mondván: Találd el Krisztus, kicsoda az, aki téged megütött ?“

És mintha egyet gondolt volna a templom, csodá­latos borzadásban éreztük mind: Ugyanazok, megint ugyanazok ütik, akik kétezer év előtt ütötték.

„ . . . És mikor vádolták, semmit sem felell. ..“

Szinte ijedt kötelességben ismételték az Evangé­liumból az énekes hangok a zsidók kiáltását:

„Feszítsd meg! Feszítsd meg! . .És felmorajlott a szózat, amellyel egykor a jeruzsálemi nép vállalta az ítéletet:

„ . . . Az ő vére mirajtunk és a mi fiainkon . . .“

Egy pillanatra csend lett, mintha az emberek utána néztek volna a szörnyű tehernek, melyet a hangokvittek. Aztán szinte messziről, révedezett vissza a dal­lam önmagához:

„ ... és elvitték őt, hogy megfeszítsék . .

Az orgona, mint egy roskatag öreg pásztor össze­terelte a nyájat, összeterelte az elkószáló hangokat. A nyáj összefutott a pásztor köré és a templomi nép­ből olyan kétségbeesetten tört ki a kiáltás, mint ezen a mi magyar földünkön talán soha eddig:

„ ... Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem ?“

Sápadt arccal, szívszaggatóan kiáltották az emberek és abban a pillanatban Krisztus minden ember volt és Krisztus szava minden ember szava lett.

Rég elhangzott a kiáltás és mégis ott maradt, mint egy sebesülés. A templomkapu kinyílt a falban és hir­telen beáradt a külső napsütés. Kifelé pedig áradt az utolsó könyörgés, a magyar katolicizmus százados éneke. Szállt, emelkedett, belevegyült a tavaszba és napkelet ritmusával, napnyugat hitével megostromolta a végtelenség kék egét:

Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk! Nagy ínségben lévén, így szólít meg hazánk: Magyarországról, romlott hazánkról, Ne feledkezzél meg szegény magyarokról . ..

Április 16.

Mostanában sokszor megtörténik, hogy a gondola- J’VA tok egyszerre megállnak a fejemben és nem mer­nek haladni. Olyan ez, mint mikor valaki eltéved sötét éjjel ismeretlen tájon. Órákon át nem mer mozdulni. Egy helyben áll. Csak áll a sötétben és mert ki tudja, hol mered szakadék és várja, hogy talán mégis meg­virrad. De nem virrad és a félelem növekszik és elbillen tőle az értelem.

Köröskörül sötétben gyötrődik egész Magyarország. Akik régen összetartoztunk, már nem tudunk egymás­ról semmit. A szétszakított ország darabjai külön- külön vonaglanak. Mi történik Erdélyben? A Fel­földön, a Délvidéken, a Dunántúl vagy Budapesten? A sötétségből csak összeomlások tébolyító robaja mo­rajlik szüntelen, De hogy hol zuhan és mi omlik, azt nem tudni. Aztán egyszerre. . . lopva hozzák a sutto­gások a híreket: Az egész ország omlik! Erdélyben és a Délvidéken botoznak az oláhok és a szerbek. A Felföldön megtöltik a börtönöket a csehek. Min­dent üldöznek és büntetnek, ami magyar. És mégis jobb ma ott a szörnyű élet, mint itt a vörös roncson, mert az ottani keserves életből lehet feltámadás, ami pedig itt van, abból, ha folytatódik, csakis halál lehet. Budapesten és ezen a vele szakadt részen akasztani készülnek a zsarnokok.

Az első napon integritást, kenyeret, békét és szabad­ságot ígértek. Ma csúfolódva nevetnek az integritás felett. Kenyér helyett éhséget adtak. Béke helyett vörös hadsereget. Elvétve már fel-fel hördülnek a megcsaltak. A hazugság mint kormányzati eszköz min­dig csak átmenet lehet, utána vagy az igazságnak, vagy a terrornak kell következnie. Igazság jön-e vagy ter­ror ? így már nem tarthat soká!. . . Hányszor is mond­tuk ezt?

Ekkor vettem észre, hogy a tekintetem, mintha nap­tárba nézne, kinéz a kertbe az ablakon. Mikor otthon­ról ide jöttem, szinte tél volt. Olykor havazott és a tar ga! yák feketék voltak a hideg ég alatt. Aztán egy napon, mini egy télre fújt fákiyaláng lobbant fel a domb tetején a hold sarlója és zöld felhők lepték el a bokrokat. Azóta fiatal lomb lett a zöld felhőkből és túl a dombon a harangláb felett már kerek vörös lám­pát emel magának az éjszaka. Sok nap múlt. Annyi idő, hogy közben megtelt a hold ...

' Április 15-ikére virradó é jjel.

A kályhában leégett a zsarátnok. Sokáig figyeltem.

* Most már összedőlt. De azért hideg van. Soha se volt még ilyen hideg. És én itt ülök és írok, pedig semmi értelme sincs. Különben mégis... Hiszen nem másnak írok, nem azért, hogy megmaradón, csak magamnak, hogy könnyebb legyen.

Ma este Kiss Károly ide érkezett. A rendőrségről szökött, hogy hírt hozhasson.

Csak most képzelem, vagy már azelőtt is éreztem, hogy így lesz? Valami készülődött felém. És nap-nap után közelebb rémlett elkerülhetetlenül. A többiek estenként a húsvéti ünnepekről beszéltek maguk kö­zött. Nem szóltam közbe, az én hangom kimaradt a beszédből és ez olyan szomorú és magányos volt, mintha valahogyan kívül álinék és nem tartoznám többé oda.

Vannak előérzetek. Most már itt sem szabad ma­radnom.

Mindenki alszik. És én felém mégis jön valaki. Abból sön, ami már elmaradt. Messze magam mö­gött hagyott rég, önmagam ’ön utánam futva, lihegő, névtelen gyerekkínnal. Egyszerre utó-ér és nincs többémögöttem, már én vagyok. Sajátságosán, riadtan hal­lottam a saját hangomat a régi, szegény gyerek, aki ha bajban van, ha bántják, ha beteg, hátra csukló fej­jel hívja az anyját. Öt hívtam nagy magányos nyomorú­ságomban, őt, az egyetlent, akinek a fájdalmam job­ban fáj, mint nekem.

Az ablakrácson át most egy ideig a holdat kellett néznem. Ügy ugatnak a falusi kutyák! Össze akarom szedni az eszemet. Talán fel tudom írni, ami történt.

Magyarország minden talpalatnyi földjén hontalan és üldözött ma, aki magyar. És aki küzdeni mert az új hatalmasok ellen, annak az életét kiadják aljas vért­szaglászó kópéiknak. Én küzdöttem ellenük és most kiadták az életemet.

Egy Mikulik nevű félszemű terroristának soroztak a munkakörébe, akit Cyclopsnak hívnak a többiek. Soha sem hallottam eddig róla. Állítólag Mátyásföldön harácsol és az ottani repülőtelepnek a teljhatalmú dik­tátora. Szamuelly azt mondta róla: Olyan kegyetlen, hogy ellene még ő sem tehet semmit. Ezt a félszemű emberállatot bízták meg, hogy végezzen velem. Ö maga mondta: „El kell tennem láb alól . . És mos­tantól kezdve az életem attól függ, el bírora-e kerülni vagy talákozom-e vele ? . .. Kívüle egy másik is ke­restet. Annak sem. hallottam eddig a nevét. Az újon­nan felállított politikai nyomozó-osztálynak a főnöke, Szamuelly barátja, Corvin Ottónak hívják, de az igazi neve Klein. Egy púpos kis zsidó. Ezelőtt bankhivatal­nok volt. Most magyar életek és halálok ura. Keres­nek . . . Csodálatos kínlódást okoz ez a gondolat. Las­san csúful egy kéz tapogat az ember körül és meg akarja fogni..,Most már eszembe jut, ez a kéz rémlik körültem szüntelen, mióta Kiss Károly elmondta, hogy keres­nek. Hű barát. Milyen sápadt volt és nem nézeti reám és egészen halkan beszélt.

Mikor Kiss Károly kocsija megállt az oszlopos alá­hajtó alatt, Kállay Lenke messziről kiáltotta felé:

Jó hírt hozott?

Majd ha egyedül leszünk. — És mikor senki se hallhatta, elmondta, milyen hírt hozott.

Világosan emlékszem, hogy bólintottam és csodál­koztam, hogy bólintok.

Anyámat kihallgatták . . . Nyolc fegyveres vörös katona állta körül a hűvösvölgyi házat. Közben a detektívek külön-külön vallattak odabenn mindenkit. Két óra hosszat tartott. Fenyegetődztek, mondták, hogy a tagadás hiába való, már nyomon vannak, úgyis tudjak, hol vagyok.

Anyám a kis levelet mutatta, amelyet utolsó este írtam. Mondta, hogy a Dunántúlról jött hozzá. Egye­bet nem tud rólam. Nyugodtnak látszott akkor is. Olyan fölényesen nézett a vallatóira, hogy egyszerre nem. merték többé elvtársnőnek szólítani. Levették a kalapjukat és fedetlen fővel beszéltek vele. Mikor el­mentek, Mária testvérem a szobájában találta Anyá­mat a dívány szegletében. Akkor már egészen gör- nyedten ült és sírt. Az asztalán pedig ott feküdt a nevemre szóló elfogatási parancs. — Nem tudom nézni, — mondotta — tedd el onnan, hogy ne lássam.

Egy könnyteíen belső zokogás vonaglott át a mel­lemen. A többiek nem vették észre. Láttam az arcu­kon, hogy egészen természetesnek találnak.

A testvéreimet is vallatták. Verát, aki annyit dől-gozott velem ellenforradalmár szövetségünkben és Gé­zát is. A rendőrségre idézték őket. Kiss Károlyt el­fogták. Egy Juhász Béla, igazi nevén Goldstem Be- rele nevezetű zsidó szörnyeteg elé került. Ez volt a titkos politikai nyomozócsoport főnöke. A többiek is ilyenek voltak. Piszok, zűrzavar, rendetlenség és csupa zsidó. — Irtóztam tőlük — mondotta — és egy önzet­len pillanatban megszöktem. Aztán nevetett világos, tiszta nevetéssel, mint a csinytevő fiúk. Én is nevet­tem, de azért borzasztóan fájt a szívem. Egyszerre eszembe jutott: Ha Anyámat tartóztatnák le helyet­tem ? Vagy valaki mást. .. Hirtelen ióduiásokkal fo­rogni kezdett a szoba. — Haza megyek, jelentkezem ...

Mind rám támadtak. Magyarázták, hogy őrültség lenne, senkinek sem lesz bántódása miattam.

— Erre a házra is csak bajt hozok . . . Kerestem a szavakat, hogy bocsánatot kérjek. A többiek ezalatt helyettem tervezték, hova szökjem? Csak akkor kezd­tem megint figyelni, mikor hallottam, hogy a csalá­dom azt kívánja, menjek külföldre.

— Balassagyarmaton át. .. Ez megütötte a füle­met. Kállay Erzsébet mondta, hogy így jó lesz. Hu­szár Aladár bizonyosan átsegít majd az Ipolyon.

Kállay Lenkének eszébe jutott, hogy a cselédség­nek nem szabad tudnia, hová megyek. Aszód felé utazzam, mmt^a Pestre mennék, onnan forduljak vissza Balassagyarmatnak. Mondhatatlan irtózást érez­tem. Emlékezetemből fölmerült a vörös zászlós aszódi állomás, a kövér politika megbízott, a hegedűs és az Internacionále.

A perronon egy pad áll a fal mellett. Ott fogok én ülni reggel héttől délután ötig. Az emberekpedig rám nézhetnek és nem rejthetem el előlük az arcomat.

Mióta magamra maradtam, minduntalan eszembe jutott ez. Egy percre az ablak üvegjéhez támasztot­tam a homlokomat. S ma és hideg volt. Ha nincsen egyebünk, az ablaküveg is tud olyan jó lenni, mint egy hűvös kéz.

Az órára néztem. Megállt. Este elfelejtettem fel­húzni. Egy kocsi zörgött lenn a kert alján, valahol a vendégház körül. Ez viszi Kiss Károlyt a vasútra. Holnap ugyanebben az órában visz el majd engem is. Egyedül megyek. Nem fogadtam el a kíséretét. A sorsomból nem szabad adnom másoknak. Ha ve­lem tartóztatnák e, magammal rántanám a szeren­csétlenségbe. Menjen, ha lehet, békével. Szökjék sza­badon, a hálám kísérni fogja. Életemben eddig több barátsággal nem volt hozzám senki sem.

Április 15—16.

A 2 utolsó berceli nap. Mintha valamilyen kcz nyúlt volna a frissen festett tegnapi képhez és eltö­rölte volna. Csak itt-ott hagyott meg belőle egy da­rabot. Reggel sütött a nap a füvön az ab'akom alatt. És hűvös aranyába beiehempergett a fehér Kram­pusz kutya.

Egyszerre délután lett. A nap már nem sütött az égen. Az aranyozott fali órában egykedvűen súrlód- tak a kalászok. Vájjon hány szem van még benne a számomra ?

A fiatal Kállay György elment Jeszenszky báróért. Ö bizonyosan tudna valami tanácsot adni. Mikor el-mondták neki, mi történt, jó, emberi megértés vo't a tekintetében. Irt számomra ajánló levelet az elűzött aszódi szolgabíróhoz és magához vette a feljegyzései­met: — Majd eldugom a kéménykürtőbe. Talán csak nem akadnak rá . ..

Túl a kerten, a dombok élén, mint egy füstölgő kis játék húzódott el akkor az aszódi vonat. Ráeszmél­tem: ez a vonat kísértett egész nap a gondo ’ataim mögött. Most már elmúlt. Ma még nem hozta el a nyomozókat, még nem érkeztek. Holnap pedig már nem találnak.

— Ezóta beért volna a kocsi az állomásra — mon­dotta Lenke. — Ők is ugyanazt gondolták . . . Autó tülkölt az országúton. Kállay Béniné felpillantott a hímzéséről: — Rossz álmom volt az éjjel. Azt álmod­tam, hogy egy nagy automobil állt meg a ház előtt és detektívek szálltak ki belőle.

A kert alatt már elzúgott a gépkocsi, de a lehető­ségnek a kínja keservesen velünk maradt. Most már szüntelenül arra kellett gondolnom, bár múlnék az idő. Bár ne lennék itt, hogy bajt ne hozzak azokra, akik jók voltak hozzám. Erről mondtam valami szá­nalmas szót, mikor elbúcsúztam: — Köszönöm és bocsássanak meg. Apor Henrietté ideadta a gyufáit. Néhány szál volt az egész, mégis kincs, mert a ház­ban régen nem volt gyufa. Erzsébet ekísért a szo­bámba. Aztán egyedül maradtam.

Addig soha sem tudtam, milyen egyedül van az ember a világon. Mindenki magának van csak, egé­szen egyedül. A lelkem halálsejtelemmel volt tele. És azokra kellett gondolnom, akiket meghalni láttam. Csodálatosan érteni kezdtem őket, akiknek mindent

Iű6maguknak kell a halállal elintézniük. Hiába fogiák a kezüket, hiába igazítják a párnájukat, hiába virrasz­tónak velük. És az én kezemet még csak nem is fogta senki és nem virrasztóit velem senki sem.

Esni kezdett az eső, mintha valaki nekidűlt volna a ház falának és tele sírta volna az ablakot. Kis csep­pek peregtek a sötét üvegen. A márciusi éjtszakán is esett az eső és nekem mégis mennem kellett otthon­ról és az utcák üvöltötték: „Éljen a proletárdiktatúra !“ Ezek a szavak magukkal hozták az akkori órák kísér­tetek. Megint csak az eső, a kitaszítottság és az el- hagyatottság volt velem és előttem egy bosszúálló sötét világ. Behunytam a szememet. Ha meg tudnék szökni önmagámtól.

Néhány percig alhattam hánykolódó, nyugtalan á ómmal. Aztán, mintha megráztak volna, felugrot­tam. Oktalan sietséggel öltözni kezdtem a gyertya­fénynél. Odakint még sötét volt és lassan nyílt a szobám ajtaja. A félhomályban Kállay Erzsébet állt a küszöbön. Búcsúzni jött, ez jói esett. Aztán meg­fogtuk egymás kezét: — Isten veled.

Mikor a kastély nagy kapuja kinyílt előttem, kímé­letlen lucskos hideg csapott az arcomba. Visszahőköl­tem. Az éjszaka mint vizes, fekete fal meredt elém. Ennek a falnak kellett neki mennem. Egy pillanatra még éreztem, hogy valaki utánam néz. Ez is elmúlt. A kapu döngve becsukódott és ez olyasmi volt, mintha a világon valamennyi kapu becsukódott volna és én kívül lennék mindenen, hontalan, otthontalan, kol­dus földönfutó.

Egyre mélyebben fúrtam bele magamat a lucskos fekete falba. Gyalog mentem le a kerten át az istálló

107felé. A kocsi várakozott reám. A kerekek körül frecs- csent a sár. Az eső végigcsorgott a vállamon és a ‘'ér­demen hirtelen áztatta át a ruhát. Lucskos országúton virradt. Csak az út futott velem, de előttem minden kapu csukva volt. Ki fog-e még valaha nyílni vala­melyik kapu, vagy így minden mindégre marad?

A galgagutai állomásról sötét, hideg kis vonat vitt tovább a didergő derengésen át. Közben talán el is aludtam. Az utolsó nagy iódulásra emlékezem. Aszód! . . . Alinden az eszembe jutott. A perronon mállott szemét feküdt a vízben. Egy vagon falán embersár­ral festett iromba betűk látszottak: Halál a burzsu- jokra! Az állomás még piszkosabb volt, mint a múlt­kor. És a korai óra dacára, csoportba búit, vörös zászlós küldöttségek várakoztak Álmos, szomorú em­berek. A kijáratnál mondta az egyik, hogy toborzó- gyűlés lesz. Pestről jönnek az elvtársak szónokolni. Már jelezték is a különvonatot. Hirtelen fejvesztett sietség fogott el. Ekkor vettem észre, hogy a berceii útravalót valaki kihúzta a hónom alól. Mindegy. A táskám már a ruhatárban volt, mentem a város felé. A javítóintézeten, mint egy ázott húsdarab fityegett a vörös zászló. Amott is sok zászló ... A falakra idegenszerű nagy plakátok tapadtak. Alint össze- gomolyodott belek csavarodtak rajtuk a vonalak. Alikor jobban odanéztem, a bélcsavarodások közül ijesztő katonák, tehénszerű, terhes óriásasszonyok, halálfejek, övig mezítelen véres munkások alakja rémlett elő. „Be a vörös hadseregbe! . . .“ „Meghalt az alkohol! . . „Fegyverbe proletár!"

Fáradtságomon át ijesztőnek látszott minden. A görcsös csupasz utcafák úgy álltak sort, mintha akasz-

108tásra vártak volna. A vörössel bevont szónoki emel­vény, a piac közepén, az ólomszínű ég alatt olyan volt, mint egy vesztőhely. A házak gonoszul figyel­tek és fintorgatták magukat. Az utcákban nyúlósan terült el a sár. Mint undorító fekete kása terpeszke­dett és csakis a házfalak tartották össze medrében. Ha félre tolták volna valamelyik házat, a nyíláson szét­folyt volna a sár az egész táj felett.

És itt emberek élnek! Emberek, akik a förtelmes plakátszörnyek között némán vonszolják magukat süp­pedve, megadóan a fekete csatákban. Semmi sem lá­zad, minden fuldoklik. Túl a városon sem lázad, túl is fuldoklik az egész.

Egy kocsin városi kabátban, sportsapkás zsidó ült. Megállította a kocsit és intett. Két munkásformájú ember futott hozzá. A piac irányába mutatott és ren­delkezett. Az emberek engedelmesen hallgatták.

A bolsevizmus szervezett rothadás ... Nem gondol­hattam végig. A sportsapkás rám nézett. Amint a te­kintete hozzám ért, nyilalást éreztem az arcomon. Mégegyszer visszafordult, mintha ismerne. Bennem is felrémlett, valahol már láttam azt a puha arcot, puha duzzadt ajkat, puha nagy füleket. Talán Buda­pesten egy bankház rácsos pultja mögött hajlongott előttem ez a puha arc, amely olyan szétfoiyó. zsíros, sötét volt, mintha a sárból jött volna elő. Már nem látszott. Egy földszintes ház előtt temérdek vörös ka­tona ácsorgott. Vörös szalagos tányérsapka volt a fejü­kön, vörössel kihányt oroszos szabású zubbonyt visel­tek. Ez az embercsoport nyugtalanítóan és idegen- szerűen hatott. Ezek nem voltak többé magyar kato­nák. Ellenségek voltak. Egy idegen hatalom fegyveresszolgái, a m': feloszlatott hadseregünknek rettenetes lárvája. A vörös hadsereg ! . . . Magyar honvédek, magyar huszárok, hát ezért kergettek szét bernie­teket?... Ekkor láttam először a szovjet vörös gárdáját.

A katonák mögött rendeletek és parancsok tapad­tak a falon. A kapu tárva volt. A nagy udvaron gép­fegyverek meredtek. Néhány lépéssel odébb egy asz- szony állt a gyalogjárón és a nyitott ablakon át befele beszélt. Közben bizalmatlanul hátra pisíongatott. Hal­lottam a sóhajtását. Aki ma bizalmatlanul néz maga mögé, aki sóhajt, attól nem kell tartani. Hozzá sze­gődtem: — Hol lakik Sárkány főszolgabíró ?

Az a kapu. — Az asszony egyszerre megijedt és odébb surrant. Egy alacsony házba nyitottam be.

Nem, nem, hiába jött, a szolgabíró elvtárs nincs itt, elutazott.

Mintha hirtelen süppedt volna lábam alatt a kü­szöb. Mitévő legyek? Kérni kezdtem, hogy eressze­nek be. Messziről jöttem, fáradt vagyok. Semmi sem használt. — Egy üzenetet hoztam. — Ekkor beeresz­tettek. Kora reggel volt. Soká kellett várnom. Aztán Sárkány főszolgabíró felesége jött be az ajtón. Mialatt Jeszenszky báró levelét olvasta, egyre izgatottabb lett. — Hát akkor . . . ezért... Ma reggel egy hölgyet és egy urat kerestek itt a vörösek.

Kiss Károlyra kellett gondolnom. Lehetséges-e, hogy kettőnket kerestek volna?

— Itt nem maradhat — mondotta Sárkányné. — Figyelik a házat. És Pestről jön Bokányi; szónokolni fog a piacon. Újságírók kísérik. Ide szállásolják őket, azok amúgy is fölismernék. Egyre sápadtabb lett. —

Nem, itt nem maradhat — és tanácsolta, utazzam odébb a következő vonattal Hatvan felé.

Az életösztön lázadhatott bennem, mert magam is meghökkentem, milyen visszautasítóan feleltem: — Az olyan lenne, mintha a fegyház torkába rohannék. Miért küldenek egyre közelebb Pest felé, hiszen a vonaton ismerhetnek rám legkönnyebben.

Itt nincs biztonságban egy percig sem.

Ha kocsit lehetne szerezni — mondottam. Egy­szerre eszembe jutott: — Ikladra mehetnék, Ráday grófnéhoz . ..

Sárkányné bólintott és sebesen kiment. Mennyi idő múlt közben, nem tudom. Megint ott volt és mondta, készüljek, mert lesz kocsi. Borzasztóan fáztam. Egy kis teát kértem. Aztán haboztam. Nem jutott eszembe, hogyan kellene mondanom. Néhány szál gyufát sze­retnék. Sietve mindent adott. Hamar ... hamar . ..

Valaki [elrántotta az ajtót. Egy öreg hölgy állt a küszöbön. Ólomszürke volt az arca és a két kezével a fejéhez kapott. — Már késő! A vörösek elvették a kocsit.

Mégis kimentem. A szekér mellett három katona állt. Az egyiknek pénzt nyomtam a markába. Lopva megnézte, hogy a többiek ne lássák.

Kérleltem őket, engednék meg. Csak ide a szom­szédba. Félóra se kell, megint visszaküldöm a kocsit .. . Mialatt az emberek maguk között tanakodtak, hirtelen felkapaszkodtam a szekérre. A kocsis a lovak közé csapott. — Az állomásra! A poggyászomért!

A katonák valami durvaságot kiabáltak utánunk, de a kerékzörgés elnyelte. Híg trágya nyomai látszottak a szekéren, ganéjdarabkák ugráltak a saragiyában, atöbbit csak rövidesen nem rég szórhatták ki belőle. A fenékdeszkán nagy lyuk volt. A lyukon át láttam, ahogy alattam az út visszafelé futott. Borzadást erez­em. Még egyszer át kell mennem ezen a vesztő­helyen, az egész városon.

A pályaudvaron hirte en kiváltottam ott hagyott táskámat. — Gyorsan! Hajtson. Ekkor került megint elém a sárképű, sportsapkás ember. — Hamark.. A kocsis visszanézett rám, úgy nézett okos paraszt­eszével, mintha megértett volna. Nekieresztette a gyep­lőt és a rázós kis szekér ugrálva nyargalt át a sárten­geren. A puhaarcú utánam fordult. Már letértünk egy mellékutcába. Sebesen tűntek a megtorpant házak- bezárt kis boltok. Az ablakokból csodálkozóan hajol­tak ki emberfejek. Feltűnő lehettem városiasán öltözve, a trágyás-szekéren. Szemközt autók jöttek. Autókon most már csak zsidókat látni. Valószínűleg budapesti agitátorok. Szinte ösztönösen az arcom elé kaptam a zsebkendőmet. A házak ritkultak. Szép régi barokk­kastély alatt vitt el az országút. A körvonalai egy pil­lanatra kibukkantak a park fái között a szürke égen. Egyetlen szépség a sár sivatagában.

Öngyilkos lett, aki itt lakott — dörmögte a ko­csis és ostorával a kastély irányába szúrt. Aztán le­csapott az ostor a lovak közé. A szekéren keresztbe vetett deszkaü és ide-oda ugrált a rázástól. Meg- fogództam a saraglya szélébe és előrehajoltam. — Ki lakott itt?

Olyan nevelőintézetet tettek ide jó szívbül a Podmaniczky bárók. Kis kisasszonykákat tanítottak benne.

Kérdeztem, nógattam az embert.Hát tetszik tudni, — mondotta fontolgatva — most iiogy ez az új rend lett, lejön egy eivtars. Nem volt több tizenöt évesnél, meg aztán zsidó is volt az istenadta. A piacon szavalt az iskolásgycrekeknek . . .

Megint biztatni kezdtem.

Restellem, — dünnyögte az ember — de már tessék megbocsátani, hangosan elmondta a piactéren az az éretlen kutyakölyök, hogy hogyan lesz a gyerek. Meg, hogy nem kell szótfogadni senki szülőjének. És azt is mondta, hogy nem baj, ha a lányok megbotla­nak. csak a csuhások találták ki, hogy bűn az olyasmi. Nincsen fattyú ezentúl, az állam gondol velük. — A kocsis hátratolta a kalapját és egy nagyot köpött. — A mindenségit neki! Se Isten, se becsület. Az a pesti kölyök itt a nevelőintézetben is ugyanazt mondta, mint a piacon. Még biztatta is a kis kisasszonykákat, hogy csak szeretkezzenek bátran a diákokkal. Képet is mutatott nekik, hogy hogyan kell csinálni. Az igaz­gatónő csak sírt és tördelte a kezét. Végül is elemész­tette magát.

Zökkent a szekér. Valami mintha bennem is zök­kent volna. Lefelé néztem. A korhadt fenékdeszka tá- tongásán át leláttam az útra. A föld most is visszafelé futott a kocsi alatt, sebesen futott. Aztán egyszerre nem volt többé körülöttem város.

A vesztőhely elmaradt.

Az eső megint esni kezdett, de mit bántam én. Sza­bad szél fújt a földek felett. És akik szembe jöttek, szekeres, gyalogos parasztnép, mások voltak, mint azok odabenn. Falu látszott, földszintes udvarház, virágos kert. A kocsi befordult az ikladi udvarba. Hirtelen jött. Egy leány rohant felém a tornácon: —

113Nincsenek itthon! Mióta Aszódra vitték a gróf úré- kai, nem eresztik őket haza.

Ügy faztam és olyan faradt voltam: — Taian mégis itt maradhatnék egy kicsikét? Csak a balassagyarmati vonatig.

Ne tessék, — mondotta a leany ijedten. — Mind­járt itt lesznek a kommunistak. Az aszódi Lloyd-gyar- böl jönnek ki rekviralni.

Persze, nincs is semmi értelme... És egyszerié eszembe jutott, milyen nagyot dongott hajnalban a berceli kapu. Minden kapu becsapódott akkor. Vala­mennyi.

Menjünk hat, — mondottam a kocsisnak.

A leany hirtelen magara eszmélt: — Oda tessék menni, az őrhazba. Ott bevarhatja a vonatot. Jó ember Nagy bacsi, az őr, ő megengedi. — Még arról is mon­dott valamit, majd hoz at egy kis ebédet, ha a kommu­nistak elmentek.

Az őrhaz túl az úton, a sínek mentén bújt meg az esőben a nagy öreg fak alatt. Egy tyúkól, kevés ölbe­rakott fa, kis kert, furfangos apró virágagyak . .. Csíkos vasutas zubbonyban, magasnövésű öregedő ember jött felém. Szolgalati sapkajahoz nyúlt és kérdezte, mit akarok? Az iroda zarva van. A vonat csak öt óra­kor indul.

Ez is el fog küldeni. Megint éreztem, hogy mennyire faradt vagyok. Az eső ataztatoít, az éhség kínozott. Lassan mondtam ki a szavakat, hogy időt nyerjek és egy kicsikét még tető alatt maradhassak és egy darabig híhessem, hogy nem kell odébb mennem.

De az ember nem küldött odébb. Vallat vont: —Hiszen itt maradhat, ha éppen akarja. Valami kényel­mes helye ugyan nem lesz.

Nevetni tudtam volna örömömben, hangosan ne­vetni. Az öreg vasúti őr jósága végtelennek tetszett. Itt maradhatok és még mentegetődzik is. Fátyol fu­totta el a szememet a meghatottságtól. Kényelem ? . . . Ő nem tudja, milyen királyi kényeimet ad. Egy zug, amelyikben úgy húzhatja meg magát az ember, hogy ne lássák, egy szeglet, amelyből nem küldik odébb, egy lóca, amelyikre nem zuhog az eső és amelyiken ülni szabad.

Az asszony is odajött. Jó arcú, törődött, koravén asszonyka volt. Hívott, mennék be a szobába. Letö­rölte a kötényével a széket. Kisvártatva hallatszott, hogy fát hasogat a konyhán. Mikor a tűz erőre kapott, kinyitotta az ajtót és beeresztette a meleget.

Meleg . . . lassan ért hozzám és ez is meghatott. Eleinte nem gondoltam semmire. Jó volt. Csak lassan- kint vettem észre magam körül a dolgokat. Az alacsony mennyezet alatt, a tornyosra vetett ágy felett, cifra keretben egy mondat függött a szentírásból. Sok­szor elolvastam a hosszú órák közben és még se bírok rá emlékezni. Olajnyomatok, családi képek is függtek a falon. Mereven ülő nők, kifent bajuszú merev férfiak. A háromfiókos komodszekrényen lombfűrészkosárka állt. Mindennek meleg, vörhenyes színe volt. Vörös kendő iógott függönynek a kicsi ablakon.

Ahogy a kemény faszéken kuporodtam, lassanként sajátságosán ismerősen kezdett hatni az őrházikó, a szoba és az avult szegény holmi. Mintha már jártam volna itt. De akkor más tájon állt a ház. Messze, lenn a Karszton, kiégett sziklák felett, vad hegyeken és én

”5fiatal voltam. És első regényemet írtam: -/Emberek a kövek között4’. Két alagút közön áili az a másik ház, amelynek egykor a művészetem ifjúságát adtam oda. És egyszerre babonásan kezdtem hinni, hogy nincsen véletlen és még a kicsi őrházak is vissza tudják adni, ha az ember szeretetet ad nekik.

Megakadt a szemem. Eddig nem vettem észre. Falinaptár függött a meszelt falon, a vörhenyes ho­mályban : 1919 április 16. Ez visszarántott. Az ország­úton kocsik közeledtek Aszód felől. A rabiott hintók- ban gyanús külsejű emberek és prémes bundában zsi­dók ültek. Valamennyien behajtottak a Ráday-kastély udvarába. Kilestem a vörös kartonfüggöny mögül. Lármázva mentek be a házba. Már minden az övék volt. ... És a kastély kertre nyíló ablakai meredt cso­dálkozással bámulták maguk elé, mintha nem értenek, hogy mi történik mögöttük.

Órák múltak. A Ráday-udvarban pakolództak a kocsikon a kommunisták, vitték magukkal, amire ked­vük volt. Egészen csendben ültem a szobában és néz­tem ki az ablakon. Ha nesz hallatszott, visszahúzód­tam, megint kinéztem. Dél felé lárhatott az idő, mi­kor Aszódról egy hajtány futott be. Több hang paran­csolgatott a kis irodában. Lépések jártak a ház körűi. És számomra mindennek más jelentősége volt, mint azelőtt. Visszafojtottam a lélekzetemet. Elmentek. Megint csend lett. A konyhában elkészült az ebéd. Főtt burgonya szaga érzett. Nagyon éhes voltam. Az asszony megkínált. De olyan kevés volt az a burgonya a mázos zöld cseréptálban. — Nem. köszönöm, még korán van ...

Később átü^eni a leány a Ráday-kastélyból, üzente,hogy 9 kommunisták mindent megettek, mindent elvit­teK, amit a konyhán meg a kamrában találtak. Nem küld­het ebédet, de inam fel a nevemet, hogy a grófnénak megmondia, ha majd hazaeresztik. Az öreg asszony letepte a naptár laptat és mondta, hogy arra írhatok. Ekkor iutott eszembe a név, melyet Káilay Erzsébet választott számomra, hogy elrejtőzzem mögötte, ha Balassagyarmatra érkezem. Földváry Erzsébet . . . Többször megismételtem magamban. Furcsa és ezen­túl így fognak szólítani és ez lesz a nevem. De azért nem írtam oda. Az asszony nem figyelt rám. Jött, ment, mint egy szürke hangya dolgozott a ház­ban. Rendbe tette a konyháját, aztán leakasztotta a vörös függönyt az ablakról. Mosni kezdte az üvegeket.

Az eső elállt. Fagyos szél kergette a felhőket. Fü­tyült. sivalkodott és a házban finoman, szüntelen zöng- tek a lelzőharangok. Az őr bejött. Kormos kis jelző­zászlót sodorgatott a kezében és a kommunistákról mondott valamit az asszonynak: Ha még így tart egy darabig, mindent eihordanak a kastélyból. Hozzám is szólt. Meséim kezdte, hogyan volt, mikor híre tött, hogy Ráday grófot elfogták az aszódiak. — Az utcán kellett neki a zsidók automobillát mosni, — mon­dotta az ember sötéten — de megadta nekik. Feltűrte az inge uiját és odaparancsolta a gazembereket — ide nezzetek! — azt mondta nekik — tanuljátok meg, hogyan kell az ilyesmit tisztara takarítani. — A ló öreg pályaőr halkan nevetni kezdeti. Gyönyörködött a históriájában. — De aztán kaszát is fogtak ám az ikiadiak. Két szomszéd falu is velük ment. Hat lóval akarták visszahozni a gróf úrékat, mert a három falumindegyike kikötötte, hogy legalább két lovat fog­hassanak a kocsijuk elé. . ..

Az ember nem volt ott. Kinn az ablak előtt mozgott a sapkája. A kezében jelzőtárcsát emelt.

Csörömpölve nehéz tehervonat tolódott el a síne­ken. Vörös szalagos katonák álltak a vonaton és le­kiabáltak eimenőben. A fekete kocsikon fehér kréta­firkálások húzódtak: Éljen Kun Béla! Éljen a vörös hadsereg!

— Csirkefogók, fegyvert szállítanak, — dörmögte az ember mikor ismét bejött. Hát még az aszódi direk­tórium! Csupa kegyetlen zsidólegény. Remegve él­nek itt mifelénk az emberek. Éjjel sincs nyugta a la­kosságnak. A háború alatt a sok szökevény cseh ka­tonát ott dédelgették a repülőgyárban. Most ők a legnagyobb kommunista hősök. Azok rabolnak leg­többet. — Keserűen, elégedetlenül nézett maga elé. — De majd lesz még másként is. Hiába fizetnek a sok értéktelen bankóval. Minket nem vesznek meg. Mi, vasutasok is szólunk majd valamit.

Az irodában megint csonögm kezdett a telefon, A távolság felett repülve jött a jelzés. Aszód szólt át a huzalokon. Az eszembe nyilait: ez az én vonatom .. . Hirtelen megszűnt tagjaimban a zsibbadt nyugalom. Mikor ki kellett mennem a kis házból, olyan érzésem támadt, mintha az arcomról egy kendőt rántottak volna ie. Szinte kínzott a fedetlenség.

A vonat lassan sustorogva közeledett. A vagonok tetején alakok ültek, alakok lógtak a lépcsőkön, még az ütközőkön is. Fel akartam kapaszkodni. Visszalök­tek. Odébb futottam, de az ajtók nem nyíltak. Belülről feszítették őket zsúfolódva az emberek. Megint futót- xxStam és magamban beszéltem: akárhogyan, akárhol is. Egy kilincs vergődött a kezem alatt. A vonat indult. Mi lesz belő^^m^* ha lemaradok? ... Az őr segített. Végre, de ládák* kofferek tömték el az ajtó torkát. Valaki előre taszított* valaki húzott fölfelé. A táskám a há­tamra esett. Aztán nem lehetett többé mozdulnom és a vonat vitt magával.

Forgalomból kivett régi kocsi volt* amelybe száll­tam. Betört ablakain jegesen fújt át a szél. Kis perron- ján szorongtak az emberek. Asszonyok* katonák, egy tiszt* egy kövér piszkos ember. Közéjük ékelődve, fél­lábon álltam, több hely nem volt. Meleg, ember- szagú közelségük szinte emelve tartott. De abban a pillanatban még az is szerencsének rémlett. A jegyet a vonaton kellett megváltanom. Szakszervezeti iga­zolványt kértek . .. Most mindjárt le fognak kergetni innen. Közben úgy tettem, mintha a táskámban keres­gélnék. A tiszt, aki mellettem szorongott, odaszólt a vonatvezetőnek és valami írást mutatott: — Állítson ki két személyre jegyet. A kalauz elment, megint jött, a tiszt zsebre vágta a kettőnk jegyét. Kifizettem az árát. ő is Balassagyarmatra utazott. Egyszerre két lábon álltam* így vettem észre, hogy lazult a zsúfoltság. A k s állomásokon le-Ieszállt valaki és új utas nem jött. Már az előttünk döcögő kocsi ablakos perrónjára is át lehetett látni. Prémes kabátban egy fiatal férfi ciga­rettázott odaát. Puha kalap volt a fején és az arca piros volt a hidegtől. Egy darabig szórakozottan néztem ezt az embert. Egyszerre minden ok né kül kényelmetlen érzésem támadt.. . Már nem akartam volna látni és mintegy kényszerben mégis oda kellett néznem. Ho­mályos nyugtalanságom egyre elviselhetet'enebb ctt.

Haragudtam magamra. Képzelődés ... De mégis, hátha engem keres az az ember?

A galgagutai állomásra értünk. Tizenkét órával azelőtt, hajnalban ugyanonnan indultam el. Hogy elfáradtam azóta ... A túlsó kocsi üvegezett perron- jának hirtelen kinyílt az ajtaja. A prémgalléros ember leugrott a töltésre és az állomás felé indult. Engem keres! Olyan erősen éreztem ezt, mintha valaki han­gosan mondta voína . . . Bercelre megy és nem talál. Határtalan öröm fogott el. Csak erre felé kellett vo 'na fordulnia... Jó estét elvtárs! Szerencsés utat . . . Mindenféle bolond szó jutott az eszembe és fintor- gatm szerettem volna az arcomat.

Utasok tolongtak el mellettem. Többen leszálltak. Az ajtó nyitva maradt és a beáramló hideg észre térí­tett. Ostobaság. . . Hátat fordítottam az ajtónak. A szántások és zöldeiő táblák mögött messziről ka­nyargóit a gyaiogösvény. Az ösvényen egy kis lány himbálta magát. Feje körül lobogtak a piros pántlikák. A szél a szemembe vágódott. Visszafordul am. Hir­telen döngést éreztem a mellemben. A rövidbundás ember ott állt a nyitott ajtó előtt és összehúzott szem­mel rám nézett. Állát a hüvelyk- és mutatóujja nyer­gébe támasztotta és oldalt billentette a fejét, mintha keresne valamit az arcomon.

Mosí. . . Megint éreztem a döngést a mellemben. És minden csepp vér leszaladt az arcomból. Szinte a fájdalomig eisápadtam. Nem öntudatból, ösztönből talán, hogy védekezzem, visszafordultam a túlsó abiak felé. De a táj nem látszott. Összefutottak a színek.

Meddig tartott? Csak azt tudom, hogy olyasmit éreztem, mintha a homlokom mögött valami elájultvolna. A pillanatok megsűrűsödtek és zuhanva hu!' lottak egy kongó ürességbe. Ügy éreztem, mintha ve­lük zuhantam volna én is. Istenem, meddig tart még? Markolja hát meg a vállárnál, ha akarja, tartóztasson le, tegyen valamit, de ne folytatódjék így tovább. Biz­tatni kezdtem magamat. Hízelegtem, könyörögtem ma­gamnak, hogy színleljem hát a bátorságot. Hiszen most már úgy is mindegy. Legalább ne vegyék észre a gazemberek, hogy félek. Felegyenesedtem, ameny- nyire csak bírtam és félrehúztam a szájamat, mintha mosolyognék.

A vonat meglódult és a lódulás becsapta az ajtót. Lehetséges-e? Egy pillanatra a szabadulás féktelen gyönyörűségét éreztem a tagjaimban. Fellélekzettem. A gondolataimmal szidtam és dédelgettem magamat. Szegény bolond, hogy is lehet így képzelődni . . . De aztán tántorogni kezdett körülöttem az egész kocsi. Mellettem egy kis utazóládán ott ült a prémkabátos ember. Felhúzott térddel ült, mint egy gonosz manó.

Az állam remegett. Soha nem érzett félelemmel félni kezdtem és a hideg dacára verejték gyöngyözött ki a halántékomon. De azért egyenesen tartottam a fejemet és úgy tettem, mintha megint mosolyognék.

A lehetőségek vadul hajszolták egymást a fejemben. Ha elfognak, senki sem fog tudni a sorsomról. És az a félszemű, akinek kiadtak, símán eltétet láb alól. Anyám nem tudja, hogy úton vagyok, Kállayék, akik­től elmentem, Huszárék, akik nem várnak, — senki sem fogja tudni, ha meg nem érkezem.

A budapesti foglyokra rá lehet terelni az antant­missziók szemét, de ha most itt hurokra kerülök, senki sem fogja keresni és mire keresnének majd addigra ...

Az ember még mindig a ládán ü1t. Cigarettát sodort magának, fújta a füstöt és időnként felnézett rám. Sohasem fogom elfelejteni a szemét.

A kövesdi állomáson utasok szálltak fel. Megint sokan voltunk a kis perronen. Két férfi, aki vörös gombot viselt a kabáthajtókáján, hangosan lelkesült a forradalomért: — Csakhogy megértük! Látszott rajtuk, hogy ijedtükben beszéltek. Az ember a ládán bólon- gatott. Megvetést éreztem. Ezek mind magyarok vol­tak és odaadták magukat az idegeneknek. Szennyes és aljas volt az egész. Lázadó gőg csapott a fejembe. El­fogatni magam ilyenektől. így nyomorultul, a nélkül, hogy tennék valamit magamért, hogy megkísérelném a menekülést. Bevárni a sorsot, mint egy nyomorék, aki mozdulni nem tud. Egyszerre elviselhetetlen szé­gyennek rémlett a mozdulatlanságom. Felmarkoltam a táskámat és az emberek között becsúsztam a szom­szédos szakasz ajtaján. A fülkében is zsúfolva álltak az utasok az ülések közt. Mellettem egy ember szo­rongott a pádon és felnézett rám. Homályosan em­lékszem az arcára. Gyér szőke bajusza volt és vizes kék szeme tétovázva tapogatódzoít. Jegyzőkönyvébe irkáit. Kitépte a lapot, megint irkáit. Aztán már nem figyeltem oda. A rövidbundás, aki odakünn ült a perronon, időnként kissé felágaskodott és benézett a szakaszba, mintha őrizne. Kivártam ezt a pillanatot. Mikor visszaült a ládájára és nem láthatott, megint felkaptam a táskámat és indultam odébb. Nem volt tervem. Csak menni, menekü ni, tenni akartam va a­mit. Ki tudja, talán sikerül. Talán megszököm egy állomáson. Talán leugrom a vonatról.

Mikor az irkáló szőke ember mellől odébb mentem, hirtelen a táskám fogantyúja és a tenyerem közé du­gott valamit. Ekkor jutott eszembe, milyen sajátságo­sán nézett rám az előbb, aztán írt, aztán kitépte a lapot. Mintha összesodrott papiros lett volna a kezemben.

Sebesen mentem e'őre a harmonikás vagonkapcsoló­kon, zsúfo-t kocsikon át emberi testek, ládák, kofferek, kosarak torlasza között. Meglöktek, tasz gáltak, go- rombáskodtak és valahányszor rám nézett valaki, olyasmit éreztem, mintha a bőrt nyúznák az arcomról. Miért néznek reám olyan ismerősen, mintha már lát­tak volna? Miért nincs olyan arcom, mint mindenki­nek? Milyen kényelmes lenne, ha az az asszony ott kölcsön adná az arcát. Eiforduí az ember és már nem bír rá visszaemlékezni. Aztán undorított ez a gondolat. Tovább tolongtam. Egyszerre nem volt tovább. El­jutottam a vonat végére, az utolsó kocsiba. A törött ablak mellett volt egy szabad hely. A mozdony szik­ráit épp oda vágta a szél. Senkinek sem kellett az az ülés. Odahúzódtam a szegletbe és zsebkendőmet tar­tottam a szemem elé. Ez védett és takart is. Már senki se figyelt rám. Szétbontogattam a kis papirost, amelyet a tenyeremben szorongattam. Csakugyan írás volt rajta, zegzugos, ferde sorok. Minden szóra emléke­zem : „Arcképpel körözik, meneküljön. Ha kézre kerítik, elteszik láb alól."

Hálát éreztem-e abban a percben vagy csak névte­len borzalmat? Óvatosan összetépdestem a kis cédulát és a foszlányait kirepítgettem az ablakon. Közben le­küzdhetetlen fáradtságba mosódtak a pillanatok. A szakaszban emberek ültek, hangok beszéltek, de min­den hihetetlenül messze volt. Önmagam voltam legközelebb magamhoz.

Elmúlhatott már vagy egy óra, talán több is Sze­rettem, hogy múlik az idő, szerettem a kis szegletet. Pedig a bevágódó szél hasogatta az arcomat. A tag­jaim fájtak a kemény falócán és a gyomromat megmt rágta az éhség. Csak teát ittam tegnap este óta. Hir­telen egész sötét lett, kőszénszagos nehéz füst tódult a fülkébe. Mire felfogtam, már túl voltunk rajta. Alagút volt. Ha előbb eszembe jut, talán . . . ostobaság, — kitörtem volna a nyakamat.

Megálltunk. . . Nyílt pályán állt a vonat. Mély árok húzódott a töltés alatt. Itt leszállhatnék ... Az utasok az ablakhoz seregiettek. Valaki odakintről fel­kiáltott: — Aligha eresztik be a vonatot Gyarmatra, a csehek lövik az állomást. Még lobban belefúrtam ma­gamat a szegletbe. Semmi érteimé, nem, semmi ér­telme . . . Aztán még egy kis állomás következett. Mindenütt vörös katonák. A rövidbundás embert is láttam. Végigfutott az állomás épülete előtt és ki­meredt arrafelé, ahol az előbb nyílt pályán álltunk. Ügy tetszett, mintha a fejét rázta volna, mintha károm­kodott volna. Engem keresett-e? Vagy arra gondolt, hogy rosszul vigyázott rám és hogy megszöktem? Megint beugrott a vonatba.

Alkonyodon. Egy állomáson soká várakoztunk. A fűtő elment vacsorázni a kocsmába. Egyik utas be­szélte, hogy érte már kétszer küldtek, de a fűtő azt üzente, csak hadd fejlődjék a gőz . . .

Éjtszaka volt, rmre odébb mentünk. Az eső esni kezdett. És a lucskos feketségből lassan átderengő világosság iött elénk. A sötét szakaszban készülődni kezdtek az emberek. — Balassagyarmat, — mondotta egy hang. Már az ajtónál álltam. A vonat iassítva ment,mér nem éri be. Hirtelen kinyitottam az ajtót, ledob­tam a táskát, utána ugrottam. A többi aitó csak ké­sőbb csapódott ki. Már mentem futva a kuáráson át, a város felé. Senki sem kérte a legyemet, senki sem törődött velem. Egy palánkhoz értem, nagy diófa sötétlett a sötétben. Mellé lapultam. Aztán vártam, vártam, míg mindenki elment, kocsik . emberek . . . Távolodón a rövidbundás alakja is felrémlett egy pillanatra. A lámpák kialudtak az állomáson és a zuhogó esőben egyedül maradtam a fa tövében.

Elmúlt! És csodálatosan mégis folytatódott. Egyre éreztem azt az idegen akaratot, amely keresve keres a sötétben, éreztem egy kezet, amely konokul tapoga- tódzik és kutat, mindig mellém nyúl és nem talál, Most még nem, talán később . . . Ösztönösen félre- hajlottam álltó helyemben. Szinte akaratomon kívül­állón elhúzódott a testem. A kéz mellém nyúlt. Min­dig mellém, de mindig a közelben. A leselkedő autó a kőfaragó-utcai kaputlan ház előtt. Az aszódi vörös katonák. A sárszínű puha arc és az előbb az a rövid- bundás. A kéz közelemben tapogatott. Csak egy sze­rencsés mozdulatot kellett volna tennie. Tegnap is, holnap is ... de ma még elment mellettem, ma még szabad vagyok.

Körülnéztem. Az éltszakából házak dugták ki az arcukat, A szemem megszokta a sötétet. Hova men­jek? Az állomástól széles utca vezetett fák alatt a vá­ros felé. Arra menjek? Emlékezetemben összezava­rodtak Kállay Erzsébet útbaigazításai. Katonák jöttek szemközt, aztán munkásformájú emberek, aztán egy kis fiú. A gyerekben volt legtöbb bizalmam. — Segí­tenél a táskámat vinni?A fiú nekirugaszkodott, de gyönge volt. Vittük hát a táskát kelten. Nem is az volt a fontos, hogy segítsen. Tőle akartam megtudni, hol lakik Huszár Aladár?A gyerek nem tudta biztosan, de azért ment mellettem az esőn át. Kertek, kis villák maradtak el, aztán egy templom látszott. Lucskos fák, ázott, homokos út. Az egyik kapuban egy asszony állt. Útbaigazított: — A város végén az utolsóelőtti ház. összerezzent a szí­vem. Eddig csak az járt a fejemben, odatalálunk-e ? Most, hogy ez elmúlt, eszembe jutott: ha elmentek volna innen? Huszár Aladár ellenforradalmár hírében áll. Az új hatalom rossz szemmel nézi. Felesége a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének volt a nógrádi elnöke. A helybeli szociálkommunista lapok már a tél folyamán támadták.

Rácsos kapun fordult be a hú. Néhány lépcső, egy üveges ajtó következett. Nehezen.

Menedéket kérni olyanoktól, akiket amúgy is fenye­getnek. Kínlódtam és szégyeltem magamat.

— Ott a csengő! — mondotta a gyerek. Még min­dig haboztam.

Aki üldözötten, kitaszítottan sohase tétovázott ide­gen ajtó előtt, aki szegényen sohase állt hideg éjtsza- kában idegen küszöb előtt, az nem sejti, milyen el­viselhetetlenül össze tud szorulni az ember szíve.

A gyerek letette a táskát, kérte a pénzt és elszaladt. A csengő élesen behasogatott a ház csöndjébe. Szinte megijedtem. Most már nem lehet eltörölni a csenge- getést. Most már eldőlt. Ők pedig odabenn összerez­zennek és valami rosszra kell gondolniok. Ilyen későn, mostanában, mikor az embereknek elakad a lélekzetiik ha napszállta után bezörgetnek az ajtajukon.A hosszú folyosó végéből izgatott lépések közeled­tek. Egy riadt cselédleány kérdezte, mit akarok. — Jelentse, hogy Földváry Erzsébet megérkezett. .. Ajtók nyíltak. Világosság esett ki és a fénysávon hosszú­szőrű, szép vadászkutya futott előre ugatva. Mögötte Huszár Aladár jött. Egyszer láttam életemben, de azonnal megismertem. Szőke feje, széles válla tisztán körvonalódzott a lámpafényben. Okos zöld szeme egy pillanatig kutatón nézett rám: — Földváry Erzsébet ?

Ekkor már magunkban voltunk. Súgva mondtam a nevemet. Mintha feje egy kicsit megrándult volna.

Tegnap hallottuk, hogy Svájcba szökött.

Segítsen át az Ipolyon . ..

Ráér, majd beszélünk, jöjjön hamar. Felkapta a táskámat és mintha régi barátok lettünk volna, vitt magával a házába. Egy kis halion mentünk át. A fal mentén falépcső kapaszkodott az emeletre. Középütt a lámpafényben állt az asztak Másik szobába értünk. A nagy könyvszekrények üvegjébe belcverődött a világosság, keleti szőnyegeken kényelmes bútorok álltak. Feltűnően szép, fiatal asszony jött elém. Fehér homlokán egymásbaugró szemöldökök alatt a hosszú pillák sötétjében kék és nagy volt a szeme. Az arca hi­deg, szinte mozdulatlan volt. Szorongást éreztem. Vájjon mit fog szólni? Se csodálkozás, se ijedtség nem látszott rajta, pedig mostanában hallotta, hogy kül­földre szöktem. Ügy tett, mintha a világ legtermésze­tesebb dolga lenne, hogy idegenül, éjjel, körözötten hozzájuk jöttem el. Csendben, nyugodtan intézkedett:

Itt a könyvtárban vetünk ágyat, nincs más szobánk. Vörös tiszteket lakoitattak az emeletre. Két helyise­günkbe kommunistákat akartak telepíteni; régi kocsi­sunkat tettük oda.

A könyvszekrénynek támaszkodtam. Körülöttem las­san forgott a szoba. Enni adtak. Huszár Aladár szána­kozó tekintetéből értettem meg, hogy az éhség, az á'matlan éjtszakák, a fázás és a szenvedés, minden az arcomon van. A ruha lógott rajtam, a kezem remegett. A gyerekek is bejöttek. Mondták nekik, hogy rokonuk vagyok. Két kis leány és egy kicsi fiú. Aztán az ágyuk mellett álltam, mikor az anyjuk imádkozott velük.

Odakinn zuhogott az eső és a világ vörös katonák­kal, detektívekkel volt tele. Vad gyűlölet, nyomor, pi­szok, félelem, megaláztatás. Idebenn hosszú fehér in- gecskéj ükben imádkoztak a gyermekek és rácsos ágyuk felett, mint egy megszentelt ősi kép, kicsi piros-fehér- zöld játékzászló függött a falon.

A vil anyvilágítás kialudt. Tizenegy óra ... A ház elcsendesedett. Egy szál gyertya mellett ülve még ma­radtunk. Nem kellett sok szót mondanunk. A szörnyű magyar szerencsétlenség egyformán fájt nekünk és a saját kínunk is olyan hasonló volt, mintha egyetlen törvény szabta volna meg.

Sok jó barát menekült erre, — mondotta Huszár Aladár.

Átsegítene engem is?

Megrázta a fejét. — Az Ipoly e'öntötte a réteket. A hidakat őrzik, most nem lehet. Nem engedjük el innen. Ügy is csak napok kérdése. Szobná koloniális csapatokat láttak, az embereim mondják, hogy itt a kővár hídnál is azok vannak. Ma az a kósza hír ter­jedt el, hogy Nagykanizsára angol katonaság érkezett. Harmincezer emberről beszé nek. Aradon franciákvannak. Ide talán már ma éjjel bejönnek. Várja be itt, míg a tanácsköztársaság összedűi.

Fáradt voltam, halálosan fáradt es a kimerültsége­men át mégis olyan erősen, frissen hallottam minden szavát, mintha reggel lenne. Szépen hangzott. . . Milyen furcsa, nem küldenek odébb. Nem akarják, hogy elmenjek . . . Hát megpihenhetek egy kicsikét? Köszönöm . .. köszönöm, mondottam hangta. anu és fennhangon nem mondtam semmit.

Balassagyarmat. April s 27.

A zt hittem, abbamarad ez az írás, többé nem foly­tatom. De a rossz sors megint mellettem ment el Csak rám nézett, még nem kellettem neki. És most itt vagyok. Meddig? tovább kell mennem innen is? Vagy itt fognak el?

Az útjaim végét nem látom már. Azt sem tudom, hogy az írásom végére magam teszek-e a pontot, vagy valaki más. Mindegy. Ha töredék marad, még a töre­dék is tanúskodhat. A földomláshoz minden zuhanó rög hozzátartozik és minden rögben benne van az egész nagy tragédia.

Mikor ma reggel felébredtem, soká tartott, míg rá­eszméltem, hogy hol vagyok. Egy könyves szekrény üvegjébe verődött be e a világosság. Odakintről tilm- kózás hallatszott. Régi pásztorok gyermekes dallamába állatok ügetése vegyüli.

De hát hol vagyok? Valami megmarkolta a szíve­met és onnan facsarta ki az öntudatot. Hiszen meg­jelölt földönfutó vagyok. Kinéztem az ablakon. A vá­rosvégi kis utcán tehenek mentek lefelé. És mindenmás volt, mint tegnap. A szemközti ház nyugodtan, tudatlanul nézte magát a pocsolyában. Ott túl vala­merre lehet a pályaudvar és az útja ráfut a Vármegye- ház-térre. Egészen pontosan elképzeltem magamnak a teret. Árkádos nagy piac, egy régi kút, tornyos vén városháza . . . Igen, ilyen lehet.

Az idegek furcsán ugráltak a fejemben. Valami tör­ténhetett tegnap a koponyám alatt, akkor nem vettem észre. Most mindúntalan magam mögé kellett néz­nem. Olyasmit éreztem, mintha valaki figyelne.

Jó reggelt ! — friss gyerekhangok kiáltottak be a szomszéd szobából. Aztán egy kis üveges verandán várt a reggeli. A veranda ablakai az udvarkertre néz­tek. A régi virágágyak helyét zöldséges ágyak foglal­ták el a lombba szökő díszfák alatt. Bokrok és túl a palánkon megint csak fák, zsindelytetők, városvégi kertek. Jegenyék, füzek és ragyogó, lágy tükörbe me­rült sudár topolyák. A kiáradt Ipoly ... Hegyivizek­kel terhes nagy völgye túlsó oldalából emelkedett fel a szőlőhegy, a csehek állása. Két hónap óta onnan fordulnak ágyúik a város felé.

Feljegyzéseimről beszéltünk. Huszár Aladár papi­rost és ceruzát adott.

A kapucsengő! Ki lehet? Ilyen szokatlan időben ... Gerge'y, a régi hű kocsis bedugta a fejét:

Itt vannak.. . két fegyveres vörös.

A kezem egymásba szorult. Huszár Aladárnénak még az ajka is fehér lett: — Ha téged keresnének? Tele van a város detektívvel. — Kiment, mikor vissza­jött, nevetett. — Sohse ijedtem meg így. Kérdezték, Huszár elvtárs lakik-e itt? Aztán rettenetes pofával mondta az egyik: Tudomásunkra jutott, hogy van a házban egy . . . Azt hittem rád kerül a sor. Pedig csak az jutott tudomásukra, hogy — könyvtárunk van.

Szép könyvtár. Soká nézegettem. A magyar múlt egész kézikönyvtára és a szocializmus fejlődésének a története. Olvasni fogok.

— írj inkább — mondotta Huszár Aladárné. — Ha elmúlt ez az idő, legalább tudni fogják, hogy mit szenvedtünk.

Április 18.

Nagypéntek . . . Krisztus keresztje lábánál, a fe- A , kete ég alatt, a vörös földön keresztre szegezték Magyarországot a népek között.

A város ma éjjelre várta a támadást. Várta ... a cseheket. Őrülten hangzik és mégis így van! Pedig az elmúlt télen, mikor Károlyi Mihály kinyitotta a határokat és a rabió szomszédok kényelmesen vonul­tak be ájult és megkötözött magyar városokba. Balassa­gyarmat volt az egyetlen, amely fegyvert fogott és ki­verte a rablókat.

Szörnyű fordulás. Vártuk a cseheket! És ma így várnak másutt is, akik a zsidó zsarnokok tanácsköz­társaságában magyarok.

Irgalmas Isten! Minek kellett történnie, hogy a világ legbüszkébb népe ilyen mélyre süiyedjen. Minek kellett történnie, hogy ebben az egykor szép ország­ban minden szégyenné lett, még a reménység is.

Tébolyodottan zavarodnak az érzések. Azoktól vá­runk segítséget, akik ránk uszították a rablókat, azok­tól, akik elrabolják ezeréves tulajdonunkat ? És mégis ...

Segítség! Nem királyokhoz, államfőkhöz és kormá­nyokhoz, de Emberiség, tehozzád fordulunk. Nem arra kérünk, hogy nemzetektől és népektől oltalmaz­zál, de oltalmazzál a fenevaddá bőszített embertől és rettentő parancsolóiától. Emberiség! Mindenkinek fog ütni az óra, na a bolsevizmus óráit sokasodni enge­dik. Segítség! Emberiség mentsd meg az embert az állattól.

Április 19.

Elmult azéjtszaka. Csak a derengésben fütyült egy- egy eltévedt puskagoiyó az Ipoly felett. Betörte a víz tükrét, ahol lecsapott. A tükör újra összesímuit és minden úgy van, mint tegnap volt.

Változatlanul áll és tétovázik a felmentés. De a szégyenletes közel határokon belül démoni gyorsaság­gal körvonalozódik a kép s folyik a munka.

Megdöbbentő rendeletét közölnek a ma érkezett lapok. Alig három hét alatt ez már a hatvankettedik parancs.

„ . .. A Forradalmi Kormányzótanács kötelességé­nek tartja, hogy a Tanácsköztársaság kikiáltása előtt megindított bűnügyeket átvizsgáltassa és azokat a proletárokat, akiket a régi rend csupán a kapitalizmus érdekében állított a büntető bíróságok elé, a bünte­téstől megmentse, másrészt pedig azokat, akik a dol­gozó proletárok ellen vétkeztek, szigorúan megbün­tesse/*

Ez a rendelet példátlan az emberiség jogtörténeté­ben. Évszázadokkal ugrik vissza és mindent lerombol, amit útjában építve talált. A kiváltságos és egyedül elismert osztálynak, a proletánátusnak előjogokat ad a bűnre.

A boisevizmus tehát még igazságszolgáltatásábanis az osztálygyűlölet alapján áll és az osztályharcot szolgálja, Ha a proletár lopásával polgári egyént káro­sított. nem érheti megtorlás, ha polgári egyént gyil­kolt meg, nem bűnhődhet meg érte, mert cselekedeté­vel csak önvédelmet gyakorolt a kapitalista rend zsar­nokságával szemben.

Es miután a bűnt, mint olyant szabaddá és felelőt­lenné tették, lázasan megsemmisítik a nyomait is. Halommal égetik el a régi periratokat, eltüntetik azok­nak a bűncselekményeknek az aktáit, melyek a mai hatalom egyik-másik birtokosát közelről érdeklik. Kun Béla a munkáspénztárból sikkasztott. A per­irat megsemmisült és a Magyar Tanácsköztársaság vezére rehabilitálta magát az elégett perirat — hamujával,

Valamikor vérünkből felmagasló koronás lángok vol­tak az uralkodóink, akiknek roppant múltját csak úgy lehetne eltörölni, ha eltörölik a világhistória legragyo­góbb lapjait. Azoknak, akik ma országunk roncsain uralkodnak, hogy a múltjukat eltöröljék, elég meg­semmisíteni a közei évek sikkasztóinak a periratait.

A magyar múlt felnéz a sírból.

Valamikor a nyugatrómai birodalom, Byzanc, Friaul és Saxonia voltak adófizetői ennek a magyar múltnak. Legyőzött imperátorok, cézárok és fejedelmek aranyba vert profiljai ömlöttek be a Duna magyar völgyébe, aztán később megbékélt aratások és szüretek feleslege csordult az ország kincsesládáiba. Hősiesség és munka eredménye.

Ma páncélszekrényeket tör fel a kormányhatalom. Rendeletekbe burkoltan rabolja el az ékszereket, arany­tárgyakat, drágaköveket és közhírré teszi: „A beszol­gáltatott értéktárgyakért megtérítés nem jár“. Elvesz­nek mindent, amit a külföld arannyal fizet. Elveszik még a bélyeggyüjteményeket is, melyek kétezer koro­nánál többet érnek, elveszik kis iskolásfiúk boldog­ságát, gyűjtők szenvedélyének a gyönyörűségét.

A balassagyarmati direktórium feje tegnap érkezett vissza Budapestről. Huszár Aladár hallotta, mikor büszkén mesélte az utcán, hogy magával Kun Bélá­val beszélt. A tanácsköztársaság helyzete kül- és bel- polittkailag igen megerősödött, anyagilag is kitünően áll. Kun Béla kijelentette, olyan fedezete van éksze­rekben, gyöngyökben, érmekben és műkincsekben, hogy nincs egyetlen polgári kormánya a világnak, amely felvehetné vele a versenyt... A magyar kincse­ket Hollandiában fogják értékesíteni. Már folynak a tárgyalások.

Aztán lázadó szégyen és sötét harag csapott a fe­jembe. Kun Béla a magyar szent koronára külföldi antikváriusokkal alkuszik!

Mondják, 170.000 koronát kínáltak neki. A kövek másodrendúek, az arany elvékonyult, csak a történeti emlék ér valamii... Már csak 170.000 koronát ér a magyar királyi múlt.

A kormányzótanács még vár. Ki ad többet érte? ... És ha egy napon eljönne az, aki többet ad... Ha el­jönne, akkor Kun Béla és Szamuelly, Landler elvtárs és a többiek kinyitják a vaspántos ládát fenn a kápol­nában. Fölé hajolnak, a kezükbe veszik és ... a zsidók árverésre viszik Európa legrégibb királyi koronáját. Lesz-e még rá idejük? Megint eszembe jutott, amit a gyarmati direktórium elnöke mondott. Mind így beszélnek, mintha örökké tartana.A túlsó part és túl a szőlőhegy pedig csak hallgat.

Ka így maradna . . . Ha még soká tartana ? Ez a gondolat folyton kínoz és kényszerít, hogy nyomorult helyzetemmel foglalkozzam. Vendégszeretők, jók, meg- hatóak itt hozzám, de van-e jogom rá, hogy elfogad­jam? Huszár Aladár ott hagyta hivatalát, ő nem szol­gálja a tanácsköztársaságot. Fe 'eségének ékszereit le­foglalták, éleimiszerigazolványuk nincs. Ami ma el­fogy, azt holnap pótolni nem lehet. Abból adnak, amit maguktól vonnak meg. És ha rám találnak, ha itt fog­nak el. .. Tízévi kényszermunka jár ki annak, aki menedéket ad. Valamit tennem kellene. Odébb kell mennem, hogy ha így marad.

Talán apadt ma éjjel az Ipoly? Talán nem őrzik már a csehek a partokat. Talán a kővári híd fe'é . . .

Várjunk — mondotta Huszár Aladárné. — Ma éjjelre biztosan jósolják a támadást és akkor meg­menekültél.

Menjünk, nézzük meg, hátha ...

Lassan haladtunk lefelé, a folyó mentén. A levegő friss és tiszta volt, parttalan vad vizekben fürödve szállt a szél. Egy asszony jött az úton, kosarat hozott a karján, Köszönt.

Odaátról jön?

Az asszony bólintott: — Kis földünk van Kővár­nál. De mától kezdve engem se eresztenek át a csehek. Lelövik, aki a hídra lép. Valami készül.

Mikor tovább ment, egymásra néztünk, aztán a híd felé néztünk. Arra hát nincs többé út. Középen drót­sövény a határ. Vörösek, csehek állnak a két oldalon. A kertek alatt a kidőlt fa : az élő híd, amelyen még a mtf t napokban átkúsztak a menekülők, mos félig el­merült koronával hever az árban. És az Ipoly o’yan, mint a tenger.

Elöntött rétek, legelők zöld bársonyán folyik a víz ezüstje. És az ezüst felett fátyolt húznak a parti füzek. Elvétett dombosod kimaradt bársonydarabok, magá­nyos nyárfák, topolyák derékig benn a vízben. A honti szép hegyek távol kék hátterén, mint felsodort zö :d zászlók ünnepelnek a jegenyék.

Vegtelen ragyogásban állt a világ. Madarak úsztak át a káprázaton. Mint a parittyák, kis halak dobálták magukat bolondu a víz színén.

Élet, tavaszi élet, diadalmas feltámadás.

Zörögve egy szekér jött mögöttünk. Katonák ültek rajta. Kenyeret vittek kiosztásra a falvak őrségeinek. A zörgés sebesen haladt. A szekér már eltűnt a for­dulónál, de a kenyérszag ott maradt a levegőben.

Nagyszombat van. A templomokban az idegen ha­talom őrségei leselkednek, bujdosnom kell az emberi tekintetek elől. Csak a folyó partja, csak az országúba az enyém. És mégis templomban vagyok. Végtelen boltozat alatt orgonázó tavaszi szelek, feltámadás; me­leg kenyérszag, örök istentisztelet.

Április 20.

A történések maguk elé vetik az árnyékukat és ár- 1x nyékba lépnek, mikor jönnek.

Már reggel óta sajátságos nyugtalanság érzett a városvégi utcán. Mialatt a harangok eszembe zokog­ták régi husvétvasárnapok emlékét, kinn az ablak alatt tarka módos viseletben a szomszéd falvak mentek a templomok felé. Csizmák kopogtak, viganók suhogtak és a legények fenyegető hangosan beszéltek. Egyik­másiknak zöldleveles vörös és fehér virág volt a ka­lapjára tűzve.

A túlsó oldalon, a vörös őrség őrszobájának az abla­kában, katonák könyököltek. Néhányan az utcán is álltak. Bizalmatlanul nézték a parasztokat. Mikor el­húzódtak, izgatottan beszélni kezdtek maguk között.

Egy katona becsengetett. Követelődzőtt, hogy adja­nak neki egy öltözet ruhát. Esküvőt tart. Van az urak­nak elég. Hogy nyomatékor adjon az akaratának, hős- ködni kezdett: — Uzscknál lesz az offenzíva. Meg­semmisítjük a cseheket, aztán egyesülünk az oroszok­kal. Már a Kárpátokon innen állnak... Hóna alá csapta, amit kapott és sietve elment.

Mikor Huszár Aladár hazajött, halkabban beszélt, mint különben.

Nagy kavarodás van az elvtársak között! Az oláhok 16-án támadást kezdtek a Szamos és Maros szögén. Az internacionáiis vörös ezred az első ágyú­lövésre megszaladt. Futottak az orosz és a bécsi zsi­dók! Felkaptak a vonatokra. Még mielőtt az oláhok támadásba kezdtek, otthagyták a szegény székelyeket.

Zavarodottan néztünk magunk elé. Nem ... nem így gondoltuk. A szenvedések tébolyodon óráiban is másként képzeltük el. Hol maradnak az angol és francia csapatok? . ..

Az itteni direktórium tagjai titkolódznak — mondotta Huszár Aladár hosszú hallgatás után. — Mindenesetre gyanús, hogy megint nagyon sokat be­szélnek a vüágfortadalomtól. A világforradalom min­dig küszöbön áll, ha ők rosszul állnak... Az újsá­gok is csak arról írnak: Itália és Franciaország for­rong. Münchenben megerősödött a szovjeturalom.

Órák kérdése, hogy Bécsben kikiáltsák a tanácsköz­társaságot ...

Mi igaz ebből ? Mi a hazugság . . . Huszár Aladár cigarettákat kezdett tömni. Megkínált. Mindig kínál, mindig adnak. És én mindig kérek, mindig köszönök. Egy szál gyufát? Szólni szerettem volna, de nem tudtam kimondani és csak tartottam a kezemben a cigarettát. Huszár Aladárné intett a férjének : — Ad­jon tüzet... — Ő pedig felugrott és az íróasztalá­hoz futott. Egy kis öngyújtót hozott a tenyerében.

Fogadja el husvétra.

A felesége ölébe eresztette a varrását és rám nézett.

Ennek örülök, olyan rosszul esik, hogy mindent kérned kell, pedig te mindent odaadtál.

És ebben a pillanatban a hideg, szép arc mögé láttam, beleláttam a szívébe, amelyet tartózkodóan el­takar.

Huszár Aladár a kalapja után nyúlt: — Elmegyek újságért a vasútra. — Nyugtalannak látszott.

Mi történt ? — kérdezte a felesége.

Egy pillanatra habozott. — Titkos telefonértesítés jött a direktóriumhoz. A kormányzótanács elrendelte, hogy túszokat kell szedni.

Hideg szürkeség terjedt az ablakon. Fázni kezdtem. Mindennél rtózatosabbnak rémlett ez a hír. Túszokat szednek... Az idegen faj a maga életéért zálogba veszi a magyar életet.

Nagyon kevés idő múlhatott el. Kicsapódott az ajtó. Huszár Aladár ott állt a küszöbön. A szeme fény­iéit és az arca egészen idegenszerű volt.

Végük van! És nagy felindulásában sajátságo­sán töredezetten nevetett, pedig a szeme tele voltkönnyel. — Ide nézzenek! — És elénk lobogtatta az újságot. — ök maguk írják: „Veszélyben a forra­dalom !“

Egymás kezéből kaptuk ki az újságot. 19-én este a Népoperában gyűlt össze a munkás- és katonatanács vezérkara. Kun Béla, Ágoston, Pogány, Lukács, Land­ler, Böhm, Szamuelly és a többiek a színpadon fog­laltak helyet. Kunfi szónokolt:

„Az entente vasgyűrűt szorít Szóvjet-Magyarorszag köré.“

Egymásra néztünk. Hát mégsem hagynak elpusz­tulni ! Segítségünkre jön az emberi irgalom . . .

— Ide hallgassanak! Maga Kun Béla vallja, hogy végük van:

„A románok, hir szerint elfoglalták Szatmárnémetit. Ott a polgárság azonnal eltörölte a tanácsköztársasá­got, fehér zászlókat tűzött ki és a királyt éltette... Visszaállították a magántulajdon rendjét — illetve az anarchiáját... A románok már Nagyvárad előtt áll­nak . . . Debrecenben még letiporta a munkásság az ellenforradalmat . . . Mindenkinek el kell hát mennie a frontra!... Ha kell, meghalunk a proletárdikta­túráért !“

Megtanultunk olvasni még a Vörös Újságból is. Félnek . . . rémületükben dühösen fenyegetődznek.

Böhm Vilmos a munkásságot fenyegette: „Aki fe­gyelmezetlenséget követ el, azzal úgy bánunk el, mint az ellenforradalmárokkal". A polgárság felé Pogány rázta az öklét a Népopera színpadáról:

„ .. . Elvtársak, üzenni kell annak a magyar bur­zsoáziának, vegye tudomásul a burzsoázia idehaza, hogy a mai naptól kezdve túsznak tekintjük! (Viharostaps.) Vegyék tudomásul, hogy nem lesz örömük abban, ha az entente hadseregek előnyomulnak, mert minden lépés, amellyel a román vagy a szerb had­sereg előnyomul, egy-egy keserves megpróbáltatás lesz az itthoni burzsoáziának. (Viharos helyeslés.) Ne örüljön a burzsoázia, ne dugja ki a fehér zászlókat az ablakába, métt a vérével festjük pirosra!“ (Perce­kig tartó viharos, tomboló helyeslés és taps.)

Szamuelly Tibor lépett a szónoki emelvényre: „.Ve­szélyben van a proietárhaza! — kiáltotta. — Halál a proletariátus minden ellenségére! Halál a burzsoáziára! . . . Ha Magyarországon a proletáriátus hatalmáért még nem folyt vér, akkor fog folyni vér, a proletáriá­tus vére, de fog folyni a burzsoázia vére is . .És a színház hallgatósága, a munkástanács idegen fajú tömege, tombolva tapsolt, mikor a zsidó Szamuelly az egymásnak uszított magyar proletáriátus és magyar polgárság vére ömlését jövendölte. A halálba hajszolt munkásság dühével akarja elpusztítani az értelmisé­get. A magyarság saját kezével akarja a magyarság saját agyveiejét kitépetni.

őrület! Halálra ítélik a rabszolgáikat is, az ellen­feleiket is! Lesz-e rá idejük, hogy végrehajtsák a nemzetirtást ?

A nagyszombati gyűlés azzal a határozattal vég­ződött, hogy a diktatúra védelmére minden pro­letárnak fegyvert kell fognia. Veszélyben a forra­dalom !

örvényt érez az ember a lelkében. Az oláhok Nagy­váradon vannak ... de a szörnyű diktatúra összedűl. És ellená lhatatlanul, megkönnyebbedés ocsúdik az örvény fölé. Az emberiség megkönyörült rajtunk. Hamost el is vesznek valamit az oláhok, a béke majd visszaadja a mienket.

Ezt gondoltuk az iszonyat óráiban, ezzel álltattuk magunkat.

Az utcában lépések hangzottak. A gyalogjáró szé­lén egy idegen ember állt és az ablakunk felé nézett. Egyszerre eszembe jutott... Tegnap ugyanott láttam ácsorogni. Huszár Aladárné aggódva pillantott a férjére.

Aztán meggyulladtak az utcalámpák. Kilestünk a sötét szobából. Az a fekete alak még mindig ott állt a szegleten.

Április 21.

A város nem moccant a sötétben, a házban i.s szinte kongott az üres csend. Csak az ereket hallottam dobolni a fejemben. Mindegyik külön dobolt. Vájjon ott áll-e még a szegleten az az ember?

Éjfél után egy magányos ágyúlövés dörgött bele az éjtszakába.

Vártam .. . Megint gonosz nyugalom támadt. Ilyen lehet az éjtszakai nyugalom az őrültek házában. A fo­lyosón féllánggal égnek a lámpák. Elvétve lépések ko­pognak el a cellák előtt. Az őr járja körútját... Oda- kinn egy vörös őrjárat haladt el az ablak alatt. Szür­kült a reggel. A felmentés megint elmaradt. Pedig most már sietnek számunkra az órák. Ha az entente hatalmak késnek, próbálkozásaikért rajtunk áll bosszút a diktatúra. Siessenek, hogy el ne késsenek! A dik­tátorok fenyegetődzve hirdetik, hogy vér fog folyni. A falakra plakátokat ragasztanak: „Feggyerbeb, „Vö­rös katonák előre!u, a peoletárság védelmére!",

„Veszélyben a forradalom!"

A hátráló vörösöket Debrecen és Nyíregyháza tájé­kán csoportosítják át. Erről a frontról is odavisznek néhány zászlóaljat és üteget. Szokatlan időben vona­tok indulnak. A direktórium ideges. A kis zsarnokok sápadtan, verejtékezve beszélnek a vörös hadsereg győzelmeiről, a proletárhősök rettenthetetlen bátor­ságáról. Zsákmány, temérdek fogoly! Az újságok is ilyen értelemben írnak. A főváros pedig egyre telefo­nál. Sifrirozott táviratok érkeznek és a túlsó part­ról átkiabálják a csehek: „No vörösek, vörös husvéto- tok lesz!“ Ma éjjel állító'ag sok katona megszökött a városból. Kevesebb látszik, mint különben. Kedvet­lenül ődöngenek az őrszoba előtt. Nem így képzelték. Mikor toborozták őket, azt mondták nekik: Le a há­borúval, a katonáskodás semmi veszéllyel nem jár. Nagy fizetésük lesz és a vörös katonának minden szabad. Most egyszerre forradalmi katonai törvény­székeket állítanak fel. Kun Béla eltörii a katona­tanácsokat és a bizalmiférfi-rendszert és a háborúba keli menni.

Mikor esteledni kezdett, kimentünk a folyó part­jára. Odaát fegyveres apró alakok látszottak. Mellet­tünk sietve egyenként katonák mentek el. Már mind levették a vöröset sapkájukról, egyik-másik régi gya­logsági sapkát viselt.

Hideg szél fújt és a szél sok ezüstfésűvel visszafelé fésülte a vizet. A nyárfák megrázkódtak tőle. Vegig- borzongott a füzes. Megint jött egy katona a város felől. Mikor meglátott, letért az útról és sebesen neki­vágott a földeknek.

— Szökik . ..

A túlsó parton homályba vesztek a szuronyos apróalakok. Csupán egy virágzó fa világított az ólomszürke ég alatt.

Reménység volt a lelkűkben. Csak aztán a fagyos szél meg ne ölje ezt a korai tavaszt.

Április 22.

Semmi hír sem érkezik. Mintha meghaltak volna a táviróhuzalok a levegőben. Még az emberek se súgnak össze az utcában. Az őrszoba ablakán fásultan könyökölnek a katonák. Újság nincs. A cseh ágyúk hallgatnak.

Semmi hír ... És ennek a szörnyű időnek mégis egyik legszörnyűbb üzenete jutott ma el hozzám. Kinn az utcán egy gyerek énekelt. Nem látszott, de a dala egyre közelebbről hangzott.

Figyelni kezdtem. A kis énekes éppen az utca torko­latán haladt át. Egy pillanatra szabadon beeresztették a házak a hangját maguk között. „Apám ... anyám ...“ Fiatal fiú volt. A felső testét kihívóan mozgatta, ahogy a vers végsorát mégegyszer megismételte. Most tisz­tán hallottam:

„Apám, anyám dögölj meg. . .“

Rossz budapesti orfeumdallammal tovább repült a nóta. De a szívemben egy kis kalapács ferdén, zűr­zavarosán kezdett ütni. Sok undorítót hallottam már a bolsevizmus új szellemű iskolájáról, de ez volt a leg­undorítóbb és leggonoszabb

A magyar iskola átalakulása nem most kezdődött el. Már a háborút megelőzőleg, szabadkőműves köz­oktatási kormányaink és szabadkőműves fővárosi pol­gármesterek indították meg észrevétlenül. Aztán Ká­rolyi következett és, mint mindenütt, előkészítette abolsevizmust a fiatal magyar nemzedék oktatásá­ban is.

A zsidó szabadkőműves tanárok és tanítók tömeges kinevezése* Lukács-Lőwinger és Balázs-Bauer Béla- Hersch bolsevisztikus tankönyvreformálása* a gyer­mekiélek bomlasztása, a szülői tekintély beszennye­zése* az erkölcsi és nemzeti érzés céltudatos irtása és a szemléltető nemi felvilágosítás Károlyi kormányá­nak a műve volt.

A szovjet-kormány oktatásának csak egyes embere­ket és elnevezéseket kellett megváltoztatnia és a gépe­zet már kizárólagosan a rombolás érdekében működött.

Borzadás fogja el az embert, ha megidézi azokat* akiknek ma kezében van a magyar gyermek és a ma­gyar ifjúság.

Ezek is mind idegen fajból valók. K^^c^k^tat^ási nép­biztosok . . . Kunfi a morfinista* Lukács György a degenerált* Pogány* akiről egyre nyíltabban mondják* hogy embert ölt* Tisza gyilkosa és Szamuelly a fogoly magyar tisztek oroszországi gyilkosa. A főiskolai hall­gatók* az úgynevezett ifjúmunkások diktátora pedig egy merénylő, az a Lékai-Leitner* aki Tisza Istvánt a forradalom előestéjén a parlament kapujában akarta megölni. Laza erkölcsű betegek és gyilkosok a mai Magyarország kulturális irányítói* akik az iskolában csak törekvésük propaganda-eszközét látják* egy dé­moni laboratóriumot* melyben védtelen lelkeket lehet mérgezni.

A forradalmi kormányzótanács megfosztotta a ma­gyar nyelvet attól az ezeréves jogától* hogy vezérlő államnyelv legyen. Lefokozta napkeleti zengő hang­szerünket* melyen világosság lett a magyar gondolat­bóL melyen a magyar vér ősidőktől fogva imádkozott, vallott és énekelt. Egyenrangúsított vele minden más nyelvet, melyet a csonka országban beszélnek.

Megérthetik-e a többi népek valaha azt a tehetet­len, égő kínt, amellyel egy legyőzött, megcsúfolt- szét­tépett országnak még tu'ajdon iskoláiban is a saját megsemmisítését kell eltűrnie?

Az oktatás eszköze a nevelés. A bolsevizmus neve­lése az erkölcstelenítés.

A leány-internátusok hálószobáiban fiatal zsidó taní­tók alusznak, hogy a kis leányok megszokják a férfiak jelenlétét. A közös fürdőkbe zsidó orvostanhallgatók kísérik a leánygyermekeket, hogy a feleslegessé vált szemérmet és tartózkodást nevetség tárgyává tegyék. A nemi felvilágosítás tovább folyik. Az óvodák cél a megváltozott. Bizalmasan közölték az óvónőkkel, hogy a játékiskolának el kell idegenítenie a gyermeket az anyától, feleslegessé keli tennie a családot. A játékszer közös, feledje el a gyermek a magántulajdon bűnét. És mialatt a hatalom a mai nemzedéket a vörös had­seregbe kényszeríti, elrendeli, hogy a jövő nemzedék­ből ki kell irtani a katonásdi játékokat, nehogy a rab­szolga valamikor majd lázadásról álmodjék.

Parancs jeleni meg. A régi olvasó és történeti tan­könyveket be kell szolgáltatni. És mialatt a régit ha­lommal égetik, hogy nyoma se maradjon, új könyve­ket iratnak olyanokkal, akik még csak magyarul sem tudnak.

A rombolás műhelyében új A, B, C könyv készül. És a közoktatási népbiztosság utasítást adott ki, hogy az A, B, C az osztályharc propagandairata legyen ! A magyar irodalmat törölték a tantárgyak közül. Ezen­túl a magyar iskolákban csak a világirodalmat fogják tanban. Történetünket meghamisítják és céltudato­san mocskolják. „Hunyady János szemfényvesztő, Mátyás király a legnagyobb csaló, Pázmány Péter gazember/'

Most értem meg a kis fiú káromló ocsmány dalá­nak az eredetét.

Vessék meg a gyerekek még atyjukat, anyjukat is, hogy a szülők titokban, négy fal között se tehessék jóvá a külső rombolást.

Egy démoni ellenség ötven év munkájával lassan ellopta a magyar faj lelkét. Most, hogy hatalomra jutott, dühös sietséggel pusztítja el azt a lelket, hogy népünknek, ha valaha még feleszmélne, ne legyen többé mit visszavennie.

Április 23.

TkTagy fehér-fekete kacskaringók úsztak át az égen.

Megjöttek mára a gólyák, mithoszok, mesék rej­télyes madarai. Ősszel mentek, soká odavoltak és most mégis hazatalál mindenik az ipolymenti fákon, a maga nagy borzas fészkébe.

Néztem, mikor leszálltak, nyugodtan, békésen. Nem törtek be idegen fészekbe, nem vették el a másét. Titokzatos roppant törvények adták nekik a fészket, magántulajdonuk és rájuk nem vonatkozik, hogy a mi országunkban a fák tövén nincs többé fészkük az em­bereknek.

„Minden lakóház köztulajdon.. és aki ellen­szegül, afelett a forradalmi törvényszék ítélkezik ...

Valaki kiment a szobából. Az ajtó nyitva maradt. A folyosón egy ember beszélt. Most jött gyalogszer­rel, meg szekéren. Budapestről hozott levelet Huszár Aladárnak az édesanyjától.

Nem irigyeltem és mégis . .. Számomra soha sincs se hír, se levél.

Huszár Aladár odamutatta. Olyan volt az írás, mint­ha a halál előtt búcsúzna tőle az anyja. A fővárosban éheznek, fenyegetéssel van tele az élet. Ha három em­ber megáll, hogy beszéljen egymással a szabad gyüle­kezés egykori száj hősei szétkergetik őket. Tíz óra után senkinek sem szabad az utcán tartózkodnia. Az ott­honokban még a családi összejövetelek is tilosak. Tizenegy óra után el kell oltani a lámpát a lakásban. Házbizalmi egyének és betelepített spionok lesik az embereket és feljelentik, aki moccanni mer. Szegény öreg dáma, keservesen panaszolja a levelében, hogy egy elcsapott tolvaj inasál íakoltatták be hozzá a fele­ségévei. Ezek az őrzői. Egy másik idős hölgyhöz utcai ieányokat helyeztek el, akikhez éjnek ideién vörös katonák járnak. Élelmezni is kell őket. Isznak, leron­dítják a bútorokat, beszennyezik a padlót. Cselédség nincs. Maga az úrnő takarít utánuk, különben felvetné a szenny a házát.

Ha az ember megkísérelné, hogy az állatok odújába, madarak fészkébe telepítsen fenevadakat, férgeket, idegen teremtményeket, az állatok lázadása elpusztí­taná a földről az embert.

A gólyák leszállnak tavalyi fészkükbe. A természet elnéz az emberek merénylete felett és folytatja rop­pant törvényeit.

ör&éntelenül az újság után nyúltam. Egy hír. A románok megálltak... Lejebb más hír: Három ki­nevezés. A forradalmi kormányzótanács megtetteBöhm Vilmost, a jeles írógépügynököt, a tiszántúli hadsereg parancsnokává. Ennek a nevetséges és meg­alázó hadvezérnek az osztrák származású Stronfeid Aurél elvtárs lett a vezérkari főnöke, aki Károlyi Mi­hályt memorandumban világosította fel arról, hogy az orosz szovjethadak diadala és a világforradalom el­kerülhetetlen. Vájjon milyen szerencsétlenségeket akar még ránk hozni ez a tehetséges, de megtévedi nagyra­vágyó ?

És a harmadik . . .

Szamuelly Tibor mostantól kezdve a keleti had­sereg rögtönítélő törvényszékének az elnöke Cs a front mögötti országrészek minden ellenforradalmi mocca­násának felelőtlen bírája. Szolnoki főhadiszállásáról kiadott parancsában megmondja, mit akar: „A bur­zsoáziához nem fordulok semmiféle kérelemmel, csak azt szeretném, ha ezeket a szavakat vésné emlékeze­tébe: aki a proletariátus hatalma ellen emeli fel a kezét, az a saját halálos ítéletét írja alá. Az ítélet végre­hajtása a nu feladatunk/

Ki ez az ember, hogy ilyen hangon beszél? Hon­nan jött és hová indul, akit mától kezdve nem von többé senki kérdőre az eltűntekért?

Alakja ott állt a forradalom erjedő sötétjében, Kun Béla mellett, az első perctől kezdve. Együtt jöttek át az orosz határon. Trockij utasításait és aranyát hoz­ták magukkal mind a ketten.

Emlékezem rá, a télen történt. Akkor már a Vise­grádi-utca nyíltan titkos fészke volt a kommunisták­nak. A Vörös Újság szerkesztősége irányából két alak fordult ki az utca szegletén. Az egyik Goszthony Mária volt, aki most Csorba Mária név alatt a tanács­köztársaságban fontos állást tölt be és féktelenül la­zítja a kommunista tömegeket. Egy fiatal férfi kísérte. Nem volt púpos és mégis a púposak kifejezése ült az arcán. Egy fekete hiéna . . . Később tudtam meg, hogy az az ember Szamuelly Tibor volt.

Nagyatyja kaftánosan, batyuval vándorolt be Galí­ciából. Szamuelly Tibor fiatalon Nagyváradra került és írói tehetség nélkül, felületes félműveltséggel újság­író lett. Amit róla hallottam, olyanok mondták el, akik abban az időben személyesen ismerték.

A kávéházban rendesen egy félreeső szegletbe húzó­dott és külön asztalnál ült egyedül. Fekete kesztyűjét jóformán soha se vette le a kezéről. Mindig fekete ruhát és fekete nyakkendőt viselt ás hosszúra növesz­tett fényes, fekete haját a fejéhez tapasztva, erősen kifésülte a homlokából. Tüdő vészes beretvált arcán kékfekete árnyékok húzódtak.

A kaftános lengyel zsidók fia, angolosan öltözködő bohémkodó különc lett. De csak külseje vette fel ezt a lárvát. Lelkében tovább hordozta a zsinagógák izga­tott zsúfolt forróságát, óhitű péntek esték homályát, hét szál gyertyák lángját, megvetettek emésztő bosszú­vágyát.

Keresztényekkel nem igen érintkezett. És a kétes­hírű keresztény asszonyokat — mint ahogy maga mondta — csak azért kereste, mert szerette őket meg­alázni. Mindenről, ami magyar volt, gyűlölettel be­szélt, bár jellegzetes nevét, mint sok más faj rokona, megmagyarosított álnévvel cserélte fel.

A háborút megelőzőleg egy fiumei újságnál írt alá­rendelt kis cikkeket. Aztán a katolikus Magyar Kurír kőnyomatosnak volt a munkatársa . ..

Mikor a háború kitört* behívták. Ügyesen többször elkerülte a bevonulást, majd a frontmögötti irodák­ban bujkált egy ideig. Később megadta magát az oroszoknak. Mikor a forradalom ott kitört* a nyíregy­házai zsidó fiú* aki addig alárendeltjeivel sértően és kihívóan viselkedett, fellebbvalóival pedig meghu- nyászkodóan, egyszerre megváltozott. Hirtelen a töb­biek fölé került. Már katonákat toborzott magyar fog­lyok között a vörös hadseregnek. Fenyegette és kény­szerítette őket. A zsidó cárok visszaadták szabadságát cs a faji összetartás megdöbbentő adatául, a nyíregy­házai jelentéktelen zsidó hadifogolyból hirtelen az oroszországi zsidó-szovjet hadtestparancsnoka lett.

És ekkor, úgy látszik, szabadjára engedte régen hordozott gyűlöletét. Kilencvenkét fogoly magyar tisztet lemészároltatott. ..

Múlt év novemberében jött haza. Aztán nemsokára találkozott Kun Béla szállásán Károlyival. Ettől kezdve gyakran érintkezett vele és védelme alatt kiabálta véres- szájúan a kommunista-gyűléseken: Halál a burzsu- iokra!

Március 21-én este már hadügyi helyettes nép­biztos volt. Most a forradalmi vésztörvényszék elnöke

Mielőtt elutazott Pestről Szolnokra, egy délután Gerbeaud cukrászdájának az ablakában ült és kávé­zás közben kinézett a térre. Többen hallották, mikor mondta: „Itt a Gizella-téren fogok egy guillotme-t felállítani. Annyi burzsuj vérnek kell még folynia, hogy az automobilom kereke vérben gázoljon.*

Valaki beszélte, aki Budapesten járt: Szamuellyt terrorista testőrség őrzi, gépfegyveres különvonaton utazik és hóhért visz magával. Az újságírók körében,a forradalmi Otthon Clubban, az egykori névtelen riporter hirteienében ünnepelt nagyság lett újságíró fajrokonai egy része előtt. Bródy Sándorról mesélik, hogy pezsgőzés közben átölelte és felköszöntötte : „Tibikénk, prófétánk!" . . .

Igen, az ő prófétájuk! . . . Most, hogy visszagondo­lok, emlékezetemen át egyre élesebben látom a fekete hiéna-ember arcát. Visszataszítóan mosolyog új ha­talma felett. Látom fekete, síma fejét és fekete kez- tyűs keze int. Bitókat állítanak fel, ahová mutat. És az akasztófák, mint fekete héber írás, ott maradnak az ég alján, mikor különvonatán odébb megy, más lázadó tájak felé.

Ebben a sötét írásban írja fel magát nappalainkba és éjtszakáinkba ez az idegen. Szamueily Tibor a gyű­löletnek titokzatos rítusán nevelkedett és a keleti zsi­dóknak egy ultra orthodox szektájához tartozik, mely mindennél szigorúbb szertartásokat űz. A Chesidem szekta, mint az ószövetségi fanatikus héberek, komor, elfogult és sötét. Irtózik a napfénytől. Hívei csakis azt vallják igaznak, ami a Thorában van és azt is csak azért, mert benne van. A szekta szigorúan, betű­szer int értelmezi az ószövetséget és a „Fogat fogért, szemet szemért" hitvallását szószerint akarja megvaló­sítani.

Szamueily Tibor degenerált lelkét ezek a tanítások és szertartások formálták és dolgozták ki. így lett ennek a kornak, melynek uralkodó elemei lappangva, megjuhászkodottan régóta jártak és sokasodtak közöt­tünk, legkifejezőbb típusa. A gyűlölet levegőt kapott, a típus elvetette álarcát és ime körülnéz a történeti idők során felgyülemlett ahasverusi bosszúvágy.

Szamuelly személyében a forradalmi kormányzó­tanács véréből való vért és leikéből való lelket állí­tott oda hóhérnak a magyar nép fölé.

Április 24 .

ryeegnap, sötéttel, megint belopódzott egy ember az udvarba. Nézelődött egy darabig. Az utca üres volt. Hirtelen felsurrant a hátulsó lépcsőn.

Már napközben riadt hírek terjedtek szét a város­ban. Budapesten terrorcsapatok szedik össze az embe­reket. A kormányzótanács nyíltan fenyeget. Félti a hatalmát és kegyetlen lesz. A vidéki városokba szigorú parancsok repülnek szét. Balassagyarmaton elcsapták a direktóriumot. Mondják, gyenge volt, kedvezett az uraknak. Üj emberek jöttek. Egy Frank nevezetig alig húszéves siheder lett a büszke Nógrád diktátora. És az őrségek parancsnoka egy másik, akit Pintyének hív­nak. Zsidók mentek és zsidók jöttek. Parancsuk van, túszokat fognak szedni a vármegyében, hogy legyen mit odadobni a tömegeknek, ha a csehek támadnak. Legyen, ami az utolsó percben elfoglalja a csőcselé­ket, míg a direktórium menekül. . .

Az ablakokban korábban kialudt a világosság, mint különben. Az őrjárat lépése üres, riadt utcákon kon­gott végig.

Huszár Aladár a kisemberek barátja. Az, aki ma a hátulsó ajtón szökött be hozzá, figyelmeztetést hozott. — Meneküljön, éjjel letartóztatják.

És Huszár Aladár a sötét utcákon át elment ott­honából.

A hideg bejön a falakon át. Bundában üldögélünk. A gyertya tövig ég. Tüzelőla sincs a házban. Az em~ her a saját, gyorsan rohanó vére sietségét szeretné beletenni a tétovázó történésbe.

Durván, követelőn, puskatussal bezörgetnek az ab­lakon.

Huszár Aladárné rám nézett. — Érte jönnek, vagy érted ?

Eloltottuk a gyertyát és egy kis rést nyitottunk az ablakon. Katonák álltak odakinn. — Baj van ? — Nem, mondották. Egy arc ágaskodott a sötétből: — Készült­ség! — Ijedtnek látszott. — A parancsnok elvtársa­kat keressük! — Nincsenek itthon. — Odakinn csú­nyán káromkodtak: — A gazember mindenségüket!

Szegény fiatal tisztek... Mennyit megalázták, meny­nyit bántották őket. Most kellenek ,.. Vájjon meg­szöktek-e ezek is?

Április 25.

Ilyenkor kínlódva szánom e! magamat, hogy írjak. Feljegyzéseimben vissza kell hívnom az időt, amelyet szüntelen küldenék. Üjra átélni, mikor már elmúlt! . . . Mégis folytatom és ez olyan, mintha ár­víz idején egy elmerülő házban naplót írna az ember még akkor is, mikor a víz betódul az ablakon.

Gonosz, lidérces nap volt ez a mai.

A feltűzött szuronyok hegye mindegyre csillogott az ablak alatt. Déltájban katonák özönlöttek a főutcán. Fegyveresen kapaszkodtak fel az elszedett szekerekre. Vágtattak Őrhalom irányába. Támadnak a csehek!

Mire éjtszaka lett, fegyverzörej haladt a sötétben a fegyház felé. Kapuk dongnék és a szélben voníta­nák a kutyák. Most szedik össze a túszokat...

Egy húr feszül a levegőben. A fejemen van átfűzve ez a húr, az agyvelőmön húzták át. Ugyanaz a húr minden élő teremtés agyvelején. Érzem a húron at, hogy mi megy végbe a többiek fejében. Nem mond­ák, mégis mindent tudunk egymásról. Ugyanaz tör­ténik mindannyiunkban. Soha ilyen közösség még nem volt a szenvedő emberek között.

Nagyszombaton reggel, aUg néhány napja, azt mondta Huszár Aladár: — Úgy sajnálom magát. Nehéz sors lehet, mikor az embernek el kell mennie otthonról és nincs hová és nem tudja, jut-e éjtszakára egy kis sarok.

És ma én gondoltam róla ugyanazt. Elment ő is és hű barátja Pongrácz György.

Holnap keresni fogják őket, házkutatást tartanak. Kihallgatnak valamennyiünket. És ha rám ismernek ... hát így is jó.

Az Isten gondomat viseli, ha úgy akarja.

Április 26.

\ z éjtszakák most nem alusznak. Vissza-visszatérö 1 őrjárat lompos lépése jelenti a hideg sötétben az idő múlását.

Mikor reggel lett, egy vörös katona tudakozódott Huszár Aladár után. — Tartozik azonnal jelentkezni! Aztán egy másik állított be. Kikérdezte a cselédséget. Huszár Aladárné nyugodtnak látszott. Azt mondták neki, ha a férje elő nem kerül, őt fogják el helyette. Egy k ’s bőröndbe rakosgatta a holmiját, csomagolt. Ismerem azokat a mozdulatokat, amelyekkel csoma­golt, az én kezem is egészen így mozdult, mikor készenlétbe helyeztük a bőröndömet. Dél felé detek­tívek jöttek. Odakinn beszéltek az előszobában Aztán mentek végig a lakáson és ahogy mentek, szöktem előlük egyik szobából a másikba. Mikor nem volt to­vább, megálltam a lépcső alatt. Rám találnak-e? Mint egy csapdába került állat vergődtem. Mire való volt az egész? Hát mégis! Ennyi szenvedés után? Megint éreztem annak a szörnyű láthatatlan kéznek a tapo- gatódzó mozdulatát magam körül. Megfog vagy mel­lém nyúl? Várnom kellett tétlenül, tehetetlenül. És a hangom hangtalanul hívott valakit, aki megsegítene. Nem mondtam ki és mégis, Anyámat hívtam, mint a gyerekek, a haldoklók, a betegek.

A szimatolódzó vérebek elmentek... Megint má­sok jöttek. Szemközt az utcaszegleten fegyveres őr­szem állt, az arcát a ház felé fordította. Délután plaká­tot ragasztottak ki a falra. A plakát vörös papirosán nagy fekete betűk: „Aki házában vendéget lát, forra­dalmi törvényszék elé állíttatik. Minden idegen, aki huszonnégy óra alatt el nem hagyja a várost, illető­ségi helyére toloncoltatik.“

Az élet minden nap új kínzást talál ki. Elég volt. Most már nem védekezem., bevárom a sorsomat! Az­tán eszembe jutott: tízévi kényszermunka jár annak, aki befogad.

Pongrácz Györgyné it ott ül velünk. A férje el­menekült. Nemrég volt az esküvőjük. Szegény fiatal asszony! Egészen egyedül maradt. Valami tervet kel­lene csinálnunk. Valamit tennünk kellene. Ö mondta: — A szomszéd faluban egy kedves, öreg dáma lakik ... Ott nem keresne senki.

Hirtelen határoztunk. És Pongrácz Györgyné leve­let 'rt Szűgybe, özvegy Beniczky Mihályné kezéhez.

Megírta, hogy Földváry Erzsébet, Huszár Aladárok­nak egy szegény, szívbajos rokona, aki fél a csehek ágyúzásától, néhány napra menedéket kér tőle.

Elment, mi pedig sietni kezdtünk. Huszár Aladárné elrejtette férje fegyvereit és ruháit, aztán összeszed­tünk a házban minden írást, ami veszedelmet jelen­tett. Tüzet raktunk a gyerekszobában. Elégtek Huszár Aladár kétségbeesett ellenforradalmár írásai, levelek, ropnátok, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségé­nek halombahcrdott felhívásai. Szomorú tűz volt. Munka, reménység és lelkesedés égett. A gyerekek örültek és táncoltak a rég nem látott lobogás fényé­ben. És mi is odahúzódtunk és mi is melegedtünk ...

Éjjel megint felvertek. Egy szekér állt meg a kapu előtt. Katonalépések. Későbbiek, boldogabb emberek, akik utánunk fognak jönni, ne sejtsék soha, mit tud­nak mondani emberi lépések az éjsszakában, mit tud mondani egy szekér, amely hirtelen megáll a ház előtt.

— Jönnek. . .

És Huszár Aladárné indult. Katonák voltak. Két vörös tiszt követelt éji szállást. Szobát foglaltak ma­guknak a házban. Aztán egy darabig még hallatszott a dobogásuk az emeleten a fejünk felett.

Vájjon támadnak-e a csehek? De a nagy, feszült csend csak folytatódott a hideg ég alatt.

Április 21.

A Vasárnapi misére harangoztak a parti templomok­

* bán. A város arrafelé fordította az arcát. Az utcánk népte’en volt, csak a vörös katona állt, mint egy őrszem a szegleten. Huszár Aladárné kikísért akapuig. A gyerekek marasztottak Mikor a vörös őr­szem a város irányába nézett, hirtelen kisurrantam a házból. Háttal állt és nem vett észre.

Csak egy kis csomag volt a hónom alatt. Egészen kevés holmi. Milyen kevés is elég tud lenn az ember­nek, ha máskép nem iehet. Pongrácz Györgyné jött szemközt. Egymáshoz szegődtünk és sebesen szeltük át a főutcát.

Mióta akkor este ide érkeztem, sohase jártam erre. És képzeletemben az tpolymenti város éjtszakai képe helyébe egy másik város épült. A megyeház-térre tor­nyos, ódon városházat képzeltem, amely talán nem is létezik és a tövében árkádos öreg házakat, melyek alatt kis boltok szorongnak és egy régi kutat a vén piac közepére. A tér irányába fordítottam az arcomat. De a valóságból semmi sem látszott és a képzelt kép velem maradt.

Valahányszor emberek jöttek szemben, kis zsibba­dást éreztem a szívem táján. Az arcom elé kaptam a zsebkendőmet és fújni kezdtem az orromat.

Ha még sokan jönnek, — mondottam és nevet­nem kellett — megfájdul az orrom a kirándulásban.

A vasúti sorompónál megint vörös katonák álltak.

Csak ide a szomszédba, Szügybe, vasárnapra ... Ismét egy darabka utca következett, városvégi házi­kók és egyszerre kinn jártunk nagy, szabad rétek kö­zött az országúton, a napfényben. Szél fújt, friss szél. A szomszédos halmok erdőin végig borzongott a ta­vasz. Az útmenti virágok, mint hosszú derekú, ringó szoknyás kis parasztleányok álltak a fűben. Ünnep volt. Százszínű vasárnap. És egyszerre legyőzhetetlen szomjúsággal hátravetettem a fejemet. Hetek óta lopva,meglapulva bujkáltam az emberek között; mim aki karcolós bozótban kapkodja a fejét. Most szabadba értem és a nap a szemembe sütött. Szinte nevetnem kellett és végtelen halk nevetésben velem nevetett a szél.

Mintha korzó lett volna az országút, kocsik jöttek. A párnákon frontegyenruhában, szovjetsapkás, kövér zsidó fiúk hevertek, messze szétugró térddel. Szép telivérek trappoltak mellettünk. Lopott lovak és lopott urasági libériában a kocsisok. Egy hintó közeledett sebesen. A szerszámokon grófi koronás címerek ezüst verete csillant. A bakon magyar sujtásos kocsis ült. A párnákon közönséges arcú ember terült szét. Mel­lette finom toiletteben formátlan asszonyszemély ter­peszkedett.

— Pintye elvtárs, a diktátor, meg a felesége, — súgta oda Pongrácz Györgyné — megismerem Mailáth gróf esőköpönyegét. És a szép ruha az asszonyon, a grófnéé volt, jól emlékezem, a férje főispáni in­stallációján viselte. Ezek a gárdonyi kastélyból öltöz­ködtek. Onnan bútorozták be a lakásukat is. És az elvtárs haragszik, hogy miért van címer az ezüst cigarettatárcákon, amelyeket onnan szerzett.

A vetések felé fordítottam az arcomat. A hintó kerekei forogva villantak a napban, mögöttük hosszú sávban cigánykerekezett a por. Ez is elmúlt. A por iehasalt. Nyugtalanul hátranéztem. Ballagó falusi nép ért utol. Ezek gyalog poroszkáltak. Egy mezítlábas vén paraszt kampós botjára akasztva vitte a hátán a csizmáját.

Megcsalt milliók. . . Vájjon hiszitek-e még, hogy minden a proletároké? Hiszik-e, mialatt szemükbe

Cágja a régi urak elrabolt hintója a port és Pintye- Poüák eivtárs eihajtat mellettük?

Hiszékeny nagy magyar föld, gőgös ős paraszt ! Mikor zúzod össze azokat, akik játszani mernek veled?

Az úthailás mögül egy templomtorony jött elém. Bujkáló zsindelyek a lombok alatt. Vörös zászlósán ott állt Mária-Teréziás dupia tetejével Nógrád régi szép megyeháza. És a kis kunyhók falán visszásán ha­tottak a városi pákátok: „Éljen a proletárdiktatúra!“

Letértünk az országúiról. Egy parasztházon vörös keszkenő fityegett egy pálcán. Ott székelt a direktó­rium. Aztán elhagyott temetőn mentünk át. Krisztus nagy keresztje feketén állt a magas virágos fűben a megdűlt sírkövek között. De a nap sütött és szép szabad szárnyakon, szabadon szállt a szél. Elhanya­golt öreg kertbe értünk. A vasrácsos tárt kapu nyílá­sában vörös őrség ácsorgóit. Szabadon járt ott ki-be boldog-boldogtalan. A fáskamrában és a régi kúria oszlopos terrasszán is temérdek municiós-láda zsúfo­lódott. Megakadt a szemem a felírásokon. Explosiv! 15-ös ecrasit gránát!

— Ezzel ugyan egy várost is a levegőbe lehetne röpíteni.

Pongrácz Györgyné bólintott: — És a szomszéd telken áll a vörösek ütege. Arra célozgatnak a szőlő­hegyről a csehek.

Túlnan, az udvarház zsindelyes teteje felett, két mogorva vén fenyő nyúlt fel az égbe, a tövénél pedig belefeküdtek a lehajló ágak a fiatal fűbe. Mintha gye­rekkorom álgyesti kertjében jártam volna, úgy emlé­keztetett az oszlopos öreg udvarház. Csak előtte tipor­ták össze a katonák a füvet, vágták fel a nehéz muni-ciós kocsik az utat. Csak a kapu táján hevertek papi­rosok* törött üvegek* ahol a katonák jártak. De az udvarház mögött* a másik oldalon szinte érintetlen volt a kert. Elvadultan szép volt vénségében az ifjú ébredés között. És a jó öreg falusi szobákban ajtók nyíltak. Egy öreg dáma jött felém. Még jóformán alig hogy látott* mégis szólt: — Jól tetted leányom, hogy eljöttél hozzám.

Még alig látott... És ez Magyarország volt. A régi* úri, vendégszerető Magyarország* amelyben ma ki- plakatirozzák a bevándorlónak: **Aki házában vendé­get fogad* forradalmi törvényszék elé állíttatik".

A rácsos alacsony ablakon benéz az elvadult kert. Moha lepi a fákat és öreg kőpadok állnak az út men­tén. Béke van. Gyep veri fel az ösvényt és nem lát­szik rajta kergetett lábam nyoma. Itt megállhatok én is* akinek oly régen nem volt szabad megállnom. Nem keresnek majd. És aludni fogok* ha éjtszaka lesz. Nem zörgetnek be az ablakon. Álmomban nem fog kísér­teni autók szirénája* csengetés* lépések zaja.

A vén kertben gyep nő az utakon és a lábam nem hagyott nyomot* amikor idejöttem.

Szügy. Április 28.

A nap besüt a szobába* letelepszik a régi bútorokra és puha talpakkal mindég odébb megy.

Beniczky Mihályné az íróasztalnál ült* vissza-vissza nézett rám és halkan beszélt. Vigyázni kel). Mindenütt ólálkodik valaki. Családomat tudakolta. Régi időkből ismeri a Földváryakat... Egyre zavartabbak lettek a feleleteim.Később az ellenforradalomról kezdett beszélni az öreg dáma, a nevemet említette, igazi nevemet, rólam beszélt, igazi önmagámról. Hirtelen meleg csapott a fejembe. Az hihette, hogy nem hallom és megismé­telte a kérdését: — Erzsébet, — szólított kis vár­táivá — nem tudod, mi történt Tormay Cécile-el? A leányom találkozott vele a télen.

— Úgy mondják Svájcba szökött. . . Szégyeltem magamat. Idegen név alatt, hamis jogcímmel lopakod­tam be hozzá. Menedéket kértem, habár tudtam, hogy ez veszélyt jelent számára is. Nyomorult, csúnya érzés volt. A szájam szélén lebegett, hogy megmondjam az igazat. Miért is nem látja, hogy megcsalom őt, aki azzal fogadott: Jól tetted leányom, hogy hozzám jöttél.

Ebédre hárman voltunk. Balassagyarmatról látogató jött ki az öreg dámához. Könyvekről beszéltek és ekkor a vendég, aki époly kevéssé sejtette, mint a háziasszony, hogy ki vagyok, felemlítette a „Régi ház“-at.

— Vájjon hová lett Tormay Cécile? Hallottam, hogy keresik.

Szerencsére háttal ültem a világosságnak. Megint Svájcról dadogtam valamit. Beniczky Miháiyné mint­ha magának mondta volna, közbe szóit: — De hát miért is nem jött ide? Ügy eldugtam volna, hogy soh'se találnának rá.

Ebben a pillanatban feloldódott bennem az önvádló kínos szemrehányás és valami olyanfélét éreztem, mint­ha már nem az irgalmas idegen név jóvoltából, de ma­gamért lennék itt.

Április 29.

A yfa reggel olyan csendes volt a nagy fenyőkön túl a kert, hogy azt hittem, a fák, a bokrok elállják mindennek az útját, ami szörnyűvé teszi az életet. Aztán katonák beszéltek a kútnál. Valahol a környé­ken elfogtak egy papot, ki akarják végezni, mert piros- fehér-zöld zászlót találtak nála . .. Forradalmi törvény­szék annak, aki magyar zászlót rejteget! A kormányzó­tanács elrendelte, hogy minden zász .ót be kell szolgál­tatni, a tiszta vörös- és feketeszínűek kivételével.

Szegény nemzetem, szegény zászlója! A fekete­sárga és a vörös között a végzet még csak annyi időr sem hagyott a mi zászlónknak a históriában, hogy sza­badon kibomolhassék szabad népe és szabad országa felett.

És ezentúl tilos a nemzet zászlója a magyar nemzet országában.

A katonák másról beszéltek. Az egyik halkan mondta:

— Tudjátok-e, Szamuelly elvtárs most Hajdú­szoboszlón akasztatott . . .

Ebben a pillanatban egész iszonyatával betört a kertbe a valóság. A fák és a bokrok nem tudták el­állni az útját. Halál mindenre, ami magyar. A nemes hajdúk vármegyéje földjén az oláhok elől futamodó diktatúra akasztat. Szolnokról Böhm elvtárs küldi hasz­talan pusztulásba fajunkat. Es úgy mondják, temér­dek vérnyom van már a főváros kövezetén is . Éjnek idején Pest s Buda között gyakran loccsan a víz a part alatt. Emberek tűnnek el, nem térnek többé haza. A fogházak tömve vannak. A Lánchídon vértócsátlátlak a koránkelők. Sok vér és egy összegyűrt kalap. Kit öltek meg? Kik öltek? Senki sem felel.

A vér, a hír pedig szivárog.

Április 30.

Mefenyassoonyok álltak a fűben, virágzó szilvafák.

' A Fehér fátyoluk meg-meglibbent, amint a szél kószált. Az idő múlását csak a sudár fa jelezte, ár­nyéka, mint egy nagy óramutató fordult és haladt a gyepen. Aztán eltűnt az árnyék. Alkonyodon.

Kinn az országúton, Mohora felől egy lovaskatona poroszkált. Hajdani hetyke huszársipka volt a fején és ahogy a lova táncolt, a mentéje ide-oda hányta magát a vállán. Ügy hatott ez a katona, mintha el­múlt idők képeskönyvéből lovagolt volna a szovjet­sapkás, idegen, új katonák közé. Egy magyar huszár, a trombitás ... És amilyen messziről jött a jelenés, olyan elmúlt volt a trombitája szava. Régi trombita­jeleket fújt bele az este hűvösébe. Haydn katona­dallamai rivalgtak fel az akácok alatt. Játszott a hu­szár, talán maga sem tudta, hogy a múlttal játszik . . . És a tavaszon átnyilalt a szép, a lassú trombita­parancs: Imához.

A hangok szetrepültek, az eltiltott érckiáltás végig borzongott a falun.

A kapu előtt a vörös katonák keze tisztelegve a sapkájuk felé rándult, a testtartásuk egy pillanatra vigyázzba meredt. Abbahagyták, egyik se mert közö­lök imádkozni. A túlsó oldalon lakkcipőben a poli­tikai frontmegbízott elvtárs, a kis zsidó Katz lépege­tett a porban. Ekkor ismerte fel a trombita hangjá­ban a dallamot. Az arca eltorzult a belső méregtőlDühösen törtetett a trombitás felé. A katonák pedig lenéztek a földre, mintha a forradalmi törvényszék szíriai szemének a tekintetét kerülte volna a szemük.

Már régen csendes volt az út, a por elült, még min­dég áiltam és vártam. Az ember most mindég vár vala­mit, ami nem jön.

Mennyi minden nem jött. Az entente hatalmak ultimátuma. Marseillesi francia ezredek. Angol fel­mentő csapatok. Fiumei ellenkormány. Ellenforradal­mak. Külföldről betörő tiszti-ezredek. Felmentő szé­kely zászlóaljak ... És mégis minden ]ó volt, ami igy hitegetett, hogy számunkra jönni fog, jó volt, mert élni segített. Elmúlt. Ma már csak az oláhok jönnek. Idebent pedig Szamuedy akasztat . .

Álmatlan és nehéz voit az eitszaka. Eloltottam a gyertyát, hogy ne fogyasszam. Órákon át sötétben feküdtem mozdulatlanul. Akárhova indult a gondola­tom, meghátrált a vér és piszok elől.

Ekkor egyszerre, odakinn a tavaszban, egy fülemile kezdett énekelni. Nem bírtam többé a mozdulatlan­ságot. Végigtapogatództam a világtalan szobán és ki­nyitottam az ablakot, hadd áradjon be a hang. Kicsiny művész, te utolsó művész ebben a szomorú ország­ban! És a fülemile csak énekelt... Nem tudom, hogyan kerültek ekkor egyszerre a gondolataim közé a reggel olvasott újság betűi. Szavak lettek belőlük. Rendelet . . . „Szellemi Termékek Országos Ta­nácsa . . . Minden szellemi termék csak a Szelle­mi Termékek Országos Tanácsa újtán jelenhetik meg . . .“

Isten a káosz felett tökéletes világot álmodott, de álma a beteljesülésben eltorzult. Ami kimaradt a Be­teljesülésből* azt a művészet hozta bele az ember számára.

A művészet, az örök megmagyarázhatatlan világ­titkok közvetítője. A művészet a láthatatlanba ve­tett hit. A művészet arisztokrata. A művészetnek ősei vannak. És jaj annak, aki a művész belső határtalanságát külső határoltságába akarja bele­kényszeríteni. Megöli a gondolatot, gyilkosa lesz a művészetnek.

És a marxizmus megvalósítói ma pártművészetről, tömegművészetről, szellemi termelőszövetkezetekről beszélnek...

Kajánul gonosz idióták ezek az emberek, akiknek vezére írónak vallja magát, de megöli Magyarországon az irodalmat. Lukács-Löwmger György, a nagyfejű kis zsidó filozófus, milliomos bankár fia, feleségének, a bolsevista Gontscharoíf-Goldberger Helénnek be­folyása alatt, proletár apostol lett. Mint a tanácsköz­társaság helyettes közoktatási népbiztosa becsukatta a könyvüzleteket, a zeneműkereskedéseket és miután megállított minden lüktetést és életet, a nagy elhall­gatás közben lombikjában megfőzte a homunkuluszt, amely sem járni, sem dalolni nem fog tudni soha. Megkomponálta az írói Catastert!

Kitalálta, hogy a tehetséget osztályozni kell; külön- külön Sókokba kell zárni, mint a fűszerkereskedések­ben a Frank-kávét, a borsot és a kását.

Elrendelte, hogy az írókat három kategóriába osz- szák. Hogy ki melyik kategóriába kerül, afelett ki­rendelt direktórium dönt. Az írók osztályozásuk sze­rint havi fizetést kapnak. Ennek fejében írniok kell. Különben semmi keresetük nincs, de a kiszabott ősz­szeget megkapják, bármit termeljenek is, ami a pro­letárdiktatúra és az osztályharc érdekeit szolgálja.

A kommunizmus költői természetesen az első osz­tályba tartoznak. Egy lengyel zsidót, Kahana Mózest, az elismerésnek olyan babérjával koszorúzza a dikta­túra, amilyennel egykor Arany Jánost tisztelte a ma­gyar nemzet. És a költők első kategóriájának élén ott áll a „Ma“ című folyóirat szerkesztője, Kassák elv­társ is, aki szintén havi fizetés mellett írta ezt a ver­sét, amelyet eddig még nem bírtam elfelejteni:

Füttyögött a mező Kuruttyoltak a békák Tavaszi szerelem

Rythmus l!!: =

És ez a szellemi termék a proletárdiktatúra Szel­lemi Termelő Osztályának a jóváhagyásával jelent meg.

A kertben még mindig dalolt a fülemile. Szaba­don, mindenhatóan énekelt, valószínűleg mert nem tudta, hogy annak, aki itt énekelni akar, szakszerve­zetbe kell tartoznia.

Szegény hazám, tört hegedűknek, elfojtott nóták­nak végtelen rónája. Május 7.

TJfűvös és kék az árnyék. A nap is hűvösen süt a X A harmatra és a kora reggelen át cigányzene hang­zik a falusi utcán. Álmomba jöttek bele a hangok... messziről. . . egyre közelebb. Ez a harc lesz a végső, csak összefogni hát. És nemzetközivé lesz holnapra a világ . ..

Az internacionále. .. így eszméltem rá, hogy el­jött a májusi nap.

Szigorú parancs. Vörössel kellett díszíteni a falut. Vörös zászló lengett a községházán. Vörös pántlikák fityegtek a kis parasztházak ablakában. A cigány már a terrasszon játszott, a katonák énekeltek. Beniczky Mihálynéva! a kert végében húztuk meg magunkat. Minden a vöröseké lett. A konyhán pecsenyét sütöt­tek maguknak, egy vederben temérdek tojást és cuk­rot kevertek össze. Este bál lesz. — Két bál, — mon­dotta a szobaleány — mert mi proletár lányok nem táncolunk együtt a földmíveslányokkal ...

Valamikor az ifjúság napja volt május elseje, ki­ránduló kis varrólányok, diákok, mesteriegények, gye­rekek ünnepe. Aztán tüntetés lett az ünnep, aztán fenyegetés. A világ újratererntői ezt a mai napot be­teljesülésnek Ígérték. És a véres földgolyón, vértől csatakos, vértől részeg tömegek hömpölyögnek a végső harc elérhetetlen diadala felé. Vérviharban kiboruló vad vörös zászlók lobognak a tűzfényes vörös ég alatt.

A kommunizmus a világforradalom születésnapjá­nak szánta május elsejét. Lenin üzent mindenhová. Moszkva elküldte lázító aranyát. A proletárok dik­tátorai pedig vért szagoltattak rabszolgáikkal, hogyez a május csakugyan az ő diadaluk, — a mi elő mlő vérünk májusa legyen.

Budapesten hetek óta készültek erre az ünnepre. Szállítani akarták hozzá a vörös fegyverek győzelmét is. De diadal helyett szemfényvesztés lett az ünnep. Mentői inkább hátrált a vörös hadsereg a Tisza men­tén, annál jobban hirdették a vörös májust.

Panem et circenses! Kenyér nincs, a főváros éhezve támolyog, cirkuszt hát a népnek. Leszakadt a ruha az elszegényedett százezrekről, talpig vörösbe keli hát öltöztetni a várost. Egész házakat vontak be, hídfőket, homlokzatokat, falakat. Vérvörösre mázolták még a villamoskocsikat is. És a forradalmi kormányzótanács Bécsnek, az éhező Budapest díszleteiért, bőkezűen harmincmillió értékű vágómarhát adott. . .

Az ünnep programmja oly nagy, hogy a vörös hadsereg tiszántúli futásának nem marad hely az újságokban.

Gyülekezés, menetek, felvonulások... Rendelet: Mindenki tartozik a menetben résztvenni; mindenki tartozik házát feldíszíteni, mert különben . . . május, tavasz, szép szabadság ünnepe, aki mer érted nem lelkesedni . . . forradalmi törvényszék elé kerül.

Gondolatomban vörösre változik a főváros. A vörös háttéren gigantikus gipszszobrok fehérlenek kísérte­tiesen. A Vérmező közepére két emelet magas, negy­ven méter hosszú vörössel bevont koporsót ácsoltak, Martinovics, Dózsa György, Liebknecht Károly és Luxemburg Róza emlékéül.

A budai hegy alatt vörös az Alagút torka és mel­lőle puskatussal gipsz szovjetkatonák suhintanak iszonyú arccal a földön járó szegény ember felé.Az utcák torkolatánál kalapáccsal suhint a Népszava óriás mezítelen vörös embere: „Halál a burzsujokra!"

A milleniumi emléket is elborítja a vörös. Árpád vezér bedeszkázott bronza felett a gipsz Marx emel­kedik. A parlament, előtt, mint egy óriás véres hólyag, egy vörös földgolyó. Andrássy lovasszobrára pedig vörös görög templom épült. És megint Marx, Lenin, Liebknecht, Engels, Luxemburg Róza kilenc méter­magas gipszfeje. Gipsz, gipsz, vörös papírszövet, vörös oszlopok, vörös póznák és zászlók, girlandok, Ötágú vörös szovjetcsillagok. Fullasztó vörös maskara a magyar főváros halálra vált arca felett.

A vörös keszkenő vérvágyat kelt a megvadított bikában . . Mit akarnak ott a Duna partján? Mi ez? Egy szörnyű téboly vagy az Apocalipsis félelmes jövendölésének a beteljesülése? Az öreg Biblia a könyvespolcon fekszik. Ezredéves szavak jönnek ki a lapjai közül és szemébe néznek a történéseknek.

„És láttam más vadállatot feljönni a földből .. . És megtévesztette a földön lakókat a jelekkel.. . mondván a földön lakóknak, emeljenek bálványképet a vadállatnak . . ., hogy akik nem imádják a vadállat képét, megölessenek. És ..., hogy senki

ne vehessen vagy adhasson, hanem csak, aki a vad­állat bélyegét vagy nevét, vagy nevének számát viseli."

„ . . . És láttam egy asszonyt ülni vörösszínü vad­állaton ... És az asszony fel vala öltözve bíborba .. . és homlokára e név vala írva: Titok ... és láttam az asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanúinak vérétől... És sírnak és jajgatnak fölötte a föld királyai, akik vele paráználkodtak . . .“

Skarlátba öltözött város, mely bálványképet emel- lél a vadállatnak «... hárfások és zenészek és fuvolá­sok szava és a harsona nem hallatszik benned és semmiféle művészeteknek mestere nem lesz többé benned található; és a malom zörgése nem hallatszik többé benned és a vőlegény és menyasszony szava nem lesz hallható ezentúl benned ... “

Ijesztően mered össze a jóslat és a valóság. De a Bibliában, néhány nappal odébb eljön a jóslatban fehér lován az, aki fehér gyolcsba öltözött. És a fehér legyőzi a vörös diadalát.

Május 2 .

ILTír jött. A vörös csapatok Kisújszállásnál vissza- A A vonultak az oláhok elől és a Tiszántúlt kiürítették Tiszafüred felett, A szerbek megszállták Hódmezővásár­helyt. A csehek bevonultak Miskolcra. Sátoralja­újhelynél és a Hernád völgyén támadásba mentek át.

A lakosság segíti őket és senki sem áll ellent: a vörösek futnak. Őrület kúszálja a gondolatokat. Irtó­zunk * megszállóktól és várjuk őket.

Orgyilkosoktól várjuk, hogy megmentsenek hóhé­rainktól.

És míg a tehetetlen kíntól véresre harapjuk a szán­kat, az emberiség nyugalmát nem zavarja szenvedé­sünk. Csak azt látja, hogy a külföldi alattvalóknak a tanácsköztársaság védelmet ad. Elrendeli, hogy közegei a lehető legnagyobb előzékenységgel viseltessenek az idegenekkel és: ,.Külföldieket védő hivatah" állít fel.

E megóvott idegenek közül vajion jut-e eszébe egynek is, hogy odahaza segítséget kérjen a számunkra, akik a háború alatt sem internáltuk őket és ma üldö­zöttek vagy rabok vagyunk a tulajdon hazánkban?

A történeti századok alatt idefutott az oláh, a szerb védelmet kérni zsarnokai elől és idejött a bolygó zsidó. Ma összefognak mind, hogy eltörüljenek a föld színé­ről. Pedig mindenből adtunk, mindenből vettek, ami a miénk volt. Mondják, a zsidóságnak csak megtéve- lyedett töredéke az, mely ma Magyarországot halálra marcangolja. Legyen! De hát akkor azok a zsidók, akik Londonban, New-Yorkban és most a párizsi békekonferencia előtt a zsidóság egyetemességét kép­viselik, miért nem bélyegzik meg magyarországi zsar­nok faj rokonaikat? Miért nem tagadják meg velük a közösséget, miért nem tiltakoznak a merénylet ellen, amelyet fajukból való emberek elkövetnek?

Odakint növekszik a vihar. Az ablak előtt tántorog a kert. A vén fenyők ágai, mint hínáros tó vizén a békanyálas evezők, emelkednek és szállnak a gyep felett

A szomorú nyárfák lombját félrecsapja a szél, mintha viharnak szegeződő arcokból fújná ki a lobogó hajat. Hirtelen odanézek. Milyen arcuk van a fáknak? De ahol keresem, eltűnt a fák arca. A fűzfa iehajlik, mintha hullott virágot szedne a fű között. Őrhalom felől bőgnek az ágyúk. A szél elnyújtja a hangjukat, dühös óriás kutyák ugatják a lenyugvó napot.

A katonák azt mondják, ma éjjel támadnak a csehek.

Május 3 .

IDoszorkányos, kusza éjtszaka. Forró lett a gyűrött párna, a gyertya tövig leégett. A fülemile ma éjjel nem dalolt, csak az ágyúk bömböltek.

A robbanó gránátok még mindig toronyban állnak a szobám fala mellett, kinn a terraszon. Ha a sötétbenide csapna egy löveg . . . zsindelyszeg se maradna a faluból. De az ember most úgy szenved, hogy az ilyesmivel már megalkudott.

A támadás megint elmaradt. A kert pedig egész éjjel tördelte sok zöld kezét a szélben.

Kora reggel izgatott beszéd hangjai ébresztettek fel. Mindenki arról beszélt, hogy a proletárhadsereg helyzete reménytelen! Az oláhok elfoglalták a szolnoki hídfőt! Mennek Budapest felé. Kun Béla meg­bukott ...

A hírek szétfutottak a falvakban. A kis direktóriu­mok bekényszerített paraszt tagjai halálsápadtan mon­dogatták: — De hát nekem nem lehet bajom, csak rámparancsoltak. Nem lehet bajom, sohasem akartam...

A szügyi kommunisták ma reggelre hirtelen udva­riasak lettek. A vörös katonák köszöntek. — Tessék már mondani, mi lesz? Valaki az udvaron ittas hangon kiabálta: — Le a proletárdiktatúrával! — Senki sem bántotta érte. A politikai frontmegbizottak elszivá­rogtak.

Bomlott állati fegyelmetlenség lepte meg az embe­reket. Gross Izidor tűzmester hiába lármázott a falusi utcán. Nem törődtek vele. Az egyik katona ráordí­tott: — Fogja be a száját! Az elvtárs is otthagyta az üteget, mikor a csehek lőttek.

Eszembe jutott Gross Izidor esete. Elment a meny­asszonyához. Távozási engedélyt írt magának és rá­hamisította a parancsnok nevét. Mikor megint elő­került, parancsnoka a katonai törvényszék elé utasí­totta. A 32-es nehéz vörös tüzérezred összemorgott, Gross Izidor pedig panaszra egyenesen Kun Bélához szaladt.

A vörös hadsereg fegyelme mindenütt így inog és nem áll ellent sehol. És ezalatt Söhm elvtárs hadsereg­parancsnok hivatalosan megállapítja, hogy a proletár­öntudat mindenütt győzedelmeskedik.

Az ajtó nyílt és Beniczky Mihályné körülnézett, aztán nagyon halkan beszélt:

Balassagyarmaton kitört az ellenforradalom. Az emberek az utcán kiabálják: „Soh'se voltunk kommu­nisták !* A mieink egy táviratot fogtak el. A tanács­kormány feltárta benne helyzetét a direktóriumnak. Megbuktak ...

Lépések közeledtek a terrasszon. Riadtan néztünk oda. Huszár Aladárné volt.

Mi történt Gyarmaton? És a férje? Szomorú moz­dulatot tett. Mondta, hogy értem jött. A csehek támad­nak. Készültség van Balassagyarmaton. Csak a vasút­vonalat akarják. Szügy kimarad a megszállásból és akkor . .. Megint csak benn maradnék a tanács­köztársaságban. Sietni kell.

De hát nem buktak meg? És az ellenforrada­lom?

Hirtelen mesélte; nagy gyűlés volt a vármegye- háztéren. Bajatz százados, aki a télen kiverte a cseheket Gyarmatról, a városház erkélyéről kijelentette a nép­nek, hogy a helyzet reménytelen! „A város katonailag tarthatatlan.* Egy tiszt elkiáltotta magát: „Le a proletárdiktatúrával!* Az erkélyen ekkor Singer elv­társ, politikai megbízott előretörtetett. A polgárság és a tisztek ellen lázította a népet: „Ki kell irtani őket, ne kíméljétek még az asszonyaikat, a gyermekeiket se! ők hozták a nyakunkra a cseheket!* A hallgatóság hangulata hirtelen átcsapott. Öklök emelkedtek, roham­kések döftek a burzsujok felé. Az utca kövezete véres lett. Bajatz százados elmenekült. Kóvár felé látták nyargalni. Mikor a hídhoz ért, sortüzet irányítottak rá a vörösek. Ezt adta neki Balassagyarmat hálából, amiért egyszer megmentette. Sarkantyúba kapta a lovát és két tiszttársával átvágtatott a lövöldöző csehekhez.

— Azóta az Ipoly túlpartján mozgalom látszik. A gyarmati utcákban pedig halált ordítanak ránk a proletárok és kiabálják, leölik a túszokat, ha bejönnek a csehek ... A város izgalomban van. A sorompókat őrzik. Menjünk!...

Mikor már indultunk volna, egy pillanatra hátra­maradtam. Szomorú voltam. Beniczkyné arcán is szomorúság látszott. Nem szólt, bizonyosan arra gon­dolt, miért megyek vissza éppen most, ha azért jöt­tem hozzá, mert féltem a csehek ágyúzásától.

— Valami magyarázattal tartozom ... Nem az ágyúzás miatt jöttem ide.

— Tudtam én Erzsébet, hogy nem félelemből jöt­tél. De nem kérdeztelek, csak örültem, hogy itt vagy.

Ebben a pillanatban elviselhetetlenné lett az idegen név. — Jolánta néni, nem az vagyok, akinek tart.

Hirtelen visszalépett és megütközve nézett rám.

— Hát akkor ki vagy?

Felragyogott a szeme, mikor megmondtam. — De hiszen akkor, — magához öleit és az arcán látszott, hogy olyasfélét érez, mint aki valami nagyot tett.

— Aztán visszagyere, ha úgy fordul. — És kikísért a kapuig és utánam nézett, nézett, amíg csak látott.

A katonák legtöbbje levette a piros pántlikát a sapkájáról és fehér virágot tűzött a helyére. Csapatosanhúzódtak elfele az alkonyatban. Egy görbelábú, kócos zsidó legény igyekezett szinte futva Mohora felé. — Ez a Kun Béla katonája! — kiáltozták a vörösek. Nevettek és az egyik a porba köpött.

Mentői közelebb érkeztünk a városhoz, annál ki- haltabb lett a táj. Csak Kóvár irányából hallatszott puskaropogás. Az ipolymenti topolyák oldalt dűltek, mintha az ólmos ég súlya nyomta volna a fákat. Szél fújt. Minden hajlott, repült, a por nyargalt, virág­szirmok rajzottak a gyümölcsfák körül. Már az utcánk­ban jártunk. Halálsápadtan két katona futott. Rémült szemmel, kémkedve nézelődtek. A köpenyegük fel­fúvódott a szélben. Utánuk többen jöttek. Puskával, hátizsákkal futottak. Izgatottan kiáltottak ránk:

— Be a házakba! Senki se maradjon az utcán.

Megint jött futva egy csapat. Szőke, riadtképü kis hadnagyot sodort magával. Fogták a kezét, rángat­ták, húzták, hogy el ne meneküljön. Még kérlelték is őt, akit a tisztekre uszított legénység sokszor meg­bántott. Szükségük volt rá. Szemben a kerítésnél, hirtelen lesüllyedtek a hátizsákok. A guggoló embe­rek, mintha közelebb kerültek volna a földhöz. A fel­emelt puskák agya odaszorult a halálsápadt arcokhoz.

— A csehek . .. Ideát vannak.

Becsaptuk magunk mögött a kaput. A házban vol­tunk. Gépfegyverek kattogtak. Egy ágyú dördült. Megrezzentette az ablakot. Szemben, a kerítés alatt földig görnyedve, mint szürke rögök, görögtek a katonák a városvégi barakkok felé.

— Itt az erdőnél! Átjöttek az Ipolyon!

Ember nem látszott többé sehol. Csak a gépfegy­verek kattogása futkosott a levegőben, mintha nagy táviratokat kopogtattak volna. Az ágyúk siettek. Sok láthatatlan targonca kereke gurult végig az égbolto­zaton, keresztiil-kasul jártak a fejünk fölött a löve­dékek. Aztán a földre értek a targoncák és tüzes ter­hüket kifordították a szőlőhegyen is, Szügy határán is. Felhő csapott ki, ahol a földet érték.

— Kőváron elmállott a templomtornya! Nincs ott többé . . .

Szemközt ügetve jöttek az országúján a tehenek. A gulyás gubája ide-oda lódult, ahogy futott. Búvó­hely felé mozgott minden. Az utca egyre sötétebb és csendesebb lett. Csak a puskaropogás beszélt az éjtszakában. A villany is kialudt. Órák múltak. Nehéz öklök dörömböltek valahol egy házkapun. Fegyver­zörgés haladt el az ablak alatt a fegyház irányába . . .

A sikertelen ellenforradalom kiszolgáltatta a jókat.

A túlsó utcában újra dongott egy kapu.

Túszokat szedtek itt is. És ma így dongnék Magyar­országon mindenütt a kapuk . . .

Balassagyarmat, május 4.

X/fég járjuk vérszínű kálváriahegyünkct, majd ké­sőbb külön-külön is kirajzolódnak rajta a stációk, Ott, annál az úthajlásnál tették a vállunkra a keresztet, amott ütöttek arcul, ott köptek a szemünk közé, ott roskadtunk össze a kereszt alatt, de nem jött senki, aki vinni segített volna. És fel kellett állnunk és hur­colnunk kellett a keresztet tovább.

Tegnap azt hittük, megmenekültünk. Tegnap híre jött: a tanácskormány megbukott, a vörös hadsereg mindenütt szalad. Végük van! Mára áthárítottákfegyvereik balsikerét és a nép haragját a polgárságra. Megismétlődik a Károlyi-forradalom játéka. Pogrom helyett legyen kereszténymészárlás! A piacon beszél­ték: Jön Szamuelly rendet csinálni! Meg kell bosszulni az elesett vörös katonák életét!

Mozgósítás ... Az újság csupa felkiáltójel. A gyári munkászászlóaljakhoz! Rendelet! Felhívás! Parancs!

Pogány elvtárs riadót írt: „Rossz hírek jönnek a frontról. A fronton való vereségünk a burzsoázia diktatúrájának visszatérését, a fronton való győzel­münk a proletárság diktatúrájának megmaradását jelenti. A szervezett munkásságon áll minden. Ma az a helyzet, hogy Budapest forradalmi proletársága nem bízhat többé a frontban, hanem éppen ellenkezőleg. Budapest proletárságának kell forradalmi lendületével megmentenie a frontot. A diktatúra válságához értünk . .

Csak ez után a vallomás után hömpölyög ki az újságból Budapest piros május ünnepének a késő leírása: Bíborszínben a főváros. Százezrek az utcán. Népvándorlás a Városliget felé. Kivilágítás, tűzi­játék . . .

És az emberek, akik azt várták, hogy az ünnepen majd enni adnak nekik, éhezve, a vörös színtől beteg szemmel, mint az őrültek tántorogtak, a nagy bizony­talanságban.

A vörös téboly tobzódó színe még ott lógott a házak falán, mikor 2-án délután, az Üj-Városháza nagy­termében remegve összebújt a kormányzótanács. Köz­ben megeredt a zápor. A harmincmilliós vörös papír­szövet ázott mindenfelé az esőben. A vörös festék végigfolyt a házak falán, a gipsz-szobrokon, az aszfal­tón. Minden vörös lett. Pesten azt mondják: óriás, véres mészárszék a város. És utcáin elterjedt a hír, hogy megbukott a diktatúra ...

A májusi nap háta mögött elrejtve közük az újsá­gok a munkástanács riadt ülésének a részleteit. Kun Béla belekiáltotta a terembe, hogy az „imperializmus felvonuló csapatai elől a vörös hadsereg szaladó tömegei menekülnek. Nekem, — mondotta emelt hangon — amikor ebben a Tanácsmagyarországban most a legutóbbi napokban körülnéztem, Gorkij egy novellája jutott eszembe. Gorkij Párizsba ment, keresni a forradalom szellemét, hogy segítséget nyújt­son az oroszországi proletáriátus vívódó forradalmá­nak ... Kereste a régi jó frígiai sapkás forradalmat, kereste, kutatta és elvezették valami hotelbe, ahol egy kurtizánt, egy félig-meddig utcai sorba süllyedt nőt talált, akit arra kért, hogy ne adja el magát a cár­nak, segítse a forradalmat. És a nő, a kurtizánná ved­lett forradalom mégis megadta magát a cárnak, mire Gorkij így végzi: „Szerettem volna véres, genyes nyálamat a szemébe köpni."

És ez jut eszébe Kun Bélának, mikor „ebben a Tanácsmagyarországban" körülnéz és arcába meri ezt mondani annak a nemzetnek, amelynek egykor Kossuth Lajos azt mondta: „Leborulok a nemzet nagysága előtt." Ő leborult, Kun Béla pedig köpni akarna.

Egy darab ideig csak a szemem szedte a betűt... Senki se akadt, hogy beléfojtsa a szót... Kun Béla rettentő gettó nyelvén tovább beszélt:

„... nem a románok, hanem saját csapataink veszélyeztetnék Budapestet. A csapategységeket, me­lyek a Tisza északi részéről jönnek vissza Budapest felé, le kelleti fegyvereznünk, hogy legalább a fegy­vereket megmentsük a proletáriátus számára. A több­sége a csapatoknak olyan, hogy védtelenül van ki­szolgáltatva Budapest a román támadásnak. Arról van szó, elvtársaim, hogy odaadjuk-e Budapestet, vagy pedig küzdj ünk Budapestért. Én elvtársaim azt mond­tam mindig: nem ismerek erkölcsöst és erkölcstelent. Én csak egyet ismerek, azt, ami használ a proletáriá- tusnak és azt, ami árt a proletáriátusnak. Én azt mon­dom, hogy becstelenség a burzsoáziának igazat mon­dani, hogyha ez az igazság árt a proletáriátusnak. De én, elvtársaim, a proletáriátusnak nem fogok hazudni. Azt is elmondom önöknek, hogy a munkászászlóaljak­ban nincs meg az a harckészség, hogy Budapest meg­mentésére gondolhassunk.

így beszél saját jelleméről az az ember, aki korlát­lan hatalmáról megvallja, hogy: „Mi kis csoport, a munkásmozgalom többsége ellenére kezdtük el a harcot a diktatúráárt..És megvallja sikerének rettentő titkát: Károlyi Mihály hazaárulását. „Valami érzés van bennem, hogyha most elpusztul a diktatúra, csak azért pusztul el, mert kevés vérébe került a pro - letáriátusnak. Igen olcsó volt, ingyen adták n éki. ..“

Csakugyan semmibe se került, csak a Júdás-pénzbe és talán Magyarország életébe.

Mert Kun Béla most már lemond egész Magyar­országról, felajánlja a birodalmat, hajlandó kielégíteni minden cseh, oláh, szerb területi igényt, ha a hatalmát meghagyják neki, mint mondja: „Budapestet, ahol a tagadás megvetheti a lábát a kapitalizmussal szemben." Nem emberi hatalomvágy ez többé, de féktelenállati mohóság, amely le engedi tépni a préda tagjait, csakhogy a szívét felfalhassa.

És miután alkuba bocsátotta egy nemzet ezeréves hazáját, cserében egyetlen városért, ijedtében távira­tilag kínálta fel rabló kis szomszédainknak az ősi földet, e példátlan tettéről mindössze annyit mond elvtársainak: „Nem élvezetből csináltuk, amikor azokat a sürgönyöket elküldtük a körülöttünk levő burzsoá államok kormányainak . ..“

És idegenebb nyelven, idegenebb lélekkel még sohase beszélt senki Magyarországon.

De míg Kun Béla szónoklatában elmondta: „Én nem vagyok kétségbeesve ... nem kétségbeesést akar­nék kelteni, eivtársak ... az én számból nem hallhat­nak kétségbeejtő szavakat... Én sohasem fogok kétségbeesni . . . azért mondom, hogy sohasen fogunk kétségbeesni... súlyos idők, melyek nem kétségbe­esettek . . .“, egyre-másra híreket hoztak az ülés­terembe. A harci helyzet még nem reménytelen! A hangulat hirtelen megváltozott. A szónok megint önérzetes lett:

„Ha lehet, védjük meg a diktatúrát Budapest előtt, a Bakonyon keresztül Wiener-Neustadtig ... A hata­lomról lemondam nem szabad! . . .“

A munkástanács döntött. És határozatában köte­lességévé tette a szervezett munkásságnak, hogy „a végsőkig védje meg a proletárdiktatúra vívmányait".

Hogy ez a védelem milyen lesz, arról a gyűlésen egy Surek nevű elvtárs mondott valamit:

„Tisztelt Munkástanács!... a burzsoázia minde­nütt vigyorog és örül. Ezt a vigyorgást rá kell fagyasz­tani az ábrázai-ukra! Holnap ki kell mennünk a gyárakba és az legyen a legelső, hogy a burzsoáziát tényleg tessék kiirtani a szó szoros értelmében. Tehát be kell váltani azt a kijelentést, hogy mire ideér az entente, ne talál- ion mást, csak hegyeket a burzsui holttestekből és egy elszánt proletársereget. Annyi burzsoát sem sza­bad életben hagyni, hogy kormányt lehessen belőlük alakítani."

A lapok nem közölték a beszédet. A külföld miatt. De a politikai agitátorok széthordják Surek elvtárs szavát.

. .. Kinn, az ablakunk alatt görnyedten megy egy- egy asszony a fegyház irányába. Élelmet visz a túszok­nak. A vörösek oda a tetőre szerelték fel megfigyelő állomásukat, épp a túszok fölé. Hadd lövöldözzék a csehek! A katonák elállják az asszonyok útját, bele­néznek a kosarukba, kiveszik, ami tetszik. Aztán útra- valóul mondanak valamit: „Utolszor viszitek! Ha be­jönnek a csehek, felakasztjuk ezeket a disznókat^.

Május 5.

Az ágyúzás szünetel, a város előbújik. De az embe- 1 rek elosonnak egymás mellett, nem szólnak. Mintha gondolkozni sem volna többé bátorságuk. És a megyeház felett csak fújja a szél a vörös zászlót. Nagy véres keszkenő lobog bele a tavaszba: Szolnokot visszafoglalták a vörösek.

Este ijedten futott vissza a városból Gergely kocsis. A vörösek beszélik, Huszár Aladár helyett letartóz­tatják a feleségét.

Tíz óra felé járhatott az idő, mikor bezörgettek a kapunkon.— Majd én! — visszatartottam barátnőmet. Érte iönnek-e vagy a férje jön, vagy engem keresnek? A szívem sebesen vert. A gyertyám lobogott a szél­ben. A kertkapunál három szuronyos ember lépett ki a sötétből. Félretoltak és szó nélkül felmentek a lép­csőn, be a szobába. Futni kezdtem és eléjük kerültem. — Mit akarnak itt?

Kellemetlenül közel jöttek, egyszerre körülállták. Nem feleltek mindjárt. Szimatoló fej tartással néztek szét: — Miért ég világosság ebben a házban?

Valamit feleltem. Az egyik fegyveres, egy hosszú, dühös arcú ember, fenyegetően hajolt le hozzám. A lehelletét éreztem az arcomon: — Nem olyan idők járnak most, hogy a házakat világítani lehessen. Vi­gyázzon! Ha még egyszer rajta kapjuk, felhúzzuk arra a lámpára, ott a szegleten.

Mikor odébb mentek, olyasmit éreztem, mintha egy szorongató kéz hirtelen eleresztette volna a torkomat.

Május 6.

A nyámra gondolok, olyan erősen gondolok rá, mint­ha belépnék az ajtaján. A nevenapja van ma. És én nem lehetek ott. A végzet egyre visszafelé tolja az órát, amely akkor fog ütni, mikor ismét találkozunk.

A város lobogódíszben áll. Csupa vörös zászló! Mi történt? Szolnok? Vagy valami újabb győzelem?

Az entente hatalmak visszaparancsolták az oláho­kat! És most ott állnak túl a Tiszán és várnak. Mi pedig pusztulunk idebenn.

Szamuelly nem ér rá ide jönni, ö teremt rendela városokban, melyek az oláhok lőttére kitűzték a fehér zászlói.. Hajdúszoboszló után Abony. Május 3-án hat magyart akasztatott fel . .. Huszár Aladárné kapta a hírt. Az egyik áldozat rokona volt, Batik Béla, anyjának utolsó fia, akit a háború meghagyott. Ellen­forradalmat szervezett, elfogták, Szamuelly ítélt fe­lette. — Mars az akasztófára! — maga tette a köte­let áldozata nyakára. Cigarettára gyújtott. Aztán meg­veregette Batik vállát.

— Jói fog menni, nagyon ügyes hóhérom van . . . Hallod-e, annyi időt hagyok, te kutya, amíg ezt a cigarettát elszívom. Ha közben megmondod, hogy kik voltak a bűntársaid, megkegyelmezek. — Leült a székre és cigarettázott, a másik pedig állt, kötéllel a nyakán az akasztófa alatt. A cigaretta végigégett. „Éljen a fehér hadsereg, éljen Magyarország!" — kiáltotta Batik és Szamuelly saját kezével rántotta meg a kötelet.

Vérfoltok sokasodnak az országban. Már azt is tud­juk, kinek a vére volt a nagy vörös tócsa a Lánc­hídon. Hollán Sándor és az atyja halt meg ott a híd- oszlop alatt.. . Egész életükön át dolgoztak. És azok ölték meg, akik a dolgozók vezéreinek nevezik ma­gukat.

Április 27-én történt. Budapest területén esti tíz óra után senkinek sem voit szabad az utcán tartóz­kodnia. A lakások redőnyeit le kellett bocsátani, amely ablakban világosság égett, abba belőttek a terror­legények. Fegyveres teherautók rohantak szét a nép- telen sötét utcákban.

A város lélegzetvesztve hallgatódzott. Túszokat szedtek az éjtszakában. A budai várhegyen is fdzúg-tak az autók. Embervadászatot tartottak. Mikor össze- fogdosták áldozataikat, Pestnek vette útját az autó. A Lánchídnál megállt. Leszállították a két Hollánt és levonszolták őket az alsó rakodópartra. Valószínű­leg ott akarták végrehajtani tettüket. Azután, nem tudni miért, visszaparancsolták az áldozatokat az autóra. Elindultak, a hídpillérnél ismét megálltak, ismét leszállították a két megkínzott embert. A híd- pillér kiszögeléséhez vezették őket. Közben várt az autó. A bennülők heves szóváltást hallottak a sötét­ből. Lövések dörrentek és kétszer loccsant odalenn a Duna . . .

A két Hollánt azóta senki sem látta. A történteket egyik fogolytársuk, Karátson államtitkár mesélte el a gyüjtőfogházban. Aztán nem tudni hogyan, onnan szivárgott ki a hír és ma már ott suttog borzadva a budapesti ajtók és ablakok mögött. Sokan tudják ezt, csak szegény Hollán Sándor felesége nem tudja. Senki sem meri neki megmondani. A kommunisták pedig áltatják, hogy férje a gyüitőfogházban van. És délfelé kis szürke árnyéka ott várakozik nap-nap után a többi asszony között a kapunál. És visz élelmet, fehérneműt a férjének és üzen neki és megköszöni az őrségen a terroristáknak, hogy jók hozzá és odaadják neki, amit hozott . . .

A Duna pedig ki tudja már hol hempergeti lefelé csendesen a halottakat.

A börtönben sorsukat várják a túszok. És egyre többen lesznek. A halál körülöttük ácsorog. Kivégzés­sel fenyegetik őket. Levezetik egyiket-másikat a fog­ház udvarára. Bekötik a szemüket és tréfából lövöl­döznek a fejük fölött. Ennek a kornak a hóhérlegényeiszeretik látni a mások félelmét. Iszonyatot váltani ki, közönséges lelkek gyönyörűsége.

A hír százakról és százakról beszél, akik ma börtö­nök ártatlan lakói, de neveket csak elvétve hoz.

József Ferenc főherceg, Mikes János gróf szombat­helyi püspök, Wekerle Sándor volt miniszterelnök, Berzeviczy Albert és Herczeg Ferenc az akadémia elnöke és alelnöke, Darányi Ignác volt földmívelés- ügyi miniszter. Hegedűs Lóránt volt képviselő, gróf Mailáth József közgazdasági író és fia Pál, Balogh Jenő volt igazságügyminiszter, Herényi Imre, Rákosi Jenő író, gróf Festetics Pál főkamarásmester, Soms- sich András zenetörténész, Teleszky János volt pénz­ügyminiszter, Szápáry György gróf földbirtokos, Zsembery István és Hindy Zoltán a keresztény ifjú­ság vezérei, Szurmay Sándor volt hadügyminiszter, Szász Károly a képviselőház volt elnöke, gróf Károlyi György földbirtokos, Kirchner altábornagy, Láng Boldizsár báró ezredes, Taliián Béla báró egykori főispán, Dessewífy Aurél gróf, az agg országbíró, akit felesége ravatalától hurcoltak börtönbe a vörös kato­nák. A magyar nemzet kiválóságai és mások, akiket még titkol előttem a hír. Sokan, akiket nem ismerek, megkínzott műegyetemi hallgatók, asszonyok, kis­gazdák, iparosok, földmívesek, sőt munkások is. Keze­sek mind. Saját hazájuk földjén rabok. Zálogai a Kun Bélák, Szamuellyek, Pogányok, Landler elvtársak életének. ..

Május 7.

hangzik egy-egy messze dörej. Talán Salgó­tarján felől hozza a szél?

A vörösek visszaverték a cseheket, végig az Ipoly mentén. És a szemközti ház falára megint plakátot ragasztottak. Riechmann elvtárs, hadügyi politikai megbízott és Singer Ignác elvtárs ezt a kiáltványt intézik Balassagyarmat lakosaihoz:

„Elvtársak! Eszméinkre tett esküvel megfogadtuk, hogy közületek egyesek, kik a régi rendszert akarják visszahozni, ha ellenünk emelik szentségtelen kezei­ket, mi, a mi vaskezünkkel sújtunk le rájuk, mint pörölyre a kalapács. S ime mit akartak? Visszahozni a régi, bűnös rendszert. Ne akarjátok azt, ami lehe­tetlen, mert ezentúl a legkisebbért az életetekkel ját­szotok és mi akkor nem fogunk nézni rátok másként, mint közönséges gyilkosokra, kik az ember életét ve­szélyeztetitek. Lássátok, ott ülnek a hősök mind a hűvösön s várják az igazság ítéletét a gaz, hihetetlen áruLáss^lcc^rr. . . Mert a burzsoáziának mit jelent a haza? Hisz látjátok, nekik csak boldogságot, jólétet teremt, míg nekünk proletároknak nyomorúságot. . . Mi pedig mondjuk az egész világ burzsoáziájának, hogy a városunkat és hazánkat, mert ez most a mi hazánk, melyet m i. tartottunk fenn és védelmeztünk 52 hónapon át, nem aljúik. . . Éljen a világforrada­lom! Éljen Kun Béla!

Balassagyarmat, 1919 május 5-én.“

Singer és Riechmann elvtárs!... Magyarul nem tud­nak, de azért nemcsak a hazát, hanem a védelmét is, mely alól ötvenkét hónapon át kibújtak, elsikkasztották.

Vájjon felnéznck-e a sírból, akik elestek messze csatatereken, akiknek elfagyott a iába a papírcsizmá- han, akiknek az asszonyai éheztek, sort álltak idehaza ?

Tizennégyen mentek el a rokonaim közül. Fiatalok voltak mind. És nyolcán nem fognak visszatérni soha. Vájjon felnéznek-e a sírból?

Október végén még pogromot ordítva jöttek vissza a világháborúból a megbomlott frontok. Novemberre már halált kiáltottak a saját véreikre.

A levegő tele volt sugaimazással: „Minden a tiétek! Aztán már harsogott a hang: Fosszátok ki az urakat !“ A sugalmazok ezzel megmentették a saját vagyonu­kat, saját életüket. A nép pedig megtette vezérének a pálinkás korcsmárost és ellenségének a föidesurát.

És Singer és Riechmann elvtársak ma már azt mondják, hogy hazánk az ő hazájuk és nem a mienk. Széchenyi István, Görgey, Deák, Baross Gábor és Tisza István helye a nemzet élén az ő helyük.

Ezer év alatt hatalmas cserfa nőtt a mi földünkből.

Ez a cser maga a magyar nép. A gyökere a paraszt, a törzse a régi nemességből lett és véle összeforrott értelmiség, a lombja az antik értelemben vett aristo- cratia, a kiválóság. Minden ugyanaz: a gyökér, a törzs, a lomb és egyik a másik nélkül élni képtelen. A fa elszárad, ha bármelyik része beteg. Nem társadalmi osztályokról van a háromban szó, de fejlődési fokok­ról. Más népek ezért nem értenek meg minket. A kü­lönbségekben dyen hasonlatok nincsenek sehol. A ma­gyar parasztban benne szunnyad a jövendő úr, — az úrban él és vissza-vissza néz a régi gőgös paraszt. Gőgjében dacos és szilaj, zárkózottságában hallgatag, a veszélyben fecsegő, jókedvében marakodó, irigy,vendéglátó, tékoz’ó, szűkkeblű és mégis pompát mu­tató lényükben egyek ők.

A parasztból, a gyökérből, a földből lesz itt min­den, ami magyar. A földhöz pedig a Szamuellyeknek és Kun Béláknak semmi közük. Fagomba, penész, vértetű /ehetnek ők az ezeréves fán, emészthetik az életerejét, de a vérkeringését nem táplálják, nem tar­toznak hozzá. Ez az oka, hogy soh'se tudtak bennün­ket megérteni, nem tudták a nyelvünket eltanulni, soha se tudtak összeolvadni a szívünk lüktetésével.

A magyar aristocratia múltja: a cserfa gyökere és törzse, a magyar paraszt jövője: a cserfa törzse és a lombja.

Ezért olyan nagy a mi tragédiánk.

Mikor a pogromot félő pálinkás korcsmáros idegen szesszel leitatta a magyar parasztot és a paraszt ökle lesújtott a magyar úrra, azt sújtotta, aki belőle lett, akivé ő maga lesz egykor. Mikor összerombolta és kifosztotta a magyar udvarházat és kastélyt, saját kunyhójának a jövőjét dúlta fel.

De legyen mentsége, hogy boldogtalanságában le­itatták és vad beteg mámorában nem bolseviki, de betyár ösztönök ébredtek.

Bicskával hadonász, beveri az ablakot.

Majd ha befütyül hozzá a jeges szél, észretér a duhaj. Szinte látom, hogy szégyenleni fogja, ami tör­tént. Szemére vágja a kalapját és megy, mendegél és dörmögi magában, hogy megcsalták.

Addig pedig hiába szólnánk... De akkor majd szólnunk kell és nyújtsuk felé mind a két kezünket, mert az ő sorsa a mienk, az ő vétke a mi vétkünkből termett.

Urak, magyar urak, ki hallgatódzott közületek, nu sajog a zsellérkunyhókban, ki kutatta, mit ír az ország­út porába a kivándorlók lába nyoma? Idegen fajú bérlőknek kiadott tízezer holdakon tengődve földre sóvárog a testvér magyar paraszt...

Urak, magyar urak, miért nem jutottak ők az esze­tekbe ?

Május 8.

fcfun Béla fegyverszünetet kért az oláhoktól. Aján­latában rémület beszél, halálverejték gyöngyö­zik. Ha a csonka kis ország maradványait hatalmában tarthatja, minden területről lemond, minden áldo­zatra kész.

Mardarescu, az erdélyi oláh csapatok parancsnoka, csak három nap múlva válaszolt. Fegyverszüneti fel­tételeiben soha sem említi a tanácsköztársaságot, ha nem mindig Magyarországról beszél. Követeli az ösz- szes magyar erők lefegyverzését. .. Követeli, hogy a magyar parancsnokság kötelezze magát a később megállapítandó feltételeknek, bármilyenek is legye­nek azok, végrehajtására. Követeli az összes fegyve­reket, ágyúkat és lőszert, járműveket, ruházati fel­szerelést és élelmiszereket. Követeli a teljes vasúti anyagot, páncélvonatokat, követeli az összes hadi­foglyok és polgári túszok, valamint a visszavonuló vörös csapatok által elhurcoltak hazaküldését. Ez a reparáció Románia részéről való viszonosság nélkül fog megtörténni.

így beszélnek ma Magyarországgal!

És a proletárdiktatúra, mely a Szamos és a Maros partjáról elsegítette az oláhokat a Tiszához, ezt a meg-alázó hangot is odateheti többi vívmányai közé . .. Ökölbe szorul a kezünk. Ez csak nekünk fáj!

Mikor az oláhok május i-én átkeltek a Tiszán, Kun Béla már szökni akart. A népbiztosok családjai csomagoltak. Nagy összeget loptak külföldre. Az en- tente megállította az oláhokat. Kun Béla időt nyert. Megszervezte a munkás-zászlóaljakat és ma már moz­gósítással felel Mardarescu tábornok fegyverszüneti feltételeire. Mi pedig haldoklunk tovább.

Budapest utcáin kiragasztották az új parancsokat:

„A proletárforradalom megmentésére elrendeljük a proletárság általános mozgósítását. Budapestet a mai naptól hadműveleti területnek nyilvánítjuk. Felhív­juk a proletárságot, hogy a végsőkig tegye meg köte­lességét.

A forradalmi kormányzótanács.*

És ráparancsolnak a gyűlölt és üldözött polgári társadalomra is, hogy adja oda kínzói megmentésére a maga véradóját: „Minden tartalékos tiszt tartozik harctéri szolgálatra jelentkezni, aki negyvenötödik élet­évét még nem töltötte be. Aki a parancsnak eleget nem tesz . . .“ A polgárságnak, ha nem engedelmes­kedik, forradalmi törvényszéket Ígérnek, a proletárok­nak pedig, ha bevonulnak, „a katonai zsoldon felüli rendes munkabérüket is“.

Nem, még nem múlt el. Minden újra kezdődik.

Budapesten, a Vérmezőn megint seregszemlét tar­tanak a népbiztos elvtársak és feleségeik. Böhm Vilmos hadseregparancsnok pedig gödöllői főhadiszállásáról vidéki seregszemlékre indul a régi udvari vonaton.

IQOA galíciai Nérók már egészen beleélték magukat véres és nevetséges szerepükbe. És krónikásuk* a szo­ciáldemokrácia tegnap még tekintélyt romboló, anti- militarista újsága, a Népszava elragadtatottan közli: „Böhm elvtárs megszemlélte a csapatokat és teljes megelégedését fejezte ki magatartásuk felett. Utána a hadseregfőparancsnok egész kíséretével a frontra utazott, ahol megvizsgálta az első állásokat, meghall­gatta a parancsnokok jelentését. Böhm elvtárs biza­kodásának adott kifejezést. .

Régi, ismerős szöveg, csak a főherceg neve maradt ki, Böhm elvtárs nevét tették a helyére. 1914 ... 1919 ...

Itt nem igen lehetne seregszemlét tartani. Az őrség java részben elpárolgott. Bajatz százados helyét egy gyarmati henteslegény tölti be és a kávéházból intézi a hadvezetést. Riechmann elvtárs pedig a ... vezérkari főnöke.

Este felé elterjedt a hír, hogy a csehek ma éjjel be­kerítik Gyarmatot. A holdfényes kis udvarkertben szólt a fülemile. A szomszéd kertből beszéd hallatszott át.

Ha ma sem jönnek a csehek, vége a túszoknak. A fegyház alatt egész nap kiabáltak a katonák: Meg­dögöltök disznók!

Ebben a pillanatban nagy dörrenéssel egy ágyú bődült a szőlőhegyen.

Eszem azt a szép kis szádat, — lelkendezett odaát egy öreges asszonyi hang.

Ne örüljön neki olyan hangosan, mert még beviszik.

A fülemüle .. . motyogta az öreg.

Vágy úgy, — valaki nevetett — azt hittem, hogy a cseh ágyúra értette ,..Egyszerre vad lövöldözés hallatszott az Ipoly felől. A golyók keresztül-kasul süvöltöttek. A ház felé futot­tunk. A félszernél egy golyó olyan közel fütyült, hogy éreztem a szelét. A fejem felett ment el sebesen, mint egy veszett darázs és belevágódott a falba. A házak redőnyei hirtelen csukódtak.

Szinte olyan ez, mintha fedezékben lennénk. A go­lyók fütyülnek. Csettennek a falon. Az ember ki- kiugrik, nyújtózik a holdfényen, aztán megint behúzza a fejét. És a golyók, mint a darazsak dongnak a ház körül.

Május 9.

A z utca napos oldalán lassan, fáradtan beteg­* * kinézésű, megöregedett emberek szállingóztak a fegyház felől.

A túszokat szabadon bocsátották. Parancsba érke­zett Budapestről:

„A Tanácsköztársaság túszokat a közvetlen veszély pillanatában vesz. Miután a Tanácsköztársaságot jelen­leg közvetlen veszély nem fenyegeti, elrendeljük ideig­lenes szabadlábra helyezésüket."

Hát csakugyan! Már elmúlt róluk a veszély?

Kisírt szemmel egy vasutas felesége jött be az udvarba. Az asszony kétségbeesetten panaszolta:

A katonák megszökdöstek az állásokból. Riech­mann elvtárs meg a henteslegény parancsnok kivezé­nyelték hát a vasutasokat. Azok szeretik a hazájukat. E télen se tűrték itt a cseheket. Most is visszaverték őket. Negyven foglyot ejtettek. De harmincnyolc vasutas hiányzik.

És Böhm elvtárs majd elkönyveli a magyar naeio-

1)2nalizmus hősiességét az internacionalizmus győzel­mének.

Május 10.

ÍZ* öcsi zörgött az utcánkban. Ahol mostanában kocsi megáll, oda figyelnek a házak falából az ablakok. Egyszerre mind felénk figyeltek. Gergely kocsis be­dugta az ajtónyíláson a fejét: — Itt vannak . . .

Detektívek jöttek. Ezeket a feljegyzéseimet a díván párnázásába dugtam és lopództam előlük szobáról- szobára.

Katonaruhát és látcsövet rekviráltak. A könyvtárt is megnézték, a zongoráról is mondták, hogy köztulaj­don. A varrógépeket is elviszi a kormányzótanács, rnég a szabóktól is. Ezentúl már nem lesz kisipar.

Ami kevés dohányt találtak a szekrényben, azt zsebre vágták. A színházi látcsövek sem menekültek: — A hadseregnek kell! Átvételi elismervény nincs! Ügy se a maguké már ez. Semmi se a maguké! — És elvitték.

Elmenőben kinn a folyosón kikérdezték a szolgálót:

— Hát a gazdája hova ment? — Hallottam, amikor a leány mókázva felelt: — A városba! — Ne bolon­dozzék! — mordult rá a detektív — hiszen megszö­kött. Keressük az egész vármegyében. — A leány megint mókázott: — Dehogy is szökött, csak magukat áltatják. Haza jön az minden este. — Na hallod-e, — mondotta az ember a társának. És dörmögtek egy­más között.

A cselédke nagyon szellemesnek érezte magát és nevetett.

Gergely kocsis bejött, mikor elmentek : — Aztmondták, visszajönnek, ezentúl majd utána néznek minden éjjel. . .

Huszar Aladár né tanácsolta, menjek ki Szügybe, amíg elsimul a dolog.

Délutánra beborult az ég. A lövöldözés ritkulni kezdett. Vihar előtti vak meleg dűlt be a házak közé. A városban katonákat temettek. A vörös háború sze­rencsétlen áldozatait. A lárókelők megálltak az utca szélén és merev szemmel nézték a különös parádét. Vörös zászlók alatt lassan haladt a menet. Elől vörös fejfakeresztet vittek. Azután következtek a vörös ko­porsók. Mögöttük vörös ruhában két közönséges arcú ieány vörös virágos, vörös szalagos koszorút vitt. . .

A szürke ég alatt, a szürke úton ment a vörösbe öltö­zött halál a temető felé.

És kinn a rétek között, zöld csendben állt és várt reám a szügyi kert.

Szügy, május II.

A/fióta itt jártam, kivirágzott a mandulafa. Levél nem volt még az ágán, csak virág, csupa virág. A fiatalság és a szépség fája volt. Es olyan könnyű, hogy mikor egy kis madár beszállt a rózsaszínjébe, meg­remegett tőle az egész fa. A szépség jött elém. És aszívem már nem volt olyan vad és magányos és szomorú.

Az elhagyott kert végébe értem. Sajátságos ... Valaki ült a kőpadon, a kőasztalra könyökölt és a nap­szálltába nézett.

Egy pillanatra meghökkentem. Ki ez az ember? Eszembe jutott. Valamelyik ideszáilásolt tiszt lehet. Rettentő szomorúság volt görnyedt mozdulatlanságé- oan. Tragikus testtartásában benne volt boldogtalannálett hivatásának egész lenyűgözött kétségbeesése, annak az egykor büszke és férfias hivatásnak, mely ma, az éhség és a szegénység kényszerével hajszolja bele a hazaszerető tiszteket a vörös hadseregbe. A megalá­zónak között is ők a legmegalázottabbak, a íábbal tip- rottak, fenyegetettek, a vérigsértett éhezők, a fázok, az őrizettek. Az írógépügynök parancsnoknak és a söpredék frontmegbízottaknak szabad prédái.

Szegény ... Az úttalan kert hát a másik szerencsét­lent is magához hívta. Magához hívta a szépség és a csend. Már régen elhaladtam mellette és még mindég éreztem, hogy az a magányos, mozdulatlan ember, aki az alkonyatba néz, ugyanarra gondol, amire én.

Szökni akarna és nem tud, reménykedni akarna és nincs miben.

Vájjon mi marad még hátra nekünk, a reménysé­günknek? Ami kezdődik, egymásután minden csak összedől. Az is, amit odakintről vártunk, az is, amit magunktól vártunk. És a vörös sajtó vérszomjasán üvölt; „Halál az eilenforradalmár banditákra!"

A magyar aristocratia javarészt még a márciusi napokban külföldre menekült. A magyar parasztság elszórt tanyáin, zárkózott falvaiban hallgatott konokul. Ki más lehetett volna hát az ellenforradalom, ha nem azok, akik ezer év óta hordozzák itt a legnehezebb sorsot.

Valamikor királyválasztó nemesek voltak e sors­hordozók, míg köznemes, majd magyar értelmiség nem lett a nevük és mostanában; középosztály, mely elől volt, ha meghalni és dolgozni kellett és hátul volt, ha királyi kegyek és javadalmak hullottak, de középütt a sorban sohasem volt.

És mégis örökre a cserfa törzse vagyunk, melyet a fejsze ér, ha iesuhint, a fenntartó erő vagyunk, mely napos eget nem lát, mint a lomb és földbe nem kapasz­kodik, mint a gyökér.

Most suhintott a fejsze. Ember kellett, aki meg merjen halni. És Budapesten fellobbant az első na­gyobb ellenforradalom kísérlete. Valaki elárulta. A ve­zetőket életfogytiglani börtönre ítélték, Stenczel ügy­védet és Nikolényi rendőrfogalmazót kivégezték.

Aztán jött a hír. A tanácskormány Bécs forradal­masítására száznegyven milliót küldött követségének a Bank-gassei magyar házba. És ekkor Hajós követ- ségi titkár és hazaszerető magyar hivatalnokok segít­ségével negyven magyar tiszt megrohanta a kommu­nista követséget. A pénz az ellenforradalom kezébe jutott...

Tajtékozva írt a „Vörös Ujság“. Mi pedig újra várni kezdtünk. Mondják, Bécsben több mint húsz­ezer fegyverfogható magyar van. Képzeletünkben már kigyulladt a Dunántúl. Az emberek titkolódzva súg­ták: Megindulnak a bécsi magyarok, napok kérdése, feldöntik a diktatúrát. Aztán . .. egy éjjel átjött Király- hidánál néhány tiszt a határon. Ötvenen se voltak. Az osztrák határőrök hirtelen lefegyverezték őket.

Új reménység... A Nikolényi-összeesküvés gon­dolata túlélte a vértanúkat. A szálak tovább szövődtek. Ismét szervezkedtek a bátrak. Május 4-én hajnali. 3 órakor kellett volna a jeladó repülőgépnek a Vérmező fölé érnie. Előző este a győzelem reményében néhány tiszt a Dunapalota éttermében fehér rózsával, vissza- varrt csillagokkal, kitüntetésekkel jelent meg és a Kossuth-nótát és a Hymnuszt játszatta a cigányokkal.Ez az együgyű és vétkes tüntetés figyelmesekké tette a nyomozókat. Még azon az éjjelen letartóztatták Dór- mándy alezredest, Horváth Viktor századost és több hőslelkű hivatalnokot és tisztet.

Bejártam a kert minden útját. Mire a házhoz értem, levél várt rám. Huszár Aladárné küldte. A református lelkész holnap szüleihez megy. Magával vinne. Szülei a túlsó parton laknak, kertjük a folyóig ér. Csak át kell gázolni a vizen és az ember megmenekült.

Május 12.

ÍZ ülönös álmom volt az éjjel. Álmomban levilágított a hold az udvarházra. Menekülnöm kellett. Siet­tettek. Valaki hirtelen zsebkendőbe kötött kis batyut és botot adott a kezembe.

Aztán egy folyó partján az országúton voltam és álmomban mentem magányosan az ezüstfehér hold­fényben. A víz látszott a fák között és csillogott. Egyre nehezebb lett a batyu a kezemben. Lepillantottam rá, a zsebkendő egészen véres volt, a batyuból csörgött a vér és lefutott a boton a fehér útra.

Felébredtem és elmeséltem Jolánta néninek az álmomat.

— Ne menj el, — mondotta — lesz még erre más alkalom is.

És itt maradtam.

Délután búcsúzni jött Apáthy László, a szügyi tüzé­rek parancsnoka. A csehek visszavonulnak az egész vonalon, mondta keserűen. Már Losonc felé üldözik őket a vörösek. Fülek a kezünkön van. Az oláhok sem bírnak többé támadni. Németországban is kiváltják a szörnyű békefóhételek a spartakista forradalmat. A németek szövetkeznek az oroszokkal. Franciaország nem törődik velünk. Saját védelmére igényli csapatait. A magyar­országi entente-akció véget ért. . . Kétségbeesetten né­zett maga elé: — A tanácsköztársaságoké a világ­uralom.

Ha csakugyan így lenne. . . akkor nem szököm többé sehová. Megyek Anyámhoz és jelentkezem. El­fárad az ember ...

Az ajtón kopogtak:

Huszár Aladárné ... Ő is sápadt volt és halkan beszélt. — Rossz hírek. Vége ... a város már tele van detektívvel. Nem maradhatsz tovább. El kell menned.

És a férjed?... Ha csakugyan nem változna mindez évekig?

Hírt kaptam* — mondotta Huszár Aladárné — az erdőkben bujkál. Az ő sorsa is nehéz, de ő férfi. — Magáról nem beszélt* csak rólam: — Most már nincs többé* mire várjunk.

Megállapodtunk* mihelyt a lelkész visszatér* üzenet jön és indulok.

A hold atrezgett a falombok között. Csend volt és a kék világban* a gyepmezőn, a láncfű fehér pehely- gömbjei himbálództak* mint kicsiny lampionok apró póznák végén. A szellő belefeküdt a fűbe és eloltotta a lampionokat. Pelyhek szálltak szerte a holdfényben. Szétfosziott remények pelyhei.

Május 13.

fa délben egy katona fordult be a kertkapun, akit eddig sohasem láttam az udvarban. Csajkában hozta az ételt a tiszteknek. Letette a csajkát a terrasz lépcsőjére és bement a konyhába. A legénység ma borjúpecsenyét süttetett magának ebédre. Mikor a katona visszafelé jött, épp akkor nyalt bele a kutya a tisztek ételébe.

— Nem baj, — mondotta a legény vigyorogva — legalább egy tálból esznek a kutyák...

Május 14.

A z utolsó fagyosszent didergett a kertben. És a gép- 1 fegyverek kopácsoitak, mintha sok acéltűvel varr­tak volna szemfödőt a levegőben.

Lassú őrület motoszkált már megint a homlokom mögött. Meddig tart még? . .. Egyszerre minden át­menet nélkül ezer ököl emelkedett a véremben. A ke­zem pedig kinyílott a kíntól, mintha lealázó, nagy tehe­tetlenségben mindent elejtene.

Az országúton hirtelen felhő kavarodott. Mintha a garabonciás sodorta volna, vágtatva jött egy kocsi a kert alatt. Fiatal férfi hajtotta a lovakat. Neki eresz­tette a gyeplőt és ahogy előre hajlott, űri volt a tar­tása. Ennyit láttam a porban, a vad sebességben. A lovak inuk szakadtáig nyargaltak. Egyetlen sötét csík lett az iramodó kocsi.

Lövés dörgött utána.

— Fogjátok meg! — rekedt, sűrű hang bődült ki a falusi házak alól és elgurult, mint a gyűlölet hörgése.

Üldözik, e! akarják fogni. . . Már egy lovas katona vágtatott utána. De a katona lova megriadt a lövöldö­zéstől; ágaskodott; ragadta lovasát a rétek felé. A kocsi eltűnt. Csak a lelkem nyargalt vele. És az üldözött sorsa ebben a percben az enyém lett, menekülése az én menekülésem. Nem tudom, ki volt. Az arcát se láttam, de mert üldözték, mert meg akarták fogni, mégis min­dent tudtam róla.

A tolvajokat és a gonosztevőket nem üldözik most Magyarországon. Szabadon járnak, ítélkeznek, ural­kodnak és beszélnek országunk nevében. Akiket üldöz­nek, azok az én testvéreim.

Május 15.

Cssak a vihar zúg odakinn, mintha egy roppant hárfa pengne szívszakadva a zajló levegőben.

Most egyszerre elszakadt a hárfa az ablakom előtt. A fergeteg vadul sodorja a szomorú nyírfa hosszú gallyait. Fújja az elszakadt hárfahifrokat...

Május 16.

Sohasem láttam szebbnek még a kertet. A reggel­ben, mintha ölelésre tárta volna ki magát. Az ár­nyék alatt fehérre halványult az orgona. Kinn bíbor­vörösre izzott a napon. A mohos vén celtisek között fehér testű leányok az összebúvó nyírfák. Rózsaszínű virággyertyákat égettek a gesztenyefák. A hólabda nehéz sziromgömbjét himbálta. És a kőfalnál a télizöld zománcos sok levele közt kis virágok szelid lüakék tekintete nézett felém.

A bokrok összeborultak és az áléit illatos csendben roskadoztak a virágok alatt.

Egyszerre* mintha valahol távol egy roppant dongó zümmögött volna. Gyorsan repült, jött* közeledett. A repülése már zúgássá lett. Gépkocsi nyargalt Mohora felől. Szürke, nagyszerű tábori autó volt. Olyan, mint régen a királyé. Berregett* kattogott* nyelőként. . . A bokrok között kiláttam. A gépkocsi megállt a sövény mellett. Bőrkabátjában olyan volt a soffőr* mint egy fóka. Portól lisztesen hajlott előre* sietősen igazgatta a kormánykereket. Kívüle még három utasa volt az autónak. A főhelyen kövér* magasvállú, rövidnyakú, melles zsidó ült* kényelmetlen, önmagába süppedt* puha tartással. Lapos szovjetsapkája alól zsíros* fekete haj göndörödött le kövér nyakára. Bcretvált arca kabaré-színészekre emlékeztetett.

A gép indult. A por elfedte. Névtelen undor futott át rajtam. Miért vetődött ide ez a kép ? Hol láttam ezt az arcot ? Honnan . . .

Összerázkódtam. Mintha egy puha* nyálkás varangy tükrözte volna bele a képét egy tiszta erdei tó vizébe. Elmúlt. A kert összecsapódott a kép felett és az orgo­nák virágzása eltörölte a nyomát.

Este megtudtam, hegy az az ember a fejedelmi autóban, kíséretével, Pogány József volt.

Keserű, gúnyos érzés fogott el. Halálra ítéltek* köröztetnek* szétküldték a hajtóvadászatra kopóikat. A soffőr talán ugyanaz, akinek a révén spiont állí­tottak a télen az otthonomba. És ezek az emberek* akik hetek óta kerestetnek* egy ölnyire álltak tőlem; ők nyíltan, szabadon, én a bokrok között. Nem sejtettek semmit. Pedig mindenütt* amerre ők járnak* ugyanaza vádtól égő nagy magyar tekintet, ugyanaz a gyűlö­lettől forró átok szál) utánuk.

Május 11.

HPegnap este újságot dobtak le a vonatról. A régi polgári lapok még kommunista átalakulásukban is megszűntek. Orosz minta szerint már csak hivatalos újságok vannak: A Népszava, a Vörös Újság, a Vörös Katona, az Ifjú Proletár és elkendőzötten megmaradt, „Fáklya" néven, mint a közoktatási népbiztosság hiva­talos újságja, a szabadkőművesek lapja a : „Világ" és a nagy kapitalisták lapja, a „Pester Lloyd", melyet a forradalmi kormányzótanács félhivatalos német szó­cső gyanánt használ. ..

Az újság körben járt a faluban. Egyik ház adta a másiknak, végül hozzánk is eljutott. Nagy betűk hir­detik: „A proletár seregek győzelmei: Salgótarján, Fülek ... És Lenin szikratáviratában üdvözli Kun Bélát a győzelmek alkalmából."

Lenin itt... Megint itt van!

A nap süt és mégis sötét és kétségbeejtő körös­körül a szemhatár. Ha csakugyan ők győznének a harcban?...

Egyszerre hangosan nevetnem kellett. Landler elv­társ cikket közöl a Népszavában. Beszámolója szerint Kun Bélával és Pogánnyal látogatott meg egy munkás­zászlóaljat. Majd szószerint következik: „Miikor észrevették bennünket, éljeneztek. Aztán valami saját­ságos történik, — autogrammot kérnek tőlünk elv­társaink. Nem egy, nem is tíz, hanem legalább egy fél zászlóaljnak kell autogrammot adni. Nyilván csak vak lehet, aki ebből biztosra nem következtet. Az a had­sereg, melynek olyan kultúrnívója van, hogy a front mögött egy néhány kilométerrel nem kér egyebet, mint autogrammot: Az a hadsereg csak győzhet “

Még kezemben volt az újság, mikor a régi temető mellett, a Páterkához értem. A kert alatt egy kis darab földet hívnak így. Papi birtok volt eddig, prímási telek. Beniczky Mihályné olyan régen bérli, hogy már szinte az övének tartották. Most megüzente neki a direk­tórium, hogy utolsó esztendőben örül ennek a bérelt teleknek. Elveszik. Addig nőhet rajta a tengeri... Kispál János kertész, a direktórium tagja, kapával gödröz. Mögötte a lánya szakajtóból veti a tengeri­szemet a foidfészekbe. Mikor Kispál uram meglátta kezemben az újságot, egyszerre a kapájára dűlt és oly erősen kezdte szívni a pipáját, hogy kétoldalt behor­padt az arca. A lányt elküldte dohányért. Óvatosan körülnézett. így néz most mindenki, mielőtt őszintén szólna. Erről a nézelődésről lehet megtudni, ki beszél leikéből.

Tessék mán mondani, mi lesz belőlünk.

Honnan tudjam?

Akárhogyan is van, az urak most is többet tud­nak, mint mi, mert az eszükből tudják. Az észt pedig nem lehet megtanulni. — Nagyot szívott a pipáján: — Mostanában falhoz állítják az embert, ha kimondja, amit gondol. Bakalárnét is elvitték megiáncoiva, mert eljárt a szája. Azt mondta, az ellenségnél is nagyobb ellenségek a vörösek. Hiába volt szegény fehérnép olyan proletár, hogy no, mégis puskatussal hagyták helybe a fejét.

A kertész elgondolkozva nézett maga elé. — És ez még csak nem is a legnagyobb szerencsétlenség.

Rosszabb ennél, hogy az országot is helybenhagyják. Hogy is tehetnek ilyesmit magyar emberek?

Nem magyarok azok, akik most parancsolnak.

De hát mán az a Kun Béla csak magyar ember.

Kohnnak hítták . . .

Kispálnak tátva maradt a szája. — Nagyot hibáz­tak akkor velünk a hivatalos urak. Minek engedtek ilyesmit. Tessék elhinni, ha az igazi nevével jön, nem kellett volna a népnek.

Mikor visszaértem a házhoz, hangosan voltak a katonák odabenn a konyhán. Mesélték a szolgálónak, hogy hadseregparancs érkezett. El kell innen menni a 32-es nehéz tüzéreknek. Egy kis üteg jön a helyükbe százötven emberrel. De azért ez a parancs még nem olyan biztos. Gross Izidor tűzmesternek szeretője van Patvarcon. Katz politikai megbízott elvtársnak sincs kedve a változásra. Már el is mentek Budapestre Kun Bélához, hogy cserélje meg a legénységet. Itt marad­nak ők az új 8-as ágyúkkal. Ha pedig nem úgy lesz, ahogy akarják, mielőtt elmennek, felrobbantják az egész muníciót.

Pogány elvtárs rossz kedvvel autózott el innen. Reggel, mikor berontott a parancsnoki irodába, kiabált, senkinek sem köszönt. Az egyik tiszttől megkérdezte:

Hány újonc van ? Milyen anyag ? — Nyolcvan ember. Gyönge anyag, csupa lúdtaJpú. — Miért álltak be? — A zsoldért, ruháért, csizmáért, — felelte a tiszt. — Hát nem a proletárdiktatúra eszméiért ? — faggatta Pogány.

Erről nem tudok Sohase hallottam, hogy ilyesmiről beszéltek volna . ..

A népbiztos dühösen hátat fordított. Odaparan­csolta a tiszteket a legénység elé és kérdezte tőlük: —Meg vagytok elégedve a parancsnok elvtársakkal? — Aztán, — bár a vörös sajtó „a hadsereg rohamoszlopai élén" írja ie Pogány „rettenthetetlen bátorságát* ön­feláldozó személyes hősiességét**, — jó messze a front mögött óvatosan elsompolygott.

A tüzérek pedig itt maradnak még egy napra, mert bált akarnak rendezni búcsúzóra. És a legénység azt beszéli, hogy Gross Izidor megegyezett Kun Bélával. A tűzmester sok pénzzel jött vissza. Most már nem haragszik, hogy ei kell innen menni.

Csak aztán valamelyik másik meg ne haragudjék. Sok muníció van a fáskamrában és a terraszon . . . A kapu pedig tárva áll, senki sem őrzi, A gyei ekek is, be-besompolyognak. Felfeszegetik a ládákat. Lopkod­ják a lövegágyakat, az organtin zacskókba párnázott puskaport. Napok óta pattogtatják a falubeli tűzhelye­ken, mint a kukoricát.

A szolgáló este bálba ment. A cigány húzta. Tán­coltak a katonák és a „proletár hadsereg nagyszerű osztályöntudatos fegyelmében" csapra verette a hor­dókat.

Május 19.

A vörös sajtó gyűlölködő gúnnyal üvölt: Aradi kor- mánykarrikatúra ... Mi ez ? Ellenkormány!

Magyar emberek, magyar kormány . . . Május 5-én alakult meg Aradon. Két hét előtt és mi ugyanabban az országban csak ma tudjuk meg. A hír terrorja működik. De végre mégis ... És egyre olvasom az aradi manifesztumot. „A nemzet igazi vezérei fogság­ban, számkivetésben, ideiglenesen mi vesszük át a vezetést".Ez a hang magyar hang, hosszú idő után. Nem a szavak hencegő dőzsölése, nem az autogrammosztók beteg pöffeszkedése, de előkelő és szerény, mint az, aki a kormány élén áll. Pedig egy pillanatra mellbe ütött a neve. Iszonyú emlékek kapcsolódnak ahhoz a névhez és szörnyű átok. Károlyi Mihály után megint egy Károlyi. De gróf Károlyi Gyula egyénisége elébe lép a névnek, mintha vezekelni akarna azért, amit egy másik hordozója elkövetett. Az aradi külügyminisz­ter: Bornemissza Gyula báró, éveken át vezére volt az Oláhországba vetődött magyarságnak. A hadügy­miniszter nem írógépügynök vagy zugújságíró, de bizonyosan igazi katona. Talán Soós tábor nok^ talán más? Vájjon ki lehet? Szándékosan olvashatatlanul szedett név volt az újságban. Kintzig János földmíve- lésügyi, Solymossy Lajos báró pénzügyi miniszter. Sok derék név! Közöttük egyetlen egy érintett kelle­metlenül: Varjassy Lajos, Károlyi Mihály és Jászi Osz­kár embere. De ez a rossz impresszió is elmosódott a fellélekzésemben és mentői jobban tombolt a Nép­szava, az új magyar kormány ellen, annál mélyebb lett bennem az öröm, „Kik ezek a senkik ?“ — írja a kom­munista újság. Magyarok ... feleli a levegő, az élet, a reggel és este. És a reménység gyönyörűt, mesélt. . .

A falu felől egyszerre tömegesen tódultak be a ka­tonák a kapun. A harminckettes nehéz tüzérek aratni jöttek a kertbe. Este indulnak. Virág kell a vonatra. És mindennek nekirohantak, ami nyílott a csendes zöld birodalomban. Reccsentek a gallyak, jajgatott a kert.

Az álmodó kis bokrok kusza madárijesztők lettek egyetlen óra alatt. Orgonafürtöktől lilaszínű a fű.

Sutára kaszabolt ferde ágak, félszeg sebesült növények, lenyúzott gallyakon fityegő háncs. Agyonttporták a tavaszt.. . Néma düh szállt fel bennem. Vitték volna a virágokat. De mire való ez a vad pusztítás? Elfor­dultam. Nem bírtam nézni.

Pedig ilyen kert ma egész Magyarország. Leszag­gatják minden virágát, letiporják minden szépségét. Összegázolják minden útját, letépik az egész tava­szát ... Hiába, semmiért...

Május 20—21.

Közül a nap. És a megtépett bokrok már nem vol­tak olyan reménytelenek a csillogó csepegésben. Az esőtől felágaskodtak a legázolt füvek, kinyíltak a meg­kímélt orgonák.

Kis tócsákban fényiéit a víz és a hirtelen napsütés­ben pára emelkedett az utak dombosán. Mint egy tömjéntartó füstölt a kert.

Fejünk felett virradat óta dongott a levegő. Acél vakondok túrták a felhős eget. Nem látszottak, csak mikor lecsaptak, vetették maguk fölé dühös nagy vakondtúrásban a földet.

Miskolcot visszavették a csehektől a vörösek. Buda­pesten tizenegy ellenforradalmárt letartóztattak. A „Frankéi Leó laktanyában" leleplezték a párisi kom- mün óbudai születésű „vezérének"", Frankéi Leónak emléktábláját... Felnyöszörögtem . .. elég volt. És arra kellett gondolnom, hogy mialatt mi az ellenségek és a lelkűnktől idegen rútságnak diadalában kínló­dunk, más országokban meghajolhatnak a népek saját szellemük szépsége előtt.

Másutt van béke és van holnap. Van ébredés* amely nem kín* van álom* amely nem lidércnyomás* van ott­hon* amelynek ajtaját szabad becsukni* szekrény* ame­lyet nem kutatnak át és tűzhely* amelyen nem főznek velünk együtt civilizálatlan gyűlölködő idegenek. Ott dalolnak és nevetnek még. Ott még fennhangon és boldogan lehet beszélni. És van zene* hangszerek* képek és könyvek* melyeket nem visznek el a házból. És teremthet az ember szabadon. És dalok és szobrok és festmények támadnak a lelkekből és a tudósok még gondolkoznak és mosolyognak még az asszonyok.

Egy pillanatra a szépség égő honvágya fogott el a rút* a megalázottság* a kietlen durvaság* az önkény, a rabság és a gyűlölet sorvasztó* meddő levegőjében.

Csak még egyszer.. . úgy mint régen.

Jolánta néninek vendége jött. Idősebb hölgy* aki a faluban lakott. Hirtelen kiszöktem a szobából. A ven­dég suttogva beszélt. Időnként mégis megfeledkezett magáról. Ilyenkor áthallatszott a szava. Egyszer észre­vehette* hogy hangosan beszél és eszébe jutottam.

Hallottam, hogy Huszáréknak valami szegény rokona lakik itt* hol van ? — kérdezte nyugtalanul. — A szomszéd szobában? De hiszen akkor . . .

Nagyot hall, — mondotta Jolánta néni és szívé­ből, hosszan csendesen nevetett.

Mióta bujkálok* Ür Isten* mi minden voltam már! Hol menekült tanítónő* hol ápolónő, hol szegény rokon* most még süket is lettem. De azért idegen nevek* vál­tozó álarcok alatt is sokszor találkoztam az emberek jóságával. Habár akadt olyan is* aki leereszkedően éreztette jelentőségét velem. Mindég hálás leszek neki, hogy a mások gőgjét hordozni megtanított. Többekközött egy vörös hadseregbeli parancsnok elvtárs is lenézte a „szegény rokont“. Csak olykor vett észre, olykor elnézett felettem. És ha szóltam valamit, fölé­nyesen a levegőbe unatkozott.

Zavaró feleslegesek, süketek, szegény rokonok, kis tanítónők, mindannyitok voltam én és ha el is múlik ez valaha, nem fogom elfelejteni és mindég a rokono­tok maradok.

A látogató elment. Aztán barátságos, jó tűz égett a kályhában. Petőfi verseiből olvastam fel az öreg dá­mának. Lassan alkonyodon. Mikor már nem láttam a betűt, halkan elbeszélgettünk a félhomályban.

— Jó szerencse, — mondotta Jolánta néni — hogy nem engedtelek elmenni a pappal. Az Isten őrzött. ..

Megint csendben maradtunk egy ideig.

Délután hozták volt el a hírt. Kováts-Sebestyén nagytiszteletű úr, bár nem mentem vele, mégis átin­dult látogatóba szüleihez. Az Ipoly-partról rálőttek a csehek is, a vörösek is. A puskatűzben bele­vetette magát a vízbe. Egy asszony felismerte. Egyebet nem tudni róla.

— Ha ott lettél volna. Ha elfogtak volna, vagy . . . Emlékezel mit álmodtál akkornap éjjel?

Borzongása mintha átterjedt volna rám is. Bennem is felrémlett az álom holdfényes, fehér országútja és a véres kis batyu. Megint éreztem a sorsom körül a tapogató szörnyű kezet, Két hónap óta keres és mellém nyúl és nem talál meg.

— Miért is mentél volna, — mondotta Jolánta néni — itt jó helyen vagy, mintha az anyád vigyázna rád.

És ekkor egyszerre ott volt közöttünk, akiről beszélt. Nem látszott és mégis láttam szép fetaríását, tiszta kék szemét és finoman metszett keskeny arcán csodá­latos mosolyát.

Petőfi könyve könnyű súllyal a térdemen feküdt: az álmok nem hazudnak. .

És a sötétben valaki* aki nem volt ott, csak mosoly­gott tovább.

Május 22.

Tagnap este még átjött a két tiszt, aki a házban la­kik. A térképeiket is magukkal hozták és szétterí­tették az asztalon ... Sötét kétségbeesés volt az arcu­kon. Helyzetük egyre elviselhetetlenebb. A hadsereg­főparancsnokságtól rendelet érkezett a politikai front- megbízottakdioz, hogy ezentúl „megbízható" elemek­kel figyeltessék a tiszteket. Ezek a megbízható elemek kivétel nélkül zsidók. Tegnap kezdődött. Minden tiszti szállás előtt megállt két szuronyos katona. Az egyik bement. Azóta felváltva mindig nyomon követik a tiszteket. Ott esznek az asztaluknál, ott hálnak a szobá­jukban. Oroszországban is így van. Trockij kínaiakat is alkalmaz erre a munkára.

Odakinnről hangok hallatszottak. A tisztek össze­kapták a térképeket. Szuronyos katona állt az ajtó­nyílásban. A függőlámpa ernyője alacsonyan verte le a fényt. A katona arca sötétben volt, csak visszataszító dülledt szeme fényiéit, amint hirtelen vizsgálódva körülnézett a szobában. Aztán odakiáltott a tiszteknek: Elvtársak, jöjjenek!

Megint egyedül maradtunk. És az ágyúk dörögtek egész éjtszaka.

A virradatban nyüzsgő tábor volt a kis falu. Pony­vával letakart trénszekerek dübörögtek Gyarmat felől.Kiürítik az Ipoly mentét... A katonák lélekszakadva csomagoltak. Tábori konyhák vonultak az országúton. Lovas katonák ügettek. Por, rengeteg por ... A trom­bitás sorakozót fújt. Senki sem hallgatott rá.

Tanácsot tartottunk Jolánta nénivel. Ha a csehek csakugyan megszállnák Balassagyarmatot, odabenn nem keresne többé senki. Mit tegyünk? Aztán nehezen búcsúztunk egymástól és megint elmaradt mögöttem a kedves udvarház és a kert.

Kispál János kertész, a direktórium tagja, vállalko­zott rá, hogy besegít a városba. Mikor Szügy határá­hoz értünk, fegyveres katona állta el az utat. A szuro­nyát nekem szegezte. — Hová megy? Van igazol­ványa? Nincs? Mars vissza!

— Nem addig van a’, — mondotta Kispál János önérzetesen. — Én kísérem, én pedig a direktórium tagja vagyok!

A katona rám nézett. — Mit keres most Gyarmaton ? Mi van abban a csomagban? Aztán barátságtalanul mordult egyet: — Hát vigye ördög, mehet!

Kispál János büszkén nagyokat lépett és látszott az arcán a megelégedés, hogy olyan befolyásos ember, aki előtt félrekotródnak még a vörös katonák is.

Hangtalan belső nevetés fogott el. Tanácsmagyar- ország egyik direktóriumának a tagja veszekszik, hogy a menekülésemben segítsen és a botjára akasztva viszi a csomagomat. Otthon pedig az íróasztalomon fekszik az elfogatási parancs.

Gyarmat felől egyre sűrűbben jöttek a kocsik. Hosszúhajú fiatal zsidók ültek a párnákon.

— Mi történik itt? — szólt oda Kispál János két gyalogos gazdaembernek. Az emberek elvakkantották magukat: — Menekül a gyarmati direktórium. Félnek, hogy úgy járnak, mint a fülekiek. — Az egyik kerek mozdulatot tett ujjával a nyaka magasságában, aztan sebesen felpillantott a levegőbe.

Jó ideje haladtunk szótlanul, mikor egyszerre felém fordult a kertész: — Megtisztelem alássan, mit tetszik gondolni, nekem úgy-e nem lesz belőle bajom, ha meg­fordul? Mindig eszemben van ez, mert nem jó ha az ember valamiről azt hiszi, hogy csak így lehet. így is lehet, úgy is lehet. Legokosabb úgy cselekedni, hogy jó legyen, ha így is van, meg akkor is jó legyen, ha amúgy van.

A szőlőhegyen dörögni kezdtek az ágyúk. Surrogva jött át egy gránát az Ipoly felett, lecsapott az út men­tén és felhőt vert az égnek. Az országúton egyszerre nem látszott többé kocsi. A frontmegbízottak, a direk­tóriumi tagok, a katonai detektívek hintóit hirtelen ki­söpörte a gránát szele a tájképből. Vad iramban letér­tek az útról és az utánuk jövők már nem merészkedtek arra felé jönni. Vaiaminő biztonságban kezdtem ma­gam érezni. A gránátok emberségesebbek, mint a bol­sevisták.

A város felől ekkor már trombitahangok hallatszot­tak. Nyergeit lovak mellett katonák várakoztak. Lázas sietség fogott el. Hamar, hamar, dobolta minden ér­verésem ... Fia lecsapnák előttem a sorompót és me­gint benn maradnék a vörös börtönben ...

— Nincs nálam igazolvány, — mondotta a kertész. — A főutcán tessék menni. — Sápadt volt és látszott rajta, hogy fél. Aztán egyedül voltam. Átugrottam a vasúti vágányon. Az emberek a kapuk alá szaladtak. Nem tartóztatott fel senki. Elértem Huszárék házát.A gyerekek elém futottak. Huszár Aladárné mind a két kezét nyújtotta telem. Mögöttem ' egy katona jött lefelé az utcán. Minden szegleten megállt és riadót fújt. Nagy bojt volt a trombitáján. És a vad szél az ember szája felé csapkodta a vörös bojtot. Mikor visszanéz­tem, úgy rémlett a szürkületben, mintha a katona vért trombitált volna.

Május 25.

TLTiába siettem. A vörös börtön itt maradt. A direk- ** A tórium megint visszatért. Az éjtszakai harcnak sok halottja van.

Hajdúszoboszló, Szolnok, Abony, Miskolc, Fülek, Balassagyarmat... hörögnek a városnevek. Hörög minden, ami magyar. És vérben forog a kocka, lassan, rémesen. A kockát a hatalmak pergetik, de a vér a mienk ...

Az Ipolyon túlról dörögve mond valamit a csehek ágyúja.

Hetven ... nyolcvan, nyolcvanegy ... abbahagy­tam a számlálást. Minek, mire való ? Az időközök nem változnak. Most. .. Recsegő robbanással feleltek a Nvíresből a vörösek. Lépések mentek el sebesen az ablak alatt. Valaki mondta odakinn:

— A páncélvonatot lövik a csehek. Nyílt pályán. Nem engedik be az állomásra.

Dél lett... délután . ..

És megint eljött az ipolymenti alkonyat babonásan szép órája. A nap a parton áll, fenn a hegyen és be­húzza rengő, végtelen aranyhálóját, melyet virradattal a völgyre kivetett. Mint a halász a vizen, húzza, húzza maga után a tündöklő, könnyű hálót, földek felett, vetéseken. A mértföldes háló pedig siklik nesztelenül, sebesen. Aranya meg-megakad egy pillanatra a bok­rokon, a topolyák lombján, a parti jegenyéken. Aztán sötétek lesznek a fák. Színét veszti a vetés, a víz, a rét. A háló már a láthatárhoz ért. Egy percre, mint hosszú arany csík, tétován még fennakad, még maradoz a honti hegyek kék élein. Már eltűnik. Lefordul, alá­merül nyugat felé a túlsó oldalon.

Utána nézek. Szerettem azt a fényt: hozzá ért vala­mennyi templomunk tornyához, valamennyi kunyhónk küszöbéhez, végig a régi, nagy országon. Mint ezer év óta minden napon Erdélyen kezdte, mikor megvir­radt. Ragyogóan úszott el a Kárpátokon, a rónán, a Tisza vizén, a Bánát vetésein, a Karszton, Fiume sós, kék öblein, át a Dunán, a meggyalázott hősi vármegyé­ken, Buda és Pest és Pozsony és Trencsén felett. A háló­ban egy volt újra, ami szétszakadt. De a nagy halász fogása mégis koldusszegény. Csak egy elmúlt magyar napot visz magával és halálverejtéket, vért és könnyeket.

Elvétett puskalövések hangja kószál a csendes ház körül. A város elfeketül odakinn. Ma korábban aludt ki a villany. Egy gyertya ég az asztalon. Szemben ülünk egymással, Huszár Aladárné, meg én.

A tetők felett sivító gránátok túrják a csillagos eget. Üjság nincs napok óta. A könyv kifordul az ember kezéből. A gondolat pedig megáll, felágaskodik és iszonyodva hátrál önmaga elől.

Mi történik a sötét országban?

Gyertya ég sok asztalon. Vésztörvényszékek ítél­keznek az éjtszakában. Nyargaló autók viszik szét a halált és Kun Béla évtizedekre szóló tervekről beszél.A falióra elhallgatott. Már nem ketyeg, megállt. Zsibbadt aggyal ki tudja mióta üldögélünk. Nem lehet tovább elviselni. Menekülőn nyúl a kezem a kányák után. Kicsi patience-kártyák, régi világ színes játékai. Koronás királyok, púderesfejű, hermelines kis király­nék, hetyke ifjú lovagok, olyanok ők, mintha tetsze­legve tükör fölé hatolnának valamennyien, hogy fel­fordított képük megismétlődjék odalenn, a kártya alsó felén. Mikor hazulról el kellett mennem, Anyám tette ezeket a kártyákat kézibőröndömbe. Egyedüli szegény kis fényűzéseim. Valahányszor rájuk téved a szemem, halkan, finoman az otthonról mondanak va^^i^ii . .. Gondűzők, jósok, jövendőmondók, furfangosak, ked­vesek és furcsák . . .

Lassan rakjuk ki a kártyákat az asztalon. Össze­söpörjük. Elölről kezdjük.

Hogy lefogyott a kezem ...

A tető felett, valahol a magasban, megint elsurrogott egy gránát. Lecsapódása széles, tompa bőgés volt. Kis vártaivá visszacsaholt a Nyíres.

— A vörösek . ..

— Most a csehek lőttek.

Csend lett.

— Megint a vörösek.

Fásultan, vontatva mondjuk. Ismerjük az ágyúk hangját. És közben a kicsi dámák és királyok jönnek, mennek az asztal lapján, a gyertyafényben.

— A csehek .. .

Három hete . . . azóta mindig, mindig így megy. És az idő mértéke mintha hirtelen elveszne. A hetek eltörlődnek. A tegnap, a tegnapelőtt, a holnap . . . olyan mindegy. Nincsenek többé se nappalok, se éjt- szakák. Semmi sincs, csak örökkévalóságig megismét­lődő tompa dörrenések vannak.

A kártyafigurák megálltak az asztalon. És felettük nem látón, mozdulatlanul egymásra meredünk mi ketten.

Odakinn újra kezdődik. Az utcában kísértetiesen fütyülnek a golyók. A gránátok dörrenése útközben bezörget az ablakon.

Tegnap is ... holnap is ...

Valami a homlokom mögött lassan kuszáim kezdte a dolgokat. Odakaptam, hogy abbamaradjon.

Holnap is, azelőtt is, azután is... Egyszerre úgy rémlett, régesrégen van már mindez így. Évek múltak el, mióta elkezdődött. Közben megőszültünk, egészen öregek és görnyedtek lettünk. Szerteszét az országban pedig még mindig gyertyák égnek a vésztörvényszékek asztalán. Az oláhok mozdulatlanul állnak a Tiszánál. A csehek lövöldöznek, a vörösek felelnek. Semmi sem változik és mi várunk és egyre mondjuk :

Ez a vörösök ágyúja volt.

Most ... a csehek.

A vörösek ...

Hallom a hangomat és úgy rémlik, elment tőlem a tulajdon hangom és fojtottan, idegenül, messze, sok év múltán, öregen ismétli ugyanazt. Ha csakugyan így lenne. Ha így maradna mindig... Valamilyen bor­zadás fut át a levegőn, Az asztal túlsó oldaláról ki- tágultan, mozdulatlanul néz rám két szem.

— A csehek ...

Gépfegyver kattogása hallatszik az Ipoly felől. Ugatnak a kutyák. A ház falán kemény ujjal koppant egy golyó.

— A vörösek . . .

Megint bezörgetett a dörrenés az ablakon. A szoba végében magától kinyílt az ajtó, mintha bejött volna hozzánk a tébolyodon kétségbeesés és a csendben oda­ült volna harmadiknak kettőnk közé.

Május 24—25.

véres harcok után győztes hadvezérek foglalták A volna el az országunkat, akkor a gyilkolás a hódí­tás befejezésével véget ér.

Magyarországot harc nélkül huszonnégy zsidó nép­biztos foglalta el. A sarcolás, az ostromállapot véglege­sük a gyilkolás folytatódik.

Minden sorsnál szörnyűbb ez: hónapok óta tartó kivégzés folyik itt! A halálos ítélet mindenben benne van. Az emberek olykor nem olvassák ki mindjárt, olykor csak később eszmélnek rá, de azért mindenben benne van.

Budapestről szívszorító hírek jönnek. A város éhezik és fel-felnyög kínjában. Kun Béla feleletül kihirdeti a munkástanács gyűlésén: „Van még annyi készlet, hogy a budapesti proletariátus ne legyen kénytelen éhezni". Nem a város lakosságáról beszél, csak a ki­váltságos proletariátusról, amelybe beleérti a zsidó értelmiséget is, mindenkit, aki vörös proletárnak vallja magát.

Azok nem éheznek majd. Ha pedig azoknak a száma csökken, akik magyarok, az nem fáj Kun Bélának.

Kis színes papírlapokkal is lehet kivégzéseket végre­hajtani.

A népbiztosok kegyetlen leleményessége kimeríthe-tétlen. És ha maguk nem merik megtenni, szólaljon meg a munkás- és katonatanács. Hozzon határozatot. A kivégzés csendes módszeréül most élelmiszer­jegyeket hoznak forgalomba. Osztályozzák a lakossá­got. Kinek adnak kenyeret és kitől tagadják meg.

Akik vörös jegyet kapnak* a testi munkások* vörös katonák és minden vörös kiváltságosak* azok jóllak­hatnak majd ezután is. Akik kék jegyet kapnak* hiva­talnokok, tanítók* özvegyek és nyugdíjasok, azok éhez­hetnek tovább. Akik egyiket sem kapják* azok éhen halhatnak.

És: ,*a családfőnek osztályozása nemcsak rája* hanem a vele közös háztartásban élőkre is kitérjed". Ebben a magyarázatban benne van a szándékos emberölés: a magyar értelmiség gyermekei kiirtásának a terve.

A proletárdiktatúra* mely osztályharcot foíytat mindenütt* még igazságszolgáltatásában* A-B-C köny­veiben és óvodáiban is* osztályharcot folytat a kenyér­rel is.

Kegyetlensége sohasem mutatta meg magát leple­zetlenebből. A proletárdiktatúra nemcsak a felnőttek között tesz különbséget* de rendeletileg tesz különb­séget gyermek és gyermek között is. Kiválasztással ad enni* kiváltságos uralkodóosztálya gyermekeinek. Azok a szegény kicsinyek pedig* akik szerencsétlenségükre nem vasmunkások vagy vörös katonák otthonában születtek* hanem hivatalnokok vagy özvegyek szürke lakásán élnek* ám szűkölködjenek.

És ennél embertelenebb fejezetet Heródes óta nem írtak bele az emberiség történetébe.

Május 26—29.

Hányan hiányoznak majd közülünk, mire kérdezni és felelni lehet, mire megszámlálhatják egymást, akik megmaradtak ?

Két hónap óta jönnek már a vérszagú hírek. Eleinte ráztuk a fejünket. Csak a meghibbant képzelet ijeszt­get. A rémület őrülteket mesél... A hírek elhallgat­tak, vártak, aztán hirtelen visszajöttek és adatokat és neveket hoztak magúkkal.

Áprüis elején volt, mikor először hallottam róla, hogy egy tengerész, kiszabadult fegyencekből és orosz zsidókból terror csapatot toborzott maga köré. Aztán híre jött, hogy ezek az emberek megszállták a Teréz- körúti Batthyány-palotát és lefoglalták a Trefort- utcában a Hunyady-palotát. Május i-én nagy felírást akasztottak ki a palota falára: „Lenin-fiúk“. Azóta így nevezik őket és Budapest éjtszakáiban és a vidéken, ahol moccanni mernek a magyar boldogtalanok, fel­bukkannak az állig felfegyverzett, bőrkabátos terror­legények. Ezek hurcolták el a múlt napokban Dor-

mándy ezredest és Horváth Viktort, akikről ma már híre jár, hogy embertelen kínzást szenvedtek ei. A Batthyány-palotában, a pincében kikötötték őket a Lenin-fiúk, égő szivarokat tömtek a szájukba, liter­számra öntötték beléjük a vizet, szeget vertek a kör­mük alá.

Élnek-e még? Ki tudja. A véres árnyak sokasod­nak. Emlékezem; több hete múlt már annak, mikor valaki mondta, hogy ellenforradalom volt Viakón, Akkor hallottuk először, hogy a képviselőház egykori elnökét, Návay Lajost megölték. Nem hittük el. Miért éppen őt. Szinte túlzottan liberális volt, a választójog harcosa, szelíd tudós, melegszívű emberbarát és a forradalom óta csendesen elvonult.

De a hír nem engedett és újra jött. Pesti terroristák mentek le Makóra túszokat szedni. Másokkal együtt Návay Lajost, unokaöccsét, Návay Istvánt és Makó polgármesterét is elfogták. A foglyokat vasúton indí­tották Budapest felé. Kiskunfélegyháza előtt beordí­tottak a terroristák a szakaszba: — Álljanak elő a grófok és bárók. — És mikor senki sem mozdult, egy ember, akit, mint árva gyermeket a Návayak nevel­tettek, megszólalt: — Itt a kegyelmes úr meg a nagy­ságos úr, vigyék ezeket. — A terrorlegények leszedték a két Návayt a vonatról, a töltés mellett megásatták velük a sírjukat. Hamar, sietni kellett! A vonat várt. A vésztörvényszék ítéletére nem volt idő. Kihallgatás nélkül beléjük lőttek, a rohamkésükkel szurkálták a mellüket. Aztán begyömöszölték őket a félig megásott sírgödörbe. Az egyik még élt, szegény keze kiállt a földből és mozgott egy darabig.

Sok éjtszakámon felrémlett ez a kép. Lehetetlen­ség ... őrület. A hír nem engedett és bebizonyította igazát. Már jött a másik hír.

Budapesten eltűnt egy fiatal zászlós. Valamelyik tiszt beszélte. A zászlós tizennyolcéves volt, Dobsa Miklósnak hívták. Igazolásra szólították fel és ő ne­vetni kezdett. Nem tett egyebet, csak nevetett. Szegény fiú, eltűnt a Batthyány-palota kapuja mögött. Mások is eltűntek. Üi vértócsák. Sok erőszakos halál, melynek nem tudta a hír a nevét.

Szamuelly különvonata egyre jár az országban és ahol megáll, ott akasztanak. Hajdúszoboszló ... ott kezdte el. Oly messze van szép Hajdúságom távol vá­rosa és mégis eljutott ide a hír és pontosan mesélt. Szatmáry Antal, egy vasúti munkás beszélte el. Április 23-án történt. Akkor már Debrecen alatt állt a vörös front. Hajnalban egy huszár kilépett a legénység elé és elkiáltotta magát: Mindenki meneküljön, jönnek az oláhok! Az internacionális zászlóalj futott legelői. Egy utolsó szedett-vedett csapat vonaton menekült Szo- boszló felé. Fűtőnek Szatmáryt parancsolták fel a mozdonyra. Szemben páncélvonat jött óvatosan. Egy fekete hajú, vörös orrú fiatal ember kihajolt és odakiál­tott: — Mi hír van elvtárs Debrecenben? — Mi va­gyunk az utolsók — felelte a fűtő.

Az a fiatal ember Szamuelly volt. Megállt Szo- boszlón. Dühös kedvében lehetett. Senki sem tudta miért, megkorbácsoltatta az állomásfőnököt, utána néhány munkást. Aztán még nem ért ki a vonatja a jelzőig, mikor észrevette, hogy Szoboszló templomtor­nyára fehér zászlót húztak. Visszafordította a vonatot. Terroristáival befutott a városba. Lóháton egy szőke, kékszemű nő kísérte. Szamuelly hirtelen összefogdos-tatott három gyanútlan embert, aki véletlenül az útjába akadt, Körner n^^^c^^mt-ulajdonost, Tokay József rend­őrkapitányt, Fekete László polgármestert és a gyógy­szertár előtt felhúzatta őket három akácfára. — Egy­másután! — mondotta Szamuelly és a körmét tiszto­gatta az akasztás alatt.

Aztán futott. Kábán csak siettében kínozta meg a segédlelkészt, a jegyzőt, a bírót, már jöttek az oláhok. Szolnokra ment. Szolnok egész környékén túszokat szedett, akasztatott. Százötven ember tűnt el, mióta Szamuelly ítélkezik . ..

És amint a gondolatom vándorolva megy az orszá­gon át, már nem egyenként, elvétve jönnek elém a vé­res árnyak, tolongva sereglenek és mind magyarok, és mind keresztények és kísértetekkel van tele a nappal és az éjtszaka.

Odakinn a ház előtt óvatos lépések jártak. Babonás idők ... Kísértet áll a küszöbön. Huszár Aladárné is riadtan odanéz: — A pap!

Fekete kabátjában Kováts-Sebestyén, a református lelkész, hihetetlenül soványnak rémlett. Az arca fakó volt és a szája körül friss barázdák látszottak. Olyan halkan és szaggatottan beszélt, mintha gyors futás után állt volna meg.

Sajátságos mozdulatot tett a kezével, aztán felém fordult.

— Szereti az Isten, hogy nem jött velem. Mikor az Ipolyhoz értem, minden irányból rohanva jöttek a csehek és a vörösek. Nem volt más választásom, neki szaladtam a folyónak, belehemperedtem és a golyók csak úgy seperték körülöttem a vizet. A vörösek még sortüzet is adtak utánam . ..Ez volt bát annak az útnak a története* amelyet meg kellett volna osztanom vele.

Feltétlenül elfogták vagy agyonlőtték volna* — mondotta a pap. — A csehek internálni akartak. A vö­rösek kerestek. Három napig bújkáltam a vetések kö­zött* mielőtt haza mertem jönni. Azt a hírt kaptam* hogy a csehek időközben belelőttek itt a templomba. Pedig... a padlása tele van fegyverrel.

Az utcában megint fütyülni kezdtek a golyók. A pap összerezzent és minduntalan maga mögé nézett. Észrevette és zavartan elmosolyodott: — Azóta nem bírom. Sokban volt részem ... Egyre görnyedtebben ült és fiatalsága dacára szomorúan öregnek látszott.

Amit ez az idő elhasznál és felőröl bennünk* azt nem lehet többé visszavenni* azt soha többé nem lehet jóvátenni.

Május 30—31.

Qzokatlan csend volt a folyó mentén. Már sötété- dett, mikor a katonák egy hordót vittek a mú­zeumkert felé. A múzeum a laktanyájuk. Ablakunk alatt mondta az egyik* hogy rumot visznek a legény­ségnek. Mit jelentsen ez?

Még hallatszott egyszer az őrjárat lépése. Azután cigányzene szűrődött át az éjtszakán. Azután semmi sem mozdult többé. Két óra felé járhatott az idő, mi­kor egy hang szólalt bele az álmomba. Azonnal fel­ébredtem, mégsem értettem mindjárt.

Támadás . . .

Kik?...

A vörösek!

Nem így képzeltük . . . Egy pillanatra meghűlt aszivemben a vár. Óvatos ajtók nyíltak és csukódtak a házban. A kicsi lány bejött a szobába és álmosan húzta maga után a párnáját, mint egy fehér hangya túlnagy terhét. Lefeküdt a dívánra és elaludt. Odakintről vad lövöldözés hallatszott. Kinyitottuk az ablakot. Hirte­len minden hangosabb lett.

A derengés örvénylő robbanásokkal volt tele. A gépfegyverek halálfutamai összefolytak. Szaggatott gyors billentyűverésük végnélküli hangvonalban fu­tott fel-le az Ipoly mentén. Egy láthatatlan halálhang­szeren rettentő kéz játszott a szürkületben.

A gránátok olyan sűrűn jöttek a tető felett, hogy már nem lehetett megkülönböztetni, melyiket melyik part küldte. Eldobált réztányérok csapkodták az eget. Dühödt pörölyök döngtek és szanaszét puskagolyók, kicsi kalapácsok verték a házak falát.

Ember nem látszott a kísérteties csatában.

A ház remegett és minden visszhangzott, mintha egy fahíd alatt lapultunk volna. Úgy rémlett, a híd kongó ívén veszett targoncák görögnek a fejünk felett és valamennyi halált fuvaroz.

Órák múltak. Aztán reggelbe virradt a derengés. A szürke sejtelmek körvonalakat kaptak, a dolgok fel­vették a maguk színét. A fák zöldjén, a barna cserép­tetőkön végigsütött a sárga nap.

Az ágyútűz még folytatódott, de a gépfegyverek kat­togása, mintha elment volna tőlünk, egyre messzebbről hallatszott.

Egymásra néztünk. Megalázott szomorúság volt ebben a tekintetben. Kínlódtunk az ellentétes érzel­mek sanyarúságában. Nem a túlsó part jött át, hogy szétzúzza vörös börtönünket, hanem a börtön ment átés terjeszkedett. Az ütközet már túl járt az Ipolyon, valahol a szőlőhegyek között.

Kerékpáron, mint egy görnyedt kis manó, fiatal fiú nyargalt el az ablak alatt. — Átmentek a vörösek! — kiáltotta — a csehek futnak az egész vonalon ... Sza­vát elkapta a sebesség. Aztán megint nem mozdult semmi.

Egy parasztleány bárgyún megállt az utca közepén. Az ijedtség közlékennyé tette. Az ablakunk felé for­dult és odaszólt: — Szűgyben voltam a katonámnál. Tülle kergetett el a riadó.

Hát nem lőtték a szügyi utat a csehek?

Bizony lőtték, — felelte a leány — de most már vége van.

A szőlőhegy elhallgatott. Csak a vörös ágyúk dörög­tek. Onnan túlról nem felelt semmi. És ez a csend nem olyan volt, mint mikor élő ember hallgat. így a halál szokott hallgatni.

Valami meghalt, összetört. Szörnyű feszültségben elpattant egy abroncs, mely körülfogta és elzárta a vörös hullámot. A hullám szétömlött, eddig érintetlen kis tanyák, falvak, lábon maradt kastélyok szépsége felett.

Szegények, akik odaát vannak! Szegények, akik rá­juk rohannak. Magyarok mind és csak a szenvedés és a halál az övék. A győzelem Trockij ügynökeié.

Ügy éreztem, mintha a hontalanság országútja ki­nyúlt volna előttem, bele a bizonytalanságba, talán túlra a határokon. Mire várjak még itt tovább? Most már nincs értelme. És a szemem kinézett valamerre, ahová nem látni.

Közben az innenső parton is elhallgattak az ágyúk.

És a gyarmati úton batyuk alatt görnyedve sok furcsa kis alak igyekezett visszafelé. Mire közelebb értek, lát­tam, hogy katonák. A túlsó part falvaiból, a szőlő­hegyekből jöttek vissza a győztes vörösek, fogyásig megrakodva zsákmányolt és rablott holmival.

A megfutamodott csehek állásaiból batyukban hoz­ták a rizskását, gyufát, dohányt, zsákszámra hozták a szárított szilvát, hordókban a rumot, bort, mézet. Egy zsidó frontmegbízott elvtárs kocsit is szerzett odaát. Megrakodva jött és megint fordult. Láttam, amim végighajtott az utcán. A katonák pedig röhögtek: Ül­dözze a cseheket Kun Béla! Széles jókedvükben voltak, egyik-másik tántorogva bukdácsolt.

Dél felé járt az idő, mikor a vörösek vígságába várat­lan távol lövések csattantak bele. A gépfegyverek meg­szólaltak a szőlőhegyen.

A folyó irányából egy katona rohant a múzeumkert felé. A sapkáját elvesztette, a haja lobogott, az arca szürke volt a rémülettől. — Visszajöttek a csehek! — A kiáltás bekapkodott a nyitott ablakokon, végiglódult az utcán. — Ott vannak megint a szőlőhegyen! Elfog­ták a mieinket!

A csehek csakugyan visszamentek a szőlőhegyre. Hatvan vöröst ott leptek a dézsmánál. A sebesülteket agyonverték. Senki se hozta el őket a harctérről. A pro­letárhadsereg nem törődik a sebesültjeivel. Nem tartja számon a halottjait. Aki odakinn elesik, névtelenül ke­rül gödörbe, ismertető cédulája nincs és a hantja jel­telen marad. . .

A túlsó part lövöldözött, de az innenső nem felelt. A trombita hiába fújt riadót. A vörös hadsereg rizskását főzött és rumot ivott hozzá.

Néhány proletárasszony, akinek semmi se jutott a zsákmányból, csípőre tett kézzel szidalmazta a kato­nákat: — Persze, cudarok, ha húsosztás van, meg tejet mérnek, akkor mind ott vagytok legelői. Akkor kiabál­tok, hogy ti vörösek vagytok, akkor elviszitek a tejet a gyerekek elől. De mikor a cseheket kellene kergetni, hazaszaladtok a lopott holmival. Ott hagyjátok nekik a hegyet.

A katonák legtöbbje részeg volt. Berúgtak még az éjjel, a támadás előtt. Mialatt gyülekeztek, cigány húzta nekik és rumot kaptak.

„A pálinkabutítás volt a burzsujok fegyvere", — üvölti a vörös sajtó. „Az alkohol a proletár legnagyobb ellensége", — hirdetik minden falon a kommunista plakátok. De a proletárdiktatúra leitatja az osztályön­tudatos proletárhadsereget, mikor hiábavaló halálba akarja kergetni.

Május 31.

Reggelre a csehek észrevétlen, lopva, még a szőlőhegyről is elpárologtak. Megfutottak a silány vö­rösek elől... Ugyanazok a csehek, akik öt hónap előtt leindultak a zólyomi hegyekről és bántatlanul elvették Pozsonyt és Kassát, a bevehetetlen büszke Komáromot országunk egy harmadát, el messze Máramaros felé.

Vajion hogy futottak voina, ha a limanovai huszárok és a gorlicei honvédek mentek volna ellenük? ... De Károlyi hadügyminisztere nem akart katonát látni! Nem akart határunkat védő katonát látni az a Linder Béla, aki mostanában, egy vörös csapatszemlén, Böhm Vilmos, Pogány-Schwarz és Landler elvtárs fegyveresszolgái előtt hangosan, dicsekvőn kiáltott fel: ^Látjá­tok, ezért kellett szétkergetnünk a rég] hadsereget . .

Keserves haragomban nekiszorítottam a két öklö­met a homlokomnak.

Rimaszombat, Ipolyság a vörösek kezén van és telettünk is az összes magaslatok. A katonák két tábori ágyút és géppuskákat zsákmányoltak. A cseheket álmukban lepte meg a támadás. Félmeztelenül mene­kültek és akik közülök fogságba kerültek, azokon sem volt ruha. Cseh egyenruhákkal, csizmákkal megrakott parasztszekerek zörögnek a hidakon.

Éjjel nem tudtam aludni. Vonat fütyült az éjtszaká- ban. Ilyenkor sohasem járt erre vonat. És abban a pillanatban azokra gondoltam, túl az Ipolyon, akiket nem is ismerek és mégis féltek. Mire felébrednek, ott lesz a fosztogatók vonata, mely viszi a rettentő vörös járvány fertőzését, a zsarnokságot, a forradalmi tör­vényszéket. Visszafelé pedig majd hozza a túszokat, emberek boldogságát, vagyonát és kenyerét.

Az óra ütött. Fél kettő .., Megint hangzott egy el­nyújtott fütyülés. Az ütközők összeverődtek, a kap­csolóláncok csörömpöltek a sötétben.

Szállítják a bilincseket, rázzák a tolvajkulcsokat. És a vonat csak kúszik az éjtszakán át.

Isten legyen irgalmas mindannyiunknak.

Június i.

Dobolnak odakinn. Utcáról-utcára ismétlődik.

A forradalmi kormányzótanács általános véd- kötelezettséget parancsol és a nemzet vére felett egy­szerű rendelettel dönt egy idegenfajú kisebbség. Össze­borzadtam ... Mostantól kezdve mindenkit kényszerí­teni fognak, hogy fegyvert fogjon mellettük, önmaga ellen.

A magasban egy repülő szállt. — Olasz gép, — mondották a ház előtt az emberek.

A repülő az Ipoly völgyét kémlelte. Egy másik világnak a szeme nézett le ránk közömbösen, részvét­lenül. Igen, így néznek ránk a magas messziből és apró fekete pontokat, nyüzsgő hangyákat látnak. Kinek jutna eszébe, hogy a hangyáknak fáj valami ? Ki törő­dik vele, hogy fáj, ha a hangyabolyt szétrúgják, ha idegen férgek települnek bele?

A gép tovább repült. A rab börtönablaka felett el­szállt egy szitakötő . ..

A vármegyeház előtt ravatalozták fel a katonákat. Vörös virágok, vörös kereszt. A vörös koporsókból vörös szemfödő lógott ki. Csak a kis Stefanovics nem volt közöttük, egy ellenforradalmár vasutasnak tizen­nyolc éves egyetlen gyermeke. Az iskola legjobb tanu­lója, lángoló kis hazafi. Besorozták, mennie kellett. Megsebesült a szőlőhegy alatt és hiába könyörgött a katonáknak, vinnék vissza Gyarmatra. Nem értek rá, — rizskását vittek. A fiú elvonszolta magát a zabos tábláig és mikor a csehek visszajöttek, puskatussal agyonverték a „kis vörös katonát" is. A szülei hozták haza a holttestét. A direktórium vörös koporsót kül­dött neki! — Elég volt! — mondotta az atyja. — Nem engedem, hogy maskarával temessék.

A vörös háború halottjai között sok kis Stefanovics van. Emberek, álljatok meg sírjaiknál, mert ők talán jobban gyűlölték a proletárdiktatúrát és jobban szeret­ték a hazát, mint ti magatok...

Két katona jött az udvarba, két szomorú arcú fiatalfiú. Vörös virágot és vörös szalagokat kértek holt baj­társaiknak.

Kint jeltelen sír, idebenn propaganda-temetés.

A vármegyeház előtt Singer elvtárs mondott búcsúz­tatót a halottak felett:

„Elbocsátunk titeket azzal az ígérettel, hogy kér­lelhetetlen, vad gyűlölettel fogunk harcolni a bur­zsoázia ellen és ha elpusztulnánk, a mi gyűlöletünkkel fognak tovább harcolni még a fűszálak is.“

Aztán a temetőben, a református lelkész beszélt: „Testvéreim az Ürban, nyitott sírjaitoknál az utolsó szó a szeretet legyen . . .“

És ebben a két szózatban találkozott az Úr és azok* akik megfeszítették.

Június 2.

Mikor virrasztás közben mécsünkben már elfogyott a lélek, újra kigyúlt egy pillanatra.

Ma egyszerre ... és összeszorítottam a két kezemet és örömömben halkan nevetnem kellett: „Szeged az ellenforradalmárok kezén! Az ellenkormány Aradról Szegedre költözött. Összeköttetésben van a bécsi ma­gyar ellenforradalommal. Nyugat-Magyarország szer­vezkedik és francia protektorátus alatt magyar fehér­gárdák alakulnak Szegeden . ..“

A vörös lapok írják! És kérdezgetem magamtól, találgatom, vájjon ezért állították-e meg az entente hatalmak huszonnégy iszonyú nappal ezelőtt az olá­hokat a Tiszánál, hogy önmagunkat menthessük meg? Ebben volna emberi igazság! Egy vérig alázott nemzet vissza vehetné az önérzetét. És ha így lesz? Akkor megáldjuk két hónapi szenvedésünket. Nem oláhok, de magyarok vehetik vissza Budapestet a vörös zsar­nokoktól . ..

Ma reggel vettem észre, hogy a cipőm talpa elvé- konyult és foszlik. Ijedten néztem. Mit teszek, ha el­szakad? Fagyott, fekete krumpli volt vacsorára. Mikor felkeltünk az asztaltól, Huszár Aladárné egy vajas­kenyérről mondott el valami történetet. A kicsi leány sírni kezdett. Éhes volt vacsora után és kérte, adjanak neki vajaskenyeret. ..

Rongyos cipő és fekete krumpli, minden mindegy... Szegeden magyar katonák vannak.

Június 3.

Reggel óta erőltetem magamat, hogy reménységekre A gondoljak és Szegedre gondoljak és háromszínű zászlókra. De hiába kínlódom, mindent szétszór az, ami a közelemben van.

Az utca kihalt. A vörösek elmentek a futó csehek után. Minden kimozdult a tegnapi helyéből. Szemben a gyalogjáró szélén egy gyerek ül és törött tükördarab­ban villogtatja a napot. Az éles fény cikázik a szobá­ban. A gyerek folyton hunyorog és lassan minden forogni kezd a szemem előtt. Forróság van a fejemben. Tegnap is ilyenfélén volt, de akkor nem vetettem rá ügyet. Valami a csontjaimat fűrészeli. Lázam van és félek tőle. A láz ki akar fosztani abból is, ami meg­maradt.

Jó lenne lefeküdni. Ostobaság. Most minden attól függ, hogy meg ne hunyászkodjam az új nyomorúság előtt... Fel fogok állni és végig megyek a szobán. Csak az a gyerek ne táncoltatná egyre a napot.I-Tanyait fekszem és nem látom többe tisztán a dol- x A gokat. Az előbb még ült valaki az ágyam végé­ben. Kedvesen beszélt hozzám és biztatott. Egyszerre ráismertem. Huszár Aladárné volt. Pedig neki is milyen nehéz az élete. A férjéről egyre többen tudják, hogy a honti erdőkben rejtőzik. Ha valaki elárulná . . . Mégis biztat és a könyvtár díványa helyett, ide adta a szobáját.

Komolyan akarok gondolkozni a felett, hogy mit tegyek? így nem maradhat. Miattam nyílnak halkan az ajtók, miattam járnak lábujjhegyen a házban. Any- nyira szégyenlem magam, hogy szenvedek bele.

Valószínűleg csak később fogok valami terven gon­dolkozni. Most még fáradt vagyok.

Június

Hányszor hittem, hogy rosszabb nem lehet, pedig X X egészen elviselhető volt eddig. Üldögélhettem a palánk tövén, ahová a nap sütött és az ablakig is el­mehettem, a szélbe beletarthattam az arcomat, ha éppen úgy akartam és a kis udvarkertet körüljárhattam, ha besötétedett.

Most fekszem négy deszka közt az ágyban és nem bírok mozdulni.

A szomszéd szobában hangok beszélnek. Az Ipoly felszabadult túlsó partjáról jött át valaki. Meséli, hogy mikor a vörösek péntek virradóján előnyomultak, a zsidók házát azonnal körülállía néhány zsidó vörös katona és szuronyt szegezve megvédte a többi rablásaellen. Megvédtek Leszenyén Fischer bérlő házát és az illési majort is. Maga a tulajdonos beszélte el.

Jelentős tanúságtétel ez a tény. A diktatúra a magán­tulajdon megsemmisítése után is megóvja a zsidó nemzeti vagyont. Az uralkodó faj megvédi a maga faj­testvéreit, míg a mi elnyomott fajunk idegenek paran­csára pusztítja saját nemzeti vagyonát.

Keserűséget és haragot érezhetnék ezért a zsidóság­gal szemben és én csak szomorúságot érzek a saját fajommal szemben.

Ők jobban szeretik egymást!

Túl az Ipolyon, magyar vörös katonák kifosztották Sztregovát, az ősi kastélyt, ahol Madách Imre „Az ember tragédiáját" megírta. De a zsidó vörös katonák megvédték Fischer bérlő házát...

Új látogató jött. Hallom, mikor mondja: — Léva, Szerencs, Érsekújvár a vörösek kezén van. A csehek futnak mindenütt. Azt is mondja, hogy Szamuelly repülőgépen visszaérkezett Moszkvából, kemény pa­rancsot hozott Lenintől: „Ki kell tartani az utolsó emberig".

Egyre ismerősebb a hang ... És később bejött hoz­zám Jeszenszky Sándor báró. Üzenetet hozott Bércéi­ről. Kiss Károly Kállayéknál van. Gyógyuljak meg hamar. Két nap múlva értem jön. Már mindent elő­készített, hogy kisegítsen Bécsbe.

Mikor egyedül maradtam, megkíséreltem, fel tud­nék-e könyökölni a párnán. Két nap múlva utaz­nom kell. .

Visszaestem.A napok rendetlenül kuszálódnak a fejemben. Néha eszembe jut, hogy most valamikor el kellett volna mennem és mégis itt maradtam. Az is eszembe jut, hogy Kassát visszavették a csehektől a vörösek. Sze­gény város. Piros-fehér-zöld zászlókkal fogadta őket, akiket magyaroknak tartott. Aztán le kellett szednie a zászlóit.

Pünkösd vasárnap . . . Hallottam, mikor nagymisére harangoztak. Templomba mentek mind. Csend van és lassan eszembe jut, ami történt.

Két nappal ezelőtt későn zörgettek az ablakon. Ijedt aggodalom lopódzott szét a házban. Férfihangok hal­latszottak a folyosó felől. Huszár Aladár hazatért!... Azt hittem a láz vetít ijesztő képet. Egy erdei ember jött be az ajtón. A ruhája rongyos volt, az inge szaka­dozott, a haja és a szakálla megnőtt. Barátjával, Pon- grácz Györggyel, hat hétig bujkált a börzsönyi hegyek rengetegében.

És ők is várták a diktatúra bukását. Várták az en­tente hatalmak közbelépését. Aztán jött a vörösek offenzívája! A két barát az észak felé vonuló harci zajból tudta meg, hogy a vörösek győztek és nincs menekülés. És mivel a cseheknél, akiket a télen Gyar­matról kivertek, nem akartak menedéket kérni, ugyan mire vártak volna még?

— Hazajöttünk — mondotta Huszár Aladár és a szemében vad szomorúság tükröződött. — Átadjuk magunkat a direktóriumnak, aztán ítélkezzenek . . .

A direktórium elrendelte kihallgatásukat, de csodá­latosképen nem tartóztatta le őket. Azóta megintácsorog egy vörös őr a házzal szemben, a túlsó szegleten.

Orvos volt nálam. Izületi gyulladásom van. A gyere­kek nefelejcset hoztak a folyó partjáról. Aztán egész idő alatt néztem a virágokat. Lassan délután lett felettük és alkonyat és este. Már nem látszottak a sötétben.

Gyertya égett az ágyam mellett és Kiss Károly itt ült egy széken. Hálás voltam neki, hogy eljött és nem beszéli arról, hogy holnap mennem kellene.

Anyámról hozott hírt, annyi idő után . . . Köny- nyebb lett a lelkem. Hányszor kínozott a félelem, hogy talán már nincs többé. Most megint tudom, hogy él, egészséges. Csak aggódik miattam, heteken át nem kapott hírt felőlem. Többször kihallgatták, meg is eskették rá, hogyha megtudja, hol vagyok, azonnal fel­jelent . . . Egyszer egy detektív gorombán rárivallt : „Hát maga hogy nevelte a gyerekét, hogy ilyen lett ?“ — „Magyarnak neveltem— felelte Anyám. A detek­tív lehorgasztotta a fejét, egy darabig megszégyenül- ten hallgatott: — „Én is magyar vagyok‘ — és kezet csókolt Anyámnak. Azóta nem jártak nála többé nyomozók.

Kiss Károly magáról is beszélt. Javarészt Dunán­túl bujkált. Forrong az egész vidék. Itt is, ott is felveti fejét az ellenforradalom. De Szamuelly hirtelen meg­jelenik mindenütt. Devecseren a templom körül akasz­tatta fel az ellenforradalmárokat. A felkelők egy fiatal tanító kivételével mind parasztok voltak. Az asszonyok­nak nézni kellett. Nagygencsen egy gazdát a gyerekei szemeláttára húztak fel a fára. Nem halt meg. Mikor a koporsóban feküdt, megmozdult és felült. A gyerekeiés az asszony sírva fu ottak hozzá. De a terrorlegények nem kegyelmeztek. Megölték a koporsóban . . .

Mialatt Kiss Károly mesélt, egyre többen lettek a szobában. A szegletben is álltak, ahová nem ért el a gyertya fénye. Csak álltak és nem tartoztak hozzánk. Az egyiknek kötél volt a nyakán. Egyiknek össze­szurkált arcából folyt a vér. Szerettem volna mondani: menienek el. De nem voltam bizonyos, hogy lói látok-e? A többiek talán nem is vették észre, mert egészen rendesen beszéltek egymás között.

Kiss Károly Bécsbe szökik. Át kell mennie Buda­pesten, aztán Szombathelyen, aztán gyalog valahol Szent Gotthardnál át a határon. Ijedten figyeltem, vájjon mondja-e, hogy nekem is azon az úton kellene mennem. Nem mondta és örültem, mert a lábamat nem bírtam mozdítani.

A karomat felemeltem, megfordítottam a fejem, összeharaptam a fogamat a fájdalomtól.

Aztán mozdulatlanul feküdtem óráról-órára és egész éjjel folyton készülődtem. Reggelre olyan fáradt vol­tam, mintha végtelen utakat jártam volna be.

Június 9.

Nem látom az ákácokat, de érzem a forróságban, x hogy virágoznak. Éjjel is érzem, a hosszú hold­fényes, néma éjjeleken. Vájjon mi lesz, ha újra virá­goznak? Talán majd akkor ...

Qok vonat iár. Valamelyikkel elment Kiss Károly is.

Ügy mondják, Dunántúl csakugyan lángra lob­bant az ellenforradalom . . .

Mikor az ember beteg, óriás arányokat öltenek az események. Ma mindenáron a saját sorsommal kell foglalkoznom. Az esti vonattal váratlanul megérkeztek Huszár Aladárné szülei, Szilassy Aladár és a felesége, akikkel a téli küzdelem munkája közben gyakran dol­goztam együtt. Budapesten bizonytalanná lett a hely­zetük. Szilassy Aladárt a nyomozóosztály mint túszt akarta letartóztatni. Ide menekültek. Itt találtak en­gem, akiről azt hitték, rég külföldre szöktem.

És én elfoglalom előlük a helyet.

Június 11.

TjMviselhetetlen izgatottság őröl. Az újságok diadalt ordítanak. A felszabadult Kassa ünnepel ... Az internacionálét játsszák a kassai Dóm alatt. A vörös díszszázad éljenez, mikor Garbai és Kun Béla eivtár- sak ellépnek előtte.

Egyszerre megrohantak száguldó kuruc dalok. . . Átkápráztak a képzeletemen a Fejedelem előtt kaípag- lengető kuruc lovasok ... Kassa ... Kassa . ..

Cseh rabságból hazavágyó szép városunk, de más­ként is képzelte el a hazatérést!...

Kun Béla pedig szónokolt: „Tisztelt elvtársaim! . . . Ügy-e elvtársak, jó ez a proletárdiktatúra? Bár még bele se kóstoltatok, de meg fogjátok látni, milyen szép, milyen jó és milyen érthető ez a proletárdiktatúra a dolgozók szempontjából. A proletár, aki dolgozik, aki elnyomott volt* meg sem értheti, hogyan lehet valami mást akarni, mint ezt a proletárdiktatúrát. Ez egy­szerű valami . . . Nekünk mindegy* hogy dolgozó proletár testvérünk milyen nyelven beszél, nekünk egy ellenségünk van: a burzsoázia, akármilyen nyel­ven beszél is . . .“

A nyelv felett, melyet Kun Béla és szónoktársai, Böhm elvtárs, Jászai Samu és Stern Lipót beszéltek, felhördült a dóm mélyén a Fejedelem: Mién hozta­tok haza ? Csendesen hallgattam tenger mormolását...

Június 12.

Naapok óta beszélték. A hír igaznak bizonyult. x Clemenceau a békék nferencia nevében tárgyai Kun Bélával. A francia k rmány jegyzékét szikra­távirat hozta el Párizsból Budapestre a „magyar kormánynak".

A jegyzék, miután kijelenti a budapesti kormány előtt, hogy képviselőit éppen most kívánja magához hívni, felszólítja, szüntesse be a cseh-szlovákok elleni támadásokat, ellenkező esetben a szövetséges és tár­sult hatalmak kormányai a legszélsőbb rendszabályok­kal fogják erre kényszeríteni Magyarországot.

A jegyzék figyelmezteti Kun Bélát a hálára, mely- lyel a szövetséges hatalmaknak tartozik, amiért „Két ízben is megállították a román seregeket, amelyek át­lépték a fegyverszüneti határt és megakadályozták őket, hogy folytassák előnyomulásukat Budapestre és megállították a szerb és francia seregeket Magyar­ország déli frontján"

Clemenceau úr, a békekonferencia elnöke leülneKun Bélával egy asztalhoz. Elvakult bosszúja min­denre kész, ha üszkösítheti véle a vitézi harcban elbukott szegény magyar tátongó sebét. . .

És mi tőlük vártunk emberi irgalmat: a győztesek­től, akik okmányt állítanak ki arról, hogy hónapok óta ők prolongálják a bolsevizmus rémuralmát Magyar­országon !

Kun Béla a hatalmakhoz és saját magához méltóan válaszolt:

„Ckmenceau úrnak, a békekonferencia elnökének, Páris.

A magyarországi tanácsköztársaság kormánya öröm­mel fogadja a szövetségesek és a szövetkezett államok kormányainak azon szándékát, hogy Magyarországot a párisi békekonferencia elé meghívják. A magyar­országi tanácsköztársaságnak nincsenek ellenséges szán­dékai a világ egyetlen népével szemben sem, barátság­ban és békében kíván élni valamennyivel, annál is inkább, mert nem áll a területi integritás alapján."

Kun Béla csúfolódva folytatja: „Örömmel vesszük tudomásul, hogy a szövetséges államok megparancsol­ták a cseh-szlovák köztársaságnak, a román és jugo­szláv királyságoknak, hogy támadásukat szüntessék meg, de kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a nevezett államok a szövetségesek parancsait nem tel­jesítették/* És ezután felajánlja, hogy a vörös had­sereg hajlandó a szövetségeseknek módot adni, hogy „parancsaiknak érvényt szerezhessenek . .

Június

A/fa tudtuk meg... Még június elején történt:

A szombathelyi és celldömölki direktóriumok karhatalommal kísérelték megvalósítani Landler Jenő parancsát és be akarták kényszeríteni a katonailag kiképzett vasutasokat a vörös hadseregbe. A szombat­helyi és celldömölki vasutasok elhatározták, hogy megszüntetik a munkát és sztrájkkal megdöntik a proletárdiktatúrát. A derék vasutasok egymásután csatlakoztak a felkeléshez és június 2-án az osztrák határtól a Duna partjáig minden vonat megállóit. Csak Szamuelly vonata nyargalt a Lenin-fiúkkal.

És mert Budapest nem csatlakozott, a vasutasok nem bírták egységesen megállítani az egész ország­ban a vonatokat. Hat napi küzdelem után újból fel­vették a munkát. Az akasztófák alól útnak indultak a vonatok és velük együtt elindult mégegyszer a proletárdiktatúra akadozó vérkeringése. Ez a remény­ség is összedűlt. Most már következett, amit Kun Béla híveinek megígért: „Minden állomáson föl­akasztatok majd néhány vasutast, aztán rend lesz. így csináltam Oroszországban is.“

De a vasutasok elvetett csóvája addigra már tüzet fogott. Sopronban fellobbant az ellenforradalom. Cenk, Csorna, Kapuvár né.pe fegyvert fogott. Rövid ideig tartott. Néhány óra múlva minden oldalról jöttek a vörösek. Csornán a győri terroristák összeszedték az ellenforradalmárokat és százötven embert bele­gyömöszöltek egy kis zárkába. Az ablak vasredőnyeit is rájuk csukták, hogy megfulladjanak. Ekkorra már Szamuelly is a városba érkezett. Előtte fegyveresvörös őrök futottak szét ordítozva: Be a házakba! — És aki nem tudott idején menekülni, arra ráfogták a fegyvert. Mire Szamuelly automobilján terroristáival bevonult, üresek voltak az utcák és a fekete hiéna halálos csendben vágtatott gépfegyveres kocsiján az ítélethez.

Szabad ég alá asztalt állítottak, Szamuelly egymás­után vezettette maga elé a foglyokat. Nem hallga­tott ki senkit, csak azt kérdezte, kinek van vagyona? Aztán jobbra és balra parancsolta az embereket. Senki sem tudta, hogy a jobboldaliak vagy a baloldaliak fognak-e meghalni. Tanúkihallgatás nem volt. Sza­muelly egymaga személyesítette meg a vésztörvény­széket. „Mars a halálba!" — rivalta a baloldaliak felé és nyolcán elindultak a templom előtti térre.

Az egyik elítélt, egy csizmadiasegéd, összeesett. Fekve hagyták. A többit utolsó útjukon puskatussai verték és köpködték a hóhérok. Takács hadnagynak a szemüvegét úgy beleverték a szeme gödrébe, hogy a szemgolyója kifordult. Mialatt a vesztőhelyre ment, letépték a fejéről a zsebkendőt és kifordult szeme ott himbálódzott az arcán. Akics Gyula malomtulajdonost megpofozták, amikor az akasztófa alatt a zsámolyon állt. Tarcsay István, Laffer Lajos, Németh Gyula, Németh Lajos, Glaser Ferenc, mind meghaltak az akasztófán. A kivégzésnél nem volt orvos jelen. A holttestek még ki sem hűltek, mikor a terrorlegények lehúzták róluk a ruhát és letartóztatott társaikkal meg­ásatták a sírgödrüket.

Szamuelly gúnyolódva nézte az akasztást.

És másnap, pünkösd vasárnapján, már Kapuváron működött. Százötven főből álló terrorcsapatjával, kézi­gránátos, géppuskás kísérettel vonult be. A foglyok­nak csak a nevét kérdezte meg. „Fel kell őket akasz­tani/ Mesterházy Zsigmond postamestert, Pintér Pál csendőrőrmestert, Rest Józsefet, Semmel Károlyt és Fábiánt, a katolikus templom elé az országúira vezet­tette ki. Fábiánnak közben megkegyelmezett, mert megsúgták neki, hogy az izraelita hitközségnek az elnöke. Az áldozatokat végső útjukon Kapuváron is véresre verték a terrorlegények. Pintér csendőrőrmes­ter leszakadt a kötéllel. Két kis gyereke odaszaladt hozzá és könyörgött. De Szamuelly nem kegyelme­zett. Meghaltak mind. A városra pedig milliókra menő sarcot vetett ki. És elhajtatott temérdek vágómarhát. Aztán ment tovább, lelkiismerctfurdalás nélkül, nyu­godtan, fejedelmi különvonatán.

Megy robogva a halálvonat a magyar éjtszakákon át, ahol megáll, ott emberek kerülnek a fákra és vér folyik a városok kövezetén. A vonat mentén pedig gyakran találnak megcsonkított mezítelen holttesteket. Sza­muelly az ő vonatán is ítélkezik. Akit oda a mieink közül felhurcolnak, az nem mondja el többé, amit látott.

Egy megbízható ember, aki a szocialista párttal ment át a kommunistákhoz, beszélte el nekem azt, amiről senki sem beszél. Szolnokon jelentést tett Szamuellynek, akkor látta a vonatot.

Szamuelly állandóan ott lakik. Éjtszaka még Buda­pesten is a vonatján hál. Harminc válogatott terrorista testőr környezi. Külön hóhérjai vele utaznak. A vonat két szalonkocsiból áll és két elsőosztályú kocsiból, melyben a terroristák utaznak és két harmadosztályú kocsiból, melybe az áldozatokat szedik fel. Ott folynaka kivégzések. Ezeknek a kocsiknak a padlózatát már befogta a vér. A holttesteket a rohanó vonat ablakain dobálják ki, mialatt Szamuelly kárpitozott falú szalon­iában csiszolt tükrök, rózsaszín brokáttal bevont, törékeny, aranyozott Louis XVL bútorok között, egy vékonylábú, nőies íróasztalnál ül és kézlegyin­téssel dönt élet és halál felett. ..

A megvalósult marxizmusnak minden tettén, min­den rendeletén, minden intézkedésén, sőt még a hírek közlésén is átvigyorog a kínzás módjának spe­kulatív természete, a szinte undorítóan érzéki kegyet­lenség.

A bátrak ölnek, a gyávák kínoznak. A magyar faj férfias és bátor. Tud vad, kíméletlen, nyers, sőt bosszú­álló lenni, de egész történetén át sohase volt kegyet­len. A magyar nem érzéki faj. Sem ősei vallásában, sem pogánykon isteneinek fogalmában, sem mondái­ban, sem népmeséiben, sem dalaiban, sem humorá­ban, se művészetében nincs kifejezett érzékiség. A bolsevizmus kegyetlenségébe pedig szinte a kcj- gyilkosok érzékisége keveredik. Ez nem szláv és nem turáni eredetű. Ezt a mindkettőjük között elvegyült harmadik keverte a végzetükbe.

A héber nép története, az Ószövetség, a Talmud és a világ különböző nyelvein megírott zsidó irodalom és minden, ami a júdeai néptől származik, túláradó érzékiség. A kegyetlenség pedig az érzékiségből nyeri fantáziáját és energiáit.

A vérengző török járom és az irgalmatlan osztrák elnyomás hasonlíthatatlanul enyhébb volt, mint a bolsevizmus kegyetlensége . ..

Szamuelly vonata rohan, megállás nélkül, remegőőrházikók, megtorpant kis állomások előtt. A moz­dony fcrró szelétől meginognak a fák és eisápadnak az arcok. Szikrákat hány a kürtő, messzire látszik, mint ragadja előre a kínzás beteg vágyait. Száguld keresztül-kasul az országon át, hogy a hódító faj kegyetlenségével véglegesen bilincsbe verje elrabolt országunkat.

Iszonyú csend. Csak egy vonat sikolt.

Álmodtam-e vagy ébren voltam? Ősrégi könyvek lapjai fordultak. Ezer évek jöttek felém, s távol messzeségükben útnak eredtek az ábrahamiták az Ür folyó partjáról. Kevesen voltak és tudatlanok. Kanaán őslakói barátságosan fogadták a hazátlan kósza népet. És mire az ábrahamiták számban meggyarapodva egyiptomi futásuk után másodszor visszatértek a kánaánbeliekhez, ők nem vették észre, hogy Izrael népe háborút visel ellenük, mert fegyvertelenül jött. Vérontás nélkül beszőtte magát ez a nép a kanaáni hethita nép közé és csak mikor megsokasodott és elhatalmasodott, irtotta ki az őslakók között a vezére­ket és békétleneket. A többieket meghagyta. Rab­szolgákra és katonákra volt szüksége. A rabszolgák nélkül sivataggá lett volna az ország, mert Ábraháin ivadékai nem művelték a földet. A katonák nélkül veszedelmek fenyegették volna az országot, mert az ábrahamiták nem kockáztatták érte az életüket.

Az Ür nevében Ézsaiás próféta mondotta a válasz­tott népnek: „Mivel kedves vagy az én szememben, becses vagy és én szeredek: embereket adok helyet­ted és népeket a te életedért."

Izrael népe így hódította meg magának az or­szágot, melynek birtokáért nem az ő vére ömlött. így foglalt főváros^ melynek köveit más fajok emel­ték falakba.

Mózes könyvének jóslata betelt: „És mikor bevisz téged az Úr, a te Istened a földre, amely felől meg­esküdött a te atyáidnak,... hogy ád néked nagy és szép városokat, amelyeket nem te építettél, és minden jóval telt házakat, amelyeket nem te töltötté) meg, és kutakat, amelyeket nem te ástál, szőlő- és ólai fa­kerteket, amelyeket nem te palántáitól és eszel és megelégszel . .

Lassú irtózat fut át rajtam és a gondolat ezred­évek felett repül vissza a jelenhez. A hethiták törté­nete volt-e ez, vagy a magyar nép végzete? A zsidók megismétlik hódításukat. Már van országuk, — a miénk, már van fővárosuk — Magyarorszag fővárosa. És megismétlődik a kiáltás, mellyel Ezekiei próíéta Jeruzsálemhez szólt: — „Eredeted és születésed sze­rint kanaám vagy“ — megismétlődhetik úi alakban az új Jeruzsálem felett: Eredeted és születésed szerint magyar vagy ...

Június 14.

"Epülledt fehér hőségben áll a város. Az ablak alatt x mozdulatlanul ég a kis utca a napban. Ameddig a párnámról ellátni, semmi sem történik. A sors is olyan fülledt és mozdulatlan, mint az utca.

Ma ül össze Budapesten a Szovjet, a Tanácsok Első Országos Kongresszusa. Megelőzőleg két napon át a kommunista párt gyűíésezett a magyar Ország­házban.

Előre! A tekintetem csak egyre visszahőkölt, mint egy kötődő állat a híd előtt. Kényszerítettem maga­mát és olvasni kezdtem a tudósítást: „Vörös szín lövelt a szemekbe . . Abbahagytam. Emlékezetem­ből egyszerre egy kormos pesti házfal bukkant elő. A falon rikító plakát látszott. Kék ég alatt, egy óriási munkás festéktől lucskos ecsettel, dühösen mázolta vörösre az Országházat. A kupolát, gránitfalakat. . .

Március eleién volt, mikor Budapest utcáin ezt a plakátot valóságban kiragasztották. A művész vissza­hőkölt bennem. Olyan ízléstelennek találtam az el­képzelést. Terméskövet, nemes követ befesteni. . . Azóta valóra vált a mázolás és a plakátprogramm beteljesült az európai kontinens legősibb parla­mentjén.

De a festék lekopik a gránittól. ..

Keservesen olvastam tovább a kommunisták nagy­gyűlésének leírását. Az újságíró, az újnak és minden újnak örvendő tradíciótlan elragadtatásával idézte meg az Országház átalakított tanácskozótermének új képét. A régi freskók eltűntek. „A magyar szent ko­rona helyén, az elnöki emelvény felett, egy frígiai sapkás, kemény nézésű munkás tekint le, szíve fölött a szovjetek jelvénye, az ötágú csillag. A falakon nem a „történelmi nagyságok" képei, nem a „dicsőséges" csataképek — új ecsetvonások pingálódtak fel szim­bolikus, nagyszerű dísszé."

Hogy sietnek . . . Milyen lihegő lázas gyűlölettel takarják be és törlik el mindazt, ami a miénk volt. . .

És míg ők drapériákkal, mázoló ecsettel, rendele­tekkel, olykor a vérünkkel takarják el a miénket, azalatt az ország szíve lüktetése csak egyre mondja, mind egybehangzókban, fenyegetőbben mondja: Mit tettetek a mi országunkkal? A nyelvünkkel, a becsű­létünkkel? Mit tettetek a gyermekeink tisztaságával, a nagyságunk emlékével?

Mindent elsikkasztottatok!

Baljóslatban lüktet a magyar vér a levegőn át. De ők nem hallják ezt, pedig egy vérig sértett nemzet rettentő haragja forr már a fejük felett. Nem hall­ják, fosztogatnak, gyilkolnak tovább és tanácskoznak a mi elrablóit országunk elrabolt házában.

Újságíró krónikásuk megelégedett faji önteltséggel mondja el róluk, hogyan érkeznek a tanácskozásra: „A küldöttek elfogódottság nélkül lépnek a terembe. Semmi meghatottság, semmi meglepődöttség.“

A zsidó faj ereje és szerencsétlensége, hogy sohase csodálkozik semmi felett és nem hisz abban, amit tesz.

Képzeletemben ekkor már világosan láttam a ter­met, melyben egykor Tisza István, a nagy kormányos nemes alakja küzdött annyi tomboló viharban, és fel- rémlettek hirtelen azok is, akik csak az ő holttestén át juthattak be oda. Tetemrehívásra mentek. Nem tudták és mégis tetemrehívásra mentek. És szavuk nyomán kiserkent a vér az ország tátongó sebéből és kiserkent a megaludt vér a geszti sírboltban is.

Ahogy felvonultak, a vörös drapériák előtt, kirajzo­lódtak a vörösön az arcok.

Egy dagadt szemű, puha nagy varangy, egy szima­toló dögkeselyű, egy kéjgyilkos, egy fekete hiéna . . . Hideg, alattomos emberkínzók, terheltek, vérdühben fertőzők, szadikus degeneráltak, hatalmi tébolytól püf­fedt arcok, félhülyék és egész gonosztevők, szinte elevenen feloszló koponyák. Mintha fegyházból és tébolydákból jöttek volna elő.

A népbiztosok . ..

Mit kerrn ezeknek a fejeknek a hátterében a magyar munkásnak a képe, melyet frígiai sapkával, szövi et- csillaggal festettek az elnöki emelvény fölé ? Ha szólni tudna az a munkás, akkor a legyilkolt dunántúli mun­kások halálhörgésével kellene odarivallma a tanács­kozóknak : Idegenek vagytok és megcsaltatok! Kezem­be adtátok a pörölyt, hogy enkezemmel zúzzam össze a hazámat.

Magyar munkások, igazak! Hánnyal beszéltem kö- zületek az elmúlt hetekben, rázós szekéren, vasúti töl­tés mellett, kinn a földeken, malom tövén s az ország­útién. És hányán átkozták közületek azokat, akik most a mi romjainkon tanácskoznak.

. .. Nagy János, Kovács István, Kerekes András álltatok elő a magyar nép nevében!

De ők nem voltak ott a nagy teremben a szónokok között. Kun Béla, Schwarz Richárd, Böhm Vilmos és társaik beszéltek. A bizottságok névsora pedig : Heller Mór, Rabinovits, Singer Vera, Lefkovits Vil­mos, Brandstein Illés, Schwarz Árpád .. .

És vájjon miről tanácskoztak két napon át? Arról-e, hogy bűntény a magyar nép vérét céltalan háború­ban hiába ontani? Arról-e, hogy Budapest éhezik, a készletek kifogytak, az élet megfulladt? Vagy arról, hogy a párisi zöld asztalon hideg, idegen kezek or­szágunk ezeréves határait egyre beljebb tolják, míg mohó vad kezek szüntelenül belekapkodnak a szörnyű játékba s már előre elrabolják a még meg nem nyert téteket ?

Nem erről beszéltek! A diktátorok pártjuk név­változtatását tárgyalták és a diktatúra szigorítása avagy enyhítése felett vitatkoztak!. ..

Lenin itt ...

Az orosz zsarnokok pár nap előtt ráüzentek buda­pesti fióküzletükre, hogy ezentúl „Magyarországi egyesült kommunisták pártjának" nevezzék magukat. Sokan engedelmeskednek. De a ravaszok vitatják a „szocialista" elnevezés előnyeit. Ezek az előrelátók, akik úgy vélik, hogy arra az esetre, ha a kommuniz­mus mégis össze találna dűlni Magyarországon, talán vissza lehet menteni a régi partra a zsidó hatalom lehetőségeit? Őket csak az érdekli. Azért van min­den! A tankönyvek és az akasztófák, a börtönök, a páncélszekrények kulcsa és a friss katonasírok, az új sebesültek, az új rokkantak.

A diktatúrát és a zsarnokokat mostantól kezdve felesleges lesz jellemezni, tanácskozásukban megfes­tették a képet ők maguk.

„A proletariátus diktatúrájának gyakorlása tényleg az aktív kisebbség kezében van" — mondotta Kun Béla. Ezt az aktív kisebbséget név szerint megnevezi a Vörös Újság és a Népszava, a szónokok és a bizott­ságok névsorában. Jóformán kivétel nélkül az idegen fajból valók.

Kun Béla programmbeszédében a kérlelhetetlen erő­szak alkalmazását követeli. „A pacifizmus kurzusa nagyon hanyatlott, és emelkedett, nem az imperialista háborúnak, hanem a forradalmi osztályháborúnak a kurzusa ... A hadsereg tulajdonképen a felfegyver­zett proletariátus. Osztályhadsereg . . . Nem azt jelenti ez, hogy mi csak a városi és ipari proletariátusra akar­juk korlátozni a felfegyverzést. Ostobaság volna, hogy a proletariátusnak csupán ezt az elitjét szolgáltassuk ki a halálnak. El kell osztanunk az öntudatos proletár-ságot olyan proletárok közé, akik az öntudat alacso­nyabb fokán állnak. Meg kell kímélnünk az öntuda­tos proletárokat*.

Ez az értelmiségnek, az iparosoknak és földmíve­seknek szólt. És számítóbban kínzó szavakat kevesen mondtak még a mi országunkban! Az izraeliták oda­adták magukért a kanaániak vérét. Vigye a keresztet az, akit megfeszítenek rajta . . .

Kun Béla programmbeszéde tovább folyt. Az agrár­kérdésről is csak néhány szót mondott: „Hogy sok nincs bent a programúiban róla, — mondotta — az egészen természetes. Ez egy olyan kérdés, ahol még bizonyos tapogatódzás van. Ezt elismerem . . .*

Ilyen fülkínzó nyelven beszélnek az ős szántó-vető magyarról s ilyen silány, sunyi mozdulattal lökik félre agrárországunk legégetőbb életkérdését! Majd szól­nak róla később, ha már a paraszt behordta nékik véradóját! Addig hadd higyje, hogy atyja földje az övé és nem a kormányhatalom termelőszövetkezeteié.

„A diktatúrát szigorítani kell !* — kiáltotta Pogány. Az ellenforradalomról beszélt, a Dunántúlról. „Ne­künk csak előre lehet mennünk, nekünk csak balra lehet mennünk !*

Horváth elvtárs, akiről köztudomású, hogy Károlyi József gróf kastélyából öltözködik, kijelentette, hogy emelni kell a diktatúra tekintélyét és elítélően nyilat­kozott a népbiztosságok kiküldöttjeiről: „Igazolom és bizonyítom, hogy Székesfehérváron egy este hatvan olyan politikai megbízott volt a kávéházban, akinek arcán a pajesz maradványai mutatkoztak.*

Vágó-Weiss népbiztos közbekiáltott: „Ugyan ké­rem, micsoda hang ez?* — Szamuelly öklével ütötta padra. És felszisszent a terem és a karzat. Nekik fáj még az is, ha a pajeszhez nyúlnak, minket pedig felkötnek, ha fáj, hogy Istenünkhöz és a hazánkhoz nyúltak.

A tanácskozóteremben ömlött tovább a szó.

Az akasztófák idézgetését és a fenyegető és vérengző beszédeket a külföldre való tekintettel nem közölték a lapok. Kun Béla zárószava fejezte be a pártgyűlést, melyben Magyarország mai diktátora még néhány jellemző adatot szolgáltatott magáról és rendszeréről.

„Először Schwarz elvtárs felszólalásával kívánok végezni" — mondotta a külügyi népbiztos és felelt az elvtársnak, aki javasolta: „hogy ha a régi pártprogamm- ban benne volt a halálbüntetés eltörlése, akkor ez le­gyen benne az új pártprogrammban is".

Válaszában Kun Béla humorizált a halálbüntetés felett és idézte, hogy a régi szocialista programm köve­telte a kisüstön való pálinkafőzést is . . . (Élénk derült­ség.) Schwarz Richárd közbekiáltott: „Én nem viccel­tem!" Kun Béla folytatta: „Én tudom jól, hogy a Schwarz elvtárs nem viccelt, mert ő nem egy humo­ros ember (derültség), ellenben kétségtelen dolog, hogy amit javasolt, mégis a humor hatásával bír. (Ügy van.) Akkor, amikor egy ilyen programmról van szó ... amely a diktatúrának alapját veti meg . . . akkor ilyen apró kis kérdésekről nem igen lehet vitatkozni. Ezzel végeztem Schwarz elvtárs programmjával, amit elvetni ajánlok. (Élénk tetszés.)" . . .

És végül, hogy az önjellemzés teljes legyen, Kun Béla arról is beszélt, mit gondol a szellemi teremtésről :

„Természetszerű dolog, — mondotta a diktátor — hogy a diktatúra az individuális szabadságok kifejlő-

désére nem túlságosan alkalmas, nem alkalmas arra, hogy az egyéniség szabadon kibontakozhassék, ámde ha szellemi életünk elhanyatlott, az nem a mi szellemi életünk, hanem az a hátramaradott burzsoá állam fizikai eroszakszervezetének az a része, amelyet szép­irodalomnak neveztek/

Goethe és Arany, Shelley és Andersen, Csokonay, Katona, Flaubert, Dostojevski, Ti mind, óriások vagy tehetségesek, tudjátok meg, hogy csak a „burzsoa állam fizikai erőszakszervezetének az a része vagytok, amelyet burzsoa szépirodalomnak neveznek/

Burzsoa művészet, proletár művészet... Csak művészet van a világon. Fajok és individualitások nagy vallomása. A gondolat olyan, mint a vér. Az uni­formizált gondolat párzása is incestus. És az incestus végeredménye mindenkor a meddőség és a halál.

Az ágyam mellett nyitva van az ablak. A madarak csiripelnek, az Ipoly békanépének idehallatszik nagy, szomorú hangversenye. Egy kutya ugat.

A madarak, a békák, a kutya minden a maga nyel­vén beszél. A budapesti kommunisták vájjon miért nem tanácskoztak héberül?

Június 15.

A parasztcsizmák ünnepi kopogása mendegél a kövezeten. És a nélkül, hogy a fejemet mozdítanám, látom a kis platánfa koronáját az ablak előtt. Zöld szépsége napról-napra lankad a forróságban. Mióta beteg vagyok, egyre nézem. Isme­rem az ágait, a leveleit külön-külön mindegyiket. Oly­kor, mint a fiatal állat bolondozik a szélben, olykor ágaskodva iszik az esőből. Olykor madarak szállnak rá, úgy szállnak, mintha hozzám jönnének.

Csak a madarak szállnak* hírek nem szállnak.

Június 16.

Tr^^gnp^^Kjltt. Budapesten összeült a szovjet. Azóta x reggeltől estig folynak a gyűlések. Innen is el­utaztak a megyei tanács országos kiküldöttei.

A megnyitó ünnepről dülledt önérzettel, érzelgős mámorban, nedves szemmel írnak a vörös lapok.

„Megindult Magyarország munkás népe Budapest felé, hogy lefektesse ennek az országnak az új alkot­mányát, mely új levegőt teremt és boldogságot hoz ..."

A balassagyarmati munkásság fásult és szerencsét­len. Senki sem törődik a Tanácsokkal. A munkások­nak nincs részük benne. Messze és idegen nekik az egész.

„Milliók akarata" — mondják a lapok. És közben felvonult a sajátságos gyülekezet, melyet a népbizto­sok parancsa szerint, előre elkészített hivatalos listák­kal, vörös katonák szuronya között „választott" a lakosság kiváltságos töredéke.

A megnyitó ünnep színtere a Városi Színház volt. A Magyarországi Tanácsok Első Országos Gyűlése, a zsibvásár táján egy külvárosi színpadon ült össze.

Ránk, magyarokra, akiknek a lelke, ha tanácsot ült, szabad mezőt vagy komoly falakat keresett, méltat­lanul és nevetségesen hat ez az idegen komédia.

„Vörös falak és girlandok, amelyeket érzéseket keltő művészkezek rendeztek el" — írja a vörös krónikás: „A zsongó páholyokban az ezer fejtől élénk néző­téren, a némaságos ünnepi csend lesz az űr, amikor szétlebhennek a kordinák‘4

A színpadon vörös művirágos szószék és hosszú asztal, melyet körülült a népbiztosok gyülekezete.

„Grandiózus történelmi csoport^ — jegyezte fel róluk a Népszava riportere.

„A színpadot ellepi az égő fényár özöne. Az Inter- nacionále hangjai meg dübörögnek. Mindenki érzi, hogy ebben a pillanatban kezdődik Magyarország tör­ténetének második ezer éve . . .“

Még az éveket is el akarják lopni! Egy negyed­század előtt már elkezdődött Magyarország második ezer éve és nem színpadon kezdődött.

„Ennek az országnak ezer esztendős alkotmányát temetik önök a mai napon“ — mondotta megnyitó beszédében Garbai Sándor a kormányzótanács elnöke.

De a népek alkotmánya a földből nő, mint a búza­vetés és a földet még a hóhérok se tudják kivégezni.

Ma hallgatva gyötrődik a föld. Ma Kun Béla éli diadalát.

„A kongresszus felállt előtte és tombolón, percekig tapsolta.44 Akarata teljesül. Olyan alkotmányt oktrojál, amilyent akar. A szovjet csatlakozik a III. Internacio- náléhoz és hadvezére a vörös hadsereg üzenetét hozza elé: „minden proletár, mint a tigris fog harcolni, vagy győzni fogunk, vagy meghalunk!*4 A gyárak munkás­sága hűséget esküszik neki: „A tanácsköztársaság leg­erősebb támaszai leszünk.“

Lépések kopognak a kihalt utcán. Valaki köszön. Huszár Aladárné kiszól az ablakon. Egy iskolai tanár beszél be odakintről. Marx munkáit szeretné kölcsön kapni. A kommunista kiáltványról kell lelkesítő elő­adást tartania. Kétszáz koronát kap érte. Mit tegyen ? Ha nem engedelmeskedik, elcsapják. És olyan sok gyereke van.

Egy mese jut eszembe a Púposok-országáról. Volt egyszer, hol nem volt egy furcsa ország, amelyben csakis púposok laktak. És ha véletlenül egyenes nö­vésű emberfia tévedt a tájára, a púposok menten fel­koncolták. Minden az országos törvény szerint ment, míg egyszer roppant bortermést nem adott az Isten. Szüreti ünnepek zenéje zengett hegyen-völgyön és az új bortól sok ember megrészegedett. Púposok- országában tánctól dobogott a föld, nótázott a levegő. Ekkor történt, hogy egy fiatal legény nagy mámorá­ban lekapta a hátáról a púpot és kurjongatva lóbálta a feje felett.

A többiek is utána indultak, megjött mindenkinek a bátorsága. Egyszeribe ledobálta a nép a sok hamis púpot a hátáról és kiderült, hogy Púposok-országá- ban csak egyetlen egy ember volt igazán púpos.

A lépések odébb mentek az ablak alatt. A tanár vitte a hóna alatt Marx írásait.

Lesz még szüret, Púposok-országa!

Június 17—18.

Qemmi sem mozog, csak a földek repedeznek a forróságban.

A parasztok alig dolgoznak. Úgyis elviszik tőlük, ami terem. Kun Béla hamis pénzt nyomat. Minek dolgozzanak? Újra látni kezdenek a megvakított szemek.

Most, hogy Losoncot, Kassát, Bánfát visszavették,a budapesti népbiztosok kikiáltják Fleischer és Jakab nevezetű elvtársukkal Eperjesen a szlovák tanácsköz­társaságot és hivatalos újságjukban megrugdossák azoknak a fajtáját, a múltját, a hazáját, akik győztek odafenn.

Vezércikket közöl a Népszava a külföld felé for­dulva. Hamis adatokat és rágalmakat szolgáltat elle­nünk. A szocialista-kommunistáknak ez a hivatalos lapja „Szlovák tanácsköztársaság"" cím alatt írja Ma­gyarországról: „A szlovák proletariátust bitang el­nyomásban tartotta a történelmi Magyarország. El­nyomta, kizsákmányolta, megfosztotta a kulturális, gazdasági kifejlődés minden lehetőségétől . . Ezt írják rólunk a saját földönkön, a saját nyelvünkön!

Vergődő haragomban kiáltani szeretnék, hogy meg­hallják, akik túl a határon, kinn a nagy világban sohase tudtak rólunk, magyarokról semmi igazat.

Négyszáz éven keresztül csak Ausztria és a dinasztia politikáján szűrődött ki a határainkon túlra az életünk híre, úgy ahogy ők akarták. És ez az utolsó ötven év­ben sem változott. Külképviseletünk, sajtónk és propa­gandánk nem volt. A népek jóformán nem tudtak léte­zésünkről, barátokat hát nem szerezhettünk.

Kis szomszédaink, az újkeletű balkáni népek köz­ben félrevezették a világot, meghamisították a történe­tet és a statisztikát, vádoltak és befeketítettek. Ide- bentről segítőtársakul szegődött hozzájuk az az élel­mes idegen faj, mely el akarta venni, ha osztozko­dásra kerülne, amit a többi belőlünk meghagy.

Jászi Oszkárok sokan voltak.

És Magyarország, mely a világon mint első iktatta törvénybe a vallásszabadságot, ős időktől fogva jog©-kát adott az asszonyoknak és forradalom nélkül, ön­szántából szabadította fel a jobbágyságot, az az or­szág, melyben a tótok megtartották ősi nyelvüket, a bevándorolt szászokat, ruténeket, oláhokat, vendeket, szerbeket, zsidókat nyelvükben, szokásaikban senki se zavarta — a félrevezetett emberiség szemében a zsar­nokság és az elnyomás hazái a lett.

Még mindig nem elég nekik! Akiket nemzetünk nagylelkűen befogadott, most is mélyebbre taszítják a kezet, mely térképünk lelett Párizsban késsel dol­gozik.

Június 19.

T Trnapja van, de én csak a messze harangzúgást hallom. Templomi zászlók alatt, levett kalap­pal komoran, szótlanul most indul a körmenet.

A falvak bejöttek, tenger a nép, zeng az orgona. Tömjénfelhőben úszik ki az Oltáriszentség a templom hajóián át a szabad ég alá és belecsilian a napba.

Két oldalt letérdelnek az emberek. Krisztus jár az ő népe között. Jár ma mindenütt az egész országban és ezt megtiltani nem merik.

De azért valami mégis készülődött. Utolsó percig meglapult. Csak mikor a körmenet visszatéri a tem­plomhoz, rohanták meg zsidógyerekek és a röpcédulák ezren dobálták a nép közé.

Egy ilyen cédula hozzám is berepült az ablakon. „Vüág proletárjai egyesüljetek! Olvasd és add to­vább! A forradalom nem érzeleghet és nem ismerhet kegyelmet semmi iránt.. . Akasztófa vagy golyó! ... jó lesz, ha az ellenforradalmi burzsoázia és huligán- ság még csak kísérletet sem tesz a forradalom meg­támadására* mert az első megmozdulásnál vas markok halálos kíméletlensége fogja be léjük fojtani a lelket. A forradalom mindenre kész, minden eszköz jó neki* hogy sugárzó tiszt asága örök tisztaság maradjon. Jaj azok­nak* akik orvul támadnak ellene.*

Június 20.

TQudapesten is készültek Űrnapján a győzedelmes- kedők. Felemelték szentségtörő kezüket és meg­támadták Krisztust* aki közöttünk jár.

Fenn* Budán, a Mátyás-templom előtt* a koronázó­téren történt, a körmenet alatt.

Aki elmondta, saját szemével látta. A templomi zászlók tövén ezernyi gyerek tolongott* temérdek férfi és asszony között. A Tárnok-utcán zúgva, sebesen jött egy autó. Népbiztosi gép. Egy politikai meg­bízottnak a fia ült benne. Kedvese* egy kiszolgáló­leány* valamelyik bolt előtt állt és integetett neki. A fiatal zsidó meg akarta mutatni a leánynak az ő nagy hatalmát. Rákiáltott a sofőrre: „Hajts nekik!* És a gép neki lódult a körmenetnek. Egymást taszítva* sikoltva hátrált a tömeg. Az autó a Szentséghez ért és a zsidó fiú leköpte.

A tér felordított és talán széttépte volna a nyomo­rultat* ha a vörös katonák egyik kapu alá nem men­tik. A tömeg megostromolta a bezárt kaput. De mire a kivezényelt terrorlegények megérkeztek* maguk a vörös katonák hagyták helyben a merénylőt.

És ugyanakkor lenn a Vár tövében, a Krisztiná­ién templomnál megismétlődött a jelenet. Egy zsidó keresztül gázolt a sokaságon és mielőtt megakadályoz hatták volna, ráköpött a monstranciára. A tömeg neki­esett és agyonverte. Sok templomba belőttek aznap. Mindenünnen érkeznek a hírek. Fegyveres emberek sortüzet adtak le a körmenetre . ..

Úrnapján . .. Magyarországon.

Június 21.

Qzeretem hallgatni, ha a gyerekek az Ipoly part­járói mesélnek. Már szállnak a szitakötők a lassú, meleg vizek felett. Az aranyjávor elsárgult a kertben. A vetés forró a dűlők között. Szeretem hallgatni, hogy nyár lett. Múlik a rettenetes idő.

Ciemenceau az entente-hataimak nevében újabb ultimátumot küldött a tanácskormánynak.

,,J csehszlovák területen harcoló magyar hadsereg azonnal vonuljon vissza a Magyarországnak megjelölt határok mö gé... A román csapatokat abban a pilla­natban visszavonják, amikor a magyar csapatok ki­ürítik Cseh-Szlovákiát. . . Azonban arra az esetre, ha a kormány június 14-től számított négy napon belül a rendelkezésnek eleget nem tesz, a szövetségesek megtorlással fognak élni."

Ennek ellenében: „A béke és igazság nevében" ki­jelentik az entente-liatalmak, hogy a határok, melye­ket a következő táviratokban közölnek, „állandóan el fogják választani Magyarországot Cseh-Szlovákiától és Romániától és ezen hatalmak kötelesek az így meg­határozott természetes határok mögé visszavonulni."

Egy óra is elmúlhatott mióta elkezdtük és még min­dég olvastuk a városok és falvak nevét, melyek között Ciemenceau vonala belevág Magyarország ezeréves tulajdonába „a béke és igazság nevében ".

Közben kiégett az agyvelőm. Már csak a szívemfájt iszonyúan és sajgott benne minden veszendő vá­ros, minden kis falu neve. Ej akarják venni fejünk felett az eget, talpunk alatt a földet. El akarják venni ősmagyar városainkat, amelyeket nem fegyverrel hódí­tottunk, de ezer év alatt magunk építettünk. El akar­ják venni Sopron tájait, ahol a magyar zene óriasa, Liszt Ferenc született; Cenket, hol a modern Ma­gyarország kultúrájának építőmestere, Széchenyi Ist­ván gróf alussza örök álmát; Pozsonyt, az ősi koronázó várost, honnan a magyar hűség kiáltása: a Moriamur pro rege nostro! elrepült országok és tengerek felett. Elveszik Kassát, hol a magyar szabadság hőse: Rá­kóczi sírja van. Munkácsot, Munkácsy mester szülő­városát. Gyulafehérvárt, hol Európa megmentője, a törökverő Hunyadi pihen; Kolozsvárt, hol a renaissaoce nagy fejedelmének, Corvin Mátyásnak a szülőháza áll, el a segesvári jeltelen mezőt, Petőfi Sándor temető­jét. El akarják venni Aradot, mely szabadságharcunk tizenhárom vértanúját látta meghalni egyetlen órában a hazáért. El akarják venni Szalontát, Arany János faj magyar szülővárosát, a magyar nyelv legősibb, leg­tisztább termőföldjét. El akarják szakítani hű test­véreinket, a tótokat, horvátokat, vendeket, ruténeket, szászokat és velük millió és millió magyart. És el akarják venni százados országcímerünkből a két fo­lyót: a Drávát és a Szávát és a három bércet: a Magas- Tátrát, a Fátrát és a Mátrát. És semmi sem volt soha azoké, akiknek adnák.

El akarják rabolni a bölcsőinket és a sírjainkat. ,y/l béke és az igazság nevében . . .“

A forróság elviselhetetlen lett és a hideg mégis borzongatott. Az egybekulcsolt kezek mintha görcsbe facsarodtak volna és mindenkinek olyan sajátságos volt a szeme, mintha leolvadt volna róla a fény és már csordulna is a sápadt arcokon.

Az ertelem tántorog. „Természetes határok . . .“ De hát gúnyt űznek a kínunkból ? Egy ország testébe vágott sebekről merik ezt mondani: „Természetes határok ..Valaki nevet a szobában lassan, ijesztően nevet. Az emberi képzelet nem bírja a súlyt és el­ejti. Aztán kapkod és a sorok között valami vigasz­talást keres.

— Clemenceaunak ez a mondata itt elkerülte a figyelmünket. „A határvonal csak a végleges béke­állapot létrejöttéig törvényes ereiű“ ... Megfogódz- tam a szavakban, támaszkodtam rájuk, mint a man­kókra, hogy el ne veszítsem az egyensúlyomat.

— Csak a bolsevistáknak szólhatnak ezek a hatá­rok. Csak fenyegetődzés lehet, hogy megadásra bír­ják őket.. .

Huszár Aladár szomorúan rázta a fejét.

— Meglássa, így marad . ..

Június 22—23.

TVTem mindig azok a napok a legnehezebbek, ame- 1 ’ lyeken történik valami velünk. A rettentő nem­történés lassú, béna órái is megviselik a lelkeket. Egy haióroncs árbocához kötözötten állni, tehetetlenül várni, várni és nézni ki a reménytelen szemhatárra és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtaraiban és látni révlámpák fényét, hallani hajószirénák hang­ját. És még sem látni semmit, és nem hallani sem­mit és várni, ez is van olyan kín, mint a szenvedéses történés maga.

Június 24.

Az ákácok elvirágoztak, de én ez évben nem iát- tani a szépségüket. Most már lehullott a főidre és valami más jön át a levegőn. Beszáll a nyitott abla­kon. Ha színe volna: fehér tenne, ha látszana: moso­lyogna a napban. Virágban állnak a harsak odakinn. Valahol, mindenütt.

A könyvek súlya könnyebb a kezemnek, mikor olvasok; fel tudok könyökölni a párnán. A vonatok fütyülése nem szaggatja olyan élesen a fejemet.

Sok vonat jár. Egyre több. Napok óta figyelem. Észak felől jönnek. Visszafelé jönnek katonavonatok. ..

Történik valami.

A szovjetgyűlést hirtelen hazaküldtek. Statáriumot hirdettek ki Budapesten. Már visszaérkeztek a balassa­gyarmati tanácstagok is. Ügy hírlik, elégedetlenek. A diadalmas szovjet furcsa gyülekezet lehetett. Tanácskozás közben az elvtársak szetteregették a zsíros papirosokat és falatoztak. Fokhagymaszag és étei- huiladék. Az étteremben borozás folyt az alkoholtila­lomban és mialatt az országház egyik oldalán áradt a szó a proletárboldogságról, a másik oldalon, a volt főrendiház kapuján sápadt embereket taszigáltak be a bőrkabátos Lenin-fiúk.

Kun Béla autokratikusán vezette a tanácskozást. Ha úgy tetszett neki, egy kézlegyintéssel bezárta a vitát. Utolsó előtti nap még küencvenhét feliratkozott szó­nok volt soron, mikor rájuk rivallt, hogy elég volt már a fecsegésből és 24 óra alatt áthajszolta a kommunista alkotmánytervezetet. A fővárosi szovjettagok támadták a vidékieket: zavart csinálnak, ők az oka, hogy a fő­város éhezik, miért tűrik a sok ellenforradalmat. . . A vidékiek félhányták, hogy a kommunista közigaz­gatás csődöt mondott, rosszabb mindennél, élesen ki­keltek a zsidó megbízottak ellen és tiltakozóan ki­vonultak a kupolacsarnokba. A kocka már-már fordult, csak Kun Béla terrorja mentette meg a diktatúrát. A népbiztosok közbe kiabáltak : nem tűrik, hogy a szovjetből izgassanak pogromra! Óriási nyugtalan­ság támadt. Böhm Vilmos kimondta, hogy Budapesten hetvenkét órával azelőtt megindult az antiszemita pogrompuccs.

A főparancsnok sötét színekben szónokolt: „Ha­bár a vörös hadsereg győzelmet győzelemre arat, hely­zete nem a legrózsásabb ... Május 2-án óriás tapsok közön kimondtuk, hogy a népbiztosok és a munkás­tanács) tagok kimennek a frontra. Meg is jelentek a reklámozó cikkek a lapokban, de az elvtársak Pesten ülnek azóta is. Ha Landler Jenő az ő 120 kilójával hegyre tud mászni és lövészárokban fekszik puskatűz- ben, hát akkor a többiek is végezzék a kötelességüket, mert különben a katonák nem fognak h mm a proletár­egyenlőségben". És a vörös hadvezér kétségbeesetten kiáltotta bele a gyűlésterembe: „A hadsereg pótlása elmarad. Ha még így tart négy hétig, akkor Vágó, Landler és Pogány iefekhetnek az én vezetésem alatt a lovészárokba, de katona nem lesz . . "

Ebben a pillanatban megjelent előttem a kép és ellenállhatatlanul tört ki belőlem a hahota. Nevettem, nevettem, mint egy vásott síheder.

Landler elvtárs százhúsz kilós térfogata és Pogány forradalmasító terjedelme kidomborodik a lövészárok­ból. Böhm elvtars pedig csípőjére támasztott marsall-bottal felettük áll a foldhányásckon és két lába ár­nyéka O-betűr vet a néptelen tálra , ..

„Grandiózus történelmi csoport" .. . Vájjon erről a képről is írja-e ezt a Népszava?

Barátaim bejöttek a szobába és a falnak dűlve nevet­tek. A két kicsi leány és a fiú, akik régen nem láttak ilyesmit, nem tudták mire vélni és belőlük is kitört a kacagás és vigigcsengett a szomorú házon. Egy pil­lanat volt, egy régi pillanat.

— És ez a társaság uralkodik felettünk ! — Mintha egyszerre elszakadt volna a nevetés. Hirtelen csend lett, egészen olyan csend, mint tegnap és azelőtt. Csak a gyerekek nevettek még egy darabig maguk között. Aztán ők is abbahagyták. Szegény gyerekek ... És visszapillantgatva csalódottan kikocogtak az ajtón.

A fákon túl megint vonat fütyült. Egy volt tüzér­tiszt futott be Huszárékhoz egy percre. Különös dol­gokat mesélt. Bomlik a hadsereg . . . Bomlik végig a fronton. A katonák fenyegetődznek, hogy lelövik a parancsnokokat. Kun Béla békét meg kenyeret ígért és lett háború és fehér pénz ... Branyiszkóná! székely zászlóaljak és munkás katonák a győzelem után köve­telték a nemzeti zászlót. Mások otthagyták a frontot. Tegnap behátrált Léva felől egy győztes dandár Ipoly­ságra. Érsekújvár és Komárom között ok nélkül vissza­felé vonulnak a vörösek. Ki erre, ki arra széled. A front­legénység ultimátumokat küld Kun Bélának, hogy vagy jöjjenek ki az „elvtársak" is a tűzvonalba, vagy ők se verekszenek tovább. Ahány katona, mind azt mondja: „A zsidók lakkcipőkben járnak ki a front mögé, mi pedig meghalunk".

Nem az entente és Ciemenceau ultimátumai, de eza hangulat kényszerítette Kun Bélát, hogy beszüntesse a csehekkel szemben az ellenségeskedést.

Minek vertük meg a cseheket ? — zúgolódnak a katonák. — Mire való volt a sok vérontás, ha vissza kell íönni.

Olcsó az „elvtársaknak" a mi vérünk!

Akik tovább mennek, azt beszélik az állomáson, hogy Pest ellen indulnak. Agyonverik a népbiztosokat! A vasúti kocsikon végig, nagy krétaírások fehérlenek: „Halál Kim Bélára !" „Halál a zsidókra!"

Szemközt egy plakátot ragasztanak ki. Puskával kezében egy sémi arcú vörös katona látszik rajta. Fel­emelt kezével előre mutat és a szája nyitva van, mintha mondaná a felírást: „Te! sötétben bujkáló, rémhír­terjesztő ellenforradalmár reszkess /"

És ugyanilyen vérszomjasán üvölt vezércikkében a Vörös Újság: „Statáriumot követelünk az ellen­forradalom ellen! S követeljük, hogy a statáriális in­tézkedések végrehajtásával azt a férfiút bízzák meg, aki erre egyedül alkalmas: Szamuelly Tibor elvtársat. Bátor és erélyes ember Szamuelly Tibor, a forrada­lomért mer kíméletlen is lenm . .. Tizedmagávai lever a Dunántúlon egy ellenforradalmat. . . Tisztelet annak aki a forradalomért semm itől vissza nem riad, akinek van annyi kultúrája és bátorsága, hogy erélyesen és forradalmi hittel menjen a forradalmak kikerülhetet­len szükségszerű útján, a Samt-Juste-ök és Marat-k útján! Minden helyen az alkalmas módszert, minden helyre az alkalmas embert. Az aljas ellenforradalom­nak statáriumot, az ellenforradalom leverésére Sza­muelly Tibort".

A mai Népszava már közli a statárium elrendelését, de a végrehajtója nem Szamuelly, hanem Haubrich József népbiztos, Budapest vörös katonai parancsnoka, aki keresztény.

Most már világos, miért nem Szamuelly és miért Haubrich.

A zsidó faj rövidlátó, ha visszafelé néz, ezért hagyja ki számításából a múltat, de távolba látó, ha előre néz és ezért szimatolja ki a jövőt. A magyar falvakból nem látszanak el Szamuelly akasztófái se Párizsba, se Rómába, Budapest ellenben ellátszik a messze kül­földre. Ott hát ontsa keresztény a zsidó zsarnokság ellen lázadó keresztények vérét.

Hogy a valóság fedi a következtetést, tanúsítja a vörös sajtó. Szamuelly vérengzéseit elhallgatta, a buda­pesti statárium első kivégzését már nagy betűkkel közli: ítélt ellenforradalmár“.

Budapesten és a vidéken is kézzel és írógéppel írott kis röpcédulák vándorolnak: „Sokszorosítsátok és adjátok kézről-kézre! . . A röpcédulák leleplezik a proletárdiktatúra cégére alatt uralomra jutott idegen faj céljait és hazaszeretetre hívják fel a magyar népet. Mint annyian, Herczeg Géza, egy szegény fiatal ember is sokszorosította és terjesztette a röpcédulát. Elfogták és hétfőn este „golyó általi halálra ítélte a forradalmi törvényszék".

Meghalt egy ember, mért a zsidó rémuralom ellen lázító röpcédulát terjesztett. Űrnapján egy zsidó fiú leköpte a Szentséget, egy másik belőtt az oltárra, más­hol sortüzet parancsoltak a körmeneti népre, Szamuelly templomok előtt akasztat, de Kun Béla tanácsköztár­saságában keresztényüldözésért még nem ítéltek el senkit se ...

Remegő düh fojtogatja az emberek torkát. Űrnapja emlékezetes marad. Kicsordult tőle a kehely. A milliók látni kezdenek. És a katonaság szemét is felnyitotta baj társaik hasztalan halála és a pezsgőző front meg­bízottak. Lassú, veszedelmes harag hömpölyög fel a lelkekben.

Nógrádban holnap kezdik a sorozást. Szügy, Dejtár, Érsekvadkert. .. egymásután üzennek be a falvak a gyarmati direktóriumhoz, hogy nem állnak sor alá. Vad tüzek lobognak a parasztok lelkében: „Jaj az elvtársaknak!"

Ez a szó a falusi nép között ma már azt jelenti, hogy zsidó. Túl az Ipoiyon, Lesten agyonverték a politikai megbízottat. Singer Ignácnak hívták . . .

Eszembe jut, mikor még a szügyi úton hintókon menekülgetett a csehek elől a direktórium, láttam Balassagyarmat kínzóját, a vöröshajú Singer Ignácot, aki az itteni ellenforradalom leverése után a városház erkélyéről ordította a népnek: „MLészároljátok le a burzsmokat és ne kíméljetek se asszonyt, se gyereket".

Ezentúl az a rettenetes hang nem beszél többé. És barátja, Riechmann elvtárs nem beszél. Ő a jobbik részt választotta. Ügy mondják, öt millió kékpénzzel odébb állt.

A magyar városok és falvak apró zsarnokai ellen fenyegetően sötétiik fel a gyűlölet. Mint egy vészt- jósló vihar, árad a megcsalt nép dühe. A nép megint emlékezik. Eszébe jut, ki uzsorázta ki a háború alatt, ki gazdagodott meg a magyar pusztulásból, ki uszí­totta a rettentő békébe, ki uszítja polgárháborúba és a halálba.

Hörög a levegő ettől a vérben fogant új öntudattól.Baljóslatú pengés hallatszik a rónák felett. Össze­harapott fogakkal a nagy paraszt Magyarország feni a kaszáját. Feni vészjóslóan, zordan és nem a vetésre, de Budapest felé néz. Napok óta mondják. Pest vár­megyében lángot vetett az ellenforradalom. Fellázadt Aszód és Pécel. Felkelt a Kis-Kunság, az egész Duna- mente.

Űrnapján, június 19-én kezdődött. Harangszó vitte az ellenforradalom hírét faluról-falura a Duna men­tén. A parasztság kaszát fogott. A vasúti síneket fel­szaggatták, a telefonvezetékeket elvágták. A direk­tóriumok menekültek. A vörös őrség megadta magát, vagy fejvesztetten futott.

Kalocsa és Dunapataj, Dömsöd, Tas, Lacháza ... Mintha ősmagyar zene szólna ezekben a nevekben és pengnének benne magyar reménységek — magyar kaszák.

Június 25.

'tejfel már régen elmúlt, mikor lépések jöttek az álló­más irányából. Egy hang mondta odakinn: Buda­pest felé indul vonat.

Reggelre elterjedt a hír. Senki se tudta, ki hozta. Egyszerre itt volt! Budapesten kitört az ellenforra­dalom ! És a képzelet szőtte a többit. A bécsi magyarok, Királyhida, a vasutassztrájk, Cenk, Csorna, Kapuvár, Szekszárd, az egész Dunántúl, Pest megye, a duna- menti felkelés, Szeged .. . Minden összefügg. Ötven­ezer emberrel elindultak Szegedről a fehérek Buda­pest felé . . .

A vágy mesélt!

Aztán Vácról jött valaki. Híreket hozott. Vácotttegnap délután négy óra tájban három ágyúlövést hal­lottak Pest felől. A lövöldözés sűrűsödött. Az emberek kifutottak a partra, a földre feküdtek és úgy hallga- tództak. Sokan nemzetiszínű szalagot tűztek a kabát­jukra. Ellenforradalom van Budapesten! A kaszár­nyák fellázadtak a proletárdiktatúra ellen. A gyárak nagy része csatlakozott. A dunai monitorok halomba lőtték a Szovjetháznak nevezett Hungária-száilodát. A hajók felhúzták a nemzetiszínű lobogót, a budai Váron, a Gellért-hegyen, a budai házakon fehér zászlók lengnek...

Vad öröm kalapált a fejemben és minduntalan nevetnem kell. Fel szeretnék kelni, hiszen talán már nem is vagyok beteg. Aztán . .. semmi se történt és lassan-lassan mégis sajátságosán elszürkült minden. Beesteledett. Már nem nevettünk és a feszültség fájda­lommá lett.

Újság nem jött. A vonat nagy késéssel futott be. Budapesti utas nem érkezett. Frank elvtárs, Nógrád diktátora, megint hangosan beszélt a megyeház kapu­jában és vörös nyakkendő volt rajta. Egy úrnak kilát­szott a kabátja zsebéből a zsebkendője. Rákiáltott: — Be azzal az ellenforradalmi jellel!

Barátaim szótlanul ültek körülöttem. Már nem mert közülünk senki tervekről beszélni. A reménykedés magától kiapadt, a szívünkből is, a szobából is, a városból is. Az egész városból. ..

Óvatosan nyílt a kapu a falban. Besurrant valaki. Egy vasutas jött. Ok hirtelen megtudnak mindent. Budapesten leverték az ellenforradalmat! Aki kézre került, azt felakasztják . . .

Lesöpörtem az ágyamról a könyveket. Most már

269elvesztünk. Mikor barátnőm bejött* tetettem magamat, hogy alszom. Nem tudtam volna beszélni és a szeme­met se nyithattam fel, mert tele volt könnyel. Hát ennek is vége! Csak egy boldogtalan kísérlet maradt. Pedig innen olyan nagyszerűnek látszott.

Budapesten megelőzőleg mindenki tudott róla . . . Az emberek hangosan beszélték az utcán. Három órára várták a jeladást. A monitorok lőni fognak. A felkelés lelke Lemberkovics százados és egy katona­pap, Zákány Gyuia volt. Haubrich, a vörös város­parancsnok látszólag a felkelőkkel tartott és azt mondta nekik, ha sikerül, átveszi a katonai diktatúrát, de ha nem sikerül, könyörtelenül végez a felkelőkkel. Azt is közölte a hiszékeny eiienforrad-almárokkal, hogy a kormányzótanács követeli tőle, hirdesse ki a statá­riumot. 26-ikáig halasztani bírja, tovább nem áll mód­jában. Indítsák meg hát a rohamot kedden, 24-én. Haubrich határozta meg a napot és — kedden reggel megjelentek plakátjai a házak falán . . . Statárium . . . Az ellenforradalom végrehajtása az úgynevezett ,,rus- sin vörös dai^n^íír‘^^ra volt bízva, zempléni, sárosi és ugocsai magyarokra. Háromezren voltak és volt vagy harminc ágyújuk és néhány páncélos autójuk is. Haubrich tudta ezt és közvetlenül a felkelés előtt az északi frontra küldte a dandárt... Az idő fog vilá­gosságot derítem ezekre a sötét bűnökre. Ettől a pilla­nattól kezdve már csak vakmerő kísérlet volt a fel­kelés, mely csupán a tüzérlaktanya legénységére és a monitorokra, a Ludovika Akadémia ifjúságára és egy újpesti gyár hazafias munkásaira számíthatott.

Csak az elviselhetetlen élet kétségbeesése hajthatta az embereket.

Mikor a jeladás az óbudai kikötőben eldördült, barom monitor nemzetiszínű zászló alatt kijutott a Dunára és lövöldözni kezdett a Szovjet-házra. A Ludo- vika Akadémia ötven növendéke megszállta a józsef­városi telefonközpontot. Közben szállingózva érkeztek az emberek a gyülekezőhelyekre. Kapuk alján tisztek, polgárok, diákok, rendőrök verődtek össze. A munká­sok az utolsó percben cserbenhagyták a felkelést. A tisztek közül sokan megkéstek. A gyülekezőhelyeken, hol négy-ötezer fegyveresre számítottak, tíz-húsz fel­kelő verődött össze és húszezer emberből mindössze néhány száz volt készenlétben.

A tüzérkaszárnya legénységét megtántorították a hirtelen megjelent kommunista szónokok azzal a ha­zugsággal, hogy az ellenforradalmat már mindenütt leverték. Elfogatták velük tisztjeiket. A monitorok abbahagyták a céltalan lövöldözést és dél felé mene­kültek a Dunán. Az újpesti Mauthner-gyár ellenfor­radalmi munkásait egy közeledő terrorcsapat meséjé­vel megadásra bírták.

Pest és Buda között golyók süvöltöttek. A dunai hajók árbocán és a katonák sapkáján az esélyek sze­rint hirtelen váltogatták egymást a vörös és a nemzeti színek. Gépfegyveres autókon terrorlegények hajku- rásztak az üres utcákban. Belövöldöztek az ablakokon, sortüzeket adtak le a házakra. Betörtek a lakásokba. Elhurcolták az embereket. Letépték a nemzeti színű zászlókat. A kövezeten halottak feküdtek.

Mire beesteledett, a szerencsétlen város már tudta, hogy szörnyű kényuraitól nem szabadul és nincs többé remény. Szervezettségében a vörös hatalom órák alatt halomra döntötte a kaszárnyák, a monitorok, a gyárakfelkelését. Vérbe, szerencsétlenségbe, meghátrálásba omlott az egész. Minden elveszett.

És mégsem! A bukásban állva maradt egy maroknyi fiú . .. Fehér kis egyenruhájukban kitartottak a ma­gukra hagyott hadapródok ... A Ludovika Akadémia növendékei hajnalig védték a gépfegyveres vörösek dühödt ostroma ellen a rájuk bízott telefonközpontot. És védték Ludovika Akadémiájuk épületét, melyet a budapesti vörös háziezred rohant meg.

A támadó vörösek reggel hat órakor erősítést kap­tak. Felvonult a tüzérség és Haubrichtól üzenet ér­kezett: ha meg nem adják magukat, halomra löveti az épületet.

Csak akkor nyílt a kapu. Az ellenforradalom hősei letették a fegyvert. Szuronyos vörös katonák siralom­házba hajtottak egy csapat fehéregyenruhás fiút.

Minden elveszett. De azért a sötétségbe és szégyenbe bukott városba mégis visszaszállt az első világosság. A becsületet, melyet a férfiak nem tudtak megvédeni, megmentette az a néhány fiú. És a kétségbeesésnek, mint egy látomásban megmutatta magát az útrakelő új nemzedék, amely különb a réginél.

Mi lesz a sorsa?

Álmatlan hánykolódik kínjában egy ország. És az éjtszaka hosszú és iszonyú. Nem alszik senki sem. Só­hajtástól terhes a csend. Van aki rémekkel küzd és átkozódik, van aki reménykedik és imádkozik.

Szegény fiúk! Rájuk gondolok és az édesanyjukra. Ismeretlen halvány, virrasztó asszonyokra. Idegenek és mégis ismerősek. Anyámra gondolok!

Június 26

A csalódás mindennap elvisz az ember leikéből * * egy darabot. Bizony elfogyna bennünk a lélek, ha a szenvedés nem növelné mindennap kétszer annyival.

Nyugtalan lépések járnak odakinn. Az ég alacso­nyan fekszik a tájon. Az emberek nehezen viselik, hogy nincs többé, miben reménykedjenek. Megállnak az utcaszegleten és várják, hogy jöjjön valaki és mond­jon valamit. Mindegy, akármit, csak biztasson egy kicsikét.

Az idegen vörös sajtó diadalban ír és ravaszul sző: „Kudarcot vallon az ellenforradalmi csíny. A kapitalizmus vissza akarta hódítani hatalmát. Három­színű kalózlobogójával jött. Kimerészkedett odújából a hitvány, gyáva burzsoá csőcselék, papok, banká­rok, mágnások, tisztek, zsidófiúk, akik pogromra izgatnak."

Vakmerőén arcátlan kísérlet ez. Leplezni kell a keresztényüldözést. És mivel senki sem mondhat ellen. Kun Béla sajtója merészen zsidóknak minősít kivégzett keresztényeket, hogy elhitesse a zúgolódó néppel: saját fajukat se kímélik a diktátorok. És meg­vádolja a zsidó bankárokat is az ellenforradalomért, hogy port hintsen a vesztőhelyre hurcolt parasztság vérben úszó szemébe.

Herczeg Géza, akire céloznak, magyar volt, a zsidó bankároknak pedig nincs közük a magyarok küzdel­méhez.

Az ellenforradalomnak egyik legnemesebb alakjá­tól, egy barátomtól tudom, hogy mikor kétségbeesésé­ben az ellenforradalom kölcsönt kért a külföldön tar­tózkodó magyarországi zsidó bankároktól és a köl­csönért jótállást kínált az anyagi eszközeitől jelenleg megfosztott egész magyar főnemesség, gúnyosan meg­tagadták Cs bár a proletárdiktatúra pillanatnyi anyagi károkat okoz nekik, a zsidó világhatalom jövő remé­nyével faji áldozatkészségükben felragyogó szemmel mondták: „De azért az a Kun Béla mégis nagyszerű ember!“

A történetkönyvet, melyet holnap fognak megírni, már a mai újságokban hamisítják. A magyarság til­takozik ellene. Az ellenforradalom nem a kapitalis­ták harca a proletariátus ellen, de a magyar nemzet harca egy idegen faj ellen. Áldozatai nem bankárok és kapitalisták, de a szegény magyar középosztály, az éhező értelmiség, tengődő iparosok, nyomorgó tisz­tek, napszámosok, földművesek, diákok, hivatalnokok, mesterlegények és hóhérai nem proletárok, hanem Szamuellyek, Pogány Józsefek, Lukács Györgyök és Kun Bélák.

Nem nagytőkések kellenek nekik, de azok, akik a hazájukat iegiobban szeretik.

— Hazudik az újság! — mondják az emberek és azt se igen hiszik, ami véres valóság. Tickolódzva me­sélik egymásnak: Még áll a harc. A Duna mentén győz az ellenforradalom!

Egy öreg gazda jött szekéren. Úgy beszélte, hogy Buda nemzetiszínű zászlókban áll, a Vár a fehérek kezén van. Megszállták a csepeli municiógyárat, a rádióállomást. A monitorok lövöldöznek. A Lánchíd- nál ágyúkat ástak be. Pesten mognak a vörösek.

Ha felkelhetnék az ágyamból i Ha végigmehetnék aszobák. Semmiért, csak az ajtótól az ablakig, hogy elhasználjam magamat, hogy elfáradjak és ne bírjak többé gondolkozni.

A lépések már nem ácsorognak odakinn. Komoran mennek el egymás mellett az emberek. Magától tör­ténik az ilyesmi. Valami megfordul a levegőben. Az előbb még tele volt a város bizakodással, mintha virág­zás lett volna, aztán magától lehullott, idejét múlta, nem tartotta az ág.

Rossz hírek . ..

Miért ülnek lehorgasztott fejiel mindannyian? Miért nézik olyan mozdulatlanul a padlót, mintha jelentőség­teljes dolgokat látnának.

Rossz hírek . ..

Hideg van. Az ajtók mozognak, a szél bejön alattuk a szobába. Odakinn az ablak előtt az ólmos égben pedig süvöltve fújja féloldalra a fákat.

Valaki egészen halkan mondja:

Azt tartja egy régi néphit, hogy ha ilyen szél fúj, akkor akasztanak valahol.

Magyarokat akasztanak mindenütt. A hős Lember- kovics Jenő századost és barátját Filipec Dezső főhad­nagyot megölték. Az újpesti ellenforradalmárok fiatal vezérét, Orczy Lászlót és Martinovics művezetőt fel­akasztották, a többieket, az újpesti kispolgárokat és munkásokat a gyár előtt agyonlőtték a terroristák.

A Népszava elégtétellel közli a hírt:

„A statáriális bíróság Kiss István, Grasse József és Szabó László volt katonatiszteket, továbbá Oszváth Zoltán tényleges századost, Waldsteinbrecht Antal volt tartalékos főhadnagyot és Imrey Ferenc volt szá­zadost kötél általi halálra ítélte.*

A Ludovika növendékei felett most ítél a vésztör­vényszék. A Dunába dobott holttesteket, az utcákon heverő hullákat pedig ugyan ki számolta volna meg? A sok közül egy-egy elvéten név. Madarászt, a fiatal orvostanhallgatót agyonverték, mert szobájában vilá­gosság mellett tanulni mert. És a humanitás szégye­nére Berend Miklóst, a neves gyermekorvost is meg­ölték.

Nincsenek többé.

Haubrich elvtárs pedig büszkén hirdetheti: „A rend Budapesten teljesen helyreállt".

„Június 26-ától minden ház kapuja 8 órától bezá­randó. Az utcákon tartózkodni esti 10 óráig szabad. Három embernél több az utcán nem lehet együtt. Szín­házak, mulatóhelyek zárva tartandók . . .“

De a vörös zászlódíszt azért ráparancsolják a dik- tárorok a kíntól tébolyodon városra.

Parancs! . .. Parancs! Valamennyi ház falára.

„ . . . Mindenféle ellenforradalmi ténykedés vagy bárminő bűntett kötél által való halállal büntettetik. Azokat az ellenforradaimárokat pedig, akiket kezükben fegyverrel fognak el, a helyszínén agyonlövik.

Budapest, 1919 június 25.

Haubrich József s. k. Kun Béla s. k.

Budapest katonai főparancsnoka. a hadseregparancsnok helyettese/,

Parancsolnak, ítélkeznek és gyilkolnak tovább. A szél pedig sivít. Féloldalra fújja a fákat a szürke ég alatt.

Egész Magyarországon akasztanak ...

Június 27.

Rost, hogy elmúlt, csak most fogjuk fel, hogy a —kétségbeesés felett is voit még remény.

Hiába mondtak mást, hittünk a hős Dunamente si­kerében. Ennek is vége. Ott is leverték az ellenfor­radalmat.

A balassagyarmati vármegyeház előtt hencegve di­csekedett egy politikai megbízott: „Elintéztük az egész bandát. Míg Kun Béla és Haubrich Budapesten dolgozott, Szamuelly vörösbe mártotta a fehér paraszt­forradalmat. Megbosszulta magát a gazdákon. Amelyik falu bántotta a zsidót, azt egyszerűen kiirtotta/'

Menekülő emberek jönnek azokról a tájakról. Erre jönnek. Átszökdösnek az Ipolycn, el a hegyek felé, oda, ahol csehek vannak ... A csehek Olmützbe viszik a mieinket, ha tisztek, Pozsonyba a polgárokat. Tudják a szökevények, milyen sors vár rájuk, mégis odamen­nek. Az is jobb a vörös vesztőhelynél.

Menekülő halálraítélt idegenek csengetnek a kapun. Huszár Aladárt keresik. A szenvedők valahogyan tud­ják a nevét. És jönnek sápadtan, kimerültén, mint ahogy én is jöttem. Beszélni nem tudnak. Akadozik a hangjuk és ő mégis megérti őket, mint ahogy engem is megértett. Aztán segít. Pedig a direktórium szemmel tartja. Figyelik a házat. Detektívek ólálkodnak körülte. És sötéttel mégis gyakran vezet riadt árnyékokat a néptelen utcán ki a városból, át az élőhídon az Ipoiyon túlra.

A vorösor pedig csak ácsorog a szegleten és erre for­dul és nézi az ablakokat.

Órák múlnak. Huszár Aladárné csendesen jár fel-lea szomszéd szobában. Hirtelen megállj megint megy, megint megáll. Az egész ház vele hallgatódzik. Nyílik a kis kapu. Hát mégis hazajött. ..

A szél már elhordta a menekülők nyomát. Csak a véres hírek maradtak itt.

Htrtg a halál a Duna mentén. Szamuelly egy hete akasztat. A forradalmi kormányzótanács őt küldte ki. Terroristáival a felkelés másnapján robogott be Kun- szentmiklósra. Kíséretében voltak orosz zsidó hóhérjai Icigovics és Osserovics is és fekete ruhában lábszár- védősen még egy zsidó hóhér, akit Kőhn-Kerek esnek hívnak. Kohn-Kerekes az állomáson hangosan vitat­kozott a kiszabadított rablógyilkossal, Nick Gusztáv terroristával, hogy tt perc alatt két vagy három em­bert lehet-e akasztani.

Közben Szamuelly szép világos antilop-kesztyűjé­vel játszott. Lakkcipőt viselt. Szovjetsapka volt a fején, az orosz blúz felett a mellén a Szovjetcsillag vtrts- lőtt. Maga elé hurcoltatta Fekete Ignác távirdafei- vigyázót. Rárivalit, hogy miért nem teljesítette a pa­rancsát? „Felkötni!" Valaki mondta neki, hogy Fe­kete zsidó. Intett Kohn-Kerekesnek: „Eleresztem!" Zsidót csak tévedésből akasztat.

Tasson felktttetett a községháza előtt két legényt az eperfára, mert bottal fogták el őket. „Hol vetté­tek ezt a botot ?“ — „Akárhol" — felelték gőgösen a fiúk. — „Fullasztás", — parancsolta Szamuelly. Sol­ton a jegyzőt, a korcsmárost húzatta fel. Szily László főhadnagyot lektpte, mikor már az akasztófán lógott. És ment tovább hóhérlegényeivel. Csengőd, C^iegesei^^*^... akasztott emberek mindenütt.

Dunapat*jon harcra került a sor. Szamuelly ágyú­val lövette a fegyvertelen nagyszerű kaszás paraszto­kat. Mégis öt órán át állták a harcot. Százak és százak haltak meg. A mai Vörös Újságban csak Dunapatajon maga Szamuelly háromszáz ellenforradalmár halottat jelent. Mikor terroriegényeivel elfoglalta a községet, hatvan embert, öreget, férfit, fiút, kihallgatás nélkül akasztatott és lövetett agyon. Maga igazította nem egy áldozatának a nyakára a kötelet. Lakkcipőjében lépe­getett a hullákon.

Dunafoldváron is akasztófák lettek a fák. Kétségbe­csen harc után Kalocsa is megadta magát. Szamuelly a lezsuita-rendház előtt akasztatott. Ezalatt a kolostor ablakában teljes ornátusban magasra emelt feszülettel megjelent egy szerzetes és a távolból íeioldozást adott a vértanúknak.

Szegény magyar földművesek, tegnapi névtelenek, örökre halhatatlanok. Mezítelenül dobálták őket a jel­telen sírokba. A direktóriumok nem könyvelték anya­könyvbe a nevüket, Szamuelly ocsmány iróinával csak annyit jegyeztetett fel halálukról: „Fulladás ..

Az emberiségnek egy mozdulata elég lett volna, hogy ennek a sok magyar vérnek az átka és a szégyene ne hulljon reá.

A győztes hatalmak körülzártak és mutogatnak mun­kásaiknak, hogy lássák rajtunk a beteljesült marxiz­mus áldásait. Ők békéről tanácskoznak Párizsban... És hogy polgárságuknak a lelkiismeretét is megnyug­tassák, Budapesten időnként tiltakoznak a vérengzések ellen.

Az esti vonattal egy utas érkezett. Ö hozta Buda­pestről a hírt. A forradalmi kormányzótanács csütör­tökre tűzte ki a halálos ítéletek végrehajtását. Az em~berek egymásnak mondták az utcán, hogy a kivégzést nyilvánosan fogják végrehajtani, az Andrássy-út es a körutak torkolatánál, az Oktogon-téren. Megtették az előkészületeket. Már kora délután katonai kordon zárta el a tér közepét. A Lenin-fiúk kivonultak. Roppant izgalom rázta meg az egész várost. Tízezernyi tömeg tódult össze. És állt és várt és morajlott. Bitófákat nem állítottak fel. Az ívlámpákra készültek felhúzni az ellenforradalmárokat. A hullaszállító kocsik megérkez­tek. A tömegen percről-percre nagyobb izgatottság vett erőt. Hat óra lett. Valaki felordított: „Hozzák az eiírélte^<^t:!“ — Aztán — elmaradt az akasztás.

Utolsó pillanatban Romanelli ezredes, az olasz katonai misszió feje, az éntente nevében tiltakozó jegy­zéket intézett Kun Bélához.

Már közük a lapok:

„Azzal a követeléssel fordulok az Ön kormányához, hogy a legutóbbi események folytán kezébe jutott túszok és politikai foglyok életét kivétel nélkül tiszte­letben tartsa, még azokét is, akik fegyveresen estek foglyul. Emlékeztetem Önt és kormányának minden tagját, hogy Önök együttesen és egyenként felelős­ségre vonatnak, ha a fentemlített erőszakos rendszabá­lyokat valóban végrehajtanák.*

Kun Béla azt válaszolta: hogy: „A Magyarországi Tanácsköztársaság kormánya visszautasít minden olyan fenyegetődzést, amely a kormány tagjait az ország belső ügyeiből kifolyóan felelőssé teszi**. Hivatkozott „a barátságos viszonyra, amelyet a Tanácsköztársaság irányában Olaszország tanúsított* és kétségbe vonta, hogy „Itália szószólója lehessen az ellenforradalom érde­kében asszonyokat és gyermekeket legyilkolni, a zsidó­kát kiirtana akaró bandáknak4', akik felett a Tanács­köztársaság bírói intézményei saját törvényeik szerint fognak eljárni . ..

Szamuelly azóta is tovább akasztat, de Budapesten, az Oktogon-téri kivégzés az alezredes férfias és elszánt fellépésére elmaradt.

A végzet játszik és szörnyű iróniában komponál. Míg Itália egyik kezével néhány életet ment, a másik kezé­vel.. . Miért nem akarja tudni Itália, hogy kicsoda Kun Béla és mit jelent az igazi Magyarország szemé­ben, hogy Itália barátságával kérkedhet és vörös had­serege büszkén hirdetheti: „Olasz ágyúkkal és olasz fegyverekkel verjük le az ellenforradalmat".

Igaz-e? Ügy mondják, magyar asszonyok szép hal­vány nyakáról idegenbe vándorolnak a gyöngyök, nemes méneket hajtanak el a magyar mezőkről. És helyettük ágyúk és fegyverek jönnek, hogy kivégez­zenek.

Ha igaz, úgy nem lesz áldás a cserén. Kisarjad még a vér a gyöngyök alatt és kisarjad a vér a mének patái nyomán.

Június 28.

Az ellenforradalmat mindenütt leverték. A diktátorok hatalma soha se látszott nagyobbnak. Mi­kor jöttek, a szakszervezetek, a pártok, a katonataná­csok, a bizalmiférfiak, a földműves- és munkástaná­csok, majd országos Szovjetük voltak a társuralkodóik.

Három hónap alatt megszabadultak mindentől. Először a földműveseket törölték a döntő energiák közül, aztán eltüntették útjukból a bizalmiférfi-rend- szert, a katonatanácsokat. A munkástanácsból árnyékot csináltak, a szakszervezeteket átszőtték és lenyűgöz­ték, a szovjetet hazakergették és a háromból egy csepü- bábot állítottak maguk mögé, a „Népgazdasági Taná­csot", melynek kezébe adták új alkotmányuk könyvét.

Az alkotmány kiindulása, végcélja: egyetlen faj uralma a megszűnt államhatalom romjai felett.

A zsarnokság kiépült, övé minden eszköz és min­den hatalom. Korlátlan úr élet és halál felett. Tör­vényhozó, végrehajtó, bíró, börtönőr és hóhér egy személyben.

Egy öreg ember jött az udvarba és tojást kínált dohányért. De dohány nem volt a házban. Az ember sóhajtott: — Ki kell tűzni a zsidó zászlót. Leverték a magyarokat Pesten.

Vörös zászló ... És a vörös győzelmi zászlókat ma­gyar vértócsák felett fújja a szél. Ünnepelnek a dik­tátorok. Érkeznek az üdvözlő feliratok és sürgönyök. Mint első, a balassagyarmati direktórium nevében Frank elvtárs hódolt a kormányzótanácsnak.

Nógrád vármegye! És a népe azalatt a szégyentől és gyűlölettől betegen, véresre harapta az ajkát. És a balassagyarmati sorozáson ugyanakkor nem akad je­lentkező. Be kellett szüntetni. És a direktórium a kormányzótanácstól terrorcsapatokat kért, hogy so­rozzanak hát azok erőszakkal, puskatussal...

A vörös sajtó pedig csak közli folytatásokban az üd­vözlő feliratokat. Megakadt a szemem Asszonyok is megszólaltak. Vájjon mi a mondanivalójuk?

A kommunista nők országos szervezete nevében Goldstein Sárik, Brandstein Illésnék, Csorba -Gosz- thony Máriák, Josipovich Idák, Singer Verák, — azok,akiket Budapest szerencsétlen lakói Lenin-lányoknak neveznek, az ellenforradalom leverése alkalmából: „szeretetteljesen üdvözlik Haubrich elvtársat“ és kérik, hogy „szívük forró háláját" tolmácsolja többek kö­zött — a terroristáknak ... És ezalatt az őrület hatá­rán anyák és testvérek siratják a Ludovika fogoly nö­vendékeit, asszonyok árnyékai kószálnak iszonyodva a dunamenti akácfák alatt.

„Az ország ünnepli az ellenforradalom leverőit." A Frank elvtársak felesküsznek, hogy az utolsó lehc- létükig harcolni fognak a forradalom győzelméért. A Goldstein Sárik „szeretetteljes köszönetét", forró há­lát küldenek.

Különben pedig csend van. Szörnyű csend. És a rögtönítélő forradalmi törvényszék megszakítás nélkül műkcdik...

Romanelli ezredes megakadályozta az oktogon­téri akasztást. A túszokat titokban csendes, elhagyott telkeken, mély sötét udvarok alján zajtalan kötéllel ki- végzik. És az Országház-téren is sokszor van kivég­zés. A csőcselék órákon át ácsorog. Asszonyok ülnek a járdaszélen és várnak.

— Mire várnak itt? — kérdezte valaki. — Hát ki­végzésre, — mondotta durcásan egy asszony.

Egyszerű, ezt nem látja az entente.. . Szuronyos katonák áldozatot hoznak. A hullaszállítókocsi jön mögötte. A tömeg a lépcső felé tódul. Aztán sortűz hallatszik. A golyók már kikezdték a követ az orosz­lánok alatt. A hullaszállító kocsi inogva távolodik és a tér kiürül. Nincs többé látnivaló.

Fenn az Országházban, a főrendiház oldalán van a politikai nyomozó osztály hivatala. Korvin-KleinOttó ott ítélkezik. Mióta az ententehatalmak felszólí­tották Kun Bélát, hogy oszlassa fel a cerroralakuiaio- kat, a Lenin-fiúk odaköltöztek a Batthyány-palotából.

A szomszédos házakban csak nappal alusznak az emberek. Éjjel sötét ablakaik mögött remegve lesnek az Országház felé.

A főrendiház kapuja felett nagy ívlámpa világít a sötétben. Autók süvöltenek szakadatlanul. A terroris­ták ilyenkor szedik össze a túszokat, szállítják Korvin- Kleinnek az „anyagot^. Az autók megállnak az ív­lámpa előtt. A világosságban látni, mikor a bőrkabá­tosok szerencsétlen emberi alakokat vonszolnak ki. Aztán betaszigálják őket a kapun. Olykor ordítás hal­latszik az Országház falából. Az autók mintegy pa­rancsszóra berregni kezdenek és a szirénák tülkölnek, túlzakatolnak minden nyöszörgést és minden halál­ordítást. A part egész éjjel mozog és sóhajt.

Fegyveres Lenin-íiúk jönnek a kivilágított kapun. Középütt megy valald. A csapat lefordul az alsó ra­kodópartra. A fegyverek zörögnek, a lépések távolod­nak. A Duna loccsan. Aztán jön visszafelé a fekete csa­pat és középütt nem megy többé senki.

Romanelli tiltakozott a nyilvános kivégzések ellen.

De az Országház tájékán nem alusznak éjjel az em­berek ...

És a parton messze világít az ívlámpa a kapu felett.

Sötétek a kihalt utcák. Az egész városban csak még egy kapu van, amelyik világos. Vörös baldachm alatt ívlámpa ég a Szovietház kapuja felett. Mellette kis aknavetők. Terroristák állnak előtte a járdán. Fenn az emelet erkélyén egy nagy vörös zászló takarja a gép­fegyvereket.

Fényben úszik a beiárat. Gépkocsikon érkeznek a népbiztosok. A terroristák fegyverbe lépnek, jobbra arc! Kun Bélánénak is tisztelegnek.,. És a Szovjet­házban kegyelmes úrnak és kegyelmes asszonynak cí- meztetik magukat az elvtársak és az elvtársnők.

Egy vidéki úr mondta el, aki mitsem sejtőn a vonatról a Hungária-szállóba ment. Az őrség valaki másnak nézte. Csak mikor fizetni akart, derült ki, hogy nem oda való. A megriadt személyzet a bünte­téstől félve, titokban kiszöktette és a Szovjet-ház orgiái­nak a híre vele szökött.

Esténkint Károlyi Mihály és a felesége is gyakran közöttük van.

Hosszú időn át nem hallottam felőlük semmit. A proletárdiktatúra első heteiben Károlyi Mihály, mint láthatatlan hatalom állt a Forradalmi Kor­mányzótanács felett. A népbiztosok tisztelettel bántak vele. A szovjetválasztások után, mikor Kun Béla tábora már egészen magához ragadta a hatalmat. Károlyi is mindinkább a háttérbe került. Félretolták, Gödöllőre akarták kitenni termelési biztosnak, aztán a kommuni- zált Hangya-szövetkezetnél adtak állást egykori párt­fogójuknak. Károlyi az elv kedvéért feljárogat új hiva­talába, de egyáltalán nem dolgozik. Egy grammofont vitt be hivatalos helyiségébe. Azzal mulat órákon át és nagy szivarokat szív hozzá . .. Detektívek őrzik sváb­hegyi villája nyugalmát. És az éhező házak között teherautók viszik hozzá az élelmiszereket, a hűsítők­höz a jeget. De a kórházakban nincs jég a betegek szá­mára. Feleségét feltűnő vörös kalapban gyakran lát­ják népbiztosok autójában a kihalt utcákon.

Éjjel ott mulatnak ők is a Szovjet-ház zárt ajtói mögött Kun Bélával, Dovcsák elvtárssal, Pogánnyal, Landlerrel és az asszonyaikkal. A muzsikus cigányok mesélik iszonyodva. Áll a tivornya, szól a zene. Az alkoholtilalomban isszák a francia pezsgőt. Szamuelly Tibor tölt gróf Károlyi Mihályné poharába. Tölti ugyanazzal a kézzel, amellyel a kötelet igazítja áldo­zatai nyakába. Isznak a Tanácsköztársaság örök éle­tére! És bőségesen lakmároznak kivilágított termek­ben, míg köröskörül éhezik a város a sötétben.

Aztán one steppet táncolnak, egymás közelségét keresve keringenek, mint az örömtanyákon ... A zene elhalkul. A pezsgő kihabzik a pohárból . . .

Károlyi soffőrje mellé védelmül egy terrorlegény ül. A Svábhegyre!.. . És zúgnak a városon át. Az abla­kok mögött rettegve hallgatódznak a virrasztók. Meg- áll-e? Értem jönnek-e? A gép tovább rohan. És bör­tönükben ülnek a túszok. Siralomházban a halálra­ítéltek. Már a Lánchídon át rohan az autó Budára. De a pillér alatt nem látni a Hollánok vérét. A Duna is összefutott a holtak fölött.

A Szovjet-ház vörös baldachinos kapuja és a tátott üreg az Országház falában ... A sötét pesti parton már csak két ívlámpa világít.

Június 29—50.

Napok, hetek, hónapok ... Az út hosszabbra nyúlik, mint hittem. A teher egyre nehezebb.

Olykor úgy érzem, nemcsak a magam részét viszem. Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden tör­ténéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami a másokreménysége. Menekülök minden menekülővel, láza­dok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomház- bán, enyém is a mások utolsó éltszakája.

Zátonyra vetett ki a végzetem. Az ár körülöttem hömpölyög. Csapkod, de nem sodor magával. Kihagy és kényszerít, hogy én kiáltsam át a túlsó partra min­denki jajszavát, azokét is, akik már nem kiáltanak.

Küzdők, kapkodok szavak után, hogy elbírjam. Kín­lódva vergődik az agyvelőm, vérzik és kiég, üres lesz, aztán újra zsúfolódik.

Meddig írjak még?

Olykor lopva nézem a többieket. Vájj’on ők is úgy szenvednek-e, mint én ? ...

És megint veszem a toliam. Én jobban szenvedek — én a mások jajszava is vagyok.

Július I.

Milyen hosszú tud lenni az út egy karosszéktől az ablakig. Lassan húztam a lábamat és a napsütés­ben a bot kampóján olyan szokatlan és halvány volt a kezem, mint egy idegen dolog. Minden meglepő és furcsa lett. Az utca képe tágas nagy messzeségnek rém­lett. Szerettem érezni az arcomon a napot.

Odakinn doboltak.

A kertekből, mint a szöcskék, ugráltak elő a gyere­kek. Hírszerzők. Fitos orrú kis ellenforradalmárok. Tanárok, hivatalnokok, vasutasok gyerekei. Az abla­kokból asszonyok dugták ki a fejüket és átköszonget- tek egymáshoz. Egy paraszt cselédke, mint egy fiatal nevetés himbálódzva színesen jött az Ipoly felől.

A dobos a rni utcánkba ért. Unottan verte a dobot, aztán várt, körülnézett. Senki se jött. A gyerekek azarcukat fintorgatták a háta mögött. Rekedt hangja szaggatottan, mint a buborékokat fújta a szavakat a levegőbe:

Közhírré tétetik: Először... akinek szeges drót, ásó, kapa van a birtokában, az szolgáltassa be déli 12 óráig a városházára. Aki ezen rendeletnek haladék­talanul eleget nem tesz, az forradalmi törvényszék elé állíttatik. — Három száraz dobszó verte le a hangot.

A kis cseléd ide-oda ringatta a csípőjét és szemte­lenül kiáltotta: — Tyű ha, de meg vagyunk ijedve, tíz évre terjedő halálbüntetés!

Mindjárt beviszlek! — mondotta a kikiáltó.

Húsz évre terjedő akasztás. Jó éjtszakát, Vince bácsi. — Az asszonyok nevettek, a gyerekek megint úgy ugráltak, mint a szöcskék. A dobos vállat vont. És déli 12 órára csakugyan be is szolgáltatott Nógrád vármegye székhelye három ásót a direk­tóriumnak.

Frank elvtárs kijelentette, ha a visszavonuló vörös hadsereg mögött bemerészkednének a csehek: „utolsó csepp vépg fogja védelmezni a várost". Az utolsó csepp vér alatt az elvtárs természetesen a mások vérét értette. A katonák dühbe jöttek, mikor ezt meghallották és dühükben lecsapkodták a városháza előtt a földre a puskát: „Előbb előre hajtottak, aztán vissza" — és ret­tentően káromkodtak. Frank elvtárs megijedt. Közben valószínűleg a három ásó is eszébe juthatott és lemon­dott a hősi védelemről.

A katonákat már hiába biztatja a kormányzótanács „A vörös hadsereg minden katonájához" intézett kiáltványában: „A proletár haza érdekei most nem azt parancsolják nektek,hogy előre menjetek. Még nagyobbáldozatot követel, hogy hagyjátok el a diadalmas csatá­ban elfoglalt területeket.. .“ Hiába ígéri, hogy küz­delmük még sem volt céltalan: „a csehszlovákoktól elfoglalt területek helyett a proletár haza megkapja a jóval termékenyebb és nagyobb Tiszántúlt".

A katonák hátizsákjukkal kis csapatokban csak egyre jönnek a túlpart felől és hajtják maguk előtt a sok rab- lótt marhát. Frank elvtárs is szervezi a túlsó part ki­ürítését. Leginkább a kastélyokat ürittéti ki. Gróf Keglevich ipolykürti kastélyát és a kékkői gróf Almássy várat sietve rabolják a vörösek. Balassagyarmaton még tétováznak. A direktórium nem tudja, semleges zónába esik-e a város vagy továbbra is a tanácsköztársasághoz tartozik. A kormányzótanácstól, úgy mondják, alig jön hír. A falvak izgatottak. Docsókeszi községben agyonverte a nép a propagandaszónokot. Sorozásról nem mernek többé beszélni. Majd ha megérkeznek Pestről a Lenin-fiúk.

Sajátságos nyugtalanság van megint a levegőben. Sok kocsi jár a csendes utcán. Falusi arcú, gondtelt emberek ülnek a kocsikban. A túlsó part jön át elin­tézni ügyes-bajos dolgát, mielőtt le találna zuhanni a cseh sorompó és kettészeli újra Nógrád útjait.

Ennek a sorompónak a zuhanása számomra is jelent valamit. Most még átjuthatnék az Ipolyon, a cseh megszállás elömlene felettem és én túl lennék a vörös ország határán. De a józan ész szerint június 28-án anélkül, hegy akkor tudtuk volna, eldült minden tanácsköztársaság sorsa.

Versailles-ben aláírták Németország küldöttei a szörnyű békét. A spartakisták, Leninek, Kun Bélák terve ott kezdett omladozni és a német nép bukásábannagyobbnak mutatta magát, mint ellenségei a győze­lemben.

Láttam a hű és hősi népet, mikor elhozta fegyve­reit a Kárpátok alá, láttam a német katonasírokat a Duna mentén, az erdélyi határon. Láttam őket hatal­masan és sebesülten, de mélyebb hálával soha sem gondoltam a német népre, mint mikor a győztesek győzelmével szemben az ember győzelmét írták fel a szörnyű béke alá. A világháborút az entente döntötte el, a világforradalmat Németország döntötte meg. Az entente legyőzte Németországot, a világanarchiát Németország győzte le.

A józan ész szerint... De ha mégis nyújtani bír­nák a vörös uralom napjait? Ha hónapokról lenne még szó?

Azok, akik menedéket adtak, szűkre szorított kis otthonukban helyet adtak nekem, megosztották velem kifosztott éléskamrájuk megmaradt készletét, most is tartóztatnak.

Várjunk, van még idő határozni — mondotta Huszár Aladárné.

Ha valami jó alkalom kínálkoznék, — szólt közbe a férje. — Egy megbízható kocsi, amelyik át­vinné az Ipolyon.

A szenvedések nehéz hónapjai úgy összekapcsoltak, mint testvéreket.

Döntsön a véletlen.

Az elodázott elhatározásra egy kis megkönnyebbü­léssel folytattuk a napot.

Mikor alkonyodni kezdett az Ipoly felett és az embe­rek visszabújtak házaikba, hosszú hetek után megint átléptem a küszöböt.Lassan mentem, botra támaszkodva. A folyó felett könnyű szél fujdogált. A fűzek, mint ezüstzöld mada­rak ittak a vízből és a szellőben meg-megberzengették fénylő tollúkat. A földekről emberek jöttek hazafelé. Kapát hoztak a vállukon. Az esteli harangszótól bon­gott a levegő.

Sajátságos gyengeséget éreztem és az a gyöngeség valaminő vértezetienséget rejthetett magában, mert minden, amit láttam, olyan közel jött, minden a szí­vemig ért. Egy kő, amely a kerékcsapásban feküdt és fehéren csillámlón ketté törött a kerék alatt. Egy kis poros virág az árokszélen. A harangszó és messze lenn a híd, amelyen át kellene mennem ,..

De nem bírnék. A bot már nem volt elég. A lépé­sem bizonytalan lett, Huszár Aladárné vezetett. — Hogyan is engednélek. Hiszen még beteg vagy.

A nap lement a honti hegyek felett. És mintha a napszállta mögött nyitva maradt volna az égen egy kapu, a felhők között tündérkert látszott a mennyek magasán. Lázas, beteg napok négy szűk fala után a rég nem látott szépség. Rejtélyes ipolymenti alkonyat. Túl a nap kapuján óriás lilakék, rózsaszínű hortenziák. Egy kert virágzott fenn az égen.

Virágzott. . . elvirágzott.

Az utcánk szegletén leselkedőn ácsorgóit az örö­kös börtönőr. Egy vörös katona.Július 2.

N z embereket megállítják az utcán.

~ \ —— Elő a pénztárcával!

A forradalmi kormányzótanács 91-ik rendelete életbelépett: „Az Osztrák-Magyar Bank 50, 100, 1000 és 10.000 koronás bankjegyei folyó évi július hó 1 -tői kezdődően forgalomképességüket elvesztették. Aki ezentúl fizetésül felhasználja, elfogadja vagy föl­váltja, forradalmi törvényszék elé kerül. A kiszabandó büntetésen felül a tettes birtokában talált összes ilyen bankjegyek elkobzás alá esnek. A feljelentőt jutalmul az elkobzott összeg értékének fele része illeti^.

Detektívek cirkálnak és önkényesen koboznak a kószáló vörös katonák is. Szuronyt szegeznek: — Elő a pénztárcával! Ki a zsebből! Tilos a kék pénz! — És elszedik az Osztrák-Magyar Bank jegyeit. Egyik­másik emlékül a tárcát is megtartja. De a fehérhátú pénzt röhögve visszaadják.

A vörös plakátok pedig csak hirdetik a falakon: „A szociális termelésből fakad a jólét.“ A tanácsrend­szer, miután az állampénztárt, a páncélszekrényeket, magánlakásokat és a fiókokat kitermelte, hozzáfog a zsebek kitermeléséhez.

A marxizmus, mint ahogy nem bírta el politikai koncepciója megvalósulását, nem bírja el gazdasági koncepciója megvalósulását sem. A kormányzótanács az aprópénzhiányt akarta megszüntetni. Vas húszíillé- reseket rendelt hat budapesti lakatosműhelyben. És egy darab hűszfilléres előállítása 1 korona 40 fillérbe került.

A pamflet-teória összedü! a napvilágon. Politikaimegvalósulásából soha nem látott zsarnokság és gyil­kolás lett, a gazdaságiból csőd és rablás.

A zsidók már napok óta suttogták — érvénytelen lesz a kék pénz és ijesztgették az embereket. Ma reggel virradattal kimentek az asszonyaik az Ipoly hídjára és megállították a falvakból beporoszkáló bátyus paraszt­asszonyokat.

Egy túlparti anyóka jött be az udvarba, mesélte, hogy a zsidó asszonyok mégis jó szívvel vannak a nép­hez. Felolvasták a hídnál az új törvényt a kék pénzről. Aki vissza nem fordult, azét szívességből ki is cserél­ték, hogy forradalmi törvényszék elé ne kerüljön. Neki is adtak egy kék ezresért három darab 200-as bankót. Igaz, hogy fehérhátú és az ura nem szíveli a házban, de hát a katonák úgyis elszedték volna az utcán, ez is jobb a semminél.

Huszár Aladár benyitott az ajtón.

— Mi történt? Valami baj van?

— Nem, semmi. — A feleségét kereste. Tanácskoz­tak egymással, aztán visszatértek. Éreztem rajtuk, hogy látják a nyugtalanságot a szememben.

— Az Ipolyon túlról átjött egy megbízható kocsi — mondotta Huszár Aladár. — Azon átszökhetnék ...

Már nem kell hát töprengnünk. A véletlen hatá­rozott.

— Nincs jogunk, hogy visszatartsuk. Odaát biz­tosabb. És könnybelábadt az ő szemük is.

Huszár Aladár elment, hogy felhajtsa a kocsit. Én pedig összecsomagoltam szűkös poggyászomat. Lassan ment. Minden kis holminál eszembe jutott valami, éreztem minden mozdulatnál, hogy még beteg vagyok. Hol húzom meg magam estére? Búcsúzni jó barátok-tói, újra menni elfele az otthontól, újra kopogtatni idegen ajtókon. Védelmet kérni csehektől . . .

összerázkódtam. Meddig tart még, meddig bírom?

Mikor elkészültem a csomagolással, leültem egy székre és visszatartottam a lélekzetemet. Erősen akar­tam gondolkozni azon, hogy mit is fogok tenni. Pénzem alig van. A cipőm is rongyos. De azért mégis el kell jutnom valahogy Nyitrába. Onnan Bécsbe lehetne kiszökni. És ha meggyógyulok, talán dolgoz­hatnám. Talán . . . Szeged . .. Ügy elfáradtam, míg végig gondoltam.

Dél lett. . . délután . .. Huszár Aladár nagy zajjal jött. A szeme nevetett. — Velünk marad! — Elment a kocsi, nem találtam meg. Döntött a sors.

— Itthon maradsz, minálunk — szólt halkan a fele­sége.

A végzet kocsija elment. Ezóta ki tudja merre jár. Talán jót jelent, talán azt jelenti, hogy már nem tart soká.

— Ha a rossz napokat együtt éltük át, — mondotta Huszár Aladár — szeretném, hogy a jó napunk is közös legyen.

Összemosolyogtunk. Most már mind a hárman tudtuk, hogy a szenvedés erősebb kapocs tud lenni az örömnél.

Július 2—4.

Házkutatást várunk. Mindent el keli tüntetnünk, A ami veszélyes lehet. A feljegyzéseim . . . Soká töprengtem. Aztán két befőttes üvegbe csempésztem az írásokat. Lekötöttem pergament papirossal. Mikor besötétedett, elástam a kertben. Az ég borús volt a fejem felett* a főid kemény és száraz az ásó alatt. Csak az utcaiámpa halavány kévéje világított a sötétben. Valahány őrjárat lépése kopogott odakinn, a palánkhoz lapultam. Aztán megint görögtek az aszott kis rögök. A föld síma lett és titoktartó.

Az éjtszakai csendben megindulhattak a fellcgek a Tátra felől. Átjöttek a hegyeken. Lassú cseppek kezd­tek verni az ablakomat. Egyre több csepp lett. Lucskos ezüstjük csengett az ereszben, csurgóit a ház körül, dobolt a fák levelén, ömlött, mint a híg érc az ablak üvegén.

Félálmommal játszott a víz ezer hangja. Szinte hal­lottam a szomjas kis kert mohó kortyogó ivását. Szinte éreztem magamon a sorvadó fák boldogságát, az eltikkadt, kiégett messze földek megkönnyebbü­lését.

De a fellélekzésen azért mégis szüntelenül vala­minő lappangó aggodalom kúszott át. Egyszerre, mintha egy ütés érte volna belülről a homlokomat. A feljegyzéseim! Kinn a földben. Felugrottam és so­káig hallgatództam az esőbe. Ha átszivárogna a víz az arasznyi rétegen, ha beömölne és elmosná az írást. Azí a fájdalmas borzadást éreztem, amit akkor érez az ember, mikor hideg éjjel egy kedves halottja sírját először veri az eső.

Szétszaggatott szegény írásom. Az első lapok, ha élnek még, ott bujkálnak valamerre a megjelölt város­ban. A többi a kövesdi kéménykürtőben és itt kinn a föld alatt.

Csak bujdosó írás, semmi más. De mert a fájdalom túléli benne a maga határolt óráját, mert benne egy ember szenvedésén át halványan, de mégis egy nem­zet kínja tükröződik, azért kívánom, hogy megmarad­jon és mondjon el mindent azoknak, akik nem élték át vagy túl a meggyötört csonka országon jártak azalatt. Talán többet tehetnek odakint a hazáért, mint mi ide- benn, de mi többet szenvedtünk és ez a szenvedés a nemzet jövendő ereje. Akik nem élték át, megbocsát ­hatnak, megalkudhatnak, de mi soha. Őrizői leszünk, hogy el ne felejtse senki, aki él és magyar.

Mi tőlünk minden nap elraboltak valamit, minket mindennap megaláztak. Minket tanított ki a végzet, hogy őrszemek legyünk. Ha elmosódnak az írásom betűi, soha többé nem lehetnének újra önmaguk.

Amit írtam, annak a betűi a szívem dobbanásai voltak, a szenvedésem, a haragom magányos hördü- lése, a reménységeim ezer szárnytörése. Ilyet csak egyszer lehet átélni, ilyet csak egyszer lehet leírni.

Ezért hallgatództam ki nyugtalanul a viharba, ezért lopództam virradattal az udvarkert felé. Az eső még esett. Az eresz szegletéről nagy ezüst fonálban még csurgóit a víz. Az aranyjávor, mint egy fiatal mén rázta aranyió sörényét a záporban.

Aztán ébredt az utca. Dél felé kisütött a nap. A kertben bújtam meg, míg a házkutatók a szobákban jártak. Az aranyjávor megszáradt a napban és a föld megszáradt az írásaim fölött.

Július 5.

ATTindenki mondja, hogy Balassagyarmat a semleges zónába tartozik. Mára várják katonai kiürítését.

Az emberek izgatottsága már nem bír magával. Zsebredugott kézzel ődöngenek az utcákon. Munka nincs, élelem nincs. Az üzletek, még a gyógyszertárakis üresek. Jajgató asszonyok verődnek össze a szegle­ten. A túlsó partról pedig még egyre dörömbölnek a megrakott kocsik. Szép régi bútorok, ágyneműk, ló­szerszám, ódon családi képek tornyosulnak a szeke­reken. Lisztes zsákokon leszaggatott selyemfüggönyök között egy zenélő óra hevert és a lelke zöngött a rázás szerint. — A híres Balassa óra! — mondotta Huszár Aladár — ezt a kékkői várból hozták.

Birkanyáj hömpölygött, katonák jöttek énekelve, sertések, marhák. Hajtották a dagadó tőgyű svájci teheneket a vágóhídra.

A nép sötéten, zúgolódva nézte a fosztogatókat.

Könyvtárakkal kövezték ki az országutakat, — mondotta egy fiatalember az ablak előtt. — Csupa rablott holmi. — Az ácsorgók szitkozódva rázták a fejüket. — Tönkretették az egész Felvidéket. Nemcsak az uraktól rabolnak ezek!

Hát ez kié lesz ? — kiáltotta egy öreg paraszt.

Hogy kié lesz, — mondotta egy úri arcú retten­tően kopott ember és cédulát lobogtatott. — Ide hall­gassanak! Megmondja: „A vörös katona io paran­csolata. io-ik parancsolat: Ne vedd el a gazdagnak házát, ökrét, földjét, ékszerét. Bízd ezt a tanácsköz­társaságra."

Az emberek lelke nagy átalakuláson ment át. És túl az Ipolyon is mindenütt így fordultak meg a lel­kek fel Zólyomig a rövid vörös uralom alatt.

Az előrenyomuló vörös hadseregben a falvak és városok a magyar felszabadítót látták. Aztán rövid pár hét elég volt, hogy ugyanaz a nép megátkozza a vörös seregeket.

A szocializmus álmodói között voltak nagy és ön­zetlen lelkek, de Magyarországon álmuknak még a nevét is gyűlöltté tette a megvalósulás. Szocializmus, kommunizmus, proletárdiktatúra, — olyan szavak ezek, melyek a magyar nép lelkében borzalmat és irtózatot fognak kiváltani időtlen időkig. Szabad férfiak rabláncai, asszonyok kétségbeesései, gyermekek rémei ezek a szavak, melyekkel még tegnap az emberi­ség boldogságának a beteljesülését hirdették.

Az álmodok másként gondolták. Álmuk a „kommu­nista kiáltvány"-nyal dőlt össze és az álom elorozott szárnyait felhasználta a zsidó faj világuralmának meg­teremtésére. Marx Károly ennek a fajnak volt egy kései prófétája. Utódja azoknak, akik Judea földjén népüknek előírták az útját. A „Kommunista kiált­vány" a zsidó nép világuralmának a programmja!

Ennek a népnek prófétái, vezérei, királyai, papjai, bírái, bölcsei, vénei és írástudói évezredeken át hitté érlelték azt a kinyilatkoztatást, hogy Izrael az Ür vá­lasztott népe. A zsidóság vérében vérré változott, csontjaiban megcsontosodott, agyában agyvelővé lett a biblikus szózat :

„De egyedül a ti Atyáitokat kedvelte az Űr, Titeket választott ki ő utánuk minden nép közül".

Hatalmas vallási politikusoknak, a prófétáknak fana­tikus faj szeretetében fogant nemzeti jövendölései, az emberiség veszedelmére, a zsidó nép elkerülhetetlen sorsává lettek:

„Az idegenek megépítik kőfalaidat és királyok szol­gálnak neked".

„És nyitva lesznek kapuid szüntelen, éjjel-nappal be nem zároltatnak és behozzák hozzád a népek gazdag­ságát és királyaik is bevitetnek."

„Miért a nép és az ország, amely néked nem szol­gálandó elvész és a népek mindenestül elpusztulnak."

(Ézsaiás 60. R. io.)

A zsidóságnak nem kellett sem képzelet, sem láng­ész az útra, csak szívós, kíméletlen akarat kellett, hogy a roppant jóslást megvalósítsa.

Ezen a magvalósuiáson dolgozott évezredeken át valamennyi zsidó, aki a földön élt és él. Tudatosan vagy öntudatlanul, de ezt szolgálták közöttük a jók is, a rosszak is és vérük titokzatos parancsára többnyire azok is, akik felvették a keresztények hitét.

Aztán eljött a kor, mely kedvezett nekik. A XIX. század új szobrot emelt az aranyborjúnak. Az arany a zsidóságé lett és ez lett az első beteljesülés ... A kür­tök és trombiták, melyek egykor fegyverek nélkül le- döntötték Jerikó falait, életre keitek újra. És a biblikus lármakürtöket a zsidóság szája fújta, — a sajtó és a propaganda feletti uralom volt a második betelje­sülés ... Új birodalom támadt a földön a népek országai felett. Az arany és a papír birodalma, melynek uralkodója, törvényhozója és papsága a zsidóság volt.

És idegenek megépítették kőfalait és királyok szol­gáltak néki... de a birodalomnak rabszolgái és had­seregei még nem voltak.

A zsidóság új prófétái ekkor kisajátították láng­lelkű, nagy emberbarátok évszázados gondolatát: a szocializmust. Megsemmisítették benne az ideált, helyébe tették a materializmust, megfojtották benne a szemetet, helyébe tették az irigységet és az osztály­gyűlöletet és — megteremtették birodalmuk népét és katonaságát a — proletárt.proletárjai egyesüljetek 1“ hogy a választott nép számára megvalósítsátok az ősi jóslatot.

De a világ proletárjai Magyarországon a vér fátyo­lén át meglátták a valóságot.

Július 6.

Jönnek .. . Valaki mondta és egyszerre befutotta a várost, kivirágzott minden kicsi házban.

Jönnek . . . iszonyodva hányszor mondtuk ezt a szót kilenc szörnyű hónap óta. Jönnek a frontokról a katonáink és nem védik a határokat! Jönnek a franciák, a csehek, oláhok szerbek! Jönnek a kommunisták, vörös katonák, házkutatók, rekvirálók, detektívek. Jönnek a terroristák! Aztán megint mondtuk, jönnek az oláhok.

És most egyszerre újra születik a szó és szép lesz és nagyszerű. Jönnek a magyarok Szeged felől! Min­denki mondja. Napok kérdése ...

A vörös sajtóból fröccsen a düh. Közönséges durva hangon tajtékzik: az entente és Bethlen István gróf ellen, mert értesülései szerint megszállt területen is, Bécsben is magyar fehér gárdákat toboroznak.

De azért a Népszava szerint: „A szegedi operett­kormánynak nincs ereje még arra sem, hogy a bur­zsoázia csőcselékét megszervezze, nincs hatalma még arra sem, hogy huligánokból, bravókból, a kloaka csőcselékéből fegyveres hatalmat teremtsen a maga sötét céljai megvalósítására . .

Jóformán semmit sem tudunk, azt sem tudjuk, hogyan jutott ide a hír és mégis mondjuk egymásnak:

— Jönnek...

Mikor beesteledett, odakint járkáltam a kicsi udvar­kertben. Egyszerre felegyenesedett valaki a vélemé­nyek közül. Gergelyné, a kocsis felesége megszólított:

Tessék mán mondani, mi történik?

Váratlanul ért a kérdés, szinte önkénytelenül felel­tem: — Jönnek a mieink! Szeged felől megindultak a magyarok ...

Az öregedő asszony erősen a szemembe nézett, mintha meg akart volna bizonyosodni. Látszott rajta, hogy szólni szeretne valamit. Aztán összekulcsolta két kérges kezét és azoknak az alázatos, megható test­tartásával, akiknek nincsen saját szavuk, nyugodt hangon mondotta a paradicsom-bokrok, a hagymák és petrezselyem-ágyak között az esti csendben:

Miatyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltes­sék meg a te neved.

Július 7—10.

Napokig el lehet élni egy szóból, melyet az ember halkan mondogat magának. Közben lassan kopni kezd a szó. Semmi se történik. Aztán földre ejti az ember a szót, amelyet a tenyerében magával vitt egy darabka úton, mint egy kis fénylő kavicsot.

Vége . •. úgy mondják, nem is volt igaz. És megint gondolkozni kell, hogy vájjon mire lehetne még várni. Mert várás nélkül nem bírja el az ember az életet.

Odakinn a város is vár. Még mindig nem tudja a sorsát. Fegyveresen kószálnak az utcákon a vörös katonák. A Felvidékről idesereglenek a menekülő direktóriumok és lakást rekvirálnak maguknak a há­zakban. Női detektívek érkeztek Budapestről. A meg­ugrott losonci direktórium is Balassagyarmaton he­lyezkedett el. Feje, Szíjgyártó elvtárs parancsol, tér-rorral fenyegetődzik. El akarja csapatni az eddig megtűrt hivatalnokokat. Fenyegetődzik, hogy minden burzsoa-családnak, akárhány tagból álljon is, csak egy szobát engedélyez. Rekviráltat. Most már nem részle­teznek többé. Mindent el kell venni a burzsújtól! És viszik a szegény kisemberektől is. Parancs jött. Hatvan vágómarhát kell felhajtani Budapestnek. A fe­jősteheneket se hagyják meg.

Sötéten morognak az emberek. Élelem nincs. A kor­mány kikapcsolta Balassagyarmat élelmezését. Sem­leges zóna ... A pék napok óta nem süt kenyeret. Senki se akar fát fuvarozni. A só teljesen kifogyott.

Egy parasztember egy kiló sóért két pár csirkét kínált. De kétszáznegyven koronáért nem adta volna. Pénzért egyáltalán nem kapni többé semmit. A vasár­napi ebéd egy törülközőbe és egy lepedőbe került. Cserekereskedés folyik. A pénz eltűnt a forgalomból.

A kormányzótanács hiába rendelte el büntetés terhe alatt, hogy akinek kék pénze van, az tartozik a helyi pénzintézetnél kilenc nap alatt beváltam. A balassa­gyarmati Népbanknál Nógrád lakossága részéről eddig 20 korona folyt be . .. A parasztok eldugják a pénzü­ket és mondják: — Minek adjuk a bankba, ha úgy se ér már semmit, inkább a mi ládánk fiókjában ne érjen semmit.

Egy gyarmati lakos tojást akart venni valamelyik faluban.

— Vigye az úr a fehérhasú pénzét. A kétszáz koro­nájáért se adok egy tojást, de ajándékba kaphat egyet.

A minap egy katona dühében felragasztja a falra a zsoidba kapott fehér pénzt. Ügy se adnak érte semmit.

A parasztok nevetnek magukban. A termésüket eldugják. Sorozásra se mentek, a pénzüket se adják Kun Bélának. A propaganda-szónokokat pedig, mint ahogy mondják: „Lepedőben küldjük vissza a kor­mánynak."

Azóta 300 korona napidíj mellett nem lelkesítenek többé a budapesti zsidó agitátorok a proletárdikta­túráért. A közoktatási népbiztosság hirtelen elrendelte, hogy a falvakban ezentúl a tanárok, meg a tanítók szónokoljanak . . .

A szomszéd szobából hangok hallatszanak. Vasuta­sok, postások, egyszerű kisemberek megint gyakrab­ban surrannak be a hátulsó ajtón. Tanácsot jönnek kérni, mesélgetik a híreket.

Kassára újra bevonultak a csehek ... de az oláhok nem mozdulnak a Tiszától, hiába ígérte Clemenceau. . .

A Ludovika hős növendékei utolsó percben meg­menekültek a haláltól. Javítómunkára ítélte őket a vésztörvényszék ... Ez Romanelli érdeme. Állítólag ő szabadította ki börtönükből Perényi Zsigmond bárót, Pékár Gyulát. Okolicsányi Zoltánt és hazafias társai­kat, kiket a iúnius 24-j ellenforradalom szolgáltatott ki a kommunistáknak.

Egy mély szomorú hang beszélt:

— Tizennégy ellenforradalmárt halálra ítéltek Buda­pesten . . .

Kiballagtam a kis udvarkertbe, de ott se bírtam lélekzem. A fák mozdulatlanul álltak. A föld forró volt és felette remegett a levegő, mint szabad tűz felett a lomb. Július

Fáradok a mozdulatlanságban. Mindig csak a könyvtárszoba ablaka és az udvarkertben a palánk töve. És a valóság mellett a teória. Könyvek, a szocializmus egész kis irodalma vándorolt már át a kezemen.

Marx „^^^^p)ital"-ja, aztán Lenin könyve: „Az állam és a forradalom", Trockij, Bucharin, Liebknecht, Kautsky . . .

Marx mondja: „A filozófiát nem szüntethetitek meg anélkül, hogy azt meg ne valósítanátok." Az övé megszűnhet — már megvalósult. Elég volt, különben belepusztulunk.

A nyár növekszik. A kín növekszik. Börtönné lett a forróság. Szabadon járni, a szélnek menni, messze ellátni, ez talán meggyógyítana.

És csakugyan meggyógyított!

Egy órára enyém lett az elérhetetlen part. Átmen­tem a hídon, melyet azelőtt kétfelől őriztek a vörösek és a csehek. Láttam a réteket, melyek felett, mikor idejöttem, hideg tavaszi vizek rohantak dél felé.

Azóta elmentek az őrségek. A szőlőhegy elhallga­tott. A lövészárkok beomlottak, rozsda eszi a drót­akadályokat. És visszazsugorodott medrébe a szép folyó. Csak a parti házakon emlékeznek még a gránát­nyomok. Csak a réteken emlékezik a fű. Olyan mély és zöld, mint az elmúlt hullámok.

Egy paraszt szénát kaszált a part felett. A nap sok forró kezével a szénába nyúlt és kifacsarta belőle az illatot. Ezer virág, ezer fű lelke szállt fel körülöttem.

Az Ipolyban gyerekek ftircdtek. Lejiebb suhan­tok lovai itattak. A víz habzón a mezítelen kis testek körül. Az állatok patája gyöngyöket tröccsentett a napba.

Egyszerre megakadt a szemem. A város felett a megyeházon egy fakult vörös zászló lobogott. Mindig ott volt. Annyiszor láttam messziről és most mégis kiújult a tudatomban és elviselhetetlenné lett.

A paraszt már nem kaszált. Csak annyit kaszált, amennyi neki kellett, egy suhintással se többet, ö is a vörös zászlót nézte. A nap a honti hegyek élére szállt. Az ember árnyéka megnövekedett az alkonyaiban. Egy óriás kaszás . . . beért a városig.

És odabenn a városban épp ilyen tétlen a másik. A szürke kishivatainok az íróasztala előtt.

Parancsok zuhognak rá. A proletárdiktatúra hol eicsapja, hol visszakényszeríti őt, mert nem megy nélküle és . .. véle se megy. Hiába minden. A had­ügyi népbiztosság rendeletbe adia, hogy „kényszer­munkára fogja kötelezni a renitenseket". De az ellen­forradalom szürke névtelen hősei, a magyarság mos­tohafiai, tovább szabotálnak végig ezer hivatalban. Nem dolgoznak az idegen fajú zsarnok uralomnak.

A paraszti:, aki csak annyit kaszált, mint amennyi neki kell és a hivatalnok, aki nem dolgozik. Ezek ketten ... És felderengett. Ha senki se segít, ha a bécsi ellenforradalom és Szeged ezután sem bír meg­mozdulni, a tétlen kaszán, az üres kis aktatáskán mégis el kell buknia a bolsevizmusnak.

De mikor? Meddig várjunk még?

T^ius 12.

T assan fordultak be az utca szegletén. Fontoskodva “**■' beszéltek. Megálltak, vitatkozni látszottak.

Szovjetsapka volt a fejükön és a meleg dacára bőr­kabátot és fekete lábszárvédőt viseltek. Ekkor vettem észre övükben a kézigránátot. Állatias sötétszemű, fegyencképű legények voltak. Beszéd közben heves mozdulatokat tettek a levegőben. Az egyiknek fekete szőrös volt a keze, szép gyűrű volt az ujján.

Hol vette? És összeborzadtam . ..

Napok óta jönnek. Egyre többen lesznek, mióta az entente Balassagyarmat kiürítését követeli. A kiszol­gáltatott város remegve hallgatódzik éjjel, ha szeges csizmájuk végigkopog a kövezeten, iszonyodva mered rájuk a kapuk aljából, a függönyök mögül.

Nevettek odakinn. Tátott szájjal, közönséges csukló nevetéssel. Utánuk néztem. Ahogy lassan emelgették a lábukat, láttam a szegeket a cipőjük talpán. Vájjon hány embernek tiporták már össze az arcát?

Lenin-íiúk . .. kiszabadult rablógyilkosok, min­denre kész gonosztevők! És ezekkel az emberekkel tartja fenn magát a proletárdiktatúra". Ezekkel szedetik a túszokat. Ezeket ülteti bíráknak a boisevizmus a vésztörvényszékek asztalához. ítélnek és késedelem nélkül akasztanak.

Minden szabad nekik. Parancsnokuk egy Cserny nevű tengerész, aki a háború előtt bőrmunkás volt. Autója szüntelenül száguld Budapest utcáin. Többen leírták előttem.

Állandóan puha nagy sportsapkát visel és mélyen a fejére húzza. Ujjas angol vadászmeliényben jár.

A nyaka köré selyemsált kanyarint. Az arca bérét- vált; szemében a prédáját lenyűgöző vérszomjas macskafajnak sóvár, puha tekintete van. Vörös keze rövid ujjain sok aranygyűrű fénylik és erősen parfü- mözi magát. Egész megjelenése olyan, mint mikor egy urasági inas felöltözik a gazdája ruhájába. Röviden tárgyal, hirtelen végez áldozataival és azután. . . órák bosszant elácsorog a Parlament művészi freskói előtt. Szentimentális és kegyetlen. Dorombol és marcangol.

Ügy mondják, ez az ember még a cattarói tengerész­lázadás idején került összeköttetésbe Károlyi Mihály- lyal. A lázadás után Budapestre menekült. Pénzt ka­pott és pártfogói kiszöktették tanulmányútra a bolse­vista Oroszországba. Szamuellyt egy moszkvai agitátor­képző iskolában ismerte meg. Az októberi forradalom után már Budapesten volt. És Károlyi egész uralma idején zavartalanul lázított a tengerészek között. Március 21-ének éjjelén a fosztogatásokat ő vezette.

És azóta a főváros éjtszakáinak szabad gazdája ez a haramia.

Július zj.

dalmi kormányzótanács azonnal küld — propa­ganda-szónokot.

Vas Soma eivtárs megérkezett.

A vasárnapi járókelők megálltak a városháza előn. Kevés ember verődött össze. A falvak már nem hallgat­ják meg a budapesti szónokokat. Vas-Weiss Soma elvtárs megjelent a városháza erkélyén. Egyszerre ott állt a vörös zászló mellett. De hiába lázított,hiába fenyegetett. A hallgatóság fásult és közömbös maradt.

Egy munkás felkiáltott hozzá: — Kenyeret ad­janak!

A szónok tűzbe jött: — Most nem- arról van szó, most a proletárdiktatúra fennmaradásáról van szó. Nem tűrjük az ellenforradalmat!

Hát a kenyér ellenforradalom? — süvítette a közbeszóló.

Ne zavarogjon elvtárs! El fogjuk tiporni az ellenforradalmat. Ki fogjuk irtani. Fel fogunk akasz­tani minden burzsujt. És ha ebben a Tanácsmagyar- országban nincs elég akasztófa, fogunk termelni akasztófákat. Igenis, elvtársak, fogunk termeim .,.

A közbeszóló káromkodott. Valaki cigarettára gyúj­tott, a legtöbben morogtak: — Elég volt! — Vas Soma elvtárs azonban tovább beszélt. Senki sem figyelt rá, az emberek zsibongtak: — Akasztófákat akar termelni ... Faiskolákban . .. nevelni, formába nyesni ... Ez legalább programmot adott.

És csakugyan annyi rombolás után, Kun Béla szónoka leszegezte a magyarországi szocialista terme­lés egyetlen alkotó programmpontját.

Akasztóiakat fognak termelni...

Július 14—20.

r7 övög a diktatúra pokolgépe. Valami töredezik benne.

A munka megállt. A termelés megszűnt. Az éhínség növekszik. Elégedetlenek a hű munkások is. A vissza­parancsolt vörös hadsereg erjed a bezárt kis ország­ban, ciszéled vagy rabol.Foglalkoztatni kell. Üj rablási területekre van szük­ség. Üj éléskamrára.

A kormányzótanács elrendelte az általános mozgó­sítást!

Kun Béla Clemenceauhoz intézett legutóbbi j egy­sekére, melyben a csehek elleni oífenzívájának be­szüntetése fejében ígért Tiszántúl kiürítését sürgette, megérkezett a felelet:

„Kun Béla, Budapest. — Válaszú! a rádióteie- grammra, amelyet július n-i keltezéssel Önök az elnökhöz intéztek, a békekonferencia kijelenti, hogy nem tárgyalhat önökkel, amíg be nem tarják a fegy­verszüneti szerződést/

Egy pillanatra elnéztem a távirat szövege felett, ki a semmibe. Mennyi vérfolt és gyalázat és mennyi szenvedés maradt volna ki az emberiség történetéből, ha a győztes hatalmak, ahelyett, hogy Smuts tábornok­kal ajánlatokat küldtek Kun Béla rablógyilkos szövet­kezetének, ahelyett, hogy Clemenceau úr útján hóna­pokon át leveleztek velük, kilátásba helyezve a tanács­kormány meghívását a békekonferenciára, ilyenhangú üzenetet küldtek volna az első órában.

Az elöntött vér, az embertelen kínok azoknak a fejére szállnak, akik alkudozni akartak ott, ahol a lelki­ismeret, a becsület és irgalom nevében alkudozásnak helye nem lehetett.

Most már világos. A győztes nagyhatalmak nem saját proletariátusuk nyomására álltak szóba Kun Bélával, mert hiszen akkor ez a kényszer ma is fenn­forogna, hanem azért, mart lemondott annak az ország­nak a területi integritásáról, amelyhez semmi köze sem volt.

És ezt a szégyenfoltot nem lehet többé eltörölni. A rideg hangú elkésett jegyzék, hatalmas és győztes államok iealacsonyitott méltóságán már nem segít.

Kun Béla feleit. Válaszának hangja kihívó és ironi­kus. Alig burkoltan vonja kétségbe Ciemenceau szava­hihetőségét és tehetetlennek csúfolja őt az oláh király­sággal és cseh köztársasággal szemben.

A városi házak falát újra kiverik a mozgósítási parancsok. A falusi kikiáltók pedig járhatnak utca­hosszai és újra dobolhatnak.

Óriási plakátok jelennek meg. Egy látott szájú ten­gerész rohanó alakja. A feje fél méter, két karja lehet három is. A kezében maga felett vörös szöveten viszi rohanva a szót: Fegyverbe!

És mialatt a tengerétől megfosztott csonka kis Magyarországban szétrohant ez az ijesztő plakátten­gerész, Kun Béla odafüttyentett a békekonferenciának. „A 150-es bizottság" ülésén egyik kezével meghúzta diktatúrája teleti a vészharangot: „A proletariátus Magyarországon most krízist él át!" a másik percben pedig megfújta a győzelmi harsonát: „A Magyar­országi Tanácsköztársaság ma hatalmi tényező, olyan, amilyen Magyarország azelőtt sohase volt! Ciemenceau legutóbbi sürgönye is azt bizonyítja . .

Mindenkinek mondott valamit, de hetvenkedő hangja alól hallatszik a foga vacogása.

A bajor tanácsköztársaság meghalt, a német-osztrák tanácsköztársaság nem bírt megszületni. Az orosz szovjetseregek nem segítenek. És Magyarországon itt van mindenütt és mindenben a nagy ellenség, a vérző ellenforradalom. Ott van a kaszapengén a fenőkő alatt, a sorozó helyek kongó ürességében^ a hivatalos szobákélettelen íróasztalán, a mozdulatban, mely elrejti a kék pénzt és visszadobta a fehéret, minden evezőcsapás­ban, mely Szeged táján átszeli a Tiszát.

A diktatúra kapkod, hogy megfogódzzék. És utolsó mentségül belekapaszkodik a világforradalom remény­ségébe, ami végeredményben egész politikájának az alapja volt.

A Tanácskormány szózatot intéz a világ proletár­jaihoz. Felhívja, hogy az oroszországi és a magyar­országi tanácsköztársaság mellett tüntető tömegsztrájk­jukkal, július 20-—2i-én proklamálják a forradalmat.

Július 21.

Dorradalmakat kezdődésnek, ifjúságnak és virra-

1 datnak nevezik az emberek. Pedig a forradalmak nem reggelek. Nem a keletkezés káosza, nem az új kor legelső órája teljesül, hanem az elöregedett kor rém­látó, bomlott utolsó órája, melyben eltorzul az idők arca.

Nem virradat ez! A forradalom a lezáruló kor éjféli haláltusája, melyben véren és halálverejtéken át csak ködszerűen dereng a jövő víziója.

A forradalomban meghal az elöregedett kor. És mire a szürkület zűrzavara elmúlik és mire reggel lesz, mindég újra gyerek lesz az ember és autokrata erő fogja kézen és vezeti vissza a rendbe, a törvénybe, a templomba, hajnali misére, Isten színe elé. Aztán következik el a kor ifjúsága. Álmodó idealizmus, sza­badságharcok, művészetek ideje. A kor virágot szed, szánt és kaszál, dalol és követi kedvese lépte nyomát. Azután jönnek a kor férfiével. Ipart, kereskedelmetteremt és hajóra száll, felszedi horgonyát és tengereken túlról hozza el Kincseit. A kincsek nőnek, halmozódnak a feleslegek és kevesek kezébe összefutva, milliók nyo­mora fölé emelkedik az arany.

Baljóslatú sápadt világa mellett jön el az alkonyat. Hervadt virágok erjedt szaga terjed. Fülledt tivor­nyák, fenékig ürített poharak. Kicsapongó vad dorbé­zolások, fiatalra festett öreg arcok, gúnyos kacagások órái ezek. A templom harangja már csak időt jelez, a törvény csak az együgyűeknek való, a hagyományok ostoba dajkamesék. Degeneráltak, terheltek, gonosz­tevők és elmebetegek bomlott agya uralkodik a fáradt tehetetlenek felett. A tisztelet kivész, a kéz mely dol­gozott, megáll és az éjféli óra közeleg. Eljön a kiélt korszak iszonyú haláltusája. Vér ömlik a földre, tűz lángol az égnek és a vér és tűz között meghal a kor . ..

A forradalmak nem hajnalok... A forradalmak éjféli órák iszonyú haláltusái.

És mi szegény magyarok, hónapok óta egy ilyen mesterségesen felidézett haláltusának vagyunk a részesei.

A kor lezárul véle, de úgy érzem a szenvedésen túl­ról, valahol már útban van felénk az igazi reggel.

Július 22.

Elmúlt a bejelentett világforradalom napja. A vörös sajtó eksztázisban ír a más népek sztrákjáról, de közli, hogy a diktatúra forradalmi törvényszék elé állítja azt a magyar munkást, aki 21-én felfüggeszti a munkát. Ilyen boldog országban, mint amilyen Tanácsmagyarország, nincs többé helye a sztrájknak.Oroszországban, ahol még nagyobb a boldogság, már ki is végzik a proletárt, ha sztrájkolni mer.

A városban azért mégsem dolgoztak. Máskor se dolgoznak. Minek? A hamis bankóért? És csak von­szolják magukat az éhes alakok a forróságban.

Világforradalom ... Ezt a szót mondják ma az utcák szegletén.

Lehetetlenség ... agyrém. És ha mégis ? Ha az emberiség rossz szellemeinek a hatalma elég nagy lenne, hogy ugyanegy órában küldjék rohamra a mil­liókat Istenük, hazájuk, otthonuk és az emberiség egész kultúrája ellen ? Vagy, ha csak annyi sikerrel is járna Kun Béla szózata, hogy a nyugati országok pro­letariátusa lefogja kormányai kezét és itt még így maradna, hónapokig, évekig, amig kiég?

A feszült csendbe egy magányos ember jött bele. Sebesen, szép könnyű járással jött, pedig hátizsákja nehéznek látszott. Minduntalan felkapta finom fejét. Kitágult szemében volt valami, ami az őrületre emlé­keztet. Körülnézett, aztán megint sebesen ment az Ipoly felé. Egyszerre eltűnt,

Ez az idegen mostanában sokszor megy erre sok alakban. Néha fiatal, néha öreg. Fut börtön és halál elő) és Szegedről álmodik.

Géza testvérem két barátja is erre szökött át a folyón. Itt jártak a házban. Szegedre igyekeztek. Nem sejtették, hogy itt vagyok, de testvéremről hírt hallot­tam. A budai hegyekben bujkál, mint a többiek, akik nem szöktek és még nem rabok. Ők mondták el, hogy Türr Stefánia még júniusban Budapesten járt. Bethlen István grófot és engem keresett, hogy kimentsen ben­nünket Itáliába.

Most valamelyik este szokatlan időben zörgettek a kapun. Mint egy árnyék állt előttünk a jövevény. Keglevich István gróf abonyi birtokáról menekült. A felesége és a gyerekei is jönnek. Külön kellett szök­niük, hogy fel ne tűnjék. Az éhség hajtotta el őket. A gyerekek nem bírták tovább a koplalást. Csak ha a parasztoknak sikerült belopni valamit a saját gazda­ságából, volt betevő falat a házban.

Mióta Szamuelly májusban leverte az abonyi ellen­forradalmat, siralomház lett az élet. És most megint kezdődik arrafelé a háború. Szöknek hát Ipolykürtre, az Ipolyon túlra, a kifosztott kastélyba. Ott legalább aludni lehet a csupasz földön, amit a csehek is, vörösek is meghagytak nekik.

Emlékszem, Keglevich gróftól hallottam először, hogy a vörös hadsereg csapatokat tol a Tisza-vonal felé. Kun Béla offenzivára készül az oláhok ellen. Azóta más hírek is jöttek.

A dunántúli hű vendek hazafias ellenforradalmát leverték a vörösek. A vendek Ausztriába menekültek. Feldbachon internálták őket, sok magyar tiszt csatla­kozott hozzájuk. A Mária Terézia-rendes Lehár a parancsnokuk. Haza készülődnek.

És Szegeden a Novara legendás hőse, Horthy Miklós a hadügyminiszter. Teleki Pálé a külügyi tárca. Sós tábornok és Gömbös szervezi a nemzeti hadsereget. Mikor márciusi szökése előtt Budapesten elbúcsúztam tőle, tudtam, ha élek, még találkozom a nevével.

Valaki arról is beszélt, hogy Julier, az új vezérkar főnöke, kit revolverrel kényszerítettek Stromfeld helyére, seregeivel együtt, csak addig lesz vörös, amíg 'tkel a Tiszán. Mondják, a vörös hadseregből egészzászlóaljak szöknek át Szegedre. Oda, hová annyit gondolunk. Képzeletünkben a város, mint a délibáb úszik nemzeti színű zászlók között, a Tisza partján, a rónák felett.

Látjuk a három színt, a Himnusz hallatszik a város­ból, valahányszor oda gondolunk. Száműzött zász­lóink, száműzött dalunk . ..

Koldus vagyok, semmim sincs a világon. A holtak és az elítéltek javai a tanácsköztársaságé. De mikor képzeletemben látom lobogni a három színt az égen, szabadon, mikor fajom nagy imádsága visszhangot kap a lelkemben, én vagyok Magyarország leggazdagabb koldusa.

Az ablak alatt két terrorkatona egy láncravert parasztlegényt hajtott maga előtt... A Vörös Újságot az asztalra tette egy kéz. Nagy betűk megint: „Forra­dalmi megmozdulások Párizsban, Berlinben, T urinban. A külföldi proletariátus tüntetése a világforrada­lomért . .Aztán apró betűkkel szedve egy kis hír. Egészen rövid: „Kiél... A tüntetések minden zavaró incidens nélkül folytak le“.

Ebben benne van az ő világforradalmuk históriája.

Végük . . .

Az ajtó kinyílt.

A vörösek megindultak a Tiszánál ...

Július 23.

Addig mindenki mondja már: A vörösek nagy győzelmet arattak a Tiszánál! A direktórium tagjai megint bizakodóak. Ezeknek az embereknek a fejtartásáról nézi le a város a diktatúra esélyeit. A szerencse emel­kedőben van. A proletárok gorombábbak velünk, mintvalaha. A katonák sapkáján ismét virít a vörös. Vissza­tették. De azért még nem bíznak egészen. Szalag helyett csak vörös muskátli. Ez a helyzet ingadozását szokta jelenteni. A szalaggal baj van, ha az ember hir­telen akarja levenni. A virág könnyebben lefordul a sapkarózsa mellől . . .

Isten tudja, hányadszor mentem körbe-körbe a kis udvarkertben. Ha igaz lenne, ha csakugyan átkelnének a vörösek a Tiszán . . . Aki látta a győzelmük állati pusztítását saját hazájuk földjén és látta őket vissza­térni saját véreiktől rablott zsákmánnyal, annak aka­dozik a szíve, ha új martalékukra gondol.

— Mi hír van?

Huszár Aladár kezében száraz nesszel csörgött az újság sárszínű silány papirosa. — Átkeltek .. . Ügy hangzott ez, mintha valaki más beszélt volna helyette. Egy darabig mereven nézett maga elé, aztán sebesen olvasott: ..csaptaaink július 20-án hajnalban a

Tiszát több ponton átlépték . .. Tokajtól Csongrádig a Tisza keleti partján mindenütt üldözik a visszavert román csapatokaa . .

Az asztalnak kellett támaszkodnom. Az állam reme­gett és a kezem odakapott, mintha kínzó remegését akarta volna megállítani.

Győztek a vérünkkel a mi vérünk ellen. Mert itt nem az oláhokról van szó. A diktatúrának nem az oláh vereség kellett, nem a magyar föld, az elszakított testvér, csak éléskamra és rablási terület, csak új proletár rabszolgák és fegyverhordozók.

És most még csak azzal sem vigasztalhatjuk magun­kat, hogy a hír hazudik. Igaz, igaznak kell lennie, mert Kun Béla, aki a kétségbeesésben elveszti a fejétés arcátlan, ha sikere van, csúfolódva, kihívón üzeni Ciemenceau úrnak, a békekonferencia elnökének: „Az entente akarata ellenére való román támadó visel­kedéssel szemben kénytelenek voltunk a Tiszán át­kelni és igyekezni az entente akaratának a románokkal szemben érvényt szerezni.*

És a gondolat elvánszorgott oda, ahol a visszaszorí­tott oláh áradás mögött az idegen energia uszítására maid egymásnak esik a megmaradt kevés magyar.

Szamuelly halálvonata már fűtve áll és ha elindul, beülteti akasztófával a Tiszántúlt ts.

Egy bezárt ház égett itt hónapok óta. Senki se ol­totta. A füst fuldoklóit önmagától, a tűz önmagát égette et. Velünk pedig, akik a házban voltunk, ugyan ki törődött volna! Odakinnrol csak arra ügyeltek, hogy a szomszéd házára át ne csapjon a láng. Most felpat­tant a hamvadó ház ablaka. A tűz levegőt kapott, átnyaldos a kerítéseken, terjed, lobog, fut. Ha fel­gyújtaná a rónát, ha összerohanna az orosz tüzekkel ?

Esteledett. Órák múltak bele a semmibe. És a kép­zelet nem bírta el. Megint csak aikudozni kezdett a valósággal. Talán ... Hátha. Néha a sorok között, a szavak mögött is vannak hírek . . .

Valamelyikünk az újság után nyúlt. Csak akkor vettük észre. A sárszínű szalmapapíron, a tiszamenti átkelés híre alatt két szó sötétlett: „Halálos ítélet.. .* A győztesek Samt-Germainben átadták békeszerző­désüket a megmaradt Ausztriának.

Évszázados vitánk volt a császári Ausztriával, mostoha időket küldött mireánk, de azért nincs nép, amelyiknek az ő sorsa ma jobban fájna, mint nekünk. Együtt küzdöttünk és együtt buktunk el a csatamezőn.Az összeszabdalt, boldogtalan Ausztriának koldus­tarisznyát akasztanak a nyakába és csúfságuk számi- tóan osztozni küldik Magyarország testén, tulajdon rabló ellenségei közé. Kárpótlásul Nyugat-Magyar- országot adják mindenért, egy darab örök iázadó ma­gyar földet, hogy élő ék legyen a két kifosztott nép között.

Démoni ajánlat, a rettentő békeszerződés legretten­tőbb pontja. Mert ajándéknak látszik, pedig csak átok és becstelenség.

Egyetlen gyertyaszál égett az asztalon. Lobogtatja a láthatatlan finom légvonat. A láng tántorog és fénye nem győzi az utat a mennyezetig. Az árnyék sötét boltozatot támaszt felettünk, mintha barlangban ül­nénk, hajótöröttek. Egy helyre nézünk mind. És egyik arc tükre a másiknak. A gyertyafényben csak a térkép él az asztalon.

Magyarország térképe... az ezeréves egység, melyet nem emberek, de a természet alkotott országgá. Amit soha se bírtam hinni, amiről azt képzeltem, hogy csak a bolsevista forradalmi kormány megfenyegetése: Clemenceau magyar határvonala, mint a bosszú agy­réme bizonyította magát az osztrák békeszerződés­ben is.

A békekonferencia népek és nemzetek nevében a történelem legsötétebb gyilkosságára készül.

És egyszerre, rabláncra fűzve, mint óriási ködbe foszló kísértetek nyargaltak el előttem a Kárpátok gránitfalai és láncraverten Dévény és a Cenkhegy, honfoglalásunk két ősi őrszeme és a Fertő-tó rejtélyes nádasa, a Karszt alatt a tenger, idegen fogságban szabad folyónk a Vaskapun tovarohanó Duna, havasaitövén a bilincsbe vert Erdély és Máramaros, fogoly erdők, vizek, földek, azok is, amelyeket sohase láttam és mégis szeretek. Rabláncon, idegen börtönőrök kezére adva... Egy talpalatnyi se volt belőle az enyém és mégis minden az enyém volt. Tőlem veszik el és külön-külön mindenkitől, aki magyar.

Az őrület meleg szele fúj át a fejemen. A térképen egy vörös ceruza halad. Megint egészen tisztán láttam. A gyertyaláng lobog. Huszár Aladár belerajzolja a térképbe a párizsi békekonferencia határozatát. És ez olyan, mintha nyisszenő ropogással eleven húsba futna a kés és vér serkenne a nyomán. Az ősi határ kívül marad, elvesz számunkra mindenütt és mélyen benn friss seb támad körösköríü . . .

Az ember fel akarna ordítani és a szájára szorítja a kezét és érzi a kést saját testében. A vörös vonal pedig szalad tovább a térképen, olykor riadoz, megbotlik, visszahőköl, megáll és megint csak megy, ősmagyar városokon innen, kettévág színmagyar vidékeket és kirajzol egy iszonyú rémet, egy nyomorék, csonka roncsot; a békekonferencia Magyarországát.

Aki nem hajolt hazája térképe fölé, aki idegen népek parancsa és rablö vágyai szerint könnyes szem­mel nem rajzolt új határokat az ős határokon beiül, az nem tudja, hogy mi a kín, a bosszúvágy, a lázadás, nem tudja, mi a gyűlölet és mi a hazaszeretet.

— Visszavesszük!...

Melyikünk mondja ki? Mindegy! Ez a szö nem egy emberé. Ez a szö egy egész nemzeté. Nyomorúsá­gunkban és pusztulásunkban is volt annyi erőnk, hogy kimondjuk. És vad keserű elszánásban olyan erősen éreztük, hogy megborzongtunk tőle.Visszavesszük . . .

Mostantól ezt a szót fogja belélekzeni minden nem­zedék. Ezt a szót hallja majd anyjától először a gyerek. A menyasszony és vőlegény ezzel a szóval fog egymás­nak hűséget esküdni az oltár előtt. Ezt a szót hagyja örökül* aki elmegy* erre a szóra tesz fogadalmat* aki ittmarad.

Visszavesszük! ... Az utolsó rögöt* az utolsó fát és minden forrást* minden fűszálat* minden követ.

Az éjtszakai csendben nem mozdult többé semmi sem. Csak a leégett gyertya lángja ingott a kanócon.

— Menjünk ... Aludni kell* ez az utolsó gyertya­szál a házban . ..

Július 27—28.

Vannak napok* amelyeket az ember átvirraszt épp v úgy* mint álmatlan* lázas éjtszakákat.

Hangok beszélnek és nem tudni* mi a valóság és mi az agyrém. Mondják* hogy a tiszamenti vörös győzelem csak hazugság. Az entente-hatalmak kiált­ványt intéztek a magyar néphez. A kormány titkolja. Kun Béla már szökik Budapestről. Szamuelly felül­kerekedett* magához ragadta a hatalmat és mészárlásra készül...

A vörös hadsereg győzelme halált jelent a nemzet­nek* az oláh seregek győzelme megaláztatást. A meg­aláztatásból talpra lehet állni. A halálból már nem.

A harctéri jelentés napról-napra hátrább kerül a vörös sajtóban és halkul* szerényedik. 24-éről még ezt jelentette Landler elvtárs* a vörös hadsereg új parancsnoka:

„Több nap óta szakadatlanul harcoló csapataink azegyre fokozódó ellenséges ellenállás dacára, a mai nao folyamán is sikereket értek el . .

Aztán a 26-1 Népszava már nagy betűkkel, a lap élén vezércikkben közli: „Minden fronton győz" — és alatta kis betűvel: „Szovjet-Oroszország dicsőséges vörös hadserege ..

Szovjet-Magyarország vörös hadseregének a jelen­tését soká kellett keresnem. Eldugott helyen, csorbult betűkkel van szedve, elolvasni nem lehet.. .

Megtanultuk a proletárdiktatúra sajtójának a lélek­tanát. Hazugságaik természetéből olvassuk ki a való­ságot. Ha „Szovjet-Oroszország győz" — akkor: a tanácsmagyarországi csapatokat verik. Ha Peruban vagy Forliban, Kaliforniában vagy Gótában, Kis- Ázsiában vagy Vicenzában „kikiáltották a tanácsköz­társaságot", — akkor holt bizonyos, hogy Budapesten rosszul áll a tanácsköztársaság.

De nn már annyiszor bíztunk, annyiszor meg­csalódtunk.

Es mégis van egy hír, amely bizonyosságot ad. Ha felszínen úszik is még a hajó, de már süllyed, mert az első patkányok menekülnek.

Károlyi Mihályt, aki hirdette, hogy „utolsó lehele­tig" kitart, aki elárulta és a bolsevizmusba taszította Magyarországot, feleségével és titkárával egy cseh határállomásnál letartóztatták és Prágába vitték.

A büntetés közel lehet, mert félt és elment.

Hír szerint most, mikor kétezer koronánál nagyobb összeget nem fizetnek ki a pénzintézetek, többmillió osztrák-magyar pénzzel és hamis útlevéllel látta el magát. Becsen át Milánóba akart menni, de Itália nem kívánta jelenlétét. Beutazását Bajorország is meg­tagadta, Prága ellenben menedéket ad neki. Már esek hálából is ... Károlyi Mihály nélkül a magyar Felföld sohase került volna Csehország börtönébe.

Elment. Megfutott nemzete igazságos bosszúja elől. Isten büntető keze elől nem futhat el. Hontalanságba és rabságba hajtott milliónyi magyar élet, temérdek elöntött magyar vér és elárult magyar föld kiált fel az égre.

Silány ember és silány politikus, de a világtörté­nelemnek legnagyobb árulója.

Üj Iskanot!...

Július 29—31.

Olykor egy utcaszeglet is beszélni tud egy egész városról. Ma reggel ott a túlsó oldalon katonák verődtek össze. Az egyik mondott valamit, közben elkeseredetten legyintett a kezével. A többi iehorgasz- tott fejjel állt és a kövezetei nézte. Aztán nem volt többé vörös virág a sapkájukon. Letépték és az út közepére hajigáiták. Kisvártatva láttam őket, hogy hátizsákkal kifelé indultak a városból és eltűntek a száras tengeriben.

Mindenki a vörös hadsereg óriási veszteségeiről beszél.

A hivatalos lap leplez: „Győzelmesen harcoló csa­pataink . .. feltartóztatására az egész román haderő. .. csapatainkat a Tisza mögé vontuk vissza. Legnagyobb rendben, legkisebb véráidozat és anyagi veszteség nélkül ...“

— Huszonnyolcezer halott, — mondják a hírek. És tízezer ember a Tiszába fulladt.

Igaz-e, nem-e, senki se tudja, de ha csak egyetlenmagyar életbe is került ez a hiábavaló szörnyű gonosz­tett, egy egesz nemzet lesz vádlója a bűnösöknek.

Könny futja el az emberek szemét, mikor erről beszélnek.

A Vas Somáknak már nem kell akasztófákat ter­melniük. elvégezte a magyar-irtást a tiszamenti tömeg­gyilkosság.

Sok a halott, a tisztek között is, pedig ki tudja hány, Szegedről álmodott utolsó éjtszakáján. És míg ők meg­haltak egy gyűlölt idegen eszme idegen zászlói alatt, Landler elvtárs, a vörös hadsereg főparancsnoka és a többi elvtárs biztos helyről, távcsővel nézték magyar munkások és földmívesek, magyar iparosok és polgá­rok halálát... Az oláh győzelemért, a vörös vere­ségért, mindenért a magyar faj fizet.

És ennél tragikusabb magyar halál nem volt soha.

Ha még soká tart, már csak őrülteket találnak itt, mire vége lesz.

Óráról-órára ijesztőbb hírek kószálnak. Budapesten Szamueily Tibor lép az előtérbe. Magához akarja ragadni a hatalmat. Eddig túienyhén kezelték a diktatúráá... A terroristák hozzá pártoltak. Mielőtt elvesztenék hatalmukat, bosszút akarnak állni a nem­zeten. A direktóriumok már megkapták a titkos utasí­tást. Már összeírják a névsorokat. Szamueily Tibor mészárlást készül rendezni a polgárság között. Az ipa­rosokat se fogja kímélni, a földműveseket se...

Sötét, fülledt várakozás meredezik a városban. A túlsó partról is jönnek hírek. A csehek megint fel­vonulnak. Készülődnek. És mondják, parancsuk van, hogy augusztus 3-án Vácott legyenek. Innen egyre több katona szállingózik el. Budapestről pedig csak egyre érkeznek a terrorlegények. Nyolcvanan van­nak már.

Az esti vonat érkezése után különös emberek lopa­kodnak a szürkületben az Ipoly felé. Azelőtt magyarok menekültek erre. Most többnyire zsidók lapulnak a házak mentén és csomagokat visznek.

A városházán is lázasan csomagolják a direktórium irattárát. A zsidó elvtársak megint hirtelenében a hát­térbe húzódtak. Losonc kínzója, Szíjgyártó, most már korlátlanul uralkodik a város fölött.

Ma többek között elrendelte, hogy minden olyan egyén, aki bejelentve nincs és ittmaradását a direktó­rium indokoltnak nem látja, köteles Balassagyarmatot huszonnégy óra alatt elhagyni, különben forradalmi törvényszék ítél fölötte. A budapesti illetőségűeket a fővárosba toloncoiják.

Hát újra kezdődik ... A túlsó szegleten megint ácsorog egy ember és figyeli a házat. Házkutatásokról beszélnek, ismét megéled a szörnyű kéz, amely kere­sett és mindég mellém nyúlt. Rossz szerencse lenne, ha most találna rám, mikor talán már megvannak számlálva a napjai.

Mitévők legyünk? ... És a terv ismét fölmerült. Át az Ipoiyon, valahogy Bécsbe, ei Szegedre. . . Hányszor gondoltam erre, aztán leküzdhetetlen aka­dályok, az irtózat, hogy tulajdon hazám földjén kének menedéket csehektől, szűkös anyagi helyzetem, beteg­ségem mindig újra feltartóztatott.

— Várjunk, meglátjuk, hogy alakul a helyzet, — mondották barátaim.

Mióta mondják már!

Egyszerre a szügyi ház jutott eszembe ás minthamég mindig mondaná, amit első nap mondott az idegennek: „Jói tetted, leányom, hogy hozzam lőt­ték*. Nem akartam búcsűtian menni, ha úgy fordulna, hogy mégis mennem kellene. És még egyszer iáttam a kertet, a házat és az úrnőt.

Mikor utóiszor arra jártam, lábon állt a termés, most már búzakeresztek között aranyban gázolt a tarión a nyár. Aztán felzöidüit a szügyi kert. A tisztára sepert udvar már nem volt katonák országúti a. Elmen­tek mind. Az alsó ház falán futórózsák, nyíltak. A kút tájékán kisarjadt a legázoit fű, a terraszon zöld növé­nyek és kerti bútorok álltak az egykori muníciós- ládák helyén.

A trénszekerek sok kerékvágása, a szenny és piszok de hirtelen eltűnt... Vájjon másutt is így lesz?

Mielőtt elmentem, bejártuk Jolánra nénivel a kertet.

Egy pillanatra megálltunk a fáknál, melyeknek a résen a trombitás huszár képe átsuhant a vörös kato­nák között, a bokroknál, melyek eltakartak Pogány autója elől. Mennyi minden történt azóta ... A fák mélyen zöldek és komolyak lettek. A kert már túl volt a nászéjtszakáján. Lehervadt róla a koszorú, el- virágzottak a legszebb virágai.

Isten vele, Jolánta néni! És a kertre is visszanéz­tem. Mintha bokrétát szedett volna a szemem, búcsú­zóul összeszedte a fák és bokrok emlékeit. Sohasem fogom elfelejteni. Zvlialatt az emberek börtönt és köte­let szántak nekem, ez a kert ideadta a tavaszt.

Aztán nem látszott többé. A balassagyarmati kis pályaudvaron katonák lótottak. Fegyvereket dobáltak fel a vasúti kocsikra.

— Kiürítik a várost, — mondotta egy vasutas­munkás és gúnyosan nevetett. Ekkor vettem észre, milyen szokatlanul nagy mozgalom van a különben csendes állomáson. Nyílt pályán halomba dobált ládák és zsákok között elszállításra készen hintók, ágyneműek, gépfegyverek, zongorák álltak a vaggonok előtt.

Az utcák csendesek voltak, csak egy-egy kapunál várakozott szekér és siető emberek össze-vissza holmit raktak fel.

Szökdösnek! Pedig Landler elvtárs vörös íö- parancsnok a 29-i Népszavában még azt közöltette harctéri jelentésében, hogy: „A frontokon a helyzet változatlan

A szegedi kormány ellen a düh paroxizmusa tombol a vörös lapokban: „Csalók, gazemberek, hazafiak .. " üvölti Kun Béla sajtója, míg óvatos kis röpcédulák vándorolnak kézről-kézre. Szegedi repülők hintették le a Dunántúlra: „Közeledik a megváltás órája! Készüljetek és támogassátok a nemzeti kormányt!“ .«.

A város mereven hallgat az arcára ragasztott temér­dek vörös plakát alatt. Hallgat, mintha el akarná tit­kolni a gondolatát. De odabenn a csukott ajtók és ablakok mögött összedugják a fejüket az emberek.

A vágy mesél. És az elviselhetetlen gondolatot, hogy oláhok segítségére szorulunk, átszövi a képzelet és a reménység: Szegedről már elindult a nemzeti had­sereg !... Egész vörös zászlóaljak mennek át hozzá­juk, lerakják a fegyvert. Az oláhokkal fehér magyar csapatok jönnek. Talán már holnap ...

Mindenki tudott valamit és a kínban és nélkülözés­ben lefogyott szegény emberi arcok egy-egy pillanatra visszakapták egykori kifejezésüket: — Hallottátok I. .. Budapesten a főváros katonai főparancsnoka, Haubrich elvtárs riadóra készíti elő a lakosságot, ha a proletár­diktatúrát veszély fenyegetné. Plakátokat ragasztanak ki megint az egész városban:

.. A riadókürtök megszólalása után egy órával az utcán senki se tartózkodjék ... A vörös katonák a laktanyákba, a munkások a munkászászlóaljakhoz tartoznak sietni. A villamosvasutak, a riadó kürtök megszólalása után egy órával összes kocsijaikat be­vonják ... Az összes üzletek és nyilvános helyiségek azonnal bezárandók, úgyszintén az összes ablakok és kapuk is. A riadóval egyidejűleg kivételes hadiállapot lép életbe . ..“

Ilyen rendszabályokhoz nem nyúltak eddig. Sem az oláhok májusi támadásakor, sem a júniusi ellenfor­radalom idején. Zavarosan kaszálódnak a hírek. Anyámra, testvéreimre, barátaimra gondolok. Akik Budapestről jönnek, a visszaözönlő vörös hadsereg bomlásáról, anarchiájáról, terrorcsapatok zendüléséről, Szamuelly egyeduralmáról beszélnek. Már nem lehet eligazodni: A fehér csapatok közelednek! Az oláhok előnyomulnak a Tiszánál.

A diktatúra belsejéből omlás, recsegés hallatszik. Az ententehatalmak nyilatkozatot küldtek. És a kor­mányzótanács sajtójában közölni kénytelen. Pedig ez már nem a tanácskormánynak, nem a proletárdikta­túrának szól. A szövetséges és társult kormányok végre a magyar néphez fordulnak ...

A vörös sajtó: „Az entente nyilatkozata a blokád­ról !“ cím alá rejti a hatalmak ízenetét, melyben ki­jelentik: „igen kívánatosnak tartanák, hogy a magyar néppel békét kössenek ...“ De a béke csak abban az esetben állhat helyre, ha a magyar népet olyan kor­mány képviseli, „mely valóban a népakaratot reprezen­tálja, nem pedig olyan, amelynek hatalma a terroron nyugszik".

Négy és fél hónap kellett ehhez!

A győztesek békéje szempontjából Károlyi Mihály után Kun Béla is hasznos munkát végzett. Tönkretette Magyarországot és kifosztotta utolsó erőforrásaiból. A párisi békekonferencia nagyhatalmai most már át­vehetik az ellenállásra képtelen zsákmányt és fenn­tartás nélkül kifizethetik ezeréves tulajdonunkból kis szövetségeseik benyújtott háborús számláit...

Augusztus 2.

A városban tegnap este terjedt el a hír: A vörös „ „ hadsereg felbomlott. Landler elvtárs a „válto­zatlan harctéri helyzet" után kénytelen bejelenteni: „Támadjuk a Tiszán átkelt románokat. .„A vörös hadsereg teljesen intakt, a románok felett győzelmet aratott. . . Veretlenül, önként vonultunk vissza".

A balassagyarmati direktórium tagjai nem bírják többé leplezni az idegeiket. Az elvtársak megrohanják a boltokat és vásárolni akarnak, mindegy, akármit, csak áru legyen, csak szabaduljanak a fehérhátú szovjetbankótól. De hiába fenyegetődznek, a keres­kedők nem adnak el semmit.

A kirakatok üresek. Csak a közoktatási népbiztos­ság propagandaüzlete kínálja a holmiját. Röpiratok, népbiztosok arcképei, vörös csillagok, vörösember- j elvények, Lenin, Marx gipsz-szobrai. Senkinek sem kell.

A város szinte mozdulatlan, mintha belemerevedett

volna a várakozásba. Távíróhuzalokon pedig szüntele­nül jönnek Budapestről a parancsok : „Minden

direktórium maradjon a helyén. Senki se merjen meg­szökni .. “

A nyitott ablak alatt lépések álltak meg. Izgatott gutturális hangok beszéltek.

Ableiten, — mondotta az egyik sémi hang — le kell vezetni.. .

Csengettek a kapun. Az alispán jött... Távirat érkezett Budapestről. A Kun-kormánynak vége!

Mintha valami felkapta volna a szívemet és magasra emelte volna magam fölé.

Biztos értesülés, — folytatta az alispán. — Tiszta szocialista kormány alakul. — És kezét olyan elővigyázó mozdulattal kulcsolta egymásba, mintha figyelné, hogy egyikkel kárt ne tegyen a másikban.

Tiszta szocialista kormány... Nem ezt vártuk! És eszembe jutottak azok a hírek, melyek arról tudtak, hogy az entente bécsi megbízottai nem Bethlen István gróf bécsi komitéjával, nem is a szegedi kormánnyal, nem magyarokkal, de már napok óta Böhm Vilmossal, Kunfi Zsigmonddal és Károlyi emberével: Garami Ernővel tárgyalnak.

A gondolatomba beleugrott egy szó: „Ableiten . .. le kell vezetni*4.

A zsidóság képviselői már ott vannak. Tegnapi vörös hóhérok visszafakulnak a mérsékelt szocializmusba és már készülnek, hogy egyik kezükből a másikba tegyék át a hatalmat és egy elkínzott, vérig sértett nemzet haragját levezessék magukról.

A diktátorok jellegzetes, szörnyű arcképcsarnoka átnyargalt a képzeletemen. Láttam őket külön-külön, ahogy remegő szájjal szoroznak, osztanak, összeadnak, kivonnak. A világforradalom elmaradt, de valahol másutt is történt hiba a számadásban. Minden tételt felvettek, az entente fenyegetéseit is, az oláhok táma­dását is, csak azzal nem számoltak, hogy a haldokló Magyarországban van még annyi erő, hogy ziháló mel­lén összefonja a karját és ősi fegyverével a passzív rezisztenciával belülről ássa alá a bolsevizmust, melyet, ha a magyar föld népe mellé áll, se az entente, se az oláh fegyverek nem tudtak volna megdönteni.

Az őrszoba irányából kiabálás hallatszott:

— Ki mondta? Nem tűrjük! ... És a vörös őrök, a terroristák rohantak a posta épülete felé. Ha a posta­főnök mondta, le kell csukni.

A postafőnök válasz helyett felhívta Budapestet. Az egyik hallgatókagylót egy terrorista tartotta . . . Aztán kifutott a huzalokon a kérdés messze, a főváros felé. Azonnal jött a felelet: „A kormány lemondott, a tanácsrendszernek vége. Budapest örömmámorban űszik“.

A terroristák elképedve meredtek össze és a posta­főnököt nem tartóztatták le. A direktóriumot keresték, mitévők legyenek? De a Városházán üresek voltak a vörös hivatalok. Az elvtársak eltűntek. Néhányan hir­telen megbetegedtek. Az alkonyodó utcákon pedig osont a hír, szinte pillanatok alatt bejárta a várost. Be­nyitott az ajtókon, -bezörgetett az ablakokon.

Békesség a földön a jóakaratú embereknek ...

A ház szűk lett. A kert is. A szomszédból egy hegedű hívott. Sírva kísérte a zongorát. Aztán, nem mi akar­tuk, a dal akarta, kitört belőlünk az eltiltott, a halálra ítélt nagy magyar imádság. Felálltunk mind, a Him­nusz pedig emelkedett a nyári éjtszakába, fel minden csillagokig.

Lenn a homályban, az utca túlsó oldalán, nesztelen, sötét alakok bujkáltak. A nyitott ablak kiverődő vilá­gosságában pedig levett kalappal szomszédok álltak ... ők is imádkoztak.

Augusztus 2.

A pásztorsíp hangja lassan jött a virradaton át, lefelé az utcán. Csalódást éreztem. Már nem vol­tam az, aki tegnap. Már nem tudtam örülni. Nyugta­lanság keveredett a gondolataim közé . . . Odakinn minden a régi maradt. A megyeház felett tovább him­bálta magát a vörös zászló. A vörös őrszoba ablakában egészen úgy könyököltek a vörös katonák, mint a proletárdiktatúra cseh győzelmei idején. És a tanár, aki a szomszédban iakik, kopott vasárnapi kabátjában bal­lagott a tanítók kommunista átképző-tanfolyamának záróünnepére. Hát még mindig? Mi történik itt tulajdonképpen ?

Kinyílott a börtönajtó. És a rab nem merne kimenni a szabadságba?

A kisfiú levette az ágya fölül a nemzeti színű játék­zászlóját és kilobogtatta a gyerekszoba ablakán. Az utcáról egy idegen ember megfenyegette. Sírni kez­dett és az anyjához bujt:

— Rossz kommunisták, rosszak . ..

Dél felé jött a szomszéd felesége. Ijedten beszélte, Huszár Aladárt le akarják tartóztatni. Bement az át­képző-tanfolyam ünnepére. Nemzeti színű szalagokat osztott. Beszédet intézett a tanítósághoz. Mire Weiss elvtárs vizsgálóbiztos megérkezett, mint az orkánzúgott a teremben a Himnusz. Weiss elvtárs összetépte dühében a bizonyítványokat. A zsidó tanítók meiie all­rak, a magyar tanítók pedig énekelve vonultak ki Huszár Aladár mögött a szabad ég alá.

Ekkor már fegyveres vörös őrök jöttek szemben. Mindenkiről leszedték a nemzeti színeket.

De azért, mikor Huszár Aladár haza jött, nagy piros- fehér-zöld zászlót tűztünk ki a házra.

Dobolás hallatszott; „. .. Middenféle jelvény ki­tűzése vagy viselése tilos . , Két csirkefogó közben letépte a zászlót. Ekkorra már zavaros lázálomnak rém­lett az utca képe. Az őrjáratok sűrűn cirkáltak. Egy ember rózsaszín plakátokat ragasztott a házak falára. A szocialista-kommunista párttitkárság sokszorosított távirata volt a papiroson: „Az entente-tal kötött meg­állapodás alapján a szakszervezetekből alakult

M unkásk ormány

vette át a kormányzást. A fennálló munkásközigazga­tás szervei érintetlenül végezzék munkájukat. . . Leg­szigorúbb statárium hirdetendő ki“.

A kezem minduntalan a homlokomhoz kapott. Már zöld plakátot ragasztottak utcahosszat a rózsaszín mellé. Az új kormány körtáviratának a szövege volt. Forra­dalmi kormányzótanács helyett — Munkáskormány­nak nevezik magukat, népbiztosok helyett — minisz­tereknek. Peidl miniszterelnök, Feyer belügy-, Garami- Grünfeld igazságügy miniszter, aztán Kun Bélának három népbiztosa következett: Ágoston-A^e^tein kiilügy-, Haubrich hadügy-, Dovcsák ipar- és kereske­delemügyi miniszter és végül maga a tanácsköztársaság elnöke: Garbai Sándor, a közoktatásügyi miniszter .. •Megint eszembe jutott a tegnapi szó:...

levezetniKohn Mór hamis bukást rögtönzött és a cégtáblára hirtelen ráfestette Kohn Mórné nevét.

De hát hói késik a nemzeti hadsereg? Hol vannak a magyar politikusok ? . . . Sivárabb kétségbeesést még az elmúlt iszonyú hónapokban sem éreztem.

Hírek érkeztek Budapestről.

A tanácskormány diktatúrája a vörös hadsereggel együtt omlott össze, helyzete pedig már július 31-én éjiéi tarthatatlanná vált, abban a pillanatban, mikor kiderült, hogy az oláhok másodszor nem állnak meg a Tiszánál. Kun Béla tegnap délutánra sürgősen összehívta az ötszázas munkás- és katonatanácsot. És az Üj-Városháza tanácstermében, ahol március 21-ének éjjelén egy maroknyi tábor a proletárdiktatúrát ki­kiáltotta, — Kun Béla akadozó, síró hangon lemon­dott. Az éjtszaka folyamán, a többi népbiztossal és családjaikkal Ausztriába szökött, fajrokona, Renner kancellár szárnyai alá. A különvonatok a Peidl-kor- mány segítségével futottak át a határon, a budapesti olasz misszió katonai kísérete mellett! Szamuelly állítólag eltűnt. De Kun Bélával együtt szökött a vérengző Weiss és — Schwarz: Vágó és Pogány és a százhúszkilós ügyvéd, Landler eivtárs, vörös fő­parancsnok is. Mind a hárman otthagyták a Tisza- Duna közén halálba és pusztulásba kergetett had­seregüket, melynek esküvel fogadták, hogy utolsó csepp vérükig kitartanak.

A népbiztosok a bolsevista dicsőség mezején szerzett sebek nélkül, temérdek millió osztrák-magyar kék­pénzzel tűntek bele az éjtszakába, melyből Magyar­ország vesztére kilenc hónapja elősompolyogtak.Károlyi Mihály után elmentek ezek is. És az ország kitűzte háromszínű lobogóit.

De Peidl kormánya, mely nemcsak megtűrte, liá­néin fedezte és rendezte a bűnszövetkezet menekülé­sét, — nem tűrte a háromszín feltámadását. Letiltotta a zászlókat. Statáriumot hirdetett...

— Mi történt?

Huszár Aladárt elfogták az utcán. Börtönben van. A vörös őrség parancsnoka ki akarja végeztetni — a Himnuszáét... Kis nemzetiszínű szalagokért.

A csendőrszázados Budapestre telefonált. Kegyel­met kért. A válasz megjött: „Fogva kell tartani, szál­lítsák a terroristák Budapestre".

A bőrkabátosok hangosan beszélik, hogy útközben majd végeznek vele. Huszár Aladárné a férjéhez akart menni. A terroristák nem engedték. — Szíjgyártó elvtárs most hallgatja ki. Futótűzként terjedt a hír. A megyeház előtt ekkor már gépfegyveres készült­ség volt.

Egyszerre megmozdult a város. A vörösplakátos házak lenyűgözött lakói eljöttek. A hivatalnokok, tanítók, az egész értelmiség. És jöttek a kisemberek megvédeni a kisemberek barátját. Felvonultak a vasutasok, a postások és követelték mind, bocsássák szabadon Huszárt. A vörös őrség egyszerre mellé­jük állt.

Megint doboltak: „Aki kilenc óra után az utcán tartózkodik, azt a vörös őrség bekíséri".

És az őrség ugyanakkor felüzent Szíjgyártó elvtárs­hoz, ha kilenc óráig szabadon nem ereszti a foglyot, leteszi a fegyvert és nem szolgál tovább.

Ekkor már izgatottan beszélték az utcákban, hogyaz oláhok Aszódon vannak és jönnek erre felé ... Szíj­gyártó elvtárs az öklét rázta dühében: Rögtön ki kellett volna végeztetnem. — A tömeg egyre hango­sabban követelődzött és — Huszár Aladár kilenc órára otthon volt.

Uralkodott magán, mikor elbeszélte. Szíjgyártó elv­társ felemelt kézzel rohant rá, revolvert szegezett a mellének, le akarta lőni. ..

Ebben a pillanatban görcsös gyermekzokogás hallat­szott az asztal végéből. Csak ekkor vettük észre. .. Kitágult szemmel, sápadtan ott álltak a gyerekek és mindent hallottak.

Mikor mi ilyen kicsinyek voltunk, mint ők, Anyám megtiltotta, hogy akárki is borzongató rémmeséket mondjon nekünk. Ennek a kornak a szegény gyerekei pedig az atyjuk, anyjuk sorsában átélik azt, amit nekünk még csak mesében se volt szabad hallanunk.

Augusztus 3.

A város a terroristák kezére került. Budapestről

~ nem jön többé hír. Az utolsó értesítés ma reggel érkezett. Az entente megbízottai tárgyalnak az új kormánnyal és hajlandók elismerni. Az oláhok meg­álltak ...

Balassagyarmat utcáin megint kihívóan beszélnek a tegnap még remegő kommunisták. A beteg elvtársak hirtelen meggyógyultak. A propagandaboltos ismét kinyitotta az üzletét és „Kommunista kiáltvánnyal" van tele a kirakat. Az utcán két embernél többnek nem szabad egymással szóba állnia.

Huszár Aladárt megint le akarták tartóztatni aterroristák. Elmenekült. Minduntalan csengetnek. Detektívek és vörös őrök tudakozódnak.

És a kétségbeesett városban a polgárság és a vasuta­sok titokban fegyverkeznek.

Augusztus 4.

A/Tagányos lövés dördült el a közelben. Aztán, mintha x A szitából szórták volna, sűrű fegyverropogás hal­latszott. A belső város irányából szaladó emberek közeledtek. Gergely kocsis felesége lélekszakadva bot­lott be a folyosón. — Nagy baj van, már elállták a katonák az utcánkat. Szuronnyal kergetik a népeket a kapuk alá.

Egy pillanatra Huszár Aladárra gondoltam. Csak nem fogták el ? Feleségének sokan üzenték, ne mutat­kozzék az utcán, mert bajba kerül. Tudni akartuk, mi történik? Végzet iróniája. Utolsónak én marad­tam, aki közülünk még kibújhatott a házból.

A szembejövők izgatottan beszéltek. A megyeház irányából jött mindenki, arra senki se ment. Egy úr megszólított: — Forduljon vissza, nem lehet oda­menni. Űj terrorcsapat érkezett. Egy halott is fekszik az utcán.

Tehát nem Huszárról van szó. Megköszöntem a figyelmeztetését, de azért folytattam az utamat. Szem­közt megint futó alakok jöttek. Egy cselédleány a falhoz dűlt és megoldódott cipőzsinórját kötözte.

Mi történik odabenn?

A leány lihegve felelte:

Piros sapkájuk van, tudom is én micsodák, tán franciák, borzasztóan lövöldöznek.

A lövöldözés ugyan ekkorra már megszűnt, de a

330leány izgatottságában még mindig arról beszélt. Két iskolásfiú kukucskált ki egy kapu mögül: —* A zsidók lázonganak, — mondották titokzatosan. A Vasút-utca teljesen néptelen volt. Csak a lépésem hangzott. A megyeház előtti téren csoportosan bőrkabátos alakok álltak. A gépfegyverek körül szuronyok mozogtak a napsütésben.

Egy pillanatra megütközve néztem körül. Most lát­tam először a teret. Egészen másként képzeltem el. A városházán nem volt torony. Nyoma se volt az árkádos házaknak, a vén kútnak. Kár, szebbnek kép­zelem ... És mindennel így van az ember.

A szuronyok mintha megláttak volna, hirtelen felém fordultak. A bőrkabátosok dühösen ordítoztak:

Vissza! — Egy földszinti ablakból kinézett valaki. Bedöftek a rohamkésükkel. — Bitang burzsuj! Befele, különben leütöm a fejedet! — A terroristák indultak felém. Mégis inkább visszafordultam.

Délután egy detektív jött. Azok közé tartozik, aki­ket mostanában „retek“-nek hívnak: kívül vörös, belül fehér. Huszár Aladár után tudakozódott, aztán elmondta a feleségének, hogy a vörös sapkások, akiket franciáknak tartottak, a Tisza-frontról vissza­tóduló huszárok voltak, a lövöldözés pedig onnan eredt, hogy a városi vörös őrök le akarták fegyverezni Szíjgyártó elvtársat. De a terroristák megmentették. Most már az ő kezükben van a város. Óvatosan körül­nézett: — A Lenin-fiúk végsőkig akarnak védekezni.

Meg akarják bosszulni a diktatúra bukását. Ma éjjel fosztogatásra készülnek, — Százan vannak. Gyil­kolni fognak. Ezt a házat is megjelölték, Vigyázza­nak!... Megint körülnézett: — De aztán tessékmajd megmondani a nagyságos Huszár úrnak, ha visszakerül a hivatalába* hogy nem vagyok Kommu­nista . ..

Órák múltak. A hír végig borzongott az utcákon. Sokan becsukták a kapukat. lírásaimat megint elástam. Elrejtettük a pénzt is* ami a házban volt. Mindegyi­künk összecsomagolta a legszükségesebb holmiját.

A külső világ megszűnt. Mikor esteledni kezdett, nem bírtuk az elszigeteltséget. Mégis megkísérlem . . . kimegyek az állomás felé* hátha hallok valamit vélet­lenül. De az utcák kongtak, az állomás kihalt volt. Csak egy munkásformájú ember ült a mérlegen és a pipáját tömte.

Mikor megy a legközelebbi vonat Budapestre?

Nem megy oda vonat, — felelte az ember. A pipá­jára gyújtott. Aztán behúnyta a szemét.

Haza indultam. Közben új plakátok kerültek a fa­lakra: Szigorított statárium!

Minden csoportosulás tilos* aki a vörös őrök fel­szólításának nem engedelmeskedik* azt a helyszínen agyon kell löm... Szijgyártó megyei parancsnok . ..

Egy kerítés mellett öregedő zömök kis zsidó állt és egy fiatal nővel beszélt. Hideg belenyugvással olyan hangosan mondta, hogy meghallottam: — Ma féíhat- kor bevonultak a románok Budapestre.

Megakadt a lábam, pedig nem botlottam meg és az arcomat elöntötte a vér a szégyentől. Az oláhok . .. dadogta valami gyámoltalanul a belsőmben... Az oláliok... És nyilaié fájdalomban egyszerre felfog­tam Szeged tragédiáját. Hát ezért nem jöhettek a mieink ? Ezért nem engedte meg az entente? A várako­zás hosszú hónapjaiban ezért haltak meg annyian kö-züiünk? A nagyhatalmak Budapest megszállását az oláhoknak tartogatták, hogy a város a zsákmányuk le­gyen és ők mégis megmentőknek lássanak.

Szédülve mentem haza. A csapás és megaláztatás olyan mérhetetlen volt, már minden egyéb közönyös­nek látszott.

Budapest az oláhok kezén ...

Az óra elütötte a kilencet. Ekkor egyszerre a folyosó felől nagy zörgetés és káromkodás hallatszott és az ajtón egy kövér, dühös ember hömpölygőit befelé. Kalapját a fején felejtette, pipája a szájában lógott. Az öreg Schlegel volt, az ipolymenti jó német műkertész, vad magyar hazafi, aki az elmúlt hónapokban sok menekü­lőt átsegített a túlsó partra.

— Donnerwetter, fene egye, miért nem nyitnak kaput? Zörgetni tu ich, záróra van, lelövik az embert odakinn.

Most, hogy védett helyre ért, megnyugodott és kö­vér kezét Huszár Aladárné vállára tette: — No csak aztat akartam mondani, hogy ne féljen. A férje nálam van. Waífen habén wir auch. Ha próbál itt mészárolni a kommunist, én is gyűvök és úgy lelövöm ő tetet, mint egy kutyát. — Előkotort a kabátja zsebéből egy ordas revolvert és mint a buzogányt, vadul csóválta a feje fölött. — Csak eztet akartam mondani.

Előtte lopództam ki a kapuig. Az újhold már le­kanyarodott az égről. Az utcában senki se járt. Hátra intettem az öregnek. Köszvényes mozgásával, először mindég a jobb lábával lépve, kilódult mellettem a kapun. Szótlanul a kalapjához nyúlt és furcsa gyerekes döcö­gőssel eltűnt az utca végében, a tengeriszárak között.

A villany elaludt. A város nem mozdult többé.

Egyetlen gyertyaszál virrasztóit velünk. Mindunta­lan az órara néztünk. A hirek szerint a terroristák őriz­tetik a városból kivezető utakat, hogy senki se mene­külhessen. Éjfélkor kezdik el a fosztogatást. Még ha gyorsan dolgoznak is, félórába bele telik, míg ide érnek. Ezt a házat leiölték ki harmadik állomásnak.

Valahogy eszembe jutott gyerekkorom egy régi bor­zadása. Kicsi voltam, Tormay nagyanyám hugenotta őseiről mesélt. Akkor hallottam először, hogy a Ber- talan-éji mészárlás előtt Medici Katalin emberei be­zárták Párizs valamennyi városkapuját, hogy senki se menekülhessen és fehér krétával megjelöltek minden házat, melyben hugenották laktak. „De ez több mint háromszáz év előtt történt, — mondotta nagyanyám — és az emberek akkor még vadak és kegyetlenek voitak.“

Az óra éjfélt ütött.

Kértem Huszár Aladárnét, hogy mihelyt lövöldözni kezdenek a városban, meneküljön ki a gyerekekkel a tengeriföidekre. Hallgatództunk. Megint csak az óra ütött. Félegy . . . Barátnőm az ablaknál állt és kifelé figyelt. És egyszerre arra kellett gondolnom, hány éjtszakán virrasztottunk így az elmúlt hónapokban.

— Emlékezel? Mikor még mondogattuk, most a vörösek lőttek, most a csehek.

A sorsunk nem változott. A proletárdiktatúra még mindig él és tovább kínoz.

Egy óra ...

A fiastyúk már felszállt a szemközti ház teteje fölé. És a csend úszott a nyáréji csillagok alatt.

Félkettő. .

Egy kutya igatott. Aztán köröskor ül ugattak a kutyák.— Jönnek . ..

Megint múltak a percek. A kutyák már nem ugat­lak. A hűvös derengésben megszólalt az első kakas. kisvártatva az egész soron kukorékolni kezdett egyik a másik után, mintha össze nem igazított órák jelezték volna az időt.

Megvirradt. A terroristák nem jöttek el. Ki a meg­mondhatója, hogy miért? Balassagyarmat Bertalan- éjtszakája elmaradt.

Augusztus 5.

A kommunizmus lélektanából mindig kimarad a nagyszerű. Még akkor is, mikor kegyetlen. Mi­előtt fosztogatásra indultak volna a terroristák, a kávé­ház pincéjében pezsgőre bukkantak. Ügy ieítták ma­gukat, hogy nem tudtak a lábukon állni. És néhány száz üveg pezsgő megmentette egy város életét. A részegségben csak Szíjgyártó elvtárs maradt józan. Ügy látszik, bizonytalan híreket kapott a budapesti Munkás-kormánytól. Még az éitszaka folyamán szét- küldte a detektívjeit, merre lehetne megszökni? Mi­kor emberei visszajöttek, jelentették neki: a falvakban fegyveres nép áll el minden utat. Várnia kellett hát, hogy a Lenin-fiúk kialudják mámorukat. De közben összeverődött a régi balassagyarmati csendőrség is. Most már azt beszélik az emberek az utcán, hogy a terroristák a vonattal akarnak szökni. A csendőrök majd lefegyverzik őket az állomáson.

Mindenki arrafelé tódult. Elvétve, vadonatúj zöld vadászkalapban, egy-egy bőrkabátos fiatal ember is felbukkant a tömegben és jámbor arccal tekintet* az emberek után.

)Huszár Aladárné is észrevette, összenéztünk. — Már átöltözködtek . . .

Egyszerre nem látszottak többé. A csendőrök, vas­utasok, fehérvirágos vörös őrök, hivatalnokok, asszo­nyok, suhancok pedig csak iramodtak az állomás irá­nyába. Szaladt az egész utca és mozgását, két oldalról nézték a proletárdiktatúra plakátrémeinek a vörös katonái, vad tengerészei, vérben gázoló félmeztelen munkásai, idomtalan asszonyi szörnyetegei.

Tegnap még mindez élt. Most, ahogy gyorsan ha­ladtam előre, már csak mint egy iszonyú kornak a kísérteiéi suhantak mellettem visszafelé a falon.

Egy legény jött futva a megyeház irányából és lélek­szakadva kiáltozott:

— Ellógtak a Lenin-fiúk! — Mialatt az állomáson várták őket, kiszöktek a város másik végén a rablott holmival...

Káromkodás hallatszott. Éles hangok süvítettek: — Gazemberek! Majd hurokra kerülnek még!

És ekkor, mintha egy abroncs pattant volna le a város melléről, egyszerre fellélekzett Balassagyarmat. Az emberek kiegyenesedtek, hangosan, szabadon kezd­tek beszélni, sok elkínzott arc mosolyogni próbált. Az utcafák alatt zsibongás, nevetés hallatszott. Aztán egy gyerek kezdte el és a többi kéz folytatta. Karok emel­kedtek, botok, bicskák dolgoztak és pillanatok alatt végig az egész városon foszlányokban lógott a falakról a diktatúra valamennyi plakátja. Papírrétegek csattan­tak le a gyalogjárókra, tarka papírrongyok borították az utcákat és az emberek tiportak rajtuk. .

Szüret van most Púposok országában ...

Augusztus 6.

k múltak, mióta az ország gyilkosai elbuktak

A valóság semmit sem teljesít, kínjában a megcsalódott képzelet tart hát törvényt a bűnösök felett.

Az emberek egymásnak mesélik: Károlyi Mihályt és Kun Bélát kiadták a csehek és az osztrákok! Mind a kettőt felakasztották! A Duna-Tisza közén és túl a Dunán összefogdossák a parasztok a diktatúra bujkáló hóhérjait és népítéletet tartanak felettük. Megétetik velük a falakról lekapart plakátokat. És azok végeznek az életükkel, akiknek az apját, anyját, férjét, gyerekét legyilkolták . ..

Aztán jön egy hiteles hír: Szamuelly Tibor ön­gyilkos lett. Ő volt az első, aki szökni próbált. A kor­mányzótanács még nem mondott le, ő már rohant autóján a repülőtelepre. Oroszországba akart szökni. De a pilóták közül senki se vállalkozott az útra. Ekkor Szamuelly néhány hóhérlegényével egy hajtányon Ausztria felé menekült. Savanyúkút vidékén elfogták, egy őrizetlen pillanatban agyonlőtte magát.

Nem jól van ez, — mondotta egy parasztgazda — a dögtéren kellett volna felkötni!

Kínpad kellett volna neki, nem golyó! — És az emberek sötét haraggal átkozzák a gonosztevőt, aki a népítélet elől a halálba menekült.

A tegnapi feliélekzés megint sötét kétségbeesésbe fulladt.

A proletárdiktatúra lezáruló útjairól mind sűrűb­ben hangzanak át hozzánk eddig nem sejtett áldoza­tok nevei.A rémuralom utolsó vonaglásai közben Fery Oszkár és hű bajtársai, Menkina és Borhy élete után is ki­nyújtotta a kezét. Meghaltak mind a hárman.

Fery Oszkár, a hősies magyar csendőrség meg­teremtője, az ellenforradalmak lelke volt. Bátor ka­tona, aki altábornagy létére a kommün ideje alatt Budapesten maradt, hogy készen álljon, ha csendőrei élén hazájának szüksége lenne rá. A diktátorok féltek tőle — ő nem szökött. Néhány nap előtt, éjnek ide­jén, megint elhurcoltak lakásáról. Két hű tisztjével együtt a terroristák Mozdony-utcai kaszárnyájába ke­rült. Mikor a diktatúra bukása már bizonyosnak lát­szott, a kaszárnya pincéjében meggyilkolták a foglyo­kat. Egymás után kerültek sorra. Fery Oszkár volt az utolsó. És ahsgy a halálba ment, a pincelépcsőn már bajtársainak keresztbe fektetett, megcsonkított, mezí­telen holttestén botlott át.

Szörnyű vihar volt azon az éjtszakán. A szél zúgá­sába beleveszett minden nesz. Az iszonyú kaszárnya pincéjéből azért mégis órákon át felhangzott az áldo­zatok vérfagyasztó kiáltozása . . .

Azóta elmenekültek a gyilkosok, de megmentőik tovább uralkodnak Magyarország felett. És az entente tárgyal velük és az oláhok Budapesten vannak.

— Nem lehet így élni! Üssenek inkább agyon! Nem bírjuk tovább . . .

Férfiakat láttam ma sírni.

Augusztus 7.

Oudapest felé még mindég nem közlekednek a vonatok. Gyűrű veszi körül a várost. Senki se juthat ki belőle. Utas nem jön, újság nem érkezik.

A Munkáskormány visszavonta a diktatúra összes rendeletéit.

Ide már nem érkeznek parancsok. A Tisza-frontról özönlő csapatokat csak részben tudták lefegyverezni. A katonák elszélednek és az állattá bőszült ember rabol és fosztogat.

Tegnap este bizonytalan hír terjedt. A fővárosban állítólag ellenkormány alakult. Igaz-e? Vagy mint annyiszor, megint csak a vágy mesél? A reménység mégis feldereng.

— írjon egy cikket, emlékül Balassagyarmatnak — mondotta Huszár Aladár. — Az egykori hazafias Hírlap", melyet a diktatúra a vérszomjas „Nógrádi Népszavára" kommunizált át, újra meg­jelenik.

Hónapok óta csak magamnak írtam és a nyilvános­ság gondolata most sajátságosán zavart, mintha valaki a váliam fölött nézte volna a toliamat. „Feltámadás"... Ezt a címet adtam a cikkemnek. Aláírtam a nevemet. A márciusi napok óta — először.

És abban a pillanatban történt valami a lelkemben. Földváry Erzsébet neve, mely szomorú napjaimban utitársam volt és védett, mint egy jó barát, lehullott rólam. Visszaadtam azoknak, akiket illet, talán meg­bocsátanak, hogy viseltem. Visszaadtam ... de nem ment könnyen. A szerep lárvája, melyet hónapok óta játszottam, szinte ráforrott a lelkemre és nem akartleválni. Keresnem kellett az utat, hogy visszavezes­sem önmagamat önmagamhoz. És a keresés közben két egyéniség ütközött össze bennem. Az enyém, mely­nek végzetszerűen küzdenie és dolgoznia kell és a má­sik szegény, fáradt, emberkerülő, észrevétlen elosonni vágyó egyéniség, mely tudja, hogy jó a szürkeség, a felelőtlenség csendes, nyugalmas homálya.

Hirtelen félelem fogott el. Elég lesz-e az, amit az élet belőlem meghagyott, ahhoz,amit az élet tőlem még vár?

Az ajtó kinyílt, mintha szélvész csapta volna ki.

Jöjjenek, jöjjenek! — kiáltotta Huszár Aladár. Papírlap volt a kezében. — Nagy hír. Üzenet...

Ki ? Kicsoda ? Honnan ? ...

Megindultan olvasni kezdett:

„A magyar néphez! Abból a soha el nem múló szeretetből, amellyel a magyar néphez ragaszkodom és visszapillantva a legutóbbi öt év közös szenvedé­sére és engedve a minden oldalról hozzám jutott kívánságoknak, kezembe vettem a mai lehetetlen hely­zet megoldását. . .“

Már nem kérdeztünk semmit, már tudtuk ki az, aki öt év szenvedéseit velünk közösen szenvedte el, aki soha el nem múló szeretettel szereti a magyar népet, melyet mindenki elhagyott, melyet a világon többé senki se szeret.

József főherceg . ..

Annyi gyűlölet után — soha el nem múló szeretet­tel ... És végig futott a könny az arcomon és nem töröltem le, hagytam, hogy lemossa annyi kín nyomát.

Kormány alakult és az új kormány tagjai magyarok, nem idegenek többé. Friedrich István a miniszter­elnök.

Valamikor Friedrich Istvánt is megtévesztette Ká­rolyi Mihály. Szereplője volt az októberi forradalom­nak, bár a tél folyamán már az ellenforradalommal tartott fenn összeköttetést. Ő is felelős azért, ami ak­kor történt, de az egyetlen, aki vezekelt érte és a maga tévedése fejében most jót tett. Magyarország lezáruló legszomorúbb és leggyalázatosabb korszaka után oda­írta nevét az első tiszta lapra.

Kinn sütött a nap és a nógrádi vármegyeház tete­jén vonni kezdték felfelé a piros-fehér-zöld lobogót. Egy egész város szeme könnybe lábadt tőle.

Október 31-én árulók keze csapdának hurcolta bele zászlónkat a nemzetgyilkos forradalomba. Aztán tra­gikus szégyenben ott kellett lobognia országunk felett, mikor az ellenségek megszállták és széttépték . . . Kín­szenvedés lett a látása, ellentétbe került vele a lelkem, elfordultam, hogy ne lássam. Bepiszkolódott, meg­piszkálták. Aztán, mikor alóla mindent elloptak és elprédáltak, csúfolódva letépték. Ettől kezdve újra a mienk lett, üldözött volt, mint mi magunk. Halálra ítélték, forradalmi törvényszék elé hurcolták, börtön és kötél járt ki annak, aki menedéket adott neki. Vér­tanú lett a zászló. És mert ártatlan magyar vér öm­lött érte, vér szentelte fel, vér hozta vissza és emelte újra önmagunk fölé — jaj annak, aki hozzányúl.

Odakinn háromszínű szövete most nyilt ki az égen.

Lenn pedig, az alkonyaiban már ott fehérlett Ba­lassagyarmat házainak falán az új Palatínus üzenete, „ ... soha el nem múló szeretettel. . .“

Földmívesek, urak, munkások, tegnapi vöröskato­nák álltak összeverődve a kiáltványok előtt és áhíta- tosan olvasták. Ott álltam én is. Napszálita után voltés mégis, mintha a nap sütötte volna rejtélyesen az arcokat. ..

Augusztus 8.

Ip ljött a nap. A szörnyű bűvölet szétesett. Magyar­" ország ismét kezébe veszi a saját végzetét. És ma viszontlátom Anyámat.

Az élet visszatér a maga útjára, melyből erőszako­san taszították ki hónapok előtt. Mélyül a távlat, rés nyílik a falak között, megindul a főváros felé az első vonat. És én búcsúzom a háztól, mely otthont adott, búcsúzom emberektől, gyermekektől, ablak melletti kicsi szegletemtől és az udvar-kertben az árnyas pa- lánktövétől. Mindentől, ami jó volt hozzám szenve­désemben, amit nem fogok soha elfelejteni. ..

A vonat ablaka mellett már visszafele ment a ba­lassagyarmati állomás épülete. Aztán az utolsó kis há­zak tűntek el, túl az Ipoly vize, a parti jegenyék, a Fátra ragyogásba vesző láncai. Ébredő és kialvó vilá­gosságok annyiszor látott képei.

Már kicsiny és távol volt minden. A fák zöldje összebújt, a tetők elmerültek. És a megyeház táján egyre magasabban emelkedett a zászló. A rúdja nem látszott többé a messzeségben, csak a szövete lobogott, mint egy háromszínű nagy madár, mely röptében ki­tárt szárnnyal megállt a város felett.

Barátaim velem jöttek, el akartak kísérni. És kanya­rogva ezüstösen, zsombékos rétjei között elkísért egy darabon az Ipoly is. Aztán tikkadt földek jöttek elénk. Szomorú kiégett tájak. A tengeriföldeken a csenevész torzsák száraz nesszel zörögtek a vonat szelében. És ez a csörgő, holt nesz hallatszott mindenütt, amerrementünk. Ez hallatszik ma egész Magyarországon. Minden kiégett .

Valaki a szakaszban halkan beszélt: — Pedig Sza­muelly mára tűzte volt ki a polgárság lemészárlását ... Budapesten a Vérmezőn kezdődött volna el. Aztán tovább, végig az országon .. . Lenin és Trockij szi­gorúbb diktatúrát akart.

Lenin itt ... Az iszonyú szavak mint feloszlott dolgok mállottak szét a levegőben. Nincs többé itt! És Szamuelly sincs, csak az akasztófák gödre van, a sírok és a holtak.

A forróságba árnyékok jöttek bele. Valami történt felettünk. Gondolatomon véres árnyak végeláthatat­lan, kísérteties menete húzódott át.

A nap már nem sütött. A tarlókon fuldoklóit a földretepert forróság. Drégely elmaradt mögöttünk. Üj utasok jöttek cseh megszállt vidékekről. Úgy fáj ott az élet... És egy fiatal erdélyi asszony, aki fél­esztendő óta nem tudott haza menni ... Keserű pa­nasz, sötét elcsüggedés beszélt körültem. Szenvedő emberek szavában mintha a szétszakított ország sóhaj­tott volna fel, most, hogy legalább újra szabad sóhaj­tani. A pálya kanyarodott. Nógrád vára felől egyszerre vihar nyargalt elő a vak forróságból. Pillanatok alatt sötét lett az ég. A vonat neki vetette magát az orkán­nak, aztán meg kellett állnia. A nehéz kocsik remeg­tek. A fák koronája féloldalra fordult a szélben, felhők nyargaltak a hempergő porban. Óriás orgonák zúg­tak repülve a levegőn át.

.. . Ilyen vihar előzte meg a világháborút...

És én sietve mondtam, hogy megelőzzem a bal­sejtelmeket: — Ha összetartunk és nem felejtünk I . . .Egy év, két év és ha tíz és ha száz lenne is, a jövő a mienk, mert megint vagyunk és van egy darabka föld, mely a miénk. A Golgota tövében hat lábnyi föld elég volt, hogy beteljesüljön a feltámadás . . .

Láttam barátaimon és az idegeneken, lenn a lelke mélyén egyszerre mindenki tudott a reménységről egy mesét.

Nógrád váránál, a romok felett, a sötét viharban, valami megjelent. Megmentünk, nagy, ezredéves ma­gyar bízás:

Előttünk járt a csodaszarvas megint. . .

A vihar elrohant, ment nyugat felé és a megbűnhő­dött Budapest tornyai és kupolái már napsütésben keltek fel a hegyen és a rónán.

A pályaudvarnál búcsúztam el barátaimtól. Aztán vitt a kocsi.

Még visszanéztem ... és arra gondoltam, hogy — vannak emberek, akiknek szép és könnyű hálával tar­tozni egy életen át.

Egyszerre egyedül voltam. Felettem a házakon zászlók lobogtak mindenütt. Furcsa zászlók, melyek­nek a felét levágták, odaadták mikor a rémuralom magyar zászlókat égetett... A falakon oláh táborno­kok parancsai és rendeletéi tapadtak nagy, fehér papi­rosokon. Bezúzott ablakaikkal mint vándorló romok mászkáltak a villamosok a síneken. A boltok még zárva voltak. A csukott vasredőnyck között elvétve látszott egy-egy szegény üres kirakat. A poros üvege­ken letépett plakátok nyoma ragadt. A kommunizmus rablásai után még nem ömlött vissza az élet a ki­fosztott koldusszegény városba.

Rohamsisakosan, feitűzött szuronnyal, oláh őrjáratkanyarodott ki az utcán. Egy pillanatra arcomba szö­kött a vér, aztán mást vettem észre. A rozoga bér­kocsikban kifestett, pirosajkú oláh tisztek ültek fiatal zsidó asszonyokkal. Milyen hamar összebarátkoztak ... Mosolyogtak. És a többi ember olyan betegen ki­éhezettnek látszott.

Egy kapu előtt teherautó állt. A házban irodahelyi­ségek lehettek. Oláh katonák írógépeket hordtak le. Hadisarc . . . minden hadisarc. És nagy lódításokkal dobálták egymás hegyibe a finom gépeket. Nyekken­tek, csengtek, végük volt. . . Oláhország viszi magá­nak a nyugat kultúrszerszámait. Pedig nem törött író­gépeket, de évszázadokra szóló tőkét szerezhetne a magyar nemzet hálájában, ha a kifosztott néptől nem. rabolná el az utolsót.

A Margit-hídon zászlók játszottak a dunai szellő­ben. Hirtelen nem láttam többé a játékukat. Fenn a hegyen szomorúan állt a koronás vár. Az innenső part felett megsötétedett köveivel könyökölt a Parlament.

Egy év előtt még szinte fiatalnak rémlett az Ország­háza. És milyen hirtelen megöregedett, tragikussá lett véres pincéivel, golyóverte falaival, a térrel, melyen kivégzést nézett a csőcselék és lépcsőivel, melyek a Dunába érnek. Ott lenn, ott merüllek el az áldozatok holttestei.

A budai oldalon is lobogtak a zászlók, a hídfőn, z házakon. A városvégi palánkokon még tapadtegy-egv félig letépett yörös plakát.

Aztán a hűvösvölgyi hegyek látszottak már. De mióta utólszor itt jártam, eltűntek az erdők. A pro­letárdiktatúra kiirtotta azokat is.

Már a hegyoldalon mentem felfelé, senki sem várt, otthon nem tudták, hogy érkezem. És egész úton mosolyogtam magamban.

A házunk magas, kettős cserépteteje kivirított a kék ég alatt. A kapu tárva volt, a kavics mondott valamit a lépésem alatt. Benyitottam a ház ajtaján.

Fehér falak, tölgyfa lépcső, virágok anyám aszta­lán. Én pedig csak álltam megilletődve. Lépések hal­latszottak, mintha egyik lábát kissé húzta volna az, aki jött. Áldott lépések, kedves lépések és futottam eléjük. Anyám az ajtóban állt.

Éreztem, hogy elsápadok. Már csak kialvó 'áng volt... valaki, aki menni készül. De visszatartom, itt marad velem. A két karja kitárult. És őt, aki min­dig nagyobb volt nálamnál, olyan kicsinynek, olyan tűnőnek éreztem a szívemen.

Visszatartom, itt marasztom. És ezalatt a két karia között megszűnt a bujdosásom, egyszerre hazaértem.